1. A középkori Várad művelődési életének és peregrinációjának kérdése

Várad a középkori magyar királyság egyik legjelentősebb települése volt. Városiasodása a tatárjárást követően, főleg a 14. században gyorsult fel, majd a 15. században meghatározó jelentőségű egyházi, vallási, gazdasági centrum lett. Művelődése, írásbelisége, könyvkultúrája elsősorban egyházi intézményein keresztül formálódott, majd fejlődött tovább századokon át a protestantizmus térnyerésig. Bár ennek középkorias jellege a 16. század második feléig fennmaradt, belső vonásai sokat változtak. Öt évszázad alatt Várad a magyar Compostellától, a Körös-parti Athénig jutott, művelődése pedig a monasztikus rendektől a koldulórendekig, a skolasztika szellemétől a humanizmusig, a gótikától a reneszánszig fejlődött.

A virágzó városi élet tehát ugyanilyen szintű és értékű művelődési életet teremtett, amelynek egyik fő vonása a peregrináció, vagyis Várad papjainak, polgárainak külföldi egyetemjárása volt. Korabeli művelődési életének feltárása, a peregrinációra gyakorolt hatásának bemutatása nem könnyű feladat. Mindkettőről fájdalmasan kevés konkrét ismeret maradt fenn. A középkor, kora-újkor iratanyagát és könyvállományát két teljes (1241, 1660) és több részleges pusztítás nemcsak megtizedelte, de lényegében megsemmisítette. Feltárásakor a töredékes okleveles iratanyag és a még szórványosabban túlélt könyves emlékek mellett, leginkább hasonló települések (püspöki városok), hasonló egyházi intézményeinek (káptalan, szerzetesrendek), azonos kulturális jelenségeire (pl. épp peregrinációjára támaszkodhatunk. E párhuzamokkal a történeti kutatások ugyan közelebb hozták hozzánk e kor bemutatását, de részletgazdagabb, árnyaltabb képet nem tudtak kínálni.

A korabeli Várad művelődésével, egyetemjárásával mind az erdélyi, mind az anyaországi kutatások közvetve vagy közvetlenül sokat foglalkoztak. Ezek alapján a kulturális élet, a peregrináció fejlődésének főbb szakaszai, jellemvonásai, sokrétű egymásra gyakorolt hatásai meghatározhatóak. E kutatások nyomán megérthető, hogy a kezdeti szórványos, rendszertelen egyetemjárás, hogyan vált a 14. században mind jelentősebbé, sőt országosan is kiemelkedővé. Felvázolható annak az egyházi elitnek (püspökök, kanonokok, szerzetesek) a „kitermelődése” amely papi és világi karrierjét már egyetemi tanulmányainak, az ott megszerzett jogi ismerteinek köszönhette. Innen továbblépve megrajzolható e felsőfokú tanulmányokon alapuló művelődésnek a papi középrétegek – és feltehetően a városi polgári elit – soraiban tapasztalható szétterjedése. Megérthető a város etnikai arculatának – a német lakosság hiányának, illetve ha nem is állandóan meglévő, de folyamatosan újraszerveződő latin kolóniáinak – a kulturális élet fejlődésre és az egyetemjárásra gyakorolt hatása és általában is Várad városának a középkori magyar művelődésben betöltött helye és szerepe.

2. A középkor századai: a római-katolikus egyházszervezet kialakulásától a külföldi egyetemjárás kiszélesedéséig (1083-1409)

A 11. század első harmadának alapító, szervező munkájának okait és főbb fokozatait ismerjük. A vármegyék megalakulását jelentő államszervező és a püspökségek felállítását jelentő egyházszervező lépések mindenhol szoros kapcsolatban álltak egymással. Mivel a frissen felállított egyházi intézmények nem nélkülözhették a világi, állami támogatást, a kezdetben hatalmas ún. ősvármegyék területe gyakran esett egybe a velük párhuzamosan felállított püspökségekkel, és mindkettő egybefüggő uralmi területeken feküdt.

Az egri és az erdélyi püspökség közé ékelődött bihari esetében sok a bizonytalanság. Mindenekelőtt kérdéses, hogy valóban egy időben került-e sor a vármegye és a püspökség megalapítására, illetve nem egyöntetű az alapító uralkodó személyének megítélése sem. Bár eltérő formában, de a 19-20. századi történetírás (Pauler Gyula, Hóman Bálint, Győrffy György) szerint, mindkettő alapítása még Szent István korában megtörtént. Az eseményekre az egyes érvrendszerek függvényében a század elejétől Szent István uralkodásának utolsó éveiig szinte bármikor sor kerülhetett. Kristó Gyula és őt követően azonban mind többen azon az állásponton vannak, hogy az egri püspökségből kivált biharit csak 1046 körül, a Vata-féle pogánylázadás leverése után szervezte meg I. András. A korabeli egyházmegye püspökeinek nevét egyetlen kivételtől eltekintve nem ismerjük. Az 1064-ben megjelenő Leodvin (Li-eduinus episcopus Bichariensis) azonban ritka, becses kivételnek számít. Ami a vármegyét illeti, annak Szent István-kori alapítását megerősíteni látszanak korunk kutatásai, vagyis a két intézményrendszer párhuzamos alapításáról Bihar esetében feltehetően nem beszélhetünk.

A kiépülő vármegyerendszer és egyházi intézményrendszer központja azonban Biharra került. A döntés sokat elárul a 11. század eleji, közepi Várad alárendelt helyzetéről. Bár Váradnak már ebben a korszakban is léteznie kellett, megnevezése arról árulkodik, hogy valamely itt kialakult erődítménye legjobb esetben is egy kezdetleges földvár lehetett.

Egyházi intézmények, latin nyelvű írásbeliség

Várad alárendelt helyzete a 11. század végén alapvetően megváltozott. A középkori művelődés és egyetemjárása kialakulása szempontjából kulcsfontosságú központi egyházi intézményrendszer kiépítése krónikáink és egyéb írott forrásaink egyöntetű állítása szerint I. Szent László király nevéhez fűződik, és több lépcsőben ment végbe. Az első eseményre, vagyis a kezdeti formájában a bihari társaskáptalanaként megszervezett váradi káptalan felállítására feltehetően 1083-ban, a következőre, a bihari püspökség Váradra helyezésére 1091 után kerülhetett sor. A döntésben szerepet játszhatott a király kiváló helyismerete, illetve Bihar többszöri feldúlása (1068, 1091) után egyértelművé vált védtelensége. László erős, biztonságos, jól védhető, fejlődőképes egyházi központot akart, ezen a nem is oly rég még a pogányok lázadásától hangos vidéken, s ezt Váradon találta meg.

A kevés konkrét ismeret birtokában is jól látható, hogy az alapítás egy új kultúrtörténeti fejlődés kezdetét jelentette. Lényegét a nyugati keresztény kultúra, illetve a latin nyelvű művelődés kibontakozása adta, jogi értelemben pedig az egyház és a város szorossá vált feudális kapcsolata. Ez utóbbi terén meghatározó volt, hogy a káptalan majd a püspökség alapításakor a vár és a későbbi városnak helyet adó területek királyi adományként az egyház birtokába kerültek, melynek egyszerre óvó, védő de korlátozó és szorító öleléséből a protestantizmus térnyeréséig Várad nem is tudott szabadulni.

Az egyházi intézmények megjelenése a latin nyelvű írásbeliség gyors kialakulását vonták maga után, amit Szent István és Szent László király törvényei is elősegítettek. E törvények a püspökök feladatává tették a templomok felszerelését, a misékhez szükséges szertartáskönyvek biztosítását. Váradon az egyházmegye ellátására a 12. század elejétől megkezdődhetett a latin nyelvű, liturgikus könyvek másolása, gyűjtése, vagyis a városban már ekkor másolóműhelynek, scriptoriumnak kellett működnie.

A káptalanról, amely további társas káptalanok megalakulásával a 14. századtól mint székeskáptalan működött, nem sokat tudunk az első századokban. A prépostról csak 1199-ből maradt fenn említés, a kanonokokról (Benedek őrkanonok és Opus dékán) viszont a váradi zsinat kapcsán 1134-ből. A káptalan által életre hívott további intézmények legfontosabbika a 12. század során már működő káptalani iskola volt, ami fokozatosan az egyházi és laikus-jogi latin írásbeliség legfontosabb regionális központjává és a város egyik legnagyobb hatású szellemi műhelyévé vált.

Tevékenységéről az 1370-es éveknél korábbi információink nincsenek, de már a 11. századi zsinati előírások a püspökök számára kötelezővé tették megszervezését, mivel a lelki élet, az egyházi és világi adminisztráció fenntartása, valamint a klerikus utánpótlás biztosítása enélkül elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor innen kerültek ki azok is, akik tehetségüknek, vagyonuknak köszönhetően már tovább tudtak lépni és egyetemeken folytatták legtöbb esetben római vagy kánonjogi tanulmányaikat. E tudás birtokában hazatérve, Váradon vagy szerte az országban már egyházi és világi hivatalokban helyezkedhettek el.

A 15. századig, a humanizmus térnyeréséig, a váradi káptalani iskola sem kínált igazán magas szellemi műveltséget. A középkori papi hivatás alapvető ismereteit kívánta átadni, vagyis célja a latin nyelv elsajátíttatása, az egyházi énekek megismertetése volt, illetve később nagy hangsúlyt helyezett a közjogi írásbeliség, vagyis az oklevélszerkesztés oktatására.

Ez utóbbi tudás birtoklására jelentős igény mutatkozhatott Váradon. László király szentté avatása, a tömegesé váló zarándoklatok, valamint székesegyházi sírjánál kialakult istenítéleti eljárások néhány évtized alatt az ország egyik kiemelkedő vallási, kulturális centrumává, ezen belül a latin nyelvű írásbeliség fontos központjává emelte Váradot. Az istenítéleti eljárások mellett – melyek lebonyolítása, a végzések írásba foglalása, kihirdetése, jegyzőkönyvbe vétele stb., természetesen a váradi káptalanra és káptalani hiteleshelyre hárult – a tatárjárást követően mind nagyobb számban, századokon át kiadott oklevelek sokféle egyéb tényállást (adományozás, szerződés, végrendelet, birtokjogrögzítés stb.) is rögzítettek.

Az egyházi intézmények megalapításával kialakultak az első könyvgyűjtemények. A legjelentősebb az iskola igényeit is kiszolgáló káptalané lehetett, mely még csekély számú liturgikus műből állhatott. A tatárjárás utáni gyűjteményről némileg pontosabb ismereteink vannak. A szertartáskönyvek mellett először jelentek meg olyan tudományos filozófiai munkák, mint Benedek püspök (1291) által birtokolt kézirat, melyhez talán padovai tanulmányai során jutott hozzá. Az itáliai eredetű kódex többek között Arisztotelész munkáit tartalmazza és Várad egyetlen Árpád-korból fennmaradt pergamenkódexe. Az Anjou-kori gyűjtemény összetételéről is keveset tudunk. Megítélésekor figyelembe kell venni, hogy az egyház vagyonosodásával, illetve a kanonoki hagyatékok, adományozások okán egyre nagyobb, színesebb gyűjtemény formálódhatott. A 14. századi egyetemjárás fejlődésének okait keresve számolni kell egy olyan gyűjtemény meglétével, mely már kellő előképzettséget adott a peregrinusok számára. Az állomány összetételének megállapítását nagyban nehezíti, hogy ez a gyűjtemény is teljesen elpusztult, sőt jegyzékei sem maradtak fenn. Nyilván sok mindent pótoltak, de azoknak a káptalani könyvtáraknak (Veszprém, Pozsony) a jegyzékei ahol ez szintén megtörtént, olyan állományról tanúskodnak, amelyek bár a kötetek számában nem, de korszerűségükben, változatosságukban, tudományos értéküket tekintve szegényesebbek azoknál a könyvtáraknál, amelyek alapításuktól fogva folyamatos fejlesztés alatt álltak. Ezek egyike épp az a zágrábi káptalani könyvtár, amelyet a váradival nagyjából azonos időben alapítottak és melyben a 15. századra megannyi teológiai alapképzést biztosító könyv mellett sok, más káptalani könyvtárból hiányzó, magas szintű, főleg természettudományos és orvosi munka volt megtalálható.

A középkor művelődésének és latin nyelvű írásbeliségének nagyon fontos elemeit jelentették a kolostorok, valamint a kolostori iskolák, könyvtárak és hiteleshelyek. Váradon vagy annak közvetlen közelében a 12-14. század során a bencések, premontreiek, ferencesek, pálosok, valamint ágostonosok alapítottak rendházat, illetve a női rendek közül a klarisszák.

Kulturális szempontból a 12-13. században a váradhegyfoki premontrei rendház játszott kiemelkedő szerepet. A II. István király által 1130 körül alapított, utóbb temetkezési helyéül is szolgáló rendház létrejötte egy újabb hiteleshely kialakulását jelentette. A prépostság fejlett írásbeliségéről, a rendtagok magas műveltségről, gyakorlott kezéről igényes kiállítású és szerkesztésű okleveleik árulkodnak, melyekkel 1241 után már nagy számban találkozhatunk. A 12.-13. században a prépostság a legjelentősebb rendi könyvgyűjteménnyel rendelkezhetett, ami a rend központosított vezetési rendszeréből is fakadt. A liturgikus könyveket, mint mintapéldányokat egyenesen a rend központjából biztosították. Miután III. Ince pápa megerősítette a rendi statútumokat, másolás és továbbítás céljából a magyar circaria számára készült példányt is a központba, Váradhegyfokra hozták. A rendszer állandó munkát adott a másolóműhelynek. Szerzeteseik folyamatosan látogatták a francia anyakolostort, ahonnan 1234-ben András szerzetes „hogy a premontrei egyházzal meglegyen (a liturgiában) az egyöntetűség, a lectionariumot, a teljes antifonás könyvet, graduálét, hangjegyes misekönyvet, a collectaneumot, martirologiumot, kalendáriumot és a szokások könyvét” hozta magával. Mivel a fennmaradt jegyzékek szerint egy monostorban legkevesebb 12-13 kötet állt a szerzetesek rendelkezésére a scriptorium tevékenysége mennyiségileg is jelentős lehetett.

A ferences rendház a 13. század közepén, az ágostonos pedig a következő század elején alakult meg. Utóbbi a 14. században élte virágkorát, de még 1539-ben is vett fel novíciusokat. Belső életéről semmilyen adatunk sem maradt, de analógiák alapján biztosak lehetünk benne, hogy a szerzetesek kimagasló műveltséggel rendelkezhettek. Ilyen lehetett az az 1358-ban a bolognai egyetemen Váradi Pálként bejegyzett ágostonos szerzetes, aki a feltételezések szerint még ugyanabban az évben a perugiai egyetem folytatta tanulmányait.

A rendi iskolák szerepe szintén nagyon fontos volt, hiszen a 14. században már virágzó kulturális, ezen belül oktatási életet teremtettek meg. Csekély fennmaradt okleveles információk és történeti párhuzamok alapján, ha töredékesen is, fel tudjuk vázolni az ágostonos, ferences kolostorok váradi oktatásban betöltött szerepét. Mindkét rend nagy hangsúlyt fektettett a művelődésre, kivált az oktatásra, amely során a rend tagjait a teológiai tudományok alapjaira oktatták, annak érdekében, hogy kellő elméleti és retorikai készséggel rendelkezzenek prédikációik során. Mivel az 1379-ben Esztergomban megtartott egyetemes rendi nagykáptalan Váradot önálló rendtartományi központtá emelte, biztosak lehetünk benne, hogy a városban rendi főiskolát (studium generale) szerveztek. Ezek esetében lectorrá vagy fontosabb tisztség viselőjévé csak az volt választható, aki külföldi egyetemet is látogatott.

A 14. században a premontreieknél már jelentősebb szerepet játszó kolduló rendi kolostorok könyvtárának állományáról nem maradtak fenn pontos ismeretek. Párhuzamok alapján csak feltételezhetjük, hogy az alapításkor létrejött könyvállományt tervszerűen gyarapították. Számos lehetett köztük a saját másolóműhelyeikben előállított puritán kidolgozású, egyszerű kódex és szertartáskönyv, amelyek csekélyebb anyagi értéket kép- viseltek. Talán ennek is köszönhetően nem mentették meg őket a pusztulástól, és ma már szinte teljesen ismeretlen a rendház könyvtári állománya. Kulturális, szellemi és hitbéli tevékenységük okán tartalmilag koruk legértékesebb, tudományosan legváltozatosabb váradi középkori könyvtárai közé tartozhattak. Ebből is fakadt, hogy a ferences kolostor pezsgőbb, és nagyobb szellemi hatást kifejteni tudó közösség volt, mint a bencések, a premontreiek vagy a Várad melletti Kápolnán a tatárjárás után rendházat alapító pálosok. Az ágostonos kolostorban is szinte biztosra vehető a másolóműhely léte, de egyetlen itt másolt kódex sem maradt meg, mindössze néhány kéziratról sejtjük, hogy a váradi kolostorban írhatták.

A 14. században indult fejlődésnek a középkori oktatási rendszer egy harmadik eleme: a plébániai iskolahálózat. A középkor végére a váradi plébániák száma 18-20-ra emelkedett, igaz, ezek között sok volt a kolostori templom, illetve a város vonzáskörzetében (Várad-hegyfok, Kápolna stb.) emelt istenháza. A plébániák mellett már korábban is szerveződhettek iskolák, de a század második felében jelentősebb oktatási tevékenységet is folytathattak. Ezek konkrét munkáját szinte egyáltalán nem ismerjük, és csak más települések – például az erdélyi városok – alapján beszélhetünk róluk. Az oktatást a plébános vezette – a pápai tizedjegyzékek többek nevét is megőrizte – vagy segítőtársa, egy fel nem szentelt klerikus, a scolasticus. A váradi iskolák diákjaikról maradtak fenn szórványos adataink. Ilyen Bölcsi Cudar Dénes fia, Sándor, aki 1347-ben, vagy László szeghalmi főesperes és váradi dékán rokona Kállai Imre fia, aki 1357-ben járt itt iskolába. A két nemesi család esete arról árulkodik, hogy a jelenség általánosabb lehetett, mint amennyire azt a töredékesen fennmaradt adatok mutatják.

Várad peregrinációja a 13-14. században

Ez a kulturális, oktatási közeg volt az, amely előbb csak szórványosan, utóbb már jelentősebb számban útra bocsátotta a nyugati egyetemeken tanulni vágyókat. Bár egyelőre hiányzott a tudatos egyetemre járatás, a váradi peregrinus sikerét egyéni tehetsége és magánvagyona mellett az állami és egyházi elöljárói ösztönzés is segítette. Jó szakemberekre ugyanis mindkettőnek szüksége volt.

A magyarországi peregrináció legelső központja a magas fokú teológiai képzést adó párizsi egyetem volt. A 13. század végére ennek fénye némileg megkopott, a fő cél a jogi képzés új fellegvárai, Bologna és Padova lett. A Bolognába érkező peregrinusok emelkedő számát jól mutatja, hogy 1265-től a magyar diákok már önálló nációt alkottak. A kutatások szerint 1221 és 1299 között mintegy 130 magyarországi diák kereste fel az egyetemet. Növekvő népszerűsége egyértelműen a tatárjárás után elterjedő írásbeliségnek és fejlődő közigazgatásnak volt köszönhető, amely minden fontosabb egyházi és állami intézmény élen jogvégzett, joghoz értő személyt követelt meg, de a tehetséges klerikusoknak is ez a fajta is- meret biztosította a leggyorsabb karriert. Nem véletlen, hogy a váradi, vagy Váradhoz köthető peregrinusok is nem a teológiai, hanem a jogi tanulmányok mellett döntöttek.

A középkori váradi egyetemjárás 14. század végéig tartó első korszakát a fentebbi folyamatok határozták meg. A 13. század püspökeinek jelentős része, főleg az olyan előkelő, vagyonos nemzetségekből származó, jelentős közéleti karriert befutó, világi hivatalokkal is rendelkező klerikusok, mint Elvin (1189-1200), Simon (1202–1218) Lodomér (1268–1279) Bertalan (1284-1285) vagy Benedek (1291-1296) püspökök már magasabb fokú, a század második felében egyértelműen egyetemi tanulmányokkal rendelkeztek. Elvinről tudjuk, hogy 1189-ben III. Béla küldte Párizsba, zenei tanulmányokat folytatására, Bertalan (Bartholomeus de Ungaria), valamint Lodomér püspök pedig az 1260-as években Bolognában végezték jogi tanulmányaikat. Benedek váradi püspök 1285-ben tanult a padovai egyetemen, ahol 1286-ban feltehetően tanított is. A Várad élére (is) kinevezett főpapok 13. századi peregrinációja jól mutatja az itáliai egyetemek növekvő népszerűségét, esetükben a római jogi, kánonjogi tanulmányok kiemelkedő jelentőségét. A 13. század második felétől az 1300-as évek utolsó harmadáig Várad esetében is ezek az egyetemek megőrizték jelentőségüket.

Ami a váradi peregrinusokat illeti, bizonyára nem az egyetlen, váradi származású fiatal volt az, akit a bolognai egyetemi évkönyv 1292-ben Andreas cantor Varadiensis-ként jegyzett be, de biztos, hogy az egyik legelsőként ismert. Személye feltehetően megegyezik a későbbi püspök Báthori András (1319-1323) személyével. Esetében is egy tipikus 13. század végi klerikus karriert láthatunk, mely sokkal inkább magas rangú jogi, mint teológiai tudásra épült. E kor peregrinációjának fontos alakja volt Telegdi Csanád (1280 k.– 1349), aki az Anjou-kori város egyik legnagyobb alakja volt. Váradon kezdte tanulmányait, majd egyházi pályára lépett és 1295 körül a káptalan sorai közé került, mint éneklőkanonok. A tehetséges, előkelő származású klerikus 1296-ban kezdte el itáliai tanulmányait, kánonjogi doktorátust szerzett, majd visszatérve Váradra, 1299-ben olvasó- kanonok lett. 1322-ben foglalta el az egri püspök széket, nyolc évvel később a pápa I. Károly király ajánlására esztergomi érsekké nevezte ki.