MEGOSZTOM

Pragul Vaida a Posticumban Kovács Edwarddal és Molnár Zsolttal

A Pragul Vaida irodalmi kör szeptember 21-én, 19 órai kezdettel vár minden kedves érdeklődőt a Posticum kulturális központba az év utolsó kétnyelvű performatív eseményére. Molnár Zsolt és Kovács Edward költőket Fancsali Róbert mutatja be, a verseiket pedig Mihók Tamás fordítja román nyelvre, és a párbeszédet is ő tolmácsolja majd. A zenei aláfestésről Tóth Gergő gondoskodik.

A nagyváradi Cărturești könyvüzlet jóvoltából, a helyszínen megvásárolhatók lesznek kortárs magyar és román verseskötetek. A benti bárpultnál kapható lesz víz, bor és kávé – fogyasztásuk esetén a Posticum örömmel fogad adományokat.

Szervezők: Familia kulturális folyóirat, Golan folyóirat és ancazaharia.ro.
Partnerek: Posticum, nagyváradi Cărturești könyvüzlet, a Nagyváradi Egyetem Bölcsészettudományi Kara.

Kovács Edward 1995-ben született Székelyhídon, jelenleg a DE-BTK Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója, a mítosz újraértésének lehetőségeit kutatja a ’80-as évektől napjainkig terjedő kortárs magyar lírában. Számos irodalmi és kulturális folyóiratban publikál. Antológiákban való megjelenések: Szép versek (2013), Öbölnyi megafon (2023), Billenő egyensúly (2023). A KULTer stART díj nyertese. Jelenleg a Szkholion folyóirat szerkesztője és a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ kurátorasszisztense.

Molnár Zsolt 1983-ban született Nagyváradon, születése óta mozgásában korlátozott. 2004-től foglalkozik intenzíven versírással, egy ideig tollba mondta írásait, 2011 óta az orra segítségével, speciális billentyűzet használatával alkot. Hazai és magyarországi lapokban közöl. 2013-ban Várad-különdíjban részesült. 2009-ben jelent meg Kapaszkodom című kötete, 2011-ben a De te itt maradsz, 2015-ben pedig a Kódolt remény. Legújabb verseskötete: A monológ iránya (2023). Több versével is jelen van az Élő Várad 2 antológiában. Az Élő Várad mozgalom tagja. Szülővárosában él.

Tóth Gergő:
https://www.facebook.com/madarattollarol?mibextid=qi2Omg
https://www.facebook.com/gergo.toth.9809?mibextid=qi2Omg

Fancsali Róbert irodalmár, budapesten az ELTE Román Filológiai Tanszékének oktató-kutatója. Érdeklődési területe a modern és kortárs magyar, illetve román irodalom, a fantasztikus és az abszurd. Disszertációját a magyar és román mágikus realizmus témakörében írta, vizsgált szerzői főként Filip Florian, Darvasi László és Bodor Ádám. Nemrégiben Győrből költözött Nagyváradra, és nagy lelkesedéssel kapcsolódott be a helyi kulturális életbe, fontosnak tartja a román-magyar kapcsolatok erősítését, egymás művészetének alaposabb megismerését, és ebben szerepet is szeretne vállalni. Az MCC munkatársaként magyar nyelvű közéleti előadások és beszélgetések szervezéséért felel.

A belépés díjtalan. A szervezők sok szeretettel várnak minden érdeklődőt!

MEGOSZTOM

Csak az épül, ami omlik

Áfra János: Omlás, Kalligram, Budapest, 2023.

Szinte kétségtelennek tűnik, hogy a klímaszorongást előidéző antropocén, az eszkalálódó háborús konfliktusok, a hiperkapitalista gépezet embertelenítő működése, a post-truth médiamanipuláció vagy épp a dataizmus hatásai által alapjaiban meghatározott korszakunkat és életünket a különböző és egyre fokozódó krízistapasztalatok hatják át, melyek akár a végidő nyomasztó és kihívás elé állító előjeleiként is felfoghatóak. Áfra János legújabb, az eddigi életmű lírai eljárásait, esztétikai hatásmechanizmusait és kompozicionális megoldásait megszüntetve megőrző Omlás (2023) című kötete ezekkel a potenciális világégés-körülményekkel vet számot, „hiszen részesei vagyunk / egy folyamatnak, / ami végül újra a nem- / létezéshez vezet.” (Kód, 43.) Magába omló és az omladékokból kiemelkedő szövegépítménye ugyanakkor nem feltétlen az emberi létezést ellehetetlenítő és a semmibe veszejtő nukleáris pusztulásról, valamint az azt követő megváltozott feltételekről, mint inkább csak az említettek eszkatologikus-apokaliptikus víziójának igézetéről ad hírt. Egy olyan mindent átlényegítő változásról, mely az ember ontológiai-technomediális státuszát egyfajta – hiányosságokat is funkcionálissá alakító – transzhumán jövendő perspektívájába helyezi: „Közben eljön a pótolhatóság kora, és minden meglesz. / Mint halak elveszett úszói, az emberi részek újranőnek, / mások mechanikus alakítás által kiborggá nemesítik maguk, / aztán egyszer csak az összes sérülés és hiány értékké változik. / Pontosabb lépés lábak nélkül, igazabb ölelés karok nélkül, / tisztább tekintet szemek nélkül. Mint azelőtt még soha.” (Hiányzó részek, 106.) Mindezt pedig egy olyan – az egyes szövegek egymáshoz való viszonyát tekintve – széthangzó, eltérő regisztereket alkalmazó nyelven artikulálja, mely a szó tervezhetetlenségébe, kiszámíthatatlanságába és uralhatatlanságába vetett lehetőségteljes bizalmat, valamint az építve rombolás és rombolva építés dialektikus mozgásait viszi színre. 

Míg a korábbi kötetek közül a Glaukómát (2012) az autobiografikus elemektől sem mentes szólamok szerepversszerű felsokszorozása és az ebből következő alanyi perspektivikusság jellemezte, a Két akaratot (2015) pedig a szerelmi líra hagyományába ágyazódó, intimebb viszonyokat boncolgató és párkapcsolati dinamikákat inszcenírozó vallomásosság határozta meg, a Rítus (2018) versnyelvét pedig a néphagyományból ismerős ráolvasásokat, mágikus formulákat idéző megnyilatkozások, vagyis poétikailag-retorikailag a címzés gesztusai és a megszólítás alakzatai, a másikhoz való folytonos odafordulás mozzanatai szervezték, addig a Szegedi-Varga Zsuzsával közösen jegyzett művészkönyv, A termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020) a vizualitás és textualitás, a szkriptúra és piktúra újszerű párbeszédlehetőségeivel kísérletezett az equilibrium jegyében. Bár az Omlás – az olykor egészen eltérő költészeti pozíciók és beszédmódok látszólagos esetlegességének kockzátatát vállaló – bizonyos értelemben egyenetlenebb és széttartóbb versvilága kevésbé tekinthető konceptuálisnak, mint az előző könyveké, mégis – az experimentális kiadvány kivételével – megőrzi azok sajátos, koherens és konzekvens szerkezetét. Erre erősítenek rá az egyes, mundén vagy épp mitikus tartóelemektől egészen a kozmikus rendezetlenségig ívelő, architekturális metaforikát alkalmazó cikluscímek is: Oszlop; Alapfal; Anyagfáradás; Hidak; Entrópia. Továbbá szintén ezt az összefüggést és összetartást markírozzák bizonyos – főként Tandori és Marno hatását mutató – paranomasztikus hangismétlődések („ég, ami égetően fontos” [A másoló, 22.]), az oximorokon nagy mértékű jelenléte („süket zenész”, „kezetlen vezér” [Az úr, aki vagy, 27.]) és az ezekből is következő autopoetikusság, vagy bizonyos konkrét szöveghelyek trópusai és figurái, melyek valamifajta széthullási és újraépülési folyamatot visznek színre: így például a Tengernyi hordalék felütésében („Az idő, ez a férgjárta alma, / egyszerre adakozik és elvesz, / szór szét és összegyűjt, hatalma / vak tömbbé merevít, leleplez.” [27.]), a Keresztidők énbeszédjében („Anélkül, hogy felfognám, / hamarosan rám borul az / az otthon, amit most még / csak felépíteni készülünk.” [63.]), vagy épp az Idézés önmegszólító verstípusában („A részek másmilyen egésszé / rendeződnek. Semmi katalógus, / csak a rémlő dolgok meg a maradék, / amiből valami összeáll, sereglik / csapkod körülötted.” [110.]).

A pálya eddigi törekvéseiből már ismerhető beszédformációk – Vigh Levente, a kézirat szerkesztője által a fülszövegben is jelzett – egymásmelletiségét és kontaminált jellegét nyomatékosítják a kötet hátoldalán található, A felejtés terei című szövegből származó sorok is, melyek egyrészt felkínálják a kompilációként való olvasás lehetőségét, másrészt pedig önreflekív módon utalnak azokra az alkotói műveletekre, melyek eredményeképp ez az összerendezés potenciálisan előállt: „Gyűjtés, javítás, megőrzés, címkézés, feldolgozás. / Mielőtt bemutatnák az érinthetetlen tárgyakat, / helyet keresnek a meglévő félreértések térképén / néhány újabb ismeretlennek, s feltámadnak dolgok, / amint az eleven emberek emlékei közé visszaférkőztek. / Egy másik történet részeseiként, más szavak közt / és másféle dolgok rendszerében kiemelkednek az időből.” (45.) Emellett a már említett haladás oximoronszerű kétirányúságáról és a történeti kondícióról tanúskodik a ciklusokat megelőző nyitódarab, Az éberítő elrugaszkodás filológiailag visszakövethetetlen és ellenőrizhetetlen mottója is, egy ChatGPT által generált mondat: „A romok a fejlődés magvai…” (5.) A vers ugyanakkor azáltal, hogy a „boldog tervezetlenség” és a „történetnélküliség” javára megtagadja és újraszituálja az ént mint birtokló, akaró és ígérő kontrollinstanciát, részben ki is jelöli a kötet poétikai erővonalait, amelyek leginkább az eltérő minőséget eredményező heterogenitásban, a lírai hang többszólamúságában mutatkoznak meg. Ezt a görög eklogé, vagyis válogatás, gyűjtemény értelmében felfogott modális-stiláris eklektikusságot ugyanakkor olyan tematikus-motivikus kapcsolódások tartják össze, melyek leglátványosabban talán a mitológiai és az ökológiai szemlélet körül gravitálnak.

Előbbi eklatáns példáiként tekinthetünk a kötet első ciklusában helyet kapó, a (beszélt-írott) nyelv, a kép, az ember és technológia viszonyát megalapozó eredet-szövegekre, melyek ily módon önmaguk keletkezését is elő(térbe)állítják (A nyelv a távolság; Kezdés előtt; Mikor előtört). De találkozhatunk olyan darabbal is, amely éppen a mitizáló törekvések hiábavalóságáról, egy – valójában állatmaradványokból és pamutból összefoldozott – sellő megpillantásának megkésett vágyáról tanúskodik: „A halász tekintetére gondolok, / aki megtalálja halójában, / arra, hogy milyen lenne / újra hinni valamiben. / Csak jó akartam lenni, / de most itt fekszem, / és teljesen üres a szívem.” (Ami el sem, 61.) Mindemelett utóbbi környezettani látásmódhoz rendelhetjük például a Felezési idő című, a közéleti líra hagyományhoz is kapcsolódó alkotást, mely a csernobili atomkatasztrófa súlytotta és azóta ember által érintetlenül hagyott övezetének példáján és Petőfi Föltámadott a tenger… egy ikonikus sorának rekontextualizáló allúzióján keresztül mutatja fel az élet visszatérésének vigaszát. Míg Petőfinél „a víz az úr” sor a társadalmi-ideológiai allegória totalizálása, addig Áfra esetében ökokritikai élre tesz szert: „Nevével a hely újra visszhangot ver, / turistáktól férges a megtisztult város. / A víz az úr, a tűz, meg az elsodró / lendület, mi szokását tartva / mindent eltemet.” (Felezési idő, 67.) 

A mitikus és misztikus képzetkörökhöz kapcsolódóan ugyanakkor talán a leginkább figyelmre méltóak az olyan nagyobb lélegzetvételű, esszéisztikus szólamok, melyek egyrészt diszkurzív jellegükből következően megidézik a glosszák vagy kommentárok műfaji mintázatát, másrészt a (tudományos) ismeretterjesztő szövegek adatokkal megtámogatott és kuriozitást közlő beszédmódját montázsolják össze, melyek így a mitizáció és demitizáció játékterében alakítják ki és állítják egymás mellé az alternatív jelenségmagyarázatokat. Utóbbi montázstechnika átlényegítő jellegzetessége miatt ez a szövegtípus könnyen kapcsolatba hozható Borbély Szilárd Halotti pompájának Ámor & Psziché-szekvenciák című könyvével, amelyek bár eltérő módú, de szintén ennek a fajta elsajátításnak és kontaminációnak az egyéni hanghordozású kísérleteiként olvashatók. Legyen az akár egy perszonifikált alvászavar („Tíz éves korig, a nemléthez közel az éj még keveset mutat, / aztán a pubertás küszöbén kopogtatni kezd Pavor / Nocturnus. Látomásokat hoz és verejtékben ébredést.” [REM, 20]), vagy épp egy enigmatikus, az embercsempészettől az űrlényekig terjedő eltűnés eset („A földönkívüliek éjszakánként szobáról szobára járnak, / majd a kísérletek után a példányokat visszahordják, / előkészítve a hibrid létformák megtestesülését.” [Akik végleg el, 25.]), de ide sorolható még az öregedés misztériuma is („Az okmányok hiánya mítoszi szintre magasztalja föl tört- / énetünk jelentőségét, s mi eljátszunk a gondolattal, / Ádám nyolcadik utódja, Matuzsálem hogyan lélegezhetett / át az ószövetségi korban majd egy teljes évezredet?” [A vének vénei, 40.]). Áfra esszéversei mind-mind az életvilágunk különös, racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem explikálható összefüggéseit mutatják fel, olyan rejtélyes történéseket járnak körbe, melyek ugyanakkor a különböző nézetek és interpretációk következtében sosem kerülhetnek nyugvópontra. 

 Jóllehet Áfra János legújabb kötetét könnyedén tekinthetjük az eddigi életmű egyfajta mértékadó gyűjteményeként, az Omlás ugyanakkor mégis sokkalta több ennél: bár az egyes versek líraipoétikai-performatív értelemben nem feltétlenül aknázzák ki a – cím által is felkínált – (de)kompozíciós lehetőségeket, azonban a szövegkorpusz tagadhatatlanul egy átgondolt, következetes és szemantikailag-tematikailag rétegzett továbbvitel, mely viszonylag kovencionális összeállításával, a megőrzött jellegadó sajátságok mellett képes olyan fénytörésbe helyezni ezt a költészetet, mely annak újszerű vonásait engedi láttatni, mert ahogy Az alvó kertben is olvasható: „Minden omlás a vakító fényt idézi, / ami kiszakadt a tekintetekből és megtört ezerszer / a víz felszínén.” (127.)

MEGOSZTOM

Az örök visszatéréstől a végességig – Simon Balázs költészetéről

Kovács Edward (1995, Székelyhíd). A DE-BTK Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője. A mítosz újraértésének lehetőségeit kutatja a ’80-as évektől napjainkig terjedő kortárs magyar lírában.

Jóllehet a mindössze 34 évesen, egy végzetes agydaganat következtében 2001-ben elhunyt Simon Balázs egészen rövid, ám annál jelentősebb munkássága talán kevéssé nevezhető – az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusok programsorozatának értelmében – klasszikusnak, mint inkább klasszicizálónak, lírai művei mégis minden kétséget kizáróan a ’90-es évek magyar irodalomtörténetének figyelmreméltó és értelmezői kihívás elé állító teljesítményei. Bár köteteinek korabeli kritikai fogadtatása meglehetősen elenyésző, Simon kultikus-életrajzi diskurzus által is erőteljesen áthatott művészetének és emlékezetének elevenségéről mi sem tanúskodik jobban, mint a 2007-ben indított Puskin utca első számának tematikus blokkja,[1] a kanonizációs törekvésekre is következtetni engedő, a Jelenkor Kiadó által 2021-ben megjelentett összegyűjtött versei,[2] valamint a szintén a jubileum évében publikált Alföld-emlékszám.[3] Annak érdekében azonban, hogy ennek a kulturális utalásokban bővelkedő életműnek a pozícióját kijelölhessük, valamint a fokozatos finomhangolások mentén alakuló pályaívnek az ismertetőjegyeit rekapitulálhassuk, midenekelőtt ajánlatosnak mutatkozik elhelyezni azt a korabeli költészettörténeti folyamatok és feltételek közt.

Mint az a hazai irodalomtörténetírás- és értés hermeneutikai-recepcióesztétikai szemléletének  közelítésmódja, valamint korszakretorikai kategóriái révén ismeretes, az úgynevezett esztéta- illetve utómodernség nyelvi magatartásformáit, szubjektumfelfogását és műeszményét fokozatosan áthangoló, a ’60-as, ’70-es évek fordulóján az új szenzibilitás és neoavantgárd poétikai képletei mentén kifejlő – leginkább Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György és Oravecz Imre neveivel fémjelzett – líratörténeti fordulat olyan megszólalási-beszédmódbeli, a lírai alany pozícióját lefokozó-újraszituáló, a disszemináció és »szétjátszás« stratégiái mentén szerveződő alakulásokat idézett elő, amelyek mindaemellett, hogy leginkább „a klasszikus formák ironikus imitációja és a többértelműséget felszabadító nyelvjáték közti tartományban” fejtették ki hatásukat, a ’80-as évek lírai „közbeszédben” egyre meghatározóbb jelentőségűvé is váltak.[4] Bár a ’90-es évekre eképp előálló költészettörténeti formáció, vagyis a különböző megnyilatkozások és szerepmintázatok nagymértékű felsokszorozódásaként, az eltérő önreflektív-(nyelv)kritikai alakzatokkal, az újraírás – sok esetben ironikus – módozataival és intertextuális szövegalakítási technikákkal operáló versnyelvek előtérbe kerüléseként (is) megközelíthető lírai posztmodernség meglehetősen bizonytalan határokkal rendelkezik, mégis a korszak kánonképző recepciója egyetértőleg Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc írásművészetét hozza leginkább kapcsolatba ezzel a – múlt és jelen, tradíció és invenció között állandó dialogikus, újraértő viszonyt tételező – paradigmával.[5] Ez a – szemléletileg-poétikailag is egészen differenciált – líratörténeti kondíció ugyanakkor azt eredményezte, hogy az akkortájt induló, „a tradicionális lírai szépségeszményt dekonstruáló nyelvkritikai, s a lírai én státuszát relativizáló ironikus-posztironikus költészet” adottságait megöröklő költői nemzedék esetében nemcsak a „hagyományba történő visszanyúlás poétikai megnyilvánulásainat” regisztrálhatjuk, hanem azt a tendenciát is, amelynek „már nem centrális része a nyelv problematizálása, a megszólalás aktusának kritikai szemügyrevétele, s amely már egyként felszabadult a szerep revíziójának, s az önmagát kommentáló, önmagára reflektáló versbeszéd kényszere alól.” [6] Számos – egymáshoz viszonyítva diszparát hanghordozású, azóta azonban például az úgynevezett új komolyság versnyelvi magatartásformáit is lehetővé tevő, hatás- és fogadtatástörténetileg is igazoltan kimagasló minőségű – költői pálya kötődik a felvázolt posztmodern poétikai képleteket megszüntetve megőrző átrendeződésekhez, alakítóként és alakítottként egyaránt, elég csak néhány olyan nevet – a teljesség igénye nélkül – említenünk, mint például Kemény István, Schein Gábor, Kun Árpád, G. István László, Tóth Krisztina, Szijj Ferenc, Térey János vagy éppen Borbély Szilárd.[7]

Ilyen szerzők mellett tűnik fel és bontakoztatja ki sajátos lírai programját Simon Balázs is, akinek „költészete Celan és Hölderlin érintésével – a posztmodernből csak a történetiség iránt reflektált érzékenységet, a romantikából csak az egzaltált formátumot fogadva meg – antik erélyig és prófétás tónusokig talált vissza.”[8] Ezért is lehet az, hogy – Márton László meglátását parafrazeálva – az általa kialakított megszólalásnak nincsenek közvetlen, imitatív mintái sem az újkori klasszicizáló vagy archaizáló, sem pedig az antik görög-római, vagy épp régi keleti költészetben,[9] mégis bizonyos hatások – a nyelv és hagyomány egymást tételező kölcsönösségének elvén – óhatatlanul felfedezhetőek ebben a látszólag előzménytelen versbeszédben. Simon életművét mindamellett, hogy kortársaihoz hasonlóan a „nagy, egzisztenciális érdekű kérdésfelvetésnek valamint a fiktivitás játékának kettőssége hatja át”,[10] szövegeinek kompozícióját és szcenikáját döntően a – képlékeny és poliszémikus – mítosz,[11] esztétikai drámaiságát és beszédmodalitását tekintve pedig a – kimondás szenvedéseként és szenvedélyeként, az érzékin-túli színreviteleként felfogott – pátosz határozza meg.[12] Vagyis egy olyan alkotói szemlélet és gyakorlat, metafizika és ethosz, amelynek kimeríthetetlen táptalaja és (érték)távlata leginkább az – archaikus társadalmak képzetköreiben fellelhető – kozmikus-ciklikus időismétlődés, az anaküklószisz, azaz az örök visszatérés konceptusában és az ehhez kapcsolódó művelődéstörténeti anyag megérzékítő megelevenítésének vágyában jelölhetői ki,[13] és amely ebből (is) következően a mitikus szüzséket, toposzokat recitáló-recikláló, iteratív mód átsajátító újraírásként regisztrálható.

Mindemellett azonban ahogy arra – Simon kanonikus státuszának dillemáival, túlnyomóan pozitív, konszezus uralta recepciójával és lírai életművet tartalmazó kiadvánnyal kapcsolatban – Mizsur Dániel is kitér, kérdéses, hogy „irodalomértésünk mit tud kezdeni az első két kötet óriási műveltséganyagot sokszor eredeti nyelvű idézetekkel, allúziókkal megmozgató poétikájával, valamint az olvasói örömszerzés és megértés útjában álló effektusaival. Az antikvitás és az archaikus kultúrák nemcsak inspirációs forrásai ezeknek a köteteknek: az eredetmítoszok és mitologémák totalitásigényű, újraíró közvetítése inkább elégítik ki a klasszika-filológus érdeklődését, mint a versolvasóét.”[14] Bár a felvetés olvasásesztétikai-hermeneutikai korlátokként felmerülő implikációi könnyedén beláthatóak, Hegedüs Benjamin Jutas éppen ezzel polemizálva amellett érvel, hogy ez a fajta költészet szükségképpen egy elidőző, a textuális egymásbafonódásokat szétszálazó befogadói magatartást irányoz elő, mint fogalmaz: „egy a szöveg érzékiségét kiiktató poétikával van dolgunk, melynek szépsége stilisztikai kiforrotságában rejlik.”[15] Egy olyan költészettel, mely ráadásul nem pusztán a megannyi utalást és fragmentumot rejtő hermetizmusa révén válik nagy erőfeszítéseket igénylően megközelíthetővé, hanem többek között azért is, mert az egyes versek részleteikben bizonyos értelemben idézhetetlenek, ugyanis – ahogy Jánossy Lajos éleslátóan megjegyzi – „ha mégis megtesszük, a kiválasztott sorokból szignál lesz, félreértett minta, a szerves egészből vett élettelen preparátum.”[16] Az említetteket figyelembe véve talán éppen ezek a(z) – eltérő értelmezői közösségek és másfajta irodalomszocializációs olvasói elvárásrendek számára nehez(ebb)en hozzáférhető – Simon Balázs alig tíz évet felölelő, ám sokkalta termékenyebb lírájának olyan megkülönböztető és jellegadó sajátságai, amelyek magyaráztul szolgálhatnak – kivételeket leszámított – „mellőzöttségére”, de amelyek viszont az olvasási szokásaink és esztétikai előfeltevéseink újraértésére és átértékelésére ösztönöz(het)nek.

Ilyen markáns vonásként tarthatjuk számon példának okáért a Simon-versek (ön)reflexív várakozás- és faggatózásjellegű poétikai alapállását, az analizáló és kommentáló beszédmódot, a leginkább angolszász költészeti tradícióból ismerhető drámai monológok műfaji mintázatának felfokozott hangoltságát, a tropológiai szuggesztivitást,[17] a hasonlatok retorikai kitüntetettségét és ehhez kapcsolódóan a (mítoszokra is jellemző) körülírás eljárását,[18] a dikciót szervező „egymondatos óriásívek erejét”,[19] vagy épp a – Márton László életrajzi adalékokat is felelevenítő visszaemlékezésében említett – „nagylélegzetű versmondat és a megnevezéssel együttjáró, váratlan drámaiság” kettősét.[20] A pályaíven végigvonuló poétikai-retorikai karakterisztikák mellett ugyanakkor bizonyos tematikai-motivikai, esztétikai-kompozicionális, nyelvi magatartásbeli finomhangolásokban tetten érhető elmozdulások mentén mégis szakaszolhatónak tűnik ez a következetesen alakuló életmű.[21] A kivételesen nagy bölcseleti-klasszikafilológiai, az antik görög-latin és zsidó-keresztény kulturális hagyományok műveltséganyagát mozgató korai szakasz (Minerva baglyát faggatom mégis, 1992; Nimród, 1994; A mi lakománk – Lectisternium, 1996) is, melynek törekvéseit egy nem kevésbé eruditív, ám sokkalta kiérleltebb, letisztultabb és – léptékében is – takarékosabb megszólalásmód váltotta fel, mely – az életrajzi történésektől sem függetlenül – a gyász és végességtapasztalat (Makdír, 1997), valamint a hétköznapi életvilág dolgainak és észleleteinek (A terep, 1998; Például a galamb, 2000) érzékeny és érzéki költői transzformációját viszi színre. Posztumusz közreadott verseskötete (Halálgondola, 2003), valamint naplóregénye (Parafakönyv, 2002) és elbeszélései (A másik mondat, 2008) egy még megannyi alakulási irányt és lehetőség mutató, befejezetlenségében is befejezett oeuvre zárkövei.[22]

Ennek a már fellépésekor is megejtően határozott költői öntudatnak és „helyzeten-kívüli hangnak”[23] a célirányosságát markírozza a debütálás is, hiszen a Minerva baglyát faggatom mégis (1992) már címével is utal az említett kulturálisan idegen referenciabázisra, másrészt kijelöli – és a módosító szó által nyomatékosítja – nemcsak az egyes versek, hanem kis túlzással az egész Simon-költészet hagyományhoz való viszonyulását és a hiábavalóságok ellenére is akaratos (nyelvi) magatartását. A Prológus nyitóciklus egyik, Testamentum című szövege jóllehet félreismerhetetlenül alanyi megszólalásmódról tanúskodik, mégis önmagát egy letűnt világ közvetítőjeként állítja elő, ezzel prefigurálva a kötet – ilyen értelemben, a szerephelyzetek felsokszorzódása által is – (el)személytelenített, az egységes lírai szubjektum saját és idegen relációjában megképződő beszédpozícióját: „Garatom sebe lett a középpont, / Beleömlik, amit kimondani nem tud – / Rég holt hangok szöknek a sebből, / Távoli népek táncát lejti a nyelvem: / Mondataik égetik egyre a torkom, / Szájam mélyére zuhantam – / Életük a belőlem fakadó / Vérfüggönyön át látom, amíg / El nem fogy a nyelvem.” (11–12.) A sérült hangképző szervekhez kötődő személyes (ki)mondás képtelenségét itt a „rég holt hangok” kérlelhetetlen szökése, tehát „mégis-artikulációja” váltja fel, egy olyan mozgásként metaforizált nyelvvé, mely a premodern társadalmak archetipikus képzetköreihez való visszatérést mutatja fel: „Már messzi jutottam, idegen népek / Nyelvét tanulom. / Messze talán anya vár, / Idegen népek tánca a sebzett húsban.” (12.) Innen nyílik meg az a páratlanul gazdag és letaglozóan nagy horderejű szövegvilág, mely különböző kulturális tradíciók mítoszait (hellenizmus, judaizmus stb.) és antik irodalmi előképet (Vergilius, Ovidius stb.) megidézve és újraírva, megannyi alakmáson (Héraklész, Arión, Orfeus, Dante, stb.), a romantikus életfilozófia (Nietzsche) és a modern dialógusbölcselet (Buber) szűrőjén keresztül igyekszik ismét megtalálni a mértékadó-kozmikus távlatokat.[24]

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az első kötetnél is kiterjedtebb és elmélyültebb korszak- és korpuszismeretről ad számot Simon Balázs második műve, a rendhagyó pastiche-technikát alkalmazó és műfaját tekintve akkoriban páratlannak mondható Nimród (1994) című eposz, amely azon túl, hogy a hellenizmustól az – apa, Simon Róbert híres orientalista arab fordításainak hatását is mutató – ókori Kelet felé való elmozdulást tette láthatóvá, leginkább abban a törekvésben jelölhető ki, „hogy a filológiai kommentárok révén egyszerre hitelesítse és megsokszorozza a költemények művészeti hatását”,[25] vagyis hogy egy sajátos technikával montázsolja össze Nimród heroikus alakját. Jánossy Lajos a kötet címének hagyományvonatkozásait is értelmezve eképp ír erről az epikus vállalkozásról: „Nimród, a legendás, több forrásból származtatott hős, a Teremtés könyvében Kám leszármazottja, Mikeás könyvében Asszíria királya, akinek alakja rokonságot mutat Gilgamesével, neve a Babilonban tisztelt háború és vadászat istenére, Ninurtára vagy Nimutrára utal, a megfoghatatlan, egyben a megkerülhetetlen tranzitzónájában lesz Nimród eposza a felejtő emlékezet, a vékonyuló hagyományutak mérföldköve. Simon Balázs műve midezt tetézi azzal, hogy Nimród a látomásaiban, mintegy a jövőbe emlékezve, Ábrahám születésének tanúságtevője, amivel nem csupán a szövegen belül, de világképében is a zsidó tradíció felé tesz életre szóló lépéseket a költő.” [26]

Ugyanakkor az sem állítható, hogy teljes mértékben eltávolodott volna az antik görög-római (szokás)kultúra forrásvidékétől. A platóni symposiont és egy különleges római engesztelő szertartást idéző A mi lakománk – Lectisternium (1996) „mondatversei” bár bizonyos mértékig még táplálkoznak és megtartják a már több ízben említett művelődésszerkezeti horizontot, beszédmodalitása és vallomásos megszólalása mégis sokkalta inkább valamifajta szemlélődő, az „üresség arcát hordozó szórabírhatatlan” tárgyakat is kikérdező rezignáltság jellemzi, amely a(z) – életrajz ismeretében – betegségtől és végességtől mint egyre közeledő létlehetőségektől sem függetleníthető. Ahogy Vitéz György fogalmaz: „a költő tudja, hogy a lectisternium jelentése: halotti tor az ókeresztény kultúrában. Szinte minden szövege meditáció, az elviselhető fájdalom kamarazenéje, a pasztellködön keresztül észlelt közvetlen külső-belső világ tárgyait, személyeit búcsúztató trenódia.”[27] Ennek a „vég-felé-való-létnek” talán az egyik – higgadtsága ellenére vagy épp annak okán –  legmegrázóbb megnyilatkozása a kötet záródarabja, Az időhatár (440.), mely már különbségtevő, a cím összetételi tagjainak inverzív felütésével és az azt követő felsorolással is rámutat a költői beszéd tárgyának de facto elképzelhetetlen, folyamatosan közeledő, ám soha el nem érkező összetéveszthetetlen másságára: „Nem egyszerű határidő, / Valami sokkal élesebb, nem / Jelzi például csenevész / Erdősáv, sziklák, sorompó, / Őrizet, csak eljön, mint a”. Az enjambementek és a sorvégi névelők, kötőszavak használata, valamint az alárendelő mondatszerkesztés Simon költészetének esetében nagyon is következetesnek mondhatók, és nemcsak a kimondás gesztusának akár megszakadással fenyegető nehézségét és igényét jelölhetik, hanem az egyes verssorok jelentéspluralizáló jellegét is kidomborítják. Minthogy a saját halál nem tanúsítható, így a szöveg sem nevezheti meg azt az űrt, ami körül a versbeszéd gravitál, csak sejtetheti azt, ennek eszközéül pedig a körülírás – hasonlatokkal operáló és azokat továbbfűzve kibontó – retorikáját alkalmazza: „Tolvaj éjszaka, egy fojtott / Állathang a tyúkólak közül, / Gazdátlan, idegen, amilyet / Egyszer hallani, karomhang és / Metszőfogé, ahogy kitép egy kis / Darabka húst a ház körül, és”.  Amikor pedig már egy metaforikus azonosítással rögzülni látszana a jelentés, az is egy hasonlító alakzatban oldódik fel: „Tátong majd az a fekete híj, mint / Egy barlang, és senki nem megy ki, / Hullámot vet, és örvénylik velünk, / Ahogy egy seb, amíg kiég, ami / Utána lesz, mintha egy fal túloldalán,” Azonban minden megfeleltetési kísérlet ellenére a végesség eredendő mássága csak egy nem identikus és nem identifikálható alteritásként, egy lényegi eltérésként adódhat az ember számára: „Árnyékban még, hiába ugyanaz a / Föld, egy másik országé, ahova csak / Egy elképzelhetetlen égőáldozat / Után, tisztán engednek be.”

      A végesség mellett a lehetséges és lehetetlen között oszcilláló gyász nagyszabású és megrendítő színreviteleként tekinthetünk a költő Makdír (1997) című kötetére, melynek első ciklusa Simon Balázs életveszélyes agyműtétének viszontagságairól szól meglepő fesztelenséggel és nyelvi letisztultsággal,[28] míg a második ciklus az anya, Prileszky Csilla elvesztésének felfoghatatlan eseményét közvetíti hasonló hangnemben. Mint ahogy azt Rába György megjegyzi: „Ez a magas költészet telt hangja, a megszólított hangja, a szóra bírt kivételes alkalom, kiemelkedés mind a köznapi szürkeségből, mind a kulturális ihletkörből, nevezhetjük akár romantikus egzaltációnak, úgy, ahogy a költészetről vallott fölfogását ebben a kötetében Simon Balázs két versfüzérben is megvalósította.”[29] Az eképp jellemzett versbeszéd egy eklatáns példája a Makdír a gyász című szöveg is, mely ennek az olthatatlan, „égető, perzselő”, csillapodó majd újból előtőrő lelkiállapotnak a jellemzését, a Másik pótolhatatlan hiányának, végtelen távollétének kínálja érzékletes megjelenítését: „fönn a Nap fúrója sistereg, / Átfúrja lassan minden szervemet a / Gyász, a háztető az olvadt aszfalttal, / Le-föl járkál valaki, kaftánja szurok, / Szakálla hófehér, tudom, a gyász, ami / Vakít, ahogy a Nap, az Éj, hamu- és / Fémszínű, a gyász valami erjedés, egy / Kályha tetején, olykor fellobban, / Fölragyog, hasít, aztán csöndben, / Mélyen húzódik, mint az égett bőr, / Szottyad, ráncosodik, rohad, az idő / Nélküle makdír.” (474–475.) Simon Balázs szugessztív, ám mégis következetes tropológiai építkezést mutató szóképei, valamint találó hasonlatai a gyász sajátosan ismétlődő tapasztalatával szembesítenek, a kimondhatóság és kimondhatatlanság közötti feszültség erőterében fejtik ki hatásukat, egyszersmind pedig nagy mértékű belső figyelemről tanúskodnak.

      Ez a felfokozott – a kinti impulzusok hatására befelé irányuló – reflexivitás jellemzi a negyedik kötet korpuszát is, melyben a költői nyelv által a hétköznapiságok más fénytörésbe kerülnek, a mindennapi észleletek átlényegülnek és esetenként kozmikus távlatok nyílnak meg. A terep (1998) – ahogy Rácz Péter fogalmaz – „végül is ismerős, a hétköznap dzsungele: gyerekkor, egy bolt, egy szoba, az otthon, szomszédok, kapualj, a test, hangok, évszakok. Simon Balázs nem csupaszítja le a terepet, hanem mindazt láttatni akarja olvasójával, amit maga is lát, s azt az utat is, amelyen eljut a felismert összefüggésekig.”[30] Ilyen összefüggések feltárulását közvetíti az – évszak toposz által az elmúlást is megidéző – Ősz című darab. A beszélő tekintetét „a fészer palatetejére”, a „hullámbádogra” és a rajta látható „rozsdabarna levéltakaróra”, majd az abban „sétáló macskára”, végül pedig a fa „rőt koronájára” és a távolabb látható repkényen lévő „pókhálóra” szegezi, hogy aztán erről a megfigyelési láncolat végén álló szőttesről az emlékezet belső terepén felbukkanó jelenségekre asszociáljon a  véget előrevetítő természeti képig: „Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép / Fenn az északi félgömbön valahol, /A Pegazus, a hattyú és a Gyík / Ahogy fölém hajolnak több száz éves / Fényükkel, mint az a sárgászöld faág, / Ami már nem vet árnyékot, és / Bármire, amit valaha mondtam, / Sápadt igenjük szitál.” (563.)

Ezek a vég közelségét és a sors elkerülhetetlenségét előlegező sápadt igenek szitálnak Simon Balázs még életében utolsó megjelent kötetére, a Például a galambra(2000), mely az addigi lírai törekvések poétikai kiérlelődéseként, valamint a mitikust a világiassal, a szentet a profánnal elegyítő tematikák és megszólalásmódok hangsúlyossá válásaként értékelhetők. Az írásmű fő és szemléltetésül választott motívuma a galamb, melynek invenciózus újraírásaival, de- és remitologizációjval a költő tehermentesíti ezt a kultúrtörténetileg terhelt toposzt, egyszersmind pedig kitágítja annak jelentésmezejét. A Simon Balázs által megjelenített galambok a hagyományos képzetekkel ellentétben inkább „hatalmas ürülékdúcokon üldögélő, lomha, lila fényű madarak, akárha elfajzott utódai a néhaiknak. Inkább a bomlás, a romlás képei, a nehézkedés foglyai.”[31] Ennek a megmásíthatatlan tudata felőli nehézkedésnek mementója posztumusz kiadványa is, az 1997 ősze és 2000 december között keletkezett verseket tartalmazó, Murányi Yvett által sajtó alá rendezett Halálgondola (2003), melynek „kronologikus íve a második agyműtét időpontjától, a két Szürke-vers közül kezdi kirajzolni a kötet második részének válaszhullámát, ami azonban terjedelmében és súlyában nem válaszív vagy lefelé hajló visszaérés, hanem végső fölívelés – a szövegek »grádicsnak lécek lerakva az égig.« A kötet jelzőfényei és tájékozódási pontjai a nagy halálversek”,[32] melyek a rezignált számvetés delejező szólamai.

Bár bizonyosnak tetszhet, hogy egy költészet lényegi poétikai értékeit és összetéveszthetetlen nyelvi erényeit az egyes szövegekkel való értelmező-beleérző párbeszéd eseményszerű átélésében tapasztalhatjuk csak meg és ismerhetjük csak fel igazán, mégis reményeink fűzzük ahhoz, hogy az itt felvázolt, konkrét műveket csak részleteiben érintő értekezés képes volt – ha még oly hiányosan is, de – érzékeltetni Simon Balázs (újra)olvasásra érdemes lírájának néhány – olykor csak komoly archeológiai munka árán felszínre hozható – jelentőségteljes és egyedítő aspektusát. Egy olyan líráét, melynek (vissz)hangjai az örök visszatéréstől a végességig és végességtől az örök visszatérésig rezegnek tovább, ad infinitum.


[1] Puskin utca 2007/1.

[2] Simon Balázs, Összegyűjött versek, szerk. Szenderák Bence, Jelenkor, Pécs, 2021. A versidézetek oldalszámai ebből a kiadásból származnak.

[3] Alföld 2021/6.

[4] Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 19451991, Argumentum Kiadó, Budapest, 1993, 168–172.

[5] Szirák Péter, A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez = szerk. Uő., A magyar irodalmi posztmodernség, Kossuth Egyetem Kiadó, Debrecen, 2001, 49–53.

[6] Keresztury Tibor, Az öntudat rehabilitálása, Alföld 2000/2, 49–50.

[7] Vörös István, aki maga is szereplője volt ennek az átrendezédősnek, így ír erről az időszakról: „Újszerű, ironikus komolyság és kitartó, egyszerre a témára és a témán túl figyelés jelent meg a számon tartott és az azon kívül maradt költők sokaságánál. Ennek a lírai fordulatnak részese és formálója Simon Balázs a maga nagyon fontos, kilencvenes évekbeli köteteivel.” Vörös István, Mi van, ha nincs fősodor?, Alföld 2021/6, 70. 

[8] Halmai Tamás, Enigma és konfesszió, Alföld 2021/6, 74.

[9] Márton László, Az igei állítmány, Élet és Irodalom, 1997/22, 12.

[10] Margócsy István, Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld 2000/2, 32.

[11] Blumenberg, Hans, A mítosz valóságfogalma és hatóereje = Hajótörés nézővel, ford. Király Edit, Atlantisz, Budapest, 2006, 140.

[12] Schiller, Friedrich, A patetikusról = Művészet- és történelemfilozófiai írások, ford. Mesterházy Miklós – Papp Zoltán, Atlantisz, Budapest, 2005, 129–154.

[13] Eliade, Mircea, Az örök visszatérés mítosza, ford. Pásztor Péter, Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 116.

[14] Mizsur Dániel, Utolsó esély?, litera.hu, 2021. 07. 24. web: https://litera.hu/magazin/kritika/utolso-esely.html (Letöltés ideje: 2024. 01. 14.)

[15] Hegedüs Benjamin Jutas, Mítoszok és telepélmény, dunszt.sk, 2021. 06. 23. web: https://dunszt.sk/2021/08/23/mitoszok-es-telepelmeny/ (Letöltés ideje: 2024. 01. 14.)

[16] Jánossy Lajos, Költészet és valóság (utószó) = Simon, I.m., 694.

[17] Zoltán Gábor, Folyószöveg, Alföld 2021/6, 78.

[18] A hasonlat (eikón) és hasonlóság történeti-diszkurzív funkciójához, valamint a kölcsönzéssel, az eltéréssel, a helyettesítéssel és a kimerítő körülírással való kapcsolatához lásd: Ricoeur, Paul, Az élő metafora, ford. Földes Györgyi, Osiris, Budapest, 2006, 40–47, 257–276.

[19] „Ha bilincsbe zárod magad, megerősödik a kreativitás” – G. István Lászlóval Áfra János beszélget, Alföld 2023/4, 35.

[20] Márton László, „Finom a hal”, idézőjelben, Alföld 2021/6, 59.

[21] Ehhez a Simon Balázs életrajzától is függetleníthetetlen szakaszoláshoz lásd: Jánossy, I.m., 669–695.

[22] Simon költészetének egyik hatástörténeti kapcsolódásaként említi az összegyűjtött verseit szemléző Bedecs László a kétezres évek második felében szerveződő Telep-csoport néhány tagját (pl. Krusovszky Dénes, Simon Márton, Szabó Marcell és Nemes Z. Márió), akik felfedezték maguknak ezt a poétikát, „hiszen ők mindnyájan egy újfajta komolyságra, vagyis a játékosság ellenében a pátoszmentes, mégis tragizáló, a személyes sebekről, traumákról, megoldhatatlan problémákról beszélni tudó költői nyelv megtalálására törekedtek.” Bedecs László, Alig egy kiló, Alföld 2022/9, 104.

[23] Kukorelly Endre, „és látta / Kopjára tűzve fejét, amiről / Költők mossák le a vért” = Uő., Kedvenxc, Pécs, Jelenkor, 1996, 129–131.

[24] Simon Balázs korai költészetének mitikus, főként az átváltozások szerepfelsokszorozó színrevetelként felfogott próteuszi jellegéről és weöresi párhuzamairól lásd: Szepes Erika, Próteusz visszatérése, ligetmuhely.com, 1994. 11. 29. web: https://ligetmuhely.com/liget/szepes-erika-proteusz-visszaterese/ (Letöltés ideje: 2023. 01. 15.)

[25] Márton, I.m., 60.

[26] Jánossy, I.m., 683.

[27] Vitéz György, Simon Balázs / A mi lakománk – lectisternium, 1997/5, 116.

[28] Herczeg Ákos az első ciklus egyik kiemelten fontos versének kiváló, Simon poétikájának összetettségét felmutató elemzését adja. Herczeg Ákos, Simon Balázs: Az öltözőben, 2022/11, 929–933.

[29] Rába György, Egy korszerűtlen költészet önigazolása, Holmi, 1998/9, 1334.

[30] Rácz Péter, Szép versek, Élet és Irodalom, 1999/43, 14.

[31] Jánossy, I.m., 692.

[32] G. István László, Utolsó lakoma, Jelenkor, 2003/12, 1221.

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink – Simon Balázs

December 15-én, pénteken este 6 órakor a Léda-házban Kovács Edward tart előadást Simon Balázs életútjáról és költői pályájának alakulásáról.

Kovács Edward (1995, Székelyhíd), költő, a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ kurátorasszisztense, a DE-BTK Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője. A mítosz újraértésének lehetőségeit kutatja a ’80-as évektől napjainkig terjedő kortárs magyar lírában.

Jóllehet, a mindössze 34 évesen, egy végzetes betegség következtében 2001-ben elhunyt Simon Balázs egészen rövid, ám annál jelentősebb munkássága talán kevéssé nevezhető klasszikusnak, mint inkább klasszicizálónak, lírai művei mégis minden kétséget kizáróan a ’90-es évek magyar irodalomtörténetének figyelmreméltó és értelmezői kihívás elé állító teljesítményei. Bár köteteinek korabeli kritikai fogadtatása meglehetősen elenyésző, Simon kultikus diskurzus által is erőteljesen áthatott emlékezetének elevenségéről mi sem tanúskodik jobban, mint a kanonizációs törekvésekre is következtetni engedő, a Jelenkor Kiadó által 2021-ben megjelentett összegyűjtött versei, valamint a szintén a jubileum évében publikált Alföld-emlékszám. Márton László életrajzi adalékokat is felelevenítő visszaemlékezésében Simon költészetének egyik markáns vonásaként említi „a nagylélegzetű versmondat és a megnevezéssel együttjáró, váratlan drámaiság” kettősét. A pályaíven végigvonuló poétikai-retorikai folytonosságok mellett ugyanakkor bizonyos tematikai-motivikai, esztétikai-kompozicionális, nyelvi magatartásbeli különbségek mentén mégis szakaszolhatónak tűnik ez a következetesen alakuló életmű. A megejtően nagy bölcseleti-klasszikafilológiai, az antik görög-latin és zsidó-keresztény kulturális hagyományok műveltséganyagát mozgató korai szakasz (Minerva baglyát faggatom mégis, 1992; Nimród, 1994; A mi lakománk – Lectisternium, 1996) programosnak is aposztrofálható törekvéseit egy nem kevésbé eruditív, ám sokkalta kiérleltebb, letisztultabb és takarékosabb megszólalásmód váltja fel, mely – az életrajzi történésektől sem függetlenül – a gyász és végességtapasztalat (Makdír, 1997), valamint a hétköznapi életvilág dolgainak és észleleteinek (A terep, 1998; Például a galamb, 2000) költői transzformációját viszi színre. Posztumusz közreadott verseskötete (Halálgondola, 2003), valamint naplóregénye (Parafakönyv, 2002) és elbeszélései (A másik mondat, 2008) egy még megannyi alakulási irányt és lehetőség mutató, befejezetlenségében is befejezett oeuvre zárkövei. Egy olyan költészeté, mely leginkább talán a pátosz és étosz poétikájaként jellemezhető.

Minden érdeklődőt sok szeretettel várunk! A belépés díjtalan.

(Illusztráció: dunszt.sk)

MEGOSZTOM

Sűrűsödés és s z é t s z ó r ó d á s | Debreceni Irodalmi Napok

„Az információ bősége a figyelem ínségét jelenti.” – fogalmaz egy helyen Herbert Simon. Ez a(z) – emberi figyelem korlátaira is irányuló – megállapítás meglehetősen érvényesnek mutatkozhat egy olyan médiatörténeti korszakban, ahol a tartalomgyártás-, terjesztés és fogyasztás nap mint nap olyan mértékű adat-felhalmozódást és csereforgalmat eredményez, mely, ha nem is a figyelem nélkülözését vagy válságát, de kétségtelenül annak egy más jellegű módját és használatát irányozza elő. De milyen is pontosan ez a fajta, főként az újmédiában tetten érhető pásztázó figyelem, és ez miben tér el például attól a koncentráltabb figyelemtől, melyet egy irodalmi szöveg olvasásakor tanúsítunk? Hogyan irányítják és mire irányul a figyelmünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések álltak az idei, indulásának 50. évfordulóját ünneplő Debreceni Irodalmi Napok (DIN) figyelem tematikájú, november 8–11. között megrendezett, változatos – két-két könyvbemutatóval és kiállítással, panelbeszélgetésekkel és díjátadóval tarkított – programsorozatának középpontjában.

A különböző helyszíneken zajló eseményeket a november 8-i Méliusz Juhász Péter Központi Könyvtárban szervezett 15. Szabó Magda vers-, mese- és prózamondó fesztivál nyitotta, mely – ahogy erre Sipos István Vörösmarty Általános Iskola igazgatója is kitért – Szabó Magda debreceni kultuszának/emlékének ápolásában is fontos szerepet tölt be. A fesztivált követő délutáni órákban a Méliusz Borsos-villa adott teret a 90 éves Debreceni Fotóklub „Képes gondolatok” című impozáns, tíz alkotó (Fülöp György, Károlyiné Etelka, Károlyi Gábor, Illés Gábor, Máthé András, Méhész Balázs, Micskey István, Süli István, Varga József, Vida István Tamás) munkáit felvonultató, klarinétszólamokkal színesített fotótárlatának, mely már címével is az irodalom és társművészetek párbeszéd-lehetőségeire irányította a figyelmet. Ezt hangsúlyozta Subicz István grafikusművész izgalmas nyitóbeszéde is, melyben többek között kép és szó egymást inspiráló viszonya, a nyelv és vizuális médiumok kifejezőképessége, a nyelv képszerűsége, a kép nyelvisége, valamint ezek potenciális kapcsolódásai kerültek említésre.

A 90 éves Debreceni Fotóklub „Képes gondolatok” című fotótárlat megnyitója

A programsorozat november 9-én, a Nagyerdei Víztoronyban folytatódott, ahol Szirák Péter, a DIN kurátora és az Alföld folyóirat főszerkesztője köszöntötte a szép számmal megjelent érdeklődőket. Ezután Puskás István, Debrecen kulturális alpolgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, és a lokális kulturális értékek vonatkozásában említést tett a – remények szerint – jövő évben megrendezésre kerülő Tar Sándor konferenciáról.

Az ezt követő percekben pedig napjaink három népszerű buzzwordje került terítékre Tófalvy Tamás, a BME médiakutatójának „Like, binge, swipe”: a figyelem gazdaságtanától a figyelmetlenség politikájáig című előadásában. A kutató arra kereste a választ, hogy a digitális média konvergenciája, valamint a különböző platformjain alkalmazott újszerű figyelemgazdasági modellek, hogyan is strukturálják át a figyelmünket, ezen keresztül pedig hogyan változtatják meg befogadói szokásainkat. Tófalvy kérdése tehát az, hogy „mi hogyan navigálunk ebben a digitális térben, és a tartalomszolgáltatók milyen stratégiák mentén próbálják megragadni a figyelmünket?” A különböző médiumok konvergenciájához olyan újfajta fogyasztói szokások társulnak, mint a görgetés mozdulata, a lájk-reakció, a jobbra-balra húzogatás (swipe). Ebből következően az is belátható, hogy a digitális konvergenciának, a médiumok bővelkedésének és a figyelem megosztottságának eredménye valójában nem a figyelem lankadása, hanem új olvasói, befogadói attitűdök megjelenése (pl. a binge-watching, vagyis sorozatdarálás). „Mindezekből a jelenségekből következtetésképp az is levonható, hogy a digitális konvergencia és a fogyasztói szokások viszonya nem determinisztikus” – fogalmazott zárlatként Tófalvy.

Molnár Gábor Tamás, az ELTE irodalomtörténésze A jelentéktelen jelentősége: a lepke halála a modern prózában című referátumával nem csak a close reading „molyolós” értelmezői eljárását demonstrálta, hanem a közönség figyelmét is próbára tette. Szoros, szövegközeli olvasatában Virginia Woolf A molylepke halála és Annie Dillard Holy the firm című műveiben – Giorgio Agamben nyomán – igyekezett rámutatni az elsőre talán kicsinysége miatt jelentéktelennek tetsző tiszta élet (molylepke) jelentőséggel való, nyelv általi felruházására. Ennek érdekében a két szerző eltérő poétikai stratégiáinak (figuralizáció, szimbolizáció) vizsgálatát helyezte a fókuszba. Mindkét elemzett mű sajátos módon jeleníti meg a nyelv és biosz lehetséges kapcsolódásaiból. A megfigyelés mindkét esetben valami jelentéktelenre irányítja az olvasó figyelmét. Woolf elbeszélése a nyelv figuratív-poétikai funkciójában rejlő potencialitás felhasználásával mutatja fel a molylepke („gyöngyszemszerűség”) tiszta életének szingularitását és példaértékét. Ezzel szemben Dillard narrációja a szimbolizáció eljárásán, a molylepkét mint az unio mistica szimbólumát előállító színrevitelén keresztül emeli ki az apró élőlényt a látszólagos jelentéktelenségből.

Panelbeszélgetés

Ezek után egy nem kevésbé jelentéktelen panelbeszélgetésre került sor. Fodor Péter, az Alföld szerkesztője első körben Jonathan Crary, amerikai művészettörténész Suspensions of perception („A figyelem felfüggesztései”) című könyvének vonatkozásában ejtett szót a figyelem történelmi karakteréről, a modernitásról mint a figyelem történetének egy lehetséges és krízisértékű fordulatáról, valamint a figyelem biopolitikai aspektusairól, pontosabban pedig arról, hogy milyen kapcsolatban van a kontemplatív figyelem a modern társadalom egyéneinek megfigyelésével. Simon Attila, filozófus– Foucault nyomán – egyetértett azzal, hogy a 18-19. század fordulója egy meghatározó válaszvonal a figyelem máig nyúló és folyamatosan intenzifikálódó (Crary) történetében, ugyanis a fegyelmező társadalom, az iparosodás, a termelőtevékenység viszonylagos automatizálódása más jellegű, „egy mozdulatsorra” redukált figyelmet hív életre. A modernitás szubjektum projektuma ebből következően eredendően a figyelemmel áll összefüggésben. Mennyire kell tanítani az „irodalmi figyelmet” – tette fel a következő kérdést Fodor, van-e a figyelemnek egy olyan ethosza, ami mellett a mai multimediális közegben is lehet érvelni? Molnár Gábor Tamás szerint megkerülhetetlen, hogy az irodalomoktatás, az irodalmi szövegekkel való foglalkozás a figyelemnek egyfajta sajátos minőségét hozza létre. Tófalvy Tamás is hasonlóan vélekedett a figyelem társadalmi szerkezetében végbement változásról a modernitásban, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a 20. századi tudománytörténetben megjelenik egy olyan metafigyelem/metareflexió, amely a technológiai determinizmus kétségbevonását idézte elő. Simon példaként hozta fel Platón Ión című dialógusát a figyelem mozgásának, eltérő minőségeinek szemléltetésére, vagyis arra, hogy a művészetek esetében nem csak a fokozott éleslátás, hanem a flow is jellemzi: a figyelem koncentráció és könnyű áramlás váltakozó mozgása. A flow-élmény kapcsán Molnár hozzáfűzte, hogy annak ideális helye, ahol a játékhelyzet és a kihíváshelyzet egyensúlyban vannak, mivel a flow megtapasztalásának feltétele a befogadói aktivitás. Tófalvy előadásának egy központi fogalma, a binge-watching is újra előkerült. Fodor szerint érdekes, hogy csak a filmnéző, játszó illetőket „patologizálják”, az olvasókat nem, vagyis hogy bizonyos tevékenységeket társadalmilag negatív ítélnek meg. Ez feltételezhetőleg abból is adódhat, hogy előbbiek esetében nehezebb megítélni a befogadás (társ)alkotói voltát. Bár a beszélgetőpartnerek nem kívántak egy „Crary olvasókört” nyitni, az utolsó kérdést mégis a művészettörténész legújabb munkájának szentelték. Simon úgy véli, hogy a szerző új munkájában előkerülő alvás mint lázadási kísérlet sem előzménytelen, ugyanis a 19. században a figyelem intenzifikálásával párhuzamosan megjelentek az olyan szórakozási formák, amelyek éppen a figyelem szétszórására szolgáltak. Ez a fajta szétszórtság és szórakozottság a 20. században – például a frankfurti iskola művészetfelfogásával szemben („a jó művészet nem szórakoztat”) – negatív, elítélő hangsúlyt kap.

A panelbeszélgetést követően viszont az Alföld-díjasok tudományos és művészeti teljesítmények elismerésére és megünneplésére került sor. Idén – rendhagyó módon, a tavalyi járványügyi korlátozások miatt – a 2020-as és 2021-es év díjazottjai egyszerre vehették át a – már 1978 óta eddig 43 alkalommal kiosztott – rangos elismerést. A 2020-as év díjazottjai Nádasdy Ádám, Gerevich András és Balogh Gergő, a 2021-es év díjazottjai pedig: Balajthy Ágnes, Gál Ferenc és Visky András voltak.

Alföld-díjasok

Másnap mutatták be Fenyő D. György, középiskolai tanár, irodalomtörténész Útikalauz a vershez című könyvét, mely több ponton is kapcsolódott a figyelem hívószavához. Baranyai Norbert, egyetemi- és középiskolai tanár hangsúlyozta, hogy nem egy tankönyvről van szó, nem is szigorú értelemben vett elemzésekről, hanem – ahogyan a könyv címe is jelzi –  valóban útikalauzként próbálja orientálni, közös gondolkodásra invitálni a szélesebb olvasóközönséget és főként a diákokat. Fenyő elmondta, hogy a Pagony felkérésére született meg az összeállítás, és bár angol szakirodalmi mintákat követett, úgy érezte, hogy neki „közelebb kell mennie a vershez, konkrét szövegeket kell elővennie”. A válogatás egyik kardinális elve volt, hogy felmutassa, milyen sokféle is lehet a vers, továbbá hogy különböző műfajú magyar szövegeket tartalmazzon (az elmúlt bő 200 év irodalmából, Csokonaitól Varró Dánielig) és, ami talán a legfontosabb, legyen ma is érdekes, aktuális. Az útikalauz műfajmegjelöléssel kapcsolatban Fenyő elmondta, hogy „szerinte az a legjobb utazó, aki nem csak a kalauzt hallgatja, de meg is figyeli a látottakat”. A szakmailag – főként a formalizmus és strukturalizmus hagyományai felől – megalapozott kommentárok esetében ugyanakkor arra törekedett, hogy közérthető legyen. Bár manapság a gyors információáramlás miatt a figyelem meglehetősen megosztottá vált, mégis Fenyő szerint a tanároknak a lehetőségek mérten törekednie kell egy olyasfajta magatartás működtetésére, mely a kvantitatív követelmények ellenére is igyekszik több időt áldozni egy-egy szövegre.

Az esti órákban a megcsappant számú, de lankadatlan figyelmű érdeklődők Bartók Imre Lovak a folyóban című regényét ismerhették meg. A szerzőt Balajthy Boglárka kérdezte, aki afelől érdeklődött, hogy a szerzőt mi fogta meg ebben az elbeszélőben/karakterben. Bartók kiemelte, hogy őt egy olyan beszédpozíció megtalálása foglalkoztatta, ahol az írói lét összetett alkotás-lélektani dilemmái, a vívódó művész toposza artikulálható. Számára ez a könyv egyfajta egérutat jelentett, hogy eltávolodjon előző regényének, a Jerikó épülnek prózapoétikájától. Az autofikció kontextusában azok az alapkérdések lebegtek a szeme előtt, hogy mi az (irodalmi)igazság, közvetíthető-e, mit jelent igazat mondani vagy hazudni, mit jelent a hitelesség, mennyiben válhat a referencialitás az önkritika eszközévé. Szóba került még a bukás, a kudarc szöveg cselekményét áthálózó motívuma, mely nem pusztán a regény elbeszélőjének egzisztenciális-írói kudarcát, az író munkássága iránt szakmai-kritikai érdektelenséget mutatja fel, hanem azt is, hogy az írás mindig csak kudarc lehet, amennyiben az ábrázolhatatlan, a kimondhatatlan megragadására törekszik.

A rendezvénysorozat utolsó állomása a Senki földjére vezetett. Subicz István grafikusművész Pilinszky születésének 100. évfordulójára készített tusfestményekből és linóleum-metszetekből álló tárlatát Áfra János, költő nyitotta meg, aki a két, eltérő médiumú alkotói eljárásban tetten érhető ökonómia, sűrítettség, valamint a misztikára való fogékonyság párhuzamai felől kínált befogadói támpontokat a szemlélődők számára. Ugyanakkor, azt hiszem, elmondhatom, hogy minden közelítése javaslat és előirányzás ellenére az idei Debreceni Irodalmi Napok eseményei leginkább azt tanúsították, hogy a figyelem jelensége és képessége nemcsak multimediális és minden érzéket játékba hozó, de valóban szakadatlan mozgás, mely végletek közötti oszcillálásában mutatkozik meg: lankad, felerősödik, elkalandozik, lehorgonyoz, elillan, kitart, sűrűsödik, szétszóródik, hogy mindig másként ismétlődve újraszerveződjön.

Fotók: Szirák Sára

MEGOSZTOM

Amíg fogait csikorgatja

                                                                                                        Rág, 
                                                                 ás,
                                                                                                                                                  rág,
                                              ás. 
                                                      Így haladhat a bomló húsban a féreg. 
                                                                                                                                      Rág,
 Mint kényszerű beidegződés, megmagyarázhatatlan előérzet. 
                         ás,                                                                   
           rág,                                                                                         
                         ás.        Mégsem képes maradéktalanul felzabálni téged. 
                                                               Rág, 
 ás,                                                                                            
                                                                          rág,                                                      
 ás.                                                                                              Hiába ez a szorgosan nyüzsgő tenyészet. 
           Rág,                                                                                                     
                        ás,                                                                    Rág,
                                                               rág,                                                                                         ás.
                                                                                           ás.                                     Rág,
 Hiába megannyi bebábozódott élet.                                                
                                                                                                          ás.    
 Rág,                             rág
                 ás,                                ás.        Felhasadt burkok átváltozva napvilágra lépnek.
                            Rág, 
 ás,                                            rág,                  
                            ás.  
                                    Legyekként viszik tovább foszló emléked. 
                                                                                                        Rág, 
 ás, 
                                          rág,                       ás. 
 Hogy más testek is gazdái lehessenek újabb petéknek. 
                        Rág, 
                                                  ás,                         rág,                          ás.
                                                  Az emészthetetlen ad értelmet az emésztésnek. 
 Rág, 
                                                                                                                                                                ás, 
                                                                                                                         rág, 
                        ás.