Kovács Edward (1995, Székelyhíd). A DE-BTK Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője. A mítosz újraértésének lehetőségeit kutatja a ’80-as évektől napjainkig terjedő kortárs magyar lírában.
Jóllehet a mindössze 34 évesen, egy végzetes agydaganat következtében 2001-ben elhunyt Simon Balázs egészen rövid, ám annál jelentősebb munkássága talán kevéssé nevezhető – az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusok programsorozatának értelmében – klasszikusnak, mint inkább klasszicizálónak, lírai művei mégis minden kétséget kizáróan a ’90-es évek magyar irodalomtörténetének figyelmreméltó és értelmezői kihívás elé állító teljesítményei. Bár köteteinek korabeli kritikai fogadtatása meglehetősen elenyésző, Simon kultikus-életrajzi diskurzus által is erőteljesen áthatott művészetének és emlékezetének elevenségéről mi sem tanúskodik jobban, mint a 2007-ben indított Puskin utca első számának tematikus blokkja,[1] a kanonizációs törekvésekre is következtetni engedő, a Jelenkor Kiadó által 2021-ben megjelentett összegyűjtött versei,[2] valamint a szintén a jubileum évében publikált Alföld-emlékszám.[3] Annak érdekében azonban, hogy ennek a kulturális utalásokban bővelkedő életműnek a pozícióját kijelölhessük, valamint a fokozatos finomhangolások mentén alakuló pályaívnek az ismertetőjegyeit rekapitulálhassuk, midenekelőtt ajánlatosnak mutatkozik elhelyezni azt a korabeli költészettörténeti folyamatok és feltételek közt.
Mint az a hazai irodalomtörténetírás- és értés hermeneutikai-recepcióesztétikai szemléletének közelítésmódja, valamint korszakretorikai kategóriái révén ismeretes, az úgynevezett esztéta- illetve utómodernség nyelvi magatartásformáit, szubjektumfelfogását és műeszményét fokozatosan áthangoló, a ’60-as, ’70-es évek fordulóján az új szenzibilitás és neoavantgárd poétikai képletei mentén kifejlő – leginkább Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György és Oravecz Imre neveivel fémjelzett – líratörténeti fordulat olyan megszólalási-beszédmódbeli, a lírai alany pozícióját lefokozó-újraszituáló, a disszemináció és »szétjátszás« stratégiái mentén szerveződő alakulásokat idézett elő, amelyek mindaemellett, hogy leginkább „a klasszikus formák ironikus imitációja és a többértelműséget felszabadító nyelvjáték közti tartományban” fejtették ki hatásukat, a ’80-as évek lírai „közbeszédben” egyre meghatározóbb jelentőségűvé is váltak.[4] Bár a ’90-es évekre eképp előálló költészettörténeti formáció, vagyis a különböző megnyilatkozások és szerepmintázatok nagymértékű felsokszorozódásaként, az eltérő önreflektív-(nyelv)kritikai alakzatokkal, az újraírás – sok esetben ironikus – módozataival és intertextuális szövegalakítási technikákkal operáló versnyelvek előtérbe kerüléseként (is) megközelíthető lírai posztmodernség meglehetősen bizonytalan határokkal rendelkezik, mégis a korszak kánonképző recepciója egyetértőleg Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc írásművészetét hozza leginkább kapcsolatba ezzel a – múlt és jelen, tradíció és invenció között állandó dialogikus, újraértő viszonyt tételező – paradigmával.[5] Ez a – szemléletileg-poétikailag is egészen differenciált – líratörténeti kondíció ugyanakkor azt eredményezte, hogy az akkortájt induló, „a tradicionális lírai szépségeszményt dekonstruáló nyelvkritikai, s a lírai én státuszát relativizáló ironikus-posztironikus költészet” adottságait megöröklő költői nemzedék esetében nemcsak a „hagyományba történő visszanyúlás poétikai megnyilvánulásainat” regisztrálhatjuk, hanem azt a tendenciát is, amelynek „már nem centrális része a nyelv problematizálása, a megszólalás aktusának kritikai szemügyrevétele, s amely már egyként felszabadult a szerep revíziójának, s az önmagát kommentáló, önmagára reflektáló versbeszéd kényszere alól.” [6] Számos – egymáshoz viszonyítva diszparát hanghordozású, azóta azonban például az úgynevezett új komolyság versnyelvi magatartásformáit is lehetővé tevő, hatás- és fogadtatástörténetileg is igazoltan kimagasló minőségű – költői pálya kötődik a felvázolt posztmodern poétikai képleteket megszüntetve megőrző átrendeződésekhez, alakítóként és alakítottként egyaránt, elég csak néhány olyan nevet – a teljesség igénye nélkül – említenünk, mint például Kemény István, Schein Gábor, Kun Árpád, G. István László, Tóth Krisztina, Szijj Ferenc, Térey János vagy éppen Borbély Szilárd.[7]
Ilyen szerzők mellett tűnik fel és bontakoztatja ki sajátos lírai programját Simon Balázs is, akinek „költészete Celan és Hölderlin érintésével – a posztmodernből csak a történetiség iránt reflektált érzékenységet, a romantikából csak az egzaltált formátumot fogadva meg – antik erélyig és prófétás tónusokig talált vissza.”[8] Ezért is lehet az, hogy – Márton László meglátását parafrazeálva – az általa kialakított megszólalásnak nincsenek közvetlen, imitatív mintái sem az újkori klasszicizáló vagy archaizáló, sem pedig az antik görög-római, vagy épp régi keleti költészetben,[9] mégis bizonyos hatások – a nyelv és hagyomány egymást tételező kölcsönösségének elvén – óhatatlanul felfedezhetőek ebben a látszólag előzménytelen versbeszédben. Simon életművét mindamellett, hogy kortársaihoz hasonlóan a „nagy, egzisztenciális érdekű kérdésfelvetésnek valamint a fiktivitás játékának kettőssége hatja át”,[10] szövegeinek kompozícióját és szcenikáját döntően a – képlékeny és poliszémikus – mítosz,[11] esztétikai drámaiságát és beszédmodalitását tekintve pedig a – kimondás szenvedéseként és szenvedélyeként, az érzékin-túli színreviteleként felfogott – pátosz határozza meg.[12] Vagyis egy olyan alkotói szemlélet és gyakorlat, metafizika és ethosz, amelynek kimeríthetetlen táptalaja és (érték)távlata leginkább az – archaikus társadalmak képzetköreiben fellelhető – kozmikus-ciklikus időismétlődés, az anaküklószisz, azaz az örök visszatérés konceptusában és az ehhez kapcsolódó művelődéstörténeti anyag megérzékítő megelevenítésének vágyában jelölhetői ki,[13] és amely ebből (is) következően a mitikus szüzséket, toposzokat recitáló-recikláló, iteratív mód átsajátító újraírásként regisztrálható.
Mindemellett azonban ahogy arra – Simon kanonikus státuszának dillemáival, túlnyomóan pozitív, konszezus uralta recepciójával és lírai életművet tartalmazó kiadvánnyal kapcsolatban – Mizsur Dániel is kitér, kérdéses, hogy „irodalomértésünk mit tud kezdeni az első két kötet óriási műveltséganyagot sokszor eredeti nyelvű idézetekkel, allúziókkal megmozgató poétikájával, valamint az olvasói örömszerzés és megértés útjában álló effektusaival. Az antikvitás és az archaikus kultúrák nemcsak inspirációs forrásai ezeknek a köteteknek: az eredetmítoszok és mitologémák totalitásigényű, újraíró közvetítése inkább elégítik ki a klasszika-filológus érdeklődését, mint a versolvasóét.”[14] Bár a felvetés olvasásesztétikai-hermeneutikai korlátokként felmerülő implikációi könnyedén beláthatóak, Hegedüs Benjamin Jutas éppen ezzel polemizálva amellett érvel, hogy ez a fajta költészet szükségképpen egy elidőző, a textuális egymásbafonódásokat szétszálazó befogadói magatartást irányoz elő, mint fogalmaz: „egy a szöveg érzékiségét kiiktató poétikával van dolgunk, melynek szépsége stilisztikai kiforrotságában rejlik.”[15] Egy olyan költészettel, mely ráadásul nem pusztán a megannyi utalást és fragmentumot rejtő hermetizmusa révén válik nagy erőfeszítéseket igénylően megközelíthetővé, hanem többek között azért is, mert az egyes versek részleteikben bizonyos értelemben idézhetetlenek, ugyanis – ahogy Jánossy Lajos éleslátóan megjegyzi – „ha mégis megtesszük, a kiválasztott sorokból szignál lesz, félreértett minta, a szerves egészből vett élettelen preparátum.”[16] Az említetteket figyelembe véve talán éppen ezek a(z) – eltérő értelmezői közösségek és másfajta irodalomszocializációs olvasói elvárásrendek számára nehez(ebb)en hozzáférhető – Simon Balázs alig tíz évet felölelő, ám sokkalta termékenyebb lírájának olyan megkülönböztető és jellegadó sajátságai, amelyek magyaráztul szolgálhatnak – kivételeket leszámított – „mellőzöttségére”, de amelyek viszont az olvasási szokásaink és esztétikai előfeltevéseink újraértésére és átértékelésére ösztönöz(het)nek.
Ilyen markáns vonásként tarthatjuk számon példának okáért a Simon-versek (ön)reflexív várakozás- és faggatózásjellegű poétikai alapállását, az analizáló és kommentáló beszédmódot, a leginkább angolszász költészeti tradícióból ismerhető drámai monológok műfaji mintázatának felfokozott hangoltságát, a tropológiai szuggesztivitást,[17] a hasonlatok retorikai kitüntetettségét és ehhez kapcsolódóan a (mítoszokra is jellemző) körülírás eljárását,[18] a dikciót szervező „egymondatos óriásívek erejét”,[19] vagy épp a – Márton László életrajzi adalékokat is felelevenítő visszaemlékezésében említett – „nagylélegzetű versmondat és a megnevezéssel együttjáró, váratlan drámaiság” kettősét.[20] A pályaíven végigvonuló poétikai-retorikai karakterisztikák mellett ugyanakkor bizonyos tematikai-motivikai, esztétikai-kompozicionális, nyelvi magatartásbeli finomhangolásokban tetten érhető elmozdulások mentén mégis szakaszolhatónak tűnik ez a következetesen alakuló életmű.[21] A kivételesen nagy bölcseleti-klasszikafilológiai, az antik görög-latin és zsidó-keresztény kulturális hagyományok műveltséganyagát mozgató korai szakasz (Minerva baglyát faggatom mégis, 1992; Nimród, 1994; A mi lakománk – Lectisternium, 1996) is, melynek törekvéseit egy nem kevésbé eruditív, ám sokkalta kiérleltebb, letisztultabb és – léptékében is – takarékosabb megszólalásmód váltotta fel, mely – az életrajzi történésektől sem függetlenül – a gyász és végességtapasztalat (Makdír, 1997), valamint a hétköznapi életvilág dolgainak és észleleteinek (A terep, 1998; Például a galamb, 2000) érzékeny és érzéki költői transzformációját viszi színre. Posztumusz közreadott verseskötete (Halálgondola, 2003), valamint naplóregénye (Parafakönyv, 2002) és elbeszélései (A másik mondat, 2008) egy még megannyi alakulási irányt és lehetőség mutató, befejezetlenségében is befejezett oeuvre zárkövei.[22]
Ennek a már fellépésekor is megejtően határozott költői öntudatnak és „helyzeten-kívüli hangnak”[23] a célirányosságát markírozza a debütálás is, hiszen a Minerva baglyát faggatom mégis (1992) már címével is utal az említett kulturálisan idegen referenciabázisra, másrészt kijelöli – és a módosító szó által nyomatékosítja – nemcsak az egyes versek, hanem kis túlzással az egész Simon-költészet hagyományhoz való viszonyulását és a hiábavalóságok ellenére is akaratos (nyelvi) magatartását. A Prológus nyitóciklus egyik, Testamentum című szövege jóllehet félreismerhetetlenül alanyi megszólalásmódról tanúskodik, mégis önmagát egy letűnt világ közvetítőjeként állítja elő, ezzel prefigurálva a kötet – ilyen értelemben, a szerephelyzetek felsokszorzódása által is – (el)személytelenített, az egységes lírai szubjektum saját és idegen relációjában megképződő beszédpozícióját: „Garatom sebe lett a középpont, / Beleömlik, amit kimondani nem tud – / Rég holt hangok szöknek a sebből, / Távoli népek táncát lejti a nyelvem: / Mondataik égetik egyre a torkom, / Szájam mélyére zuhantam – / Életük a belőlem fakadó / Vérfüggönyön át látom, amíg / El nem fogy a nyelvem.” (11–12.) A sérült hangképző szervekhez kötődő személyes (ki)mondás képtelenségét itt a „rég holt hangok” kérlelhetetlen szökése, tehát „mégis-artikulációja” váltja fel, egy olyan mozgásként metaforizált nyelvvé, mely a premodern társadalmak archetipikus képzetköreihez való visszatérést mutatja fel: „Már messzi jutottam, idegen népek / Nyelvét tanulom. / Messze talán anya vár, / Idegen népek tánca a sebzett húsban.” (12.) Innen nyílik meg az a páratlanul gazdag és letaglozóan nagy horderejű szövegvilág, mely különböző kulturális tradíciók mítoszait (hellenizmus, judaizmus stb.) és antik irodalmi előképet (Vergilius, Ovidius stb.) megidézve és újraírva, megannyi alakmáson (Héraklész, Arión, Orfeus, Dante, stb.), a romantikus életfilozófia (Nietzsche) és a modern dialógusbölcselet (Buber) szűrőjén keresztül igyekszik ismét megtalálni a mértékadó-kozmikus távlatokat.[24]
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az első kötetnél is kiterjedtebb és elmélyültebb korszak- és korpuszismeretről ad számot Simon Balázs második műve, a rendhagyó pastiche-technikát alkalmazó és műfaját tekintve akkoriban páratlannak mondható Nimród (1994) című eposz, amely azon túl, hogy a hellenizmustól az – apa, Simon Róbert híres orientalista arab fordításainak hatását is mutató – ókori Kelet felé való elmozdulást tette láthatóvá, leginkább abban a törekvésben jelölhető ki, „hogy a filológiai kommentárok révén egyszerre hitelesítse és megsokszorozza a költemények művészeti hatását”,[25] vagyis hogy egy sajátos technikával montázsolja össze Nimród heroikus alakját. Jánossy Lajos a kötet címének hagyományvonatkozásait is értelmezve eképp ír erről az epikus vállalkozásról: „Nimród, a legendás, több forrásból származtatott hős, a Teremtés könyvében Kám leszármazottja, Mikeás könyvében Asszíria királya, akinek alakja rokonságot mutat Gilgamesével, neve a Babilonban tisztelt háború és vadászat istenére, Ninurtára vagy Nimutrára utal, a megfoghatatlan, egyben a megkerülhetetlen tranzitzónájában lesz Nimród eposza a felejtő emlékezet, a vékonyuló hagyományutak mérföldköve. Simon Balázs műve midezt tetézi azzal, hogy Nimród a látomásaiban, mintegy a jövőbe emlékezve, Ábrahám születésének tanúságtevője, amivel nem csupán a szövegen belül, de világképében is a zsidó tradíció felé tesz életre szóló lépéseket a költő.” [26]
Ugyanakkor az sem állítható, hogy teljes mértékben eltávolodott volna az antik görög-római (szokás)kultúra forrásvidékétől. A platóni symposiont és egy különleges római engesztelő szertartást idéző A mi lakománk – Lectisternium (1996) „mondatversei” bár bizonyos mértékig még táplálkoznak és megtartják a már több ízben említett művelődésszerkezeti horizontot, beszédmodalitása és vallomásos megszólalása mégis sokkalta inkább valamifajta szemlélődő, az „üresség arcát hordozó szórabírhatatlan” tárgyakat is kikérdező rezignáltság jellemzi, amely a(z) – életrajz ismeretében – betegségtől és végességtől mint egyre közeledő létlehetőségektől sem függetleníthető. Ahogy Vitéz György fogalmaz: „a költő tudja, hogy a lectisternium jelentése: halotti tor az ókeresztény kultúrában. Szinte minden szövege meditáció, az elviselhető fájdalom kamarazenéje, a pasztellködön keresztül észlelt közvetlen külső-belső világ tárgyait, személyeit búcsúztató trenódia.”[27] Ennek a „vég-felé-való-létnek” talán az egyik – higgadtsága ellenére vagy épp annak okán – legmegrázóbb megnyilatkozása a kötet záródarabja, Az időhatár (440.), mely már különbségtevő, a cím összetételi tagjainak inverzív felütésével és az azt követő felsorolással is rámutat a költői beszéd tárgyának de facto elképzelhetetlen, folyamatosan közeledő, ám soha el nem érkező összetéveszthetetlen másságára: „Nem egyszerű határidő, / Valami sokkal élesebb, nem / Jelzi például csenevész / Erdősáv, sziklák, sorompó, / Őrizet, csak eljön, mint a”. Az enjambementek és a sorvégi névelők, kötőszavak használata, valamint az alárendelő mondatszerkesztés Simon költészetének esetében nagyon is következetesnek mondhatók, és nemcsak a kimondás gesztusának akár megszakadással fenyegető nehézségét és igényét jelölhetik, hanem az egyes verssorok jelentéspluralizáló jellegét is kidomborítják. Minthogy a saját halál nem tanúsítható, így a szöveg sem nevezheti meg azt az űrt, ami körül a versbeszéd gravitál, csak sejtetheti azt, ennek eszközéül pedig a körülírás – hasonlatokkal operáló és azokat továbbfűzve kibontó – retorikáját alkalmazza: „Tolvaj éjszaka, egy fojtott / Állathang a tyúkólak közül, / Gazdátlan, idegen, amilyet / Egyszer hallani, karomhang és / Metszőfogé, ahogy kitép egy kis / Darabka húst a ház körül, és”. Amikor pedig már egy metaforikus azonosítással rögzülni látszana a jelentés, az is egy hasonlító alakzatban oldódik fel: „Tátong majd az a fekete híj, mint / Egy barlang, és senki nem megy ki, / Hullámot vet, és örvénylik velünk, / Ahogy egy seb, amíg kiég, ami / Utána lesz, mintha egy fal túloldalán,” Azonban minden megfeleltetési kísérlet ellenére a végesség eredendő mássága csak egy nem identikus és nem identifikálható alteritásként, egy lényegi eltérésként adódhat az ember számára: „Árnyékban még, hiába ugyanaz a / Föld, egy másik országé, ahova csak / Egy elképzelhetetlen égőáldozat / Után, tisztán engednek be.”
A végesség mellett a lehetséges és lehetetlen között oszcilláló gyász nagyszabású és megrendítő színreviteleként tekinthetünk a költő Makdír (1997) című kötetére, melynek első ciklusa Simon Balázs életveszélyes agyműtétének viszontagságairól szól meglepő fesztelenséggel és nyelvi letisztultsággal,[28] míg a második ciklus az anya, Prileszky Csilla elvesztésének felfoghatatlan eseményét közvetíti hasonló hangnemben. Mint ahogy azt Rába György megjegyzi: „Ez a magas költészet telt hangja, a megszólított hangja, a szóra bírt kivételes alkalom, kiemelkedés mind a köznapi szürkeségből, mind a kulturális ihletkörből, nevezhetjük akár romantikus egzaltációnak, úgy, ahogy a költészetről vallott fölfogását ebben a kötetében Simon Balázs két versfüzérben is megvalósította.”[29] Az eképp jellemzett versbeszéd egy eklatáns példája a Makdír a gyász című szöveg is, mely ennek az olthatatlan, „égető, perzselő”, csillapodó majd újból előtőrő lelkiállapotnak a jellemzését, a Másik pótolhatatlan hiányának, végtelen távollétének kínálja érzékletes megjelenítését: „fönn a Nap fúrója sistereg, / Átfúrja lassan minden szervemet a / Gyász, a háztető az olvadt aszfalttal, / Le-föl járkál valaki, kaftánja szurok, / Szakálla hófehér, tudom, a gyász, ami / Vakít, ahogy a Nap, az Éj, hamu- és / Fémszínű, a gyász valami erjedés, egy / Kályha tetején, olykor fellobban, / Fölragyog, hasít, aztán csöndben, / Mélyen húzódik, mint az égett bőr, / Szottyad, ráncosodik, rohad, az idő / Nélküle makdír.” (474–475.) Simon Balázs szugessztív, ám mégis következetes tropológiai építkezést mutató szóképei, valamint találó hasonlatai a gyász sajátosan ismétlődő tapasztalatával szembesítenek, a kimondhatóság és kimondhatatlanság közötti feszültség erőterében fejtik ki hatásukat, egyszersmind pedig nagy mértékű belső figyelemről tanúskodnak.
Ez a felfokozott – a kinti impulzusok hatására befelé irányuló – reflexivitás jellemzi a negyedik kötet korpuszát is, melyben a költői nyelv által a hétköznapiságok más fénytörésbe kerülnek, a mindennapi észleletek átlényegülnek és esetenként kozmikus távlatok nyílnak meg. A terep (1998) – ahogy Rácz Péter fogalmaz – „végül is ismerős, a hétköznap dzsungele: gyerekkor, egy bolt, egy szoba, az otthon, szomszédok, kapualj, a test, hangok, évszakok. Simon Balázs nem csupaszítja le a terepet, hanem mindazt láttatni akarja olvasójával, amit maga is lát, s azt az utat is, amelyen eljut a felismert összefüggésekig.”[30] Ilyen összefüggések feltárulását közvetíti az – évszak toposz által az elmúlást is megidéző – Ősz című darab. A beszélő tekintetét „a fészer palatetejére”, a „hullámbádogra” és a rajta látható „rozsdabarna levéltakaróra”, majd az abban „sétáló macskára”, végül pedig a fa „rőt koronájára” és a távolabb látható repkényen lévő „pókhálóra” szegezi, hogy aztán erről a megfigyelési láncolat végén álló szőttesről az emlékezet belső terepén felbukkanó jelenségekre asszociáljon a véget előrevetítő természeti képig: „Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép / Fenn az északi félgömbön valahol, /A Pegazus, a hattyú és a Gyík / Ahogy fölém hajolnak több száz éves / Fényükkel, mint az a sárgászöld faág, / Ami már nem vet árnyékot, és / Bármire, amit valaha mondtam, / Sápadt igenjük szitál.” (563.)
Ezek a vég közelségét és a sors elkerülhetetlenségét előlegező sápadt igenek szitálnak Simon Balázs még életében utolsó megjelent kötetére, a Például a galambra(2000), mely az addigi lírai törekvések poétikai kiérlelődéseként, valamint a mitikust a világiassal, a szentet a profánnal elegyítő tematikák és megszólalásmódok hangsúlyossá válásaként értékelhetők. Az írásmű fő és szemléltetésül választott motívuma a galamb, melynek invenciózus újraírásaival, de- és remitologizációjval a költő tehermentesíti ezt a kultúrtörténetileg terhelt toposzt, egyszersmind pedig kitágítja annak jelentésmezejét. A Simon Balázs által megjelenített galambok a hagyományos képzetekkel ellentétben inkább „hatalmas ürülékdúcokon üldögélő, lomha, lila fényű madarak, akárha elfajzott utódai a néhaiknak. Inkább a bomlás, a romlás képei, a nehézkedés foglyai.”[31] Ennek a megmásíthatatlan tudata felőli nehézkedésnek mementója posztumusz kiadványa is, az 1997 ősze és 2000 december között keletkezett verseket tartalmazó, Murányi Yvett által sajtó alá rendezett Halálgondola (2003), melynek „kronologikus íve a második agyműtét időpontjától, a két Szürke-vers közül kezdi kirajzolni a kötet második részének válaszhullámát, ami azonban terjedelmében és súlyában nem válaszív vagy lefelé hajló visszaérés, hanem végső fölívelés – a szövegek »grádicsnak lécek lerakva az égig.« A kötet jelzőfényei és tájékozódási pontjai a nagy halálversek”,[32] melyek a rezignált számvetés delejező szólamai.
Bár bizonyosnak tetszhet, hogy egy költészet lényegi poétikai értékeit és összetéveszthetetlen nyelvi erényeit az egyes szövegekkel való értelmező-beleérző párbeszéd eseményszerű átélésében tapasztalhatjuk csak meg és ismerhetjük csak fel igazán, mégis reményeink fűzzük ahhoz, hogy az itt felvázolt, konkrét műveket csak részleteiben érintő értekezés képes volt – ha még oly hiányosan is, de – érzékeltetni Simon Balázs (újra)olvasásra érdemes lírájának néhány – olykor csak komoly archeológiai munka árán felszínre hozható – jelentőségteljes és egyedítő aspektusát. Egy olyan líráét, melynek (vissz)hangjai az örök visszatéréstől a végességig és végességtől az örök visszatérésig rezegnek tovább, ad infinitum.
[1] Puskin utca 2007/1.
[2] Simon Balázs, Összegyűjött versek, szerk. Szenderák Bence, Jelenkor, Pécs, 2021. A versidézetek oldalszámai ebből a kiadásból származnak.
[3] Alföld 2021/6.
[4] Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum Kiadó, Budapest, 1993, 168–172.
[5] Szirák Péter, A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez = szerk. Uő., A magyar irodalmi posztmodernség, Kossuth Egyetem Kiadó, Debrecen, 2001, 49–53.
[6] Keresztury Tibor, Az öntudat rehabilitálása, Alföld 2000/2, 49–50.
[7] Vörös István, aki maga is szereplője volt ennek az átrendezédősnek, így ír erről az időszakról: „Újszerű, ironikus komolyság és kitartó, egyszerre a témára és a témán túl figyelés jelent meg a számon tartott és az azon kívül maradt költők sokaságánál. Ennek a lírai fordulatnak részese és formálója Simon Balázs a maga nagyon fontos, kilencvenes évekbeli köteteivel.” Vörös István, Mi van, ha nincs fősodor?, Alföld 2021/6, 70.
[8] Halmai Tamás, Enigma és konfesszió, Alföld 2021/6, 74.
[9] Márton László, Az igei állítmány, Élet és Irodalom, 1997/22, 12.
[10] Margócsy István, Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld 2000/2, 32.
[11] Blumenberg, Hans, A mítosz valóságfogalma és hatóereje = Hajótörés nézővel, ford. Király Edit, Atlantisz, Budapest, 2006, 140.
[12] Schiller, Friedrich, A patetikusról = Művészet- és történelemfilozófiai írások, ford. Mesterházy Miklós – Papp Zoltán, Atlantisz, Budapest, 2005, 129–154.
[13] Eliade, Mircea, Az örök visszatérés mítosza, ford. Pásztor Péter, Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 116.
[14] Mizsur Dániel, Utolsó esély?, litera.hu, 2021. 07. 24. web: https://litera.hu/magazin/kritika/utolso-esely.html (Letöltés ideje: 2024. 01. 14.)
[15] Hegedüs Benjamin Jutas, Mítoszok és telepélmény, dunszt.sk, 2021. 06. 23. web: https://dunszt.sk/2021/08/23/mitoszok-es-telepelmeny/ (Letöltés ideje: 2024. 01. 14.)
[16] Jánossy Lajos, Költészet és valóság (utószó) = Simon, I.m., 694.
[17] Zoltán Gábor, Folyószöveg, Alföld 2021/6, 78.
[18] A hasonlat (eikón) és hasonlóság történeti-diszkurzív funkciójához, valamint a kölcsönzéssel, az eltéréssel, a helyettesítéssel és a kimerítő körülírással való kapcsolatához lásd: Ricoeur, Paul, Az élő metafora, ford. Földes Györgyi, Osiris, Budapest, 2006, 40–47, 257–276.
[19] „Ha bilincsbe zárod magad, megerősödik a kreativitás” – G. István Lászlóval Áfra János beszélget, Alföld 2023/4, 35.
[20] Márton László, „Finom a hal”, idézőjelben, Alföld 2021/6, 59.
[21] Ehhez a Simon Balázs életrajzától is függetleníthetetlen szakaszoláshoz lásd: Jánossy, I.m., 669–695.
[22] Simon költészetének egyik hatástörténeti kapcsolódásaként említi az összegyűjtött verseit szemléző Bedecs László a kétezres évek második felében szerveződő Telep-csoport néhány tagját (pl. Krusovszky Dénes, Simon Márton, Szabó Marcell és Nemes Z. Márió), akik felfedezték maguknak ezt a poétikát, „hiszen ők mindnyájan egy újfajta komolyságra, vagyis a játékosság ellenében a pátoszmentes, mégis tragizáló, a személyes sebekről, traumákról, megoldhatatlan problémákról beszélni tudó költői nyelv megtalálására törekedtek.” Bedecs László, Alig egy kiló, Alföld 2022/9, 104.
[23] Kukorelly Endre, „és látta / Kopjára tűzve fejét, amiről / Költők mossák le a vért” = Uő., Kedvenxc, Pécs, Jelenkor, 1996, 129–131.
[24] Simon Balázs korai költészetének mitikus, főként az átváltozások szerepfelsokszorozó színrevetelként felfogott próteuszi jellegéről és weöresi párhuzamairól lásd: Szepes Erika, Próteusz visszatérése, ligetmuhely.com, 1994. 11. 29. web: https://ligetmuhely.com/liget/szepes-erika-proteusz-visszaterese/ (Letöltés ideje: 2023. 01. 15.)
[25] Márton, I.m., 60.
[26] Jánossy, I.m., 683.
[27] Vitéz György, Simon Balázs / A mi lakománk – lectisternium, 1997/5, 116.
[28] Herczeg Ákos az első ciklus egyik kiemelten fontos versének kiváló, Simon poétikájának összetettségét felmutató elemzését adja. Herczeg Ákos, Simon Balázs: Az öltözőben, 2022/11, 929–933.
[29] Rába György, Egy korszerűtlen költészet önigazolása, Holmi, 1998/9, 1334.
[30] Rácz Péter, Szép versek, Élet és Irodalom, 1999/43, 14.
[31] Jánossy, I.m., 692.
[32] G. István László, Utolsó lakoma, Jelenkor, 2003/12, 1221.
