„Nem vagyok az a színész, aki színészként éli az életét is”
Beszélgetés Rácz Endre színművésszel
2010-ben kezdted a színit. Ha visszagondolsz arra a periódusra, hogyan emlékszel, mi volt a színházhoz való hozzáállásod?
Elsősorban csak a kíváncsiság, hogy mi ez, mi minden létezik. Amihez erősebb volt a viszonyom, az a színházcsinálás, és azt úgy jellemezném, hogy „minden áron”. Volt bennem egy erős drive arra, hogy megtanuljam, hogyan lehet ezt csinálni, minél több mindennel akartam foglalkozni, minél több mindenben benne lenni. Tehát nem voltak elképzeléseim, hogy milyen kéne legyen a színház, vagy mit lehet színháznak nevezni. Eleve az a típus vagyok, aki ha belekezd valamibe, és az megtetszik, abba rengeteg energiát fektet. Ez nem feltétlenül marad így örökre, hanem amíg kiismertem annyira a dolgot, hogy meg tudjam mondani, továbbra is érdekel-e vagy sem. A színház maradt. Az egyetem egy folyamatos pezsgés volt. Minden órán azt kerestem, mit tudok leszűrni abból, amit csinálunk. Szerintem felelőtlenül tanítottak minket. Szinte senki nem vette figyelembe azt, hogy pszichésen mennyire nehéz ez az egész folyamat, amin színészként végigmegyünk.
Később visszatértél az egyetemre tanítani. Milyen volt a diákokkal együtt dolgozni, mit akartál átadni nekik?
Már az egyetem alatt is vonzott a tanítás gondolata, azért iratkoztam be doktori képzésre, hogy taníthassak. Előtte bementem Szilágyi-Palkó Csaba óráira, aztán megtartottam pár óráját, hogy lássam, mennyire működik, és úgy tűnt, jól sikerültek. A három év doktori alatt végig tanítottam, leszámítva az utolsó félévet. Leginkább improvizációt tanítottam, és az volt számomra a legfontosabb, hogy megtanítsam a diákoknak azt, hogy tudjanak játékban gondolkodni, ne akarjanak feltétlenül külső segítséget, információkat, támpontokat keresni ahhoz, hogy játszani tudjanak. Az egyetem követelményei miatt aztán hamar át kellett térnünk arra, hogy nézhető vizsga szülessen. Az első évfolyamommal dolgoztam a legtöbbet, velük csináltuk meg a Nálunkat. A másik évfolyamommal együtt dolgoztunk Botos Bálinttal, ott már konkrét szöveggel, ebből lett a DNS.
Kanyarodjuk picit vissza időben. Egyetem után hogy kerültél a Váróterem Projekthez?
Mesteri első évében egy adott ponton felkeresett Imecs-Magdó Levente és Csepei Zsolt, és elhívtak. Igazából ennyi volt. Korábban nem ismertem személyesen őket, de láttam tőlük előadást. Amikor láttam az Advertegót (r. Botos Bálint), onnantól kezdve már reméltem, hogy előbb-utóbb sikerül odakerüljek. Nem tettem ennek érdekében semmit (nevet), de így alakult. Két évet várótermeztem. Amikor először odakerültem, a Zéró (r. Botos Bálint) készült, minden és mindenki optimista és energikus volt, megvolt még az az erős drive. Akkor kezdtük el építeni a ZUG-ot, és minden olyan volt, mint a Nagy Bumm előtti pillanat. Aztán elhívott Bocsárdi László Szentgyörgyre. Ott voltam két és fél évet, aztán visszajöttem a Váróteremhez.
A szentgyörgyi színházról mit gondoltál, mielőtt odamentél dolgozni? Milyen volt ott játszani, és miért mentél el?
Maga a munka Szentgyörgyön nagyon jó volt. Szeretem azt a társulatot, a színészek profik. Egyszerűen jól lehet dolgozni, a szakmáról beszélgetni, feedbacket kérni. Amivel nekem problémám volt, vagy ami egy kicsit mindig is taszított, az maga a kőszínház. De be kellett lássam, hogy amíg nem tapasztalom meg, addig nem tudhatom pontosan, milyen. Főleg az volt számomra taszító, hogy azt éreztem, csak jönnek létre az előadások, és senkinek nincs igazán köze hozzájuk, sok esetben, úgy tűnt, a rendezőnek se. Nem gondolom azt, hogy mindig a magas művészetnek a krémjét kell művelni, és megváltani a világot, viszont ha szórakoztatni akarunk, akkor tudjuk, hogy ezt az egészet azért csináljuk, hogy szórakoztassunk, és akkor ne beszéljünk mindenféle magasröptű eszméről. Ez talán Szentgyörgyre jellemző a legkevésbé, de a jelenlegi kőszínházi rendszerben elkerülhetetlen. Mondjuk később rájöttem, hogy a független szféra sem tudja ezt feltétlenül kiküszöbölni. Az viszont jó volt a Váróteremmel szemben, hogy végre bekerültem egy olyan helyre, ahol folyamatos munka van, és azok be is fejeződnek belátható időn belül, és nem fél évet, évet tartanak, és van játékrend.
A járványidőszakban a Főnixtervvel, bár már felállásban, de kicsit visszatértél a kőszínházhoz.
Volt bennem félelem, hogy elfelejtettem-e játszani. Azt hittem, rozsdásnak fogom érezni magam, de nem volt igazából furcsa. Az is izgalmas volt, hogy új emberek, új partnerek voltak, akikkel még soha nem játszottam. Az is jó volt, hogy azon a ponton már két éve tanítottam imprót, és már másképp foglalkoztam vele. Érdekes volt megnézni, hogy jó, beszéltem ezekről a dolgokról két évig, lássuk, mi van, ha végig is kell csinálnom.
Szabó Anna-Mária 1989-ben született Marosvásárhelyen. Szülővárosában, a Művészeti Líceumban kezdte szakirányú tanulmányait, majd a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem (UAD) festészet szakán szerzett alap- és mesterképzős diplomát. Festőművészként munkáival csoportos és egyéni kiállításokon vesz részt, erdélyi és magyarországi művésztelepek visszatérő alkotója. Évekig dolgozott restaurátorként, főleg templomok felújítási munkálatain. Jelenleg Communitas-ösztöndíjas vizuális művészetek kategóriában. Nagyváradon él.
Képzőművész családban nőttem fel, édesanyám, édesapám, két nagybátyám, egy testvérem művész, a nagyapám amatőr szobrász volt. Ennek ellenére, vagy lehet, éppen azért, mert állandóan jelen volt az életemben a művészet szellemi klímája, még ma sem tényszerű számomra, hogy művésszé váltam. Nincsenek kiemelhető, meghatározó pillanatok, élethelyzetek, amikor eldöntöttem, hogy ezzel fogok foglalkozni. Folyamatként élem meg inkább, egy „sunyi” finomátmenetként, ami mint a bőr, velem együtt nő, változik, él. Valamelyest autonóm folyamat ez, olyan értelemben, hogy mindig helyzetek teremtik meg a rést, ahol létrejöhet művészet, és a kontextus, a megoldandó probléma teremti a művészt is. A szüleim mindig támogatták az önállóságomat, ezért nem nagyon szóltak bele abba, amit épp csinálok, viszont tőlük tanultam meg látni, észrevenni dolgokat, elemezni a látványt, nézni a színeket, felismerni helyzeteket. Ez az analitikus, megfigyelő, tanulóra jellemző látásmód a világ receptálását számomra általában pozitívan serkentő kihívássá, felfedezéssé teszi. A művészet rengeteg teret ad fejben a változásnak, a máskéntnak, az aktuális kötöttségek, problémák átértelmezésének.
A líceumi tanáraimra és az ott töltött négy évre mindig nagy szeretettel gondolok. Arra, amit tőlük kaptam, az egyetem alatt is támaszkodhattam. Mindig irigyeltem azokat a művészeti oktatási rendszereket, ahol mesterek köré szerveződnek a csoportok. A tanárok figyelme így koncentráltabb marad, a kapcsolat személyesebb, a kritika célzottabb. Az UAD-s formális oktatásos években számomra talán a festészeti műtermek egylégterűségéből fakadó átjárhatóság élménye volt a legmeghatározóbb. Számomra szakmailag legalább olyan fontos az, amit informális úton kapok, mint amit formálisan. A helyhiány, a zsúfoltság, ha nem is volt kellemes, de testközelivé tette a mások világát. Egy kaotikus, sűrű dzsungelben léteztünk együtt, résen kellett lenni, ha azt akartad, hogy legyen helyed dolgozni. Más értelemben is volt egyféle versenyszellem, mert mindenki látta, hogy a többiek épp mit dolgoznak, meg is beszéltük egymás munkáját. Ekkor kezdtem el úgy igazából, intenzíven zenét hallgatni, mert kellett valami, ami izolál a nyüzsgéstől. Most is zenével szeretek festeni, és sokszor fülessel dolgozom, még akkor is, ha egyedül vagyok.
Ha valaki belesne a fejemben levő műterembe, akkora rendetlenséget találna, hogy elkezdene szorongani. De ha megkérdezné szúrópróbaszerűen, hogy hol van a gyógyszertári hűségkártyám, valószínűleg tudnám. Mert spaklinak használnám! A tér minimalista lenne, három és fél méter belmagasság, fehér falakkal. Az egyik sarokban, az ablak előtt egy asztal, ahol mindig cserélődnek az emberek, nem csak (képző)művészek. Csak úgy megjelennének a semmiből, dumálnának érdekes dolgokról, koslatnának a műteremben, inspiráló dolgokat mondanának, kiröhögnék a képeimet részegen, raknák a zenét, aztán eltűnnének. Amikor nem lenne ott senki, lenne egy alap háttérzene, valami hallgatható, sokoldalú, Massive Attack-szerű, hogy nehezen lehessen megunni. Olyan lenne, mint egy álom, úgyhogy szerintem Linklater rendezné, mert egy Lynch filmben lenni talán mégiscsak ijesztő lenne. A legjobban álmomban szeretek jelen lenni amúgy, de az sajnos ritkaság. Olyan helyekre járok gondolatban, ahol fúj a szél.
Amikor nekifogok dolgozni, általában valami megragadja a figyelmemet, többnyire valami furcsa a külvilágban, vagy egy vizuális gondolat, amit valami más előidéz bennem. Ezt kibontom, majd „tesztelésnek” vetem alá. Az inherens struktúrákat, a téma saját logikáját keresem. Olyan módon próbálok használni minden elemet – legyen az akár maga a kompozíciós szerkezet –, hogy a (természeti) látványra tapadt konvenciók felismerését és feloszlatását segítsék elő. A dekonstrukció, a hámozás lényege az, hogy eljussak egy személyes igazsághoz, ami képes nyitni, teret létrehozni a változásnak. Amikor a hagyományos értelemben vett tájkép keretét használom ezekhez a képekhez, az is a cél, hogy ez a műfaj, ami a klímakatasztrófa érájában nagyon furcsa helyzetben van, és tulajdonképpen a természet „hivatalos” reprezentációját jelenti a művészetben, másképp kapjon helyet a gondolkodás terében. Ez aztán remélhetőleg egy erős és kollektíven gyógyító vízió felbukkanásához vezet. A fizikai világ általában véve érdekel, bármi lehet kiindulópont. Dürer Melencolia I. című metszete volt az oka, hogy elkezdtem a művészet és a tudomány viszonyával foglalkozni.
A művészet szerintem egy tudományág, ha az ember komolyan veszi. Kellhet hozzá: optika, kémia, fizika, biológia (anatómia), filozófia, vallástudomány. Megfigyelőkészség. Akkor tudnék burokban alkotni, ha mondjuk gyerekkoromtól el lennék zárva. Az, hogy rázoomolhatok az atomra (vagyis megnézem, ahogy a tudósok zoomolnak), és utána kimehetek egyet az űrbe, hatalmas mozgásteret, végső soron szabadságérzetet ad. Kiéleződtem az anomáliák, a rendellenességek, a mintázatok, és az analógiák hálójára.
Lenyűgöz a kvantumfizika és az a hatalmas filozófiai horizont, amit megnyitott. Ha abból indulunk ki, hogy minden nagyobb tudományos áttörés paradigmaváltáshoz vezetett, és ennélfogva lecsapódott a művészetben is, az elmúlt száz év felfedezései valószínűleg nem kicsit befolyásolták a 20-21. század művészetét. Nem tűnik véletlennek az olyan művészet megjelenése, ami a klasszikus fizika ok-okozatiságára épült világképet felrázza. A részecskék világa annyira furcsa, hogy Niels Bohr is azt mondta, a tudomány jobb híján a költői nyelvet kénytelen használni, ha le akarja írni a részecskéket, vagy a viselkedésüket. A másik kedvencem Feynman kijelentése: senki sem érti a kvantumfizikát, mert lefordíthatatlan a mindennapi tapasztalataink nyelvére. Žižek a határozatlansági elv kapcsán egy számítógépes játékhoz hasonlítja a világot: a játékokban vannak olyan részei a „világnak”, amik nem relevánsak a játék szempontjából, ezért zárolva vannak a játékos elől. Például egy erdő, vagy egy ház, amibe nem lehet bemenni, ezért a programozása is hiányos, funkciótlan, díszletszerű. A játékos konkrétan egy helyben toporog, nem tud tovább haladni a térben, mert megjelenik a láthatatlan fal; ahová menni akar, nem feltérképezhető. Itt jön be a befejezettség illúziójának a gondolata, mondja Žižek, hogy mi van akkor, ha nem a tudomány jelenlegi képességeitől függ, hogy megtudjuk, mi van ott, hanem mi van, hogyha ez ilyen.
Mi van, hogyha Isten „befejezetlenül” hagyta a teremtést? Egyszer hajnalban az autóban a barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy vannak furcsa pillanatok, amikor az ember hirtelen rádöbben a környezete valóságosságára. Szabályosan megcsap a valóság, hogy a hold egy gömb, a nap egy tűzgolyó, hogy a házakban emberek laknak, vagyis nem csak idegen formaként, makettként érzékeled a jól megszokott világot, hanem az hirtelen átszakad, és kinyílik egy monumentális hétköznapi revelációban. Ez a célom az eltúlzottan makettszerű ábrázolással: lerázni egy pillanatra a megszokást.
Azt hiszem, hiszek az egész, az egység létezésében, és ha Isten befejezetlenül, folyamatban hagyta a teremtést, valószínűleg így is egész. Most talán ne menjünk bele a szimulációelméletekbe.
A közösségi média világa, egyáltalán az internethasználat mechanizmusai elég jó képet adnak a világ jelenlegi mentális állapotáról. A pandémia alatt vált igazán láthatóvá, hogy milyen ereje van például az álhíreknek, és milyen reális veszélyekkel jár a kiszolgáltatottság ezekkel szemben. Hogy senki sem védett a manipulációtól, a megosztottságtól. Hogy nagy energiákat kell megmozgatni kollektíven a bizalom, az együttérzés, a másokra, a hátrányos helyzetben levőkre, a kisebbségekre való odafigyelés érdekében. Hogy úgy hordjuk az ideológiákat, mint a(z) (egyen)ruhát, és észrevétlenül mind az információ katonáivá válunk. Minél többet veszünk magunkra, annál kevésbé látszik az ember.
Az emberről a párbeszéd jut eszembe, a magas fokú kommunikáció és a szeretet képessége. A potenciál a jóságra, az érzékenységre. Az utóbbi években kevés figurát festettem, bár most épp folyamatban van valami. Az emberi alak nagyon telített, rengeteg információt jelent nekem, ezért jól meggondolom, ha embert akarok festeni. Jobb pillanataimban rajongok az emberekért, nagyon kíváncsi vagyok a karakterekre, a motivációkra, az élettörténetekre, a röhögés-stílusokra. Valóban nincs egyértelmű kiállásom az embert illetően, hisz annyi variáció van jóra is és rosszra is. Viszont azt a tényt, hogy nem vagyunk egyedül, semmilyen képletből nem lehet kizárni. Együtt vagyunk abban, amiben vagyunk, ezért fontosnak tartom a jóhiszeműség kultiválását, mindaddig, amíg be nem bizonyosodik, hogy falba ütköztünk. Ha ez naivitás, akkor vállalom, mert ezt az attitűdöt szeretném a világtól visszakapni.
Bár kevés munkámról mondható el, hogy expliciten társadalomkritikai célzatú, de szubtilisan sok az, mint ahogy mondjuk egy jól kigondolt hulladékmentes életmód a kapitalizmus bojkottálása lehet, és ennélfogva egy politikai gesztus/állásfoglalás. Minden olyan művészet bír reflexiós célzattal, ami a környezet sorsáról való gondolkodást sürgeti, valamint leleplezi, elítéli azokat a magatartásformákat, amik a tönkretételén dolgoznak. Határozottan foglalkoztatnak ezek a kérdések, ezeknek a struktúráknak a megragadása. Nagy hatással volt rám Joseph Beuys művészete, aki az első zöld aktivisták között volt. Az ő meggyőződése, hite egy igazságosabb, organikusabb, társadalmilag teljesebb életben embereket megmozgató politikai művészetté duzzadt. Ma a legkisebb gesztus is, ami a rehabilitációért történik, bármilyen formában, jelzésértékű.
2013-ban kezdett el foglalkoztatni a természet, az első V-PAR (Varsolc-Perecsen Art Refuge) művésztelepen festettem az első ilyen jellegű képeket. A mesteri diplomamunkáimat a zárt, sötét terek jellemzik – szükségem volt utána egy nyitásra. A V-PAR művésztelep helyszíne, a Varsolc és Perecsen közötti határban fekvő ex-facsemete-nevelde, a mezőgazdasági épületek, a gondozatlan, bebozótosodott gyümölcsösök, a természet által visszavett épületrészek, az emberi jelenlét utáni állapotok, a bomlás és a vadság adta a külső kiindulópontot, fölötte az égbolttal. Innentől kezdve aztán egyre többet foglalkoztam természettel, tájjal, az ember és természet viszonyával a munkáimban, és szerintem egy olyan témaszál marad, amihez gyakran vissza fogok térni, ha el is kalandozom más irányokba.
Későre találkoztam Szerb Antal szövegével, amiben a tájat domesztikált természetként nevezi, ami egy telitalálat, a giccs vagy a háttérkép, vagy bármilyen „nagyipari rendeltetésű, otthonos természetábrázolás” vonatkozásában is: ember nélkül nem beszélhetünk tájról (természetről viszont igen). Ez ma már nem újdonság, de azokra az automatizmusokra mutat rá, amelyekkel dolgokat állandónak gondolunk vagy valamilyennek látunk, miközben már számtalan változás végbement, de mi továbbra is ragaszkodunk a korábbi információhoz, amit az adott dologról tudni véltünk. Ennek a felrázását tűztem ki célul, mert a tájarculatok drasztikus megváltozása és megváltoztatása közvetlenül hatással van az ott élő közösségek életére. A legjobb illusztráció a látszatvalóságok fenntartására például a Gyergyó környéki erdőkben végbement illegális fakitermelés nyomán maradt leborotvált domboldalak – amik viszont a főutakról pont nem látszanak.
Én nem szeretem magamat önként felcímkézni (és azt sem szeretem sokkal jobban, ha mások címkéznek), viszont szimpatizálok minden olyan gondolattal, kezdeményezéssel, irányzattal, irányelvvel, ami a kiutat keresi, az új víziót, és a metamodernizmus szerintem ezt teszi. Az átmenetiség élményéhez fűződő, akár spirituálisnak nevezhető viszonyulást mindenképp sajátomként élem meg. Több munkám szólt a liminális terekről, többféle értelemben, az időnkívüliséget is behozva a képbe, ami azt jelenti, hogy a tér kísérleti „helyként” is értelmezhető. Nem csoda, hogy nálam sok az átívelés, a visszanyúlás, a parafrázis, az aktualizálás, a „maradjuk még egy kicsit ennél, ebből ezt gondoljuk újra”. Így például nem az antik görög értelemben vett cinizmust hajítanám ki, hanem azt az öncélú cinizmust, ami a remény csíráját próbálja kiirtani.
A munkáimban nyilván a saját lelkületem is benne van, mert nem tudok elvonatkoztatni magamtól, a személyes szűrőmet nem tudom kiiktatni, de végül is ez a játék teszi érdekessé az egészet. A pandémia alatt számomra adta magát, hogy befelé fordulok, és lemegyek egy kicsit a mikrobiológiába. A vírus az egyik legizgalmasabb és legérthetetlenebb dolog a világon. Határhelyzetben van élő és élettelen között (nem tudjuk, hogy él-e, de mindenképp olyan viselkedést mutat, mintha céllal „cselekedne”). A mikroszkópos képek ökoszisztémákat juttatnak eszembe, kicsi sci-fi világokat, növényekkel, organizmusokkal. Ezekhez hasonló hangulatú, fiktív tájakat hoztam létre, biológiai városokat képzeltem el.
Meditatív munka volt számomra, ebből lett egy új sorozat, ami teljesen más munkamódszert implikált, mint amivel meg vagyok szokva. A koronavírus hozadéka az is talán, hogy meg kell próbálni másból dolgozni, másképp.
Nagyon változó, hogy mivel mennyi időt töltök. Van, hogy valamit egy-két évig is rakosgatok a fejemben, és utána két-három hétig festem. Ezek mondjuk két méter körüli festmények. Van, hogy több éves ugrásokkal periodikusan hozzáteszek valamit, újra dolgozok egy olyan témaszálon, aminek már van egy alapja. Nehéz elmagyarázni például pályázatokban, hogy egy munka összefügg, még akkor is, ha nem az elmúlt két évben festettem minden darabját. Nem attól lesz összefüggő valami, hogy a festék egyformán szárad meg rajta. Ha tíz évet kell visszamenjek egy gondolatfoszlányért, akkor annyit megyek.
Általában olyankor fogok neki dolgozni, amikor a „lelki szemeim előtt” már látszik a kép. Csak ritkán dolgozom enélkül. Vázlatozni minimálisan szoktam, mert nem tesz jót ennek a belső képnek, veszít az élességéből. Szeretem, ha élőben jön létre a kép, direkt módon, reakcióban a témával: minden úgy kell kialakuljon, hogy a téma is alakíthassa magát, mint egy párbeszédben.
Az olajfestéket szeretem a legjobban a színek minősége, tündöklése, mélysége miatt, amit semmilyen más festékkel nem lehet elérni. Meg persze az olaj és terpentin súlyos illatát… A rétegekben való gondolkodás, a stratégia is fontos elem számomra. Viszont érdekelnek más művészeti területek is, például az installatív jellegű dolgok, a test, vagy az olyan, más jellegű „anyagokban” rejlő lehetőségek, amiket nem is tudok hirtelen kategorizálni. Ilyesmivel egyelőre keveset foglalkoztam, de nem riadok vissza, sőt kifejezetten szeretnék többet feltérképezni ebben az irányban.
A restaurátor munka, úgy gondolom, mindenekelőtt kitartásra tanított, és arra, hogy tényleg el lehet hordani morzsánként egy hegyet, vagy többet is. A festészetemre is hatott, inszisztensebb lettem. Sokszor meggondolom, hogy mikor van kész egy munka. Amikor befejezek valamit, előfordul, hogy sokáig nem nyilvánvaló még, hogy kész van, csak azt veszem észre, hogy nem nyúlok többet hozzá. Ha gyorsan festek meg valami nagyobb lélegzetvételűt, annyira kimerít, hogy fáj a fejem utána, ha csak ránézek.
Sok a szorongás a természeti témájú képeimen, és van bennük a kollektív lelkület szorongásaiból is. Nem létezünk függetlenül egymástól. A neurózisok szaporodnak. A klímaszorongás egy létező dolog. Tele vagyunk feldolgozatlan individuális és kollektív traumával, és ez meglátszik a természethez fűződő viszonyunkon, mondta nemrég Máté Gábor, és teljesen egyetértek vele. Összecseng azzal is, amit Joseph Beuys gondolt, hogy alapvetően az ember egy spirituális lény, és a gyógyulás érdekében olyan világlátásra van szükségünk, ami magába foglalja azokat a láthatatlan energiákat, amelyekkel megszakadt a kapcsolatunk, vagy amelyektől elidegenedtünk.
Szeretek művésztelepekre járni. A közös műtermi munka egy kicsit visszahozza az egyetemista feelinget is, annak egy upgraded változatát. Fontos az újdonságfaktor is, megismerni művészeket, találkozni személyesen olyanokkal, akiknek a munkáit esetleg ismerem, látni az embert. Rengeteg jó beszélgetésben volt így részem, sokat tanultam másoktól munkamódszerről, anyagokról, technikákról, életről. Mikor mindenki dolgozik, a légkör serkentő. Egy közös keretbe helyezkedünk, van egy határidő, a végén általában kiállítás. A munkák jellegén sokszor tükröződik az együtt töltött idő hangulata, a beszélgetések. Számomra mindig meghatározó a hely jellege is, szeretem megszívni magam mindenféle információval, érzettel, és azt beleszintetizálni a munkákba. A közös kiállítás a végén arról is szólhat, hogy kiben mi csapódott le az egészből, átszűrve mindenkinek a saját művészi nyelvén.
Nem művésztelepes csoportos kiállítások esetében is érdekes látni, hogy ki hogy reagál egy-egy témára. Egyéni kiállítás esetében szeretem összegyűjteni egy időszak „termését”, és a munkák között megtalálni egy motívumot, ami végigfut.
Ilyenkor jó egy pillanatra kihátrálni a fejemből, és megpróbálni eltávolodni, „kívülről” nézni, hogy ne csak azt lássam, amit bele akarok látni. Az egyéni ezért – biztos más is így van ezzel – mindig elszámolás. Elidegenítem a munkámait, már amennyire ez megtehető, hogy láthassam, hogy a néző mit láthat, azt közvetítem-e, amit akartam. Nyilván nem az a cél, hogy a lehetőségeket bezárjam, viszont vannak olyan témákat feldolgozó munkáim, amiknek az esetében nem szeretném, ha félreértelmezhető lenne az üzenet.
A biztonságot számomra az jelenti, ha békén hagynak. Biztonságot jelent, ha megoszthatok kidolgozatlan gondolatokat, anélkül, hogy egyből kőbe vésett következtetésekhez kellene ugrani, vagy be kellene illeszkedni gyorsan felismerhető gondolatcsomagokba. Biztonság az, ha a gondolkodás folyamata történhet közösen, kísérleti üzemmódban, úgy, hogy mindenki kapjon levegőt. Azt hiszem, ezt egyszerűen nyitottságnak, vagy előítéletmentességnek szokták hívni.
