Székely János íróról tartott előadást június 22-én a nagyváradi Bunyitay könyvtárban Albu-Balogh Andrea irodalomtörténész, a PKE adjunktusa, az Újvárad Kortárs klasszikusaink sorozatának évadzáró estjén. Az alábbiakban ennek szerkesztett változatát olvashatják.

Míg korábban elsősorban Szász László, az utóbbi időben Elek Tibor foglalkozott Székely János életművével, monográfiát is írt róla. Egy helyen megjegyzi: olyan alkotóról van szó, akiről méltatlanul keveset beszélnek, kevesebb a felfedező jellegű tanulmány vele kapcsolatban. Tudjuk, nagyszerű szerző, de a műveihez valahogy nehezen férkőzünk hozzá.

Pedig megéri a vele való foglalkozást az életmű. Akik ismerjük, tudjuk, mik az érdemei, előadásomban ezekre próbálok rávilágítani. Székely Jánost leginkább drámaíróként ismerik, s ebben a színháznak jelentős szerepe van, annak, hogy a hetvenes évek végétől elkezdték játszani a darabjait, elsősorban Magyarországon. Mire ez a fajta kanonizációja megindult, költőként elhallgat, pontosabban nagyon kevés verset ír. Ez összefügg a kanonizációja töredezettségével. Bizonyos mozaikdarabokat ismerünk vele kapcsolatban, de sok olyan része van ennek az életműnek, amit kevésbé ismer az olvasóközönség. Az egyetemen mi Székely János életművével főleg az erdélyi magyar irodalom tárgy keretén belül foglalkozunk.

Mindenekelőtt szeretnék beszélni a nemzedéki besorolásáról, arról, hogy kik a kortársai, s mit gondolunk ma arról a nemzedékről, akikkel egyidőben fellép. Ahhoz a generációhoz tartozik, amely éppen a második világháborút követően jelenik meg az erdélyi irodalomban. 1948-ban szerzi meg az érettségi bizonyítványát, előzőleg 1940-44 között a marosvásárhelyi Katonai Reáliskola növendéke volt, s a háború vége felé besorozták leventének. Utána két évre Németországba kerül, fogságba esik, s csak 1947-ben vetődik haza, majd érettségizik a marosvásárhelyi református kollégiumban. Tordán született ugyan 1929 márciusában, de az életpályája nagyrészt Vásárhelyhez köti. Mondhatni 48 után történik minden fontos az életében, egyetemre megy, majd elkezdődik írói pályájának kiépítése. Az a világkép, ami az esszéiből is kibontakozik, összefüggésben van a háborús években szerzett, traumatizált élményanyaggal.

S hogy kikkel kortárs? Bajor Andorral, Kányádi Sándorral, a vele éppen egyidős, Sütő Andrással, de Gálfalvi Zsolt is ide tartozik, aki még közöttünk van. (Az irodalomkritikus néhány héttel az előadást követően hunyt el – szerk. megj.) A nála 8-10 évvel fiatalabbak, Szilágyi Domokos generációja tekinthető az első Forrás-nemzedéknek. Székely János a maga kortársainak egyikével-másikával együtt is dolgozott az Igaz Szó szerkesztőségében. A nemzedéki tudathoz kapcsolódva nagyon fontos életének az az állomása, amit 1948-52 között Kolozsváron tölt előbb filozófia szakos hallgatóként, majd 1956-ig mint az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. Onnan kerül át az Igaz Szóhoz, s marad a folyóirat kötelékében nyugdíjazásáig, 1989-ig. Megérne egy misét a szerkesztő, a versrovat vezető Székely munkásságának a vizsgálata is, hiszen sokak pályáját, indulását meghatározta, mások mellett Markó Béla is a tanítványának tartja magát.

A Székely János-féle világkép, filozófia pontosan rekonstruálható egyéb művei mellett az esszéköteteiből (Egy rögeszme genezise, A mítosz értelme, illetve a posztumusz megjelent, de még általa összeállított kötet, A valódi világ). Ezekből jól körvonalazható az ő filozófiája. Mik is ennek a filozófiának az alappillérei? Az egyik a megértésre való vágy, ami nyilván minden gondolkodó ember eszmélkedésében ott van. Nagyon izgalmas az is, amit a mítoszról gondol, mert összefüggésben van a művészetfilozófiájával és az irodalomszemléletével. Ő megfogalmazott a pályája elején egyfajta vágyakozást a mítosz iránt. Úgy látta, a mítoszban egységes világmagyarázat van jelen, ami a mai korban már nincs meg, ez a világról való egységes tudás. Ám Székelyben megvan az ezutáni vágy, vágyakozás efelé, s úgy véli, minden igazi mű ezt az egységes világmagyarázatot próbálja megközelíteni. Azt mondja erről az Egy rögeszme genezisében: „Aki valódi irodalmat ír vagy olvas, az szintézis keresője, az egységes emberi őstudás örököse, vagy folytatója ebben a korban.” Ez magyarázza azt, hogy miért tartotta fontosabbnak az ő korában a gondolatot a nyelvnél, a kimondott szónál. Ugye ez már az a kor, amikor fellépett a Szilágyi Domokosék formabontásra törekvő, a nyelvvel való kísérletezést fontosabbnak tartó nemzedéke. Székely erről mást gondol, az irodalomtól egészen öntörvényű módon az egységes világmagyarázatot várja el, magával szemben is ezt az igényt teremti. Ez sok mindent megmagyaráz a lírájában. A kimondott szó mögött nem mond le a tartalomról.

A másik tényező, ami jellemzi filozófiáját, világlátását, az az emberről vallott elképzelése. Úgy látja, az embernek két arca van a világban: az egyik a cselekvő, dominancia-harcra törekvő emberi minőség, míg a másik a gondolkodó ember, aki valahol e harcok fölött áll, de éppen emiatt egyféle vesztes pozícióba kerül. A győztesek és a vesztesek alapgondolatot jelentenek a filozófiájában. Úgy véli, a gondolkodó ember számára fontos az erkölcs, igazából ez a kultúra teremtője is, s az író az ő koncepciója szerint ide sorolható. Hogy e gondolat még érthetőbbé váljék, íme egy részlet a Vesztesek című poémájából: „A csata eldőlt, kis puha pöttyök / Pettyezik még a hegyet. / A völgyekről a síkvidékre / Özönlenek a vesztesek / Toprongyos, tántori népség. / Hogy lehet az, / Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak, / Gönceik elkoszosodnak, / Korcukban tetű terem? / Ugyan mért nyű a vereség / Több csizmát, mint a győzelem?” A vers lényege, hogy a sors is a vesztesek ellen dolgozik, azt írja a végén: „A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta világ a világ, / Az nyer igazán, aki veszt.” E néhány sor jól összefoglalja azt, amit sok más írásában is kifejt. Ezt lehet az élményvilágára is rávetíteni, de annál tágabb a jelentése, egyetemesebben emberi.

Ötvenötben jelenik meg első verseskötete, s körülbelül hetvenig alakul ez a versírói pálya. Székely János ebben a korban olyan verseket ír, ami inkább a nyugatos költők kifejezési eszköztárához állt közel, vagy a helikonistákéhoz, mindenképpen a két világháború közötti időszakhoz, esetleg az újholdasokhoz. De semmiképpen sem hat rá az a neoavantgárd kezdeményezés, formai váltás, ami a hatvanas években jelentkezik Erdélyben is. Vannak érzelmileg rendkívül dinamikus versei, s ezeket is rém fegyelmezett módon írja meg, szonettben vagy más kötött formában. Jambust használ akkor, amikor már senki más. Ennek magyarázata is a filozófiájában keresendő, számára a mondanivaló előrébb való volt, mint a forma. Szándékosan szembe akart menni mindenféle elvárással, amit kora vele szemben támasztott.

Azt is nyilatkozza, hogy őt nem érdekli a siker, nem törekszik rá, ahogy azt is tudni róla, hogy a díjakat is visszautasította. Ő egy vallomásos költő, s elég sok életrajzi elem megjelenik a szövegeiben. Viszonylag követhető az életrajz, szépen visszakövethető a verseiben a Varró Ilonához, a társhoz fűződő szerelem dinamikája is. Ugye, ők egy idő után elváltak, ám később ismét együtt éltek Székely János haláláig.

Még egy motívumról beszélek, ez a bűntudat, ami egyrészt abból a szigorú erkölcsi magatartásból fakad, amit önmagával szemben megkövetel, másrész ide kapcsolható egy személyes élmény is: az ötvenes évek végén letartóztatják az édesapját, s tőle pedig azt kérik, verseivel szolgálja ki a propagandát. Ezt megteszi, amennyire tőle telik, igaz, ezen verseit később nem vállalja, de miután a kényszerűség folytán megírja, a bűntudat motívum még inkább jelen van, egyfajta meghasonulást is okoz.

Ahogy már említettem, Székely János leginkább drámaíróként lesz ismert, elsősorban az 1972-ben közölt Caligula helytartója okán. Előbb az Igaz Szóban publikálja, majd 78-tól lesz közismert a mű, amikor a Gyulai Várszínházban Harag György megrendezi. Drámaíróként berobban a magyarországi köztudatba, s az erdélyi közönség is innentől kezdi megismerni drámaírói vénáját. Persze korábban is írt drámákat, s drámai műveiben is fellelhetők azok a témák, amelyek a lírájában is. A magára maradt individuum vívódása a meghasonlottsággal, vagy az egyén kitettsége a történelemnek. Lásd Petronius alakját a Caligula helytartójában. Van-e neki esélye, mit tehet a hatalommal szemben? Érdekes még számomra Dózsa című poémája, amit viszonylag korán, 1964-ben ír. Először poémaként közli, majd beválogatja a drámakötetébe. Székely verses formában írja leginkább a drámáit, abban az időben teszi ezt, amikor már senki nem ír versben drámát. Fontos drámai műve még A profán passió, ez egyfajta Jézus-történet Tamás nézőpontjából, egy olyan karakter ő, aki két világ közt vívódik. Egy másik darabja az 58 és 66 között írt – szeretett sokat dolgozni egy-egy művén – Irgalmas hazugság. Ebben a saját jelenét írja meg, viszonylag könnyen ki lehet tapintani, hogy ebben Gaál Gábornak a sorsát fogalmazza meg, a nagy kanonizálóét.

Több műve történelmi köntösbe bújtatott üzenet, példázatos dráma, ami Sütőnél is megfigyelhető, ezzel a cenzúra is jobban volt kijátszható, ugyanakkor a nézőhöz eljut az üzenet. A bűn kérdése ugyancsak megjelenik, ugye Petronius is felteszi a kérdést, hogy ő maga is Caligulává lett-e?

Alapvetően a rövidprózák és regények írását is elkezdi az ötvenes évektől. Az első ilyen műve a Soó Péter bánata. Nagyon érdekes kisregény, itt is a meghasonlott ember jelenik meg. Soó Péter és Soó Pál testvérek, de mintha egy személyiség lennének, miközben végig vita, elkülönbözés van közöttük. Egyfajta tudathasadásos állapotot tükröz a mű. Az árnyékban ugyanez a téma, bár ez inkább fikciós. Az ember jelenik meg benne, akinek különválik az árnyéka s követi őt. A Kosztolányinál megismert Esti Kornél-motívumot látjuk viszont ezekben a prózákban. Nem véletlenül mondja a kutató, hogy Székely János életművében minden mindennel összefügg. Az ő sajátos filozófiája a versekben, a drámákban és a prózáiban is visszaköszön. Ha narratív szempontból vizsgáljuk, azt látjuk, realista elbeszélésmódra törekszik. Nem akar sok újítást a prózájában sem, de nagyon ott van a század tematikáiban.

Érdemes még szólni A másik torony című könyvéről, mely némiképpen más, mint a többi. Nehéz is a műfaját meghatározni, ő azt írta a cím alá, hogy esszé egy készülő regényről. Ennek a regénynek több változata volt. Az első variánsnak az lett volna a címe, hogy A torony. Egy torony megépítését írta volna meg, aztán újraírta még kétszer-háromszor, a szövegváltozatokat egy dossziéba gyűjtötte. Az utolsó átdolgozásnak kezdetben az volt a címe, hogy A torony árnyéka, aztán a végső cím lett A másik torony. Ez inkább egy regény a regényírásról. Az elbeszélés problematikáját feszegeti, olyanképpen, ahogy Ottlik Géza is teszi az Iskola a határonban. Ahogy a megírhatóság kérdéseit felteszi ebben a regényben, az nagyon önreflexív. Az írás kulisszatitkait mutatja meg, miközben azt is látjuk, azért íródik így ez a regény, mert a rendszer is közbeszól. „Ha megírhatnám ezt a regényt…” – kezdi a mondatait.

Hogyha egyfajta összefoglalást kellene fogalmaznom, akkor elmondhatom, Székely János egy olyan író, aki nem a divatok után akar menni, hanem minden műfajban a saját szabályait követi, s meri ezt vállalni, akár a népszerűtlenség árán is. Ő írni akar, de csak a saját törvényei szerint.

A 2021. június 22-én, Nagyváradon elhangzott előadás szerkesztett változata. Az előadás hanganyaga meghallgatható az ujvarad.ro oldal Hangtár rovatában.

Székely János

Utcák és szobrok

Megkívántam a végrendelkezést.

Bartók Bélától irigyeltem el:

„Míg ez s az a tér és körút

Erről s arról van elnevezve, addig

Megtiltom, hogy énrólam utcát

Vagy teret nevezzenek el.”

Micsoda naiv fenség!

Micsoda fenséges gyerekség!

A tehetetlen kétségbeesés

S a mindenható nagyság micsoda

Mondat-gigásza! Micsoda kegyetlen

Ítélkezés az életen!

Megkívántam, s most végrendelkezem.

Én, alulírott Székely János,

Sebzetten és halálra szántan,

Állítólagos szellemi

Képességeim birtokában

Úgy rendelkezem, hogy amíg

Utcák, terek és városok

Egyáltalán és bárhol a világon

Gazemberekről vannak elnevezve:

Énrólam utcát ne nevezzenek el.

Míg széltolóknak áll a szobra, addig

Énnekem szobrot ne állítsanak.

Értsük meg egymást: nem hiszem,

Hogy ilyen veszély fenyegetne; mégis:

Míg valahol is tér vagy utca

Van elnevezve politikusokról,

Kik rögeszméik ürügyén befogják

Szekerükbe a nyomorultakat,

Hogy aztán maguk nyomorítsák őket –

Énrólam utcát ne nevezzenek el.

Értsük meg egymást: jól tudom,

Hogy kész röhej megtiltanom, amit

Senki sem készül elkövetni, mégis:

Míg elpusztult nagyokra hivatkozva

Pusztítja el és kínozza halálra

A mindenkori szent, kortársi horda

A mindenkori élő nagyokat;

S ha belehalnak, ismét csak ezekre

Hivatkozva a legújabbakat;

S ez nemzedékről nemzedékre így megy,

Folyton pusztítva, hivatkozva folyton,

Későre megbánt gyilkosságok árán

Szaporítván az utcaneveket –

Énrólam utcát ne nevezzenek el.

Míg hála övezi a talmit,

Míg géniusznak titulálnak

Ügyeskedők ügyeskedőket,

S a néma érdem egymagában gürcöl,

Nincs kihez szóljon, begyógyul a szája,

S átkozva bánja, hogy világra jött –

Énnekem szobrot ne állítsanak.

Míg világtörvény marad a hazugság;

Embernek lesz ember fölött hatalma;

Míg leírják, hogy most már minden jól van

(Miközben minden tönkremegy);

Míg érvényes a Hamlet monológja,

Amíg üvölt a falkaszellem, és

Hóhéraiknak áldoznak a népek;

Szóval míg olyan a világ,

Amilyennek ma ismerem:

Énrólam utcát ne nevezzenek el,

Énnekem szobrot ne állítsanak.

S ha sohasem lesz másként – hát soha.

Abban bízom, hogy lent, a föld alatt

Megleszek utca s szobor nélkül is.

De addig – néhány régi temetés

Emlékeit idézve, amikor

Petőfi Sándort vagy Bolyai Jánost

Kaparták el, vagy Mozartot szegényt –

A velük való szolidaritás

Csekély jeleként meghagyom:

1) Temetésem ne legyen nyilvános.

2) Síromat ne jelöljék meg.

3) Ne hivatkozzék rám utólag senki.

(1968)