Címke: kortárs

február 2, 2026 | Horváth Gizella | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Amiért érdemes lejönni Nagyváradra

Aki szeretett volna látni egy jó kortárs kiállítást, eddig többnyire nyugatnak tartott: Váradtól legalább a debreceni MODEM-ig, vagy még inkább a budapesti Ludwig Múzeumig, netán ha ideje és pénze engedte, akkor Bécs nagyszerű kiállítótereit kereste fel. 

Úgy gondolom, ez az első alkalom, amikor azt mondanám a nyugatabbra élő barátaimnak: van egy kiállítás Nagyváradon, amiért érdemes ide lejönni, még akkor is, ha Püspökladányban vonatot kell váltani. 

Akik jártak Nagyváradon, talán felkeresték már a szecesszió múzeumaként működő Darvas-LaRoche házat. Nos, ebben az épületben nyílt meg november 7-én egy nagyszerű kiállítás, az Oradea Heritage Alapítvány és a temesvári Ars Encounters Alapítvány együttműködésének eredményeként. A kiállítás tárgyait a temesvári alapítvány alapítója, Ovidiu Șandor gyűjtő anyagából válogatták ki a kurátorok, Diana Marincu és Mihai Toth. A kiállítás címe: Az arany orrlyukú ház (Casa cu nări aurii) – és ha a kedves olvasó kissé abszurdnak találja ezt a címet, nem téved. Ugyanis a tárlat nagyjából egy évszázadot ölel fel, a DADA alapítójától, Tristan Tzaratól egészen nagyjából napjainkig. Nagyszerű nevekkel találkozhatunk, a múltból (Tristan Tzara, Isidore Isou, Victor Brauner, Ion Țuculescu, Andrei Cădere, Geta Brătescu) vagy a jelenből (Onucsán Miklós, Adrian Ghenie, Andra Ursuța, Ciprian Mureșan). A kortársak közül néhányan a velencei Biennále romániai pavilonjában állítottak ki (Onucsán Miklós, Adrian Ghenie, Geta Brătescu), néhányan rendszeresen szerepelnek nemzetközi kiállításokon (Andra Ursuța, Ciprian Mureșan). 

Behozni a kiállítást a Darvas Házba remek ötlet. Az amúgy nem túl méretes teret jól ki lehetett használni: a földszinten egy teljes terem csak a kiállítás tárgyait tartalmazza, itt érvényesül leginkább a „white cub” effektus. Itt láthatunk négy kis szórólapot, Tristan Tzara szavaival: „Dada ne signifie rien: si l’on trouve futile et l’on ne perd son temps pour un mot qui ne signifie rien”. A rögtön mellettük futó videóban egy századdal később Cristian Mureșan újra életre kelti Tzara módszerét (fogj egy újságot, fogj egy ollót, vágj ki szavakat, ezeket találomra rakd sorba…), néhány eltéréssel. Nem újságból, hanem a bibliából vág ki szavakat, nem az összeset, hanem néhányat, nem másolja őket, hanem ragasztja, és úgy tűnik, nem találomra, ugyanis a verssorok rímelnek. De így is hasonló az eredmény: furcsa, abszurd, értelmetlen, és mégis poétikus – és Mureșan értelemzésében jól cseng. Az így kirakott vers egyik sora: „la maison aux narines d’or” – ez adta a kiállítás címét. A teremben láthatunk munkákat Isidore Isoutól, a lettrizus atyjától vagy a romániai rendszerváltás utáni sztártól, Adrian Ghenietól. A két világ közötti határt (1989 előtt és után) nagyszerűen ragadja meg Onucsán Miklós munkája: egy plakát, amit egy bukaresti kiállításhoz készített. A kiállítás művészkönyveket mutatott volna be, innen a neve: cARTe. Közbeszólt a történelem, a bukaresti bányászjárás formájában. A kiállítást lefújták: Onucsán Miklós készített egy pecsétet, ahol az „anulat” (lemondott) szó fölött a bányászok jelét, a két kalapácst láthatjuk, és ezzel lepecsételte a városba már kitett plakátokat. Minden – egy rettenetes esemény is – lehet kiindulópontja egy nagyszerű alkotásnak. 

Több alkotás a ház bebútorozott termeiben foglal helyett: a lépcsők fölött, a hallban, a teraszon, a szobákban, a konyhában, a cselédszobában. Néhány közülük annyira jól illeszkedik a helyhez, hogy kár lesz elmozdítani őket februárban, amikor a kiállítást zárni fog. A konyhában, a lábasok fölött a polcon egy nagyméretű, furcsa tárgy, amely „talált tárgyakból” van elkészítve, (például egy húszas években gyártott Bauhaus dívány acélkeretéből) és  ami csak későn áll össze óriási egérfogóvá (Andreea Anghel: Az elhanyagoltság egysége, 2022), a cselédszobában egy játékos textil-festmény, ahol egy fekete harisnyából készült alagútból menti ki a törpe a Napot (Ana Adam: A törpe megmenti a Napot, 2022), a nők szalonjában, a zongora felett Ioana Bătrânu festménye, amelyen egy gazdag ház belsejét látjuk, kényelmes kanapékkal, gazdag szőnyegekkel, és súlyos kristálycsillárral, mintha a valós szoba kiterjesztése volna (Ioana Bătrânu, Melodrámai enteriőr, 1995). Egy üres sarokban (nem sok ilyen van, talán ez az egyetlen a házban), a saroknak támasztva Andrei Cădere egyik botja: ezekkel a fából készült, színes botokkal trolkodta szét Nyugaton a hetvenes években a kiállításmegnyitókat, elhelyezve botjait hívatlanul mások kiállításain, megkérdőjelezve így azt a rendszert, amely hatalmi pozícióból mhatározza meg, hogy  mi mutatkozhat meg, és mi nem, mi válik láthatóvá és mi nem. 

Helyben készült az ablakra Dan Perjovschi rajza: egy tank csövéből nem lövedék, hanem a béke olajága emelkedik ki. A rajz régebbi, és minden bizonnyal a háborút felváltó béke optimista gondolatával készült. A jó munkák jellegzetessége, hogy új jelentéseket is elbírnak: például napjainkban Dan Perjovschi rajzát látva, eszünkbe juthat egy olyan béke tragikus gondolata, amelyet a tankok agresszív ereje diktál. 

Bár tudnék még lelkesen beszélni a többi alkotásról is, de inkább nem teszem. Szeretném, ha minél többen elindulnának kincskeresésbe a Darvas-LaRoche Házba, és felfedeznék maguknak az „arany orrlyukú” házban ezt a kiállítást. És együtt örülnének velem annak, hogy végre van otthona Nagyváradon a jelentős kortárs művészetnek.

A kiállítás 2026. január 21-ig látogatható.

Fotók: Kemenes Henriette

szeptember 23, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

A Kortárs és ami akkor soha nem volt

1971 nyarán a Petőfi Park homokozójában alakult meg a Kortárs Színpad ’71 elődje. Négy padot toltunk össze a homokozó körül, mi négyen, alapítók. Naponta késő délután itt próbáltunk, próbáltuk az erre az alkalomra írt bugyuta „darabomat”, amelynek témája: egy srác leszólít az utcán egy csajt. (Hahahahaha! Ha lett volna hozzá bátorságom!). A társaságot értelemszerűen Homok Színpad 04-nek neveztük el. Hogy kik azok négyen? Név szerint csak egyetlen egyre emlékszem: itt vagyok.

Amikor úgy gondoltam, gondoltuk, hogy kellene egy fedett tér, egy színpad, egy a világot behozó deszka, végigjártam néhány művelődési házat (17 éves gimnazista voltam!), természetesen mindenhonnan elzavartak. A Megyei Kultúrigazgatóságot is felkerestem. A Fáklya szerkesztőségének épületében egy helyes hölgy volt az előadó, akivel találkoztam – akkor még nem mertem, ma úgy mondanám, tárgyaltam. Később, boldog Adykörözős korszakomban sokáig annak a társaságnak is ő volt a bámulni való dekoltázst villogtató felügyelő referense. Hajdu Géza biztosan emlékszik a nevére, hiszen az úgynevezett „vizionálásokon” – bemutató előtti cenzúra – kedvesen mosolyogva ő képviselte a kultúrpolitikát. Számos próbálkozás és több hét elteltével rájöttem, hogy a Homok Színpad elnevezés miatt buziknak néznek minket, ezért nincs helyünk (a nap alatt sem).

Ha diákként Váradon valami belülről piszkálgatta a koponyádat, akkoriban minden út Demkó tanár úrhoz vezetett. Ő Gábor Jóska, (József) vezető színészt ajánlotta. Megkerestem, aki a „fiatal, tehetséges és lelkes” Hajdu Gézával hozott össze, aki a maga plusz hat évecskéjével akkoriban is alig volt idősebb azoknál, akik akartak valami mást a kőszínház helyett. Nem is helyette, inkább mellette.

Géza azonnal bevállalt bennünket (a keresztapa is ő lehetett, az új, a befogadható név: Kortárs Színpad ’71 bizonyára tőle származik). Nem sok idő után beavatta korábbi évfolyamtársát, Wellmann Gyurit. Sokat balhéztak, mert Géza a hagyományosabb színházat erőltette, nem értette az abszurdot (bár később a Ionesco darabban nagyon jól hozta a királyt a „kőszínházban”, de ahhoz olyan rendező is kellett, aki kihasználja Gézának a koncepcióhoz illeszkedő ripacskodását!). Wellmann a kísérletező rendező volt, a groteszk és az abszurd híve, „színészeit” és az eszközeit is ennek megfelelően választotta. Géza megérezte, hogy szüksége van erre és engedett. Ő egy másik kőszínházat akart, azt erőltette a Kortársban, mert nem értette, miért kellene attól eltérni akár úgy is, hogy szembemegy vele. Meg, ha lehetne is – érdemes-e. Ezzel együtt néha sikerült olyan alternatívát kínálnia, amire a kőszínház nem alkalmas, és a korábban nagyszerű Stúdió színház a Páskándi-darabokkal már nem jöhetett elő, mert a cenzúra nem engedte. Minket azonban szinte-szinte le se szartak az alacsony ülőkéről: ha volt is minden bemutató előtt hivatalosan vizionálás, az „amatőrség” nem érdekelte a kulturális igazgatóságot. Akkor sem, ha lázadozott, hiszen észlelhető szándék az nem volt. Nem vették észre benne a politikát, a civilek megjelenését. Civilek csak ma vannak, és most már visszamenőlegesen is.

Ma így mondanánk: igen, a Kortárs Színpad civil szerveződés volt, azzá lett, ami kicsúszott a hivatalosság ellenőrzése alól. Géza akkor sem hibázott, amikor a Csongor és Tündét, a Tűvé tevőket (Illyés Gyula), és hasonlókat rendezett, ezekkel tündökölt (meg kell nézni a premierek közönségét: csupa olyan ember, hivatalosság, művész, többnyire a saját korosztálya, vagy idősebbek, akik előtt bizonyítani akart, hiszen a SZÍNHÁZBAN komolyabb szerepet akkoriban nem kapott, nem kaphatott, figyelemfelkeltő kiugrás lesz a Csongor és Tündében az egyik ördög (!). Erősen mellette szól, hogy hagyta, sőt örült neki, ha más is bekerül a repertoárba. Be is került Wellmann egyik-másik rendezése (egy remek Schmocek-előadás), és az én Cocteau-átírásom például, de végül is még a Tűvé tevők is, a maga groteszk parasztvilágával eltért a kőszínházi elvárásoktól, és azt ő rendezte, Hajdu Géza. És győzött. Ha Wellmann rendezhetett is néhány nagyon izgalmas előadást, amelyek megvalósítását nem azokra bízta elsősorban, akik színészi pályára készültek – a csapat, ha életvitelében nem is, a színpadon többnyire konzervatív felfogású maradt, de csapat. Mert Géza kiváló szervező, adminisztrátor, és csapat-életbentartó volt.

A Kortárs Színpad ’71 akkor vált kulturális civil szervezetté, amikor Romániában erről nem is hallottak, és hiába működött hasonló Magyarországon, de főleg Lengyelországban, ők sem tudták, hogy civilek, de azt, hogy mozgalom, azt igen. Mi viszont éppen azt nem tudtuk, hogy mozgalom vagyunk. A lengyelországi, magyarországi, jugoszláviai alternatív színházi mozgalmak, amelyekről alig volt tudomásunk, számunkra nem lehettek minták: automatikusan hozta létre a Kortársat az a kulturális légkör, amit akkor mi észre sem vettünk, mi csak csináltuk.

Egy kiváló színikritikus újságíró mondta a rikkancsnak egy kocsmában este, amikor az a lapját kínálgatta: „Mi nem olvassuk, mi írjuk!” Utólag engem is meglep, nem most, de most írom le először, hogy így volt: nem tudtuk, hogy civilek vagyunk, csináltuk, és úgy éltünk civilként, hogy meg sem éltük.