Címke: könyv

december 6, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Jakub könyvei

A szó minden értelmében nehéz olvasmány Olga Tokarczuk Nobel-díjas lengyel írónő regénye, a Jakub könyvei. A történet, amint az alcím nagyon pontosan előrevetíti, nagy utazás… sok szereplővel, rengeteg helyszínnel, történelmi és kulturális utalásokkal, lábjegyzetekkel és egyedi formátummal. A különböző fejezeteket (könyveket) a szerkesztés is jelöli a lapok külső margóján más-más magasságban megjelenő négyzettel, fordított oldalszámozással, a történelmi hitelesség miatt fontos és sok illusztrációval. A több mint 900 oldalas saga pedig méretei miatt sem az a könyv, amit okos ember elcipel magával például nyaralni. Este, elalvás előtt bekuckózva is lehetetlen forgatni, lapozni, kézben tartani. Jó hír, hogy nemrég megjelent a könyv elektronikus változata is, amely az előbb felsorolt érdekességeket nem tudja reprodukálni, de a képanyagot hiánytalanul tartalmazza, hozzáadott értéke pedig az, hogy könnyedén visszalapozható, ha nem emlékezünk, hogy egyik vagy másik szereplő mikor és hol bukkant fel ebben a szerteágazó mesében. 

A Jakub könyvei műfajilag történelmi fikció: a cselekmény minden szála a főszereplőhöz, Jakub Frankhoz, egy 18. századi történelmi alakhoz kapcsolódik. Nehéz eldönteni, hogy egy sarlatán volt, egy magát messiásnak kikiáltó manipulátor, aki a kor zavaros történeteit kihasználva remekül boldogult, vagy egy karizmatikus gondolkodó, akit sok modern eszme előhírnökének is tekinthetünk, aki a hivatásos krónikások számára talán láthatatlan módon befolyásolta kora hatalommal bíró egyházi és világi vezetőit. 

Olga Tokarczuk ellentmondásos kettősségeket, esetenként szerteágazó helyzeteket teremt. A főszereplő nem a nagy pozitív hős, hiszen kétes erkölcsi értékrendet promovált, a leírások szerint alpári, vaskos humorú, agresszív egyenesen visszataszító módon viselkedett a hozzá közel állókkal is, gondozatlan külseje ellenére szép és drága holmikban járt… A Jakub Frankhoz közel állókról is részletgazdag portrét fest, de azokról a karakterekről is, akik csak néha kapcsolódnak a fő szálhoz – és egyik sem fehér vagy fekete, mindegyiknek akár külön regényt is lehetne szentelni, történetük annyira izgalmas a nagy szövevényből kiragadva is. Találkozunk például (a teljesség igénye nélkül): sok kereskedővel, sok tanult emberrel, lecsúszott nemesekkel, játékszenvedélybe süllyedt püspökkel, könyvbolond pappal, kalandorokkal és életművészekkel, leszerelt bakákkal, akik egy kolostorban sínylődnek, uralkodókkal, okos asszonyokkal és 18. századi költőnővel is. Az ábrázolás plusz dimenziót is nyer az élők és holtak világa között rekedt nagymamának köszönhetően: Jenta mindenhová követi „az övéit”, mindent lát, mindenről beszámol az olvasónak. 

A Jakub könyvei az emberek, a vallások, a nyelvek és a nagy eszmék meséje. A történetbe ágyazva nagyon sokat olvashatunk a frankizmusról, a (zsidó) messianizmus legfontosabb alakjairól, a kaballaisták világlátásáról, az antiszemitizmus és az átok bonyolult természetrajzáról, megjelenik a vérvád motívuma, az inkvizíció, a (katolikus) hittérítés és az ökumenizmus gondolata, az alkímia, a tőzsde, a plágium fogalma, a felvilágosodás és a tudomány vívmányai – például a camera obscura és a villámhárító -, de még a kommunizmus eszméje is. Ebből a nagyon sok rétegből és érdekességből csak egy gondolatot emeljünk ki: a női messiás fogalmát. A (szent)háromságot a nőnemű Se­hi­na, az isteni jelenlét egészíti ki, és ő a Szűz vagy a szent Anya, aki várva várt megváltó lesz.

A történelmi hűséggel lefestett helyszínek is lenyűgözőek: a sáros vagy poros és a takaros, rendezett és kikövezett városok egész sora, Lengyelország, Törökország, a Balkán, a falusi paplak, a zsidó kereskedők zegzugos háza, amelyben több generáció együtt él, a kolostor (mint börtön), a vár, a püspöki palota, katedrálisok, az üldözöttek nyomorából és nincstelenségéből a pompás bécsi udvarig szinte minden van… 

Mindenképp meg kell említeni a műfaji sokszínűséget is: a regény, a történelmi krónika, a mese, a sci-fi, a fantasy, a költészet, az esszé és kritika, de az illusztrációknak köszönhetően még a képregény elemei is felfedezhetőek a közel ezer oldalon. Humorral és filozofikus eszmefuttatásokkal fűszerezve… Nagy élvezettel idéznék passzusokat a zenéről vagy az irodalomról, a tudás, tanulás fontosságáról, arról, hogy mekkora szerepet tölt be például egy lexikon egy kulturális közösség életében, és hogyan tesz átjárhatóvá egymástól idegen világokat…

Mint említettük: nem könnyed nyári olvasmány, nem egy letehetetlen kaland vagy krimi, de annyira gazdag olvasmány a Jakub könyvei, hogy minden olvasónak bizalommal ajánljuk: ne riadjon meg a terjedelemtől, és vágjon bele ebbe a nagy utazásba – hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva. 

(Olga Tokarczuk: Jakub könyvei, avagy Nagy utazás hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva; Vince kiadó, Budapest, 2022, Ford. Körner Gábor)

november 19, 2025 | Furus Zsolt | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A dolgozó nő percepciójától az Erdély-élményig

Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényéről

Erdélyi Ágnes Kovácsék című műve egy „lecsúszott, talaját vesztett erdélyi magyar család életét vetíti…, melynek gyúpontjában az Életnek nekiinduló és annak milliónyi akadályaitól megtorpanó fiatal lány áll.”[1]Ezen akadályok elsősorban a trianoni döntést követő határmódosulások, a kisebbségi etnikummá válás, a globálisan tomboló gazdasági válság, és a társadalmi megítélések egyenlőtlenségteremtő hatása révén tárulnak fel. Ebben az összefüggésben válik bizonytalanná a Kovács család anyagi, létfenntartó állapota, hiszen a családfő szerepében bemutatott apa munkanélkülivé válik, melynek körülményei rámutatnak arra, hogyan válhat egy egyszerű, kispolgári családból származó egyén a hatalom áldozatává, az uralkodó többségi nemzet kiszolgáltatottjává. Mindemellett a regény nagyon érzékenyen viszonyul a nők helyzetéhez is, különösen annak ábrázolásában, hogy milyen szereplehetőségek közül választhatnak, hogyan válnak – vagy kényszerülnek válni – a családi élet egzisztenciatermelő erőivé, illetve milyen edukációs és karrierépítési esélyek kínálkozhatnak számukra. Ezenfelül szembe kell nézniük a társadalmi elvárások által keretezett normarendszerrel is, amelyben – a regény tanúsága szerint – rendkívül szűk mozgásterük van. Az ebből a keretből való kitörési kísérletek a megszokott, hagyományos morális kitétektől való eltávolodásban nyilvánulnak meg. Az aktuális politikai és gazdasági helyzetben kérdésessé válnak az udvarlási folyamatok kötöttségekre alapuló körülményei, valamint a házasság intézményének élhetősége is az adott életkörülmények közt. Az erkölcsi szabályszerűségek, illetve az önmegtartóztatás igényének fellazítása Erdélyi radikalizmusának szembetűnő bizonyítékai.

Korábban Major Gergely megvizsgálta a regény Erdélyről és erdélyiségtudatról szóló nézeteit, feltárva azokat a mechanizmusokat, amelyek által a szerző kifejezésre juttatja az erdélyi identitásérzet jegyeit[2]. Ahogyan Major, úgy én sem arra vállalkozom jelen szövegemben, hogy az erdélyiség fogalmának minden lehetséges irányból való megközelítését felsorakoztassam, hanem csupán kiragadva egy szeletet a szerző sajátos erdélyiség-képéből, a megelevenített terek egzotizáló, néhol mitizáló jellegére reflektálok. Úgy vélem, hogy a mű erőteljes társadalmi víziója és a női karakterek progresszív konstrukciója kiegészül vagy ráépül ezekre terekre, amelyek rávilágítanak a korabeli Erdély problematikus helyzeteire, megoldandó feladataira, mindazonáltal empátiára is késztetik az olvasót. Ezen olvasat által, a korábbi recepció téziseinek továbbgondolásával, kínálhat innovatív megközelítést az írásom, hiszen mind a nőiség és erkölcstudat, mind pedig az egzotikus-mitikus erdélyi terek korképszerű és problémaérzékeny szimptómáit igyekszem megvizsgálni. Tehát, a továbbiakban egyfajta hármas tagoltság, szempontrendszer követésével elemzem a művet, mely a női szereplehetőségek vizsgálatára, a hagyományos erkölcsi normák követésére – avagy kikerülésére – és a szerző erdélyiség-képének konstellációjára irányul.

1.     Női szereplehetőségek

Hámori Péter tanulmányában szociálpolitikai szempontból veszi górcső alá a két világháború közötti időszak női szerepeit. A reorganizált családokban és a helyi társadalmakban a nő hagyományos, középosztálybeli szerepet tölt be, a háztartás vezetőjeként és a gyermekek nevelőjeként, míg a férfi az egyedüli családfenntartó szerepében tűnik fel.[3] Ennek a klasszikus családfenntartói modellnek a szerepeltetésével szakít Erdélyi Ágnes, aki női karaktereit olyan helyzetbe hozza, amely révén képesekké válnak kilépni a hagyományosan női munkaként titulált tevékenységekből, és a modern dolgozó nő szerepvállalásait öltik magukra. A korszak magyarországi reformprogramjaiban a dolgozó nő viszonylag kevés figyelmet kapott, a szociálpolitikusok éthoszába sem igen fért bele ez a típusú női jelenlét[4], ezzel szemben a Kovácsék világában pont a dolgozó nő családon belüli, munkahelyi és társadalmi percepciója tematizálódik, és ez válik a történet egyik leghangsúlyosabb reformjelenségévé.

A cselekmény legelején találkozhatunk a klasszikus női szerepeket érvényesítő szemlélettel: „– Kislányom, ne lustálkodj, teríteni kell. Egész nap úszol, csavarogsz, nem is látlak. Ott a zongora, rád költöttük a sok drága pénzt, és soha nem gyakorolsz. Még csak nem is kézimunkálsz. Mikor én fiatal lány voltam, mindent segítettem anyámnak. Én jártam a piacra, az egész kelengyémet egyedül varrtam meg. Komolyabban kellene gondolkozzál. Mit lehet tudni – hogyan leszünk? Hátha nem tudunk mindig így eltartani… Ezzel a fiúval is nem tudom, mi lesz? Csak bámul rád a kék szemeivel, csak kereng körülötted, a vak is látja, hogy szeret, de nem beszél házasságról. Most már nem vagy gyerek, hogy csak udvaroltass magadnak vele, a jövődre is kell gondolni.” [5]Kovácsné a dolgos, házimunkáit szem előtt tartó, kispolgári lány képét festi le előttünk, akinek edukációjához hozzátartozik a zongorán való gyakorlás is, amely az eladósorba levő fiatal lányok számára műveltségük egyik fontos fokmérőjeként mutatkozik meg. A 19. században a városi középrétegek körében a „jó nevelés” attribútumaként tekintettek rá, valóságos társadalmi presztízsként[6], amely szemlélet mintegy átívelődni látszik a századforduló kispolgári viszonyaiba is. Ahogyan a kézimunkázás hagyománya is a 19. századból öröklődött át, melynek – ahogyan a zongoraoktatásnak is – pontos metódusa, a nők intézményes oktatási rendszerében különálló diszciplínája volt, amely hozzájárult az úri szokások fenntartásához, az otthon díszítéséhez, az egyéni ruhadarabok elkészítéséhez.[7] A kelengyekészítés, -összeállítás szükségszerűsége többször megjelenik a regényben, a fentebbi passzus alapján mint kiváltság, fáradságosan összegyűjtött hozomány, mintegy a női szubjektumhoz hozzákapcsolt érdem jelenik meg, a kispolgári nők (és családjaik) feladatkörének elmaradhatatlan része. A későbbiekben is ez mutatkozik meg, hiszen kelengye nélkül nem köttethető meg a házasság Kata és Béla között. Az elbeszélő rámutat továbbá arra is, hogy a Kovács család szűkös pénzügyi helyzete, kilátástalan jövője ellenére is a kelengye készítésének terhe – és ezáltal Kata kiházasításának biztosítása – kizárólag a nő (Kata) és családja feladatkörét képezi. A zongoraleckék és kézműves tevékenységek is az előnyös férjhezmenetel esélyét szolgálják, hiszen a kulturált, meleg családi fészek megteremtésére képes nő benyomását keltik, amely igazodik a korszakban uralkodó ideális polgári feleség képéhez. A házasság időszerűségének pressziója is ránehezedik Katára, amely édesanyja hozzá intézett intelmeiből is kirajzolódik.

Kata születésnapján pedig meg is történik a várva várt lánykérés. Eddig a pontig lineárisan, és a társadalmi elvárásoknak megfelelően következtek egymás után az események, radikális változást pedig Kovács elbocsátása hozott, mely munkába állásra készteti Katát: „– Ne sírj, kis szívem! Majd gondolkozunk rajta, mit tudnál tényleg tenni. Nem egyetlen leány lennél, aki ma kenyeret keres. Csak az a kár, hogy már előbb nem gondoltunk arra, hogy foglalkozást tanulj.”[8] Úgy vélem ez a passzus két nagyon fontos dologra világít rá a harmincas évekbeli romániai magyarok helyzetéről: egyrészt a hatalmi elnyomás, valamint a pénzügyi válság kisebbségre gyakorolt destruktív hatása abba a kényszerhelyzetbe sodorja a családokat, hogy minden tagjuk igyekezzen munkát vállalni, és ezáltal hozzájárulni a létfenntartásukhoz. Ez a rendszerszintű kényszerhelyzet, általános dekonjunktúra Major tanulmányában a két világháború közötti kisebbségi lét részletes bemutatásán keresztül válik hangsúlyossá, ennek fényében már nem a trianoni döntés feldolgozása kerül előtérbe, hanem sokkal inkább a jelen égető problémáira adott reflexió.[9] Ez a jelenség egyébként egész Európában érvényesült; és ennek következtében a főként alsó középosztályból származó nők egyre nagyobb számban léptek kenyérkereső pályára, ami megállíthatatlan folyamatként haladt előre. Munkaerőpiacon való szereplésük természetesen számos konfliktushoz vezetett, ugyanakkor a társadalom részéről továbbra is a legerőteljesebb szerepelvárás övezte őket, amely az otthonteremtésre, a magánélet intim szférájának formálására irányult.[10] A másik lényeges szempont, amire a részlet felhívja a figyelmet, a nők foglalkozásvállalási lehetőségeinek korlátozottsága, mivel a hagyományos családi nevelés eszmerendszerében nem az válik hangsúlyossá, hogy ők is, a férfiakhoz hasonlóan, mesterséget sajátítsanak el felnőttkorukig. Az egyetlen élhető megoldásnak a gépírás mutatkozik: „Beszélni fogok az öregekkel, taníttassanak gyors- és gépírásra… Még ha majd apja keresni fog is, vagy ha anyjának jól menne a kosztadás, akkor is jól jönne az a pénz, összegyűlne a kelengyéje, meg ruházkodnék. Addig pedig segítené őket. Kovács nem szólt az ötlet ellen, de a lelke mélyén megalázottnak érezte magát, hogy a szerettei már nem érzik az életüket biztosítottnak mellette, és ami a legfájóbb – jogosan.[11] Ebben a felállásban a család mindegyik tagjai dolgozóként hozzájárul az életük biztosításához, amely Kovács számára megalázó helyzeteket teremt, hiszen már nem (csak) rajta múlik, hogy anyagilag fenntartsa a szeretteit. Ezáltal a nők számára egy teljesen újszerű szereplehetőség nyílik meg, amely bár kezdetben csupán a kelengye előteremtését és a közös kasszába való hozzájárulást szolgálná, a későbbiekben azonban jól látható, hogy a család női tagjai kizárólagos pénzkeresőkké válnak.

Nagyon izgalmas továbbá annak bemutatása a regényben, hogy milyen munkakörök közül válogathatnak az egyébként szakmai képesítéssel avagy tapasztalattal ritkán rendelkező nők a munkaerőpiacon. Felmerül a kérdés, hogy ez miként befolyásolja esélyeiket az adott pozíció betöltésére, ugyanakkor a munkaadók milyen szelekciós szempontok alapján választják ki őket. „Kata mellett csúnya, fiús arcú szemüveges szőke lány állott… – Engem a múlt hónapban építettek le egy bankból, ahol három évig voltam… aztán a szemüveges következett…– Nos? – Semmi. Előjegyezte a címemet. Ismerem már az ilyesmit. No, sok szerencsét! Még egyszer rámosolygott Katára, aztán kicsit letörve elment. A következő feltűnően csinos nő volt. Önhitten nézett maga elé, mint aki tudatában van annak a hatásnak, amit megjelenésével kelt. Jóval tovább maradt a többinél, aztán vele együtt az igazgató is megjelent az ajtóban és kiszólt: – Hölgyeim, az állás be van töltve!”[12] Egy újabb társadalmi igazságtalanság körvonalazódik, amely a munkáltatók részéről érvényesül: olyan jelöltektől tagadják meg a lehetőséget, akik bár leépítés áldozataivá váltak, de kiforrott szakmai tapasztalattal, kiemelkedő szaktudással rendelkeznek, noha fizikai adottságaik kevésbé feltűnő. A munkaadók professzionális magatartásának hiánya mutatkozik meg, amely értelmében inkább választanak egy csinos jelöltet, aki szakmai szempontból talán alkalmatlanabb lenne a munkakör betöltésére, ennek ellenére előnyben részesül a többiekkel szemben, megjelenésének köszönhetően. Mindez érzékelteti, hogy a diszkrimináció, az egyenlőtlenségek nemcsak társadalmi szinten érvényesülnek, és nem is csupán különböző nemek között, hanem a nők körében is. A továbbiakban Kata állásinterjúról állásinterjúra jár, végül pedig egy ügyvédi irodában helyezkedik el, ahol „Rendelkeznek vele, nem törődnek a hangulataival, nem érdekli őket, mit gondol, gépnek veszik, akit megvásároltak. Otthon nem is igen mert ezekkel a dolgokkal előhozakodni, annyira örültek az ezer lejnek.”[13]Ez a részlet mutat rá leginkább arra, mennyire kiszolgáltatottá válik az egyén a pénzszerzésnek. Ennek oltárán mintegy megfosztva érzi magát a személyes szabadságától, sőt, a gép-metafora behozatala érzékelteti, hogy emberi mivoltában is kiüresedettnek mutatkozik. Kata folyamatosan alárendelt pozícióba kerül, arra kényszerül, hogy a munkaadója és munkatársa kénye-kedvére cselekedjen. Tehát az aktuális gazdasági és politikai helyzet a hatalom által – legyen szó az államhatalomról, vagy egy felsőbbrendű munkaadóról – mintegy megvásárolhatóvá teszi a szubjektumot, kihasználva szorult egzisztenciális és kisebbségi helyzetét.

A regény felvillantja Lili karakterén keresztül az alkotó, irodalommal foglalkozó, intellektuális nő szerepkörét. „Egészen komolyan gondolok arra, hogy a kulimunkán kívül abbahagyjam az írást. Hát szabad nekem írni akkor, amikor egy Barbusse, egy Wassermann, egy Kästner, egy Dosztojevszkij, egy Márai Sándor és óh, hányan még, kitűnő emberek írnak? Hát szabad?! Mondd? Kata próbálta megnyugtatni: – Egyszer azok is kezdték valahol, nem szabad túl sokat kívánnod magadtól.”[14]Lili az önmaga tudását, irodalmi tevékenységének relevanciáját megkérdőjelező íróként mutatkozik meg, aki a korszak világ- és magyar irodalmi íróóriásaihoz méri önmagát, amely feltételezi azt is, hogy ismeri és olvassa életművüket. Úgy vélem, ez egy innovatív elmozdulást jelent a női szerepkörökben, hiszen a szerző az intellektuális munkát végző nők horizontját villantja fel, akik szakmai önismerettel rendelkeznek, ugyanakkor feltörekvő, emancipatorikus elképzeléseik vannak. Kata pedig a maga házaséletre készülő ambícióival félreismerhetetlenül belecsöppen a körösparti város zsidó kis és közép-polgárságának intellektuális fiataljai közé, akik sajátos radikalizmussal, és kapkodó műveltséggel rendelkeznek.[15] Kata egy merően új típusú világszemlélettel ismerkedik meg, amely nagy hatást gyakorol rá. Szivacsként szívja magába a művész-irodalmi beállítottságú társai elképzeléseit a jövőről és társadalomról, érdeklődési köreik Kata számára új világokat nyitnak meg, új ismeretek szerzésének lehetőségét. Életkörülményei – azaz családfenntartó szerepe – kötelességének és felelősségvállalásának szolgálatára szólítják, és ezek mint akadályozó tényezők, sokszor visszahúzó erők mutatkoznak meg szellemi és érzelmi kibontakozásában: „Megértette, hogy rajta a felelősség, hogy ő a családfenntartó és elhatározta: ha törik-szakad, kiverekszik magának egy új állást.”[16] Az intellektuális szerepvállalásokkal még kevésbé garantált az egyén anyagi jóléte; ezt igazolja Lili munkája is, aki bár aktívan közöl szövegeket a Korunkban, mégsem részesül olyan mértékű honoráriumban, amely megélhetését biztosítaná.

2.     Erkölcsi határ(elmozdulás)ok

Az érzékiség és vágyak szerepeltetése nagy hangsúlyt kap a női-férfi személyközi viszonyokban. Ezen érzelmek kiteljesedésének csupán a korszak erkölcsi normarendszerének való megfelelés igénye szabhat határt. A regény első fejezeteiben egyszerre van jelen a testi vonzalom erős kölcsönhatása és a tartózkodó, közeli kontaktust kerülő magatartások leírása: „Maguk sem tudták, miért szótlanok, valahogy egész testük személytelen anyaggá vált. Vérükben érezték a suhogva, kotyogva folyó vizet, a füvek nyers szagát, a vízszagot, az érőfélben lévő gyümölcsfák szépségét s a napot, ahogy felforralta fiatalságukat és névtelen vágyakat szitált beléjük.”[17] A természeti képek intimitást kifejező gesztusai, a hangok, szagok, impressziók mint vágyébresztő elemek vannak jelen, ugyanakkor ebben a térben a kommunikáció ellehetetlenüléséhez vezetnek a két szereplő között. Egy későbbi jelenetben: „A fiú pedig kezet csókolt a mamának, férfiasan megrázta Kata kezét és elköszönt esténként. Utána mindig valami kielégítetlenség maradt a levegőben. De a fú nem is mert gondolni arra, egy fiatal, jó családból való leánnyal csak úgy céltalanul csókolózzék, attól félt, hogy ez már kötelezi valamire és bár nem idegenkedett attól, hogy esetleg egyszer, valamikor, feleségül vegye a lányt, úgy gondolta – valami álromantikával, – szebb így, ilyen tisztán és lelki alapon a viszonyuk”[18] Béla a polgári erkölcsi normákhoz igazodó fiatalemberként mutatkozik meg, aki ebben az összefüggésben igyekszik megtartani az udvarlás során a távolságot Katától. A testi érintkezés egy jó családból származó lánnyal arra kötelezné az udvarlót, hogy eleget tegyen kötelességének és feleségül vegye. A szerelem tiszta, lelki alapokra nyugvó jellege érvényesül a két karakter viszonyában, amely mentesül a „bűnös” szenvedélyektől. A regény reflexíven viszonyul ahhoz a korabeli nézethez, mely szerint a női méltóság megőrzése az önmegtartóztatás által valósulhat meg. Ennek problematikusságára világít rá az elbeszélő azáltal, hogy szabadelvűbb erkölcsi nézeteket és radikális gondolkodásmódokat emel be a történetszövésbe. Ezek természetesen oppozícióba kerülnek az archaikus világszemlélettel rendelkező szereplőkkel, mint például Kovács, aki bár nem mond expliciten véleményt arról az újfajta szabadszelleműségről, amely mintegy „megengedi” a fiatal lányok számára a gardedám nélküli tartózkodást a fiúkkal. 

A regény talán legszembetűnőbb radikális sajátossága éppen a polgári erkölcs kritikai nézeteiben nyilvánul meg, amelynek révén fellazult morális képzetek, gyakran átlépett határok és megkérdőjelezett normák kerülnek felszínre. „Ahogy tudnám, hogy valaki hozzám van láncolva, már nem tudnám szeretni. Tudod jól, hogy téged szeretlek, fontosabb is vagy mindegyiknél most, de lásd be, végre is én férfi vagyok, akinek szüksége van nőkre. Elvégre, mert te ilyen kis nyárspolgár vagy és ilyen szigorú fogalmaid vannak az erkölcsről, én mégsem fogadhatok szintén szüzességet. Ezt, remélem, nem kívánod?”[19] Pali szabadelvűséget és poligámiát népszerűsítő elvei kontrasztba kerülnek azzal az erkölcs-képpel, amely Kata neveltetésének alapját jelentette. Pali perspektívájában a nők mintegy instrumentalizálódnak, hiszen csupán vágyai kielégítését szolgálják, amely egyértelműen alárendelt pozícióba helyezi őket. Kata „nyárspolgár erkölcsisége” nem összeegyeztethető ezzel a szemlélettel, amely választás elé kényszeríti őt: megmarad elvei mellett, megszabva a határokat – még annak árán is, hogy elveszítheti Palit –, vagy átlépi őket. Korvin Sándor meglátása szerint ebben a radikális környezetben a hősnő megszokásai és erkölcsi fogalmai szétolvadnak, mint pirított kenyéren a vaj.[20] Hogyha nem is a pirított kenyér olvadásával, de valóban észlelhetünk Kata részéről egyfajta belső vívódást, részben értékrendbeli megingást, amely a polgári erkölcstől való eltávolodás lehetőségében nyert teret magának: „…valahogy meg kell alkudni – vagy azon kell túltenned magad mindig, hogy a fiúknak, akiket szeretni fogsz, azon az életükön kívül, amelyet te ismersz, van még egy másik életük is, vagy túlteszed magad a polgári erkölcsön.”[21] A regény utolsó részében azonban azt láthatjuk, hogy a kezdeti határmozdítások, és -átlépések ellenére, mégis felülkerekedettek hagyományos morális meggyőződései.

A regény ezek mellett házasság intézményének megingását is tematizálja a korabeli társadalmi és politikai helyzetben. A házasság ezáltal a biztos anyagi helyzettől válik függővé, amely az általános munkanélküliség folytán nem adott tényezőként van jelen a kispolgári családok körében. „Azért, hogy élettársuk legyen, értsd már meg végre, nem kell házasodniuk. Ránk, akik nagyon vagyonosak nem vagyunk, nincsen szükségük. Udvarolnak nekünk, szeretnek is minket, csókolóznak velünk és minden egyebet, amit engedünk, próbálják megmagyarázni, hogy a házasság elavult marhaság és kinevetnek, hogy gátlásaink vannak a szabad szerelemmel szemben.”[22] A fellazult erkölcsi normák a házasságkötések megrendülését, sőt szükségtelenségének lehetőségét vonják maguk után. A gátlások feloldása teszi lehetővé Lili számára azt, amely szabaderkölcsig Katának nem sikerül eljutnia. Lilit tetteiért becsülik a környezetében, főként bátor kiállásáért, hiszen nem azt választja, hogy pénzért, személyes érdekektől vezérelten férjhez menjen, hanem a házasság keretei közé szorítás nélkül éli meg a szerelmet. Az elbeszélő Lili szólamán keresztül ugyanakkor érzékelteti, hogy erről még nyíltan és becsülettel nem lehet beszélni, az általános társadalmi diszkurzus elveti, sőt elítéli a nők szabadelvű eszméken alapuló szerelmi koncepcióit.

3.     Erdélyi egzotikumok: a bányászat misztikuma

Major hosszasan tárgyalja a turisták kulturális pozícióját és Erdélyhez való viszonyulását, majd felvillantja azt is, hogy a Kovácsékban mely attitűd érvényesülése figyelhető meg, azaz az urbanizált Magyarországgal szemben egzotikumnak, természetközelinek és hagyományos értékekkel felruházottnak ábrázolt tér.[23] Ezekre az életképszerű leírásokra pedig azokban a jelenetekben kerül sor, amikor a fiatalok túrázni indulnak. Kata egyik kulcsélményeként mutatkozik meg ez a kirándulás, amelynek során mintegy felfedezi belső-Erdélyt, melynek állomásai: Királyhágó, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szováta és Medve-tó és a parajdi sóbánya.[24] Ezen térségek meglátogatása egyszerre jelent értékes adalékot a korszak erdélyiség-képének felfedezéséhez, ugyanakkor mutat rá számos kulturális egzotikumra, társadalmi helyzetre. „Rövid megálló Kolozsváron, csak futó benyomások. Opera, Mátyás-templom, modern kontrasztként ható egyenes vonalú épület; mozi. Az emberek megálltak, mosolyogva nézték a poros-bakancsos turistákat. Ismeretlen jóérzés fogta el Katát. Milyen pompás. Senki nem ismeri őket, azt csinálhatnak, ami jól esik.”[25] A turistalét mintegy hozzájárul kötöttségeiktől és gátlásaiktól való felszabaduláshoz, ugyanakkor valóban olyan csomópontjai rajzolódnak ki ezeknek a településeknek, amelyek legjellegzetesebb motívumaiknak, épületeiknek tekinthetőek.

Az Erdély-élmény mintegy összekapcsolódik a természet közelségével, mely a hegyi levegőben, a szalmán alvásban vagy a Medve-tóban fürdésben érvényesül.[26] Úgy vélem, érdemes kitágítani a természethez való viszonyulásról, illetve a kirándulás jelentésrétegeiről alkotott perspektívánkat, és ezáltal mintegy részekre bontani azokat a szempontokat, amelyeket korábban Major már felvetett. Főként abból kiindulva, hogy a kirándulás során a legnagyobb hangsúly a bányalátogatásra vetül, amelynek hosszú évtizedekre visszanyúló szövegi hagyománya van. Miklós Alpár részletező monográfiájában vizsgálja a bányaleírások hagyományát, a hosszú 19. századi bányalátogatás-beszámolók felkutatásával, amelyek a bányaélmény meghatározó jellegéről, misztikus, szakrális sajátosságairól árulkodnak.[27] A bánya egzotizáló, titokzatos jellege Erdélyi Ágnes leírásaiból is visszaköszönni látszanak: „Az első forduló után szuroksötét lett. Óvatosan haladtak lefelé, sáros, lucskos és csúszós volt a lépcső. Földalatti folyosókon haladtak, megvilágították a falat, nedvességtől csöpögő szürkés fehér kőzet – só.”[28] A látványelemek, megvilágítások, hanghatások teremtik meg a bányamély jellegzetes világát, amelyben a látogatók felfedezőkként mélyülhetnek el. Az auditív képek kapcsán leírások említést tesznek a bányamélyben egyszerre uralkodó irtóztató csöndről és dübörgő visszhangról is, mely mint kuriózum, ugyanakkor rémisztő elem része a hely atmoszférájának. Hiányos falépcsőkön át ereszkednek a mélybe, s közben megborzadnak a nyirkos, sóborította felületek, hosszan kiépített járatok és folyósok egymásutániságától.

Egy másik lényegi szempont, amelyet felvillant a szöveg a bányalátogatás kapcsán, az a bányászok viszontagságos helyzetére tereli a figyelmet: „Kata arra gondolt, hogyha a bányászok semmi egyebet nem tennének, csak napjában egyszer le- és fölmennének, akkor is megérdemelnék a fizetésük háromszorosát. Aztán mondta valaki, hogy felvonó is van, csak most nincs üzemben.”[29] A bányászok fizikailag megterhelő munkát végeznek, miközben fontos szerepet vállalnak az ország ipari, turisztikai és gazdasági fejlődésének a biztosításában is, amely – ahogyan Kata észrevételéből kiderül – megfizetetlenül történik. Mindez rávilágít arra az éles kontrasztra, amely a bányászok befektetett munkája, és anyagi megtérülései között feszül. „Akkor vágott bele a gondolat: milyen rémes lehet a bányászoknak! Nap-nap után reggel lejönnek ide, ebbe a sírba és estig vájnak, targoncáznak, cipelnek, este fáradtan kerülnek fel, már újra nem látják a napot, fáradtan ágyba dőlnek és reggel újra a föld alá bújnak. – Jobban nyomorognak minden más munkásnál. De a vidék más munkát nem ad. Vagy éhen halni, vagy le a bányába.”[30] A bányászok munkakörének leírása érzékenyíti az olvasót, amely számos más 19. századi és századfordulós szépirodalmi szövegben is megfogalmazódik.[31] Az elbeszélő ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a munkásosztályon belül a bányászok helyzete a legnyomorúságosabb, hiszen számukra nincs más alternatíva, minthogy a föld alatt, a sótermelés révén teremtsék meg egzisztenciájukat. Ezáltal a regény nemcsak a polgári családok és a nők hatalomnak való kiszolgáltatott helyzetére fókuszál, hanem bányászok kilátástalanságaira, nehézmunkára való kényszerülésére is reflektál. Ennek köszönhetően az Erdélyi-regény a bányászmunka társadalmi pozícióját, a parajdi sóbánya kulturális örökségét és több évszázados múltját is feltárja.

Összegzés

Ezen hármas szempontrendszer vizsgálatát követően, úgy vélem, könnyen megragadhatóvá váltak Erdélyi Ágnes művének legérzékletesebb aspektusai. A női szereplehetőségek diverzitása mutatkozik meg a regényben, bemutatva Kata karakterén keresztül a családfenntartó és dolgozó nő képét, aki alulképzettsége ellenére is igyekszik érvényesülni a munkaerőpiacon. Az intellektuális munkát végző nő típusát pillanthatjuk meg Liliben, aki a szabadelvűbb erkölcsi normák népszerűsítőjeként is megmutatkozik. A társadalmi egyenlőtlenségek mind a női-férfi viszonyokban, mind a különböző rétegek szintjén – polgárok és a hatalom képviselői között –, mind pedig a bányászok viszontagságos munkájában megnyilvánul. Az eltérő erkölcsképzetek egymásnak feszülése járul hozzá Kata belső, lelki vívódásaihoz, ezek során a hagyományos morális képzetei és vágyai között őrlődik. Az erdélyi egzotikumok közül pedig a parajdi sóbánya tere és a bányászmunka kizsigerelő és megfizetetlen jellege is kiemelt szerepet kap a történetben.

Bibliográfia

  • Balázs Imre József, Erdélyi Ágnes kapcsolathálója és a romániai kultúra. In: Lajos Katalin ‒ Pieldner Judit (szerk.): Zsuzsa könyve. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2021.
  • Brassói Lapok, 1935. feb. 10. 4.
  • Erdélyi Ágnes, Kovácsék, In. Uő: Arckép szavakból. Jaffa, Bp., 2020.
  • Fónagy Zoltán, „A klavir mellett ülnek és ábrándoznak” – Polgár és zongorája a XIX. században, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-a-klavir-mellett-ulnek-es-abrandoznak-polgar-es-zongoraja-a-xix-szazadban.html (2025.06.03.)
  • Hámori Péter, Női szerepek és szociálpolitika Magyarországon 1920–1944, Korall 13., 2003.
  • Korvin Sándor, Néhány fiatal erdélyi prózaíró. Korunk 1935/11.
  • Major Gergely, „Átélt” erdélyiség Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényében. In: Erdélyi magyar nőírók (szerk. Balázs Imre József) Korunk-Komp-Press, Kolozsvár, 2022.
  • Miklós Alpár, Parajd-képek a hosszú 19. században: (1780-1918), Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022.
  • Pukánszky Béla, A nőnevelés története, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.
  • Sedlmayr Krisztina, Kiállítás a kézimunka tanításáról, Könyv és Nevelés 2006/2, https://epa.oszk.hu/01200/01245/00030/sk_0602.htm(2025.06.03.)

[1] Brassói Lapok, 1935. feb. 10. 4.

[2] Major Gergely, „Átélt” erdélyiség Erdélyi Ágnes Kovácsék című regényében. In: Erdélyi magyar nőírók (szerk. Balázs Imre József) Korunk-Komp-Press, Kolozsvár, 2022., 67.

[3] Hámori Péter, Női szerepek és szociálpolitika Magyarországon 1920–1944, Korall 13., 2003., 31.

[4] Uo.

[5] Erdélyi Ágnes, Kovácsék. In. Uő: Arckép szavakból. Jaffa, Bp., 2020. 46-47.

[6] Fónagy Zoltán, „A klavir mellett ülnek és ábrándoznak” – Polgár és zongorája a XIX. században, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fonagy-zoltan-a-klavir-mellett-ulnek-es-abrandoznak-polgar-es-zongoraja-a-xix-szazadban.html(2025.06.03.)

[7] Sedlmayr Krisztina, Kiállítás a kézimunka tanításáról, Könyv és Nevelés 2006/2, https://epa.oszk.hu/01200/01245/00030/sk_0602.htm(2025.06.03.)

[8] Erdélyi, i. m., 63.

[9] Major, i. m., 69.

[10] Pukánszky Béla, A nőnevelés története, Gondolat Kiadó, Budapest, 2013., 156-166.

[11] Erdélyi, i. m. 64.

[12] I. m., 70-71.

[13] I. m., 80.

[14] I. m., 75.

[15] Korvin Sándor, Néhány fiatal erdélyi prózaíró. Korunk 1935/11.

[16] Erdélyi, i. m., 134.

[17] I. m., 43.

[18] I. m., 44.

[19] I. m., 123.

[20] Korvin, i. m.

[21] Erdélyi, i. m., 124.

[22] I. m., 141.

[23] Major, i. m., 73.

[24] Balázs Imre József, Erdélyi Ágnes kapcsolathálója és a romániai kultúra. In: Lajos Katalin ‒ Pieldner Judit (szerk.): Zsuzsa könyve. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2021. 83‒89.

[25] Erdélyi, i. m., 114.

[26] Balázs, i. m.

[27] Miklós Alpár, Parajd-képek a hosszú 19. században: (1780-1918), Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022.

[28] Erdélyi, i. m., 116.

[29] I. m. 117.

[30] I. m. 118.

[31] Különösen Jókai Mór regényeiben válik visszatérő témává a bányászok munkája, illetve erőfeszítéseik fontosságára való felhívás gazdasági, kulturális és emberi szempontból is.

november 10, 2025 | Sall László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Az emlékezés méltósága vagy a felejtés közönye

Kenneth Hermele: A vad igazságszolgáltatás – Zsidó bosszú a holokauszt után, 2025, ORDFRONT kiadó

6-6, ez volt az egyik, képzeletben jól megformált bosszú ötlete: 6 millió zsidóért ugyanannyi német életet! Ez nem valósult meg, de még a B-tervük sem, hogy 12 ezer SS-tisztet öljenek meg méreggel. Ez néhányuk hasmenéses rosszullétével végződött. Kenneth Hermele számtalan ilyen történetet olvas el, hogy ő maga megértse ennek a „zsidó” bosszúnak ha nem is a miértjét, de mindezek spektrumait, ez emberi viselkedés eme elemét!

Izgalmas töténelmi áttekintést ad, mi az igazságszolgáltatás, mi a bosszú, innen a könyv címe is egy Francis Bacon idézetből: A vad igazságszolgáltatás.
A bevezetőben a bibliai Esztertől az örmény Soghomon Tehlirianig felvillant néhány korábbi bosszúállót, akik nemzetük ellen elkövetett gyilkosságokat torolnak meg. Hermele a második világháború kronológiáját követve megállapítja, a boszúállóknak igazuk volt: a győztes hatalmak túl hamar le akarták zárni az igazságszolgáltatást, a nácik szinte azonnal visszatérhettek a mindennapokba, a munkahelyeikre, a hatalomba. A nürnbergi perek megtartásáról már 1943-ban Moszkvában döntöttek. A megszállt német területeken 3,4 millió német gyanúsított volt különböző listákon. Ezekből 20 ezer ember ellen hoztak ítéletet. A náci vezetők körében az öngyilkosságok aránya a későbbi ítéletekhez képest sokkal szigorúbb önítélkezés volt! 

A tizenhárom nürnbergi per egyikében (IX.) az Einsatzgruppen (bevetési csoport) 22 tagját állították bíroság elé. Ennek az alakulatnak 3000 tagja volt. Ők azok, akik a Wehrmacht csapatok után haladtak, a zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése volt a feladatuk: 1941 és 1945 között több mint kétmillió embert gyilkoltak meg. E számok és arányok ismeretében nem csodálkozhatunk, ha a bosszuállók úgy tekintettek ezekre a bírósági eljárásokra, hogy az elkövetők közül túl keveseket vontak felelősségre és az ítéletek is nevetségesen enyhék voltak. A 22 férfit elítélték, tizenhárman kaptak halálos ítéletet, amelyből végül négyet hajtottak végre. Ezeket a pereket Benjamin Ferencz vezeti, aki azzal kezdi: nem a bosszú a célunk, igazságos büntetést akarunk! 

1948 októberében az angolok eldöntik, nem akarnak több bírósági tárgyalást. Ezt az előzi meg, hogy Churchill 1946-ban megnevezi a vasfüggönyt, az 1949-ben megalakuló Nyugat-Németországot a nyugati szövetségesek oldalán akarja látni nyugaton mindenki. Átadják az igazságszolgaltatást az új rendszernek, folytatódik a „kegyelmi láz”. 

A háború után felálltak a becsületbíróságok is, ahol a zsidók ítélkeztek olyan zsidók felett, akiket a nácik választottak ki rendőröknek, kápóknak, gettókban, táborokban. A együttműködőkről Izrael államban is hoztak törvényt 1950-ben. Hogy a a háború utáni időszakban hány ilyen „vad bosszúálló” volt, Hermele nem tud pontos számokat adni, megbízható adatnak 50-100 személyt tart. És talán 1500 náci esett áldozatul.

A nácivadászokat az különbözteti meg a bosszúállóktól, hogy ők az igazságszolgáltatásra akarják bízni az ügyeket, ám a bíróságok nem mindig képesek vagy hajlandóak erre. A nácivadászok az elévülési idő megváltoztatásáért is dolgoznak. Sokszor azzal is megelégszenek, hogy leleplezik a náci gyilkosokat családjuk, szomszédaik, a társadalom előtt. De a dilemma, hogy a büntetés Isten dolga és a kihívás, hogy a bosszúállók ne süllyedjenek a náci elkövetők szintjére, szinte mindig ott van. 

A következő fejezetben az Amerikai Egyesült Államokból mesél el egy történetet, ahol a II. világháború után 40 évvel egy már amerikai állampolgárt megölnek bosszúállók. Hogy háborús bűnöket elkövetők hogyan juthattak az Államokba, ennek több magyarázata van. Lehetett a bevándorlási alkalmazottak tájékozatlansága, figyelmetlensége is, de benne volt a szándékos befogadás is. A túl hamar megjelenő hidegháborúban a reálpolitika felértékelte a volt náci rendszernek dolgozó tudósok, mérnökök fontosságát. Sokan soha nem kerültek az igazságszolgáltatás elé. Egy Különleges Nyomozó Hivatal majd csak 1979-ben jött létre azzal a céllal, hogy kiutasítsa az Egyesült Államokba belépett náci háborús bűnösöket. 

A Németországról szóló részben előkerül a németek történelmeszemlélete, önképük egyik alappillére, hogy ők csak igazságot keresnek az I. világháború utáni döntések ügyében! Ez árnyalja, bonyolítja és élénkiti is a kérdést! A filozófus Karl Jaspers szerint: „Nem Hitler volt a hibás, hanem az őt követő németek.” Sigrid Undset, a norvég irodalmi Nobel-díjas még tovább megy: „Hitler egy ősi és egyetemes német szellemi hozzáállás eredménye volt”. Hermele megelégszik az NSZK-ban történtek leírásával. Ez a források meglétének a kérdése is: az NDK-ból kevesebb adat nyerhető ki. A nácitlanítás, átnevelés hamar abbamaradt az új, a nyugati szférába került országban. Ráadául a náci bűnösöket egykori náci bírák kellett elítéljék. 

Az USA kormányában is folyt egy kötélhúzás: az egész népet megbüntetni vagy minél hamarabb újjáépíteni az országot és a Nyugat oldalára állítani a németeket a hidegháborúban a Szovjetunió ellen. A folyamat mihamarabbi lezárásának más oka is volt, nehogy a győztes államok maguk akarjanak elégtételt venni, ezzel újabb európai belháborút elindítani. 

Izrael Állam 1950. augusztus 1-én törvényt hozott a nácik és a náci kollaboránsok ellen. Elsősorban azon zsidók megbüntetéséről volt szó, akik gettókban zsidótanácsokban vagy zsidó rendőrségekben vettek részt. Ezek a perek amellett, hogy egy a zsidó lélekben mélyen rejtett és eleddig kielégítetlen bosszú vágyát kanalizálhatták, alkalmat adtak a holokausztról szóló ismeretek terjesztésére is az új országon belül. A legismertebb bűnösök közül mindössze Adolf Eichmannt sikerült Izraelben bíróság elé allítani. Ám a nácivadászok részsikerei közé lehet számítani, hogy Németországban is eltörölték ezen bűntettek elévülési idejét.

A legéletigenlőbb szelíd bosszú, az az építésé! Hogy Hitlernek nem sikerült zsidótlanná tennie Európát, hogy Izrael ország felépül, az a legjobb bosszú! Hermele talál egy még szelídebb, de annál „beszédesebb” bosszút is: az Ein Reich, ein Volk, ein Führer (egy birodalom, egy nép, egy vezér) szlogenből egyetlen betű beiktatásával ez lesz: kein Reich, kein Volk, kein Führer, azaz egyik sem! 

A 12. fejezet Izrael állam bosszújáról szól! Hermele szerint az állam létrejötte után a nem állami szereplők ellen, – ez alatt nyilván a különböző terrorszervezeteket kell értenünk – a bosszú mértéke túlhaladta az eredeti tett mértékét. Példaként az 1972-es Müncheni Olimpián történteket említi, ahol a palesztin Fekete szeptember csoport támadta meg az olimpiai falut. A 11 izraeli sportolóért bosszúként 200 palesztint öltek meg libanoni és szíriai táborokban. Itt következik érdekes fogalmak csokra: például a collateral damage, azaz a járulékos kár. Hiába csak a terroristák a célpont, lesznek civil áldozatok is. 

Aztán azok a fogalmak, amelyek az állami apparátusban dolgozóknak a kudarchoz való viszonyát írják le a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása után. Ahogy Hermele írja, amikor az állam már nem a védekezésért harcol, hanem a bosszúért. Behoz egy minden eddiginél nehezebb fogalmat is, az izraeliség önképének az érzékeny, de tragikus változását: az állam itt sem tudta megvédeni a zsidókat.

Szerzőnk felveti a Wiedergutmachung, a jóvátétel kérdését is. Ez volt az a folyamat, aminek keretében a nyugatnémet kormány beleegyezett 1953-ban a azok kárpótlásába, akiket kényszermunka-táborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. A jóvátétel hatalmas vitát gerjesztett Izraelben és a zsidó közösségekben világszerte. Benjamin Ferencz Stockholmban „felváltva német, magyar, francia és jiddish nyelven” nyugtatja meg az egybegyűlteket: senkit sem köteleznek arra, hogy pénzt fogadjanak el a németektől.

Mielőtt bárki úgy kezelné az eddigieket, mintha Hermele könyve – meg az én kis recenzióm – égi manna lenne az antiszemita hajlamúaknak, hogy lám mennyit „bosszúálltak” a zsidók, szerzőnk megkísérli a szinte lehetetlent, próbálja meghatározni azokat a számokat, amiket lehet, és összahasonlítani a nem zsidó bosszúállók által végrehajtott hol szelíd vagy egészen vad igazságszolháltatással. És itt nem is a népbírósági perekről van szó, hanem a spontán és sokszor alkalmi dühből elkövetett bosszúkról Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban vagy Jugoszláviában, bárhol a felszabadított területeken, országokban. Amiket a franciák, a hollandok, a belgák (!) az olaszok és a jugoszlávok (!) követtek el saját kollaboránsaik ellen. 

Hermele az utolsó fejezetben aprólékosan tárja fel a téma leágazó történeteiben tett kirándulásait. Érvelése, hogy miért a „zsidó” mint áldozat lett az általánosan meghatározó narratíva, elfogadható: „az antiszemiták képzeletvilágában a kezdeményező, önállóan cselekvő, ellenálló vagy bosszúálló zsidónak nincs helye” (388.o.) Az izraeli önképben ez egy vízválasztó téma volt és érzékeny még ma is, hiszen mindennek a mélyén egy nehezen leírható vagy egyenesen leírhatatlan jelenségről, a holokausztról van szó. A végén összeáll egy kép, Hermele ismét a megfoghatatlan időről ír: a soha többé ígéretétől és annak a tudatosításárol, hogy a népirtásnak nincs elévülési ideje. Már csak emiatt is érdemes volt elolvasni a könyvet. 

Amikor e könyvet olvastam, zajlott A bennünk lévő fény kiállítás a Látássérültek Országos Szövetsége szervezésében Göteborgban. A látástól elzártak világa számomra teljesen ismeretlen volt, soha ezzel nem találkoztam. De itt és most azt is megértettem, hogy létezik a látvány tolmácsolása is. Egy új világ nyilt meg bennem, e könyv olvasása közben és utána egy jellel közelebb kerültem az emberi megértéshez! Ezt a megértésem próbáltam tolmácsolni.

A munkám közben többször is használtam a DeepL.com (free version) és a Google fordító szoftvereket

június 16, 2025 | Szalók Cecília | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Amikor az esztétikum közszolgálat

(Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.)

Prizma, kaleidoszkóp. Tompa Andrea regényei kapcsán mindig erre a két dologra asszociálok. Egyetlen tárgy, számtalan variáció, szertefutó sugarak, vetülő árnyékok. Az önmagáért lévő esztétikum itt jó értelemben vett közszolgálat lesz, ki van kiáltva, hogy a szavak ölnek, aztán a nyelv félre van állítva, mert kevésnek bizonyul. Amitől hol eláll a lélegzet, hol fulladozunk. És minden meg van komponálva, van cél, van fokozás, van katarzis.

A Sokszor nem halunk meg nagy léptékű mű, hagyni kell időt a feldolgozására, a történet szálai számtalan irányba terjednek szét, nem beszélve arról, hogy Tompa Andrea a leggyötrőbb, legsúlyosabb trauma-gócokat célozza, újra. Előző regényeinek is központi eleme volt a szembenézésre, a kollektív és az egyéni feldolgozásra való sürgetés. Közösségi és egyéni kínokat feszeget: népirtás, világháború, identitáskeresés, halálvágy, a nyelv korlátai, az elhallgatás, az elhallgatást feszegető belső vívódás és feszültség, az elmondhatatlan, elfojtott trauma felszínre kerülésének hátborzongató mikéntje. Bármennyire is fájdalmas, így lehet esélyünk a gyógyulásra.

Kíméletesebb talán, mint az első megjelent könyve A hóhér háza, viszont ráérősebb, lassúbb, hosszan merevíti ki a kínt, a lappangó árnyékot, amitől nem szabadul sem a közösség, sem az egyén. A hóhér háza egymondatos, áradó fejezetei egzaltált csapongással az időben, a generációk megéléseiben, mint a lobot vetett tűz, egyfajta aktív jelenlétet követelnek, perzselnek, provokálnak. A későbbi regényei, legyenek azok Kolozsvár-regények, kordokumentumokat és történelmi kulisszákat hűen mozgató, mégis a fikció terét sokféleképpen és termékenyen kiépíteni képes mikrotörténetekbe és egyéni sorsokba, tragédiákba, traumákba bepillantást engedő, azokat sajátosan újdokumentarista egzaktsággal ábrázoló regények, színre vitt sorsok mentén teremtett légkörükkel lebilincselték az olvasókat az utóbbi másfél évtizedben.[1] A Sokszor nem halunk meg közel hatszáz oldalon keresztül, látszólag nyugodtabb, hömpölygő alapossággal vezeti rá a gyanútlan olvasót a lét és a történelem leggyötrőbb kérdéseire, az emberi lét olykor józanésszel kibírhatatlan terheire.

Elindulunk egy egyszerű, szegény pár konyhájából, mintha semmi más dolgunk nem volna 2025-ben, mint végignézni a képszerű narrációnak köszönhetően, ahogyan Feri farag, kiságyat eszkábál, szemlélni, ahogyan Erzsi, a gazdaasszony boldogul a háború nincstelenségében a konyhai teendőkkel, miközben lassan megtanulunk kukoricakenyeret sütni, használt ágyneműből férfialsót varrni. A baba sorsa persze szomorú téma, de ugye minden jól alakul, ezt Erzsi le is írja egy füzetbe, egy gyermektelen pár és egy valószínűleg árva kislány egymásra talál. Akár békeidő is lehetne, a kis szegényes lakás egy buborék, azon kívül történnek a dolgok, amiket nem is értünk teljesen, nem is érnek igazán el hozzánk. Ez a hosszú oldalakon át kimerevített, valamilyen szinten biztonságos otthon aztán lassan kénytelen nyitni, szélesíteni az optikát: Matyiból Matild lesz, majd Tilda, a csecsemő megnő, öntudatra ébred és onnan már nem menekülünk, Oidipusz tragédiájánál kötünk ki, át kell élnünk, fel kell dolgoznunk. Nincs megúszás.

Nem állítanám, hogy bölcsésznek vagy színházi szakembernek kell lenni ahhoz, hogy a könyvet minden ízében élvezhessük, de ezen a regényen igenis látszik, érződik, hogy színházi szakember írta. Tompa Andrea alapos, amikor munkáról van szó, ez tagadhatatlan, viszont megdolgoztatja az olvasót is, elmeríti e választott világban, nem csak az ismerni vélt nagybetűs történelem kulisszáiban. Már a regény címével is próbára teszi az elmét, ismét remek játékot élvezhetünk a nyelvvel, nyelvekkel, nyelvjárásokkal. Csakhogy mindez nem játék, még csak nem is tiszta művészet, újra a közszolgálat szót kell, hogy használjam. Mintha küldetéstudata lenne, megkeresni a fel nem dolgozott, be nem mutatott kollektív és egyéni traumákat. Ezúttal egy erdélyi holokauszt történetbe csöppenünk, a túlélők sorsa a diktatúrában folytatódik, tehát történeti keretbe ágyazódik minden, viszont enélkül a keret nélkül is megállná a helyét a másik fontos téma, az örökbefogadott emberek identitáskeresése. Az örökbefogadó szülők vívódásai remekül felépítettek, megkomponáltak, mindig a gyermek korához mértek, a féltett baba természetesen még örömforrás is, az öntudatra ébredt kamasz már keserű perceket okoz azoknak, akiket édesanyának és édesapának hív.

Távolságtartó a narrátor, nem is tud mindent, olykor úgy tűnik, mi is többet tudunk, mint ő vagy maguk a szereplők, jelen időben vagyunk, tapogatózunk, találgatjuk, hová vitték azokat az embereket, nincs kimondva hosszú oldalakon keresztül ugyanis a tény sem, hogy zsidók, talán visszajönnek, nem lehet igaz minden borzalom, amit pletykálnak, különben is a gyerekről gondoskodni kell, ez az egyedüli biztos pont. A narráció tehát folyamatos hiányérzettel operál, erre épít, nem adja meg a teljesség érzetét, a repedésekből, a résekből, a befogadói megértés töredékes voltából, a folytonosság narratív hiányaiból áll össze ez a kaleidoszkopikus világ, ami ráadásul szét is eshet a következő lapok bármelyikén, így nem lesz esélyünk sem arra, hogy egy mély seb begyógyuljon, begyógyulhasson. Az ipari céltudatossággal véghezvitt népirtástól nem tekinthetünk el, mindez megtörtént, igaz volt, ránk vetül és velünk él, ez az igazság társul szegődik azokhoz, akik nyitott szemmel és szívvel járnak. Felelősséget ró ránk, ha akarjuk, ha nem akarjuk.

Nem csupán Tompa Andrea ötödik regényét, a Sokszor nem halunk meg címűt gondolom a kortárs magyar próza Erdély-vonulatának egyik legsikerültebb, legerőteljesebb könyvének, hanem már reménykedem a következőben is, mert a regény lapjait olvasva éreztem, hogy habár minden előző regényében is nagyon erőteljes kérdés volt a női sorsok mibenléte, vagyis a többes kisebbségi léthelyzet, ebben a regényében merészkedett talán a legmesszebb az alkotó. A főszereplő Tilda, női és férfi szerepeket is játszik a színpadon, egy adott alkalommal pedig egy papírmasé figura kapcsán gondolkodik a nemekről. Egy figuráról, akinek nincs neme, vagy lehet még belőle férfi is, nő is. Incselkedő gondolat ez, hogy a mindennapi életünket mennyire határozza meg, hogy nőként vagy férfiként élünk, milyen konvenciók kötnek, bilincselnek meg, és melyek azok a pillanatok, amikor egyszerűen csak emberek vagyunk. Azok szeretnénk maradni. A könyv egyik legfőbb mondata, tanulsága is épp ezért az, hogy „aki megérti önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot.” A jó irodalom legfőbb ismérvét, a katarzis által az önmagunkra ébredést Tompa Andrea vaskos könyvéből, a könyve révén ismerhetjük fel, de csak tudatos, önmagunkon való munkában teljesíthetjük azt ki.

[1] Lásd erről többek között: Boka László: Múltfeltárás, autofikció és újrealista kód a kortárs magyar próza Erdély-vonulatában. REGIO,31. évf., 2023, 2. szám (augusztus) 3–36.; Visy Beatrix: Színre vitt sors. Élet és Irodalom, 67. évf., 25. szám, 2023. június 23; illetve Balázs Imre József: Félszáz év Tompa Andrea-hangon. Szabadság, 2023. 06. és: http://szabadsag.ro/-/7m-e-r-f-o-l-d-felszaz-ev-tompa-andrea-hangon

június 17, 2024 | Pintér Anita | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

„Csak nézzen, lásson végre valaki engem”

Ughy Szabina: Az átlátszó nő, PRAE Kiadó, 2023

Napjaink kortárs irodalmi szférájában számtalan olyan alkotással találhatjuk szembe magunkat, amelyek feldolgozatlan traumákról illetve társadalmi tabuk döntögetéséről szólnak, nagy hangsúlyt fektetve olyan témákra is, amelyekről mindeddig kényelmetlen volt az írás. Nehéz olyan témákat feldolgozni, amelyek az emberi gyengeséget, a sérülékenységet tárgyalják, mivel az írónak elkerülhetetlenül mélyebbre kell ásnia önmagában, hogy felszínre hozhasson elnyomott érzéseket és fájó tapasztalatokat. Ez lehet hitelességének forrása. 

Ughy Szabina, nem félve attól, hogy mit talál a felszín alatt, belevetette magát az írásba, aminek következtében megszületett Az átlátszó nő című novelláskötetet. „Most nagyon mennek a női témák”, mondja a kötet egyik szereplője, mindenki feminista harcos lett, és rájött az egyenlőtlenségekre, azonban Ughy Szabina a történetein keresztül nem egy lázadó, vagy önmagát sajnáltató pozícióba helyezkedik, sokkal inkább segítséget, támaszt nyújt azoknak a nőtársaknak, akiket egyre kevésbé veszünk észre, pedig itt élnek köztünk. A novelláskötetben egyetlen női sorsnak a megfestése helyett, tizenhat rövid részlet tükrében mindannyian magunkra ismerhetünk, ha tapasztaltunk már magányt, elnyomást, átverést, bántalmazást, éreztük tetteinket értelmetlennek, a szavainkat némának, magunkat pedig úgy, ahogy a címben is szerepel, átlátszónak. A történetek szereplői olyan női alakok, akik talán még sosem érezhették magukat igazán középpontban, sokkal inkább mellékszereplőként élik saját életük lemondással, megfelelési kényszerrel és kompromisszumvállalásokkal teljes mindennapjait. Megszokott teherként cipelik magukkal azokat az elkerülhetetlenül felgyülemlő súlyokat, amelyek abból erednek, hogy az önmagukkal, a testükkel, a beteljesületlen vágyaikkal való küzdelmeik során alulmaradtak, és az újabb vereségek miatt egyre csak mélyebbre tokosodtak be. Ilyen módon a social médiában, a régi családi történetekben vagy a férfiak fantáziájában élő női kép élénksége minden csalódással, veszteséggel, kudarccal vagy éppen csak az évek előrehaladásával egy-egy árnyalatnyival halványabbá fakul, mígnem teljesen átlátszóvá nem kopik. 

Kezdetben talán fel sem tűnik, mekkora ráhatása van a környezetnek a fokozatos árnyalatvesztésre. A megszokott bókok egyszeriben csak kimaradnak, helyüket csend, majd egy-egy elejtett sértés veszi át. Természetessé válik, hogy akivel összeköt az élet, már nem úgy néz, mint férfi szokott a nőre, vagy ahogy társ szokott a társra, leginkább már sehogyan sem néz, vagy ha néz is, semmiképpen nem lát. Ugyanígy nem látja a negyven éve egymás mellett lakó asszony sem a szomszédját, sem az ápoló a betegét, az apa a lányát, a lány az anyját, a nő önmagát. 

A novellákban felsorakoztatott történetekből életkortól, képzettségtől és társadalmi státusztól függetlenül minden női hősben azonos a jelentéktelenség, az üresség érzése, az, hogy felesleges minden igyekezet, mivel nemhogy a hősöket, még a problémát sem látja környezetük, legyen az bármilyen egyértelmű is. 

Ughy Szabina a novelláiban menekülőutat kínál ezeknek a nőknek, és velük együtt azoknak az olvasóknak is, akiknek elegük van a láthatatlanságból, észrevétlenségből. A kötetbe foglalt tizenhat élethelyzet lehetőséget nyújt arra, hogy betekintést nyerhessünk tizenhat nő sorstörténetébe, olyan módon, mintha egy-egy terápiás ülés alkalmával a távolról megismert történethez egyre közelebb és közelebb kerülnénk, mindaddig, amíg már szinte a sajátunkénak érezzük azt. A novellák nyíltan, a láthatóság felé vezető útra igyekszenek terelni a benne szereplő hősnőket, ennek a folyamatnak a legelső céljaként pedig a saját elakadás felismerését tűzi ki. Sosem egyszerű észrevenni a saját élethelyzet közelségéből, ha valami már nem úgy működik ahogyan kellene, és lassan, de visszafordíthatatlan módon egy-egy kapcsolat kiüresedik, vele együtt pedig a benne élők is elvesztik önmagukat. A megszokás leple eltakarja a leghangosabban ordító problémákat is, és csak akkor tűnik fel, hogy alatta egy önmaga valójától eltávolodott lény ver egyre mélyebb gyökeret a mérgező talajba, ha egy váratlan élethelyzet meglibbenti ezt a mindet eltakaró leplet. Ughy Szabina ezeknek a gazoknak a kiirtására vállalkozik a novellákban, olyan módon, hogy egy fordulópontot ajánl fel a történetek hőseinek, egy választást, ami lehetőséget ad elindulni az úton önmaguk és saját életük tisztán látása felé. A novellák terápiás jelleggel, az élethelyzet megismertetéséből elindulva fejtik le a rétegeket, mígnem láthatóvá, vagy kikövetkeztethetővé teszik a valós probléma gyökerét, ennek ismeretében pedig láthatóvá válik a nő maga is. 

Az írónő mesteri módon játszik a szavakkal, a történetek csak arra összpontosulnak, ami tényleg lényeges a megértés szempontjából, nincs olyan fölösleges cifrázás, amelynek ne lenne jelentősége, nincs mellébeszélés, nincs elhallgatás. A hősnők egyedi sorstörténeteikből kiszólva, sajátos hangjukat hallatják, és kétség sincs afelől, hogy ez a hang nem a maguk legőszintébb rétegéből szólna. 

„Ahogy néztem a kezem, azt éreztem, hogy nem én csinálom mindezt, hanem […] egy kéz, amihez semmi közöm sincs. Egy kéz, rajta már tizenöt éve a férjemtől kapott gyűrű. Egy kéz, amit kéthetente manikűrös csinosított. Egy kéz, rajta a sütő égette lila heg, a kéz, amivel annyi szép és mocskos dolgot csináltam… Az a kéz olyan otthonosan mozgott a konyhában, hogy szinte zavarba jöttem, mert azt éreztem, egy idegen nyúlkál a dolgaimhoz. De csak pár másodpercig tarthatott az egész, aztán megnyugodtam, és hosszú időre el is felejtettem azt a borzasztó magányt, amit akkor éreztem.”

Vajon hányan érzik nap mint nap ezt a borzasztó magányt, vajon hányan élik idegenként saját életüket és vajon hányan törődtek már bele láthatatlanságukba? Ughy Szabina ezzel a tizenhat történettel alakot, színt, és nem utolsó sorban láthatóságot adott nem csak a novellák női szereplőinek, hanem azoknak az olvasóknak is, akiknek szükségük van saját élénkségük, erejük és tehetségük megerősítésére.

március 26, 2024 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Tandemben tudományos témákról

Ötven társszerzővel jelent meg Magyari Sára Tandem című új könyve, melynek elsődleges célja a tudománynépszerűsítés olvasmányos formában, továbbá a közös gondolkodásra való serkentés. A Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvet szerdán, március 27-én 19 órától mutatják be Nagyváradon, a Bunyitay Könyvtárban (Kanonok sor 11.), partnerségben a Partiumi Keresztény Egyetemen működő Alkalmazott Kutatások Központjával. A nagyváradi szerzőtársak: dr. Bartha Krisztina, dr. Borbély Julianna, dr. Horváth Gizella, dr. Gál Katalin, dr. Szabó Roland, Pikó Stefánia, dr. Szilágyi Ferenc, dr. Pásztor Rita, dr. Bökös Borbála, Visky István, dr. Pálfi József és dr. Maior Enikő elsősorban humán tudományos témákban publikáltak a kötetben, változatosságra és aktualitásra is törekedve. Magyari Sára egyetemi docenssel, a Tandem kezdeményezőjével, valamint a jelenlévő szerzőkkel Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget. A kötet kiadó áron megvásárolható, a szerzők dedikálnak.

augusztus 17, 2023 | Farkas Jenő | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A titok természetrajza

E. Bártfai László: A hallgatás alakzatai. Pontok, vonalak, síkidomok című könyvéről

Világunk telis-tele van titkokkal, megoldatlan rejtélyekkel, és amíg világ a világ, számuk egyre csak növekszik. Egy régi vágású filosz, az egykori Hermész Könyvek sorozatszerkesztője, aki J. L. Austin, P. Bourdieu, Györffy György, Hamvas Béla, L. Wittgenstein és mások írásain edződött, ezúttal a mai tudományos ismeretek (információelmélet, gráf- és halmazelmélet, szociálpszichológia, stb.) birtokában a paradoxonok vizsgálata révén vezet bennünket közelebb a különféle titkok, a hallgatás alakzatainak értelmezéséhez. A titok fogalma című alfejezet szemléletesen magyarázza Georg Simmel titokelméletét, aki szerint „A titok az emberiség egyik legnagyobb vívmánya…”, mert „egy második világot hoz lét a látható mellett, s a lehető legerőteljesebben befolyásolja az utóbbit”. Ez az állítás E. Bártfai László új kötetének kulcsmondata. Ha valaki kezébe veszi ezt a kötetet, és elolvassa ezt a szövegrészt, pontos és hiteles képet kap a szerző szándékáról. Miről is van szó a Semmeilweis Kiadó által gondozott könyvben? Tovább folytatva a szerző előző kötetének (Párbeszéd az Úrral. A szakrális kommunikáció tipológiája, 2022, Tinta Kiadó) sajátos műfaját, a két-három oldalas, főképpen nyelvfilozófiai írásokat három, korábban megjelent nagyesszé (A titok és a számegyenes; Hallagatásalakzatok; Források hallgatása) köré csoportosított csaknem húsz rövid etűdben fejti ki alaptételeit, mint amilyen a titok, titoktartás és hazugság vagy a hallgatás és társas hallgatás (titkos társaságok) vagy a források hallgatása és az adathiány pótlásának lehetőségei. A rövid etűdök címe általában egy-egy meglepő, paradoxonszerű megfogalmazás: Tétlen cselekvés, Közlés hallgatással, Láthatatlan kéz és néma száj, A hallgatás spirálja, A morál mértana, Borostyánba, szóba fagyva, Gráfelméleti példatár – A Pál utcai fiúk, Kontrafaktuális implikáció, Kulturális vakfolt.  Ahhoz, hogy létrehozza a paradoxonban, a látszólagos képtelenségben rejlő ellentétes fogalmak egymáshoz közelítését és egyesítését, a rövid lélegzetű etűdök felépítésénél a szerző általában neves ókori, középkori, modern vagy mai filozófusok állításait idézi kiindulási pontként, ezt követően mások elméleteivel ütközteti és végül a szerzői állásfoglalás a záró tétel, amelyet általában egy-egy hazai írótól vett példával világít meg. A szerző A láthatatlan kéz és a néma száj című alfejezetben a titoknak, mint emberi cselekvésnek/nem-cselekvésnek a szerepéről értekezve idézi Örkény István Tótékjának kelekótya Gyuri atyusát, aki saját döntése alapján, a postai küldemények kézbesítésével vagy megsemmisítésével a maga kénye-kedves szerint alakíthatja a világ folyását: „Van, amit kézbesítek, van, amit félreteszek. Van, amit összetépek, mert ami nincs, az nincs.” A titok vizsgálata során híres bűnügyi esetek is terítékre kerülnek, mint például Hasfelemetsző Jack (A kéjgyilkos, a szabaduló művész és a besúgó), aki többek között a Bram Stoker Drakula című regényének az ihletője és a mai amerikai krimiszerzők kedvenc témája.    

E. Bártfai László könyvének legnagyobb érdeme az, hogy tovább gondolásra sarkallja az olvasót. A Szociálpszichológiai küszöbszám című alfejezetben a titok, annak megtartása vagy leleplezése emberek vagy társadalmi csoportok egymáshoz fűződő viszonyát jellemzi, így szinte mindenki talál megfelelő példát a saját életéből. A Négy-öt magyar összehajol című Ady-vers, melyet a szerző említ ebben az írásában, felidézte bennem, az ötvenes években gyerekként „megélt” titkok és elhallgatások katartikus élményét. Az otthoni beszélgetésekről hallgatni kellett, beszélni róluk életveszéllyel járt. Eleve két valóság volt, hazudni kellett, ha életben akartunk maradni. Egy erdélyi kisvárosban, 1956-ban a forradalom idején, szomszédunk, a bányászból lett tanácselnök (háta mögött „bajuszkirálynak” hívták) átjött hozzánk, mert a rádióján nem tudta követni az eseményeket, és néhány alkalommal a Siemensünkön hallgatta a híreket. A felnőttek nem kommentálták a történteket, a híradások után az elnök felállt, köszönt, és szó nélkül távozott. Én is ott voltam a szobában, láttam komor arcát. Bennünk még sokáig élt a szorongás, hogy bármikor feladhatja a szüleimet. Becsületére legyen mondva, nem tette meg. A kockázatvállalás és a többszereplős jelenlét miatt a házkutatásoktól hangos világban erről a titokról többé nem esett szó a családban, bennem viszont megerősödött a titok megtartása miatt érzett büszkeség. Ehhez hasonló titkok elhallgatása a családi kötelék megerősítését és a felnőttek közé tartozás fontos elemeként éltem meg. 

(E. Bártfai László: A hallgatás alakzatai. Pontok, vonalak, síkidomok. Semmelweis Kiadó, 2023, 158 oldal, 3600 Ft.)

augusztus 26, 2022 | Szűcs László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Felhőjárta médiamunkák tára

Székedi Ferenc válogatott írásairól

A szerző közírói, újságírói jutalomjátékának is tekinthetjük – hasonlóan Nagy Miklós Kund összegyűjtött publicisztikáihoz (FeleMás, Lector 2019) vagy Szilágyi Aladár válogatott íróinterjúihoz (Kortárs, magyar, Holnap 2020) – azt a több mint ötszáz oldalas művet, amely Az írógéptől az iCloudig címmel (Hargita Népe, 2021) Székedi Ferenc munkásságáról kínál keresztmetszetet, az önmagát az alcímben szerényen „zsögödi médiamunkásnak” nevező szerző médiában (és kultúrában) töltött évtizedeinek termését.

Érdemes megismerni a könyv tagolását. Az olvasót megszólító bevezető szövegében tisztázza, hogy nem önéletrajz, nem is napló ez a kötet, viszont az egyes fejezetek a szerző megismeréséhez is hozzásegítenek. Az első rész a vele készített interjúkból válogat, nyilván kiemelt szerepet kap benne a személyesség. A második, Tükör által élesebben című néhány díjátadóhoz kötődő méltatást idéz fel. A harmadik fejezet is válogatás Székedi különböző kötetekbe írt elő- és utószavaiból. A negyedik rész három olyan szöveget kínál, amelyek közös tematikája a szerző választott hivatása: a média. A Kriterion, közelképben fejezet a legendás kiadónál töltött időkre való visszatekintés, illetve tisztelgés Domokos Géza emléke előtt. A hatodik fejezet közös tematikája az iskola, többek között egy beszéddel, ami ötvenöt éves érettségi találkozóján hangzott el. A könyv hetedik része a legterjedelmesebb, s egyedisége miatt talán a legérdekesebb: másfélszáz, 2018-2021 között született miniesszé olyan könyvekről, amelyeket a szerzőjük egykor Székedi Ferencnek dedikált. A könyvben reprodukálják is ezeket a kézírásos ajánlásokat. Az Évek sodrásában című zárórész összefoglaló jellegű, ez esetben a szerző az öninterjú műfaját választotta.

A kötet májusi, csíkszeredai bemutatóján az egykori hargitás kolléga, Ferencz Imre úgy jellemezte Székedit: „Médiamunkásnak mondja magát, valójában vérbeli közíró. Szellemi ezermester. Ez a könyv ugyan személyes számvetés, de nem csak az ő életéről szól, hanem korrajz.”

Székedi Ferencről eddig is tudni lehetett, új könyve csak ráerősít erre, hogy sokoldalú érdeklődésű, magas nyelvi színvonalon dolgozó publicista, aki elkötelezett lokálpatriótaként szívesen tekint túl alaposan ismert szülővidéke csúcsain túli vidékekre s azok alkotóira. Kíváncsi, kérdezni és megmutatni egyaránt hitelesen képes – maradjunk az ő meghatározásánál – médiamunkás. Elegendő rátekinteni a mű végén felsorolt fontosabb munkáinak a jegyzékére, hogy képet alkothassunk arról, mind az egykor az írógépeken lepötyögött munkák, mind az iCloudra kerülő anyagok a teljesség igéretével mutatják meg Zsögödnek a világot, Zsögöd világát mindenkinek.

augusztus 13, 2022 | Mayer Ágota | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Lábrakelt história, avagy újabb Trianon-legendák nyomában

Ablonczy Balázs: Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák, Jaffa Kiadó, Budapest, 2022

Tizenkét évvel azután, hogy megjelent a Trianon-legendákat feltáró első műve, újabb legendákról rántja le a leplet Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 Kutatócsoport vezetője a Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák című könyvében, mely kisebb tanulmányoknak és hosszabb cikkeknek beillő írások gyűjteménye. A Trianon-problematika beégett a magyar köztudatba, és ez többek között abban is megnyilvánul, hogy az idő múltával, az Abloncy Balázs, valamint más történészek által elvégzett tisztázó munka ellenére nemhogy csökkenne, de még szaporodik is a Trianon-legendák száma, és ez a legendagyártás a békeszerződés aláírásának száz éves évfordulója környékén csak újabb lendületet kapott. De ne csodálkozzunk ezen: Trianon traumája akkora, hogy a magyarság ennyi idő után sem tud szabadulni tőle, ráadásul főként a határon túliak életében Trianon következményei a jelenben is generálnak negatív élettapasztalatokat. A legendák ennek a traumának a feldolgozását is szolgálják: vannak közöttük olyanok, amelyek megszépítik a múltat, hogy az általános katasztrófában apróbb dicsőségek segítsenek az önbecsülés fenntartásában, vagy éppen még sötétebbnek mutatják a múltat a valóságosnál, hogy az áldozati szerep még könnyebben átélhető, illetve eljátszható lehessen. Vagyis a legendák a jelenben való felhasználására születnek.

A szerző vallja, hogy „az önismeret eltagadhatatlan és szükséges eleme egy nemzet identitásának” (9. o.), és a könyvét is ebben a szellemben érdemes olvasni, mert nem egy tabudöngető, a magyarság fájdalmán gúnyolódni akaró vagy azt közömbösen szemlélő munka ez, hanem a jó értelemben vett népnevelői szándék mellett a történészi szakmai tisztességnek és a történelmi igazsághoz való ragaszkodás igényének a terméke. Abloncy Balázs Németh Lászlótól kölcsönzött kifejezéssel élve lábrakelt históriának nevezi ezeket a mendemondákat, amelyekről fontosnak tartotta elmondani, „hogy egyes események meg sem történtek, vagy nem úgy és nem azért történtek, ahogy mesélik őket.” (10. o)

A szerző kilenc legendát gyűjt össze, ezek között vannak Trianonhoz kapcsolódó helyi történetek, például a sikeres balassagyarmati honvédelmi akció körül keringő elképzelések, vagy a vasúti vágányok sorsa a határmegállapítás után, illetve vannak személyekhez köthető legendák is. Ez utóbbiak közül kettő nagyon elterjedt. Megtudhatjuk a könyvből azt, hogy légből kapott az az elképzelés, miszerint a német Mackensen tábornagy Romániából kivonuló seregével meg akarta vagy meg tudta volna védeni Erdélyt 1918 őszén. Nagyon érdekes a keletkezéstörténete az Apponyi Albertnek tulajdonított „Önök megásták Magyarország sírját…” kezdetű idézetnek, melyről a történész bebizonyítja, hogy egyszerű koholmány: sem az 1920. január 16-án, Párizsban, a békekonferencia legfelsőbb döntéshozó szerve, a Legfelsőbb Tanács előtt elmondott nagy hatású beszédében, sem a Nemzetgyűlésben vagy a választókerületében tartott felszólalásaiban nem mondott ilyet, de a korabeli sajtóban, kiadott leveleiben, emlékezéseiben sem találni hasonlót. Ez az álidézet a sajtóból szivárgott be a köztudatba a Trianoni Békeszerződés száz éves évfordulójának az időszakában, és olyannyira elterjedt, hogy azóta is sokan hiteles Apponyi-idézetnek hiszik. Ez a történet már az internet-korszak terméke, csakúgy mint az, amelyikre a kötet címe is utal, és amely szerint a Trianoni Békeszerződés tulajdonképpen csak száz évre köttetett, és ennek letelte után mindent vissza kell adni Magyarországnak. Ez az eset is jó példája annak, hogy a közösségi média milyen hatékony közvetítő közege a leghajmeresztőbb koholmányoknak is. Első olvasatra meghökkentő, hogy egy történész Facebook-kommentekkel vitatkozik, mint ahogy teszi azt Abloncy Balázs ebben a könyvében, de hamar rá kell döbbennünk arra, hogy egy-egy az interneten terjedő mémnek, vagy akár egy kommentnek milyen elképesztő tudatformáló hatása van vagy lehet, amit aztán egy szakembernek egész tudásarzenálját bevetve kell lebontania, és egyáltalán nem is biztos, hogy küzdelme eredménnyel jár.

A végére hagytam a kötetet indító, leghosszabb írást, mely az egyébként nem vaskos kötetnek mintegy egyharmadát teszi ki, és amelyik a szabadkőművesség szerepét taglalja Magyarország első világháborús korszakában. Nem véletlen, hogy ez a leghosszabb szöveg, hiszen aprólékos és szerteágazó kutatásokat kell elvégezni ahhoz, hogy egy történész lebontsa az ebben a kérdéskörben hosszú évtizedek alatt felépült legendahalmazt. A fokozottabb odafigyelést indokolja, hogy az ellentábor is népes: történészek, vagy magukat történésznek tituláló sarlatánok sokasága terjeszti előszeretettel azt a teóriát, hogy Magyarországot valójában a szabadkőművesek vitték a vágóhídra az első világháború végén, és valójában a magyarországi szabadkőművesek miatt szabdalták fel az országot Trianonban. Ennek az elképzelésnek a legismertebb szószólója Raffay Ernő történész, aki mindig eldicsekszik azzal, hogy a szabadon kutatható magyarországi szabadkőműves iratok közül több tízezer dokumentumot áttanulmányozva jutott erre a megállapításra. Nos, Ablonczy Balázs vette magának a fáradságot és a párizsi Grand Orient szabadkőműves páholy iratai között kutakodott, és tárt fel a magyar közönség előtt mindeddig ismeretlen levéltári forrásokat. Sok érdekességet talált, különösen a román politikusok tevékenységével kapcsolatban, annak azonban nyoma sincs, hogy a szabadkőművesek szervezett háttér aknamunkával bontották volna fel a Monarchiát, ezzel szemben a történelmi valóság az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolását nem a szabadkőműves szervezetek, hanem a nagyhatalmak stratégiai érdeke diktálta. Ablonczy igazságot szolgáltat a magyarországi szabadkőműveseknek, amikor leszögezi, egyetlen páholy, a legradikálisabbak sem tervezték „Magyarország felosztását, és nem örültek a történelmi Magyarország szétverésének. És amikor az összeomlás az országra szakadt, a maguk eszközeivel megpróbáltak küzdeni a végzet ellen”. (60. o.) A történész írását frappánsan Raffay Ernő gondolatával zárja, aki mintegy tíz évvel ezelőtt még ezt válaszolta arra az újságírói kérdésre, hogy milyen érdeke fűződött a szabadkőműveseknek Magyarország feldarabolásához: „Több tízezer levéltári forrás elolvasása nyomán felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a hazai szabadkőművességnek, a legradikálisabb páholyokat is ideértve, nem fűződött érdeke ehhez.” (uo.).

A Száz év múlva lejár? utószavában a szerző néhány oldalban sok fontos kérdést tisztáz a legendákkal, és konkrétan a Trianonhoz köthető mendemondákkal kapcsolatban. Az első, alaptézisnek is tekinthető megállapítása az, hogy a legendáknak mindig van valamilyen valóságalapjuk, ebben a tényben rejlik hihetőségük és meggyőzőerejük. Csakhogy „a valóban megtörtént események körül olyan magyarázatok kezdtek el burjánzani, amelyek alapvetően változtatják vagy hamisítják meg az adott esemény teljes kontextusát, és ez által félreviszik az abból levonható következtetéseket.” (200. o.). Magyarországon a történelmi kontextus sajátosságai miatt nem végezte el a történelemtudomány azt az alapos tisztázó munkát, amellyel egyértelművé válhatott volna a közvélemény számára, hogy mik a történelmi tények, és mik az azokat körüllengő mesék. Tény, a történelmi legendák mindig is léteztek és létezni fognak, gondoljunk csak az álruhás Mátyás királyra vagy a sörrel koccintás legendájára, a probléma az, hívja fel a figyelmet a szerző, amikor közéleti szereplők közlik ilyen típusú magyarázatokon keresztül politikai mondanivalójukat „és egyúttal azt az elvárást támasztják a történészekkel szemben, hogy egyes kérdésekről hasonlóképpen gondolkodjanak.” (201. o.) Hasonló probléma, ha a legendák bekerülnek a közoktatásba és valamiféle kanonizált társadalmi tudat épül rájuk. A könyv néhány releváns példán keresztül mutatja meg, hogyan zajlik ez a beépülés, hogyan válnak a köztudatban történelmi tényként kezelt ismeretekké valójában legendáknak minősülő elképzelések. 

A Száz év múlva lejár? komoly szakmai igényességgel megírt ismeretterjesztő könyv, egy szórakoztató antikonteó gyűjtemény, mely világos okfejtéssel szálazza ki a különböző legendákat, leplezi le azok eredetét, és ezáltal nem szándékolt nyereségként támpontokat is nyújt a 21. század egyik legfontosabbá váló társadalmi kihívásához, ahhoz, hogyan kezeljük információkat, hogyan lehet, kell, érdemes utána menni egy-egy adatnak, állításnak annak érdekében, hogy kiderüljön, mi az igazság, és mi az álhír.

december 9, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Nyelvünkről és világunkról – Magyari Sára új könyve

Magyari Sára: Sügérségtől incelekig – női szemmel című új, a Holnap Könyvek gondozásában megjelent könyvét mutatjuk be december 10-én, pénteken 18 órától Nagyváradon a Bunyitay Vince Könyvtárban (Kanonok sor 11.). A mű, mely a szerző előző, Takázás című kötete folytatásának is tekinthető, hármas tagolású, az első részben a Partiumi Keresztény Egyetem Temesváron élő docense elsősorban nyelvészeti témákról ír, a másodikban társadalmi jelenségekről, míg a harmadik fejezet írásainak fő közös jellemvonása a személyesség.

A könyvet lektoráló H. Varga Gyula ajánlása szerint: „Magyari Sára talányos című gyűjteménye élvezetes olvasmány. Remekül kidolgozott miniatűrök, szösszenetek, életképek, elemzések váltják egymást. Az életteli írások stílusa lendületes, sodró erejű, tele nyelvi leleményekkel. Hihetetlen érzéke van az események, pillanatok megragadásához, a karakterek, jellemek néhány szavas felvázolásához. Hol élethelyzeteket villant fel, hol elmélyült szakmai elemzéseket alkot. A szórványlétnek nem a szomorát, hanem a derűjét éli és mutatja.

A kötet darabjaiban a nőt ismerjük meg, az ő értékrendjét, világlátását, határozott erkölcsi felfogását. Mindent az ő szemüvegén keresztül látunk és értékelünk, az ő vitalitása, hevülete és igazságérzete visz el bennünket erkölcsi ítéleteinek elfogadásáig. Ezek a szövegek olykor humorosak, olykor indulatosak vagy éppen szívszorítóak.

Nincs olyan ember, akinek ne tudnám ajánlani elolvasásra. Legalább egyszer.”

A szerzővel a kötet szerkesztője, Szűcs László beszélget.

A könyvbemutató résztvevői között a kiadó, a Holnap Kulturális Egyesület könyvcsomagot sorsol ki. A rendezvény támogatója a Mecénás Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap.

A fotón: Magyari Sára a kötet októberi temesvári bemutatója után dedikál a Gerhardinum dísztermében (Fotó: Pataki Zoltán)