Azt mondták, sokan vannak az emlékezők – és szerintem még sokkal többen is lehetnének – ezért először arra gondoltam, két emberről három szót fogok mondani. Összesen. Aztán leballagtam a Kolozsvári Rádió szalagtárába, bizonyítékot keresve arra, hogy két ilyen ember hangja sem tűnt el nyomtalanul. Közben meglett a három szó, de előkerült több emlékkép és a hangfelvételek is, amelyek egy részét megoszthattam a hallgatósággal. 

De hadd kezdjem a három szóval: elfogadás, tudás, szerénység. S ha lehet ráadásnak is egy, akkor legyen még az, hogy könyvek, de csakis többes számban.

Csak az időrendet tudtam segítségül hívni, amikor azon gondolkodtam, kivel kezdjem a megemlékezést. Ezáltal dőlt el, hogy előbb Szilágyi Aladárról, Ali bácsiról mesélek, mert emlékeim szerint, vele előbb hozott össze a véletlen.

Bukarestből érkeztem, hogy akkori főnököm díjazásához asszisztáljak. És mivel abban a másik életemben is csak nehezen szakadtam el az újságíróktól, az akkori Nagyváradon az Erdélyi Riport szerkesztőségében éreztem magam leginkább otthon, és egyálalán: akkor csak itt voltak ismerőseim.

A díjazásra már alig, de a nap végére nagyon jól emlékszem. Mert aznap este, amikor a poharak kiürültek, és ott álltunk, hogy nem tudom, hol a szálloda, Ali bácsi azt mondta, szívesen elkísér. A Kanonok-sortól nem messze foglaltak nekem szobát, de azt nem tudom, ő arra lakott-e… A kiindulópont is bizonytalan, de emlékszem a kanyargó, szűk utcákra, amelyeken haladtunk a szürke estében. És még világosabb az az élmény, amint Ali bácsi az életéről mesélt. Arról, hogy mozdonyvezető szeretett volna lenni, aztán középiskolás korában írogatott, de csak 1990. január 10-én lett – amint ő fogalmazott – „gyakorló újságíró”. Elmesélte, hogy iskolás volt, amikor lelkész édesapját elítélték, és bár sorra remekül teljesített a matematika, fizika vagy irodalom tantárgyversenyeken, fizikából egyszer országos harmadik helyezett volt a tantárgyolimpián, végül a tanárai segítették, kiálltak mellette, hogy leérettségizhessen. Ezt követően az egyeteme már a „reușit fără loc” jutott neki, azaz jól teljesített, de nem maradt neki hely. (A fiatalabbakra való tekintettel, leírom ide: ez mind tipikus eljárás volt a rendszertől idegen „elemek” esetében, és ilyen volt a lelkész gyermeke is.) Végül, miután édesapja kiszabadult, elvégezte az elektrotechnikát, és később már családosként, Ali elvégezte a filozófiát, és így lett (saját megfogalmazásában) az országban az egyetlen elektrofilozófus. Huszonöt évig „kenyérkereső” szakmája volt a villamosság, volt villanyszerelő, majd dolgozott transzformátor-állomásokon, hőerőműveknél vezérlőteremben. „Egy rövid ideig pályám csúcsára értem mint megyei fődiszpécser, a legnagyobb energiaválság idején mi voltunk a legnagyobb energiahóhérok” – hangzik el a történet Muzsnay Magdának adott interjújában. Ebben mesélt arról is, hogy miután a lánya a numerus clausus miatt nem jutott be az egyetemre, a család a Magyarországra való áttelepedés mellett döntött 1988-ban. Meséli: ekkor kegyvesztett lett, két diplomával segédmunkásként dolgozott, kábelek fektetésénél. Ezt sem fogta fel tragikusan, az interjúban is poénkodik a nagymamáról, aki a csákányoló segédmunkás Ali láttán azt mondja az unokájának: tanulj, kisfiam, mert ha nem, odajutsz, mint a bácsi! A legnagyobb meglepetés nem is ez a történetben, hanem az, hogy mindezek ellenére, amikor 1989. december 21-én Bukarestben a kitelepedési vízumra várva éri a forradalom (az interjúban „a nagy balhé”), akkor zsebében a vízummal hazajött Váradra, ahol „a családi tanács összeült, és úgy döntött: maradunk. S akkor elölről kezdtük az életünket” – mondja egyszerű kijelentésként, a hangjában semmi nyomát nem hallani a haragnak.

Akkor este beengedett ebbe a történetbe, amelyet a 2000-ben készült hangfelvétel őriz. Pedig akkor találkoztunk először, s dehogyis tudtam, ki az én pesztrám!

Ugyanezt a bizalmat éreztem, amikor Ali bácsi elsőként írt recenziót a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete egyik riportkötetéről. A második sorozat második kötete volt ez, és ott készült, ahová Ali bácsi és főszerkesztője, Szűcs László végül nem is ért el, hivatali akadályoztatás miatt. A táborhelyünkön, Radnaborbereken, nem volt térerő, ezért, amikor a váradi különítmény csak nem akart megérkezni, autóba ültem és addig mentem, amíg az úton az egyik kanyarban telefonjelet találtam. Laci nem válaszolt, ezért Alit hívtam, aki kérdésemre, hogy mikor érkeznek, szomorúan válaszolt: „hát… én már kicsomagoltam.” Megadólag vettük tudomásul, hogy az igazgatói éves jelentést aznap és azonnal követelték, az út pedig túl hosszú Bihartól Besztercéig, már nem indulnak el. 

Aztán megjelent a táborban született írásokból összeállt könyv, és még bőven nyomasztott minden benne maradt hiba. De alig néhány nap múlva már olvashattuk a neten Ali bácsi írását… Megint nem a szavakra emlékszem, hanem az érzésre: hálás voltam azokért a kedves szavakért, amelyek bizonyították, hogy tényleg elolvasta a könyvet, az egészet, mielőtt írni kezdett róla, de nem az általunk ismert hiányosságait, hanem az értékét mutatta meg, írásonként kitérve minden egyes szerzőre. Zöldfülű újságíró szervezeti elnökként és táborszervezőként könnyekig hatódtam ettől az írástól, és ma is hálás vagyok érte. Bizonyítéka volt ez annak, hogy munkánk, törekvésünk nem hiábavaló – és akkor már tudtam, hogy ezt egy hatalmas szívű, nagy ember mondja, az interjúkészítés és riportírás sokkötetes szakirodalma. Ma is ekként gondolok rá, és diákjaimnak azt mondom: nem kell az alanyt – modernül szólva – lealázni, de Ali bácsihoz hasonlóan, alaposan fel kell készülni minden újságírói munkára.

Nos, a felkészülés gondolata is átvezethet Péter I Zoltán munkásságához, hiszen meggyőződésem, hogy ő is csak alaposan tudott dolgozni. Bevallom, elsőre azért mást is gondoltam róla: 2014-ben jelent meg a Riport kiadónál A Zöldfától a Kék Macskáig című kötete, amelyből kaptam tőle egy példányt „Ady születésnapja alkalmából”, legalábbis ezt írta bele lendületes kézírással. Az összefonódó két üzenet nem feltétlenül kapcsolódott akkor össze a fejemben, hisz a könyv a Monarchia-korabeli nagyváradi vendéglőket veszi sorra. Aki arra gondol, amire akkor én, hogy ez nem épp kánonba illő komoly dolog, az hozzám hasonlóan megtudja, hogy tévedni méltóztatik. Már a bevezetőből kiderül, hogy ez is egy időrendbe állított leírás, és ebben a technikában máris ott lapul az, ahogyan a 2019-ben kiadott (mindmáig egyetlen) teljes Ady-életrajz megszületett: Az Értől az Oceánig, lassan és cseppenként. Az első bemutató után nem csak azt kérdeztem Zolitól, hogy miért épp egy nagyváradi írt monográfiát az egyetemes magyar irodalomban számontartott Ady Endréről, hanem azt is, mit láthatott a költő a mai Váradból. A színház mellett, a Várad folyóirat (utolsó) szerkesztőségében (a színház hajdani díszletraktárában) ültünk. Kinézett az ablakon és azt válaszolta: „a színházat, és az talán az egyetlen, azt kívül-belül szépen felújították” – és már mondta is a környék történetét. „Az EMKE, ahol az ő kedvenc vendéglője volt, az már nem az, mert nagyon viharos története volt. A két világháború között szálloda létesült az emeleten, az magánház volt, ez egy gyönyörűszép szecessziós díszítés, onnan küldte Lédának is az első képeslapot, tehát azt tudjuk, hogy milyen volt. A negyvenes években felszámolták, nem kellett kávéház már 47-48-ban, lett egy konfekcióüzlet benne, ahol mindent lehetett árulni, majd tíz évvel később azt is felszámolták, már minden stukkódísz eltűnt, képtár lett. Majd, a hetvenes évek vége felé újra kávéház, de olyan műanyag székes, csúnya szóval köpködő, aztán később valahogy jobban nézett ki, de nem vették a fáradságot, hogy az EMKE eredeti formáját stílusosan visszaállítsák. Tehát az már elveszett.”

Ez az időutazás a műemlékvédelem mai korában megdöbbentő volt: hogy a színházon kívül minden más megváltozott. De a provokáció még nem ért véget: milyennek látná a költő és publicista Ady helyzetét a mai világban? A kérdésre adott válasz egyszerű és realista: a mai rohanást az akkori kor embere „nem bírná és nem szeretné”, a költő Ady nem tudna egész nap dolgozni, „mert akkor mikor menne vendéglőbe?” – tehát nem tudna megélni. Másrészt Ady független egyéniség volt, „ma pedig mindegyik lap valakié, és annak szája íze szerint kell írni”.

Készítettem egy másik hosszú interjút is Péter I Zoltánnal, Szűcs László közreműködésével, amelyben a nagyváradi Rulikowski temetőt jártuk be, jelentős emberek emlékét idézve. Az már Zoli halála után hangzott el, egy november elseje környékén. Aztán felkerült a Kolozsvári Rádió weboldalára, és akkor szembesültem azzal, mit jelent a rögzített hang és az így megőrzött tudás. Egy váradi ismerősöm ugyanis azt írta a közösségi platformon megosztott műsor alá: most, hogy a lánya nagyobbacska, és már mesélhetne neki a régiekről, a temetőt járva, nagyon hiányzott Zoli – és ezt pótolta nekik a felvétel. Hálásan köszönöm, hogy ezt megosztotta velem! Azóta a rádiós munkám értelmére kicsit másképp gondolok.

Az Ady-monográfia megjelenése után Zoli arról mesélt, hogy nagy tervei már nincsenek, de többfelé vannak leadott kéziratai. Közülük az egyetlen munka, ami kicsit róla is szólt, gyermekkorát idézte fel… de az is Váradról szól. És nem titok: a helytörténet fertőző, az egyik ilyen bacilust tőle kaptam itt, Nagyváradon.

S hogy visszakanyarodjak az elejére: a szakmai alázat és szerénység kórokozójával, amelytől oly sokan mentesek ma már, mindketten megfertőztek nem csak engem: sokakat. Meggyőződésem: a nagytudású ember sohasem kérkedik, sohasem dicsekszik, önmagát piedesztálra sosem emeltetné. És ebben mindketten megerősítettek. 

A szerző a Kolozsvári Rádió szerkesztője, a BBTE Újságírás Szak tanára