Címke: kolozsvári állami magyar színház

január 8, 2024 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Édes Anna Kolozsváron

Az Európai Színházi Unió (UTE) 20. fesztiválját rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színház (KAMSZ), megünnepelve a Stúdió átadásának 15. évfordulóját és a Szamos-parti állandó magyar nyelvű színjátszás 230. születésnapját. A sétatéri színház november 4-19. között harmadszor látta vendégül a nemzetközi seregszemlét, amelyen tizenegy tagszínház vett részt. Bemutatták továbbá Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, Hamlet-kutató legújabb, Az idő lenyomata – Tompa Gábor Hamletjei és az erdélyi reteatralizáció című kötetét. A seregszemle gazdag programjából itt egy előadást méltatunk, a továbbiakról online kiadásunkban olvashatnak

A kiszolgáltatottság drámája

Szabó K. István, jelenleg a debreceni Csokonai Színház művészeti igazgatója rendezte az Édes Anna című Kosztolányi regényadaptációt. Lőkös Ildikó dramaturg írta meg az új a színpadi változatot, vélhetően a rendező szempontjait is figyelembe véve. Tény, hogy az előadás hatásában közelít az eredeti műhöz.

A kiszolgáltatottság, a megalázás és megalázkodás, a félelem, hatalmaskodás drámája az előadás, amelynek lényegét nagyszerűen ragadja meg alábbi írásában Nyiri-Mikola Emese.

Az alábbiakban két rendkívüli alakításra, színészi munkára hívnám fel a figyelmet. Ez nem jelenti azt, hogy az Édes Anna szereplőinek bármelyikének kifogásolgató lenne a játéka. Mindegyikük hangsúlyos, hiteles karaktert állít színpadra. 

Román Eszter játssza a címszerepet, a mindenről lemondó, alázatos, szelíd Édes Annát. Ennek a szép, szőke lánynak kemények a vonásai. Fürkésző a tekintete. Önérzetes, méltóság van benne. Senki nem veszi észre, csak annyit látnak, amennyit magából mutat. Csak akkor mosolyog, amikor nem látják. Vagy, amikor úgy véli, talán érzi is, hogy embernek, nőnek tekintik. Amikor a Kéményseprővel beszél. Amikor a szerelmét is megcsúfolja Patikárius fiatal úr, kővé keményedik. Román Eszternek kevés szövege van, de úgy létezik a színpadon, hogy érzékelteti a bekövetkező tragédiát. Ez a lány megéli a kiszolgáltatottságot, a megalázást, de őrzi a maga méltóságát. Nem fogadja el az alamizsnát, visszautasítja a kegyes leereszkedést. Reménykedik, ha elmegy, ha családja lesz, felszabadul. Felszabadul a lelke. Akkor lázad fel benne minden nyomorúság, amikor a méltóságától, a lánybecsületétől megfosztják, amikor kifizetnék asszonyi áldozatát. A színésznő kevés gesztusában, arcán tükröződik minden gondolata, minden érzelme. Megrázóan szép a játéka, amint ártatlan lányarca elsötétül, s immár alig tudatosan cselekszik. Pusztít, holott csak élni vágyott. 

Kali Andrea játssza Vízyné Angélát, akinek látszólag az egyetlen gondja, hogy talál tökéletes cselédet. Talán Édes Anna megfelelő, de ő is menni akar. Hatalmaskodik a lány felett (a többiek ezért, illetve gonoszságáért hagyták ott), kiéli rajta a szorongásait. Parókát hord, megfelelni akar a társaságnak, a férjének, mindenkinek. A cseléd az egyetlen, aki fölött ő uralkodhat. Vízyné gonoszsága mögött mélységes boldogtalanság rejlik. Eltemette a kisfiát, férjével csak szokásból osztja meg az ágyát, rég nem kötik őket egymáshoz érzelmek, de megbecsülés sem. Az asszony rémülettel vegyes undorral nézi a férje politikai színeváltozásait, hatalmi vágyát. A cselédek miatt hisztériáján kívül, semmit sem láthatnak a többiek. A színésznő Angéla cselédek miatti hisztériája mögött is érezteti nyomorúságát. A felsőbbrendűség látszatába való menekülést, a rettegését, hogy ki ne derüljön, őt is megalázza a férje. Kali Andrea árnyalt alakítása, finom rezdülései drámai asszonyi sorsot tár fel.

Simon Judit

Tanulságok post mortem

A nézőtérre lépve a rekviem szövegét halljuk. Már a gyilkos Édes Annaért szól? Vagy az ülőhelyeiket kereső nézőkért, mindannyiunkért, gyilkosokért, meggyilkoltakért és ideiglenes túlélőkért egyaránt?

A cselekmény, akárcsak a regényben, a zavaros történelmi pillanatokkal indít. Elmentek az elvtársak, de fenyeget a visszatérésük. Kint még lövöldözések, zavargások, de csak kint. Bent, a színpadon, neurotikus módon, minden egy kérdés körül forog: Miért nincs olyan cseléd, aki bármikor, bármit tökéletesen elvégez? „Alkalmazott? – Nem! Cseléd!”

Ezt a kérdést tárja elénk Vizyné, aki szorongó alkat, mégis kellően arrogáns. Édes Anna félénk tekintetével, naiv mosolyával, setesuta mozgásával nem csak Vizynével áll ellentétben, hanem a darab többi szereplőjével, akik a maguk módján mind képesek az önérvényesítésre. Édes Anna és a többiek dinamikájából bontakozik ki az az örök társadalmi dilemma, amire ma is ugyanolyan égető lenne megoldást találni: Mit tudunk kezdeni a szegényekkel, a tanulatlanokkal, azokkal, akik a társadalom peremére szorultak, és nem képesek önmaguk védelmére sem? Mit kínálhat nekik és mit várhat el tőlük az értelmiségi vagy a társadalmi vezető réteg? Kosztolányi a regény közepén, a híres piskóta-fejezetben, Moviszter doktorral, az orvossal mondatja ki válaszát, amit a rendező, Szabó K. István kellő figyelemmel épít be a darabba. Nincs emberiség, csak az egyén létezik, és nincs más válasz és attitűd, csak az irgalom. Irgalom a másik emberrel szemben, azzal, akivel nap-mint-nap vagy más körülmények között találkozunk. Kosztolányi óta erre azóta sincs jobb vagy pontosabb válasz! 

Vizynének álmában megjelennek volt cselédei, szomszédai és barátai cselédei, ők alkotnak egyfajta görög kórust. A cselédek kórusa valóban dalol, amolyan cselédstílusban kornyikálnának, kinagyítják a hangulatokat és érzelmeket, vagy épp tovább lendítik a történetet. A fekete falú konyhában, nagy fekete lábosok és fazekak között fekete ruháikban és vastag fekete harisnyákban, mintha a tudattalan egy sötét bugyrából törnének elő. Mikor Annának jelennek meg a lelkiismeret és a fájdalom szószólói. 

A darab utolsó negyedében Szabó K. István újólag hangsúlyozza, Moviszter és Vizyné párbeszédében a megértés és irgalom szükségességét. De Vizyné képtelen erre: sem bölcsessége, sem embersége nincs hozzá. Komfortzónán belül marad, tehetetlenségében elindítja a lelki zsarolást, a kizsigerelést, semmibevevést. 

A gyilkosság, nem jelenik meg a színpadon. Mintha ok és okozat egybemosódna. Vizyék ünnepséget rendeznek, mindenki bekötött szemmel szórakozik, ünnepel, iszik és keringőzik. Piros a puncs, a felhőtlen szórakozás szimbóluma, és piros a vér, a belépő házigazdák elegáns selyemruháin. Mégis ugyanúgy tartják a protokollt, a hivatali jókedvet, együtt táncolnak a vendégekkel, nem érezve, nem látva a halálos sebeket. Mindenki süket és vak a szemük előtt kibontakozó tragédiával szemben Talán egész társadalmunk ezt a haláltáncot járja, önmaga tengelye körül forog mindenki, mint a zárójelentben. Kis- vagy nagyemberek, akik vélt és a hamis problémákat mások jóléte árán vagy a másik emberi mivoltának tekintetbevétele nélkül kívánnak megoldani. Háború nélkül is tudunk elég sérülést okozni egymásnak.

A tánc végén Vizyné földre rogy, és újra halljuk a temetési imát. Rekviem mindannyiunk lelkéért, akik tudattalanul vagy tudatosan asszisztálunk ehhez az egészhez. Bár azt már kevesen tudják, csak az irgalmasoknak jár az irgalom.

Mikola-Nyíri Emese

Kosztolányi Dezső nyomán: Édes Anna
Színpadi adaptáció: Lőkös Ildikó, Szabó K. István
Rendező: Szabó K. István  
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Díszlettervező: Artūras Šimonis
Zeneszerző: Cári Tibor
Szereplők: Román Eszter (Édes Anna), Kali Andrea (Vizyné Angéla), Bogdán Zsolt (Vizy Kornél), Kiss Tamás (Patikárius Jancsi), Sinkó Ferenc (Ficsor), Bíró József (Moviszter Miklós), Csutak Réka (Moviszterné), Dimény Áron (Druma Szilárd), Kicsid Gizella (Drumáné), Orbán Attila (Kéményseprő), Vindis Andrea (Etel, cseléd), Albert Csilla (Stefi, cseléd), Varga Csilla (Katica, cseléd), Kántor Melinda (Ilonka, cseléd), Tőszegi Zsuzsa (Böbe, cseléd)

https://www.huntheater.ro/eloadas/617/edes-anna/
június 7, 2022 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Az Oidipusz-akta. Andrei Șerban tényfeltáró riportja.

Olyan szimpatikus elnökjelölt Oidipusz a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, hogy jó szívvel ráütném a pecsétem a legközelebbi választásokon. Persze nem ismerem politikai ellenfeleit, lehet ők is megnyerők, de tény, hogy stábja lelkesedése, a jó élőzene, amivel fogadnak a nézőtéren (Born in the USA), a kampány ügyesen kidolgozott elemei mind szimpatikusak. Az elnökjelölt improvizált beszéde is: felhívja a közvélemény figyelmét korunk sok rákfenéjére, például a környezetszennyezésre, és tudja, hogy sokan csak azért kételkednek benne, mert „ismét fehér férfi” fog győzni, és nem képviselheti például a nők vagy a színesbőrűek érdekeit. Nyíltan és őszintén válaszol minden kérdésre a sajtótájékoztatón, maga is nevet, amikor elég ellentmondásosra sikeredik egy-egy populista replikája. Laza, bizalomgerjesztő, komolyan hiszi, hogy ő a legjobb és önbizalma nem elvakult nagyképűség. Ennyire jófej jelöltet én nem is láttam sem kies hazánkban, sem feldúlt kontinensünkön, de még az Óperenciás tengeren túl sem, ahová az előadás helyszínét helyezik. Akár azt is mondhatjuk: hihetetlenül jó, de annyira, hogy ez már mese, a valóságban ilyen nincs is. 

Pedig minden a nagykönyv szerint van felépítve. Pontosabban ez a kampány felidéz minden olyan klisét, amit a médiában, vagy filmekben látunk egy-egy nagyszabású választást megelőző időszakról: a jelölt, oldalán feleségével integet, kiszáll az autóból és ujjongó, papírzászlókat lengető tömeg fogadja. Fehér-fekete, idilli fotók róla, családjáról, otthonáról… Óriási arénák, tele emberekkel, Oidipusz színeiben…. A képkockák alatt, a színpadon berendezett kampány-bázis is életszerű, 15 nappal a választások előtt nyüzsög minden és mindenki. A választási kampány-portrék grafikai szerkesztése is ismerős, egyszóval úgy érezzük, valós politikusok vagy jelöltek ihlették az alkotókat. Elsősorban Robert Icke rendezőt, aki alig pár éve, 2018-ban írta át Szophoklész klasszikusát az International Theater Amsterdam számára. 

Andrei Șerban is ezt a mai változatot rendezte meg a kolozsvári társulat színészeivel. Rögtön kétszer. Az előadást két teljesen eltérő szereposztásban játsszák, és bár az alkotói munka legtöbb eleme, például a díszlet, a fények, a szereplők mozgása megegyezik, estéről estére, mintha két különböző előadást látnánk. Ennyire sokat számít, hogy minden színésznek más-más habitusa van, hogy nem egyformán hangsúlyozzák ugyanazt a replikát, hogy másképpen osztják be energiáikat. A fair play jegyében nem hasonlítjuk össze a két szereposztást, de akinek volt lehetősége egyiket látni, szinte biztos, hogy kíváncsiságból megnézi a másikat is, azt hiszem. Az ínyencek egészen biztos, hiszen nagyon ritkán adódik ilyen exkluzív lehetőség tanulmányozni a színész munkáját. 

(tovább…)
február 22, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A színház csodája Hamlet kuckójában

Tompa Gábor újabb Hamlet-rendezése Kolozsváron

Abból is tudni, hogy valamerre fordul a világ, hogy Tompa Gábor Hamletet rendez. Negyedszer állítja színpadra a dán királyfi történetét, Kolozsváron másodszor. Először 1987-ben, másodszor 2021-ben, december 3-án volt a bemutató, másnap a második előadás. Fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor kizökkenni tűnik az idő, Hamlet-bemutatót tartanak Kolozsváron, de bizonyára a világ számos más városában is. 

A filmszerű, mintegy snittekből építkező előadás nem fest túl vidám képet arról, amiben éppen vagyunk és még kevésbé nem arról, ami vár ránk. 

Bevallom, kihasználtam, hogy a színház showcase-t tartott a múlt év utolsó hónapjában, ezért kétszer nézhettem meg Shakespeare talán legismertebb, a legtöbbet és a legkülönbözőbb formákban értelmezett művének legújabb interpretációját.  

A végtelenbe nyúló égszínkék hátterű (szépséges látvány) világban akár boldogok is lehetnénk, ha előtte, az emelvényen nem egy üvegkoporsóba zárt halottat tolna át fiatal lány. Ha nem futnánk folyamatosan fölösleges köreinket (a színpadba beépített futószalagra szinte mindenki rááll). Ha a redőnyös könyvesbódét (Hamlet menedéke) nem zárnák le piros-fehér szalaggal, szóval, ha béke honolna a lelkekben. Továbbá, ha nem a félelem, a gyűlölet, a képmutatás zökkentene ki az időből, hogy stílusosan fogalmazzak. 

Hamlet és barátai, a wittembergi csoportként jelölt társaság az igazságot keresik – ezt nyilatkozta a rendező és a címszerepet alakító, budapesti, nagyon tehetséges Vecsei H. Miklós. Az előadásban a dán királyfi könyvei közé elvonuló halkszavú értelmiségi, nem kimondottan a tettek embere. Az én olvasatomban a fiatal férfi keresi önmagát, helyét a kusza világban (az egyetem, a saját körei buborékából érkezett haza, ahol már semmi sem olyan, amilyen volt), a szerelmet, birkózik apja szellemével, férfiküzdelmet vív anyja férjével, az új királlyal. Claudius (Szűcs Ervin parádés alakítása) igazi macsó, érzéki, harsány, magabiztos, birtokolja az asszonyát és a hatalmat. Mindez jár neki, s nagyon részegen ébred fel benne valamiféle bűntudat. (Claudius ittasan imádkozik, józan állapotában nem jut eszébe az égi hatalom). Gertrud (nagyon jó Kézdi Imola), a volt és jelenlegi királyné, feleség, ebben az előadásban, mintha nem tudná, hogy jelenlegi férje tette özveggyé. Talán a szerelemtől nem látta, mi történt valójában, de a lángolás multával mintegy meghasonult. A futópad nem visz sehová, Gertrud boldogtalan. Nem tudom, milyen férj lehetett a jó királyként emlegetett első férje, a Hamlet által csodált apa, de Kézdi játékából ítélve, az asszonynak mellette sem volt valami szabad, vidám élete. 

Ophelia (Tőszegi Zsuzsa szép alakítása) ebben az előadásban nem szende szűz. Szerelemes nő, aki apja és Hamlet között őrlődik, s úgy tűnik, a szerelmet választja. Az előadás végén várandósan jelenik meg, ami érthetővé teszi a jelenetet, amikor megölik. Talán ő mozgatja a szálakat, hozza szerelme tudomására, mi történt a távollétében, Ophelia tolja az üvegkoporsót, az ő hangján szólal meg Hamlet atyjának szelleme, majd cipeli az apja csontvázát. Erős nő, aki mindent elviselne, talpon maradna, ha hagynák.

Polonius (a most is nagyszerű Bíró József), katonai viseletben, szolgálja az éppen aktuális uralkodókat. Elengedi külföldre a fiát, fájó szívvel ugyan, de feláldozná a lányát, Opheliát. Lavírozni próbál, túlélni ezt is, mint mindent, ha lehet a hatalom közelében. Időnként fertőtlenítővel keni be a kezeit, nem tudom eldönteni, hogy a bibliai értelemben mossa a kezeit vagy betegségtől fél. Lehet mindkettő. Emlékezetes pillanat, ahogy hallgatózik, ahogyan Bíró arcán tükröződnek az érzelmek és az indulatok. Ő már mindennel leszámolt, de azért még élne egy kicsit. 

Rosencrantz és Guildenstern szerepeit nők játszák. Imre Éva és Pethő Anikó neonszínű parókájukban diszkó-lányok és harcos amazonok. Majd ugyanők rádióriporterek, akik a Sírásók szövegével hozzák a világ tudomására Ophelia halálát. Érdekes, ahogy Arany János fordítása bulváros stílusban hangzik. Ebben a rendezői elgondolásban érhető, sőt értelmezhetőbb kettőjük szoros kapcsolata a dán királyfival, az árulásuk pedig simán írható a féltékenység, a nagyravágyás rovására. 

Ebben a környezetben a könyvek menedéke mögül nem lehet a világ tudomására hozni az igazságot. Erre a színház való, talán az egyetlen művészet, amely mindenkoron a valósággal szembesít. Hamlet kiszórja könyveit, előadást rendez a kuckójában. Tompa mélyen hisz a színházban és az előadásában, a legerősebb és felkavaróbb az Egérfogó címmel ismert jelenet. A főhős nem komédiásokat hív eljátszani a színházba a jelenetet, hanem (briliáns dramaturgi megoldással) Claudiusra, Gertrudra és önmagára osztja a szerepeket. Szűcs, Kézdi és Vecsei H. bravúrosan váltanak egyik szerepből a másikba. A színház csodáját tárják elénk. Ebben a kizökkent időben nincsenek színészek, pojácák vannak, ők uralkodnak konkrét és átvitt értelemben. 

Laertes (Kiss Tamás dinamikus játéka) a dán királyfi ellenéte. Semmi gondolkodás, csak tettrekészség. Kinyilvánított bosszúvágy. 

Hamlet elfogadja a kihívást, beleáll a ketrecharcba. Felhorgad benne is a férfi – fél mondattal elárulja: edzett ő is. A wittemberi fiúk egyike, Bernardo (Buzási András) vállalja a bírói szerepet, Ostrick (Balla Szabolcs) a buméker, Laertesre fogad. A király és királyné Hamletre, aki akár győzhetne is. Ügyes koreográfia, szépek a harcoló fiatal férfiak. A terv viszont másképpen szólt. A hercegnek halnia kell. Ostrick odacsúsztatja a sniccert Laertesnek, de egyikük sem győzhet. Így van megírva. Gertrud tudatosan issza ki a mérget, Claudius sem élheti túl. Horatio és a fiúk értetlenül állnak. Feladatuk elmesélni a rémdrámát. Megérkezik A hírnök (Kicsid Gizella erős színpadi jelenlét), pontosabban visszatér. A kezdő jelenetben is bejött, átölelte Hamletet. Olyan, mint egy zombi. Élő halott, félelmetes a kinézete. Jelenléte nem túl biztató jövőt jósol. Fortimbras nem jön be, oda az erkölcsi igazság. Valami reménysugár azért mégiscsak van – állítja előadásával a rendező. A gyermek Hamlet (Lőrincz-Szabó Vencel) hangján szólal meg részlet Nehru indiai miniszterelnök 1948-ban, Mahatma Gandhi meggyilkolása után elhangzott rádióbeszédéből („…a fény kialudt az életünkből és minden sötétségbe borul…”) és II. János Pál 1978-ban elhangzott Ne féljetek című székfoglaló homíliájából, közben pedig a gyermek Ophelia (Viola Sára) hegedül. És felnőttként várandósan tér vissza. Talán a Megváltót viseli a szíve alatt. 

A Hamlet manierista darab, amit Tompa Gábor manierista stílusban állított színpadra. A zárójelenet az ő képe a világról, amiben élünk. A többi szövegi aktualitást Shakespeare szolgáltatja. No meg az egész előadás.

Kolozsvári Állami Magyar Színház

W. Shakespeare: Hamlet

Arany János fordítása nyomán

Rendező: Tompa Gábor

Dramaturg: Visky András 

Díszlettervező: Both András

Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremia

Zene: Vasile Șirli

Koreográfus: Jakab Melinda

Videó: Rancz András 

A rendező munkatársa: Veres Emőke

Szereplők: Szűcs Ervin (Claudius), Kézdi Imola (Gertrud), Vecsei H. Miklós (Hamlet), Bodolai Balázs (Horatio), Gedő Zsolt (Marcellus), Buzási András (Bernardo), Sinkó Ferenc (Francisco), Tőtszegi Zsuzsa (Ophelia), Bíró József (Polonius), Kiss Tamás (Laertes), Imre Éva (Rosencrantz), Pethő Anikó (Guildenstern), Balla Szabolcs (Osrick), Tőtszegi Zsuzsa, Lucian Chirila (Hamlet apjának szelleme), Kicsid Gizella (A hírnök), valamint Lőrincz-Szabó Venczel, Viola Sára

Fotók: Bíró István

október 23, 2021 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Időérlelő Cseresznyéskert

Yuri Kordonsky rendezése a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Játék térrel, idővel, múlttal és jövővel, a lélekkel, az emlékekkel egy szép, lassan hömpölygő előadásban. Mi, nézők az elhanyagolt, koszlott falú, ódon tárgyakkal teli szoba egyik sarkából figyelhetjük a szereplők kapaszkodását a múlt árnyaiba, reménytelenségüket és kevés reményüket valamiféle jövőben. Négy órát (egy rövid szünettel) leskelődünk, én végig figyelem (remélem, más is), mitől olyan boldogtalan a színpadon élő társaság, mit jelent nekik a kert, amitől képtelenek elszakadni.

A Cseresznyéskert A.P. Csehov utolsó színműve, betegen írta, búcsúzik benne a világól és az élettől. Yuri Kordonsky rendező is búcsúzik a járvány előtti élettől, a pörgéstől, a lelassult időt próbálja megfogni, megkérdezni, hogyan tovább most, amikor minden változik. Kolozsvárt 1998-ban a néhai Vlad Mugur rendezésében játszották a Cseresznyéskertet, Harag György Marosvásárhelyen állította színpadra, mindkét legendás alkotó ennek a színműnek az előadásával búcsúzott a földi léttől. Egyikkel sem akarom összehasonlítani a produkciót, más idők jártak akkor, mások most, és a színház – bocsánat a közhelyért – a jelen tükre és művészete.

Kordonskynak igaza van, amikor a műsorfüzetben közölt interjúban azt mondja, a mi korunk, jelenünk megmutatására legalkalmasabb színmű a Cseresznyéskert. Hozzátenném, a Csehov-darabok mindig mindenre alkalmasak. Nemcsak azért gondolom így, mert Anton Pavlovics egyik szívszerelemem, azért sem, mert rengeteg jó és kevésbé jó előadást láttam a darabjaiból, ki nem hagynám, ha lehetőségem van színpadon látni, hallani, hanem azért, mert úgy ismeri az emberi lelket és természetet, hogy a sztárpszichológusok is megirigyelhetik.

Én eddig oktondi módon azt hittem, hogy a Cseresznyéskert a múlt szükségszerű, ám fájdalmas elengedésének, az új befogadásának elutasításáról szól, de Kordonsky jól összezavart. Szerinte az időről szól, a megfoghatatlanul múló időről, a múlt és jövő közötti rövid létről. Már ha van jövő. Márpedig van, az előadás végén ott focizik a múlttal. Ezt később megmagyarázom.

Szóval itt van ez a gyümölcsös, meg a hatalmas, málló vakolatú ház, lakói ki sem látszanak az adósságból, ott lebeg fölöttük az árverés. Jön az újgazdag, aki egész életében arra vágyott, legyen valaki, ezért is megvenné az egészet cakk und pakk, lenne pénz, lehetőség nyugodt életre. A család habozik, ez az otthonuk, az életük, de hajlanának. Aztán megérkezik Párizsból Rányevszakaja, a nagyasszony, a ház úrnője, aki hazamenekül a boldogtalansága elől, erre itt a teljes káosz. Ráadásul a lelkiismeretfurdalás is rátör, öt éve nem látta a lányát s a testvérét. Lehet, esze ágában sem lett volna hazautazni, ha jól mennek a dolgai, de nem mentek, az öngyilkosságnál pedig jobb a gyerekszoba, ahová visszatért szenvedni. Érthető a boldogtalansága, a ház közelében vesztette el a férjét és fulladt a tóba a kisfia. Végül az újgazdag Lopahiné lesz a kert és a ház, míg a lányok, az anyjuk, Gajev és a többiek mennek, amerre tudnak, talán még dolgozni is valahol. Így hangzana a történet profánul, de a dolgok és főleg a szereplők, az emberek ennél bonyolultabban működnek. Lopahin például azon túl, hogy majd beleőrül a boldogságba, hogy az övé lehet minden, annak is örül, hogy lebonthatja a házat, felszánthatja a kertet, leszámol múltjával, saját birodalmat teremt.

Kordonszky egyszerre tartja el és mélyed bele a Cseresznyéskert világába: egyes szereplők hasraesnek, bohócszerűek, lehet, a többieket sem kell komolyan venni. Ugyanakkor sztanyiszlavszkiji szerepelemzést fedezek fel benne, mély átélést a színészi játékba, lassított ritmust, lelkiséget. Bevallom, sajnálom, hogy utóbbi felé billen a mérleg.

A rendező a belső működést, a lelkeket tanulmányozta. A múltat nem lehet simán eldobni, főleg ott, ahol nem történik semmi, legfeljebb a levelek hullanak, meg a hó, de az is szép, mert az idő mindent megszépít. Ha nincs jövő, a múltba kapaszkodnak, amikor még úgy érezték, élnek, és az életnek értelme is van.

A falak néha áttetszőkké lesznek, mintha nem létezne választóvonal múlt és jelen között, az asszony az anyját nézi (a rendező beemelt egy a darabban nem létező szereplőt). A múlt árnyai között élnek mindannyian, mintegy beleragadtak, képtelenek kiszakadni. Oda köti őket az életük, a szokásaik, a döntés- és cselekvésképtelenségük. Talán csak Dusenka, a cselédlány érzi, talán érti is, valaminek végérvényesen vége van, menni kell tovább.

Az előadásban másodlagos a cselekmény, a lényeg a belső monológok, a kimondott vagy kimondatlan gondolatok az életről és halálról, a világ fontos és kevésbé fontos dolgairól. Lehet, nincs igazam, de sok a képmutatás is ezekben a szereplőkben. Mintha a boldog semmittevést, a bőséget sajnálnák, az ő világukat. Érthető persze, nehéz tanújának lenni a régi világ enyészetének.

Tapasztaljuk a nosztalgiát, a félelmet, a bizonytalanságot, mert most mi is búcsúzunk az azelőtti életünktől, átrendeződni tűnik minden körülöttünk. A járvány követelte bezártságban lelassultunk, kénytelenek voltunk magunkkal szembenézni. Erről beszél Kordonsky előadása, halkan, vibrálóan, mondhatnánk csehovian.

Most pedig a fentebb ígért magyarázat, illetve csavar. A szereplők elég önzőek, elsősorban magukra figyelnek, a maguk múltját és jövőjét siratják. Ügyesen ottfelejtik Firszt, az öreg szolgát, és a kisfiút is, aki valahonnan érkezett. Cipelik a fájdalmaikat, kettejüket észre sem veszik. Ott maradnak az árnyak között, igaz, a kitágult térben: az eltűnni készülő múlt és a kamaszkorba ért jövő. Jelen nincs. Pedig csak az lenne a fontos. Kordonsky zárójelenete az előadás kulcsa.

Két hírem van a kolozsvári Cseresznyéskerttel kapcsolatban: nagyon hosszú, néhol vontatott. A jó hír az: nagyszerű alakítások vannak benne. Kézdi Imola (Ranyevszkaja, Ljubov Andrejevna) könnyedén veszi magára a drámairodalom egyik legbonyolultabb szerepét, sír és mosolyog, próbál örülni és felhőtlen lenni, de a rejtegetni akart szenvedés néha feltör. Szép, őszinte játék az övé. Váta Lóránd (Lopahin) a pénz hatalmával bíró „újgazdag” látszólagos magabiztosságát jeleníti meg fergeteges játékkal. Alakításából kiderül: alig hiszi, hogy az övé lehet minden, amire valaha vágyott. Amikor megszerzi, szinte beleőrül. Bogdán Zsolt (Gajev) a megtestesült reménytelenség. Halk és lassú, de érezhetők a benne dúló viharok. Ahogy búcsúzik a kerttől, ahogy elmondja, mit tartogat számára a jövő, gyönyörű és szívszorító. Dimény Áron (Firsz) mintha abban a másik világban élne, az árnyak között, s a jelen, a valóság lenne a mulandó álom. Amikor mindenki elmegy, szinte kivirul, megérkezik a valóságba s mintha azzal a labdával átadná a fiúnak a tudást, a múltat, hogy folytassa az életet, amitől ő már, immár derűsen búcsúzik. Román Eszter (Dunyáska) csupa élet, nevetés, szerelem, neki mit sem számít, ami volt, boldogan táncol át a jövőbe, ami nemcsak azért az övé, mert fiatal, hanem mert nem cipeli a múlt árnyait. A többiek is erős színpadi jelenléttel, pontosan kidolgozott, szép alakításokkal teszik élvezetessé az előadást.

Fotó: Bíró István

szeptember 14, 2021 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Valami furcsa pompa

Ifj. Vidnyánszky Rómeó és Júliája Kolozsváron

Ember nincs, aki egyszer ne látta volna, de legalább ne hallott volna Shakespeare szerelmi tragédiájáról, a Rómeó és Júliáról. Mindenki tudja, miről szól, mi történik a két szerelmessel a végén. A színházba járók a többi szereplőt is ismerik, sőt, olyan is van, aki szinte kívülről tudja a monológokat, a párbeszédeket. Sok van belőlük, hosszúak, majd’ hogy nem azt írtam, unalmasak. Illendő vagy sem bevallani, én ezt a művet nem szeretem. Számtalan feldolgozásban láttam színpadon, filmen, tévében, különböző nyelveken, különböző neves és névtelen rendezők, színészek előadásában, de magaménak érezni a tragédiát, nem sikerült.

Két oka van, amiért elutaztam Kolozsvárra megnézni ifj. Vidnyánszky Attila előadását: azt írja a plakáton, műsorfüzeten, hogy Shakespeare nyomán. Láttam Wojczek-rendezését, amiből számomra az derült ki, hogy a fiatal alkotónak véleménye van a világról, korunk emberéről, társadalmáról, és el is tudja mondani. Harsányan, de jó ízléssel és arányérzékkel kiáltja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kíváncsi voltam, mit kezd a klasszikusnál is klasszikusabb szerelmi tragédiával.

A kolozsvári Rómeó és Júlia első percétől az utolsóig érdekes, meghökkentő, dinamikus, szellemes groteszk játék, egy akkora slusszpoénnal, hogy majd’ elájultam a gyönyörűségtől. A színpadon berendezett játéktér lehet római fürdő és cirkuszi porond, én utóbbit részesítem előnyben. Ebben az előadásban a herceg kikiáltó, narrátor, stand-up komédiás, mikor, hogy kívánja a játék. A Dajka játékmester, Montaguék és Capulették lehetnének ugyanaz a család, csak utóbbiban a férfi szava a döntő, Mercutiot nő alakítja, Benvolio kétnemű (fiú, de mellei vannak), Paris és Tybald nem kimondottan nemesek és urak. A jó Lőrincz barát élettel-halállal kísérletező bohóc. A két fiatal, Júlia és Rómeó a szerelem édenéből csöppennek szemfényvesztő, őszintétlen világunkba. A manézsban a festett clownok között ők a légtornászok. Ég és föld között élik meg szerelmüket, a kupolából függő szeren hangzik el a nászuk utáni ismert párbeszéd. Tudják, a pacsirtás.

Ifj. Vidnyánszky az emberi kapcsolatokat vizsgálja képmutató korunkban, és keresi a tragédia okát, ha úgy tetszik, a felelősöket. Viszonyokra, bizalomra kérdez rá, szülő és gyermek, házastársak, barátok, szerelmesek között. Izgalmas, ahogy a három barát – Rómeó, Mercutio, Benvolio – kapcsolatát firtatja, a három fiatal egymás iránti érzelmeit.

Ki a felelős a fiatalok tragédiájáért? A szülők meg sem hallgatják gyermeküket. A társadalomban a harc a férfiú erény. Kulcsmondatnak tekintem az előadásban elhangzott kérdést: „Kivont szablyával békét prédikálsz?” Az egyház a hazugságot többre tartja, mint a házasságon kívüli szerelmet. A barát szemmel láthatóan ujjong, hogy a kísérlete sikerült, a szer hatott, a lány tetszhalott. A Dadus csupa jószándékból, de számot nem vetve a következményekkel, mintegy játéknak tekinti a titkos légyottot.

Kérdések, amelyekre nekünk kell megtalálni a válaszokat. Az én olvasatomban senki nem vállalja a felelősséget. Következmények nélküli világban élünk, melyben mindig mást okolnak: a körülményeket, a futárt, akárkit, bárkit, csak nem önmagukat. Meg aztán a jó Lőrincz barát azt mondja: „Boldog, ki ifjan már a mennybe térhet”.

Az előadás nem válaszokkal szolgál, hanem groteszk jelentekkel, élő zenével, fergeteges játékkal, remek poénokkal, lírával, nevetéssel, kemény gyomrosokkal. Kifejező, eklektikus, néha bohócruhákra hasonlító jelmezek, valamint szellemes, beszédes koreográfia egészíti a képet. Valami furcsa pompa lengi körül az egészet, nem tudom megfejteni, mi az, nem is kutatom, színház ez, remek színház, naná, hogy elvarázsol.

A színészek parádés játéka pedig lenyűgöz, ahogy váltanak a groteszkről a lírába, a komédiából a drámába és fordítva. Egy hangsúllyal, tekintettel, gesztussal, mozdulattal képesek egész történeteket elmesélni. Kézdi Imola úgy affektál, mint a gazdag férfiak felesége szokott, és elhallgat, mint a leigázott asszonyok; Szűcs Ervin Capuletje azt hiszi, attól erős, mert parancsol; Albert Csilla csupa élet Dadusa időnként megsértődik és ellenállhatatlan. Váta Lóránd vérbeli komédiázása, Imre Éva vibráló Mercutioja, Farka Lóránd (Paris) színei, hangjai, Bodolai Balázs (Tybald) önteltsége, Bogdán Zsolt sunyi Lőrincz barátja, Gedő Zsolt (Benvolio) ezer színű, hangú játéka, Kiss Tamás (Rómeó) kamaszos bája, hiteles játéka, Román Eszter érzékeny őszintesége, mind telitalálat. Nemhiába híresek a kolozsvári színművészek, csak velük lehetett hitelesen színre vinni ezt a groteszk kortárs előadást. És sok mást is – teszem hozzá. Román Eszter, Kiss Tamás és Gedő Zsolt a színház újoncai, ez az első bemutatójuk. Szépek, fiatalok, tehetségesek. Pompásan beleillenek ebbe a rendkívüli társulatba.

Az előadásban fellelhető apróbb hibák nem a színészek játékában keresendők, de ennek az előadásnak az esetében ezeket firtatni, sima kekeckedésnek tűnne.

A rendezés bravúrja, hogy a Rómeó és Júlia nem aktualizált, hanem aktuális. Ifj. Vidnyánszky Mészöly Miklós fordítását használta, nem írta, íratta át mai nyelve a tragédiát. Meghúzta, betoldott, improvizációkat használt, s ettől lesz élő, eleven, dinamikus, izgalmas, no meg attól – nem győzöm ismételni –, ahogy a színészek interpretálják. Attól aktuális, hogy a mában, a bennünk megfogalmazódó kérdéseket teszi fel, a minket, ha úgy tetszik, a társadalmunkat foglalkoztató problémákat vet fel.

Az előadás vége pedig hatalmas poén, s egy nagyszerű, felemelő gondolat: bárhogy is fordulna a világ, a szerelem, a szeretet örökké megmarad.

Ifj. Vidnyánszky előadása nem politizál, csak betartja azt, amit Hamlet királyfi kér a színészektől: a szóhoz illeszti a cselekményt, és a cselekményt a szóhoz. No, de Cseh Tamás is megmondta: nagy ravaszdi ez a Shakespeare William.

Szóval, hogy hogy nem, én megszerettem ez a tragédiát, legalábbis ezen a színházi nyelven elbeszélve.

(tovább…)
július 13, 2021 | Simon Judit | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Óltársaim, énekeljetek!

Állatfarm-adaptáció a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Hosszú bezártság után Kolozsvárra vezetett az első kiszállásom. Boldogan és kíváncsian mentem megnézni a George Orwell nyomán készült musical/zenés dráma/rockopera, vagy ahogy akarjuk ősbemutatóját. Erős Ervin és Klemm Dávid zeneszerzők, valamint Lénárt Róbert szövegíró a Kolozsvári Állami Magyar Színház felkérésére írta az Állatfarm című előadás szövegkönyvét, illetve zenei anyagát.

Orwellt sokat emlegették az elmúlt közel másfél évben, egyike volt a konspirációs elméletek – bezzeg ő megmondta – emberének, de a világot reálisan szemlélők is felsóhajtottak a neve, a művei hallatán. Orwell, eredetileg Eric Arthur Blair műve, az Állatfarm 1945-ben jelent meg, de a szerző által tündérmesének titulált történet (Animal Farm: A Fairy Story) csak évekkel később futott be nemzetközi karriert. A kisregény a sztálini diktatúrát, személyi kultuszt mutatta meg, de ami fontosabb: az utat, amely elvezet az elnyomó rendszerhez.

A középső járáson, a terem feléig érő, a korlátokkal bekerített színpadra vezető kifutó irányába, a díszlet felső szintjére mindkét oldalról vaslépcsők vezetnek. Sötét tónusú minden, a hangulat, amit árasztanak, az sem derűs.

A sötét tónust követik a jelmezek színei a téglától a barna ingen át a feketéig. Ladenyák Andrea pompásan oldotta meg, hogy csupán a jelmezek egy-egy eleme, vagy a frizura utaljon az állatra, amelyiket a színész megszemélyesít.

A nyitószám fokozza a bezártság érzését, mintha az a korlát oda -vissza működne, s a rámpa egyszerre vezethet a vágóhídra és jelentheti a szabadulást is. Bátorság, szabadságvágy kérdése, ki indul el lefelé, a szabadulás útján és kinek az érdeke, hogy befelé rohanjon az úton.

Az előadásnak az alaphangja, a kisregényben is fellelhető mondat, amely valahogy így hangzik, mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Félelemről, kiszolgáltatottságról, árulásról, talpnyalásról, hazugságról, bizalmatlanságról, jövőtlenségről szól ez a zenére épített, nem kevés humorral fűszerzetett előadás, amelyben a valódi hit, az őszinteség, a tiszta gondolat elbukik. S mégis, az alkotók, a legvégén felcsillantanak némi reményt. Jó, elismerem, kicsit giccses az a pillanat, na de mégis…

Lénárd Róbert igazán színpadra termett szövegeiben szinte ismerős figurák jelennek meg, az ügyesen beleszőtt humor is napjainkat idézi. Nevetünk rajta, pedig sírni kellene, de már nagyon elegünk van a szomorkodásból, a méregből. Hát röhögünk. Erős Ervin és Klemm Dávid nagyon tud színpadi zenét írni. Kiegészítik, alátámasztják a szöveget, karaktereket rajzolnak. Hangosan, dübörögve, míg néha majdhogynem melankolikusan.

Puskás Zoltán rendezte az előadást, a díszleteket is ő tervezte, nagyon tudta, mit akar elmondani rólunk, a térségünkről, a világról most, a világjárvány csitulásakor. Puskás és alkotótársai, a zeneszerzők, az író, a színészek 1 óra 40 perc feszültséget teremtenek a színpadon, míg Jakab Melinda koreográfus munkája nyomán a ritmus csak fokozódik, a tempó folyamatos, a táncok színészekre szabottak. Az előadást prózai színészek játsszák meggyőzően, tiszteletre méltó fizikai felkészültséggel.

A zeneszerzők, az író, a színházi alkotók jól ismerik a színházat, pontosan tudják, hogy egy pillanatig sem lankadhat a nézők figyelme. Az enyém nem is lankad, és nem csak azért, mert profik, hanem ravaszok is: úgy csempészik bele az előadásba a többrétegűséget, a szereplők belső világát, hogy szinte arcul csapnak a nagy színpadi forgatagban. Az jut eszembe, hogy úgy működik ez, mint az élet, ahol nem mindig vesszük észre sem a mélységeket, sem a magasságokat.

Azt sem látjuk meg, hogy miközben a járványügyi intézkedések ellen küzdünk, és alig várjuk, hogy ledobjuk a rongymaszkot, körülöttünk sokkal veszélyesebb maszkokat ölt a hatalom.

Az előadás a leigázott, testileg-lelkileg meggyötört, kiéheztetett állatok lázadásával kezdődik. Elűzik a kegyetlen gazdát (Fogarasi Alpár hiteles alakítsa), legyőzik a vele visszatérő embereket is. Akár jó vége is lehetne az egésznek, győzött a nép, elkergette a zsarnokot, lesz móka és kacagás, élelem és sokkal kevesebb munka. Farmmá alakul a major, egyenlő „óltársakká” a lakói, megíratik az „olkotmány”, amibe belevésik, hogy mindenki egyenlő. Csakhogy idővel, alig észrevehetően minden megváltozik, az „olkotmány” módosul s az egyenlőknél lesznek még egyenlőbbek.

A disznók egyengetik az óltársak életét, szabják az egyelőre csak néhol kirekesztő szabályokat. A két vezető disznó közül Hógolyó (Farkas Lóránd) ismeri fel a veszélyt, ami ebben a mindent a közösségért, csak a négylábúak a jók, a semmit sem teszünk, csak beszélünk veszélyét, társának, Napoleonnak uralomra törekvését, a személyi kultuszának kezdeteit, és átlátja a következményeket. Elmenekül. Menti az életét. Farkas Lóránd szemében, mozdulataiban, játékában benne van minden, amit a felismerés, az igazságvágy, csalódottság, a menekülés, az elhagyás fájdalma jelent. Úgy megy el, amint aki mázsás súlyokat cipel. Néztem volna még Farkas – Hógolyót, úgy ahogy a másik ólelhagyó, Vindis Andrea lovacskáját is.

A Vindis alakította Mollie is szabadulni akar az óltól, az előírásoktól. Olyan helyre vágyik, ahol szabadon élhet, szalagokkal díszítheti sörényét. Színekre, ízekre, illatokra, fényre vágyik. Kíváncsi, de fél is az ismeretlentől. Talán tudja, hogy álmai nem válnak valóra, de szabadságvágya legyőzi a kételyeit. Vindis dalában, tekintetében, mozdulataiban van benne mindez és még több is valamivel: a női tetszeni vágyás, a szeretet utáni sóvárgás.

Az ólban a disznók veszik át a hatalmat, épül a személyi kultusz. Előbb a tejet, aztán minden mást elvesznek az állatnéptől, mert az nekik jár. Napoleon (Viola Gábor) a legfőbb vezető, egyre többet tárgyal, üzletel, az addig ellenségnek kikiáltott emberrel. Építteti a Hógolyó kitalálta szélmalmot, és egykori társát kiáltja ki főellenségnek, a veszélyek biztos forrásának, minden sikertelenség okozójának. Hol negédes, hol parancsoló, kemény és kegyetlen, fiatal disznókkal veszi körül magát, kineveli a fogdmegjeit, beköltözik az ember házába, iszik, ahogy a korábbi gazda. Kis diktátor, aki a nagyoktól tanul. Viola hatalmas mesterségbeli tudással alakítja a csak saját és kis társasága érdekeit szem előtt tartó fődisznót. Néha még rokonszenves is, és ez a félelmetes.

A kinevelt kutyákkal tartja kordában a major lakóit, akik már rég nem óltársak, hanem kiszolgáltatott alattvalók. Gedő Zsolt és Kiss Tamás felnőtt kutyusok, akik szempillantás alatt változnak vérebekké, ebben találják meg magukat, az amúgy tengődő izompacsirták. Mindketten hitelesen játszanak.

A szóvivőjét, végrehajtóját, a talpnyaló, hatalmát zokszó nélkül kiszolgáló Süvit, Buzási András játssza remekül.

A farm népe közül a tyúkok akkor kezdik érteni, mi történik, amikor ellopják a tojásaikat. Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Imre Éva remek humorral, pontos játékossággal repdesnek, összebújnak, szétrebbennek, folyton félnek. Úgy tűnik, megszokták. Négy nagyszerű színész kvartettje.

Kali Andrea és Marosán Csaba a birka archetípusai. Sodródnak, amerre a hatalom irányítja őket. Nem gondolkodnak, örülnek, ha mutatják nekik az utat. A nyájszellem megtestesítőit játsszák hibátlanul.

A két igásló házaspár, Rózsi és Bandi, Kicsid Gizella és Szűcs Ervin története szívszorító. Rózsi az aggódó feleség, a szerelmes asszony. Félti a társát, aki újra és újra elindul, hogy újjáépítse a szélmalmot, ahányszor csak összedől. Mert ő a munkában, az igazságban, a közös célban hisz. Mert nem lehet, hogy minden hazugság. Mert munkával lehet építkezni, a munka az igaz. Kettősük drámai. Két nagyszerű színész alakítása.

A mindig derűs Tehén is akkor döbben rá, hogy mi történik a majorban, amikor ellopják a tejét. Már enni sem kap. Varga Csilla figyelemre méltó játéka az ellenállhatatlan humortól a drámáig ível.

A Macska az ellenzék. Noha ő is az ember házában élt, tejet kapott, megvédi pozícióját. Nem dolgozik, ügyesen beilleszkedik a major népe közé. Pető Anikó személyesíti meg briliánsan, rap-szólója elbűvölő.

Mózes, a holló a valóságot a hatalom elvárása szerint hamisan tálaló, a manipulált és manipuláló médiát jelképezi. Albert Csilla bravúros alakításában néhány rövid jelenetben végig járja a hivatástudatától a rákényszerített hazugságokba belerokkant médiamunkás kálváriáját.

Mr. Nyaffyval tér vissza az ember a majorba. A diktátor barátkozik a lóhússal is kereskedő kétlábúval. Aki ellenségből lett barát, mert a fődisznó érdeke így kívánja. Laczkó Vass Róbert hitelesen játssza a minden hájjal megkent kereskedőt.

Az egyszerre buta és bölcs szamár, Benjamin a tanú, aki azért marad, hogy az utókornak elmesélhesse a történetet. Ezt és a többit, ami következik. Balla Szabolcs megrázó, ahogy a hiábavalóságról énekel.

Puskás Zoltán a totalitárius rendszerekről és azok kialakulásáról, a hazugságról, a korrupcióról, a jogfosztásról és a mindezek eszközéül szolgáló félelemről komponált bravúros előadást. Könnyeden mozgatja a szereplőket, zsonglőri ügyességgel a tömeget, mesterien bánik a fényekkel, mindig akkor és arra figyelünk, amikor és amit ő akar a középpontba helyezni.

A végén elénk hozza a fehérbe öltözött fiút (Ferencz Ádám), aki zenei akkordokra leveszi a maszkját. Megható, de ebben is, legalábbis számomra, felvillan az egész előadást kisérő szarkazmus. Nagy kópé ez a Puskás Zoltán. 

Kolozsvári Állami Magyar Színház

George Orwell nyomán Erős Ervin – Klemm Dávid – Lénárd Róbert:

Állatfarm

Rendeztő: Puskás Zoltán

Koreográfia: Jakab Melinda

Jelmez: Ledenyák Andrea

Díszlet: Puskás Zoltán

Fényterv: Majoros Róbert

Szereplők: Fogarasi Alpár (A gazda), Viola Gábor (Napoleon, fődisznó), Farkas Loránd (Hógolyó, disznó), Buzási András (Süvi, disznó), Albert Csilla (Mózes, holló), Szűcs Ervin (Bandi, ló), Kicsid Gizella (Rózsi, ló), Vindis Andrea (Mollie, ló), Balla Szabolcs (Benjámin, szamár), Pethő Anikó (Macska), Gedő Zsolt, Kiss Tamás (Kutyák), Laczkó Vass Róbert (Mr. Nyaffy), Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Imre Éva (Tyúkok), Varga Csilla (Tehén), Marosán Csaba, Kali Andrea (Birkák), Balázs Ádám, Ferencz Ádám, Gáspár Barra Szilárd, Kerekes Ákos, Sárosi Áron (Disznók), ifj. Csiszér József, Dubovan Viktor, Nagy János, Szallos Norbert, Szőcs Szilárd (Emberek) Lőrincz-Szabó Venczel, Magyari Gusztáv Tivadar (Kiskutyák)

június 29, 2021 | Hegyi Réka | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Postcovid Nóra

Új szereposztásban Botond Nagy előadása

Hosszú szünet után végre lehet színházba menni. Maszkkal, az amúgy is kevés férőhelyes kolozsvári stúdió körülbelül harmadára ritkított nézőterén, de végre élőben lehet megnézni egy előadást. On-site, mindenki egy légtérben. Felszabadult örömömben megfeledkeztem arról, hogy a Botond Nagy rendező és alkotótársai által jegyzett Nórát erős hang- és fényhatásokkal turbózták fel, hogy a nézőtér és színpad közötti negyedik falat felhúzták – csak áttetsző háló, de ott van, elválasztja a színészt és a nézőt. Vetítővászon. Amin pixelek pörögnek… Nem díszlet, inkább csak illusztrációk, a pszichedelikus hatásokat felerősítő animációk. Pont úgy, mint a karantén alatt „fogyasztott” online előadások esetében, ezek digitális jelek. Beúsznak, eltorzulnak, széthullnak… és eltávolítanak az élő előadás élményétől. A bejárathoz elhelyezett múzeumi kiállító-vitrin is ezt teszi, ebben a később Nóraként megismert szereplőt látjuk formalinban konzervált őslényként (látványtervező: Rancz András).

Kicsit csalódott vagyok, hisz én nem egy zavaros jelekkel agyonterhelt produkcióra vágytam, ha végre színházba jöhetek, hanem arra, hogy a látványban tátongó fekete lyuk képletesen engem is beszippantson, legyek ott ebben a másfél évszázados sztoriban, hogy érzelmileg is töltődjek fel!

Kali Ágnes dramaturg és Botond Nagy szövegadaptációja elsősorban külsőségekre bízzák a színdarab aktualitását: a már említett vetített látványelemek mellé sorakozik az, hogy a címszereplő shoppingol és selfiezget barátnőivel, míg férje dolgozik. Nóra – mai szemmel – elszúrta, most kiderült, ez elindítja a felismerések lavináját, hogy álságos kapcsolatban él, a szeretet csak önámítás, hisz nincs csoda, nincs kölcsönös házastársi önfeláldozás és tisztelet és csak üres frázis volt a jóban és rosszban, …míg a halál el nem választ eskü. A férje nem áll ki mellette, akik szeretik/szerették, Nóra-babát, a pénzherdáló plázacicát, a divatosan öltözködő, káprázatos nőt szeretik/szerették és benne önmagukat, hisz az estélyeken villoghatnak, mert ez a mindenki által imádott, féktelen, gyönyörű nő az ő tulajdonuk.

Ők lennének a mai Nórák? Akik naiv módon egy (mai szemmel) érdekházasságban akarják meglelni a szerelmet? Az eldobható nők, akiket, ha nem „konzerválják” megfelelő módon magukat, (ma) könnyűszerrel le lehet cserélni fiatalabbakra? Igaz, ő lép ki ebből a destruktív kapcsolatból, de ennek a tettnek, hogy saját kezébe akarja venni az élete irányítását, hogy képes elhagyni családját, (ma) nincs akkora súlya, nem kell annyi társadalmi előítélettel szembenéznie, mint Ibsen korában.

A két főszerepet idéntől más színészek alakítják, ennek köszönhetően máshová kerültek hangsúlyok. A 2019-es bemutatón feltűnő volt Torvald Helmer (Árus Péter) fiatalsága, azt sugallta, hogy a ház teljhatalmú ura csak egy nagyra nőtt, érzelmileg éretlen gyerek, mellette Nóra (Ötvös Kinga) sokkal érettebbnek látszott, megkeseredettnek, talán a depressziós diagnózis sem lenne túlzás (a vásárlás, mint pótcselekvés utalhat erre). Az új szereposztásban is érezhető, hogy a rendezői intenciók nem változtak: őszülő halántékkal is Tapsi-Hapsi pólót viselő szeszélyes, gyermeteg pasi Bodolai Balázs Torvaldja, de már az a korosztály, amely fokozatosan és sok munka árán jut el abba a pozícióba, ami a legfőbb attribútuma (bankigazgató). Pethő Anikó Nórája melegebb, simulékonyabb, barátságosabb lény – talán ebben a verzióban kevésbé jut eszünkbe a Pygmalion-hasonlat, ti. hogy az apa/a férj alkotása a baba-nő, imádatuk tárgya… De vergődése a válsághelyzetben változatlanul reménytelen és a csodába vetett hite naiv.

A Nóra mellett megjelenő többi nőről is lesújtó képet vetítenek az előadás alkotói. Lindéné (Albert Csilla) is lemondásokat, önfeláldozást, múltbéli csalódások és egy rosszul sikerült érdekházasság sebét hurcolja, de nem egy megtört, szerény lény, ellenkezőleg, céda és hivalkodó a férfiak közelében, kelleti magát leendő munkaadója, barátnője férje előtt. Anne-Marie (Kántor Melinda), a dadus, akinek szerepét nagyon felnagyították, furcsa lény, aki elhagyta gyermekét, szolgál egy nagypolgári családban, de munkaruhája egy fehér, reneszánsz abroncsruha és egy domina csizmájának és kesztyűjének kombinációja, és ettől a kettősségtől nagyon zavaros kiléte és szerepe (jelemztervező: Carmencita Brojboiu).

Kiddo (Tőtszegi Zsuzsa), Nóráék gyermeke mosolytalan kamasz, gyermekkor és felnőttkor határán, akinek szerepe szintén fel van nagyítva a kolozsvári előadásban: lelkileg még a családi válság előtt sérült, el is énekli a There is a house in New Orleans kezdetű dalban (szabad fordításban egy része kb. így hangzik: Ó anya, mond el gyermekeidnek, ne tegyék azt, amit én, ne éljék le egész életüket bűnben és bánatban, a Felkelő Nap Házában).

A férfiak, akárcsak a nők, bomló hullák, zöldes-szürkés arcú kísértetek, ki hangsúlyosabban, ki enyhébb mértékben. A beteg dr. Rank (Viola Gábor) haja csak félig van összekötve, esetében a halálos betegség morbid jelei ütköznek ki külsején, Krogstad (Váta Lóránd) – féloldalasra nyírt frizurát visel – egy frusztrált, mindig perifériára szoruló, környezetében megvetésre ítélt árnyalak.

A szórólap és a műsorfüzet hangsúlyosan a kómát helyezi fókuszba Botond Nagy előadása kapcsán, de teljes mértékben a néző kell megfejtse, kinek a rémálmát látta. És talán örül, hogy a sok hang- és fényeffektus kíséretében vetített fekete lyuk képletesen sem akarja beszippantani Nóra világába, kívülről, távolról figyelheti a háló (vagy kirakat) mögé szorult szereplőket.

 Kolozsvári Állami Magyar Színház
 Henrik Ibsen: Nóra
  
 Kúnos László fordításának felhasználásával 
 Rendező: Botond Nagy 
 Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy
 Dramaturg: Kali Ágnes
 Látványtervező: Ranc András
 Tér: Carmencita Brojboiu, Rancz András 
 Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu 
 Zene és hangterv: Kónya – Ütő Bence 
 Színpadi mozgás: Ötvös Kinga 
 Digitális grafika: Szederjesi Szidónia 
 Fényterv: Groza Romeo 
  
Szereplők: Bodolai Balázs, Pethő Anikó, Albert Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőszegi Zsuzsa 
  
Fotó: Bíró István (KÁMSZ)