MEGOSZTOM

Tiffológia 2025 – 3. rész

Naplóbejegyzéseim utolsó fejezete a lemondás köré csoportosul. De ez a lemondás nem mindig a nagyon korszerű FOMO (Fear of Missing Out) életérzés köré, hanem sokkal inkább a JOMO (Joy of Missing Out) köré csoportosul. Mert igen, néha egy erdei iskolából hazatérő vagy ballagó gyermek felülírja az ambiciózus, mindent lefedni szerető riporter szerepét, vagy egy üveg finom prosecco elég ahhoz, hogy az ember tiffezésben megfáradt leánya úgy döntsön, akár ki is lehet hagyni egy teljes napot. Amit elterveztem, és első percben tudtam, hogy nem szeretnék kihagyni, sikerült megnézni – kivéve a közönségdíjas versenyfilmet. Még maradt egy-két ínyencség, amit lehet, hogy nem lesz alkalmam máskor látni, de ez van, elengedem, kialszom magam és felkészülök a következő fesztiválra. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Befejező rész.

Kilencedik nap: ír és norvég anyák

Darren Thornton Four Mothers című filmjét szinte véletlenül választottam ki a műsorból. Hogy néz ki ez? A rövid leírások, vagy fülszövegek sokszor semmitmondóak vagy egyenesen félrevezetőek a TIFF programfüzetében, de ennek a témája (személyes érintettség miatt is) megragadott, azt feltételeztem (jogosan), hogy kacagni is lehet majd vetítés közben, szóval nem egy nagyon elvont művészfilm, vagy bonyolult dráma lesz, s nem utolsó sorban mellette szólt, hogy ugyanabban a moziteremmé avanzsált Studházban vetítik, mint a következő filmet, amire jegyet váltottam. Bűbájos, kalandokkal jó bőven fűszerezett történet a 40-50 éves korosztály azon csoportjáról, akiknek nincs családja, nincsenek gyerekeik (mert melegek – de ez nem fontos részlet), és idős, özvegy édesanyjukról kell gondoskodjanak, no meg persze a mamákról, akik jól-rosszul, de elfogadják ezt a helyzetet, torokszorítoan magányosak és még ők sem tudják, hogy nekik is csak jót tenne a társaság, a sorstársak nyitott, elfogadó közelsége. 

Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó, Aranymedve- és Fipresci-díjas része, a Drømmer (Álmok) mindent összevetve egyik kedvencem volt az idei TIFF-en, többek között amiatt, ahogya a szeretet és elfogadás problémáját artikulálja három generáció szemszögéből. A nagymama félti és óvná szárnyát bontogató, írói vénával megáldott unokáját, de kicsit féltékeny is rá. Az anya bárkit lekaratézna, aki bántotta porontyát, de rögtön azután üzleti lehetőségként tekint az irodalmi értékű napló kiadására. A lány pedig? Hát ő életében először szerelmes, szenved, ahogy illik, és persze egyszer továbblép, ahogy ez természetes.

Tizedik nap: Haugerud trilógiájának első két része és „hiánypótlás” a díjazott versenyfilmekkel 

Az emberi kapcsolatok összetettségét tanulmányozó norvég trilógia első részében (címe: Sex) Haugerud egy megcsalásnak is minősülő egyszeri kalandot helyez mikroszkóp alá, hiszen az „elkövető” barátja és felesége is olyan szempontokat hoz be a képbe, amire ő nem gondolt, és bár egész környezete türelmes, elfogadó és empatikus, azért nem szabadul meg a „házasságtörő” stigmájától.  

A második rész (Love) is a párkapcsolatokat vizsgálja – Oslo és egy közeli sziget közötti kompon, mondhatnánk. Minden szereplő egy-egy külön világ, tulajdonképpen boldog, beteljesedett emberek lehetnének, hiszen szakmájuk a hivatásuk is, mégis nagyon vágynak még valamire. Társra, ölelésre, szeretetre, vagy csak jó szexre.  

A TIFF egyik jó szokása, hogy utolsó nap levetítik a fontosabb díjakat nyert filmeket, így azok is, akik nem ezeket választották ki a nagyon gazdag programból, utolsó nap megnézhetik. A két legfontosabb díjat, a TIFF-trófeát és a rendezői díjat is menekült-témájú alkotásoknak ítélte oda a zsűri. Az utóbbi alkotást, Noaz Deshe Xoftex című munkájának utolsó vetítését sikerül megnézni, és sikerült megérteni, hogy a közönség miért nem zárta szívébe, és ítélt neki nagyon kevés pontot: nehéz összerakni egy mesélhető történetet a látottakból. Valóság és fantáziavilág között jelzés nélkül oda-vissza kalauzolnak minket, minden egy látomásszerű, erős fények és sűrű árnyékok uralta képekből áll. Nagyon szépen komponált, de nyomasztó hangulatú film… (A díjazottak teljes listája elérhető a filmtett.ro portálon.)

Folyt. köv. 2026-ban! 

Képünkben kiragadott pillanat Noaz Deshe Xoftex című, a TIFF rendezői díját elnyert alkotásából

MEGOSZTOM

Tiffológia 2025, 2. rész

Kerek hét napja sodródom a TIFF – Transilvania Film Festival programjával. Rohanok egyik moziból a másikba, a délutáni kávémat termoszból szürcsölőm vetítés előtt, türelmesen várok, hátha mégis be lehet jutni a „minden jegy elkelt” filmekre, autogrammot kérek Tarr Bélától, interjút készítek Uberto Pasolinivel, lekoppan a szemem, ha egy kicsit is érdektelenné válik számomra a vetítés, megtanulom, hogy minél távolabb üljek a légkonditól, és szomorúan, de lemondok egy-egy kiszemelt programról… Mert mindent nem lehet. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Második rész.

Negyedik nap: spanyol versenyfilm, finn és lengyel dokumentumfilm

Hétfőn két dokumentumfilmre váltottam jegyet, és mindkettő nagyon jó választásnak bizonyult. A Helsinki effektus (r. Arthur Franck) az ún. helsinki záróokmány 1975-ös aláírásának archív felvételeit elemzi, amelyek nemrég váltak hozzáférhetővé a nagy nyilvánosság számára is. A „helyére kerül” számomra sok történelmi esemény, amit nekünk egyáltalán nem tanítottak annak idején, jobban megértettem például a hideg háborút, és hogy a politikai kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény (aki senkit nem kötelezett semmire) miért vezetett lassan a keleti tömb széteséséhez.  

A Wolf utcai levelek (r. Arjun Talwar) egy nagyon személyes, hangulatos kis filmes napló – Varsó egyik utcájának lakóit mutatja be egy bevándorló srác kameráján keresztül. Az ott lakó emberek, a bolti eladók, a postás, a nemzeti ünnepen felvonulók, egy roma… a megszámlálhatatlan miniportrék közül nem egy ismerős számunkra is. 

A Myocardio (r. José Manuel Carrasco) című versenyfilm is jó választás volt: ez egy 15 éve befejezett, de mégsem lezárt kapcsolatot elevenít fel, újra meg újra, kicsit változtatva a részleteken, a hangsúlyokon, azon, hogy az érintett felek közül épp kinek a szempontjait szeretnénk jobban megérteni. Kicsit megcsúszik az önsajnálat és a patetikus nagy gesztusok banánhéján, egy adott pillanatban súrolja a romantikus komédia határait, de végül egyik csapdába sem sétál bele, és egy szerethető kis kamaradarab bontakozik ki a sohasem egyszerű szerelmi kapcsolatokról, szakításokról, viszontlátásokról.

Ötödik nap: izlandi sorozat, apákról szóló holland-belga és francia versenyfilmek  

A TIFF-re összeválogatott filmek között minden évben szerepelnek tévésorozatok is. Némelyiket meg lehet nézni maratoni vetítésben, másokból csak egy-két részt. Az utóbbi kategóriába tartozik A dán nő (r. Benedikt Erlingsson): egy nyugdíjas titkosszolgálati alkalmazott, aki Reykjavíkba költözik, egy sokszínű, de kicsi közösség hétköznapi konfliktusaiba csöppen, és nem tudja kívülállóként, tétlenül nézni a történeteket. Sajnos nem derül ki, mi lesz a saga vége, de ez a két részes ízelítő meghozza a kedvem, hogy lessem a streaming szolgáltatókat, hátha meg lehet majd nézni a folytatást is.  

A dán nő

Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég – kb. így lehet magyarítani a belga versenyfilm címét: Drie dagen vis (Három napig hal, r. Peter Hoogendoorn), hiszen a szülőhelyéről más országba elköltözött apa csak pár napot tölt két gyermekével, mint vendég. Az évente ismétlődő látogatások pedig meg fognak szűnni, és ez a felismerés felkavarja bunyós, iszákos, fiát, akivel soha nem volt szoros, közeli viszonya. A szeretet, a ragaszkodás kimutatása nehezen megy mindkettőjüknek, és a búcsú pillanatáig várjuk, hogy mikor fognak robbani a takaréklángon tartott érzelmek.

A birodalom (r. Julien Colonna) című akciódús filmben egy kamaszlány felnövés-történetétében izgulhatunk, hogy a maffiafőnök apa megússza-e a bandaháborút. Hát nem. Elvarratlan cselekményszálak is maradnak bőven, de a központi motívum, az apa-lánya „minőségi” idő értéke szépen kibontakozik a filmben.

Hatodik és hetedik nap: dán versenyfilm, magyar és román filmek 

A családállítás módszerét felhasználva egy szigorú, vallásos közösségben egy testvérpár éli újra gyermekkori traumáit. A dán Jeppe Rønde versenyszekcióban szereplő filmje (Acts of love / Szeretet-bizonylatok) a szeretet, az elfogadás, a hit, az ítélkezés-mentesség és gyógyulás számtalan buktatóját tárja fel. 

Szerda hagyományosan a Magyar Nap a TIFF-en. Idén sikerült méltóképpen adózni ennek a szekciónak is: Hajdú Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián az Ernelláék Farkaséknál filmmel elkezdett és a Kálmán-nappal folytatott párkapcsolati trilógia harmadik része. Sírva nevetünk, hiszen annyira karikírozva jelennek meg ezek a kiégett kapcsolatokban rohadó, középkorú párok, hogy másként nem tehetünk. Sajnálnunk kellene őket, mert mindegyikük sérült, boldogtalan, bántalmazott, esetlen, de annyira nem, hogy meghatódjunk, vagy empátiát váltsanak ki belőlünk, így hát muszáj nevetnünk. 

A Családi tűzfészek célkeresztjében is a párkapcsolatok állnak: Tarr Béla első, 1979-es filmjét ma talán doku-fikciónak neveznénk, hiszen a szereplők nem színészek, és életük egy valós helyzetét mesélik el a kamera előtt: egy kis lakásban több generáció él együtt, és a nyomor, a fullasztó összezártság mindenkinek az agyára megy, megmérgezi a családi idillt és végül váláshoz vezet. 

Radu Jude új, Kolozsváron, mobiltelefonnal forgatott játékfilmjét, a Kontinental 25-öt nagyon nagy érdeklődéssel fogadták a TIFF-en. A nemzetközi sikereket elért film, a nyomor, a hajléktalanság itt is fontos motívum, csak éppen nem az elszenvedők, hanem a kilakoltatásokat elrendelő ügyésznő (Tompa Eszter) és környezete szemszögéből. Az, hogy ki hogyan kommentálja a sajnálatos eseményeket, jó alkalommal szolgál ahhoz, hogy az alkotók tükröt tartsanak a nézők elé, és egy kényes társadalmi helyzetet mutassanak be. Ez, a Lazarescu úr halálából is ismerős attitűd, illetve a Kolozsvár ezer arcát megmutató képeknek köszönhetően a film máris a közönség kedvence.

Hysteria

Hetedik nap: német versenyfilm.  

Igen, ilyen is van a tiffen, amikor csak egy film fér bele a programba. Ismét sikerült jó érzékkel kiválasztani: a Hysteria (r. Mehmet Akif Büyükatalay) című német versenyfilm a rasszizmust exponálja egy kriminek vagy thrillernek is beillő történetben. Az emigránsok sokfélék ebben a filmben: szerepelnek itt egyszerű emberek, akik gyakran a rasszizmus áldozatai; olyanok, akik elvállalnak egy-egy statisztaszerepet, hogy egy kis keresethez jussanak, de hajszál híján az áldozatok szerepébe lökik őket; bevándorló művészek, akik befutott alkotók, és nyíltan vagy nagyon rafinált módszerekkel profitálnak az imigráns-státuszból; olyanok, akik teljesen beolvadnak környezetükbe, mert fizikai vonásaik nem árulkodnak arról, hogy legalább az egyik szülő bevándorló; és persze vannak militáns, agresszív gesztusoktól sem visszariadó emberek is… Minden esetre, azon lamentálok egy pár órája hogy vajon az is egyfajta rasszizmus, ha nekem Fatih Akin rendező neve jut eszembe erről a történetről. 

Kiemelt képünkön Tompa Eszter a Kontinental 25 című, mobiltelefonnal forgatott Jude-filmben

MEGOSZTOM

Türelem

Kassay Károly, ez a „derék veterán színész”, kilépett a kolozsvári Magyar Színház színpadára és elsírta magát. Vagy legalábbis könnybe lábadt a szeme. És nem a szerepe szerint. Mondjuk így: „civilből könnyezett”. 1923 decemberét írtuk. A Szamos partjára (ki)költöztetett (sétatéri) színház nagyterme kongott az ürességtől, pedig Kassay jubileumi előadását tartották. Tovább így – a Keleti Újság 1923. december 17-i lapszáma és Olajos Domokos beszámolója szerint: „Az öreg, délceg, szegénységében és elhagyatottságában is büszke művész, midőn a rivaldán megjelent és a színház ürességtől tátongó nézőterén szétnézett, szemeiben könnyek jelentek meg. Ki tudná érzékeltetni a kimondhatatlan fájdalmat és keserűséget, amely a búcsúzó színész művész-lelkén átviharzott? Ezt érdemelte ő? Lehetséges volna, hogy Kolozsvár magyarsága, amelynek valaha ünnepelt kedvence, daliás bonvivánja volt, ma teljesen megfeledkezett róla?”

Valóban lehetséges volna? Avagy: mi történt a Magyar Színházban?

A trianoni döntést követően az erdélyi magyar színjátszás addig soha nem tapasztalt, sajátos és megpróbáltatásokkal teli helyzetbe került. Tekintettel arra, hogy – a nyugat-európai színházi törekvésekkel szemben – Kelet-Európa hivatásos színházmozgalmait döntő mértékben a nemzeti öntudatra ébredés hívta életre, így azok – értelemszerűen – kevésbé tekinthetők kizárólag esztétikai jelenségnek, és a politikum mindig kiemelkedő hatást gyakorolt a színházi folyamatokra, ennek folyományaként az 1918 utáni erdélyi magyar színjátszásra nézve is jóvátehetetlen következményekkel volt az impériumváltás, valamint annak politikai–közéleti vetülete. 

A kialakult (történelmi) helyzetben a kolozsvári magyar nyelvű színjátszásnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, mind közül pedig az egyik legégetőbb problémának a színház és színtársulat anyagi fenntartása bizonyult, mely szoros összefüggésben állt a nézőszám egyre rohamosabb csökkenésével is. 

1923-ra valóban előállhatott az Olajos Domokos által megírt helyzet. Miközben a két világháború között a román színházak jelentős, évi rendszerességű állami támogatásban részesültek, melynek összege átlagosan az évi 120 millió lejt is elérhette, addig a magyar színtársulatok egyáltalán nem részesültek e támogatásból, sőt, a román színházak által kötelező módon befizetett adó kétszeresét – a 13 százalék helyett 26 százalékos jegyadót – voltak kénytelenek befizetni az államkasszába. (Mindezt részletesen tárgyalja Kántor Lajos a Kötő Józseffel közösen jegyzett Magyar színház Erdélyben 1919-1992 című kötetében.) 

Nehéz, példa nélküli és megoldhatatlannak tűnő helyzettel kellett tehát megbirkóznia a kolozsvári teátrum vezetésének: egyedül az előadás-számok (ezáltal pedig a jegybevételek) drasztikus növelése jelenthetett (látszólagos) kiutat. Az eredmény pedig? Három-négy naponként új bemutató, minimális próbaidő, túlhajszolt társulat, megkérdőjelezhető művészi színvonal, elmaradozó, elégedetlen közönség. A fent már idézett Keleti Újság hasábjain Olajos Domokos így folytatjal: „[a kolozsvári magyarság] általában a magyar színházi előadásokkal szemben elzárkózó magatartást mutat. (…) Felmerül az önként előreugró kérdés: melyik távolodott el a másiktól, a színház vagy a közönség? (…) Ki beszél ma színházról? És aki beszél, az csak kézlegyintéssel és ajakbiggyesztéssel és a leghűvösebb kritika és tárgyilagosság hangján emlegeti a Magyar Színházat. Vajon a közönség távolodott el a színháztól? Nem és ezerszer nem. (…) A színház iránti közhangulat és rajongás melegsége jutott fagypontra s a színház mai vezetősége, úgy látszik, nem tudja a közöny jégpáncélját az előadásokban megnyilvánuló magasfokú lelki és művészi feszültséggel és lelkességgel feloldani.”

Mindezek, valamint az ígért kulturális önrendelkezés elmaradásának ellenére a kolozsvári színház nemcsak megpróbálta átmenteni a (remélt) jobb időkre a kolozsvári magyar nyelvű színjátszást, hanem az impériumváltást követő évek nehézségei után tudatos építkezésbe és sajátos műsorpolitika kialakításába is kezdett. (Itt érdemes megjegyezni: az 1918 és 1940 közötti erőfeszítéseket, valamint a tényt, hogy Janovics Jenő és társai saját anyagi erőforrásaikat sem kímélve tettek meg mindent a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás megmentéséért, amit az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar adminisztráció a legcsekélyebb mértékben sem értékelt, sőt, igyekezett figyelmen kívül hagyni.) 

Az önfenntartásra ítélt kolozsvári intézmény vezetőinek és tagjainak az 1920-as és 1930-as években be kellett látniuk: a színház működését garantáló intézményes–anyagi keretek megszűntek, az önszerveződés útjára lépve pedig meg kellett teremteniük a túlélés keretfeltételeit. Ugyanakkor látnunk kell: a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás ügyéért felelősséget érző elit nem kizárólag a túlélést jelölte meg, mint legfőbb célt. Kádár Imre (1921 decemberében és szintén a Keleti Újság hasábjain) így vallott az előttük álló feladatról: „(…) gonddal ügyelnünk kell arra, hogy színpadi kultúránk az egyetemes fejlődés irányába igazodjék s a magyarság köteles áldozatkészségét ne zsákmányolhassa ki a vásári komédia, se a kritikamentes homályban burjánzó dilettantizmus, se puszta üzletes törekvés.” 

Jól látható: miközben az egyre rohamosabban csökkenő nézőszám, a fenntarthatóság terhéből fakadó teltház-kényszer, valamint a kedvezőtlen adminisztratív-politikai környezet a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás puszta létét veszélyeztette, addig az intézmény számára magas művészi színvonalú, az egyetemesség irányába vezető szakmai utat jelöltek ki. 

Miközben szintén Kádár Imre jegyzi meg a Keleti Újság 1924. január 1-jei számában, hogy „az erdélyi színjátszás az utolsó évben semmit sem haladt előre. De csúszik, csúszik visszafelé”, addig a színházvezetés megpróbálkozik a korábbi években bevált különböző ciklusok műsorra tűzésével, Kós Károly transzilvanista elgondolásán alapulva, valamint az erdélyi magyar nemzeti tradíció újragondolásának és felélesztésének szándékával pedig Janovics Jenő – az Erdélyi Irodalmi Társasággal együttműködve – megrendezi az Irodalmi Olimpiászt, valamint évadonként legalább négy magyar darab bemutatását vállalja. Ebből nő ki aztán azon drámapályázatok sora, amelyek bemutatkozási lehetőséget biztosítanak – többek között – Tamási Áronnak is. 

A színház anyagi csődjének elkerülése érdekében nemcsak széleskörű társadalmi összefogás szerveződik, s így – a közösség által eltartott színház egyfajta autonómiát is nyer –, hanem a színházvezetés is mindent megtesz annak érdekében – az Erdélyi Helikon 1926-ban megfogalmazott elképzeléseivel összhangban –, hogy a művészi tevékenység és produkció szerves kapcsolatban álljon közönségével: ne csak neki, hanem róla is szóljon. 

A színházi vezetés, sőt, a teljes erdélyi kulturális elit belátta, hogy a kolozsvári (és erdélyi) magyar nyelvű színjátszás jövője azon múlik, képesek lesznek-e egy sajátos, erdélyi színház-típus kifejlesztésére, amely közvetlen kapcsolatban áll közönségével, valamint a közösség által is megtapasztalt mindennapi kihívásokkal és érzékelésekkel. Kemény János, a kolozsvári színház későbbi (impériumváltást követő) igazgatója, ezt az újfajta, kívánatos színházi formát „nemzetközösségi színház”-nak nevezte.

Tanulság? A kolozsvári színházi vezetés az intézmény legmélyebb válságában belátta, hogy a teátrum egyetlen valós feladata ez lehet: a polisz ügyéről és a polisz lakóival együtt szólni. Az ehhez vezető út pedig a korabeli (erdélyi) magyar drámairodalom támogatása. Vagyis: amikor a színház már épp elveszteni látszik önfenntartó erejét és a teljes érdektelenségbe süllyed, az utolsó utáni pillanatban rátalál saját feladatára, és nekilát elmesélni saját közössége és közönsége történeteit. Mindebben a kor legjobb drámaszerzői a partnerei.

Ízlelgessük! Egy válságokkal teli időszak túlélni igyekvő közössége egyszerre lehetőséget lát a színházban, mely önmaga jelenét kezdi visszatükrözni. Felszabadító élmény lehetett: a színpadról visszahallani és -látni önmagad. 

Kassay Károly mindezt nem várta meg. A korabeli sajtó beszámolói szerint – megélhetési kényszerből – repatriált.

Mi, az utódok pedig, türelmesen várunk. 

Borítókép: oszmi.hu

MEGOSZTOM

Transeuropa – helyünk a világ nyíló tereiben

A 2007 óta évente megrendezett Transeuropa Fesztivált egyszer már tartották Kolozsváron, de fogalmazzunk úgy, csak részben, hiszen az akkori koncepció szerint párhuzamosan, több városban zajlottak az események. Idén viszont teljes egészében a Kincses város alternatív kulturális terei – elsősorban a Tranzit ház, a ZIZ és a Reactor – adtak helyet ennek a színes művészeti, kulturális és politikai eseménynek október 11. és 15. között.

A szervező European Alternatives párizsi székhelyű, de Európa több országában is aktív szervezet legfőbb célkitűzése a nemzetállami kereteken túlmutató, transznacionális (részvételi) demokrácia előmozdítása, illetve élhetőbb jövőbe vezető alternatívák kidolgozása, melynek egy fontos terepe, eszköze a Transeuropa Fesztivál.

Az eseménysorozat nemzetközi, vagy ha maradunk a fentebb bemutatott szellemiségnél, nemzetek feletti, éppen ezért az események nagy részének nyelve az angol volt.

Az idei cím igazából nehezen fordítható – Holding Spaces – de mindenképpen a terekhez való viszonyunkra utal: miképpen tarthatjuk meg, illetve fenn őket a magunk, illetve közösségeink számára? Nem hiába a többesszám, hiszen sokféle térben zajlanak életünk jelentős eseményei: fizikai terekben, virtuális terekben és mentális terekben, melyek egymáshoz is bonyolult rendszerben kapcsolódnak.

Milyenek ezek a terek most, és milyennek szeretnénk őket megtapasztalni a jövőben? – ez volt a legfőbb kérdés, amit a résztvevők a színes programokon, illetve a köztes időben zajló formális és félig formális beszélgetéseken megpróbáltak körbejárni.

A fizikai terekkel kapcsolatban komoly hangsúlyt kapott a lakhatás kérdése, ami Kolozsváron is különösen aktuális, elég csak az ingatlanárakra és a bérleti díjakra tekinteni és összehasonlítani egy kezdő tanári fizetéssel, és akkor a pataréti, nagyobb részt roma közösség viszontagságos történetét még nem is említettük, de szerencsére a fesztivál programjában külön hangsúlyt kapott.

Egész végig látható volt a Tranzit házban az a kiállítás, melynek anyagát Marion Colard belgiumi fotóművész pataréti gyerekekkel közös alkotásai tették ki, a közösség képviselői felszólaltak a szombati transznacionális civil gyűlésen (Transnational Citizen Assembly), illetve a fesztivál közönsége vasárnap délután el is látogathatott Patarétre, hogy megismerkedhessenek az ott lakók életkörülményeivel, illetve az értük dolgozó civilek és civil szervezetek eddigi eredményeivel.

A fizikai terekhez való hozzáférés más eseményeken is előkerült, legdirektebb módon az Ipari területek, ingatlanfejlesztés és lakhatási jogok című beszélgetésen, ahol helyi aktivisták próbálták megfejteni, miért nincsenek szociális bérlakások Kolozsváron, illetve miért fontosabb a piaci érdek az alapvető lakhatási jogok biztosításánál.

Végül szintén a dzsentrifikáció témájával foglalkozott az általam vezetett Disconnected – fórum színházi műhely, illetve esemény is a ZIZ-ben. A délelőtti workshopon amellett, hogy a fórum színház eszközkészletének alapjaival ismerkedhettek a résztvevők, előkészítettünk egy rövid jelenetet, melyben egy fiatal pár – A és B – a váratlanul érkezett gyermekáldás következtében szeretnének kiköltözni az egy másik párral közösen lakott albérletből, de nem találnak szerény igényeiknek megfelelő otthont, aminek a havi lakbére kiférne a büdzséből. A probléma nem Kolozsvár specifikus, az esti esemény sok országból érkezett résztvevői könnyedén tudtak kapcsolódni, a közös játék során felsejlett az a bonyolult tevékenységrendszer, amin végig kéne menni, hogy változtassunk a helyzeten. Hosszú távú aktivizmus a jogszabályi háttér megváltoztatásáért, szolidaritás az égető, rövid távú problémák orvoslására, civilek és civil szervezetek együttműködésének szövevényes hálózata. Nehéz, de nem megvalósíthatatlan, mármint olyan társadalmakban, ahol van némi civil kurázsi és működő NGO-világ…

Ha nincs, akkor bizony egész kis közösségek, szubkultúrák maradnak láthatatlanok a város életében, melyeknek egy különleges képzőművészeti workshop résztvevői kívántak mementót állítani a Láthatatlanok emlékművének megalkotásával, melyet a város engedélyével kiállíthattak vasárnap – egy egész napra – közterületen is.

És ha már emlékművek: több napon is lehetősége volt az érdeklődőknek – a ZIZ-ből indulva – okostelefonnal és fülhallgatóval kapcsolódva részt venni az Adorjáni Panna és Láng Dániel készítette hangsétán. Időutazás sétatempóban – a cím, a résztvevők a szervezőktől kapott térképet követve barangolhatnak a Mihai Viteazu szobortól a Holokauszt emlékműig és tovább, rövid pihenő alatt merengve a „ló farkánál”: mi lenne, ha a lovon ülő alak nő lenne. Nem egyszerű idegenvezetés ez, hiszen a hanganyag készítői valóban a séta tempójában beszélgetnek a kolozsvári emlékezetpolitikáról, szépen bemutatva, hogy az impériumváltások miként hagytak nyomot a város emlékművein, és mennyire nem azt sugallják, hogy akár békében is lehetne élni az óriási lovasszobrok árnyékéban. A séta utolsó állomása alternatív megálló, el lehet sétálni vagy buszozni ahhoz az ortodox teológiai komplexumhoz, amelyhez még ma sem sikerült emléktáblát állítani az építése miatt onnan Patarétre ebrudaltakkal szembeni jogsértés emlékére.

A most szubjektíven összerendezett kis beszámolónál színes programban volt még általam is látogatott két elem, melyek képesek kinyitni, mi az, amit a terekről gondolunk. Schneider-Lőnhárt Csenge két évvel ezelőtt alkotott Playdate című happeningje érdekes találkozásra hív. A tér egy csomagolópapírokkal fedett padlójú terem. A földön rajzeszközök, játékok, és QR-kódok, mindegyik egy erősen meditatív szövegre nyílik három nyelven, Csenge hangján. A találkozó ideje 1 óra 10 perc, de el lehet menni előbb is, és mindenki úgy él a felkínált lehetőségekkel, ahogy akar. Tetszőleges sorrendben hallgathatja a szövegeket (okostelefonról fülessel) rajzolhat, játszhat, egyedül vagy másokkal, ha nekik is kedvük van hozzá. Az ajtóra kiragasztott QR-kódról nyíló szöveg felkínál egy kerettörténetet is: 3021-et írunk, mindnyájan cyborg-okká lettünk, már akik túléltük a klímakatasztrófát. Nincsenek egészségügyi gondjaink, uraljuk a gondolatainkat, az emlékeinket, halhatatlanok és vágy nélküliek vagyunk, ez az első alkalom, hogy emberi érzésekkel találkozhatunk a felvételeken, és az a feladatunk, hogy megfelelő életteret építsünk ennek a furcsa fajnak. Az általam utoljára meghallgatott felvétel így végződik: Két bolygó beszélget, azt mondja az egyik kétségbeesve, képzeld, nekem Homo sapiensem van, erre a másik: ne aggódj, hamar elmúlik.

És ha már furcsa faj, egy rendkívül érdekes dokumentumfilmről szeretnék még beszámolni, melyet október 13-án vetítettek. A cím: Artist: parcurs.ideal. 2010-ben Roxana Borgna készített egy dokumentumfilmet a Iași-i Színművészetin frissen végzett 10 színésszel. 2023-ban visszatért, és közülük 9-cel újra felvette a kapcsolatot, mi lett az álmokból, vágyakból, világmegváltó tervekből. Érdemes megnézni, bár talán mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy milyen tér nyílik az idealista művészek számára ma Kelet-Közép-Európában.

Az utolsó napon már nem állt módomban jelen lenni, a fesztivál számomra a szombati transznacionális civil gyűléssel zárult, mely érdekes leckét adott részvételi demokráciából. Az egyértelműen kiderült, hogy az egyetemi tanár és a pataréti roma asszony igenis képes konstruktívan beszélgetni egymással, és még közös megoldandó ügyeik is akadnak. Ez rendkívül jó hír. Azzal kapcsolatban, hogy terük is nyíljon ezeket a közös ügyeket valamennyire is emberi módon rendezni, akad még némi munkálkodni való, közben pedig mintha valahol ketyegne egy méregzöld vekker….

MEGOSZTOM

Üzenet túlélő ivadékainknak

„De ti, ha már eljuttok odáig, 

hogy az ember az ember támasza lesz, 

gondoljatok ránk 

megengesztelődve.”

Bertolt Brecht: Az utódokhoz 

(Ford.: Garai Gábor)

Végül pedig, miután az utolsó is megbocsátott, kíváncsiak lesznek ránk túlélő ivadékaink. Elhordják romjainkat, felmérik az örökül hagyott pusztítást, viszolyogva és félig csukott szemmel, de mégis csak miránk, múltjuk szégyenére pillantanak, hogy értsék a kort, amelyben élni kényszerültünk, hogy tudják az időt, amelyben helyettük vallottunk szégyent. Kezük ügyében ott lesz a betiltások, máglyatüzek és fóliák elől mentett irodalmunk, ott lesznek díszleteink magukba roskadó vázai, ott lesznek örökölt betegségeik kiváltó okai, és igen, kínálja majd magát régvolt filmművészetünk is. Egyszer volt civilizációnk szorongó magánya az, amit mindebből kiolvasni alkalmuk adatik. Ha pedig létezik bárminemű értelme egy művészeti seregszemlének, az éppen ez: úgy állítani valamit a korról, hogy már a válogatás logikája és a kirajzolódó összkép is rámutasson, mily korban éltünk itt e földön. Épp ezért: ha kíváncsiak lesznek ránk a kevés szerencsések, idézzék fel bátran – miként azt én is feladatul kaptam – a huszonharmadik TIFF (Transilvanian International Film Festival) egynéhány alkotását, s vonják le bátran a következtetéseket! Állítom: megértik majd, hogy mit gondolt magáról sokaságunk egy világjárvány után, az állapottá vadult rendszerekben, egy háború árnyékában. Álljon hát itt – a terjedelmi megkötés miatt – csak az a két legfőbb konklúzió, amelyeket egy kolozsvári filmfesztivált megjárt hírhozó vonhat le a látott – csaknem 54 órányi – moziélményből! (Aki pedig többre kíváncsi, az az újvárad.ro oldalon a részletekbe menő beszámolóból is mazsolázhat.)

Egy: szorongunk és alig-alig van feloldás

A létezésünk egyéni és társadalmi szintjein egyaránt megmutatkozó, nyomasztó jelenségről a TIFF jónéhány alkotása szólt, a fesztivál szándéka szerint pedig az idei kiadás fókuszában az északi filmek álltak. Ennek megfelelően az első főtéri vetítés a nemrég megjelent – izlandi-német-brit koprodukcióban készült Northern comfort (rendező.: Hafsteinn Gunnar Sigurðsson) volt. A repüléstől rettegő felső középosztálybéli embereknek létrehozott terápiás repülőút viszontagságait bemutató fekete komédia látszólag egy úri hisztériát járt körül, a felszín alatt – és a felhők felett – azonban sokkal többről volt szó. A különböző korú, nemű és családi állapotú utasok azért vállalkoznak egy repülőútra, hogy leküzdjék a magasba emelkedéshez kapcsolódó, patologikus félelmüket, ám a film nem egyszerűen erről az elsővilágbéli problémának tűnő fóbiáról értekezett, hanem – kitágítva az értelmezési lehetőségeket – a kortárs társadalom minden szintjén jelenlévő (és bénító) szorongástípusokról is. Nevettünk a szereplők szánakoztató félelmein, de valahol mélyen mégis felismertük az érzést: a ránk nehezedő nyomás és elvárás-hálózatok előli fojtogató menekülés-kényszert.

És ha már a szorongás! Mitévő legyen egy kamasz, ha hirtelen és egyszerre a nyakába szakad az elkerülhetetlen (történelmi) múltfeldolgozás (végeredményben mégiscsak felszabadító) kényszere, a szerelmi és kapcsolati válságok kuszasága, valamint az a kikerülhetetlen társadalmi szerepvállalás, mely néhány évnyi kötelező sorkatonai szolgálatban manifesztálódik? A Delegation (rendező: Asaf Saban) mindezekről egyszerre és jó ízléssel beszélt, miközben az első pillanattól érezhettük: több lesz ez, mint egy egyszerű tinidráma. A lengyelországi haláltáborokat – kötelező módon, a tantervbe beillesztetten és szervezett körülmények között – felkereső izraeli végzős gimnazisták az utolsó nagy (európai) kalandjukon vesznek részt a film szerint, mielőtt megkezdenék kötelező katonai szolgálatukat. Hogy miként lesz a történelmi traumából megértett és feldolgozott élmény, hogyan kell a sokadik generációk gyászfeldolgozását (szakszerűen) végigvezetni, s egyáltalán a holokausztnak milyen identitásképző hatása van a jelenben is – ezekről mind beszélt Asaf Saban filmje. Közben pedig olyan zavarba ejtő kérdések is felmerültek, hogy lehet-e szerelmesnek lenni egy koncentrációs tábor barakkjában, lehet-e a történelmi múltról retraumatizálás nélkül beszélni, és lehet-e a fiatalkori szerelmi kapcsolatokról klisék nélkül szólni. Jelentem: lehetett.

Ha pedig szorongásról szólunk, végezetül nem mehetünk el a klímaválság mellett, mely nyomasztó tematikához kapcsolódik a Műanyag égbolt (R.: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta), melyet a TIFF magyar filmeknek szentelt estéjén láthattunk. A magyar–szlovák koprodukcióban készült posztapokaliptikus animációs sci-fi központi témája és problémafelvetése izgalmas: a földlakók szinte teljesen kihaltak, az emberi civilizáció maradványai csak egy mesterséges búra alatt képesek túlélni – így Budapest is –, az emberek teste pedig ötvenedik életévük betöltésekor állami tulajdonba kerül, hogy – a hatósági közreműködéssel – a szívükbe beültetett magból fa nőhessen, mely aztán oxigént termel és táplálékul szolgál a (még) életben maradottaknak. A világvége-környezetben lejátszódó családi dráma vizuális kivitelezése kifogástalan: 3D-s animáció és rotoszkópia (élőszereplős felvételek újrarajzolásának) keveréke. A film első félórája magával ragadja nézőjét, utána azonban a forgatókönyv túlírttá válik, s egyre zavaróbb lesz az, ami már az első percekben is feltűnik: a párbeszédek élettelenek vagy épp erőltetettek, és a zsigerekben érezni, hogy így még egy sci-fi-ben sem beszélhetnek élő vagy megrajzolt emberek. Klasszikus hibája ez megannyi magyar gyártású mozgóképnek, melytől sajnos a központi problémafelvetés is megkopott. 

Amint a TIFF megannyi filmje is mutatta: szorongásaink tárháza – félő – végtelen. A művészetnek azonban alkalma és lehetősége van a görcsök feloldására, a kérdés csak az, hogy mi, befogadó nézők, elég nyitottak vagyunk-e arra, hogy szembenézzünk saját démonjainkkal.

Kettő: ha van kiút a válságok halmazából, a vágyott fényre a női helytállás vezethet ki minket. 

Számomra az idei TIFF a sziporkázóbbnál sziporkázóbb színésznői alakításokról és a megrendítőbbnél megrendítőbb női sorsokról szólt. 

Hány úgynevezett jóbarát, valamint fél- és egészen részeg, a Forma-1 miatt Franciaországba érkezett (esetleg eleve ott élő) férfi tudja magáévá tenni alig néhány nap alatt, és olykor a legborzalmasabb módokon a mindössze tizenöt éves, az állami gondozás elől menekülő, prostitúcióra kényszerített Noémit? Bevallom, harminc-egynéhány után már nem számoltam. A Noémie Says Yes (R.: Geneviève Albert) című nagyjátékfilm egyetlen ponton – a legvégén – keltett bennem megütközést. Félek ugyanis, hogy csak a legritkább esetekben van kiút egy fiatal lány számára abból a borzalomból, melybe az állítólagos szerelme navigálja. Talán a happy end-kényszer eredménye, hogy Noéminek sikerült – a film szerint – kitörnie, nézőként – természetesen – örültem is ennek, de úgy érzem, a mindaddig nyers brutalitással és tűpontos színészi alakításokkal ismertetett „valóság” ezen a ponton megbicsaklott. Akárhogy is: a film a női test kizsákmányolásának és a gyermekprostitúciónak szörnyű mementója, s bár a helyszín Franciaország, a cselekmény történhetne szűkebb hazánk bármely ismert szegletében is.

A Daughter of Rage (R.: Laura Baumeister de Montis) az idei TIFF eddigi egyik legfelkavaróbb filmje volt. A nyomor kilátástalan jóvátehetetlensége, a mindent és mindenkor beborító szemét, a gyermeksorsok tragédiája, az eleve elrendeltetett ellen küzdő anya, a legelesettebbeket érő intézményes és mindennapi elnyomás, és persze a megrendítő (gyermek)színészi alakítások olyan játékfilm elegyét adták, amelyben a már-már dokumentum-értékűen nyers ábrázolásmódok és a költői fogalmazásmód keveréke teremtett feledhetetlent. A kolozsvári elit döbbent csendben ült a moziban. Tetszett nekik, amit láttak, viszolyogtak is tőle. Jó kis mozi volt – szólt a hallgatólagos egyetértés a teremben. A film pedig bármikor újranézhető. Elég csak a kolozsvári Patarétig, Európa egyik legnagyobb nyomortelepéig kimenni.

Ahhoz, hogy egy dokumentumfilm valóban dokumentumfilm legyen, kíváncsiság, empátia és legalább egy lépésnyi, permanens távolság szükséges a vizsgált problémától vagy személy(ek)től. A Who I Am Not (R.: Skovrán Tünde) ezeket mind (és még ennél jóval többet is) figyelembe véve készülhetett. A rendező az együttérzés és a megértésre való törekvés fénylő (képzeletbeli) lámpájával világított be az emberi szenvedés mélyfekete sötétjébe. Filmje középpontjában két dél-afrikai interszex személy – Sharon és Dimakatso – állt. Hogy milyen fizikai és lelki megpróbáltatásokkal jár interszexuálisnak lenni (amikor az ember olyan biológiai nemi jellegzetességekkel születik, melyek nem teszik lehetővé a kizárólagosan férfi vagy női kategóriába való besorolásukat), arról Skovrán Tünde alkotása tett tanúbizonyságot. S mielőtt bárki azt gondolná, marginális (ál)problémával van dolgunk: egyrészt egyetlen ember szenvedése is elviselhetetlen, másrészt az interszexualitás gyakoriságát a kutatások 0,5-1,7%-ra becsülik, vagyis e jelenség megegyező a vöröshajúak arányával. Miként az orvostudomány, úgy a társadalom is megosztott e kérdésben – főként, ha Dél-Afrikáról beszélünk –, és élek a gyanúperrel, hogy szűkebb köreink sem különböznek ebben a tekintetben a déli féltekétől. Az, amit a Who I Am Not tett, a legnemesebb misszió: elfogadásra, empátiára tanított, miközben láthatóságot biztosított egy olyan marginalizált kisebbségnek, amely nem is olyan kicsi.

Aztán váratlanul – a maximális fordulatszámon dübörgő fesztivál sűrűjében – valami olyasmire vetemedtem, amire ritkán szoktam: megadtam az első – maximális – öt pontot egy filmnek. (A nyájas nézők minden vetítés után és az előzetesen kiosztott szavazólapokon voksolhattak – egytől ötig – az épp megtekintett filmre.) Általában ódzkodom a szuperlatívuszoktól, de a Smoke Sauna Sisterhood (R.: Anna Hints) rövid kis életem egyik legmeghatározóbb dokumentumfilm-élménye lett. Nők egy csoportja (fiatalabbak és idősebbek, teltebbek és karcsúbbak, áldott állapotban lévők, családosok és egyedülállók, rákból kigyógyultak és megerőszakoltak stb.) időközönként összegyűlnek, hogy az egyik legősibb finn szauna-élmény, a füstös szauna jótékony hatását élvezzék. És amíg így tesznek, közben beszélgetnek. Nagyjából ennyi. És közben minden. Intim, megrázóan közvetlen, kitárulkozó és gyönyörű eseményláncolatnak lehettünk nézőkként részesei: ott voltunk ezekkel a lányokkal, nőkkel, asszonyokkal, láttuk fedetlen testük természetességét (leginkább az izzadó és sokat szenvedett testek egy-egy közeliben mutatott részletét, s csak legritkábban az arcukat), közben pedig a legkülönbfélébb élményeiket hallgattuk. Micsoda erőt kíván a nőként létezés! Micsoda nemes kitartásról árulkodnak beszámolóik, melyek élményanyagjai mind-mind egy erőszakos férfi-világban képződtek. A vászonról sugárzó fülledtség, az elbeszélések közvetlensége és tiszta őszintesége kiszakított a jelenből. Emberek vagyunk, férfiak és nők, nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál, de Anna Hints csodája egyre mégiscsak emlékeztetett: van ott a gőzben és a női létezés legbelsőjében valami titkos erő, amit – íme, itt a példa – elmagyarázni nem, legföljebb érzékeltetni lehet. A Smoke Sauna Sisterhood ezt költői tökéletességgel testette. Örökre hálás leszek, hogy láthattam.

Aki tehát a TIFF idei kiadását vizsgálva próbál majd rájönni arra, miként is éltünk e földgolyón, az a perifériára szorultak segélykiáltását hallja majd, s látni fogja a legszélsőségesebb nyomorban is felbukkanó élni akarás megrendítő erejét. Egy szorongó, önmaga árnyaitól összerezzenő társadalom képe sejlik majd fel, mely társadalomban – igenis – éltek hősök, amennyiben hősi tett a másik iránti, őszinte kíváncsiság, a megértés vágya, a fel nem adás egy, a feladás és elbukás esélyét magában hordozó korban. Ha van a huszonharmadik TIFF-nek elvitathatatlan érdeme, akkor az ez: újratanította résztvevőit meglátni az embert – a maga valójában, létbe-taszítottságában, nyomorában és szerethetőségében.

Több ez, mint egy művészi program. Ez misszió.

Borítókép: tiff.ro

MEGOSZTOM

3211 perc mozi

Véget ért a 22. TIFF. Megnéztem 3211 percnyi (közel 54 órányi) filmet, így nem maradt más hátra, mint beszámolnom a kolozsvári fesztivál utolsó két napjáról is. Lovassy Cseh Tamás TIFF-naplójának negyedik, befejező része. 

(Az első, a második és a harmadik rész ide, ide és ide kattintva olvasható.)

JÚNIUS 17.

Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen legalább egy olyan barátja, mint Theo Montoya, aki az Anhell69 című költői, szürreális elemekkel gazdagított dokumentumfilmjében állít emléket mindazoknak a hozzá közelállóknak, akik az elmúlt években estek áldozatául a kolumbiai (még közelebbről a medellíni) hétköznapoknak, melyek nem mentesek a kábítószerek gyilkos ölelésétől és a tobzódó erőszaktól. Montoya úgy mutatja be fiatal kortársait, hogy közben egy metaforákkal tarkított játékfilmet kíván leforgatni velük, ezáltal pedig a kolumbiai filmművészet nagyjai és hagyományai előtt is tisztelegni. Megrendítő szembesülni vele: a film főszereplőjének kiválasztott, húsz évesnél alig több fiú, a casting-videó leforgatása után nem sokkal életét vesztette. Az okokról semmit nem tudunk, de sejtjük. A rendező által narrált alkotás érzékenyen mutat rá a megpróbáltatásokkal teli sorsokba való beletörődés tragédiájára. Kétség nem fér hozzá, hogy nem hiába lett az Anhell69 az idei TIFF legjobb dokumentumfilm-díjának nyertese. 

Dragoș Lupan rendezőnek – az Ultima transhumanţă című dokumentumfilmjében – még épp sikerült befognia az egy eltűnőfélben lévő világ maradványairól visszaverődő fotonokat. A több mint tízezer éves transzhumáló pásztorkodás, melynek lényege, hogy az évszakokhoz kötődően vándorolnak pásztorok és nyájaik, ősi tudások sokaságán alapul. A több mint egy évtizedig forgatott alkotásban Lupan román, görög, török és albán pásztorcsaládok életét követi végig, a kultúrákon és földrészeken átívelő utazás során pedig betekintést nyerünk egy ősi életformába, melynek – a modern viszonyok közötti – felszámolódása mérhetetlen veszteséggel jár az egyetemes emberi kultúrára nézve. 

A túlzott anyai szeretet, a leválás képtelensége megbetegít. A szülőhöz láncolt, érzelmileg folyamatosan befolyásolt, szeretet-terrorban tartott gyermek akár úgy is érezheti magát, mint az Észak-Koreában rekedt milliók. Egyszerű, bárgyú párhuzam ez, a La Piedad (R.: Eduardo Casanova) pedig szürreális világával, (ízléstelenségig) eltúlzott színészi játékával csak felerősíti ezt a kínosan egyszerű metaforát. Olyan film ez, amely kapcsán már a harmadik percben érezzük: nézőként csapdába estünk, és kínos a létezés minden további perce, melyet az öncélú művészkedésbe torkolló mozival kell töltenünk. Az alkotásról azonban két pozitívum mégiscsak elmondható: egyrészt az események stilizált terei izgalmasak, másrészt amíg a moziteremben ültünk, a szomszédunkban dúló háború sem eszkalálódott tovább.

Korábban semmit nem tudtam Sebastián Silva-ról, de a Rotting in the Sun című, fekete humortól sem mentes nagyjátékfilmjét követően még többet akarok látni tőle. Bevallom, ritka az a fajta filmes humor, amely képes őszintén megnevettetni. Silva-nak ez többször is sikerült. Az egy depresszióval küzdő festőművész egyhangú hétköznapjaival indító alkotás pillanatok alatt válik meglepő, lebilincselő filmmé, miközben influenszer-, művész- és meleg szubkultúrák tárulnak fel (nyers valójukban) előttünk. A cselekményszál okosan, jó tempóban pörög, a karakterek szerethetők és a színészi játék is meggyőző. Bevállalós, (határozottan 18+-os), friss moziélménnyel zárom a TIFF utolsó előtti napját. 

JÚNIUS 18. 

Hogy aztán a vasárnapot kipihenten, egy kiváló magyar filmmel kezdjem. Ha korábbi naplóbejegyzésemben a magyar filmgyártás hagyományait ostoroztam, akkor most minden elismerésemmel kell szólnom a Háromezer számozott darab-ról (R.: Császi Ádám). A film karcos iróniával veri bele a néző (és a művészszakma) orrát saját mocskába: a mindent átszövő, zsigeri rasszizmusba, a diszkriminált társadalmi csoportok kizsákmányolásába, valamint a nyomorukkal való és a „felszabadító, lényeglátó művészet” égisze alatt zajló kufárkodásba. Szabad-e úgy színházi előadást csinálni a romákról, hogy nem vagyunk romák és nem értjük a helyzetüket? Tudunk-e a rasszizmusról rasszizmus nélkül beszélni? A felvilágosult liberális elit kilát-e az elefántcsonttoronyból? Ilyen kérdésekre keresi a választ Császi Ádám, amikor elmossa a határt valóság és a fikció között, filmje pedig úgy egyensúlyoz a doku és a játékfilm határain, hogy a nézőt újra és újra kritikai gondolkodásra sarkallja. Mi több várható el egy igazán remek mozitól?  

A fesztivál zárásaként pedig újra levetítik a versenyprogram győztes filmjeit. Ekkor látom magam is a fődíjas Like a Fish on the Moon-t (R.: Dornaz Hajiha), melynek főszerepét alakító Sepidar Tari elnyerte a legjobb alakításnak járó díjat is, s amelyet megosztva vehetett át az argentin La barbarie (R.: Andrew Sala) című filmben játszó Nacho Ouesdával. (A 22. TIFF díjazottjairól bővebben itt.) Kétségtelen: mindkét alkotásban átütő erővel hat a színészi játék. Továbbá: mindkét film mély, fullasztó, sőt, viszolyogtató családi drámákat mutat be. Az a tény pedig, hogy idén először a legfontosabb elismeréseket női alkotóknak ítélték oda, rég várt és megérdemelt fordulat. Korábbi beszámolómban már említettem, s ez a versenyprogram díjazottjainak személyétől független: számomra az idei fesztivál a női alkotók és alakítások elsöprő erejű seregszemléje volt. Üde (és felkavaró) élmény ez egy férfivilágban. 

Ezzel pedig vége. Több mind 120 ezer néző és 350 vetítés a TIFF idei mérlege. Aki pedig botcsinálta beszámolóimból kedvet kapott a mozihoz, még elkaphat egynéhány TIFF-es filmet Konstancán (augusztus 17. – 20.), Nagyszebenben (szeptember 7. – 10.) és Nagyváradon (szeptember 29. – október 1.) is, ahol és amikor a kolozsvári rendezvénysorozat kihelyezett, „mini fesztiválokat” tart majd.

MEGOSZTOM

Propagandafilm, mozicsoda, árokásás

A 22. TIFF első két napján még csak sejtettem, amit az elkövetkezőkben már határozottabban mertem remélni: a kolozsvári filmfesztivál továbbra sem hagy majd közömbösen, de azt, hogy ilyen szélsőséges érzéseket vált majd ki belőlem, álmomban sem gondoltam. Akárhogy is: hálás vagyok érte. Lovassy Cseh Tamás TIFF-naplójának harmadik része. 

Június 14., szerda

Mit jelent a szülőföld, a családi kötelék, a „vér szava”? Élhető-e az élet a személyes múlt megismerése nélkül? A válaszok: nagyjából mindent és nem. Elene Rebeca Carini egy bátor és személyes dokumentumfilmben, a The land you belong-ban, teszi fel kimondatlanul is e kérdéseket. A rendezőt közvetlenül a rendszerváltás után fogadta örökbe egy olaszországi házaspár. Ő is egyike azoknak, akiket a romániai árvaházak korabeli poklától mentettek meg, hogy esélyt kapjon az emberhez méltó életre, s aki harmincadik életévét betöltve visszatért Bukarestbe, hogy találkozzon vérszerinti családtagjaival. A látogatásra elkíséri egyik – szintén „frissen visszaszerzett” – testvére is, útjuk pedig az önmegismerés intim próbatételévé válik. Fontos szempont: Rebeca esetében sikeres örökbefogadásról beszélhetünk, olaszországi családjával kiváló a kapcsolata, és készen áll arra, hogy feltegye kérdéseit örökbeadójának. (Gyökérkeresők címmel egyébként Lukács Csaba erdélyi születésű, Magyarországon élő újságíró is készített már dokufilmet a Romániából örökbefogadottak vagy „kivásároltak” én- és családkereséséről.) Elene Rebeca Carini vállalja kételyeit, félelmeit, nyílt őszintesége pedig az első pillanattól magával ragadja a nézőt. 

Nem így a Műanyag égbolt (R.: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta), a TIFF magyar filmeknek szentelt szerda estéjén. A magyar–szlovák koprodukcióban készült posztapokaliptikus animációs sci-fi központi témája és problémafelvetése izgalmas: a földlakók szinte teljesen kihaltak, az emberi civilizáció maradványai csak egy mesterséges búra alatt képesek túlélni – így Budapest is –, az emberek teste pedig ötvenedik életévük betöltésekor állami tulajdonba kerül, hogy – a hatósági közreműködéssel – a szívükbe beültetett magból fa nőhessen, mely aztán oxigént termel és táplálékul szolgál a (még) életben maradottaknak. Persze, rendszeresen akad olyan, aki még több időt akar, az azonban már szokatlanabb, hogy valaki idő előtt vállalja az önkéntes beültetést – miként az egyik főszereplő is. A világvége-környezetben lejátszódó családi dráma vizuális kivitelezése kifogástalan: 3D-s animáció és rotoszkópia (élőszereplős felvételek újrarajzolásának) keveréke. A film első félórája magával ragadja nézőjét, utána azonban a forgatókönyv túlírttá válik, s egyre zavaróbb lesz az, ami már az első percekben is feltűnik: a párbeszédek élettelenek vagy épp erőltetettek, és a zsigerekben érezni, hogy így még egy sci-fi-ben sem beszélhetnek élő vagy megrajzolt emberek. Klasszikus hibája ez megannyi magyar gyártású mozgóképnek, melytől sajnos a központi problémafelvetés is megkopik. És ha már a magyar filmek napja! A TIFF idei válogatásába számos igazán értékes film is bekerült. A Magasságok és mélységek (R.: Csoma Sándor) egynéhány hibája ellenére is fontos alkotás, melyből a főszereplő, Pál Emőke alakítása messze kiviláglik, és bárki számára bizonyítja, méltán lett nemrégiben a Magyar Mozgókép Fesztivál legjobb női főszereplő-díjának egyik birtokosa (az elismerést Román Katalinnal megosztva kapta). A Larry (R.: Bernáth Szilárd) pedig – szakítva a magyar filmgyártás összes, szerencsétlenebb hagyományával – az elmúlt időszak egyik legfontosabb és legjobb filmje lett. Utóbbi két alkotásról többet most ne is, azokat korábban, nem pedig a TIFF keretei között láttam. Zárásként pedig csak ennyi: kívánom, hogy az Elxurtuk-, a Blokád-, az Aranybulla-, a balsors és a történelmi megpróbáltatások által megtépett, oly sokat szenvedett Magyarországnak minél több, a TIFF-hez hasonló fesztiválja és szabad filmművészete legyen!

Június 15., csütörtök

A Like an Island (R.: Tizian Büchi) zavarba ejtő, fikciós dokumentumfilm. A svájci Lausanne egyik negyedében, valamint a negyedet átszelő folyó partján látszólag nem történik semmi. Nehezen is érthető, mi szükség van Danielre és Ammarra, arra a két biztonsági őrre, akik a környék nyugalmának biztosításáért felelnek – és közben a film főszereplőivé is válnak. A megszólaló lakók bár említenek egy korábbi, drogügylethez kapcsolódó rendőrségi esetet, valamint egy legendáról is hallani, miszerint a Faverges nevet viselő negyed egyik leánya szerelembe esett a szomszédos (és ellenségnek tekintett) lakónegyed fiával (igen, egyfajta modernkori Rómeó és Júlia ez, a szerelmesek pedig látomásszerűen fel is bukkannak a vásznon), az azonban nem válik világossá, Daniel és Ammar miért kell megakadályozza, hogy a városlakók lemerészkedjenek a folyópartra. (Hacsak nem azért, mert a legenda ifjú párja is épp ott tűnt el.) Ha azonban egy lépést hátralépünk és a film egészére vetünk egy pillantást, mindez talán már nem is annyira fontos. A negyed lakóinak vallomásai valóban – a film címében is előre jelzett – sziget körvonalait rajzolják meg. Titkokba, emberi sorsokba és az együttélés hol nyugodt, hol feszélyező kényszerébe zárt lakónegyeddel (lakószigettel?) van dolgunk, Tizian Büchi alkotásáról pedig nyugodtan gondolhatjuk, hogy nem is akar ennél többet: fikciós- és dokumentumfilmes eszközökkel elmesélni egy misztikus mesét az emberi együttélés természetéről.

Hány úgynevezett jóbarát, valamint fél- és egészen részeg, a Forma-1 miatt Franciaországba érkezett (esetleg eleve ott élő) férfi tudja magáévá tenni alig néhány nap alatt, és olykor a legborzalmasabb módokon a mindössze tizenöt éves, az állami gondozás elől menekülő, prostitúcióra kényszerített Noémit? Bevallom, harminc-egynéhány után már nem számoltam. A Noémie Says Yes (R.: Geneviève Albert) című nagyjátékfilm egyetlen ponton – a legvégén – kelt bennem megütközést. Félek ugyanis, hogy csak a legritkább esetekben van kiút egy fiatal lány számára abból a borzalomból, melybe az állítólagos szerelme navigálja. Talán a happy end-kényszer eredménye, hogy Noéminek sikerül kitörnie, nézőként – természetesen – örülök is ennek, de úgy érzem, a mindaddig nyers brutalitással és tűpontos színészi alakításokkal ismertetett „valóság” ezen a ponton megbicsaklik. Akárhogy is: a film a női test kizsákmányolásának és a gyermekprostitúciónak szörnyű mementója, s bár a helyszín Franciaország, a cselekmény történhetne szűkebb hazánk bármely ismert szegletében is.

A Tigru (R.: Andrei Tănase) már a román filmnap egyike. A marosvásárhelyi állatkertből kiszökött tigris utáni hajtóvadászat egy nagyívű metaforaként is értelmezhető, melyben csak látszólag fókuszálunk a nagymacska utáni kutatásra, hiszen a nagyjátékfilm középpontjában valójában a főszereplő állatorvosnő (és megcsalt feleség) drámája áll. A fogságból kiszabaduló vad, valamint a Cătălina Moga által megformált karakter sorsa összefonódik, noha előbbit lelövik, utóbbi pedig tovább él – megbocsájtva férje (ki tudja hányadik) félrelépését. Az összességében tisztességes és egyenletes munkának nevezhető film végén csak egy kérdés marad: női főszereplőnknek lesz-e lehetősége (és van-e szándéka) a szabadulásra?

Jut eszembe: szélsőséges érzelmeket ígértem! Az az igazság, hogy jó kis PowerPoint-bemutatót rakott össze Oliver Stone, melynek a Nuclear Now címet adta, s valamiért dokumentumfilmként hivatkoznak rá az emberek. Az idei fesztivál egyik díszmeghívottjának, aki a legutóbbi időkben Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal készített interjúsorozata miatt vált ismertté, s aki szerint az orosz elnök „nagyszerű vezetője országának, és az emberek szeretik őt”, sikerült összeraknia egy faék egyszerűségű propagandafilmet az atomenergia nagyszerűségéről. Dokunak pedig már csak azért sem nevezhető, mert valahogy nemigen sikerült megszólaltatnia olyanokat, aki akár csak egy pillanatra is felvetnék az atomenergiával kapcsolatos aggályokat. Helyettük azonban TikTok-influenszer és a Rosatom magas beosztású vezetője beszélhetett hosszan arról, miért az atomerőművek építése és bővítése a bolygó megmentésének egyetlen lehetséges eszköze. Persze az atomenergia olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá, az észérvek helyett pedig vallási fanatizmussal köpködnek egymásra a technológia támogatói vagy ellenzői. Hogy hol az igazság, nem tudom, s hogy ez így van, abban Oliver Stonenak is felelőssége van. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom a politikai indíttatásból készült (vagy bármilyen egyéb) propagandát.

De akkor mi kell ahhoz, hogy egy dokumentumfilm valóban dokumentumfilm legyen? Kíváncsiság, empátia és legalább egy lépésnyi, permanens távolság a vizsgált problémától vagy személy(ek)től. A Who I Am Not (R.: Skovrán Tünde) ezeket mind (és még ennél jóval többet is) figyelembe véve készülhetett. A baróti születésű, sokáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjaként alkotó, jelenleg pedig az Amerikai Egyesült Államokban élő színésznő-rendező az együttérzés és a megértésre való törekvés fénylő (képzeletbeli) lámpájával világít be az emberi szenvedés mélyfekete sötétjébe. Filmje középpontjában két dél-afrikai interszex személy – Sharon és Dimakatso – áll. Hogy milyen fizikai és lelki megpróbáltatásokkal jár interszexuálisnak lenni (amikor az ember olyan biológiai nemi jellegzetességekkel születik, melyek nem teszik lehetővé a kizárólagosan férfi vagy női kategóriába való besorolásukat), arról Skovrán Tünde alkotása tesz tanúbizonyságot. S mielőtt bárki azt gondolná, marginális (ál)problémával van dolgunk: egyrészt egyetlen ember szenvedése is elviselhetetlen, másrészt az interszexualitás gyakoriságát a kutatások 0,5-1,7%-ra becsülik, vagyis e jelenség megegyező a vöröshajúak arányával. Miként az orvostudomány, úgy a társadalom is megosztott e kérdésben – főként, ha Dél-Afrikáról beszélünk –, és élek a gyanúperrel, hogy szűkebb köreink sem különböznek ebben a tekintetben a déli féltekétől. Az, amit a Who I Am Not tesz, a legnemesebb misszió: elfogadásra, empátiára tanít, miközben láthatóságot biztosít egy olyan marginalizált kisebbségnek, amely nem is olyan kicsi. 

Június 16., péntek

Fesztiválnaplóm első vagy második részében már említettem, a TIFF pénteki napjáról szóló beszámolóm pedig csak aláhúzza: nagyon, de tényleg nagyon szeretem a dokumentumfilmeket. A Theatre of Thought (R.: Werner Herzog) elmélyült, érdekfeszítő utazás az agykutatás jelenében. A szerteágazó területeket bejáró alkotás megállapításait képtelenség lenne egy bekezdésben részletezni, így csak egyetlen (filmbéli) kérdésfelvetést említenék meg, melyből – reményeim szerint – érzékelhetővé válik, hol tart ma a tudomány, melynek közmegbecsülése (az ismert és sajnálatos okok miatt) mindinkább megkopni látszik. Mivel már tudjuk, hogy agyunk egyes területei milyen funkciókat látnak el, elérkezett az ideje annak is, hogy megfejtsük: mitől válnak az „egyszerű” agyi impulzusok tudattá? Werner Herzog filmje elegendő időt hagy nézőjének ahhoz, hogy napirendre térjen e bámulatos tudományterület aktuális kérdéseivel, s remélhetőleg visszaadja a „hitetleneknek” is a tudomány kapcsán elveszejtett bizalmukat.

Aztán pénteken valami olyasmire vetemedtem, amire ritkán szoktam: megadtam az első – maximális – öt pontot egy filmnek. (A nyájas nézők minden vetítés után és az előzetesen kiosztott szavazólapokon voksolhatnak – egytől ötig – az épp megtekintett filmre, s így lel gazdára a TIFF végén a közönségdíj.) Általában ódzkodom a szuperlatívuszoktól, de a Smoke Sauna Sisterhood (R.: Anna Hints) rövid kis életem egyik legmeghatározóbb dokumentumfilm-élménye lett. Nők egy csoportja (fiatalabbak és idősebbek, teltebbek és karcsúbbak, áldott állapotban lévők, családosok és egyedülállók, rákból kigyógyultak és megerőszakoltak stb.) időközönként összegyűlnek, hogy az egyik legősibb finn szauna-élmény, a füstös szauna jótékony hatását élvezzék.

És amíg így tesznek, közben beszélgetnek. És nagyjából ennyi. És közben minden. Intim, megrázóan közvetlen, kitárulkozó és gyönyörű eseményláncolatnak leszünk nézőkként részesei: ott vagyunk ezekkel a lányokkal, nőkkel, asszonyokkal, látjuk fedetlen testük természetességét (leginkább az izzadó és sokat szenvedett testek egy-egy közeliben mutatott részletét, s csak legritkábban az arcukat), közben pedig a legkülönbfélébb élményeiket hallgatjuk. Micsoda erőt kíván a nőként létezés! Micsoda nemes kitartásról árulkodnak beszámolóik, melyek élményanyagjai mind-mind egy erőszakos férfi-világban képződtek. A vászonból sugárzó fülledtség, az elbeszélések közvetlensége és tiszta őszintesége kiszakít a jelenből. Emberek vagyunk, férfiak és nők, nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál, de Anna Hints csodája egyre mégiscsak emlékeztet: van ott a gőzben és a női létezés legbelsőjében valami titkos erő, amit – íme, itt a példa – elmagyarázni nem, legföljebb érzékeltetni lehet. A Smoke Sauna Sisterhood ezt költői tökéletességgel teszi. Aki tudja, nézze meg, többször is, jobb lesz tőle a világ!

Romániában – számos egyéb mellett – két tényező miatt megpróbáltatás a létezés: az egyik az állam és az egyház végletes összefonódása, a másik pedig az az attitűd, ami az Arsenie. Viața de apoi című dokumentumfilmet életre hívta. Aljasat jól csinálni a leghitványabb, Alexandru Solomon rendezőként pedig pont ezt teszi, amikor hívőket és nem hívőket kiválogatva egy buszos kirándulást szervezt az Arsenie Boca által bejárt romániai helyszíneket felkeresendő. A zarándoklat egyes stációi során rekonstruálják a tagadhatatlan kultusznak örvendő és szenttéavatására „váró” ortodox szerzetes pap életének egy-egy fejezetét, közben pedig a résztvevők saját hitükről vallanak. De tennék-e mindezt, ha tudnák, a rendezői szándék nem kevesebb, minthogy hülyét csináljon belőlük? Hogy irracionális, elvakult a hitük? Sok esetben az, de akár ez (is) lehet a hit (egyik) természete. Hogy megannyi kritika megfogalmazható az ortodox egyház működésével kapcsolatban? Persze! Csakhogy Solomon filmje erre már képtelen. Egyszer sem tudok őszintén nevetni a látottakon – ellentétben a népes közönség többségével. A film egy pillanatra sem ad lehetőséget arra, hogy megértsük a zarándokok hitét, helyette – a kamera és a láttatás hatalmával élve – már az első perctől ítélkezik, s erre hívja nézőit is. Az Arsenie. Viața de apoi nem film, inkább egy óriási (és látható közönségsikernek örvendő) ásó, amivel öntudatlan büszkeséggel lehet tovább mélyíteni az árkot az önmaga felvilágosultságát minden alkalommal megünneplők, valamint a nagy kérdésekre adható válaszokat a hitben vagy épp az összeesküvés-elméletekben keresők között. Szégyenteljes bizonyítéka ez a film a romániai társadalom megosztottságának, és szégyenteljes, hogy épp a filmművészet eszközével fokozható ez az egymásnak feszülés. Szélsőséges érzelmeket ígértem, hát ez lett belőle.

Végül pedig: a Pocalul. Despre fii și fiice (R.: Dana Bunescu, Cătălina Tesar) a sátoros romák életébe nyújt betekintést. A fiúgyermek hiánya számos nehézséget eredményez e zárt közegben, ahol a családi kötelékek szentsége mindennél előrébb való. A dokumentumfilm révén, mely antropologikus szakértelemmel készült, egy olyan világ titkai tárulnak fel, mely itt létezik velünk, de inkább mellettünk, s amelyről semmit nem tudunk. A roma közösségek belső szabályai, társadalmuk rétegzettsége a többség megértésére vár. Dana Bunescu és Cătălina Tesar alkotása pedig ebben segít. Filmjük missziós jelentőséggel bír, az abban szereplőket pedig – ismételten csak – nem elítélni, hanem megérteni feladatunk. 

Címlapkép: két arc a Smoke Sauna Sisterhood című dokumentumfilmből

MEGOSZTOM

Vigasz és a látás öröme

Most akkor van vagy nincs vigasz? Jó lenne tudni. Vagy elég lenne csak látni megtanulni? Korábban a szorongásos nézéskényszerről szóltam, s már akkor tudtam, elérkezik a pillanat, amikor vészesen felgyűlnek a napok, fel a filmek is, én pedig majd itt állok (ülök) megszégyenülve, egy sort le nem írva, s így a 22. TIFF harmadik, negyedik és ötödik napja mintha meg se történt volna. A mentségem ennyi: ha választanom kell, hogy filmet nézzek vagy filmről írjak, gyengeség, igen, de mindig az előbbinél maradok. Adja az ég, hogy ami ezután jön, ne csak az adósság kései törlesztése legyen! Lovassy Cseh Tamás TIFF-naplójának második része.

Június 11., vasárnap (Vigasz)

Nincs vigasz, bassza meg – gondolom, amikor egy férfi előttem, alig több harmincnál, átöleli a lányt, mintha melegíteni akarná – a kedd esti, főtéri vetítésen nincs túl meleg –, aztán az ölelés biztató simításba vált. A nő, nincs több huszonötnél, szomorúan nézi a férfit, majd a vásznat, majd újra emberét. A férfi rámosolyog. A nő vissza. Bánata nem enyhül. A vetített képek egymásutánja szép, de van benne mégis valami mélabú. Aztán egyszerre acélos kattogás (cetek hangja), a két fiatal most újra a vásznat figyeli, majd Patrick Dykstra töri meg a csendet. Ő narrálja ugyanis a Patrick and the Whale címűt (R.: Mark Fletcher), melynek főszereplője is, és hosszan, érthetőn beszél a világ – jelen állás szerint és kétséget nem tűrően – legnagyobb titkáról: az ámbráscetek alig ismert életéről. Dykstra bő egy évtizede úszik együtt az óriásokkal. A megismerés szenvedélye hajtja, ahogy a szoros kötelékben élő állatokat is. Amikor közéjük merül, megközelítik a férfit, 60-70 kilója pedig nevetségessé teszi az emberi létezést a cetek 15-20 tonnájával és bámulatos intelligenciájával szemben. Mark Fletcher dokumentumfilmje nem akar többet, csak ennyit: a végtelen vizek kékjében habkönnyen lebegő óriásokról elmondani annyit, amennyi elmondható. Az pedig nem valami sok. Patrick Dykstra épp ezért tette fel az életét arra, hogy válaszokat adjon a feltett kérdésekre, s még azelőtt megérthessük a ceteket, hogy az utolsót is legyilkoltuk volna. Az élet méltóságán, zavarba ejtő csodáján kezdek gondolkodni. Nézem a filmet és szerénységet tanulok. A vetítés végén beszélgetés az alkotókkal. A nézőtéren egy női hang szólal meg. Egy Izlandról érkezett fesztiválozó. Köszöni a filmet, s jelzi: hazájában jövő héten kezdődik a bálnavadászat időszaka. Nincs vigasz, bassza meg – gondolom. De lehetne. 

Mentőautó hajt az óceánparti szeméttelepen. Lassít, de nem áll meg – ki tenne így? –, a hátsóajtó kinyílik, majd gyorsan becsukódik. Csak pár teli szemeteszsák marad utánuk. Ami nekik haszontalan, az a nicaraguai mélyszegénységben (a szeméttelep tőszomszédságában) élő gyermekeknek játék. El is kezdődik az kardozás a levágott, kidobott emberi kezekkel. Hogy kerül a veszélyes (bio)szemét a telepre? Jó kérdés lenne, de inkább így: hogy kerülnek oda a gyerekek? A Daughter of Rage (R.: Laura Baumeister de Montis) az idei TIFF eddigi egyik legfelkavaróbb filmje. A nyomor kilátástalan jóvátehetetlensége, a mindent és mindenkor beborító szemét, a gyermeksorsok tragédiája, az eleve elrendeltetett ellen küzdő anya, a legelesettebbeket érő intézményes és mindennapi elnyomás, és persze a megrendítő (gyermek)színészi alakítások olyan játékfilm elegyét adják, amelyben a már-már dokumentum-értékűen nyers ábrázolásmódok és a költői fogalmazásmód keveréke teremt feledhetetlent. A kolozsvári elit döbbent csendben ül a moziban. Tetszik nekik, amit láttak, viszolyognak is tőle. Jó kis mozi volt – hallgatólagos egyetértés a teremben. A film pedig bármikor újra nézhető. Elég csak a Patarétig kimenni. 

Még egy kicsi és után, ígérem, felszusszanunk! Előtte azonban a Charcoal (R.: Carolina Markowicz) röpít el minket napjaink Brazíliájába. A szintén szegénységben élő szénégető család São Paulo régióban lakik. Az élni és túlélni vágyó anya, a (titokban) meleg férj és a cserfes gyermek kálváriája akkor veszi kezdetét, amikor a magatehetetlen nagypapától megszabadulnak (elégetik), az ebben segédkező egészségügyi alkalmazott pedig cserébe egy szökésben lévő, elviselhetetlen drogkereskedőt rejt el házukban mindaddig, amíg elül körülötte a nyomozás, és biztonsággal tovább állhat. S hogy mikor jön el ez a pillanat? Az – sajnos – mindenki számára a messzi távol titka. Az amúgy is szűkös otthont megosztani nem kis kihívás, főleg akkor, ha a család diszfunkciója a napnál is világosabb. A kiszolgáltatottság egy újabb, mélysötét árnyalata izzik fel (mint a szén) a vásznon. Micsoda életek, micsoda körülmények, és milyen tűpontos, tökéletes arány- és stílusérzékkel megvalósított alakítások! A szegénység egyenes következménye a szabad cselekvés lehetőségeinek beszűkülése. Épp ezért nincs, amin csodálkozni: a család az első kínálkozó alkalommal a saját kezébe veszi sorsát, még akkor is, ha ez újabb emberéletet követel. Ezzel azonban semmi nem oldódik meg, hisz jól látjuk: a kiszolgáltatottság mintázatai újratermelődnek a környező családokban is. És akkor most válaszoljunk: van vigasz vagy nincs vigasz? 

Június 12., hétfő; június 13., kedd (A látás)

Látni, ne csak nézni. Vagy még inkább: tudatosan nézni, hogy látássá nemesüljön. Az elmúlt három nap további filmjei valahogy erre tanítanak. A My Name Is Alfred Hitchcock (R.: Mark Cousins) úgy enged bepillantást a filmzseni agyába, hogy azt az illúziót kelti, mintha maga Hitchcock beszélne hozzánk. Öt tematikán keresztül (menekülés, vágy, magány, idő, kiteljesedés és magasság) ismerkedünk a filmes életmű darabjaival, s közben feltárulnak a rendezői trükkök titkai. Tudatosságra nevel Cousins dokumentumfilmje, amikor rámutat: a komolyan vett alkotás ezernyi előre megfontolt döntés eredménye, melyeket felfedezni nem kell félnünk, jó lesz. Semmi nem a véletlen műve, sőt, az effektusok és beállítások nagyon is szándékoltan teremtik meg azt a hazug illúziót, melyet aztán a film valóságának nevezhetünk.

Ha az előbbi alkotás tudatosságra, akkor a Dogwatch (R.: Gregoris Rentis) türelemre tanít. Hol van már az aranykor, amikor még igazi szomáliai kalózok támadtak az áruszállító hajókra! (Hozzávetőlegesen 15-20 éve már annak, s azóta csak elvétve fordul elő egy-egy ilyen eset.) A dokumentumfilm egyik főszereplője – négyen is vannak – pedig pont ezt fájlalja. Történeteiken keresztül nemcsak a hajókat védő, fizetett zsoldosok életébe nyerünk bepillantást, hanem megismerkedünk az idő egy új természetével is. Ugyanis a nyílt tengeren egy esetleges támadásra várni (mindhiába), folyamatos harckészültségben lenni, valamint újra és újra gyakorlatozni a létezés egy eddig ismeretlen ütemét jelenti. A Dogwatch épp ettől meghatározó: úgy beszél valamiféle férfi-magányról, hogy közben nem sok minden történik benne, hiszen a várt támadás(ok) elmarad(nak). A „semmi dramaturgiáján” keresztül azonban látni lehet a sorsokat, szinte érezni a várakozás felőrlő erejét, a várakozást egy jobb, nyugodtabb életre – majd, ha a szolgálat letelik. 

De ugyanígy várja haza két napja eltűnt hivatalnok fiát a Black Stone (R.: Spiros Jacovides) főszereplője, a kerekesszékbe kényszerült másik fiúgyermekét otthon ápoló, nyugdíjas éveiben járó görög édesanya. Noha az egyfajta áldokumentumfilmként vászonra vitt alkotás összességében nem az eddig látottak legerősebbje, bájos humora letagadhatatlan, a főszerepet alakító Eleni Kokkidou pedig egyszerűen fantasztikus. (Itt jegyzem meg, hogy számomra az idei TIFF a sziporkázóbbnál sziporkázóbb színésznői alakításokról is szól.) 

Leginkább mindig azt a másikat kell megtanulnunk látni. A Compartment Number 6 (R.: Juho Kuosmanen) című nagyjátékfilm női főszereplőjének pedig bőven van ideje arra, hogy a Moszkva és Murmanszk közti, napokig tartó vonatúton valóban meglássa az először még igencsak ellenszenves, ám nyers egyszerűségében is szerethetővé váló útitársát, egy fiatal bányászt, akivel a hatos számú hálófülkén kénytelen osztozni. A valahol a kilencvenes évek elején és a végtelen orosz semmiben zakatoló szerelvény egy érzékeny és a szó legnemesebb értelmében vett „szép” dráma helyszíne. Barátság, elengedés, kovászos uborka, szerelem, válságok az életcél és a ki is vagyok én tárgykörében, és persze vodka, sok vodka. Mindezektől azonban nem válik közhelyessé a film, ennek oka pedig az a teljesítmény, melyet Seidi Haarla és Yuriy Borisov színészekként nyújtanak. (Nem hiába nyerte el a film 2021-ben a Cannes-i fesztivál nagydíját.)

Apropó Cannes! Az El crítico (R.: Javier Morales és PerezJuan Zavala) talán a legmeghatározóbb spanyol filmkritikusi életpályát mutatja be: a doku fókuszában az épp napjainkban visszavonulni készülő Carlos Boyero áll. A megosztó megmondóember a régi iskola gyermeke: ízlését jóvátehetetlenül számonkéri minden alkotáson, a nemzetközi fesztiválokon rendszerint halálra unja magát, pályatársai se kiköpni, sem lenyelni nem tudják immár évtizedek óta, iszik, drogozik, szexista megjegyzéseket tesz, s eközben a legnagyobb spanyol napilapok foglalkoztatják, ahol csípős megjegyzéseivel teletűzdelt kritikáit publikálja. Rocksztár ő és több egymást követő generáció számára útmutató a (film)világ dolgaiban. Épp csak azt nem veszi tudomásul, hogy a kritika műfaja és szerepe időközben megváltozott. Ha magyar párhuzamot kellene vonnunk, így fogalmazhatnánk: Carlos Boyero egy még ma is élő Molnár Gál Péter, akinek szintén elvitathatatlan érdemei voltak a magyar (színház)kritika terén, személye azonban hasonlóan ellentmondásokkal volt teli. Eljött az ideje a művészetről való közbeszéd demokratizálásának, s ebben a közösségi médiák szerepe is felértékelődhet. De melyik lesz a jobb világ: az, ahol megkérdőjelezhetetlen műveltségű, ám privilegizált (többnyire férfi) kritikusok mondják el és írják le, hogy mit kell gondolni egy-egy filmről, vagy az a valóság, melyben minden kommenthuszár a maga módján megmondóember? Esetleg van arany középút? Lennie kellene… Végezetül pedig két újabb dokumentumfilm! (Igen, bevallom: imádom a dokukat.) A Crows Are White-ról (R.: Ahsen Nadeem) csak ennyit: akinek lehetősége van rá, azonnal nézze meg! Az önfelvállalás gyönyörű (és pazar humorú) története ez, melyben nemcsak egy japán kolostor titkos élete tárul elénk, hanem annak minden ellentmondása is, s amely nemcsak a tradicionális muszlim család, valamint az abból való kiszakadás és a hagyományokkal történő leszámolás drámája, hanem egy érzékeny anya-fiú, apa-fiú és férj-feleség kapcsolat is. Nadeem hosszú éveken át forgatott filmje egyelőre nálam dobogós, a La Huella, Historia de un Parador de Playa (R.: Alessio Rigo de Righi) című másik alkotás pedig az öröm és boldogság himnusza. Az Uruguay-i óceánparton alapított vendéglő története mesébe illene: néhány barát összefogásából mára egy világszerte ismert vállalkozás született, melynek alapját a jó ételek, a kiváló italok, a gondosan válogatott zene, a helyiek összefogása, a szív, a lélek és a szakértelem képezik. Ha bárkit is érdekel a gasztronómia, kötelező filmélmény ez, s mindenki csak egyre figyeljen: ezesetben éhesen nem tanácsos a moziterembe érkezni!

MEGOSZTOM

Szorongás, trauma, szerelem, együttélés, görbe tükör, megállított idő, hatalom

A klinikusok által valamiért nem jegyzett szorongásos nézéskényszer a TIFF (Transilvania International Film Festival) kezdetével jelentkező tünetegyüttes. Nálam ez az idén 22. kiadásához érkezett fesztivál ez évi kínálatának közzétételekor jelentkezett. Az ember fellapozza a több mint kétszáz film leírását tartalmazó programfüzetet, s érzi, mindent látni akar, ám tudja, ambíciója eleve kudarcra ítéltetett. A június 9-én elrajtolt kolozsvári eseményről tudósítani nem kis kihívás. Mindaz, amiről e beszámolóban – és az elkövetkező napokban érkezőkben – szó lesz, egy szubjektív válogatás lenyomata. A fesztivál (és saját szelekcióm) során egyetlen kérdésre fókuszálok: mit állítanak a látottak (és hallottak) a jelenemről. Semmi más nem érdekel, csak a valóságos kérdésfelvetések. Nincs más elvárásom, csak ez: vegyen komolyan az alkotó és alkotása. Ennyit tehát a kötelező – bevezető – körről, a fennmaradó értékes időt és karakterszámot pedig fordítsuk a lényegre: a hazai és nemzetközi filmművészet kincses városbéli ünnepére. Lovassy-Cseh Tamás TIFF-naplójának első része.

Június 9., péntek

A szervezők szándéka szerint a TIFF idei kiadásának fókuszában az északi filmek állnak. Ennek megfelelően az első főtéri vetítés az idén megjelent – izlandi—német—brit koprodukcióban készült – Northern comfort (rendező.: Hafsteinn Gunnar Sigurðsson) volt. A film tökéletes választás a fesztiválindításhoz, hiszen minden tulajdonságot magáénak tud, amivel egy nyitóprodukciónak rendelkeznie kell. (A TIFF főtéri programkínálatában egyébként a nagyobb népszerűségre számító közönségfilmek kapnak bemutatkozási lehetőséget.) A repüléstől rettegő felső középosztálybéli embereknek létrehozott terápiás repülőút viszontagságait bemutató fekete komédia látszólag egy úri hisztériát jár körül, a felszín alatt – és a felhők felett – azonban sokkal többről van szó. A különböző korú, nemű és családi állapotú utasok azért vállalkoznak egy repülőútra, hogy leküzdjék a magasba emelkedéshez kapcsolódó, patologikus félelmüket, ám a film nem egyszerűen erről az elsővilágbéli problémának tűnő fóbiáról értekezik, hanem – kitágítva az értelmezési lehetőségeket – a kortárs társadalom minden szintjén jelenlévő (és bénító) szorongástípusokról is. Van itt tartalomgyártási-kényszerben szenvedő influencer, vannak nem működő párkapcsolati mintázatok, s mindeközben a film nem kevés helyzet- és jellemkomikummal szórakoztatja (okosan) a közönségét. Nevetünk a szereplők szánakoztató félelmein, a repülés megúszására tett (hol bénácska, hol tragikus) kísérletein, de valahol mélyen mégis felismerjük az érzést: a ránk nehezedő nyomás és elvárás-hálózatok előli fojtogató meneküléskényszert. (A nyitófilm másik különlegessége volt, hogy együtt nézhettük azt annak egyik (fő)szereplőjével, a természetes eleganciájával jelen lévő Timothy Spall-al, aki az idei TIFF életműdíját is megkapta. A vele folytatott másnapi beszélgetésen egy szerénységében és bölcsességében is kiemelkedő, megkérdőjelezhetetlen tehetségű, világszerte ismert és elismert alkotó képe rajzolódott ki, aki részletekbe menően mesélt életútjáról és munkáiról, melyek egyértelműen megnézésre érdemesek.)

Június 10., szombat

És ha már a szorongás! Mitévő legyen egy kamasz, ha hirtelen és egyszerre a nyakába szakad az elkerülhetetlen (történelmi) múltfeldolgozás (végeredményben mégiscsak felszabadító) kényszere, a szerelmi és kapcsolati válságok kuszasága, valamint az a kikerülhetetlen társadalmi szerepvállalás, mely néhány évnyi kötelező sorkatonai szolgálatban manifesztálódik? A Delegation (rendező: Asaf Saban) mindezekről egyszerre és jó ízléssel beszélt, miközben az első pillanattól érezhettük: több lesz ez, mint egy egyszerű tinidráma. A lengyelországi haláltáborokat – kötelező módon, a tantervbe beillesztetten és szervezett körülmények között – felkereső izraeli végzős gimnazisták az utolsó nagy (európai) kalandjukon vesznek részt, mielőtt megkezdenék kötelező katonai szolgálatukat. A film számos vetülete közül most csak egy: Izrael emlékezetpolitikája mindenképp szót érdemel. A zsidó állam nem kevés anyagi erőforrást áldoz arra, hogy diákjai testközelből megtapasztalhassák a vészkorszak eseményeit. A menetrend szerinti „kirándulásokon” résztvevő fiatalok műsorokkal készülnek, amelyeket egy-egy emlékhelyen adnak elő. Ha lehetőség van rá, holokauszt-túlélő is elkíséri őket, s a vezetőtanárok arra is figyelemmel vannak, hogy minden nap zárásaként, közösen beszéljék át a látottakat, a gyerekek pedig szabadon vallhassanak megéléseikről. Hogy miként lesz a történelmi traumából megértett és feldolgozott élmény, hogyan kell a sokadik generációk gyászfeldolgozását (szakszerűen) végigvezetni, s egyáltalán a holokausztnak milyen identitásképző hatása van a jelenben is – ezekről mind beszél Asaf Saban filmje. Közben pedig olyan zavarba ejtő kérdések is felmerülnek, hogy lehet-e szerelmesnek lenni egy koncentrációs tábor barakkjában, lehet-e a történelmi múltról retraumatizálás nélkül beszélni, és lehet-e a fiatalkori szerelmi kapcsolatokról klisék nélkül szólni. Jelentem: lehet, lehet, lehet. (Csak röviden jegyzem meg: a film megtekintése különösen jó élmény, ha előtte olvastuk a témához szorosan kapcsolódó, Nagyapám engem agyonlőtt volna című, Jennifer Teege által írt regényt.)

A Kagefabrikken (rendező: Christian Lollike) a TIFF versenyprogramjának része, a dán – ismételten csak fekete – komédia pedig egy valódi és súlyos problémáról – a muszlim közösség integrációjáról – beszél nagyszerű arányérzékkel. Lollike okos stratégiát választ: ahelyett, hogy a politikailag korrekt fogalmazásmód fojtogató kényszerének áldozatává válna, inkább ide (őshonos dánok) és oda (bevándorlók) is egyformán „üt”. Jóízlésű humorral beszél interetnikus kapcsolatokról, el- és befogadásról, miközben rámutat: a „horizontot betöltő” kapitalista termelési kényszer még a nemzeti és hitbéli identitásokat is felülírhatja. A csőd szélén álló cukrászüzem megmentéséért a főszereplő bármire képes: sikertelen öngyilkosságát követően új szerelemre talál, családja életét gyökeresen felforgatja, a nagyobb bevétel érdekében pedig hitet vált. A produkció egyik fő erénye, hogy szereplői – mindennemű esendőségük ellenére is – valódi alakok, nem pedig elnagyolt típusok. A Kagefabrikken a kortárs dán társadalom (egyik) görbe tükre, nézőként pedig felszabadító látni, hogy szerencsésebb történelmi fejlődésű régiókban van mód és tudás a jelenről és a gyöngyvásznon kritikusan gondolkodni. 

A szombati nap zárására pedig még sokáig emlékezni fogunk, ez pedig nem egy zsurnaliszta lózung. De tényleg nem. A (rossz idő miatt) Boncidáról a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermébe költöztetett Jay-Jay Johanson-koncert a közepesen jó hangosítás ellenére is egyike eddigi legjobb koncertélményeimnek. Az elektronikus zene és a jazz műfajait ötvöző svéd zenész hangi képessége és jelenléte egyszerűen lenyűgöző. Előadásmódja, melyet csak felerősít a zenekar mögött futó vetítés, egyszerűen megállítja az időt. Aurája és zenéje új valóságot teremtett, s úgy vonta be a koncert végén állva tapsoló közönséget, hogy a varázslathoz elég volt egy laptop, két szintetizátor, egy dob és egy mikrofon. Nem értek a zenéhez, így rendszerint csak azt tudom felmérni, hogy hatott-e rám a hangzó tér vagy sem. Jay-Jay esetében ez a legkevesebb, amiről szó lehet. Ha valaki jót akar magának, függjön rá a munkásságára!

A koncert után pedig rövid átállás, majd jött a pont az i-re. Axel Danielson és Maximilien Van Aertryck rendezők ugyanis úgy hozták létre dokumentumfilmjüket, az And the King Said, What a Fantastic Machine címűt, hogy vélhetőleg egy percet sem forgattak, miközben épp a kamera (és film) szerepéről gondolkodtak. Archív felvételekből és az interneten csilliárdnyi számban fellelhető videókból és klipekből vágták össze alkotásukat, hogy egy filmtörténeti áttekintés ürügyén a kamera hatalmáról szóljanak. Mindenhol, az életünk minden mozzanatában képek vesznek minket körül. De tisztában vagyunk-e azzal, mire képes a mozgókép? Gyanítom: nem. Danielson és Van Aertryck azonban pontosan tudják, milyen hatalom (a tehetségük) birtokosai, a jót jóra használni pedig vállalható feladata lehet a (film)művészetnek, melyet e doku keretében maradéktalanul teljesítettek.

A TIFF első két napja (a látottak alapján) minden elvárást felülmúlt. Bárhogy is lesz az elkövetkezőkben, ami elmondható, azt igyekszem elmondani majd. 

Borítókép: Pillanatkép a Klagenfabrik című filmből

MEGOSZTOM

„Tíz, tíz, tiszta víz”

A PKE Művészeti Tanszékének kolozsvári kiállításáról

Méltó és helyénvaló egy képzőművészeti képzés fennállását művészettel ünnepelni. Ezt tudják a Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Tanszékének oktatói és végzett hallgatói is, akik augusztus 14-én igényes kiállítással nyitották meg azt az eseménysorozatot, amelyet a 2022/2023-as egyetemi évben további rendezvények követnek a képzés 20 éves fennállásának apropóján. A Tíz, tíz, tiszta víz címet viselő kiállítást a Kolozsvári Magyar Napok programjai között tekinthették meg az művészetkedvelő érdeklődők a Bánffy-palotában működő Szépművészeti Múzeum impozáns tereiben.

A tematikus alkalom Gergely Ernő Endre, Kolcsár Zsolt, Kónya Kincső, Kovács Kinga, László Hajnalka, Lőrinczi Inez, Ozsváth Zsuzsa, Szabó Réka, Torkos Márk Erik és Balázs Zoltán munkáin keresztül reflektált a vízre, mint az életet magába záró, de egyre fogyó erőforrásra.

A kurátorok, dr. habil Maior Enikő rektorhelyettes és dr. Balázs Zoltán tanszékvezető ötlete és kezdeményezése nyomán a víz tematikájára válaszul érkező alkotások között találtunk helytörténeti vonatkozásokat kiemelő koncepciókat és általánosan, a vízzel mint jelenséggel és tulajdonságaival operáló munkákat. A különböző perspektívákat összegyűjtő kiállítás egyes darabjai önálló mondanivalóval álltak előttünk és mégis, egymást kiegészítve hívták fel a figyelmet az esemény fő motívumára.

A témagazdagság és az alkotói kreativitás találkozásának természetes következményeként mély üzenetet hordozó művekhez kapcsolódhattunk, hogy rajtuk keresztül újragondoljuk víz és ember kapcsolatát helyi és tágabb, általános vonatkozásban is. Az alkotók által megjelenített értelmezések és asszociációk elénk hozták az erő, az állandó mozgás és hullámzás, a magába szippantó kékség, a számlálhatóság motívumait és egyes térkompozíciók, valamint digitális munkák idő- és térbeli specifikumok kiemelésével visszavittek a történelem azon korszakába, amikor a víz dominanciája hangsúlyosan volt jelen a világban vagy az Érmellék térképén. Ezt a térképet az előttünk járó generációk rajzolták át és mi magunk is folyamatosan alakítjuk. Nem ceruzával és specifikus mérőeszközökkel, hanem azzal, hogy hagyjuk magunkból elfogyni a víz iránti tiszteletet, veszélybe sodorva azt az egyensúlyt, amelynek egyik alappillére ez az elem.

Ehhez kapcsolódóan megrendítő pillanat volt, amikor a tágas tér középpontjában szembetalálkoztam egy csónakkal, amely tárgyiságában is felkiáltójel volt, funkcióját vesztett fadarab benyomását keltette. Ahogy a rézmozsárban az őrlés, a csónakban is ott a mocsár fölött lebegő ködök homálya és a víz alatt hömpölygő élet emlékezete. Ott a benne koppanó, gumicsizmás láb nyoma, az őstáj érintése. Örökre száraz deszkái közé szorult minden árnyék s az Érmellékről eltűnt erek és folyók képe. A terem közepén ott állt a megrekedtség és bizonyosság jele. Mert a víz elfogyott, a csónak pedig maradt. 

Az első teremben helyet kapó kompozíció az Érmelléken túl, székelyföldi tájakra kalauzolta az eseményre látogatókat, akik üvegekbe zárt forrásvizeken keresztül, nyilvánvaló különbségekkel szembesülve, gondolkodhattak el azon, hogy a víznek mennyi arca és színe van. Mert a víz hordozó. Alaptulajdonságai mellett tartalmazza annak a vidéknek az ízét és hangulatát, amelynek földjéből előtör. A történeti utalásokat kiegészítve, a kiállítóterekben jelen voltak azok a kontrasztok, amiket a víz léte és hiánya nyomán konstatálhatunk.

Helyet kaptak olyan munkák is, amelyek a kékséggel játszva, vakmerően teret ütöttek a falra, amelyre függesztették őket. A szegleteken túl a fehér falba ütköztünk, míg belül a kék mélység húzott magába vagy éppen a vizet darabjaira szedve csalogatott, hogy az anyagon túl merjünk nézni.

Ellenpontként, az aszály motívumának variációin keresztül merülhettünk bele sötét tónusokba, elszáradt növények képének befogadásába, hogy visszaemlékezzünk arra: a víz kékjét kell kevernünk mindenhez, hogy színeket és életet kapjunk. Ez a kékség kell a növények zöldjéhez, ebben az kékben feloldódás van. Általa születik meg a fákat keményen tartó erő vagy a virágok legélénkebb árnyalata.

Az életet biztosító és sokarcú víz-megjelenítései mellett külön installáció állított mementót olyan, a vízhez kapcsolódó babonás hagyatéknak, mint a rontás levételét szolgáló szenes víz szimbóluma. Az időben visszasétálva idézhettük fel azt a gyakorlatot, melynek során nagyanyáink a vizet használták közvetítőként a varázslat vagy az áldás átadására. Ők hitték, hogy a tiszta víz és a tűz az orrlyukakat tágító sistergésen túl, elcsendesíti a sírást és elmossa a sötét tekintetek nyomát. Hitték, hogy a víz, amellett, hogy felveszi a bögre vagy vödör formáját, hordozza az áldás súlyát is. Lepereg a homlokról, elpárolog a lázas arcról, hogy aztán a levegőben táncolva újra és újra találkozás legyen. A tűzzel, az edénnyel, az öreg kézzel, ami vele mosta el a gyermek homloka mögötti, vélt vagy valós sötétséget.

A kiállítás megnyitóján Maior Enikő rektorhelyettes elmondta: „A PKE képzőművészeti képzésének fő céljai között szerepel, hogy önállóan gondolkodó, a világra figyelő művészeket neveljen, akikben az alkotómunka és a kreativitás együtt jár a körülöttünk változásban levő világra irányuló reflexióval.”

Összességében elmondható, hogy a több mint húsz munkát bemutató kiállítás szándéka megvalósult, hiszen a misztikum és a mitológiák szintjén, de azon túlmutatva is, ráirányította a figyelmet a vízre mint eleven, örökmozgó entitásra, amely nagyon is valóságos, de egyre fogyó, illetve egyre kevesebb tiszteletet kapó elem. Ugyanakkor indirect módon meghatározta a művészet és a művész egyik lényeges szerepét. A közlés következtében, a művész edukálhat azáltal, hogy megmutat valamit abból a valóságból, amely saját perspektívájából látszik; alkotásaiban, melyek útra bocsátott üzenetek, hozzáférést kínál egy témához, amely továbbgondolásra hívja a befogadót.

Augusztus 14-én gazdagabban távoztunk a kolozsvári Bánffy-palotából. Az alkotók, munkáikon keresztül, olyan gondolatokat és emlékeket idéztek meg, amelyek valóban a „kék látóhatárra” vezettek vissza. Az külön öröm, hogy a PKE Művészeti Tanszéke több – a témához kapcsolódó – rendezvényt tervez, melyek a Tíz, tíz, tiszta víz című kiállításhoz hasonlóan, a képzés 20 éves fennállásának alkalmából kerülnek a publikum elé, további élményeket ígérve minden művészetkedvelőnek.