A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának nyolcadik, befejező része.

A fesztivál utolsó szakaszára visszatértünk Gyergyószentmiklósra, ahol az M Studio Are we human or are we dancers? (Emberek vagyunk vagy táncosok?) című előadása nyitotta a záró sorozatot. A sepsiszentgyörgyi társulat alkotása fizikai és prózai színház határán mozog, témája a tánc, a performer és magánember viszonya. A produkció több koreográfiai egységet foglal magába, közöttük hangzanak el a monológok. Az előadás fő erénye a táncosok természetes jelenléte, emberközelisége. A címből ítélve épp ilyen koncepcióra számítottam: a táncos/performer testtapasztalatának megélése miatt érdekes, és az általunk kevéssé átlátott világba kaphatunk betekintést. Azt is vártam, hogy megmutatja a művész civil és színházi életének kapcsolódását, s hogy a színpad mennyiben formálja át a személyiséget. Ez utóbbi kevésbé jelenik meg, lett volna még miről beszélni az előadásban.
Nyilvánvaló, hogy a Are we human or are we dancers? a táncszínház demokratizálásának irányába tekint, de Ioana Marchidan koreográfus koncepciója nem volt kellőképpen kimunkált, nem fogalakozott a részletekkel, amiért olyan izgalmasnak ígérkező elemek maradtak levegőben, mint a rajzok, vagy a különböző témájú, nem mindig jól szerkesztett személyes szövegek, a közönséggel való interakció. Sokszor úgy éreztem, a releváns kérdésfelvetések mellett közhelyes asszociációk jelennek meg, például az előadás vége felé elkészülő padlórajzok esetében. Furcsa, hogy míg a koreográfia folyamatosan a tömeg–egyén ellentétre összpontosít, az előadás egésze nem bontja ki kellőképpen ezt a témát. Egységesebb lett volna a produkció, ha asszociációs szempontból a szövegek szorosabb együttműködésben léteztek volna a látvánnyal és a koreográfiára nagyobb hangsúly kerül, akár technikai szempontból is.

A Csíki Játékszín Pillanatfelvétel című előadását, a felfelé futó testhőmérsékletem miatt kénytelen voltam kihagyni.   

Az Andrei Mureșanu Színház produkciójára viszont elmentem, és nem bántam meg. Az Eugen Jebeleanu rendezte La Ronde meghökkentő, katartikus színházi élményt nyújthat a kellő nyitottsággal rendelkező nézők számára. Izgalmas és merész előadás, nagyon jó színészi alakításokkal, pontosan eltalált színpadi váltásokkal és átgondolt rendezői koncepcióval. A La Ronde olyan értelemben provokatív, hogy a szexualitás sokszínűségét járja körül, megvalósításában pedig egzakt megoldásokhoz nyúl. Ritkán látni például kelet-európai színpadokon csókot azonos nemű párok között, vagy konkrét szexuális segédeszközt. Sem a szerző (a Yann Verburgh írta a darabot Arthur Schnitzler A szerelem órája című műve nyomán), sem a rendező nem általánosan, vagy didaktikusan kezeli a témát. Izgalmas emberi történeteket látunk művészi szinten megvalósult jelenetekben. Jebeleanu szerencsésen elkerülte a közönségessé válás zsákutcáját: pontosan kiszámítva adagolt minden olyan elemet, ami szokatlan lehet a nézőnek, és mindig tudja, hol elég a provokációból. A La Ronde azért is tud ennyire jól működni, mert egyszerre marad safe place közönség és színész számára, és teremti meg a színész-néző közötti intimitást, közelséget.

A Váróterem Projekt Alkésztisz előadása ehhez képest sokkal szűkebb és fizikailag közelebbi térben játszódott, ám kevésbé volt érzékelhető az átvitt értelemben vett közelség. Visky Andrej rendezésének alapgondolata Alkésztisz és Admétosz kiüresedett, kényszeredett kapcsolata, a feleség halálvágya. Úgy vélem, Euripidész darabjának ez a rendhagyó értelmezése kegyetlen őszinteséggel beszél női elnyomatottságról, de talán szélsőségessége és a történet árnyalásának hiánya miatt kevésbé volt hiteles. Az Alkésztisz tézisét tekintve lehetne feminista, de a karakterek egydimenziós mivolta miatt didaktikussá válik. Félresiklani látszott a színészvezetés: sajnos az üres formaiságon kívül nem sok érzékenységet fedeztem fel a karakterek ábrázolásában. Kivétel Pál Emőke alakítása, aki szemmel láthatóan karaktert épít, a valóban erős színészi jelenlét megérintő alakítássá formálódik. Azonban az élő és gondolkodó Alkésztisz műanyagbábok között ragad egy teljesen kaotikus világban.
Abba a szürreális helyzetbe kerültem most is, mint a fesztivál elején látott Amadeus esetében: nem tudtam kitalálni, hogy pontosan mi történik a színpadon. Bizonyos jeleneteknél nem láttam a történések logikáját, nem értettem az előadás szabályrendszerét, ha volt neki. Erre egy példa: Alkésztisz halála után is jelen van a színpadon. Úgy jár-kel, hogy senki sem látja, ő viszont mindent érzékel: azt gondolhatnánk hát, hogy szellem. Azonban egyszerre csak manifesztálódik, a többiek is érzékelik őt, leteperik, valami erőszak szerű történik a színpadon, majd mindenki számára valóságossá válik, hogy ő Alkésztisz. Rejtély marad, hogy ez Alkésztisz hullája, vagy a köztünk maradt fizikai megtestesülése, esetleg lelkének Leia hercegnőhöz hasonló, hologramos kivetülése-e, hiszen a testet eltemették. Kiásták? Nekrofíliáról van szó? Metaforikusan elvont jelenet? Hogyan kerül Alkésztisz bármilyen formában is Heraklész vad bulijába, amin Admétoszon kívül az egész háznép részt vesz? Egyáltalán mi történik a színpadon a stroboszkóp villogásán kívül? Egyik kérdésre sem kapunk választ, s ez csak egy körülbelül tízperces jelenet a másfél órás előadásból. Az előadást nem tudtam élvezni, mert káosz uralkodott a színpadon. Hiába voltak hát a jó ötletek, a szuper önreflexiós kísérletek, a koncepció nem volt megfelelőképp összerántva és a színészek voltak kellőképp instruálva. Azt hiszem, Pál Emőke remek alakításán kívül egyedül Gábor Zsófia látványa és jelmezei voltak még igazán értékelhetők. Egyedinek és ütősnek találtam az előadás vizualitását (a rengeteg tollpihét és felesleges kelléket leszámítva).

A Kollokviumot a marosvásárhelyi A nép ellensége zárta. Találó leütése volt a fesztiválnak, hiszen egy olyan előadásról van szó, amiről, bevallom, órákon át vitatkoztunk a YourLivingRoom udvarán. Keresztes Attila rendezése ugyanis egyfajta kőszínházi keretek közé zárt fórumszínházi kísérlet, a közösség és egyén szembenállása, a korrupció, a demokrácia, a hatalom igazságtalanságának témakörében. Nagyon nehéz belekötni a rendezői koncepcióba, ha az előadás ennyire olajozottan működik (itt kiemelem Henn János remek improvizációs készségét). A rendező Ibsen darabját a résztvevői színház formai keretei közé helyezi, azonban a néző bevonása mégsem valós interakció, hiszen nem tud valóságosan változtatni a darab menetén. Szerintem értelmezés kérdése, hogy ez az előadás erőssége, vagy hiányossága-e, ugyanis minden előre determinált és csak a meghatározott improvizációs kereteken belül működik, emiatt (a látvány erre ráerősít) a produkció egészében is valamelyest sterilnek tűnik. Ugyanakkor A nép ellensége nagyon sok indulatot szülhet a befogadóban, mert hiábavalónak érzi interakcióját. (Az előadás végén szavazunk a főszereplő sorsáról, de a szavazást meghamisítják és a hatalom érdekei érvényesülnek). Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas módja annak, hogy érzelmileg bevonják a közönséget, más kérdés, hogy valóban kialakul-e párbeszéd, vagy egyáltalán akarja-e az előadás, hogy kialakuljon. Itt is, mint a színházban általában, nagyon fontos a színész jelenléte, hogy megteremtse a közeget a nézői részvételhez, és működjön az előadás történetisége. Számomra a legemberibb, leginkább elgondolkodtató karakterek az újságírók (Galló Ernő, Bartha László Zsolt), nekik a legdrámaibb a helyzetük, valószínűleg amiatt is, mert ezek a szerepek színészileg a legkidogozottabbak. Hiányosság, hogy kevésbé kidolgozott az egyetlen női karakter lélektana: Katrine (Moldován Orsolya) megmarad a felszínes háziasszonyi szerepben. Sokszor nem értettem a feleség motivációit és úgy érzem, hogy bár Stockmann (Sebestyén Aba) számos olyan helyzetet teremtett (a férfi nyilvánvaló önteltsége és gátlástalansága), amelyekre a nő reagálhatott volna, ezek a szituációk végül nincsenek kijátszva. Katrine, annak minden negatív tulajdonsága ellenére támogatja a férjét, ahogyan azt egy feleségnek tennie kell, miközben vezeti a háztartást és vendégeket fogad. Az előadásban nem jelennek meg a női szempontok.
Az előadás számos megválaszolatlan kérdést hagy maga után, azonban ezt inkább pozitívumnak, mintsem negatívumnak tekintem. A produkció hatásos, nem hétköznapi és összességében erőteljesen bevonja a nézőt. Keresztes Attila rendezése joggal volt a fesztivál záróeseménye.
Így ért véget a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Úgy gondolom, a szervezés minden tekintetben megállta a helyét. Közönségbarát, szakmailag gördülékenyen működő fesztiválon vettem részt, amit ezúton is köszönök! Az előadások sokszínűek voltak minden tekintetben, tehát aki úgy dönt, hogy viszonylag rövid idő alatt szeretne mintát venni a multikulturális romániai színjátszásból, annak mindenképp ajánlom a két év múlva ismét esedékes tizenötödik Kollokviumot.

Képünkön jelenet az Andrei Mureșanu Színház La Ronde című előúadásából

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hetedik része.

A Kollokvium sokadik napján a Csíki Játékszín színpadán szerepelt A Csókos Asszony Lovagjai, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciója. Az Urbán András rendezte előadásnak már a műfajmegjelölése is különleges: szindikális operettgála. Ez, akárcsak többi általam látott szabadkai előadás, a néző provokálására, a groteszk humorra, a dinamikus színpadi jelenlétre alapoz. Kicselezi a közönséget, hiszen operettműsorral kecsegtet, hogy aztán kimozdítsa a befogadót komfortzónájából.
Urbán András nyilvánvalóan nem az értelmezést nyújtó színház egyhangúságának a híve, ez a produkció is a néző szellemi aktivitását követeli. A Csókos asszony lovagjai tulajdonképpen egy történeti ívre (a színészek lázadására) felfűzött, elkülönülő jelenetekből összeálló operettparafrázis. Profanizálja a lecture performance, vagy a storytelling formai kereteit, amennyiben a színházi abúzus mechanizmusát próbálja hamis realitást mímelve taglalni, és kifigurázza az operett műfaját, hiszen alapvetően operabetétek átdolgozásával dolgozik. Szerintem dramaturgiai szempontból az előadás jól szerkesztett, az elidegenítő, durva nyelvi elemek is helyükön vannak, a sajátos nyelvezet nyomán, a vulgaritás szinte zeneiséget kap. A humor forrása is nagyrészt a nyelvhasználathoz kapcsolódik (dramaturgia: Góli Kornélia, Oláh Tamás). Poénok, gagek, karikatúrák halmaza jelenik meg a színpadon elég jó arányban és adagolásban, energikus színészi játékkal. Kiemelendő, hogy a társulat tagjai kiválóan énekelnek és táncolnak ebben a produkcióban: olyan érzésem volt, hogy bármelyikük elmehetne operettet játszani, ha akarna. E színészi képességek nélkül, vélhetően a rendezői koncepció sem működött volna, így azonban a csapat sokszínűségére és profizmusára kaptunk újabb bizonyítékot.
A produkció egyik történeti eleme a színházon belüli zaklatás, ami eleve kényes téma. Az, hogy a rendező ezt (is) szarkasztikus környezetbe helyezi, szerintem kérdéseket hagyhat a nézőben az előadás társadalmi állásfoglalásával kapcsolatban. A záró jelenetben több olyan táblát mutatnak fel a színészek, amelyek egyértelműen ironikusak. Közöttük volt a „Le a független színházakkal” feliratú, valamint egy, a színházon belüli abúzus ellen kiálló szöveg. Ebben az esetben kicsit zavarba jövök az előadás üzenetét tekintve, mert persze jóhiszeműen lehet azt mondani, hogy a produkció kiáll az emberséges színházi munkakörülmények mellett, de végeredményben a magyarországi és romániai színházi közegekben gyakorta előforduló abúzuson gúnyolódik. (A szerbiai viszonyokról nem tudok nyilatkozni). Nyilván, ha a szólásszabadság mellett állunk ki, érdekes színezetet kap a színészi nyekergések megmutatása, de nekem úgy tűnt, mintha Urbánnak, minden komikum ellenére, maga felé hajlott volna a keze. A morális, etikai kérdések végig ingoványos talajon mozognak, vitathatóan kezeli az erkölcsi dilemmákat, de talán ez szüli az előadás feszültségét, nem pedig a provokatív nyelvezet, vagy a szexuális tartalom. Lehet, ennek is köszönhető, hogy jól működő előadás, remek komédia jött létre.
Mindezek mellett az is szembetűnő, hogy a produkció milyen gyorsan kopik, éppen a jelenbe való beágyazottsága miatt (covid, zaklatási botrányok, pénzmegvonások tematizálása). A Csókos Asszony Lovagjait 2021-ben mutatták be, én 2022-ben láttam Temesváron. Az előadás másfél év alatt is észrevehetően fáradt, bár valószínűleg ennek egyik oka, hogy Mészáros Gábor sérülése miatt Ozsvár Róbert vette át a szerepet, akire nem mindig passzoltak a kollégájára írt poénok.

A nagyváradi Szigligeti Színház Én, a féreg című előadás rendkívüli látványvilága már az első percekben megfogott (díszlet: Szakács Ferenc), de amúgy is kivételes hangsúlyt kapott a nézők bevonása. Kárpáti Péter darabja ugyanis arra épít, hogy a Kafka elbeszélésében megjelenő férget a közönség, – mint százlábú rovar – testesíti meg. Mindenki egyes szám második személyben kapja a sértéseket, a rosszallásokat, s bár a nézők között ül a Gregor Samsa-t játszó színész (Tőtős Ádám) is, nagyon megrázó lehet a féreglét, a másság, a kirekesztettség saját bőrünkön való megélése. Kovács D. Dániel rendező szépen kezeli ezt a sokkoló helyzetet: a civilek, bár megszólítják őket, és időnként fizikailag is bevonják a játékba, a civilek kivételes esetektől eltekintve, mégsem traumatizálódnak ettől. Ennek oka valószínűleg a zseniális humor és a pontos időzítések. Tőtős Ádám megérintő alakítása, a társulat színészeinek hiteles színpadi jelenléte, és a nézői reakciókra való érzékenysége fenntartja a befogadó figyelmét és puhítja a megszólítottság kellemetlenségérzetét. A produkció nagyon pontos dramaturgiai érzékkel (dramaturg: Bíró Bence) kezeli a kabaréhangulatú jelenetek kitartását, a színészi improvizációk arányát az előadás egészében.
A színészvezetés pontos, a karakterek egytől-egyig követhetőek. A kafkai léttapasztalatot, a különös, groteszk-borús világot az előadás autentikusan és élvezhetően tudta megjeleníteni. Ki kell emelnem a jelmeztervező (Bajkó Blanka Alíz) és a sound designer (Hodu Péter) munkáját is. Kevésszer látok olyan előadást, amely ennyire minden elemében pontos és működőképes lenne, még térspecifikussága és vendégjáték mivolta ellenére is.
Különös, hogy műfaji megjelölésében – Kafka kabaré –, csakúgy, mint a szabadkaiaké, ez is hajlamos megtréfálni közönségét. Úgy gondolom, mindkét produkció ilyen értelemben nyitottságra kondicionálja a nézőket, pláne, ha vendégjátékként játsszák. Mindkét előadás szórakoztató élmény volt számomra, miközben nem egyszerűen nevettetett, de gondolkodtatott is. A Kollokvium csíki része így méltó módon ért véget. Következik ismét Gyergyó.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának ötödik része.

Féfiak női szerepben, színészek szerep nélkül – talán így foglalhatnám össze a Nemzetiségi Színházi Kollokvium hatodik és hetedik napján látott előadásokat. 

Az utolsó két székelyudvarhelyi nap a nagyon vártak közé tartozott mind a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadását tekintve, mind a szatmárnémeti Harag György Társulatét. A Horváth Hunor által rendezett Cselédek számomra magasan az eddig legkiemelkedőbb produkció volt, a Kasimir és Karoline azonban  nem váltotta be a reményeimet.
Kissé kimerülten érkeztem a szebeni előadásra, mert már igen sok produkció volt a hátam mögött az elmúlt napokban. Habár a fesztivál még csak hat napja tart, a hullámzó művészi teljesítményű előadások, melyekből egyes napokra kettő is jutott, nagyon fárasztottak néha. Ezért is volt nagyon jó élmény a Radu Stanca Nemzeti Színház az addig látottaktól merőben különböző formavilágú előadása. A Trauma Kink-en kívül talán ez az előadás dolgozott még számomra izgalmas kísérleti elemekkel, s bár nem mondanám elsöprően újszerűnek a formavilágát, mégis valahogy merész volt, hiteles és nem finomkodó.  A Cselédek után nem olyan érzéssel hagytam el a termet, mintha a rendező zsebében ott maradt volna valami, amit nem adott oda nekünk, vagy amit nem mert kimondani. Az előadás érzékenyen és bátran jelenítette meg az alárendeltség, a kötődés, a magány, az elfojtás problémáit. Relevánsan és hitelesen gondolkodott társadalmunk olyan aktuális kérdéseiről, mint a nők szerepe, a cselekvőképesség, az alkalmazotti kiszolgáltatottság. Számomra mindig nagyon érdekes látni, hogy a posztszocialista környezetben mennyire más a viszonyulás a cselédséghez, mint a nyugati országokban, ahol talán elterjedtebb a takarító, bejárónő alkalmazása ma is. Nem túlzás azt mondani, hogy a probléma másként valóságos ott, mint nálunk. A darabbal kapcsolatban szerintem más-más asszociációkon alapulhatnak a személyes benyomások, mert mondjuk amíg Nyugat-Európában egy fokkal evidensebb a női egyenjogúság, sokkal mélyebb a társadalmi (és egyébként etnikai) szakadék a munkás és az értelmiségi réteg között. Ezzel ellentétben Kelet-Európában ez a mű sokkal inkább szólhat a nők helyzetéről, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi visszaélésről. Az én értelmezésemben Horváth Hunor rendezése a kirekesztettség elemi tapasztalatát helyezte középpontba, a bújtatott elnyomás és kitaszítottság mechanikáját jelenítette meg, és minden elemében azt sugallta, hogy a kiszolgáltatottság nem állapot, hanem sors: a magánszféra megsemmisülése, nevetségessé válás, rejtőzködési kényszer és megmásíthatatlan nyomor. Ez a „koldussors” nem hagy kiutat, csak azt a hiú reményt keltheti, hogy változás jöhet létre a Madame meggyilkolásával, vagy a háziúr feljelentésével. Gyűlöletet, devianciát szül az alárendeltség és a lenézettség. Ezek a gondolatok fejeződtek ki zsigeri hatásossággal a színpadon.
A rendező ugyanis három férfival dolgozott a főszerepben: a kissé karikatúraszerű, szeszélyes és ellentmondást nem tűrő Madame-ot Daniel Bucher alakította. Meghökkentő színpadi jelenlétével azt az elnyomást testesítette meg, amely nem tudatos, mert nem gondolkodik felsőbbrendűségéről – természetesnek veszi azt. A két cseléd (Benedikt Haefner, Yannick Becker) félelemmel és tehetetlen lázadással mozogtak a színpadon, a három karakter találkozásakor megteremtődött a viszonyoknak megfelelő feszültség. Azt gondolom, hogy nagyon jó megoldás volt a férfi színészekre osztani a szerepeket, mert kihívó ruháik védtelenné tették őket, és számos olyan asszociációt működtetett, ami különlegesen kontextualizálta a történéseket. Az alapvetően maszkulin testű férfiak harisnyakötőben, rúzzsal, bársonyruhában, szipkával szépen ábrázolták a szexuális alárendeltséget is, hiszen nem hagyományosan szép női testek kerültek közszemlére, hanem a ruhák jelképezték a szexualitást. Az elidegenítés kiválóan működött. Ehhez képest a Jean Genet-t alakító Ana Tiepac egyes jelmezei, meglátásom szerint már túl kihívóak voltak, és összességében nem találtam a karakter funkcióját. Azt azonban helyénvalónak tartom, hogy egy ennyire nőközpontú darab előadásában részt vett egy női alkotó is.
A jelmezek (Gábor Zsófia) és a látvány (Golicza Előd) szerintem kifejezetten jól sikerültek, a ruhák érzékletes anyagai, a szerzői utasítást követő, nem behatárolható korszakból származó elemekkel, a forgó színpadszerkezet az engem mocsárra, vagy barlangra emlékeztető vízzel szerintem egytől egyig telitalálatok voltak. A vetítésalkalmazás, ami egyébként az erdélyi színházban finoman szólva sem az újdonság kategóriába sorolható, itt szerintem megállta a helyét, hiszen a karakterek ellenőrzöttségét szemléltette. A kettős valóság és a bomlott elmeállapot kifejezéseként is jól illet ide. A tér ilyen értelemben jól rezonált a cselédeket alakító Benedikt Haefner és Yannick Becker játékával, akik rendkívül finom és hiteles karakterábrázolással jelenítették meg Claire-t és Solange-t. Kapcsolatukban halvány, nagyon érzéki, már-már homoszexualitásba hajló intimitást fedeztem fel, amely kötődési viszony szinte meghatóan jelent meg minden ellentétességével és frusztrációjával együtt. Kimagasló színészi alakításoknak lehettünk tanúi.
Örültem, hogy Székelyudvarhelyen láthattam ezt az előadást, amely mind a rendezést, mind a színészi játékot, mind a látványt, mind pedig a zenei elemeket tekintve (amelyek alapja a kirobbanó energiákkal dolgozó Raklap zenekar) nagyon gondos művészi munka eredménye, amelyért akár utazni is érdemes.
A szatmárnémeti Harag György Társulat Kasimir és Karoline előadása Botos Bálint rendezésében, zavarbaejtő, nehezen befogadható volt számomra, mert a kivitelezés és a koncepció is kevésbé megmunkáltnak, hiányosnak, töredékesnek tűnt.
Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az előadás zenei elemei pocsékak voltak és fülsiketítően rossz részekkel, de az mindenképp igaz, hogy néhol nagyon hamis volt az ének. Ez engem most különösen elkezdett zavarni, mert a napokban többször hallottam olyan zenei próbálkozásokat, amik nem jól sikerültek. A Harag György Társulat esetében határozottan az a véleményem (más előadáson is alapozva a megfigyelésemet), hogy a színészek egy része remekül zenél, egy része azonban nem rendelkezik erős zenei készségekkel. Várom azt a pillanatot, amikor egy rendező ezt figyelembe véve dolgozik majd a színészekkel.
Számomra az előadás látványvilága sem volt meggyőző, bár a Cselédek színpadképét is tervező Golicza Előd munkáját láthattuk ismét. Valószínűleg itt a produkció utaztatása is problematikus volt, például egy feketelyukat ábrázoló kuka volt az első sor előtt, ami, mint az előadást követő beszélgetésekből kiderült, csillagot ábrázolhatott. Azonban annyira rossznak találtam Székelyudvarhelyen a díszletezést, hogy sajnos annak ellenére sem mondhatok pozitívumot a látvány kapcsán, hogy tudom, Szatmárnémetiben az előadás valószínűleg egész másképp hathatott vizuálisan. Az első sor annyi szemetet és szó szerinti hányást kapott például emiatt a kuka miatt, hogy ha én ülök ott, talán nem néztem volna végig az előadást. A szerkezet ráadásul a szinte állandó mozgás miatt itt határozottan nehezítette a színészek munkáját.
Valószínű, hogy az előadásban a vendégjáték jellegen kívül az lehetett a gond, hogy a színészvezetés valahol nagyon félresiklott. Kasimir (Szabó János Szilárd) és Karoline (Keresztes Ágnes) között nem igazán volt kémia, nem alakítottak hiteles szerelmespárt, a lány karaktere kifejezetten lapos volt és megakadt az egyszerű naiva szintjén. Így Szabó János Szilárd teljesen egyedül maradt, és bár én a részéről éreztem valós színészi munkát, észrevehető volt, hogy kifelé mondott szövegrészeibe menekül a színpadon történő sivárság elől. Nem tudok számomra igazán meggyőző színészi pillanatokat felsorolni, ami nélkül sajnos nem lehet igazán erős előadást produkálni.
Nem láttam Szatmárnémetiben a produkciót, ezért nem tudom, hogy eredeti helyszínén milyen lehet. Talán érdemes megnézni ott is, így fenntartom a változtatás jogát a díszlet működésképtelenségét illetően például, azonban a színészvezetéssel és a zenei elemekkel kapcsolatban nem sok mentséget tudnék felhozni.
Így telt az utolsó nap Székelyudvarhelyen, másnap kocsikázás Csíkszereda felé, kávézás közbeni kritikaírás, könyvbemutatóra való sietés, tudva, hogy este Radu Afrim előadásával nyit a fesztivál harmadik szakasza.

Fotó: Bartalis Előd

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának második része.

Reménykedtem abban, hogy a kollokvium második napján kevésbé lesz hideg, így a két előadás közötti levegőzések is elviselhetőbbek lesznek, de sokkal melegebb nem volt sem éjjel, sem nappal. A csütörtöki előadások azonban valamelyest kárpótoltak, két viszonylag rövid, frappáns produkciót láthattunk a második napon. 

Mivel a gyergyói színház épületét éppen felújítják, nem csak városok, hanem a terek is változatosal, ahol bemutatják az előadásokat. A színházzá változtatott Öntödében például, ahol a délutáni New Genesis című, harmadéves kolozsvári színészhallgatók dinamikus előadását mutatták be. A Gemza Péter rendező segítségével összerakott fizikai színházi előadás ködös témája valamelyest köthető a változás és a közösség kapcsolatához. A nem igazán erőteljes rendezői koncepció sokszor klisék zsákutcájába tévedt, azonban a kivitelezés nagyon pontos és látványos volt a hallgatók részéről. Energikus, nagyívű mozdulatok, jelentős erőkifejtést igénylő koreográfiák jellemezték az előadást, szakrális, rítikus elemekkel vegyítve. Az előadók rendkívüli precizitással és koncentrációval mozogtak a színpadon, s ezt végig szinten tudtak tartani a közel egy órás játék ideje alatt. Gondolom, Gemza Péternek és/vagy a csapatnak nagyon határozott elképzelései lehetnek férfiasságról és nőiességről, s ezeket a hagyományosan nőiesnek (törékenység, érzékiség), vagy hagyományosan férfiasnak (erő, magabiztosság, szellemi jelenlét) tartott tulajdonságokat jelenítették meg a színpadon. Gondolok itt a szálkás testek esztétizálására, a hajukkal játszó nőkre, vagy a határozott, monumentális férfi mozdulatsorokra. A koreográfiában mindvégig elkülönült a férfi és a női szerep, de mivel a fenti közhelyekre alapozott, a jól kivitelezett mozdulatok ellenére sem tudott teljesen a hatása alá vonni. Összességében egy, koncepciójában nem eléggé ütős, ám kivitelezésében szépen megoldott előadást láthattunk, amely rávilágít az osztály erősségeire, tehetségére.
A nap második előadása a Tomcsa Sándor Színház Leenane szépe című produkciója volt. Egyszerű, sárga díszlet, lecsupaszított látványvilág. Egy becketti abszurditást idéző univerzumba csöppentünk, ahol anya és lánya fullasztó kapcsolatát kísérhettük figyelemmel. A székelyudvarhelyiek produkciója képes volt bevonni a közönséget, közeli kapcsolatot kialakítani velük. Sallangok nélküli rendezés és színészi játék jellemezte a Barabás Árpád által színpadra állított előadást. Semmi felesleges mozdulat, mondat, instrukció – a rendezés, a játék minden értelemben jól tömörített. Remek színészi munkának lehettünk tanúi: Szűcs-Olcsváry Gellért Pato-ja kivételesen árnyalt és finom alakítás, Wagner Áron Ray-e karizmatikus és pontos színészi játék eredménye. Albert Orsolya, a megkeseredett, kitörni vágyó Maureen-t jelenítette meg elragadóan őszinte játékával. Külön élmény volt Fincziski Andrea játéka, akinek átváltozóképessége és nagy formátumú alakítása magával ragadta a közönséget.
Így telt a második nap: két sűrű, de precízen alkotott előadással, kevés fázással és didergéssel, kávéra azonban ezúttal nem volt szükség előadások előtt az ébren maradáshoz. 

Fotó: Bartalis Előd 

A képen a New Genesis című előadás egy pillanata látható.

Október 18-án elkezdődött a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez. Idén, rendhagyóan nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik a fesztivál. A Kollokvium megnyitóján a három színház vezetői egymást kölcsönös támogatásról biztosították, az összhang fontos feltétele volt annak, hogy az együttműködés létrejöhessen. Molnár Flóra fesztiválbeszámolójának első része. 

Bevallom, számomra rendkívül izgalmasnak ígérkezik az idei, három helyszínes megoldás, mert több nyüzsgést, több utazást jelent, a változás lehetőségével kecsegtet a tény, hogy a közönség és a társulatok tagjai is mozgásban lesznek azért, hogy egymással és az előadásokkal találkozhassanak. Nézőként pedig fontosnak tartom, hogy egyazon országon belüli, ám különböző kultúrák színházi produkcióit láthatom rövid idő alatt egyetlen fesztivál keretein belül. Nagyon örültem például annak, hogy a seregszemlét a bukaresti, első és tudtommal egyetlen cigány nemzetiségű tagokból álló Giuvlipen társulat előadása nyitotta. A produkciójukat például nem sok esélyem lett volna látni, nemcsak a távolság miatt, de azért sem, mert, ahogy a közönségtalálkozón kiderült, más társulatokhoz képest ritkán lépnek színpadra. Kivételesen friss és minden ízében bátor előadásnak tartottam a Trauma kink című vendégjátékukat. A produkció show-formában beszélt olyan fontos, ám színházban ritkán tárgyalt témáról, mint a szexualitás, az ehhez kapcsolódó tabuk és traumák. Az előadás szépelgést és finomkodást mellőzve vetette fel a fizikai kontaktus megteremtésének szabályait, vagy azt, hogy mi az áldozat és erőszak fogalma, újragondolva a társadalmi diskurzusban tévesen használt formulákat. A produkció önreflexív, tűpontosan megfogalmazott mondatokkal operált, melyek dramaturgiája (az előadás író-dramaturgja Mihaela Drăgan) rendkívül jól megszerkesztett szekvenciákból állt össze. A darab nem törekedett egységes történet létrehozására, kissé „lecture performance” jelleggel mutatott be például különböző szexuális mintázatokat, amelyek a társadalom számára deviánsnak minősülnek. Hozzá tartozik ehhez az erőszaktevő és áldozat viszonya is, a kategóriák pontos jelentése. Az alkotás közel sem „metoo-előadás”, mégis, az általam látott hasonló témával foglalkozó produkciókhoz képest messzemenően érzékenyebben és tisztábban kommunikált erről a témáról. 

Hasonlóan zavarbaejtő volt az Újvidéki Színház Antigoné – Be szép dolog puhára esni című produkciója. Romano Nikolić előadása nagy fejtörést okozott számomra, ugyanis a rendező rendkívül erőteljes formai megoldásai nekem merőben patetikusnak hatottak. Izgalmas volt megfigyelni a nézők reakcióit is, hiszen a szélsőséges rendezői gesztusokat sokan megrendítőnek, mások pedig komikusnak találták. Én pedig azért éreztem magam kényelmetlenül, mert nem tudtam elkülöníteni az előadáson belüli szándékolt és a szándékolatlan komikumot. Nem vagyok biztos benne, hogy az előadás Gyergyószentmiklóson közönségére talált. Talán a hagyományosabb, rendezői színházat kedvelő, a pátosztól kevésbé tartózkodó néző pozitívabb véleményt formálna az előadásról, mint én. Ellenben generációm képviselőiből sokan egyetértenének velem abban, hogy befogadhatatlan az előadás, amely pátosszba forduló líraisággal szól az olyan mély traumákról, mint a háború. Problémásnak tartom a szövegszerkesztést is (Dorotea Šušak), talán ez okozta az előadás feloldhatatlan monotóniáját, a rengeteg monológgal, a kevés és rosszul megírt párbeszéddel. A produkció azonban izgalmas képi elemeket tartalmazott (Díszlet és jelmez: Zdravka Ivandija Kirigin), melyek szimbolikája érdekes konnotációkat indított el bennem az eredeti művel kapcsolatban: a föld és a halott viszonya például nagyon pontos színházi megoldásnak tűnt, az ókori szkéné pedig teljesen új asszociációkat kapott a díszlet ponyvájának lehullása után, mikor megmutatkozott a mögötte lévő esetlegesség, s valamiféle szomorú üreség. Nagyon erős gesztusnak tartom azt is, hogy a rendező a szereplőket több életszakaszukban mutatta be, amelyek egymással való kommunikációja akár katartikus is lehetett volna egy jobban letisztázott szöveg esetében. 

Így telt az első nap, ami vegyes színházi élményeim ellenére csak még nagyobb kíváncsiságot szított bennem a következő napokra nézve.