MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 8.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának nyolcadik, befejező része.

A fesztivál utolsó szakaszára visszatértünk Gyergyószentmiklósra, ahol az M Studio Are we human or are we dancers? (Emberek vagyunk vagy táncosok?) című előadása nyitotta a záró sorozatot. A sepsiszentgyörgyi társulat alkotása fizikai és prózai színház határán mozog, témája a tánc, a performer és magánember viszonya. A produkció több koreográfiai egységet foglal magába, közöttük hangzanak el a monológok. Az előadás fő erénye a táncosok természetes jelenléte, emberközelisége. A címből ítélve épp ilyen koncepcióra számítottam: a táncos/performer testtapasztalatának megélése miatt érdekes, és az általunk kevéssé átlátott világba kaphatunk betekintést. Azt is vártam, hogy megmutatja a művész civil és színházi életének kapcsolódását, s hogy a színpad mennyiben formálja át a személyiséget. Ez utóbbi kevésbé jelenik meg, lett volna még miről beszélni az előadásban.
Nyilvánvaló, hogy a Are we human or are we dancers? a táncszínház demokratizálásának irányába tekint, de Ioana Marchidan koreográfus koncepciója nem volt kellőképpen kimunkált, nem fogalakozott a részletekkel, amiért olyan izgalmasnak ígérkező elemek maradtak levegőben, mint a rajzok, vagy a különböző témájú, nem mindig jól szerkesztett személyes szövegek, a közönséggel való interakció. Sokszor úgy éreztem, a releváns kérdésfelvetések mellett közhelyes asszociációk jelennek meg, például az előadás vége felé elkészülő padlórajzok esetében. Furcsa, hogy míg a koreográfia folyamatosan a tömeg–egyén ellentétre összpontosít, az előadás egésze nem bontja ki kellőképpen ezt a témát. Egységesebb lett volna a produkció, ha asszociációs szempontból a szövegek szorosabb együttműködésben léteztek volna a látvánnyal és a koreográfiára nagyobb hangsúly kerül, akár technikai szempontból is.

A Csíki Játékszín Pillanatfelvétel című előadását, a felfelé futó testhőmérsékletem miatt kénytelen voltam kihagyni.   

Az Andrei Mureșanu Színház produkciójára viszont elmentem, és nem bántam meg. Az Eugen Jebeleanu rendezte La Ronde meghökkentő, katartikus színházi élményt nyújthat a kellő nyitottsággal rendelkező nézők számára. Izgalmas és merész előadás, nagyon jó színészi alakításokkal, pontosan eltalált színpadi váltásokkal és átgondolt rendezői koncepcióval. A La Ronde olyan értelemben provokatív, hogy a szexualitás sokszínűségét járja körül, megvalósításában pedig egzakt megoldásokhoz nyúl. Ritkán látni például kelet-európai színpadokon csókot azonos nemű párok között, vagy konkrét szexuális segédeszközt. Sem a szerző (a Yann Verburgh írta a darabot Arthur Schnitzler A szerelem órája című műve nyomán), sem a rendező nem általánosan, vagy didaktikusan kezeli a témát. Izgalmas emberi történeteket látunk művészi szinten megvalósult jelenetekben. Jebeleanu szerencsésen elkerülte a közönségessé válás zsákutcáját: pontosan kiszámítva adagolt minden olyan elemet, ami szokatlan lehet a nézőnek, és mindig tudja, hol elég a provokációból. A La Ronde azért is tud ennyire jól működni, mert egyszerre marad safe place közönség és színész számára, és teremti meg a színész-néző közötti intimitást, közelséget.

A Váróterem Projekt Alkésztisz előadása ehhez képest sokkal szűkebb és fizikailag közelebbi térben játszódott, ám kevésbé volt érzékelhető az átvitt értelemben vett közelség. Visky Andrej rendezésének alapgondolata Alkésztisz és Admétosz kiüresedett, kényszeredett kapcsolata, a feleség halálvágya. Úgy vélem, Euripidész darabjának ez a rendhagyó értelmezése kegyetlen őszinteséggel beszél női elnyomatottságról, de talán szélsőségessége és a történet árnyalásának hiánya miatt kevésbé volt hiteles. Az Alkésztisz tézisét tekintve lehetne feminista, de a karakterek egydimenziós mivolta miatt didaktikussá válik. Félresiklani látszott a színészvezetés: sajnos az üres formaiságon kívül nem sok érzékenységet fedeztem fel a karakterek ábrázolásában. Kivétel Pál Emőke alakítása, aki szemmel láthatóan karaktert épít, a valóban erős színészi jelenlét megérintő alakítássá formálódik. Azonban az élő és gondolkodó Alkésztisz műanyagbábok között ragad egy teljesen kaotikus világban.
Abba a szürreális helyzetbe kerültem most is, mint a fesztivál elején látott Amadeus esetében: nem tudtam kitalálni, hogy pontosan mi történik a színpadon. Bizonyos jeleneteknél nem láttam a történések logikáját, nem értettem az előadás szabályrendszerét, ha volt neki. Erre egy példa: Alkésztisz halála után is jelen van a színpadon. Úgy jár-kel, hogy senki sem látja, ő viszont mindent érzékel: azt gondolhatnánk hát, hogy szellem. Azonban egyszerre csak manifesztálódik, a többiek is érzékelik őt, leteperik, valami erőszak szerű történik a színpadon, majd mindenki számára valóságossá válik, hogy ő Alkésztisz. Rejtély marad, hogy ez Alkésztisz hullája, vagy a köztünk maradt fizikai megtestesülése, esetleg lelkének Leia hercegnőhöz hasonló, hologramos kivetülése-e, hiszen a testet eltemették. Kiásták? Nekrofíliáról van szó? Metaforikusan elvont jelenet? Hogyan kerül Alkésztisz bármilyen formában is Heraklész vad bulijába, amin Admétoszon kívül az egész háznép részt vesz? Egyáltalán mi történik a színpadon a stroboszkóp villogásán kívül? Egyik kérdésre sem kapunk választ, s ez csak egy körülbelül tízperces jelenet a másfél órás előadásból. Az előadást nem tudtam élvezni, mert káosz uralkodott a színpadon. Hiába voltak hát a jó ötletek, a szuper önreflexiós kísérletek, a koncepció nem volt megfelelőképp összerántva és a színészek voltak kellőképp instruálva. Azt hiszem, Pál Emőke remek alakításán kívül egyedül Gábor Zsófia látványa és jelmezei voltak még igazán értékelhetők. Egyedinek és ütősnek találtam az előadás vizualitását (a rengeteg tollpihét és felesleges kelléket leszámítva).

A Kollokviumot a marosvásárhelyi A nép ellensége zárta. Találó leütése volt a fesztiválnak, hiszen egy olyan előadásról van szó, amiről, bevallom, órákon át vitatkoztunk a YourLivingRoom udvarán. Keresztes Attila rendezése ugyanis egyfajta kőszínházi keretek közé zárt fórumszínházi kísérlet, a közösség és egyén szembenállása, a korrupció, a demokrácia, a hatalom igazságtalanságának témakörében. Nagyon nehéz belekötni a rendezői koncepcióba, ha az előadás ennyire olajozottan működik (itt kiemelem Henn János remek improvizációs készségét). A rendező Ibsen darabját a résztvevői színház formai keretei közé helyezi, azonban a néző bevonása mégsem valós interakció, hiszen nem tud valóságosan változtatni a darab menetén. Szerintem értelmezés kérdése, hogy ez az előadás erőssége, vagy hiányossága-e, ugyanis minden előre determinált és csak a meghatározott improvizációs kereteken belül működik, emiatt (a látvány erre ráerősít) a produkció egészében is valamelyest sterilnek tűnik. Ugyanakkor A nép ellensége nagyon sok indulatot szülhet a befogadóban, mert hiábavalónak érzi interakcióját. (Az előadás végén szavazunk a főszereplő sorsáról, de a szavazást meghamisítják és a hatalom érdekei érvényesülnek). Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas módja annak, hogy érzelmileg bevonják a közönséget, más kérdés, hogy valóban kialakul-e párbeszéd, vagy egyáltalán akarja-e az előadás, hogy kialakuljon. Itt is, mint a színházban általában, nagyon fontos a színész jelenléte, hogy megteremtse a közeget a nézői részvételhez, és működjön az előadás történetisége. Számomra a legemberibb, leginkább elgondolkodtató karakterek az újságírók (Galló Ernő, Bartha László Zsolt), nekik a legdrámaibb a helyzetük, valószínűleg amiatt is, mert ezek a szerepek színészileg a legkidogozottabbak. Hiányosság, hogy kevésbé kidolgozott az egyetlen női karakter lélektana: Katrine (Moldován Orsolya) megmarad a felszínes háziasszonyi szerepben. Sokszor nem értettem a feleség motivációit és úgy érzem, hogy bár Stockmann (Sebestyén Aba) számos olyan helyzetet teremtett (a férfi nyilvánvaló önteltsége és gátlástalansága), amelyekre a nő reagálhatott volna, ezek a szituációk végül nincsenek kijátszva. Katrine, annak minden negatív tulajdonsága ellenére támogatja a férjét, ahogyan azt egy feleségnek tennie kell, miközben vezeti a háztartást és vendégeket fogad. Az előadásban nem jelennek meg a női szempontok.
Az előadás számos megválaszolatlan kérdést hagy maga után, azonban ezt inkább pozitívumnak, mintsem negatívumnak tekintem. A produkció hatásos, nem hétköznapi és összességében erőteljesen bevonja a nézőt. Keresztes Attila rendezése joggal volt a fesztivál záróeseménye.
Így ért véget a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Úgy gondolom, a szervezés minden tekintetben megállta a helyét. Közönségbarát, szakmailag gördülékenyen működő fesztiválon vettem részt, amit ezúton is köszönök! Az előadások sokszínűek voltak minden tekintetben, tehát aki úgy dönt, hogy viszonylag rövid idő alatt szeretne mintát venni a multikulturális romániai színjátszásból, annak mindenképp ajánlom a két év múlva ismét esedékes tizenötödik Kollokviumot.

Képünkön jelenet az Andrei Mureșanu Színház La Ronde című előúadásából

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 7.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hetedik része.

A Kollokvium sokadik napján a Csíki Játékszín színpadán szerepelt A Csókos Asszony Lovagjai, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciója. Az Urbán András rendezte előadásnak már a műfajmegjelölése is különleges: szindikális operettgála. Ez, akárcsak többi általam látott szabadkai előadás, a néző provokálására, a groteszk humorra, a dinamikus színpadi jelenlétre alapoz. Kicselezi a közönséget, hiszen operettműsorral kecsegtet, hogy aztán kimozdítsa a befogadót komfortzónájából.
Urbán András nyilvánvalóan nem az értelmezést nyújtó színház egyhangúságának a híve, ez a produkció is a néző szellemi aktivitását követeli. A Csókos asszony lovagjai tulajdonképpen egy történeti ívre (a színészek lázadására) felfűzött, elkülönülő jelenetekből összeálló operettparafrázis. Profanizálja a lecture performance, vagy a storytelling formai kereteit, amennyiben a színházi abúzus mechanizmusát próbálja hamis realitást mímelve taglalni, és kifigurázza az operett műfaját, hiszen alapvetően operabetétek átdolgozásával dolgozik. Szerintem dramaturgiai szempontból az előadás jól szerkesztett, az elidegenítő, durva nyelvi elemek is helyükön vannak, a sajátos nyelvezet nyomán, a vulgaritás szinte zeneiséget kap. A humor forrása is nagyrészt a nyelvhasználathoz kapcsolódik (dramaturgia: Góli Kornélia, Oláh Tamás). Poénok, gagek, karikatúrák halmaza jelenik meg a színpadon elég jó arányban és adagolásban, energikus színészi játékkal. Kiemelendő, hogy a társulat tagjai kiválóan énekelnek és táncolnak ebben a produkcióban: olyan érzésem volt, hogy bármelyikük elmehetne operettet játszani, ha akarna. E színészi képességek nélkül, vélhetően a rendezői koncepció sem működött volna, így azonban a csapat sokszínűségére és profizmusára kaptunk újabb bizonyítékot.
A produkció egyik történeti eleme a színházon belüli zaklatás, ami eleve kényes téma. Az, hogy a rendező ezt (is) szarkasztikus környezetbe helyezi, szerintem kérdéseket hagyhat a nézőben az előadás társadalmi állásfoglalásával kapcsolatban. A záró jelenetben több olyan táblát mutatnak fel a színészek, amelyek egyértelműen ironikusak. Közöttük volt a „Le a független színházakkal” feliratú, valamint egy, a színházon belüli abúzus ellen kiálló szöveg. Ebben az esetben kicsit zavarba jövök az előadás üzenetét tekintve, mert persze jóhiszeműen lehet azt mondani, hogy a produkció kiáll az emberséges színházi munkakörülmények mellett, de végeredményben a magyarországi és romániai színházi közegekben gyakorta előforduló abúzuson gúnyolódik. (A szerbiai viszonyokról nem tudok nyilatkozni). Nyilván, ha a szólásszabadság mellett állunk ki, érdekes színezetet kap a színészi nyekergések megmutatása, de nekem úgy tűnt, mintha Urbánnak, minden komikum ellenére, maga felé hajlott volna a keze. A morális, etikai kérdések végig ingoványos talajon mozognak, vitathatóan kezeli az erkölcsi dilemmákat, de talán ez szüli az előadás feszültségét, nem pedig a provokatív nyelvezet, vagy a szexuális tartalom. Lehet, ennek is köszönhető, hogy jól működő előadás, remek komédia jött létre.
Mindezek mellett az is szembetűnő, hogy a produkció milyen gyorsan kopik, éppen a jelenbe való beágyazottsága miatt (covid, zaklatási botrányok, pénzmegvonások tematizálása). A Csókos Asszony Lovagjait 2021-ben mutatták be, én 2022-ben láttam Temesváron. Az előadás másfél év alatt is észrevehetően fáradt, bár valószínűleg ennek egyik oka, hogy Mészáros Gábor sérülése miatt Ozsvár Róbert vette át a szerepet, akire nem mindig passzoltak a kollégájára írt poénok.

A nagyváradi Szigligeti Színház Én, a féreg című előadás rendkívüli látványvilága már az első percekben megfogott (díszlet: Szakács Ferenc), de amúgy is kivételes hangsúlyt kapott a nézők bevonása. Kárpáti Péter darabja ugyanis arra épít, hogy a Kafka elbeszélésében megjelenő férget a közönség, – mint százlábú rovar – testesíti meg. Mindenki egyes szám második személyben kapja a sértéseket, a rosszallásokat, s bár a nézők között ül a Gregor Samsa-t játszó színész (Tőtős Ádám) is, nagyon megrázó lehet a féreglét, a másság, a kirekesztettség saját bőrünkön való megélése. Kovács D. Dániel rendező szépen kezeli ezt a sokkoló helyzetet: a civilek, bár megszólítják őket, és időnként fizikailag is bevonják a játékba, a civilek kivételes esetektől eltekintve, mégsem traumatizálódnak ettől. Ennek oka valószínűleg a zseniális humor és a pontos időzítések. Tőtős Ádám megérintő alakítása, a társulat színészeinek hiteles színpadi jelenléte, és a nézői reakciókra való érzékenysége fenntartja a befogadó figyelmét és puhítja a megszólítottság kellemetlenségérzetét. A produkció nagyon pontos dramaturgiai érzékkel (dramaturg: Bíró Bence) kezeli a kabaréhangulatú jelenetek kitartását, a színészi improvizációk arányát az előadás egészében.
A színészvezetés pontos, a karakterek egytől-egyig követhetőek. A kafkai léttapasztalatot, a különös, groteszk-borús világot az előadás autentikusan és élvezhetően tudta megjeleníteni. Ki kell emelnem a jelmeztervező (Bajkó Blanka Alíz) és a sound designer (Hodu Péter) munkáját is. Kevésszer látok olyan előadást, amely ennyire minden elemében pontos és működőképes lenne, még térspecifikussága és vendégjáték mivolta ellenére is.
Különös, hogy műfaji megjelölésében – Kafka kabaré –, csakúgy, mint a szabadkaiaké, ez is hajlamos megtréfálni közönségét. Úgy gondolom, mindkét produkció ilyen értelemben nyitottságra kondicionálja a nézőket, pláne, ha vendégjátékként játsszák. Mindkét előadás szórakoztató élmény volt számomra, miközben nem egyszerűen nevettetett, de gondolkodtatott is. A Kollokvium csíki része így méltó módon ért véget. Következik ismét Gyergyó.

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 6.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hatodik része.

A fesztivál Csíkszeredán folytatódott, és talán ezt az állomást vártam a legjobban, mert nagyon érdekesnek ígérkeztek az előadások. Első nap Radu Afrim Napraforgó című előadását láttuk, amit Pass Andrea drámája alapján állított színpadra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával.
Afrim jellegzetes rendezői stílusa a Napraforgót is meghatározza: a visszatérő karakterek, a forma- és látványvilág szürrealitása, a jellegzetes színészvezetés. Mégis azt hiszem, hogy az általam eddig látott előadásokhoz képest ez lírai maradt, talán a Nyugalom költőiségét közelíti meg ez a produkció. Szerintem, egyértelműen elkülöníthetők a rendező megírt irodalmi, vagy színházi szöveg alapján készült előadásai, továbbá azok, amelyeket Afrim az adott társulat improvizációi alapján, illetve saját ötletből kiindulva alkot. Úgy gondolom, a Napraforgó esetében jót tett, hogy a történetvezetés lineáris és viszonylag koherens maradt, azonban a dramaturgiai sűrítés nem sikerült tökéletesen. Így az előadás néhány pillanatában nem tudtam eldönteni, merre tart a történet, sokszor inkább vontatottnak éreztem az előadás dramaturgiáját, Egyértelműen egy erőteljesebb húzást igényelt volna a darab. Nem tudom, Dálnoky Réka rendezőasszisztens mennyit dolgozott a rendezővel a szövegen, de azt gondolom, munkája hozzájárulhatott ahhoz, hogy a történetiség medrében maradjon az előadás. S még ennek ellenére is rengeteg olyan elem került a produkcióba, amelyet már kevésbé tartottam érdekesnek (pl. a vámpír gondnok, a medve-jelenet, a hajléktalan). A komikus karakterek voltak jobban a szövegbe ágyazva (például a Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka által játszott Erik és Dzsennifer karaktere), akik oldották a feszültséget. Összességében egy megindító, hatásos és jól megszerkesztett előadásnak tartom a sepsiszentgyörgyiek produkcióját, amelyben több kiváló alakítást is láthattunk. Számomra a legkiemelkedőbb színészi játékok Erdei Gábor (Apa) és Varsányi Szabolcs (Janka) nevéhez köthetők. Szépen kidolgozott, nem túlzó, de megindító alakítások voltak ezek, amelyek éreztették a drámai konfliktus feloldhatatlanságát. 


Másnap a Bukaresti Állami Zsidó Színház teljesen más stílusú előadása minden várakozásomat alulmúlta. A Rúth könyve egy művészileg nem túl igényes, a holokauszt témáját csak nagyon felszínesen és hiteltelenül érintő előadás, amely ráadásul mérhetetlenül vontatott is. A látottakat ellehetetlenítette a rendezői koncepció zavarossága: teljesen véletlenszerűnek tűnő dátumozásokkal ellátott időutazások, a szereposztások esetlegessége, a történet- és a színészvezetés hibái. Elméletileg különböző életkorú karakterek jelentek meg a színpadon, azonban közelről jól látszott, hogy a színészek nem a koruknak megfelelő karaktert játsszák. Ez azért volt zavaró, mert hiányzott a formai kerete. A színészek közül egyesek teljesen amatőr módon voltak elmaszkírozva fiatalabb, vagy idősebb életkort mímelve. Mindez talán nem lett volna annyira zavaró, ha nem ugráltak volna össze-vissza az időben, vagy ha a színészi alakítások rendben lettek volna. Alapvetően az irodalmi alapanyaggal – Mario Diament regénye – nem lehetett probléma, mert érzékenyen és emberi léptékkel kapunk jeleneteket a háború borzalmaiból, de azt hiszem, Eugen Gyemant rendező következetlensége és a botrányosan rossz színészi alakítások arra késztették a nézőt, hogy teljesen eltartsa magától a történelmi tényeket.
Erre jó példa a mindent felvállaló zsidó jelenete, akit a piros ételfestékkel bekent hentes (állítólag Mengele) arra kényszerít, hogy (látványos mímeléssel) szöget egyen. Én nem igazán szeretem, ha a saját nemzetemet érintő tragédiákat olcsó színházi eszközökkel szemléltetik, mert számos nézőben éppen az ellenkező hatást érheti el. Alapvetően nagyon nehéz egy elbeszélhetetlen tragédiáról beszélni, de akármi is legyen ennek a helyes formája, nem gondolom, hogy annak köze van ahhoz, amit Csíkszeredán láttam. És szeretném hangsúlyozni, hogy az előadás hiteltelensége a borzasztó színházi felszínességben gyökerezik, és nem abban, ahogyan a drámai alapanyagként szolgáló regény kezeli az elmagányosodás témáját, vagy az emigránsként megélt háborút, mert azt teljesen relevánsnak tartottam. Talán, ha a főszereplő, a mindig színpadon lévő Rúth jelenléte rendben lett volna, most más lenne a véleményem valamennyivel, de Katia Pascariu teátrális sóhajtozásai és civil jelenléte maximálisan elidegenítettek a történettől, a legkevésbé sem tudtam befogadni azt. 

Összességében mindkét előadást nagyon hosszúnak és szellemileg megterhelőnek éreztem. Nagyon sajnálom, hogy a Rúth könyve ennyire kiábrándítóan hatott rám. Mivel nagyon érdekesnek tartom a zsidó kultúrát, különösen rosszul érintett, hogy ez az előadás ennyire rosszul sikerült. Reménykedve várom a fesztivál folytatását.  

Fotó: Bartalis Előd felvétele a Napraforgó című előadásról

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 5.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának ötödik része.

Féfiak női szerepben, színészek szerep nélkül – talán így foglalhatnám össze a Nemzetiségi Színházi Kollokvium hatodik és hetedik napján látott előadásokat. 

Az utolsó két székelyudvarhelyi nap a nagyon vártak közé tartozott mind a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadását tekintve, mind a szatmárnémeti Harag György Társulatét. A Horváth Hunor által rendezett Cselédek számomra magasan az eddig legkiemelkedőbb produkció volt, a Kasimir és Karoline azonban  nem váltotta be a reményeimet.
Kissé kimerülten érkeztem a szebeni előadásra, mert már igen sok produkció volt a hátam mögött az elmúlt napokban. Habár a fesztivál még csak hat napja tart, a hullámzó művészi teljesítményű előadások, melyekből egyes napokra kettő is jutott, nagyon fárasztottak néha. Ezért is volt nagyon jó élmény a Radu Stanca Nemzeti Színház az addig látottaktól merőben különböző formavilágú előadása. A Trauma Kink-en kívül talán ez az előadás dolgozott még számomra izgalmas kísérleti elemekkel, s bár nem mondanám elsöprően újszerűnek a formavilágát, mégis valahogy merész volt, hiteles és nem finomkodó.  A Cselédek után nem olyan érzéssel hagytam el a termet, mintha a rendező zsebében ott maradt volna valami, amit nem adott oda nekünk, vagy amit nem mert kimondani. Az előadás érzékenyen és bátran jelenítette meg az alárendeltség, a kötődés, a magány, az elfojtás problémáit. Relevánsan és hitelesen gondolkodott társadalmunk olyan aktuális kérdéseiről, mint a nők szerepe, a cselekvőképesség, az alkalmazotti kiszolgáltatottság. Számomra mindig nagyon érdekes látni, hogy a posztszocialista környezetben mennyire más a viszonyulás a cselédséghez, mint a nyugati országokban, ahol talán elterjedtebb a takarító, bejárónő alkalmazása ma is. Nem túlzás azt mondani, hogy a probléma másként valóságos ott, mint nálunk. A darabbal kapcsolatban szerintem más-más asszociációkon alapulhatnak a személyes benyomások, mert mondjuk amíg Nyugat-Európában egy fokkal evidensebb a női egyenjogúság, sokkal mélyebb a társadalmi (és egyébként etnikai) szakadék a munkás és az értelmiségi réteg között. Ezzel ellentétben Kelet-Európában ez a mű sokkal inkább szólhat a nők helyzetéről, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi visszaélésről. Az én értelmezésemben Horváth Hunor rendezése a kirekesztettség elemi tapasztalatát helyezte középpontba, a bújtatott elnyomás és kitaszítottság mechanikáját jelenítette meg, és minden elemében azt sugallta, hogy a kiszolgáltatottság nem állapot, hanem sors: a magánszféra megsemmisülése, nevetségessé válás, rejtőzködési kényszer és megmásíthatatlan nyomor. Ez a „koldussors” nem hagy kiutat, csak azt a hiú reményt keltheti, hogy változás jöhet létre a Madame meggyilkolásával, vagy a háziúr feljelentésével. Gyűlöletet, devianciát szül az alárendeltség és a lenézettség. Ezek a gondolatok fejeződtek ki zsigeri hatásossággal a színpadon.
A rendező ugyanis három férfival dolgozott a főszerepben: a kissé karikatúraszerű, szeszélyes és ellentmondást nem tűrő Madame-ot Daniel Bucher alakította. Meghökkentő színpadi jelenlétével azt az elnyomást testesítette meg, amely nem tudatos, mert nem gondolkodik felsőbbrendűségéről – természetesnek veszi azt. A két cseléd (Benedikt Haefner, Yannick Becker) félelemmel és tehetetlen lázadással mozogtak a színpadon, a három karakter találkozásakor megteremtődött a viszonyoknak megfelelő feszültség. Azt gondolom, hogy nagyon jó megoldás volt a férfi színészekre osztani a szerepeket, mert kihívó ruháik védtelenné tették őket, és számos olyan asszociációt működtetett, ami különlegesen kontextualizálta a történéseket. Az alapvetően maszkulin testű férfiak harisnyakötőben, rúzzsal, bársonyruhában, szipkával szépen ábrázolták a szexuális alárendeltséget is, hiszen nem hagyományosan szép női testek kerültek közszemlére, hanem a ruhák jelképezték a szexualitást. Az elidegenítés kiválóan működött. Ehhez képest a Jean Genet-t alakító Ana Tiepac egyes jelmezei, meglátásom szerint már túl kihívóak voltak, és összességében nem találtam a karakter funkcióját. Azt azonban helyénvalónak tartom, hogy egy ennyire nőközpontú darab előadásában részt vett egy női alkotó is.
A jelmezek (Gábor Zsófia) és a látvány (Golicza Előd) szerintem kifejezetten jól sikerültek, a ruhák érzékletes anyagai, a szerzői utasítást követő, nem behatárolható korszakból származó elemekkel, a forgó színpadszerkezet az engem mocsárra, vagy barlangra emlékeztető vízzel szerintem egytől egyig telitalálatok voltak. A vetítésalkalmazás, ami egyébként az erdélyi színházban finoman szólva sem az újdonság kategóriába sorolható, itt szerintem megállta a helyét, hiszen a karakterek ellenőrzöttségét szemléltette. A kettős valóság és a bomlott elmeállapot kifejezéseként is jól illet ide. A tér ilyen értelemben jól rezonált a cselédeket alakító Benedikt Haefner és Yannick Becker játékával, akik rendkívül finom és hiteles karakterábrázolással jelenítették meg Claire-t és Solange-t. Kapcsolatukban halvány, nagyon érzéki, már-már homoszexualitásba hajló intimitást fedeztem fel, amely kötődési viszony szinte meghatóan jelent meg minden ellentétességével és frusztrációjával együtt. Kimagasló színészi alakításoknak lehettünk tanúi.
Örültem, hogy Székelyudvarhelyen láthattam ezt az előadást, amely mind a rendezést, mind a színészi játékot, mind a látványt, mind pedig a zenei elemeket tekintve (amelyek alapja a kirobbanó energiákkal dolgozó Raklap zenekar) nagyon gondos művészi munka eredménye, amelyért akár utazni is érdemes.
A szatmárnémeti Harag György Társulat Kasimir és Karoline előadása Botos Bálint rendezésében, zavarbaejtő, nehezen befogadható volt számomra, mert a kivitelezés és a koncepció is kevésbé megmunkáltnak, hiányosnak, töredékesnek tűnt.
Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az előadás zenei elemei pocsékak voltak és fülsiketítően rossz részekkel, de az mindenképp igaz, hogy néhol nagyon hamis volt az ének. Ez engem most különösen elkezdett zavarni, mert a napokban többször hallottam olyan zenei próbálkozásokat, amik nem jól sikerültek. A Harag György Társulat esetében határozottan az a véleményem (más előadáson is alapozva a megfigyelésemet), hogy a színészek egy része remekül zenél, egy része azonban nem rendelkezik erős zenei készségekkel. Várom azt a pillanatot, amikor egy rendező ezt figyelembe véve dolgozik majd a színészekkel.
Számomra az előadás látványvilága sem volt meggyőző, bár a Cselédek színpadképét is tervező Golicza Előd munkáját láthattuk ismét. Valószínűleg itt a produkció utaztatása is problematikus volt, például egy feketelyukat ábrázoló kuka volt az első sor előtt, ami, mint az előadást követő beszélgetésekből kiderült, csillagot ábrázolhatott. Azonban annyira rossznak találtam Székelyudvarhelyen a díszletezést, hogy sajnos annak ellenére sem mondhatok pozitívumot a látvány kapcsán, hogy tudom, Szatmárnémetiben az előadás valószínűleg egész másképp hathatott vizuálisan. Az első sor annyi szemetet és szó szerinti hányást kapott például emiatt a kuka miatt, hogy ha én ülök ott, talán nem néztem volna végig az előadást. A szerkezet ráadásul a szinte állandó mozgás miatt itt határozottan nehezítette a színészek munkáját.
Valószínű, hogy az előadásban a vendégjáték jellegen kívül az lehetett a gond, hogy a színészvezetés valahol nagyon félresiklott. Kasimir (Szabó János Szilárd) és Karoline (Keresztes Ágnes) között nem igazán volt kémia, nem alakítottak hiteles szerelmespárt, a lány karaktere kifejezetten lapos volt és megakadt az egyszerű naiva szintjén. Így Szabó János Szilárd teljesen egyedül maradt, és bár én a részéről éreztem valós színészi munkát, észrevehető volt, hogy kifelé mondott szövegrészeibe menekül a színpadon történő sivárság elől. Nem tudok számomra igazán meggyőző színészi pillanatokat felsorolni, ami nélkül sajnos nem lehet igazán erős előadást produkálni.
Nem láttam Szatmárnémetiben a produkciót, ezért nem tudom, hogy eredeti helyszínén milyen lehet. Talán érdemes megnézni ott is, így fenntartom a változtatás jogát a díszlet működésképtelenségét illetően például, azonban a színészvezetéssel és a zenei elemekkel kapcsolatban nem sok mentséget tudnék felhozni.
Így telt az utolsó nap Székelyudvarhelyen, másnap kocsikázás Csíkszereda felé, kávézás közbeni kritikaírás, könyvbemutatóra való sietés, tudva, hogy este Radu Afrim előadásával nyit a fesztivál harmadik szakasza.

Fotó: Bartalis Előd

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 4.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának negyedik része. 

A Nemzetiségi Színházi Kollokvium megérkezett a második idei helyszínre, Székelyudvarhelyre, ahol a Temesvári Állami Német Színház előadása, a Leonce és Léna nyitotta a seregszemlét. 

Niky Woltz rendezése szerintem tökéletesen illeszkedett a Tomcsa Sándor Színház terébe. A produkciót Temesváron láttam tavaly, s bár a TESZT-en a fáradtság és a magas hőmérséklet is befolyásolt, úgy tűnik, az előadás mérföldekkel jobban sikerült most Székelyudvarhelyen. Nyilván ez szubjektív megfigyelés, mégis meglepetés volt számomra az előadás pergő ritmusa, a színészek mozgásterének változása, a látvány alakulása a térben. Itt nem arra gondolok, hogy Helmut Stürmer díszlete változott volna, inkább arra, hogy ebben a térben mennyire másnak tűnt a produkció vizualitása. A látványvilág alapvető meghatározója az előadásnak: hatalmas, fehér kocka hátul fallal, vetítéssel, olykor még egy leereszkedő fallal, amelynek ablakában megjelenhet a hercegnő, és mivel a jelmezek (Ioana Popescu) nagyon színesek voltak, jót tett e látvány letisztultsága. A vetítéseket azonban nem mindig találtam odaillőnek (különböző festők művei jelentek meg), a megjelenő versrészletek pedig határozottan feleslegesek. Mivel Temesváron is sokféle közönségnek játszák ezt az előadást, akik a darab nyelve és/vagy nyelvezete miatt általában feliratozásra szorulnak, problematikusnak tartom a figyelemmegosztást. A versrészletek ugyanis annyira lekötötték a néző figyelmét, hogy a szöveg-színpad-háttérvetítés hármasából valamelyik információ végképp elvész.
A rendezés nagyban összpontosít a színészi játékra: stilizált, minden elemében pontosan koreografált alakításokat láthattunk rengeteg szöveggel és szemmel láthatóan komoly színészi munkával. Közülük leginkább a főszereplő Richard Hladik és a Valerio-t megtestesítő Harald Weisz játéka volt számomra kiemelkedő: kivételesen karizmatikus alakításokat, színekben gazdag, dinamikus játékokat láttam tőlük.
Niky Woltz rendezése egyfajta színpadi sokféleséget tartalmazott: sokféle stílusú vizuális és hangi elemek keveredtek ugyanis. Részben a múlt százade leji kabaré világából merített, sőt nekem commedia dell’arte benyomásaim is voltak. Összességében a látvány és a nagyívű színészi játék, illetve a mozgalmasság sokat segített az értelmezésben és a figyelmem fenntartásában.
Véleményem szerint a Leonce és Léna nagy művészi gonddal megalkotott előadás, azonban talán néha éppen sűrűsége miatt nehezen befogadható.   

Másnap, szintén a Tomcsa Sándor Színház termében, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a német színházétól mindenben eltérő előadással szerepelt a fesztiválon. Kokan Mladenović Aristophanész Madarak című vígjátéka nyomán írt és rendezett fekete humorú komédiát egy utópisztikus társadalom megalakulásáról és szétbomlásáról. Dinamikus, pergős és zsúfolt előadást láttam, amelyben az egész társulat szerepet kapott.

Számomra a mű nehezen volt követhető, mert – bár az angol feliratozást el-elcsíptem –, az akusztika annyira rossz volt, hogy nem lehetett érteni az amúgy is tömör szöveget. Számomra ez sokszor a cselekmény megértésének a rovására is ment. Mivel a történet kisebb szekvenciákból állt, megfelelő érthetőség hiányában sokszor nehezen lehetett követni a történéseket. 

Az előadás amúgy kaotikus tűnt, azokat a részeit szerettem, amelyek egyértelműen az abszurdba hajlottak. A két kiemelt szereplő, Jancsó Előd és Bandi András Zsolt kettősei voltak a leginkább letisztultak és befogadhatóak, ezek sem koncepciós, sem akusztikai zavart nem tartalmaztak. Jó koncentrációval és kiváló dinamikával dolgoztak a színpadon, s még a Jancsó Előd által kezdeményezett provokatív interakciók is jól sikerültek. A fiatal színész nagyon szerepére talált az előadásban, könnyed humorával és energikus frissességével nagy hatást gyakorolt a közönségre. Működtek ezek mellett a tömegjelenetek is, a társulat egy összeszokott, együttműködni képes csapat benyomását keltette. 

Ki kell emelnem, hogy nagyon tetszettek a Tatjana Radišić tervezte jelmezek, és itt nem a madarak tollas fejfedőjére, mint inkább a fekete kezeslábasokra gondolok. Nagyon egyszerű, mégis praktikus, számomra kifejezetten esztétikus és különleges viseletek. Marija Kalabić díszlete is pozitív benyomást keltett bennem: funkcionálisnak tűnt, és izgalmasan érzékeltette a madárfészkek hangulatát.

Kevésbé működtek a zenei részek, ami valószínűleg több esetben a hangosítással függhetett össze, de a túl hosszúra sikeredett, míg a nem jól megoldott rap-jelenet megtörte a fúkuszomat.

Összességében, Kokan Mladenović számomra zűrzavaros rendezése, az olykor teljesen érthetetlen szövegrészekkel, őszintén szólva rontották a színházélményemet.  

Vizuálisan és szövegileg is gazdag előadásokat láttam e két a napon, és bár mindkét produkciónak jól állt a nagyobb színpadtér, a temesváriak előadása számomra az akusztika miatt kevéssé volt élvezhető. Sejtéseim szerint a színészek nem voltak hozzászokva a székelyudvarhelyi tér sajátosságaihoz. 

Leonce és Lena 

Fotó: Suciu Cristian

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 3.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának harmadik része.

 Meglepően vegyes érzelmeim támadtak a pénteki előadások kapcsán. Délután egy minden elemében harsány, színes és hangos, kissé terjengős szöveggel bíró produkciót láttunk az Öntödében, majd egy fekete-fehér filmes melodráma hangulata elevenedett meg Gyergyóalfalu Művelődési Házában. Nehéz volt a váltás, egymást érték a produkciók és mindkettőt szünet nélkül játszották. Nem volt könnyű egyik világból a másikba csöppenni. 

 Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös produkciója, a Tapasztó Ernő által rendezett Amadeus rendkívül hosszúnak tűnt sűrű történéseivel és tömény vizuális világával. Élénk színek, teátrális smink és jelmez, fehér falakra irányított neonszínű fények: ezek az elemek jellemezték az előadás látványvilágát mindenféle stílusú maszkkal és parókával. Azt gondolom azonban, hogy az Amadeus megragadt a vizuális eszközök felszínességén. Sajnos esetenként sem az előadás történéseit, sem pedig a szöveget nem értettem a nézőtéren. Az akusztika talán a vendégjátékjelleg miatt sérült nagyban, a színpadi cselekmények azonban sokszor nem passzoltak az elhangzó mondatokhoz. Az egyik jelenetben például „Mozartné” Constanze (Sebők Maja) és Salieri (Balog József) szinte aktust imitálnak a színpadon, majd Salieri arról beszél, hogy az együttlét valójában meg sem történt.  A Mozart-ot játszó Gulyás Hermann Sándor is gyakran került olyan helyzetbe, amelyben nem lehetett pontosan dekódolni az összefüggéseket. Ködös maradt a címszereplő és a császár (Varga Bálint) kapcsolata például: amíg a császár látszólag pártját fogja Mozartnak, a következő pillanatban a semmiből előtűnő gróf elgáncsolja a komponista operabemutatóját. Aztán a császár eltörli a betiltást kiváltó rendeletet, végül pedig egy narrátori gesztussal bejelentik, hogy a darabot mégis betiltották. Teljes káosz a történetvezetésben.
Az előadáson belüli kapcsolatok sem voltak tehát világosak, ahogy a történet vezetése sem. Motiváció nélküli és felesleges mozgások (Salieri toporgásai) és kellékhasználat (egy teljesen értelmetlenül színpadon lévő tükör) ismétlődtek. A színészi improvizáció pedig (ahogy a közönségtalálkozón megerősítést kaphattunk rá) a végletekig félresiklott, helyben kivágott és újragondolt szövegrészletek rontották a színházi élményt. A produkció kevésbé csiszolt koncepciója, azt gondolom, három nagy tévedést tartalmaz: Az egyik a zenehasználat:  a bejátszások összevisszasága és a végén becsúszó soul. Az operarészletek zenei bakijai, a társulat színészeinek képességeit meghaladó énekbetétek. Másrészt a dramaturgiai munka felszínessége, a rossz improvizáció, a vélhetőleg rosszul húzott szövegkönyv összevisszasága. Harmadrészt pedig a szemcsés, összemosódott jelek, a már-már értelmezhetetlen színpadi ellentmondások. Talán a Mozart házaspár alakítását tudnám kiemelni egyetlen pozitívumként.
Ehhez képest az Albu István által rendezett Boldogtalanok egy lassúbb léptékű előadás volt, amely koncentráltabb dramaturgiai munka (Keresztes Franciska) eredménye. A vendéglátó Figura Stúdió Színház előadása egy merőben más hangulatú produkció. Számomra elviselhetetlen kombinációnak bizonyult ennek a két darabnak az egymásutánisága.
Mindemellett talán azért is keletkezhetett bennem ez a negatív érzés, mert a Boldogtalanokkal már van egy személyes történetem, hiszen bemutatásának évében láttam Kisvárdán, majd tavaly novemberben Marosvásárhelyen is megnéztem. Füst Milán darabját és Albu István rendezését is nagyon férfiközpontúnak érzem: fiatal nőként nehezen tudok azonosulni ezzel a perspektívával, mert nem látom benne a női történeteket. Szerintem az előadásban nagyon egyszerű tények mutatják a hiányjeleket: például a férfikarakterek hosszú jelenetei, a betekintés a karakterek érzelmi világába (Sirma, Húber, Dr. Beck), a férfiak lélektanibb ábrázolása, ezzel szemben a női karakterek klisékből való felpítése (naiv lány, buta prosti, ravasz öregasszony, hisztis feleség).
Pozitív élményem volt azonban néhány játék kapcsán, mert úgy éreztem, hogy az előző előadásokhoz mérten sokat csiszolódott Húber (Moșu Norbert-László) és Dr. Beck (Dávid A. Péter) karaktere is, sőt az ő kapcsolatuk is érzékenyebben és finomabban ábrázoltnak tűnt, talán pont a színészi alakítás kiforrottsága miatt. A mostani előadást nézve sokkal inkább rá tudtam kapcsolódni a két férfi történetére, mint Húber bármelyik heteroszexuális kapcsolatára és ebben (de sajnos szerintem csak ebben) a kontextusban talán helyénvaló lehet a filmes forma is (a háttérben végig kivetítik a kamerával felvett jeleneteket.  Vilmos és a doktor szerelmi, vagy legalábbis érzelmileg szoros viszonya nagyon izgalmas kettős tükörből szemlélve, hiszen a két karakter kétféleképp éli meg kapcsolatát: van egy intimitásuk, amit csak maguk között élnek meg, és van egy tartózkodó baráti viszonyuk, amit a külvilág felé mutatnak. Így mondjuk egy közeliben mutatott érintés kaphat pluszjelentést a színpadon. A vetítés koncepciójától való idegenkedésem abból fakad, hogy ezen kívül nem látok jelentést mögötte, s számomra így egy jó látványötlet szintjén marad. 

Összességében két nagyon megosztó előadást láttunk a harmadik napon, amely mindig elgondolkodtat azzal kapcsolatban, mennyire szubjektív szempontok szerint értelmezünk és értékelünk egy előadást. Az Amadeus végén többen szinte menekültek a nézőtérről, míg mások nagy elégedettséggel hagyták el a termet. Miközben én sehogy sem tudom megkedvelni a Boldogtalanokat, addig valószínűnek tartom, hogy egyes embereknek katartikus élmény és sokan a szakmából is remek előadásnak tartják. Rendkívül nehéz ilyen esetben írott formában véleményt formálni, hiszen a szakmai szempontok bizonyos esetekben nem egyeztethetők össze a nézőtéri reakciókkal. 

Fotó: Bartalis Előd

Amadeusz: Gulyás Hermann Sándor , Varga Bálint

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 2.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának második része.

Reménykedtem abban, hogy a kollokvium második napján kevésbé lesz hideg, így a két előadás közötti levegőzések is elviselhetőbbek lesznek, de sokkal melegebb nem volt sem éjjel, sem nappal. A csütörtöki előadások azonban valamelyest kárpótoltak, két viszonylag rövid, frappáns produkciót láthattunk a második napon. 

Mivel a gyergyói színház épületét éppen felújítják, nem csak városok, hanem a terek is változatosal, ahol bemutatják az előadásokat. A színházzá változtatott Öntödében például, ahol a délutáni New Genesis című, harmadéves kolozsvári színészhallgatók dinamikus előadását mutatták be. A Gemza Péter rendező segítségével összerakott fizikai színházi előadás ködös témája valamelyest köthető a változás és a közösség kapcsolatához. A nem igazán erőteljes rendezői koncepció sokszor klisék zsákutcájába tévedt, azonban a kivitelezés nagyon pontos és látványos volt a hallgatók részéről. Energikus, nagyívű mozdulatok, jelentős erőkifejtést igénylő koreográfiák jellemezték az előadást, szakrális, rítikus elemekkel vegyítve. Az előadók rendkívüli precizitással és koncentrációval mozogtak a színpadon, s ezt végig szinten tudtak tartani a közel egy órás játék ideje alatt. Gondolom, Gemza Péternek és/vagy a csapatnak nagyon határozott elképzelései lehetnek férfiasságról és nőiességről, s ezeket a hagyományosan nőiesnek (törékenység, érzékiség), vagy hagyományosan férfiasnak (erő, magabiztosság, szellemi jelenlét) tartott tulajdonságokat jelenítették meg a színpadon. Gondolok itt a szálkás testek esztétizálására, a hajukkal játszó nőkre, vagy a határozott, monumentális férfi mozdulatsorokra. A koreográfiában mindvégig elkülönült a férfi és a női szerep, de mivel a fenti közhelyekre alapozott, a jól kivitelezett mozdulatok ellenére sem tudott teljesen a hatása alá vonni. Összességében egy, koncepciójában nem eléggé ütős, ám kivitelezésében szépen megoldott előadást láthattunk, amely rávilágít az osztály erősségeire, tehetségére.
A nap második előadása a Tomcsa Sándor Színház Leenane szépe című produkciója volt. Egyszerű, sárga díszlet, lecsupaszított látványvilág. Egy becketti abszurditást idéző univerzumba csöppentünk, ahol anya és lánya fullasztó kapcsolatát kísérhettük figyelemmel. A székelyudvarhelyiek produkciója képes volt bevonni a közönséget, közeli kapcsolatot kialakítani velük. Sallangok nélküli rendezés és színészi játék jellemezte a Barabás Árpád által színpadra állított előadást. Semmi felesleges mozdulat, mondat, instrukció – a rendezés, a játék minden értelemben jól tömörített. Remek színészi munkának lehettünk tanúi: Szűcs-Olcsváry Gellért Pato-ja kivételesen árnyalt és finom alakítás, Wagner Áron Ray-e karizmatikus és pontos színészi játék eredménye. Albert Orsolya, a megkeseredett, kitörni vágyó Maureen-t jelenítette meg elragadóan őszinte játékával. Külön élmény volt Fincziski Andrea játéka, akinek átváltozóképessége és nagy formátumú alakítása magával ragadta a közönséget.
Így telt a második nap: két sűrű, de precízen alkotott előadással, kevés fázással és didergéssel, kávéra azonban ezúttal nem volt szükség előadások előtt az ébren maradáshoz. 

Fotó: Bartalis Előd 

A képen a New Genesis című előadás egy pillanata látható.

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 1.

Október 18-án elkezdődött a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez. Idén, rendhagyóan nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik a fesztivál. A Kollokvium megnyitóján a három színház vezetői egymást kölcsönös támogatásról biztosították, az összhang fontos feltétele volt annak, hogy az együttműködés létrejöhessen. Molnár Flóra fesztiválbeszámolójának első része. 

Bevallom, számomra rendkívül izgalmasnak ígérkezik az idei, három helyszínes megoldás, mert több nyüzsgést, több utazást jelent, a változás lehetőségével kecsegtet a tény, hogy a közönség és a társulatok tagjai is mozgásban lesznek azért, hogy egymással és az előadásokkal találkozhassanak. Nézőként pedig fontosnak tartom, hogy egyazon országon belüli, ám különböző kultúrák színházi produkcióit láthatom rövid idő alatt egyetlen fesztivál keretein belül. Nagyon örültem például annak, hogy a seregszemlét a bukaresti, első és tudtommal egyetlen cigány nemzetiségű tagokból álló Giuvlipen társulat előadása nyitotta. A produkciójukat például nem sok esélyem lett volna látni, nemcsak a távolság miatt, de azért sem, mert, ahogy a közönségtalálkozón kiderült, más társulatokhoz képest ritkán lépnek színpadra. Kivételesen friss és minden ízében bátor előadásnak tartottam a Trauma kink című vendégjátékukat. A produkció show-formában beszélt olyan fontos, ám színházban ritkán tárgyalt témáról, mint a szexualitás, az ehhez kapcsolódó tabuk és traumák. Az előadás szépelgést és finomkodást mellőzve vetette fel a fizikai kontaktus megteremtésének szabályait, vagy azt, hogy mi az áldozat és erőszak fogalma, újragondolva a társadalmi diskurzusban tévesen használt formulákat. A produkció önreflexív, tűpontosan megfogalmazott mondatokkal operált, melyek dramaturgiája (az előadás író-dramaturgja Mihaela Drăgan) rendkívül jól megszerkesztett szekvenciákból állt össze. A darab nem törekedett egységes történet létrehozására, kissé „lecture performance” jelleggel mutatott be például különböző szexuális mintázatokat, amelyek a társadalom számára deviánsnak minősülnek. Hozzá tartozik ehhez az erőszaktevő és áldozat viszonya is, a kategóriák pontos jelentése. Az alkotás közel sem „metoo-előadás”, mégis, az általam látott hasonló témával foglalkozó produkciókhoz képest messzemenően érzékenyebben és tisztábban kommunikált erről a témáról. 

Hasonlóan zavarbaejtő volt az Újvidéki Színház Antigoné – Be szép dolog puhára esni című produkciója. Romano Nikolić előadása nagy fejtörést okozott számomra, ugyanis a rendező rendkívül erőteljes formai megoldásai nekem merőben patetikusnak hatottak. Izgalmas volt megfigyelni a nézők reakcióit is, hiszen a szélsőséges rendezői gesztusokat sokan megrendítőnek, mások pedig komikusnak találták. Én pedig azért éreztem magam kényelmetlenül, mert nem tudtam elkülöníteni az előadáson belüli szándékolt és a szándékolatlan komikumot. Nem vagyok biztos benne, hogy az előadás Gyergyószentmiklóson közönségére talált. Talán a hagyományosabb, rendezői színházat kedvelő, a pátosztól kevésbé tartózkodó néző pozitívabb véleményt formálna az előadásról, mint én. Ellenben generációm képviselőiből sokan egyetértenének velem abban, hogy befogadhatatlan az előadás, amely pátosszba forduló líraisággal szól az olyan mély traumákról, mint a háború. Problémásnak tartom a szövegszerkesztést is (Dorotea Šušak), talán ez okozta az előadás feloldhatatlan monotóniáját, a rengeteg monológgal, a kevés és rosszul megírt párbeszéddel. A produkció azonban izgalmas képi elemeket tartalmazott (Díszlet és jelmez: Zdravka Ivandija Kirigin), melyek szimbolikája érdekes konnotációkat indított el bennem az eredeti művel kapcsolatban: a föld és a halott viszonya például nagyon pontos színházi megoldásnak tűnt, az ókori szkéné pedig teljesen új asszociációkat kapott a díszlet ponyvájának lehullása után, mikor megmutatkozott a mögötte lévő esetlegesség, s valamiféle szomorú üreség. Nagyon erős gesztusnak tartom azt is, hogy a rendező a szereplőket több életszakaszukban mutatta be, amelyek egymással való kommunikációja akár katartikus is lehetett volna egy jobban letisztázott szöveg esetében. 

Így telt az első nap, ami vegyes színházi élményeim ellenére csak még nagyobb kíváncsiságot szított bennem a következő napokra nézve.