Joachim Refler egy óvatos mozdulattal másodszor is körbelötybölte poharában a bort, beleszagolt és elmosolyodott. A patikus érzékeny orra ismét eltűnt a pohár pereme mögött, majd miután meggyőződött róla, hogy a rajnai rizling savai között tisztán kivehetővé vált a beléndek szaga, a bort az asztalon lévő ónedénybe borította.
Ha nem vette volna teljesen természetesnek mindazt, ami történt, talán bele is borzong a tudatba, hogy Rupert, a patikussegéd – ezen a héten már másodszor – az életére tört. Az igazság azonban az, hogy tizenöt évvel korábban ő is a gyűszűvirág nedvével siettette meg az előző patikus elmúlását, így hát természetes, hogy Rupert az idő előrehaladtával egyre gyakrabban próbálkozik, Serebán, a második segéd pedig valószínűleg már lázasan kutat egy olyan méreg után, amit sem Refler, sem Rupert nem ismer. Az viszont mégis aggasztónak tűnt, hogy ezúttal csak a második szagpróbára sikerült felismerni a borba kevert beléndeket. Refler nagyot sóhajtott, majd elindult lefelé a patika laborjába vezető lépcsőn, hogy az ebédlőasztalhoz szólítsa a segédeket.
Szokás szerint négyen ülték körül az asztalt: a két segéd, a patikus és Judit, a patikus lánya. Refler, szokása szerint, most is a másfél évtizedes működése alatt történt esetekről mesélt a segédeknek, akik a történetek hangulatának megfelelően néha egy-egy nevetést vagy sajnálkozó sóhajt hallattak.
Judit ezalatt csendben evett és mosolygott. Valójában csak itt, az asztal mellett érezte jól magát, mikor felkapaszkodott magasított székére és végre egy magasságba kerülhetett a többiekkel. Az étkezések kezdetén Judit tekintete mohó fénnyel telt meg, szemöldöke pedig egyetlen, igyekezettől hullámzó sávvá fonódott össze, amikor a tányér fölé hajolt. Minden alkalommal elérkezett azonban az a végzetes pont, amikor Juditnak be kellett látnia, hogy ha ezzel az igyekezettel folytatja, pár percen belül az utolsó falatok is el fognak tűnni előle.
Most, amikor tányérja ismét kiürüléssel fenyegetett, a lány végső kétségbeesésében felpillantott a többiekre, hátha így elterelheti figyelmét az elkerülhetetlenről. Így történt, hogy tekintete találkozott Rupertéval. A segéd percek óta figyelte csillogó szemekkel, ahogyan egy-egy szelet hús a lány arcába lógó hajtincsek között utat talál magának a kerekded fogak felé. Judit rögtön elfeledkezett korábbi tervéről, miszerint számolni fogja, hányszor zárulnak rá őrlőfogai a szájába kerülő falatokra, és ijedtében egyben lenyelte a szájában tartott húsdarabot. Rupert figyelemmel követte a lány torkába jutó falat útját, majd visszaterelte tekintetét Judit szemeihez és elmosolyodott.
Körülbelül két héttel később az ebéd utáni pihenő ideje alatt Serebán sétára indult a városban. Legalábbis ezt mondta Reflernek, mikor kilépett a patika ajtaján. Úgy döntött, még ma elintézi, hogy Refler és Rupert találkozzanak a Halállal. Serebán ugyanis gyerekkorában azt tanulta szülőfalujának papjától, hogy az emberekért utolsó perceikben maga a Halál jön el, hogy magával hurcolja őket.
Refler egészen máshogyan vélekedett a halálról, Rupert pedig már nem gondolt semmit, csak feküdt a patika laborjának kövén. A patikus leguggolt az élettelen test mellé, kihúzta kését a segéd hátából, aztán felállt és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte tarkóját. Most, hogy elmúlt a rövid harc okozta izgalom, újra kínozni kezdte napok óta tartó fejfájása.
Mintha egy húr lett volna odabent, amit egyre csak feszítenek, a patikus pedig tudta, hogy ha ez a húr elpattan, akkor rés nyílik a koponyáján és minden, ami odabent van, kicsorog. Érezte, hogy az első csepp vér már át is préselte magát a bőrén, és lassan araszolva megindult lefelé, a homlokán keresztül az orra irányába. Mire a csepp a patikus orráról a férfi száraz ajkára csöppent, sóssá és rémisztően hideggé vált. Ekkor döbbent rá, hogy egész testét elöntötte a víz, inge átnedvesedve tapadt a mellkasához. Remegő kezeivel az ing gallérjához nyúlt, lazított rajta, megrázta fejét és hozzálátott, hogy rendbe szedje magát.
Mindenekelőtt felhajtott egy pohár vizet, hogy kitisztítsa belső szerveit és azok tökéletesen tudjanak összpontosítani a test működésének helyreállítására. Miután ezzel végzett, a sarokban álló mélybarna polchoz lépett és leemelt róla egy üvegcsét. Emlékezett, hogy amikor az előző patikushoz egyszer a régi császár udvaroncai állítottak be, hogy gyógyszereket kérjenek, mestere erről a polcról vett le egy olvashatatlan címkével ellátott tégelyt. A polchoz tehát ő sem nyúlt, mert nem volt elképzelhetetlen, hogy váratlanul egy különösen magas rangú vendég térjen be a labor felett működő patikába.
Refler kidugaszolta az üvegcsét, majd szájába öntötte a keserű port és egy újabb pohár vizet ivott rá. A víz langyos volt és mintha poshadt is lett volna. Fintorogva tette le a poharat. Csak most vette észre, hogy a levegőt is kapkodva veszi. Egy óvatos mozdulattal ismét az ing nyakához nyúlt, majd egy pillanat múlva keze átvándorolt a torkához, onnét pedig hamarosan még lejjebb csúszott, a mellkasa felé. Ezután a patikus már nem is tudott másról, csak erről a csúszásról, a zuhanásról, amit ő végtelenül hosszúnak érzett, pedig egy másodpercre sem volt szükség, hogy Refler teste a labor kőpadlójának ütődjön, és megrepedt koponyájából szivárogni kezdjen a vér.
Serebán megállt a templom előtt és felnézett a szögletes épület tornyára. Nem kellett sokáig várnia, egy perc múlva megkondultak a torony harangjai, és a fiatal férfi arcára elégedett mosoly ült ki. Biztos volt benne, csak ő tud arról, hogy ebben a templomban a harangok minden nap egy leheletnyivel korábban szólalnak meg, mint a város többi templomában, korábban még a Stephansdom harangjainál is. Ez a fél harangütésnyi idő volt az, ami napról napra idevonzotta Serebánt, és ennek a napi néhány pillanatnak, amikor úgy érezte, egy lépéssel a többiek előtt jár, köszönhette a patikussegéd azt is, hogy megismerkedett Kosterrel és Hugóval, a templom mögött álló kis házban lakó alkimistákkal.
Mikor belépett a házba, elkiáltotta magát, majd, miután hosszú másodpercek után sem érkezett válasz, leült és türelmetlenül pislogott a ház két szobáját elválasztó lepelre, ami mögött házigazdái műhelyét sejtette. Jó oka volt arra, hogy hozzájuk forduljon segítségért: barátai kérésének eleget téve már hónapok óta dézsmálta a patikuslabor készleteit, színes homokkal pótolva a hiányzó porokat. Serebán tehát várakozott és rettenetesen magányosnak érezte magát.
Pár perc múlva meglebbent a lepel, és Koster bújt elő a másik szobából, kormos arccal, beesett szemekkel, de vigyorogva. Gazdagok leszünk Serebán, gazdagok, kiabálta. Annyi aranyat kapsz hamarosan, hogy megveheted az öreg Refler patikáját is, ha ahhoz lesz kedved, csak várj egy kicsit! Ezután még néhány összefüggéstelen mondat következett különböző fémekről és ötvözetekről, aztán Koster még egyszer körbetáncolta a patikussegédet és újra eltűnt a függöny mögött.
Serebán ismét egyedül érezte magát, pedig megint ketten voltak a szobában. Zömök, sötétbőrű férfi állt mögötte, aki szórakozottan vakarta vörös üstökét, mintha észre sem venné, hogy minden egyes mozdulata után vastag hajcsomók válnak el fejbőrétől. Az idegen lassan kinyitotta száját, és aranyfogait megvillantva mondott valamit egy olyan nyelven, amit a patikussegéd nem ismert. Ekkor ismét meglebbent az ajtót helyettesítő függöny, de ezúttal nem lépett be senki. A lepel leszakadt és röpülni kezdett, de hogy hová, azt Serebán már nem látta. Nem hallotta a robbanást sem. Hallotta azonban az egész város. Azt is messziről lehetett látni, hogy valahol a skót bencések templomán túl füst száll fel, majd kisvártatva megjelennek az első lángnyelvek is. A tűz már majdnem elérte a szűcsök utcáját, amikor órákkal később, jóval az est leszállta után, sikerült megfékezni a lángokat.