MEGOSZTOM

Elsőkönyves sikertörténet

Szűcs Péter: Dharma
Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig
Libri Kiadó, 2021.

          Biharország újabb íróval színesedett. Nem is akármilyennel. A Libri Kiadó gondozásában jelent meg a berettyóújfalui születésű Szűcs Péter könyve, a Dharma és rögtön az eladási sikerlisták élére került. A három idősíkban játszódó történet, egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig vagy inkább a Berettyótól a Gangeszig, hiszen az egzotikus helyszínek mellett jelentős helyet foglal el Biharnagybajom és Berettyóújfalu is a könyvben. Kevés elsőkönyves szerző tudhat magának ilyen sikert. 2016-ban a szerző azt nyilatkozta egy interjú során, amely a Biharországban jelent meg, hogy „Az újságírói hitvallásom legfontosabb része az, hogy mutassuk meg a tehetséges embereknek, hogy el lehet érni mindent. Ikonokat, példaképeket kell állítani az emberek elé.” Kulturális újságíróként a divatban is elmerült. Először egy francia, majd egy amerikai divatlaphoz került, és nagyon jól érezte magát a kreatív emberek között. A Marie Claire magazin vezető szerkesztője volt, majd az InStyle magyar kiadásának főszerkesztője. Azt mondta nekem akkor, hogy teljesen mindegy, hogy mi áll az ember neve után, hisz „mindig is újságírónak tartottam magam.” Nem sokkal később elindította utazási blogját, a PetersPlanetet, amely az idén nyáron már öt éves. Szépirodalmi ambícióit ügyesen titkolta, bár 2004-ben megnyerte a Litera.hu, a Goethe Intézet és a berlini Kafka folyóirat közös irodalmi pályázatának közönségdíját Kafka a fa alatt című írásával. Látszik, hogy szereti a falut, ahonnan a szülei származnak, ahol a nagyszülei éltek, ahol Szűcs Sándor és Váncsa István is született.     

          Az első rész, István és Mária története. Rio de Janeiro, Biharnagybajom, Budapest, New York a nevezetes helyszínek. Látszik, hogy itthon van a falujában, ahol az eperfa „egész évben nyugalmat és biztonságot kínál”, ahol nyáron „kiszárított tehénlepénnyel gyújtottak be a tűzhelyen”, ahol „jó korán ki kellett menni a határba, hogy megforgassák a tehénlepényeket”, mert „mindkét oldalának ki kellett száradnia a napon, hogy aztán lángra lobbanjon”! Erre még Móricz is rácsodálkozott hajdanán, hogy milyen leleményes a sárréti ember, de hát a szükség nagy úr! Az egész regény olvasmányos. Szerzője könnyedén és élvezetesen ír. Tudom, hogy szereti és ismeri Amerikát, de engem – ebben a részben – a bajomi történéseken túl a budapesti forradalmi események fogtak meg, mert a történelmi hűséghez alapos kutatómunka kellett. Úgy láttatja az eseményeket, hogy azok az olvasót is magával sodorják.

          A második rész Tamás és Andrea története egy párizsi fejezettel indul, majd visszavezet minket a nyolcvanas évek Berettyóújfalujába. Grecsó Krisztián jutott az eszembe, aki 2011-ben, a Magyar Narancsban úgy nyilatkozott a nagy visszhangot kiváltó könyvéről, hogy »a Pletykaanyuban bizonyos szegvári emberek magukra ismertek, és sérelmezték, hogy előnytelen színben tüntettem fel őket. (…) Szerintük olyan mértékben hagytam meg a szereplők eredeti vonásait, hogy könnyedén azonosítani lehet őket. (…) Nem a valóságot akartam mindenekelőtt tükrözni: a könyvbéli Szegvár egy általam megírt és „eltorzított” Szegvár. Nem azonos a községgel: nem kérhető számon a valóság.«  Lehet Szűcs Péternek is fejére olvassák néhányan, hogy előnytelen színben tűnnek fel a regényben a legnagyobb jó szándék ellenére is. Aki Újfaluban él, akaratlanul is mást fog találni egy-egy megrajzolt alakban. Szinte teljes a kulturális körkép, amelyben az író láttatja szülővárosát és környékét. Konrád György azonban nem újfalui születésű, bár egész gyermekkorát Berettyóújfaluban töltötte az apai házban, hanem Debrecenben látta meg a napvilágot. A leltárt azonban kiegészíteném Jelenits Istvánnal, a Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, Pilinszky kiváló ismerőjével, mert ő valóban a város szülöttje, nyolc évig lakója is és ugyan úgy díszpolgára is, mint Konrád György vagy Makk Károly. A tisztviselőtelepen volt a házuk, amelyben egy ideig a regényben is megemlített Lenin körúti óvoda is működött. Aztán ebben a részben egyszer Biharnagybajomban találjuk magunkat egy disznótorban, ahol befejeződik István és Mária története.

          A harmadik részben Lénát ismerjük meg. Szentpétervártól a Gangeszig utazunk. Oda, ahol az eddig nem ismert gyökereit kutatja a lány. Az apa, ha tudott volna a születendő lányáról a Dharma nevet adta volna neki. „A szó maga szanszkrit, és nehéz visszaadni a jelentését más nyelven, mert rendkívül összetett. A hinduizmusban a dharma a természet örök törvénye, a létezés igazsága. Az elkerülhetetlen életfeladat és a kötelesség. Az összhang, a külső és a belső harmóniája, a tökéletes jelenlét.” Olvasom a befejezést, Léna belső monológját, ami nekem Szűcs Péter hangján szólal meg: „Azért jöttem Biharnagybajomba, a házba, ahol dédanyám lakott, hogy írjak, megírjam a történeteiket, és ezáltal rendet rakjak saját lelkemben is. Átadtam magam a körülöttem honoló csendnek és újra megpróbálkoztam azzal, ami még nem ment könnyedén: hálát adtam azért, amit kaptam. Mindenért, amitől az lehettem, aki. Azért, hogy közelebb kerülhettem azokhoz a világokhoz, amelyeknek a létezéséről korábban nem tudtam…”

          Szűcs Péter azért született a világra, hogy mindenütt otthon legyen benne. Most a Kilimandzsáró megmászására készül. Azt javasolták neki, hogy az útja előtt érdemes egy pár napot 2500 és 3000 méteres magasságban létezni, ami előre segíti majd a testet ötezer-ötszáz méter felett.  A Dharma is magaslatokba repít. Nem érezni azt, hogy ez egy elsőkötetes szerző munkája. Konrád György az emlékek között korcsolyázik regényeiben, Szűcs Péter kontinenseket szel át és a kultúrák között szlalomozik. Első regényével már eljutott az irodalom magaslati táborába. Várjuk a csúcstámadást.

MEGOSZTOM

Koccintás az égiekkel az emlékezés borával

Gálfalvi György: Világszélen, Bookart 2020

Gálfalvi György könyvei hevernek előttem az íróasztalon. Nem mindegyik, de ami megvan a könyvtáramban, az nagyon a szívemhez nőtt. A Találkozásainkat (1989) és az Egy áruló monológját (2000) egy antikváriumban találtam. Néhánnyal pedig a szerző ajándékozott meg a berekfürdői Körmendi Lajos írótáborban: Kacagásaink (2016) és Beszélgetéseink (2017). A legutóbbit A veterán táborlakó helyzetjelentésit – Markó Béla szerkesztésében – a Bookart kiadó jelentette meg 2020-ban Világszélen címmel. A szerző első könyvének a címe Szülőföldön, világszélen volt 1974-ben. Az első és az új könyv mintegy keretbe fogja az időt, az alkotó éveket. Azt olvastam az Üvegcsűr élni akar című riportjában, hogy a szénégetők közt sok a jó mesélő. Alkonyat után nincs mit csinálniuk a sötétben, ezért mesélnek. „A mese arra való, hogy ébren tartson. Csak a gyereket szabad altatni vele.” Engem Gálfalvi György publicisztikái tartottak ébren.

        Szász János 1977(!)-ben az Utunkban tette közzé, hogy „Gálfalvi Gyurka bajsza belelóg az emlékezés borába.” Erre a mondatra utólag visszatekintve azt kell mondanom, prófécia. Történetei a berekfürdői táborban elevenek, az írásai is gördülékenyek. Riportjai alaposak, hasonló módszerekkel készültek: a történelmi háttér felvázolása után minden új információnak utána megy. Írásaiból érződik a humánum, az igazság keresése. Súlya van a mondatainak.

        A könyv három részre tagolódik. Az Itt vagyunk nagyon egyben van. Egy lendülettel olvastam végig. Az Üvegcsűr élni akar című íráson elidőztem kicsit. Érdekesek ezek a nagylélegzetű riportok, amelyek több látogatás lenyomatai. A László Jóska balladája című részből kitűnik, hogy az első találkozásuk nem is volt felhőtlen. „Személyesen egy író-olvasó találkozón ismertem meg. Első látásra szigorú szemű, túlságosan is régimódi tanító bácsinak tűnt. Hideg udvariassága távol állt a ritka vendégek körül szokásos nyüzsgéstől, és nem is igyekezett titkolni, hogy neheztel ránk, amiért megvárakoztattuk a közönséget.”Gálfalvi mindenütt talál/talált kedvére való embereket.

        A középső rész, az Indulat a legrövidebb. Négy írás van benne. Sokáig törtem a fejem, hogy miért kerülhettek egymás mellé. Nem éreztem, hogy az indulat a vezérfonál, ami mellett ezt a négy írást fel lehet sorakoztatni, de „kedvemre való” publicisztikák ezek is. Két írás nagyon összetartozik, a Miért váltották le Székely Ferencet? és Miért váltották le Fábián Ernőt? 1968-ban és 1969-ben íródtak. Csoda, hogy megjelenhetett. Mit nyilatkozik a hatalom embere: „Miről akar hallani? A Székely ügyről? Honnan is van? Igen, értem. Mit érdekli az magát. Kicsi fiú vagyok én, beszéljen a főnökökkel. Nem, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Nincs véleményem. Végeztem.” Sajnos ez ismerős, de nem a régmúltból. Az elmúlt esztendőkben sok hasonlót hallhattunk Magyarországon is. Lehet, hogy a történelem ismétli önmagát? A második rész utolsó írását – Vándor a végtelen úton – ismerem a Találkozásaink című kötetéből. A szerző végtelen empátiával fordul az írásaiban szereplő emberekhez, akik megrendítően tudnak beszélni múltjukról, jelenükről, ne adj isten jövőjükről. „Jakabos Ödön alakja köré még életében legendák szövődtek…”A kalandos életű főhősnek nem szállt fejébe a dicsőség, szerénysége példamutató: „Engem az emberek többre tartanak, mint amennyit érek. Szeretném ezt megmondani. De kinek?” Gálfalvi György olyan, mint a gyöngyhalász, ha kell alászáll a mélybe, hogy aztán felmutassa nekünk, milyen értéket talált odalent.

        Az Űr a tornácon, a harmadik rész 1991 után megjelent írásait tartalmazza. Ezeket a történeteket már az írótábori kvaterkázások idején, vagy egy-egy felolvasóesten hallottam. Ez a rész is olvastatja magát. Le sem tudom tenni. Olyan, mintha a szerző mesélné el mindezt egy pohár vörösbor mellett. Betegségekről, emberekről, aggódásról, nemzetféltésről, irodalomról, kisebbségi sorsról szólnak az írások a határon, sőt, óceánon innen és túli helyszíneken. Magánmegfigyelése szerint „az amerikai varjak más tájszólásban kárognak, mint az erdélyiek, talán átvettek valamit a vadlibák hangjából…”Milován Sándorral, aki a kárpátaljai helyzetről tartott előadást, Amerikában találkozott először:„…első látásra és hallásra nagyon rokonszenves, s még rokonszenvesebbé teszi, hogy nem mindenkinek az.” Jó tanács a Szilánkokból: „Öregkori terveinket a legbiztosabb fiatalkorunkban megvalósítani.” Az utolsó írását hallottam tőle a legtöbbször. „Adjátok vissza az őrtornyomat! Vagy talán mégse…” A végén üzen az égi asztaltársaságnak: „…nemsokára jövök fiúk. De addig nem mehetek, amíg belső utasításra tollba nem mondom magamnak a legnagyobb titkomat, túlélő társaim legnagyobb titkát: mit fizettem, mit fizettünk azért, hogy másokkal ellentétben megúsztuk az életünket.” 

MEGOSZTOM

Megrajzolta nekünk…

Érdeklődve nyitottam ki Kocsis Csaba Megrajzolom az ebédet című kötetét. Ismerős világ, sok évvel ezelőtt a nagyik házában éreztem hasonlót, amikor a szekrényekben kutakodtam. Ez a könyv épp annyi kincset rejt, mint régen a feneketlen gardrób.

A gyermekeknek szóló, de a komolykodó nagyranőtteket is megszólító verseskötetből tömött sorokban sétálnak elő a nagyszerű gyermekrajzok és egy felnőtt gyermekrajzokat továbbgondoló sorai. Nincs mese, itt a színek és a formák kavalkádjába veti bele magát az, aki elég bátor. A könyv egy párbeszéd, természetes belehelyezkedés a gyermeki perspektívába. Tipikus esete annak, amikor a lélek megadja magát és „feltartott kézzel” merül alá egy olyan világba, ahol a rend éppen abban áll, hogy semmi sincs a helyén, mégis minden mindennel csodálatosan kapcsolódik.

A kötet minden oldalán megtalálható szemlélődő kíváncsiság nyit utat a merész asszociációknak is, ahol a kreatív, sablonoktól mentes (gyermeki) elme képes logikát találni a látszólag értelmetlen képzettársításokban. Itt nem találunk „fiókokat”, hiszen minden mindennel kézenfogva kacag bele a sötétségbe, kicsúfolva a szürke, felnőttesen unalmas gondolatokat. Az incselkedő gyermekszleng és a mondókákra történő utalások teszik még otthonosabbá a kötetet.

Hely ez, nem is könyv. Egy egész világ belefért, lapjain mese és valóság oly természetesen kapcsolódik, mint a gyermeki gondolkodásban, ahol az empirikus módon tapasztalt hétköznapokba besétálnak a meselények és a varázslat. Itt a térképen is fellelhető helyiségek színei sincsenek megfakulva, a körvonalak élesek, de vigyázat, bármikor előugorhat a természetbarát drótostót, akinek bajszán ezer kismadár tanyáz vagy a baktató szarvas, akinek nyomában forrás fakad. Itt történhet meg az is, hogy Hencidától Bonc(h)idáig olyan csodálatos tájakon csavargunk, ahol koboldok kukucskálnak ki a sziklfalak mögül. Megtudjuk azt is, hogy Székelyhídon griffmadárral is találkozhat az ember gyereke. Ha mulatni támad kedvünk, megleshetjük az óceán mélyén csárdásozó ördöghalat és szellemcápát is. (Én nem tenném!)

Külön értéke a hatos tagolású kötetnek, hogy az egyszerűen beazonosítható személyek és tárgyak mellett olyan élőlények bukkannak fel, amelyek nem forognak közszájon. Minden a sorok közül előbúvó furcsaság lehetőséget ad a kommunikációra, hidat épít szülő és gyermek között, utat nyitva a látszólag kicsik, valójában szellemi óriások érdeklődő kérdéseinek. A nyelvi játékosság, az írásban rejtőző ritmus és tánc elengedhetetlen kelléke a gyermekverseknek, és ezt Kocsis Csaba is tudja. Olyan világot rajzolt, ahol a nem ismert szavak és fogalmak is pattogó rímek segítségével lopakodnak a gyermekfejekbe. Szabad a tánc, lehet a karosszék tetején ugrálva skandálni a sorokat, túlkiabálva a tévét és az egész családot!

Ha a szülők ezzel szembesülnének, emlékezzenek a szerző szavaira: „Ezek a versek lélekgyógyító pirulák és azt gondolom, hogyha valaki örömét leli benne, akkor már tettünk valamit a világért.” Így olvassuk őket és hagyjuk, hogy hassanak!