Kicsinyítő képzők és puszikák

Csodálkozásomat osztottam meg a Facebookon a kicsinyítő képzők megsokasodásával kapcsolatban, és ezzel valóságos brainstormingot provokáltam. Csodálkozásom tárgya egy húsüzlet kirakatában lévő tábla volt, ahol a szalonna „szalonnácska” lett. Az én bihari nyelvemen kliszának (clisă) hívják. Mellé társul, főleg az improvizált étkezések során, olyan helyeken, ahol a férfi kaszálni, fát vágni ment, a kenyér, a pálinka, a sajt és a hagyma. Kicsinyítő képzőket használva, azt mondhatnánk, hogy a férfike iszik egy pálinkácskát vagy egy cujkácskát, aztán eszik egy sajtocskát, kliszácskát vagy szalonnácskát, pitucával vagy kenyérkével, hagymácskával. Jön, hogy elnézően mosolyogj, amint az összefüggések átfutnak az agyadon. A férfike, a népnyelvben, a megcsalt férjet jelenti, és a kliszácska a nők esetében is használatos. És a többi…
    Nem emlékszem olyasmire, hogy a szüleim vagy a nagyszüleim becézgettek volna. Kezem volt, nem kezecském, lábam, s nem lábacskám, fejem, nem fejecském. A becézés nem a szeretet egyik kifejezési módja volt. Volt más, ami az egészséges növekedésre, a tudás és a hozzáértés elsajátítására vonatkozott, nem mézesmázosságok – szó szerint és átvitt értelemben is. A belényesi vásárból kaptam fehér kenyeret, kekszet és mézeskalácsot, és a házban és a portán nem voltunk felmentve az életkorunkkal járó felelősség alól. A gondoskodás kedvességben, a jól elvégzett dolog dicséretében vagy a tanításban mutatkozott meg. A „fiúcska” nem létezett. Most azt látom, hogy miután a tojáshéj levált a hátsóról, a fiúcskáink megmaradtak, olyanok, akik minden kötelesség és felelősség alól mentesülve vannak, kezecskékkel és lábacskákkal, mint a hintában. Igazából a nagyszülők azok, akik egészen az esküvőig képesek elhintáztatni az unokáikat. De ott az érzelmi zónában vagyunk, az érzékenyben, az otthoniban, nem a nyilvánosban.
    A kirakatoktól indultam, és az étlapokhoz érkeztem. Lekicsinyített vidámság: pecsenyécske, májacska, töltött káposztácska, csorbácska, leveske, sonkácska, kolbászka, krumplika, paszulyka, salátácska, tehénke, kosocska stb. Nem fogyasztana egy sütikét, egy kis borocskát? – kérdezi tőlünk a pincérke. Kis édeske. És valahol érthető is. Kicsinyítő képzőkkel simogatnak minket, ez is a reklám egyik formája, egy családias figyelemfelkeltés, a minőség előtérbe helyezése a mennyiséggel szemben… Ami kisebb, az jobb is, ami nagy, az vulgáris… Nem ugyanaz, ha csirkemájat ajánlasz az asztaltársaságnak, mint ha májacskát mondanál. A máj, mintha csupán a szerv lenne, a májacska pedig már az igényesen elkészített ínyencség. Mondjuk, hogy ez egy nyelvi eszközökkel végbemenő reklámcsel, aminek erősebb pszichológiai hatása van, mint a képeknek. Aztán jön az alig érzékelhető ravasz elsiklás a gyerekkor felé – a nagyszülők és szülők stílusában, akik azért rimánkodnak a gyereknek, hogy egyen – csak még egy falatkát. De mégis, mintha több lenne, mintha napjainkban ez a románok létformája lenne. A magyaroknál például, és őket hozom fel példaként, mert itt élnek mellettünk, nem figyeltem fel erre a gazdag becézésre még a kisgyermekes családoknál sem. Megkérdeztem egy barátomat, hogyan kell a szalonnát bezézni magyarul, és azt válaszolta, hogy a szalonnácska kifejezetten furcsán hangzana, leírva sosem látta.
      A piacon egy köteg hagyma vagy retek egy kis pénzecskébe kerül… mindez azért, hogy ne tűnjön drágának az áru, hogy szelídítsünk a dolgokon, a vevő ne érezze sértve vagy átverve magát. Ravaszság is van mögötte. Ez a fajta kommunikáció, amikor jóban akarsz lenni a másikkal, mindenhol jelen van. Hiába beszélünk egyre nyíltabban a családon, iskolán, társadalmon, politikán, világon belüli erőszakról, egy háború fenyeget minket.
    Mintha a társadalmunkban minden összement volna, mintha az infantilizmus árnyékában élnénk. Nem tudom, hogy ez egy patológia vagy a román nyelv és a román emberek természete miatt növekedett meg ennyire ez a nyelvi változatosság, és a becézés tényleg a humor vagy a játék egyik formája lett. Eszembe jut Kőműves Kelemen (Manole mester) balladája: