Részlet a Fecske Milán élete, jó sora és viszontagságai munkacímű pikareszkregényből

Egy november végi borús napon, amikor olyan szürke volt az ég, mint egy bádogkoporsó, és valami ragacsos nyákot szitáltak a cafatos felhők, csak ásítoztam a nyelvi labor üvegfülkéjében, és erősen bántam, hogy ilyen korán bejöttem, mert az orosz volt az első óra aznap a főiskolán. Hallottam a fülhallgatómon Natasa szép barna, búgó hangját, hogy kérdez valamit, láttam, mindenki fogja a mikrofonját és válaszol, csak én ülök ott tátott szájjal. Persze nem tudtuk, éppen kit hallgat a tanárnő, és mivel nagy esélyem volt rá, hogy nem engem, csak hogy mozogjon a szám, hát belevágtam.

– A tanárnő tudja, hogy miért nedves folyton a tehén szeme? Azért, kedves Natasa, mert, ha önnek is naponta megrángatnák a tőgyét, és soha nem basznák meg, hát, kedves tanárnő, magának is folyton nedves lenne a szeme – mondtam és nyújtóztam egy nagyot, mint aki kezd ébredezni. 

Látom ám, hogy Natasa fölugrik, a fülkémhez rohan, föltépi az ajtót, és kiabál. Hogy mit, azt nem értettem, mert oroszul tombolt. Erre mindenki kijött a kabinjából, általános fölfordulás kerekedett, senki nem értett semmit, Natasa zokogott, majd kirohant a teremből, és nem folytatódott tovább az óra. Ezek voltak a rövidtávú következmények, de sajnos akadtak hosszútávúak is. Fegyelmi ügy lett belőle.

Mikor beléptem a fegyelmi tárgyalásomra, ott ült a tanács, középen a főigazgató, mellette néhány tanszékvezető, csupa férfi, öreg, rozzant maskarák. Szigorú képpel ültek ott a hosszú asztal mögött, velük szemben Natasa tanárnő, mintha ő lenne a vádlott. Néhány méterre tőle engem is leültettek, és felszólítottak, hogy adjam elő a történteket.

– Oroszórán egy viccet meséltem a mikrofonomba, mert az hittem, senki nem hallja – mondtam halkan, bűnbánón, fejemet leszegve. 

– De hallotta valaki, ugye? – kérdezte a főigazgató.

– Igen. Sajnos hallotta.

– Na, akkor nézzük! – szólalt meg a természettudományi tanszak vezetője, akinek olyan vastag szemöldöke volt, mintha második bajusza nőtt volna a homlokán. Két kicsi ravasz szeme úgy nézett elő alóla, mintha függöny mögül leselkedne ki.

– Hogy tetszik érteni? – kérdeztem.

– Úgy, hogy mondja el, kérem, mit mondott akkor!

– De, bizonyára, ott van az a jegyzőkönyvben – feleltem, mert nem sok kedvem volt az idétlen viccet újra elmesélni.

– Nem hallotta, mit mondott a tanár úr? – kérdezte ekkor a testnevelési tanszék vezetője, akinek a hatalmas orra, gondolom a sok tütükétől, apró vörös erekkel volt befutva. Csak néztem ezt a sok kéjsóvár, rút öregembert, és belekezdtem.

– Tudja a tanárnő, hogy miért nedves folyton a tehén szeme? Hát mert csak fejik.

– Fecske, ne nehezítse a helyzetét! – mondta a főigazgató, aki mind közül a legcsúfabb volt. Mindenütt vörös göndör szőr borította, és a foga felül kiállott az ajka alól, mint a nyulaknak. – Mondja el nekünk rendesen. Tehát miért nedves annak a tehénnek a szeme?

– Mert csak a tőgyét rángatják, de nem izélik meg soha – feleltem egészen halkan, szégyenkezve.

– Nem, nem, nem, kolléga! Kérem, pontosan idézze, hogy akkor mit mondott! – pislogott sunyin a bajuszszemöldökű, és mintha mosolygott volna.

– Muszáj? Hiszen azt önök nagyon jól tudják – védekeztem.

– Kérem, itt egy bizonyítási eljárás folyik. Itt nem lehet mellébeszélni – csattant fel a veresorrú, és még az asztalra is csapott.

–  Kedves tanárnő, mert, ha önnek is naponta megrángatnák a tőgyét, és soha nem basznák meg, hát, kedves Natasa, magának is folyton nedves lenne a szeme. Valahogy így mondtam akkor – feleltem megadóan.

Ekkor mocorgás támadt, láttam a nevetésüket próbálják elfojtani. Pukkadoztak, csak én ültem ott komoly képpel. Natasa tanárnő hangosan fölsírt, majd kirohant a teremből, mire kitört az egész fegyelmi bizottságból a röhögés. Már nekik is könnyes volt a szemük, s mikor abbahagyták, rám nézett az elnök, és nyúlfogai résein át ezt sziszegte felém: