január 14, 2025 | Ujvárossy László | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Szeptemberi képvadászat Velencében

Idegenek mindenhol

Első állomásnak a Palazzo Ducale és a Giardini közötti sétányon fekvő Santa Maria della Pietà kápolnát választottam, ahol Wallace Chan (1956) kínai származású, Hongkongban élő ékszerkészítő és szobrász Transzcendencia című szoboregyüttesét mutatták be. Chan neve számomra ismeretlen, pedig ékszeralkotásai Bostontól Londonon át Sanghajig szerepelnek az állandó gyűjteményekben. Életrajzából az is kiderül, hogy 2001-ben hat hónap zen szerzetesi utazás után kezdett szobrot alkotni. Velencébe az „örökkévalósághoz legközelebb álló” kemény, nagy szilárdságú titánba öntött plasztikáit hozta el. Elmondása szerint minden egyes művének tárgya az idő, – létünk kölcsönhatásba lép a térrel, és rájössz, hogy az idő elragadja az időt.^{^[1]} –

Megállapítása már a kápolna keskeny terébe lépve igazolódott, hiszen fentről belógatott másfél méteres, monumentális szobrainak értelmezése csak körbejárva őket, időt szánva rájuk vált lehetővé, így váltak érthetővé. Wallace Chan és kiállításának brit kurátora, James Putnam, az oltárra merőleges sorban installált öntvényeket szórt fényű homályba rejtették, így „A folyosó utazásnak tűnik. Arra hív, hogy sétáljunk a fény felé.”^{^[2]} De a látogatónak, mielőtt az oltári fényt elérné, négy szoborral kell vizuális párbeszédet kezdenie. Az első, maszknak tűnő fejen a kitépett száj és szemek szenvedést sugároznak, de a belső nyugalom kifejezésére a hiányt jelző üregekben egy-egy behunyt szemű kis portré kárpótol az előbbi hiátusért. A másik kettő, mint valami forgástest, torzul, majd szimmetrikusan kifordul úgy, mint a negyedik, hatalmas tulipán kinyílt szirmai. A buddhizmusban a tulipán jelentése: szépség, törékenység, mulandóság. Mindenki ki van téve a szenvedésnek, a megöregedésnek, a halálnak, és „a szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, amelyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek.”^{^[3]}

A kiállítás címét, gondolom, azért kapta, mert a művész gyermekkora óta, a buddhista és keresztény hit ismeretében, úgy vélte, hogy amikor buddhista szerzetesként a mély meditáció gyakorlatában eljut a valóság érzékelésén túli spirituális állapotba, ez a transzcendencia összhangban van olyan más vallási hitekkel, amelyekben az „örökkévalóság elérése magában foglalja az idő és a tér meghaladását”^{^[4]}. A térberendezés végállomásán az oltáron lótuszülésben Krisztus és Buddha kisplasztikája várja a látogatót, és aki figyelmesen szemügyre veszi a két kis szobrot, a kéztartásokból rájöhet, hogy a fejek kicserélődtek, ezzel is üzenve: a vallások hasonlók, legalábbis összehasonlíthatók”^{^[5]}.

Lao-ce írja: a kancsó és a ház lényege ürességében lesz hasznos: „Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik, az edény ezért használható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért használható. Így hasznos a létező, és hasznot-adó a nemlétező.”^{^[6]} A fentiek fényében, párhuzamot vonva a valósággal: zaklatott külsőnk mögött gyógyír a belső, a transzcendentális csend, melyet a hit felé vezető út megtételével érhetünk el. A transzcendens / természetfeletti és az immanens / e világi lét együtt lesz egész, hiszen a „Teremtő isten működésével jelen van a világban”.

Minden kortárs művészeti kiállításon érdemes elolvasni a kurátori vagy alkotói szándékot, különben félreérhető lehet a tárlat alapeszméje; e szándék sok esetben megváltoztathatja a tetszésünk vagy értékítéletünk mikéntjét. Ez történt a Number 207 című térberendezést látva is, amikor azon tűnődtem, mi végre került be 207 darab férfifehérnemű a San Fantin-plébániatemplomba. A kérdésre választ a fehér márványból faragott tökéletes illúzió szerzője, Reza Aramesh iráni születésű, jelenleg Londonban és New Yorkban élő szobrász, valamint a tárlat kurátora, Moses Serubiri adtak. Mint kiderült, a kiállító kortárs művész a 20. század közepétől napjainkig terjedő nemzetközi háborús konfliktusok során kitelepített és erőszaknak alávetett áldozatok megpróbáltatásait, megrázó riportképek archívumait, újságban, közösségi médiában megjelent testábrázolás ikonográfiájának narratíváit kutatja.^[7] Célja, hogy a borzalom képeit szembeállítsa az európai művészettörténet férfitest-ábrázolásának szépség-kánonjaival, s így felfedje az emberi cselekedetek abszurditását és hiábavalóságát. Egyrészt ez magyarázza a carrarai márványból faragott szobrainak megjelenését a templom festményei előtt, melyeket a büntetőtáborok kínzási dramaturgiájának elemei inspiráltak, például alsónadrágra vetkőztetett, bekötött szemű vagy zsákolt fejű halálra ítélt foglyok fotói, és ami a haláluk után megmarad: az alsónemű. Más bizarr társítás oka sem véletlen, ugyanis Aramesh helyspecifikus installációját szándékosan komponálta az említett templomba, mivel a 17. században a helyszín közelében levő fogva tartási központból – melyet a művész levéltári kutatások alapján keresett meg – a San Fantin Társaság tagjai készítették elő és kísérték az elítélteket a kivégzésre^[8]. A 10. században emelt épület – ma műemlék – az idő folyamán jelentősen megváltozott ugyan, és sokkal később kapta a mai formáját, de tele van reneszánsz és barokk kori festményekkel, melyek pazar párbeszéd-lehetőséget teremtettek három egész alakos szobornak a hajókba helyezésével. Az oldalfali oltárokra és a gyóntatószék ajtajába a levágott fejek kerültek, a tengelyhajóból kiszedett ülések helyére pedig két sávban hosszan lerakva az alsóneműk. Mindegyik márvány faragás lenyűgöző, és a térberendezés okán érezni lehet a feszültséget a lét, a vágy és a gyötrelem között, melyet Püthagorasz ókori filozófus numerológiájának, a 207-es számnak a jelentése ihletett.

A következő helyszínek hatalmas kiállítótereibe, a Palazzo Grassiba Julie Mehretut, a Punta della Doganába pedig Pierre Huyghe-t válogatták a kurátorok a híres Pinault-gyűjteményből. Mindkettő 2012-ben szerepelt a kasseli Dokumenta vizuális művészeti világeseményen. Az etióp születésű, New Yorkban élő Julie Mehretu Ensemble címűtárlata számomra felejthetetlen. A huszonöt éves kreatív alkotói múltját bemutató esemény, monumentális rajzokkal, festményekkel és egyénien összerakott sokszorosítási eljárással, időrendtől függetlenül kétemeletnyi térben tárul elénk. Ellenben, ha az évszámokat termenként bizonyos tragikus eseményekhez kötjük, mint például a Brazil Nemzeti Múzeum 2018-as leégéséhez, lásd Maahes (Mihos)torch in process című égő fáklya folyamatát, vagy a 2021–22-ben festett, a Covid-világjárványhoz köthető Among the Multitude XIII című művét, akkor szemléletének változása tetten érhető. Rezidens programban 2007–2009 között Berlinben tartózkodik, s nagy méretű vásznakra többrétegű struktúrákat készít. A vászon alapozására háttérnek halvány építészeti tervrajzokat használ, s azokra fekete tintával és akrilfestékkel dinamikus spontán impulzusokat, organikus gesztusnyomokat rajzol. Ezeket a rajzolt felületeket később élénk színekkel gazdagítja, olykor Théodore Géricault vagy Caravaggio egy-egy festményének hatására, máskor a modern művészetből beemelt Alexander Calder-idézet elemekkel tarkítva. A különböző egymásra épített átlátszó halvány vonalak és harsogó színes foltok több esetben társadalmi aktivitássá, reakciókká módosulnak. Festményeinek címéből következtethetünk csak egyes megrázó események melletti kiállására. A társadalomban történő gyomorforgató, igazságtalan, tragikus események keltette érzelmi indulatait sajtófotók felhasználásával és kirobbanó gesztusrajzzal, személyes kalligráfiával vezeti le. Ellenben a sajtóból vett képeket a felismerhetetlenségig elrejti (számítógépen homályosítja), ráadásul elforgatja, így a figuratív újságfénykép tematikájának ábrázolása helyett a művész személyiségének és véleménynyilvánításának újszerűen absztrakt palimpszeszt kifejezését nyújtja. Kurátora, Caroline Bourgeois szerint Mehretu „gyakorlatát a művészettörténet, a földrajz, a történelem, a társadalmi harcok, a forradalmi mozgalmak és azok szubjektivitása táplálja”^[9].

Az események sorát folytathatnám a Punta della Doganával vagy Willem de Kooning tízéves olaszországi tartózkodásának a Gallerie dell’Accademia időszakos kiállítási termeiben bemutatott termésével. De maradok a nagyobb érdeklődést kiváltó velencei Espace Louis Vuitton alapítvány gyűjteményénél (Fondation Louis Vuitton, La Collection). Ez most a biennálé Foreigners Everywhere / Idegenek mindenhol tematikát követve Ernest Pignon-Ernest kivételes tehetségű francia rajzolóművész alkotásait hozta. Talán azért, mert már a hatvanas évek óta bevándorlókat, költőket, írókat, művészeket rajzol, ellenben az ismert kiállítási forma helyett rendellenes kommunikációs eszközt talált. Valós vagy annál is nagyobb méretű rajzait szitanyomattal sokszorosítja, és az ábrázolt személyiséggel rezonáló különböző városi helyszínek falaira ragasztja. Alkotási módszeréről azt mondja, „úgy készítek képeket, hogy tudom, hol és hogyan fogom bemutatni őket”^{^[10]}, s ebben a rendkívüli megemlékezési stílusban attitűdjével a „helyszínt művészeti hellyé változtatja”^{^[11]}. Azzal, hogy képgrafikai kifejezési nagyságát kiviszi az utcára, ismeretterjesztő interakciót hoz létre a város peremén élő járókelőkkel, és a fiatalokhoz is közel álló izgalmas nyelvezettel fenntartja az ábrázolt személyiségek iránti tiszteletét. Törekvésével, ha a graffitit nem is, de a mai utcai művészek stenciljeit vagy a nem kereskedelmi posztereinek műfaját úttörőként megelőzte.

Velencei tárlatának a Je Est Un Autre / Én más vagyok címet adták a másság nevében. Több eredeti rajza mellett képernyőkön is dokumentálták a szerző rajzprojektjeit. A bemutatott rajzok közül a legrégebbi 1978-ból Arthur Rimbaud után készített egészalakos ábrázolása, melynek roncsolt papírokból összerakott décollage-a remekül hat ma is. Vélhetően a fiatal költőzsenit látjuk, miután Paul Verlaine-nel szakít és végleg abbahagyja a versírást is, majd kereskedő kalandorrá válik, feladva irodalmi karrierjét. Továbblépve Antonin Artaud megrázóan kifejező portréját láthatjuk 1998-ból; botrányos élete éppúgy tükröződik ezen, mint különleges megszállottságának hite. 51 évesen pszichiátriai intézetben halt meg. Hatással volt a performance művészet fejlődésére és a kísérleti színházra. Susan Sontag szerint hatása olyan mély, hogy a nyugati színházi hagyományok két időszakra oszthatók – Artaud előtti és Artaud utáni időszakra^[12]. A Jean Genet regény- és drámaíróról készített, plakát hatású kompozíció 2006-ban készült. A valóságot utánzó fény-árnyékkal és az anyagszerűség tökéletes visszaadásával nemcsak a helyszínen teremt trompe-l’œil hatást, hanem a kép olvasatában is kettősség rejlik. Egyidőben nézhetjük a képet keresztre feszítésnek, gyilkosságnak és levételnek a keresztről. A fenti profán, egyben szakrális narrációt Genet mostoha élete inspirálta. Hiszen a prostituált anya gyermekét a befogadó családok sem tudták jó útra terelni, 15 éves kora óta lopás, csavargás miatt ítélték el, később tízszeres visszaeső bűnözőként Jean Cocteau, Jean-Paul Sartre és Pablo Picasso köztársasági elnöki kegyelemkérése mentette meg az életfogytiglani börtönbüntetéstől. Ezután megváltozott, de műveit homoszexuális tartalmuk miatt többször betiltották. A tárlat fő műve Pier Paolo Pasolini filmrendező és íróalakjának második megidézése. Ernest Pignon-Ernest először 1985-ben készít portrét róla, majd halálának 40. évfordulójára, 2015-ben rajzolja meg újra az emlékképét. Ezen Pasolini „Fájdalmas anyaként” (Pietà) saját testét tartja. Ez a szívszorító alkotás Pasoliniról kérdéseket invokál, szinte könyörög: „Mit csináltatok a testemmel?” A Pasolini-jelenséget nehéz feldolgozni, éppen ezért lebilincselő ez az alkotás, hiszen mind ő, mind a filmjei felkavaróak és annyira tükröznek, hogy nehezen fogadjuk be őket. Olvassuk Piero Spila rövid jellemzését: Pasolini hangja mindig különleges hang mindazzal, amit ez a jóban vagy rosszban jelenthet: azáltal, hogy nagyszerű, ugyanakkor tökéletlen szerző, klasszikus és extrém, primitív, egyben kifinomult, alkotásainak terveiben tisztánlátó, de a kreatív dühében lázas, gyakran fékezhetetlenül rakoncátlan; a többiektől abban különbözik, hogy ítéleteiben harapós és váratlan, de a legkockázatosabb közéleti pozícióiban is^{^[13]} és az őt egész életében kísérő és gyötrő sértettségeiben és tompaságaiban is; abszolút a szerelmeiben és a nagylelkű ragaszkodásaiban, amelyek soha nem tudják felvidítani, sőt végül meg is bántják.^{^[14]}

Julie Mehretu: a térben Nairy Baghramian plasztikája

Amint eddig is láttuk, Pignon-Ernest kiválasztottjai neves költők. 2024-ben két olyan költőnőről készített portrét, akit a fennálló autoriter rezsim társadalma kivetett, perifériára szorított, akik idegenként éltek a saját társadalmukban. Anna Ahmatovát, az orosz irodalom egyik legnagyobb költőjét, aki Párizsban fiatalon Modigliani és más avantgárd festők modellje volt, hazatérése után, 1946–1956 között a kiadástól teljesen eltiltották, írásait megsemmisítették, a volt férjét kivégezték, fiát Sztálin haláláig a Gulagon tartották. Egy másik modernista költő és filmrendező, az iráni Forough Farrokhzad országában az első modern lírát megtestesítő költőnő volt. Érzéki sorai és a nők elnyomatásának kimondása miatt életében és utána is elutasításban volt része. Fiatalon, 32 éves korában hunyt el, rejtélyes körülmények között bekövetkezett balesetben.

Most a Jean Cocteau tiszteletére rendezett The Juggler’s Revenge / A zsonglőr bosszúja című tárlat következne a Peggy Guggenheim Collection / Gyűjteményben, és természetesen a legnagyobb képvadászati terület, a Giardini, az Arsenale, továbbá a város kollaterális helyszíneinek bóklászása. Ezeket november 24-ig még megtekinthetik a művészetrajongók.

^[1] Ő mondja a világhálón talált egyik interjújában.

^[2] James Putnam: Wallace Chan, Transcendence. Published on the occasion of the exhibition, Venezia, 2024.

^[3] Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 94.

^[4] James Putnam: Wallace Chan, Transcendence. Published on the occasion of the exhibition, Venezia, 2024.

^[5] James Putnam: Uo.

^[6] Lao-ce: Tao te king, Az Út és Erény könyve. Tericum Kiadó, Budapest, 1994. 11.

^[7] Moses Serubiri: részlet a kurátori beszámolójából, fordítás.

^[8] Uo. Cecilia Farrazzi, 1996. 82.

^[9] Caroline Bourgeois: Julie Mehretu with Nairy Baghramian / Huma Bhabha / Tacita Dean / David Hammons / Robin Coste Lewis / Paul Pfeiffer / Jessica Rankin. Ensemble. Pinault Collection, Exhibition Palazzo Grassi, 2024.

^[10] Ernest Pignon-Ernest: Je est un autre, Fondation Louis Vuitton, La Collection, Espace Louis Vuitton Venezia. 20 .04. 2024 – 24. 11. 2024. 2. (Katalógus)

^[11] Uo.

^[12] Artaud-album,

^[13] Uo.

^[14] Piero Spila: Visul și mânia lui Pier Paolo Pasolini. In Pier Paolo Pasolini, Scrieri corsare, Polirom, Iași, 2006.5. (saját fordítás)

szeptember 30, 2024 | Ujvarad Admin | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Mi nem nyesegetünk szárnyakat

A Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Tanszéke az idén új helyszínként a nagyváradi római katolikus püspöki palotában állította ki végzős hallgatói diplomamunkáit. Az anyagról, a tanszék munkájáról Balázs Zoltán tanszékvezetővel beszélgetett Kemenes Henriette és Szűcs László.

Mennyiben hasonlóak, illetve mások a különböző években rendezett kiállítások? Ezek valamilyen koncepció mentén alakulnak, vagy inkább az határozza meg az összképet, hogy milyenek az adott végzős évfolyamok?

Igazából ezeket a kiállításokat az határozza meg, hogy milyen az épp aktuális egyetemi „évjárat”. Tehát azokra a dolgokra mutat rá, ami a végzős évfolyamot karakterizálja és foglalkoztatja. A különbség abban áll, hogy mivel „provokáljuk” a hallgatókat, vagy milyen plusz lehetőségeket biztosítunk nekik a diplomák megszerzése után. Eddig a püspöki palota az egyik legrangosabb helyszíne a diplomamunkák kiállításának. Ennek nagyon örülünk, köszönjük a püspökségnek, hogy lehetővé tették, hogy létrejöjjön. Igazából az egésznek ez lenne a lényege, hogy a hallgatók méltó helyen tudjanak prezentálni. A FIX Maker Space-ben voltak a mozgóképes animációs védések, míg a Püspöki Palota kiállítóterében a grafikai munkák. Rengeteg helyszín szóba jött a diplomakiállítással kapcsolatban. A tanszék termeiben vagy az egyetem épületében kapott helyet korábban a kiállítás és a védés. Volt már az előző években a váradi várban is, a Moszkva kávézó épületében, tehát igazából rengeteg helyszín volt. A diplomakiállításoknak van egy utóélete is, hiszen a legjobb munkákat szeretnénk minél több helyszínen bemutatni. Ezeket több helyre elvisszük. Best of diploma Made in Partium név alatt futnak ezek a projektek, ezek a munkák a védés után is „tovább élnek”. Jövőre a máramarosszigeti Magyar Napokra is visszük például a diplomamunkák egy részét. A csíkszeredai Székelyföldi Grafikai Biennáléra is viszünk a diplomamunkák javából.

Amikor ezek a munkák készültek, a diákok már tudatában voltak annak, hogy az anyag hol kerül kiállításra? Nyilván egészen más egy klasszikus helyszín, mint egy olyan alternatív helyszín, mint mondjuk a Moszkva kávézó.

Igen, a hallgatók ezt már a tanév elején tudták. Helyszíneltünk is több ízben. Valóban lehet azt mondani, hogy számít a kiállítótér. A helyszín mindig számít, a kontextus mindig nagyon fontos tényező. Fel tud értékelni egy helyzetet, jelen esetben a kiállított alkotásokat. Szerintem rangos történet volt ilyen szempontból, hogy a végzősök a nagybányai mesterek mellett állítottak ki. Ez egy jó időzítés volt. Egyébként örülök, hogy a nagybányaiakra most Nagyváradon jobban odafigyelnek, és hogy most mi is ott lehetünk ebben a „csokorban”. A nagybányai témával szerintem még nem foglalkoztak kellőképpen itt a régióban. És nemcsak a régióban. Nincs rendesen elmesélve és birtokba véve ez a kulturális, szellemi örökség. Ez a régió sokkal jobban a sajátjának érezhetné és sokkal jobban azonosulhatnánk ezzel a kulturális örökséggel. A nagybányaiak kiállítása fontos lépés volt, gratulálok a szervezőknek. Ezért megyünk mi is Máramarosszigetre, a bányai örökség miatt. Tanszékünk fontos stratégiája, hogy valamilyen formában közeledjünk a bányai örökséghez. Nem festőiskola vagyunk, de van egy erős képzőművészeti és vizuális művészet szakunk. Mindenképpen valamilyen módon kapcsolódni kell ehhez a hagyományhoz. Úgyhogy nekem nagyon nagy elégtétel most, hogy itt kapott helyet a diplomakiállítás a nagybányaiak kiállítása mellett.

Egy mai tizen-huszonéves fiatalnak, aki a Partiumi Egyetem képzőművészet szakára jár, mit jelenthet egyáltalán a nagybányai iskola, illete annak a kornak a festészete? Most kicsit párhuzamba állítanám azzal, ha mondjuk az irodalom tanszéken beszélgetnénk itt valakivel, adódna a kérdés, mit jelent egy mai magyar nyelv és irodalom szakos diáknak mondjuk a Holnaposok költészete, ami nagyjából ugyanabban az időben volt, mint amikor a nagybányai iskola. Hogyan tudjátok a tanmenetbe ezt beépíteni, megismertetni, megszerettetni, egyáltalán ennek a fontosságára felhívni a figyelmüket?

Hú, hát ez egy nagyon komplex kérdés, hogy ezzel mit is kezdjünk. Szerintem, nemcsak a hallgatók nem tudnak ezzel mit kezdeni, hanem a közösség sem. Tehát nem igazán tudják még ezt hova tenni. De úgy gondolom, hogy az a modell nagyon jó példa lehet a hallgatók számára, hogy voltak valakik, akik egy kis csűrben elkezdtek valamit, és lám mi lett belőle.

Például, ha már a Partiumi Keresztény Egyetemnél tartunk, akkor ott van Jézus, aki egy istállóban született. A nagy dolgok gyakran ilyen jelentéktelennek tűnő helyekről jönnek, ahová senki se néz, nem figyelnek. Az a kérdés, vajon mi az a jelentéktelen dolog ma, ami majd naggyá fog nőni, jelentős tényezővé. Fontos, hogy érezzék, hogy a jelentéktelenségből, a majdnem anonimitásból mi jöhet létre.

Visszatérve kicsit a vizsgamunkák kiállítására. Egy másik tanszéken, mondjuk a szociológián amikor készül egy vizsgadolgozat, ott a tanár irányítása, a tanár közreműködése érzékelhetően, folyamatosan jelen van. A ti esetetekben mennyire „van benne” a tanár? Mennyire van ott a tanár kezének lenyomata, ha lehet így fogalmazni, illetve mennyiben a diák önálló gondolkodása?

Ez is egy érzékeny téma. Igazából ebben az esetben az arányok fontosak. Minden hallgató esetében más-más az arány. Én egyre inkább azt gondolom, hogy a pedagógia egyfajta sejtállapot, ami folyamatosan a külső és belső dolgokra reagál. Mint egy szimbiózis, egy folyamatos reakció arra, ami történik. Mert sosem ugyanaz van. És ha lehetnek prekoncepcióink, azok általában mindig megbuknak. Ami az egyik évben érvényes, az a másikban már nem. A művészetis hallgatók esetében az a fontos, hogy a tanár mindig ki tudja tapogatni, meddig mehet el az adott hallgató művészetével kapcsolatban. Itt alapvetően nem a tanár a fontos, hanem az, hogy a hallgató meg tudja találni az egyéni hangját. Ha lehet, minél több legyen a hallgatóból, és minél kevesebb a tanárból.

Ha bármit is ráerőltetnénk az egyetmistákra vagy kötelezőképpen elvárás lenne valami olyasmi, amit nem érez sajátjának, ami nem az övé, akkor az szerintem nagyon nincs rendben. Erre nem hiszem, hogy lehet egyértelmű válasz. Ez függ a diák személyiségétől is. Van, aki több konzultációt igényel, van aki félszavakból is megérti az embert, másoknak pedig nagyon sokszor el kell mondani ugyanazt a dolgot. A kommunikáció a legfontosabb.

Ez a tanár és diák közötti kommunikáció emlékeztethet egyfajta klasszikus mester-tanítvány kapcsolatra is, vagy azért az egy intimebb dolog?

Jó lenne, ha a projektalapú oktatás működne. Elég régóta azon vagyok, hogy működjön, 20 éve, amióta itt vagyok az egyetemen. Én már a kezdetekben bevontam a hallgatókat a projektjeimbe. Amikor elkezdtem az animációs fesztivált szervezni, akkor mindig ott voltak a hallgatók is. Bármit csináltam, mindig bekapcsoltam őket is. Generációk nőttek fel úgy, hogy a projektjeimbe bekapcsolódtak. Igazából én egy ilyen típusú tanításban is gondolkodom. Hogy csináljuk közösen. Nem mester és tanítvány. Szerintem ez igazából már nem érdekes, mert látjuk, hogy egy-egy hallgató, ha jó energiákkal mozgatják, akkor hova tud szárnyalni. Sokszor túlnövi az iskolát és a mesterét. Szerintem az a jó iskola, ahol nem betörik a hallgatót, hanem szárnyakat adnak neki. Én ebben reménykedek, hogy mi nem szárnyakat nyesegetünk, hanem segítünk a szárnyak bontogatásában.

Említetted Nagybányát. Az előző lapszámunkban látható, olvasható egy anyag arról a szentgyörgyi Magmában látható kiállításról, amely az Atelier 35, meg a MAMŰ művészeinek munkáiból válogatott. A közelmúltnak ezt a fajta művészetét megismerik-e a hallgatók, illetve ez a hetvenes-nyolcvanas évek művészete mennyire izgatja őket?

Biztos, hogy izgatná őket és befolyással lenne rájuk, ha ismernék. Ha ez el lenne mesélve, meg lenne mutatva. De megint fel kell hívjam a figyelmet egy helyi hiányosságra. Arra, hogy igazából itt Váradon a 35-ösöknek nincs semmilyen helyi kiállítótere, ahol megmutathatnák magukat. Váradon megérne annyit ez a Műhely, hogy legyen egy állandó kiállítás, egy best of 35. Annyi csodálatos épületünk van, annyi méltó helyszín lenne, ahol nemcsak a szecessziónak állíthatnánk oltárt, nemcsak a történeti és egyháztörténeti dolgok kerülnének előtérbe, hanem ez a műhely is. Természetesen nagyon jó, hogy ezek az emlékhelyek megvannak, de akkor legyen a 35-ös Műhelynek is, és akár a nagybányaiaknak is egy állandó helyszínük. Dolgozni kellene a kultúrpolitika terén. A tanszék tett lépéseket ebbe az irányba, annak idején Ujvárossy meg Horváth Gizella. A Modemmel közösen szervezték, volt itt Váradon és Debrecenben is kiállítása a 35-ös műhelynek. Tehát az egyetem részéről volt erre irányuló igyekezet. A város részéről viszont nem igazán. Nem akarok mindig ebbe a kritikus pozícióba kerülni, de muszáj elmondani, addig kell mantrázni ezeket, amíg végül lesz valami. Vagy akár elvinni a Magyar Házba, amit terveznek. Akár oda, miért ne lehetne? Az egy hatalmas épület, ott miért ne lehetne majd kialakítani egy olyan részt, ahol lesz egy állandó kiállítás a 35-ös Műhelyről.

Kicsit még térjünk vissza magára a kiállításra. Kimutathatóak-e trendek, egyáltalán mennyire lehet trendkövetőnek nevezni egy ilyen kiállítást? Hogyan látod a korábbi évekkel összehasonlítva, hogy a mostaninak mi a különlegessége, mi az, amire érdemes felhívni a látogató figyelmét?

Most egy kicsit hazabeszélek, mert az animációs szakirányt képviselem, és elég erős animációs termés lett az idén. Nem szeretnék neveket kiemelni, hiszen minden hallgató munkája megállja a helyét. Erős mezőny volt idén, így elég sok nevet fel kellene sorolni. Mindig van egyfajta trendkövetés. Mindig vannak, akik nagyon figyelik, hogy mi történik a világban. De én sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy a tanszék, meg a hallgatók hogyan kapcsolódnak a helyi aktualitásokhoz, a közösséghez, akár a helyi problémákhoz. Van például egy munka, ami a Sepsi OSK-nak készült, egy rebrand projekt. Ez Sándor Ákos munkája, a kollégák már jártak Sepsiszentgyörgyön arról tárgyalni, hogy elfogadják-e. Meglátjuk, lesz-e belőle megrendelés, vagy sem. Jó, hogy vannak ilyen típusú projektek. Sok ilyet csinálunk. Mi nem szeretnénk ráerőltetni senkire, hogy ki mit csináljon diplomamunkának. Ritka alkalmak ezek a diákok életében, hogy ő találhatja meg a saját témáját, ilyen a diplomamunka meg a disszertáció, és ezt nem szeretnénk elvenni tőlük. Vannak egyetemek, ahol megadják, hogy miből lehet választani. De én ezt nem tartom jó dolognak. Viszont tehetünk ajánlatokat, például ilyen típusú projektekre. Volt már rá példa az utóbbi éveken, hogy a székelyhídi borászoknak csináltak a diákok diplomamunkára arculatot. Tehát szeretnénk valahogy összekapcsolni a tanszéket a helyi, meg a tágabb partiumi, erdélyi vagy akár magyarországi megrendelőkkel is. Ebbe az irányba elég sok elmozdulás volt. Talán ezt trendnek is lehet nevezni. Nem szeretnénk ráerőltetni a hallgatókra semmit, hagyni szeretnénk azt, hogy ha valaki kísérletezni akar, az államvizsgán kísérletezzen. Persze vannak és lesznek még javaslataink. Mert volt már arra példa, hogy szerves együttműködés lett belőle, folyamatos együttműködés a hallgató és a megrendelő között, és a hallgatónak akár évekig biztosítva lesz a munkája.

Ilyen értelemben az alapképzés végzősei és a mesterisek között mennyire van különbség?

Nagyjából ugyanolyan típusú projektek vannak terítéken, annyi külünbséggel, hogy a mesteriseknek több idejük, két évük van arra, hogy elkészítsék a vizsgamunkát, míg az alapképzésen csak a harmadév van erre szánva. Sajnos a bolognai rendszert átvettük anélkül, hogy bárki mondta volna, hogy nem oké. Pedig nem oké. A munkaerőpiacnak kedvez, hogy a hallgató gyorsan befejezi a három évet, és mehet dolgozni. A piac és a pénz diktálta ezt a struktúrát. Szerintem simán kellene 4-5 év ahhoz, hogy valaki igazán ki tudjon bontakozni. Úgyhogy most mindenki ezt a rendszert nyögi, a legnagyobb egyetemektől a legkisebbekig, de senki nem szól ellene, hogy vissza kellene csinálni. Én már rég gondolkodom azon, hogy jó lenne ez ügyben egy konferenciát szervezni, meghívni minél több egyetemet, és átbeszélni, hogy nekük mi a véleményük erről. Mert mindenki panaszkodik, hogy a három év semmire nem elég. Ehhez képest a hallgatók nagyon szépen teljesítenek ebben az összesűrített három évben is, és nagyon jó munkák születnek, de nekük szerintem ez rossz. Mondják is, mikor már épp, hogy megérzik, hogy mit szeretnének csinálni, akkor kell abbahagyni. Tehát jó lenne még egy-két év ahhoz, hogy tényleg meg tudjanak erősödni. Sokukat pedig a szülők nem tudnak tovább támogatni, ha befejezték az egyetemet, akkor elvárják, hogy menjenek dolgozni. A hallgató úgy gondolja, hogy az alapszak és a mesteri az három plusz két év. De nem úgy van, hogy megszakítás nélkül megy minden tovább, a három év után jön a negyedik és az ötödik, hanem ez egy újrakezdés. Ilyen értelemben nem öt évről beszélünk, nincs kontinuitás. Van, aki marad, de nagyon sokan más egyetemekre mennek, vagy nem is folytatják a tanulmányaikat. Vagy teljesen más témában. Ez adott esetben lehet jó is, de összességében én a művészeti képzésben nagyon kevésnek tartom ezt a három évet.

Nálatok van olyan, hogy valaki ide jön mesterizni, miközben máshol végezte az alapképzést?

Volt rá példa, de mi nem koncentráltunk arra, hogy máshonnan vonzzuk be a hallgatókat. Mi a sajátjainkkal szeretnénk tovább dolgozni. Ez az alapszempont, és nagyjából össze is jött eddig. Volt, amikor többen voltunk, volt, amikor kevesebben, de gyakorlatilag mi a saját hallgatóinkkal dolgozunk. Mester szakon 12 ingyenes helyünk van, ez általában így megy tovább, de elvileg jöhetnének többen is. Más egyetemek viszont pont azért, mert nem maradnak mester szakra a saját egyetemük hallgatói, máshonnan próbálják feltölteni a helyeket.

Húsz év tapasztalatával hogyan látod, a romániai magyar művészeti képzésen belül most hol a helye ennek a tanszéknek?

Van, aki úgy gondolkodik, hogy pozicionál, meg szemben áll. Én inkább kapcsolódások szintjén gondolkodom. Valahogy mindig úgy képzelem el magamat is, meg hogyha az én koncepcióm szerint kell ezt a tanszéket elképzelni, akkor hogyan kapcsolódjunk akár más egyetemekhez vagy intézményekhez.

Szerintem sokkal több izgalmas energia jön létre a fúzióból vagy a kapcsolódásokból, mintsem a szeparálódásból. Van, aki szeparálódik, és van, aki csatlakozni, fúzionálni akar. Én az a típus vagyok inkább, aki szeret kapcsolódni vagy bekapcsolni újabb meg újabb lehetőségeket. Ezért van az, hogy ha valaki megkeres valamilyen projekttel, akkor nagyon ritkán mondok nemet. Például a múlt hónapban megkeresett Muhi András, Magyarország egyik neves producere, hogy újraindítaná a Magyar Filmszemlét, és hogy nem lennénk-e vidéki helyszíne ennek. Én meg mondtam, hogy persze, miért ne. Még nem tudom, mi lesz a dologból, de remélem, összejön. Amikor ment a TIFF-re, megittuk egy kávét, és mondtam, rendben van, csináljuk. Vagy itt van az előtérben a színházi díszletmakett kiállítás. Kósa András keresett meg a bukaresdti Liszt Intézettől. Írt, hogy nálunk is szeretné kiállítani a maketteket, belementem. És ez nem azért teszem, mert unatkozok, közben vannak dolgaim, projektjeim, de nagyon fontosnak tartom a kapcsolattartást. Ez igazolt valamilyen formában engem, mert ezekből sokszor sok jó dolog született végül, rengeteg gyümölcse van az ilyen kapcsolódásoknak. Néha terhesnek tűnik, vagy akár kicsit idegesítő is lehet, hogy akkor most megint van valami, de igazából én ilyennek látom magunkat. Hogy kapcsolódjunk, mert ettől leszünk sikeresek. Ezt meg kellene tanulnunk. Mindegy, hogy erdélyi magyarságról, vagy partiumiról beszélünk, nevezzük bárhogy, lehet határon túli is, de lehetőleg jó dolgok mentén kapcsolódjunk, és többször kapcsolódjunk, működjünk együtt, mintsem utáljuk egymást. Ne azt nézzük, hogy mi választ el minket. Én így vagyok Nagyváradon belül is, mert mi egyszerre vagyunk ott a Varadinumon is és a Szent László Napokon is. És ez nem opportunizmus, hanem egy tudatos szerepvállalás. Igazából az lenne jó, ha a váradi magyarságnak is egy kicsit több köze lenne egymáshoz, ne azt nézzük, hogy mi választ el minket, hanem mi az, ami összekapcsol, és így tudnánk igazán erősek lenni. Azt mondta valaki, hogy én összefogás párti vagyok, erre mondtam, hogy ahhoz egyszerűen nem kellene széthúzni.

Milyen munkák láthatóak a püspöki palotában, az előbb említett rebranding mellett, amelyekről még nem beszéltünk?

Vannak animációk, videóklippek, arculat tervek, metszetek társasjátékok, ezeknek most eléggé nagy reneszánszát éljük.

Ezeket ők találják ki?

Igen. Van például egy érdekes társasjáték, ami pont az egyházzal és kereszténységgel kapcsolatos, és épp most került kiállításra a püspöki palotába. Ez egy izgalmas dolog. Vannak arculatok, de nem ez dominál. Vannak, akik egyéni grafikai kísérletekbe kezdtek, itt a linóra és a tipográfiára gondolok például. Van például egy a szecesszió motívumaihoz köthető csoki brand. Nagyon érdekes. Szerintem érdemes lenne egy vállalkozónak ezt felkapnia. A lány, aki a csoki brandet kitalálta, már készített is csokoládét, de ő nem csokikészítő, ilyen módon ez is egy érdekes és összetett projekt. Animációkból is elég sok van, videoklipek is vannak, ami új dolog. Tetten érhető, hogy a diákok néha megismételnek egy kedvenc témát. Minden tanárnak van olyan témája, amit a hallgatók szeretnek, és akkor azt egy kicsit felerősítik a diplomára. Ez jellemző dolog. Van, hogy a tanár, miután feldob egy labdát, azt viszontlátja kicsit komplexebb módon egy diplomamunkában.

Mi történik ezekkel a munkákkal, miután véget ér a kiállítás? Ti őrzitek meg, vagy a hallgatóhoz kerül?

Mindent archiválunk. A váradi, a szigeti és a csíkszeredai kiállítások után archiválódnak a kiállított művek. Meg katalógus készül belőlük. Most készül az idei, 2017 óta minden évben van diplomakatalógusunk. A videóklipeket és animációkat küldjük fesztiválokra, meg bemutatjuk, ha lehet, minél több helyszínen. Fesztiváligazgatókkal is beszéltem, akik a partiumi filmeket terjesztenék. A bukaresti Animest fesztivál igazgatójával is beszéltem, Mihai Mitrică-vel, hogy ő is fesztiváloztassa a partiumos animációkat.

július 7, 2024 | Sári Zsolt | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Horváth Levente csűrökbe rejtett világa

Egykor élet volt benne, és ahogy változtak az évszakok, úgy változott a csűr képe is. Lenyomata volt a mindennapoknak, annak a létformának, ami elképzelhetetlen volt a föld nélkül. A föld, amely életet ad, amely étellel lát el embert és állatot. A paraszti lét egyik legmeghatározóbb jellemzője a szinte már irracionális, misztikus kapcsolata a földdel. E mögött erős tisztelet és ragaszkodás áll, az, hogy a paraszt számára a föld nem egyszerűen csak a munka alapja, hanem „önmaga kiterjesztése”, elhivatottság és függetlenségének a biztosítéka. Ezt a világot kezdte ki a 20. század. Hol lassan, szinte észrevehetetlenül, hol brutális hirtelenséggel. Nem kímélte sem a természetet, sem a benne élő embert. Mi pedig inkább elszaladtunk. Elfutottunk ebből a világból. Ott maradt egy nemzedék, ott maradt egy életforma.

A csűr azt mutatta meg, hogy kik vagyunk. De kik is vagyunk? Erre a kérdésre is válaszol Horváth Levente. Aki nem zárkózik a műtermébe, hanem oda megy, visszamegy, szinte megfogja és megérinti képeinek témáját. Amely első látásra a csűr, a hely, amely épp olyan fontos volt, mint maga a lakóház, amelyben élünk. A csűr az erdélyi falvak meghatározó gazdasági építménye. Ahogy a faluképben a templom, a portán a csűr a tájrendező elem.

De a csűr csak keret, az elmúlt idő tere. Egy eltűnő világ utolsó emberei jelennek meg a képeken, pont úgy, ahogy a festő megtalálta őket. Hiszen Horváth Levente visszatért oda, ahonnan indult. Ő visszafordult a futásból, és hazatalált. Kalotaszegig fut, ahol egy gyergyói házat talál. Szimbolikusan és valóságosan is hazatalált.

Horváth Levente úgy közelít a természethez, a földközeli emberhez az ecsetjével, mint ahogy Fekete István a tollával. Amikor Horváth Levente festményét nézem, olyan mintha Fekete István Tüskevárját olvasnám: „A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak, amelyeket nappal sosem lehetett látni, és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni, hogy elszakadjon-e a föld peremétől.” Ez a fajta elszakadás jelenik meg ezeken a képeken, amelyeken Matula bácsi átlényegül a mai Erdély öregjeivé, akik nem a Berekben élnek, hanem Erdély hegyei között. Horváth Levente a természet és az anyag szerelmese. Alázattal és tisztelettel nyúl az anyaghoz, leginkább a fához. Ahogy meghatározó az anyag, úgy lesz közvetítő a szín, a színválasztás is. A képein a 21. század nyugtalanságával vibrálnak, a színek.

Horváth Levente kísérletező típus, egy-egy sorozattal éveken keresztül próbálkozik. Legutóbb, a Skanzen Galériában kiállított sorozatának a témája a csűr. Ez a sorozat összeköti Gyergyót és Kalotaszeget, a szülőföldet és a választott hazát. Egy fotódokumentációra építkezik, az absztrakt csűrképeit adta a gazdák kezébe, akik ezzel álltak „modellt” saját csűrjeikben. Az így született festményeken a figura, az ember, a szellem belekerül a térbe. Így lesz csűr a csűrben: átváltozás a jelen és a múlt között, összekötő létra múlt – jelen – jövő között. Hiszen ezek az emberek ma is ragaszkodnak a csűrökhöz, benne van a múltjuk, benne van a jelenük és hordozza jövőjüket is. Nincs két egyforma csűr, még akkor sem, ha első látásra oly hasonlóak is. Megmutatkozik benne a gazda egyedisége és leleményessége. Ugyanígy nincs egyforma csűr Horváth Levente képein sem. Itt azonban már nemcsak a táj és a gazda egyedisége jelenik meg, hanem az alkotó ember belső világának sokszínűsége is. Az alkotó szinte egyesül a témával, az önmagát megmutatni vágyó, a természetben élő és alkotó, állandóan fejlődni és harmóniára törekvő emberrel.

Ahogy a zseniális Reigl Judit, aki a művészetében feloldotta az absztrakt és a figurális festészet közötti ellentétet, úgy próbálkozik Horváth Levente is megtalálni a láthatót és a láthatatlant. A Csűr-képek bizonyítják, jó úton jár.

A borítóképen a Csűrbarátok (2023, olaj, vászon, 50 x 60 cm) című festmény részlete.

június 24, 2024 | Spitzer Fruzsina | Fényjáték | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Utazás Láng Eszter Sziget-világában

A kiállítás anyaga három szorosan összefüggő témakör köré csoportosítható és húsz év munkájából válogat: az elsőt a Sziget-sorozat külső és belső helyszínei, absztrahált tájai és zárt szobái, a másodikat portrék, míg a harmadikat vallási motívumok alkotják. Ezek a szerteágazó utak nem különálló szigetek, több közös pont köti össze őket, nevezetesen a körülöttünk lévő világot érintő, az adott téma biztos ismeretén alapuló kérdésfelvetések és reflexiók intuitív gazdagsága. Dinamizmus és egyéni ritmus jellemzi Láng Eszter személyiségét és munkásságát is.

A Sziget-sorozatban reflexiókat fogalmaz meg a korunkat érintő súlyos társadalmi és ökológiai problémákkal kapcsolatban. Fekete alapon egy-egy színes, geometriai „ablak” nyílik a disztópia negativitásából egy vélhetően boldogabb világ felé. A legégetőbb élményre, a Covid okozta sokkra utaló műveit a bezártság képei uralják: élettelenül fekvő, bábszerű emberi figurákat, keresztre feszítést, koponyát, „covid-koronát” láthatunk. Egy interjúban nyilatkozta, hogy a vírushelyzet mennyire felforgatta mindennapjait és az utazásai során szerzett ihletet másféle élményanyag gyűjtésével kellett pótolnia. Sokunk számára ez olyan időszak volt, amely életünk újratervezésére kényszerített, ugyanakkor bebizonyította, hogy a technomédiumok, a VR, a digitális kultúra segítségünkre lehet, a számítógépen új művek születhetnek a megváltozott helyzetre reflektálva. Philip Auslander megfogalmazása szerint a mozgóképrögzítés technikai lehetőségei előtt nem tettünk különbséget az élő (átélt) és a rögzített között[1] – szinte minden élmény (színház, felolvasó est, zenei előadás) jelenvalóságot feltételezett. Ma azonban van rögzített felvétel, sőt élő közvetítéshez is lehet csatlakozni, láthatunk fizikai valóságban létező kiállítást és a virtuális tárlatot is.

A virtuális élethez, a virtuális valósághoz kapcsolódnak a kiállításon szereplő átdolgozott portrék. A portrékép a legrégebbi műfajok egyike, mely a fotográfia feltalálása óta a legnépszerűbb műfajjá vált. Eszter családi portréképeket feldolgozó sorozatában a nagyon fiatalon elhunyt Áros Terka alakja többször is felbukkan. A művek alapjául szolgáló fotókon szomorú gyerekarc néz ránk. Úgy tartja életben az emlékét, hogy a kislány alakját átemeli a jelenbe, olyan környezetbe, olyan világba, amelyet ő alkot köré. Ezek helyszínek, olyan helyek, amelyek Eszter életében fontos szerepet töltenek be. Kilátás otthona ablakából, egy művésztelepen fotózott szobabelső, ahol a kint dúló vihar és a beszűrődő fények különös kontrasztot képeznek – átmenetet alkotnak két világ, két állapot között. A számítógépen készült sorozat nem lezárt, Terka, Lajos bácsi és Ilus újra és újra visszatérnek a jelenbe egyesítve a valós és virtuális világot.

Láng Eszter: Áros Terka angyal lett, 2017, elektrográfia, 66×50 cm

A portrékkal kapcsolatban megemlíteném Edward Weston elméletét[2], aki szembeállította a festmény megmunkálhatóságát a fénykép zártságával, s nagyra értékelte a fénykép felületének törékeny integritását. Azzal érvelt, hogy a fotó természeténél fogva ellenáll az átdolgozásnak vagy manipulációnak. Láng Eszter alkotásain azonban azzal együtt, hogy megőrződik a Weston által említett integritást, a fényképhez varratmentesen hozzáillesztett tér vagy a függöny érzelmi többletet ad, elmélyíti a fényképen szereplőkhöz fűződő érzelem kifejezését. A háttér és a karakter fotótechnikailag, képszerkesztés szempontjából való szintetizálása nem jelent fotografikus hűséget vagy fotografikus realitása (?). Bár a kép részei koherens egésszé olvadnak össze, de nem rejti el illuzórikus voltát sem. Külön megemlíteném a művésznő rácsok mögé zárt önarcképeit, amelyeket Visky Andrásnak dedikált. A képek ereje kettősségükben rejlik: hol beletörődést sugallnak, hol a kiszabadulás és a kiszabadítás iránti erős vágy képzetét keltik.

A harmadik témakör a Jerusalaim címet viseli. Középpontjában a debreceni zsinagóga épülete áll, melynek kollázsszerűen összeillesztett részletei az ősi városra, Jeruzsálemre utalnak. A keleties mintákkal fedett formák is múltbéli művészetek emlékét keltik. Láng Eszter módszere a múltba pillantásra egy műalkotás vagy ornamentális motívum látványának a feldolgozását jelenti; az azonosságokra és különbségekre való ráébresztést.

Az említett sorozatok összekapcsolódnak, egy-egy motívum más kontextusban is feltűnik a részletekben. Áros Terka arcképét például a zsinagóga egyik rozettájának közepére helyezi.

Végül szeretnék kitérni az alkotói módszer bemutatására, a digitális média használatára, hiszen minden kiállított mű az elektrográfia műfajába tartozik. Ebben az alkotói módszerben a számítógéppel való közös munka részben eltér a klasszikus képkészítési eljárásoktól, de épít azok hagyományaira is. Eszterrel folytatott beszélgetéseink során kiderült, számára fontos, hogy gyorsan dolgozhasson, a gép számítási kapacitása biztosítja számára a hatékony és konstruktív alkotást. Elmentheti, majd újra előhívhatja a munkafázisokat, újrarendezheti a rétegeket, egyesítheti és egymásba transzformálhatja a legkülönbözőbb médiumokat (fotó, rajz, festmény). Itt nem végső döntések, csak lehetőségek vannak. A remedializációs folyamat során[3] az adott technomédium, ez esetben egy képszerkesztő szoftver átveszi a hagyományos médiumokból ismert eszközöket (ecset, radír, festék, stb.) és beépíti azokat saját tárgykörébe. Kialakít egy saját, de a korábbira épülő eszközt. Ilyen például a beszédes elnevezésű előzmény ecset vagy például a klónozó eszköz a Photoshopban. Mindezt azért említem, mert technikailag és módszertanilag is megfigyelhető Láng Eszter Jerusalaim című sorozatában. Szinte magam előtt látom a kézmozdulatokat, melyekkel a művész felépít, majd visszatöröl, ahogy különböző rétegeket és mélységeket nyit meg az egymásból épülő formákból. Absztrahált tájképein nem a konkrét látványt ragadja meg, a digitális technológia számra nem leképező berendezés, hanem eszköz a transzformációra, új dimenziók beépítésére, módszer az idegen tájak felkeresésére, látványok természetének kutatására; az azonosságokra és különbségekre való ráébredésre. A portrék esetében pedig bepillantás a múltba, célja az elhunyt családtagok újraszületésének, megtestesüléseinek lehetővé tétele, közös új emlék építése.

Láng Eszter Sziget című elektrográfiai kiállítása a budapesti Csili Művelődési Központban volt látható.

[1] Philip Auslander: Liveness: Performance in a Mediatized Culture (3rd Edition). London, Routledge, 2022.
[2] Idézi: William J. Mitchell: The Reconfigured Eye. MIT Press, London, 1992, 6.
[3] Bolter, Jay David and Grusin, Richard: Remediation: Understanding New Media. Cambridge, MA: MIT Press, 1999. 64-84. Magyarul: https://www.apertura.hu/2011/tavasz/bolter-grusin-remedializacio-halozatai/ Fordította: Babarczi Katica

május 24, 2024 | Ujvarad Admin | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

A szín képe, a kép misztériuma

Kiállítás az Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm szegmenséből. MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen 2024. február 10. – 2024. május 12. Kurátor: Zsikla Mónika.

A MODEM kiállítása átfogó válogatást mutat be a legjelentősebb magyarországi magángyűjtemények közé tartozó Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm festészeti darabjaiból. A kollekció tulajdonosa, dr. Antal Péter a 2000-es évek közepén kezdett monokróm festményeket vásárolni, ezek azóta gyűjteményének fontos szegmensét képezik.

Az Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm szegmenséből válogató kiállítás 7+1 külön egységbe szerveződve kalauzolja végig a látogatót egy egyszerre fizikai és imaginárius útvonalon. A monokróm festők kutatásain keresztül a festészet olyan evidensnek gondolt fogalmain vezet végig, mint a gesztus, a kép tere, a kép határa vagy a kép rétegei.

Az egyes szekciókban kiállított festők legtöbbjét a festészet önreferenciális lehetőségei foglalkoztatják, ilyen irányú vizsgálódásaikhoz a legbiztosabb terepet a monokróm formanyelv nyújtja: ennek keretei lehetővé teszik számukra, hogy minden üzenet közlésétől és minden narratív tartalom megjelenítésétől radikálisan elzárkózzanak. A radikális festészet (Radical Painting) irányzatának képviselői a monokrómia lehetőségén keresztül a festmény és a hordozó strukturális vizsgálatára, ezzel párhuzamosan pedig a színre és a kép tárgyjellegére helyezik a hangsúlyt. A színt önálló, minden felülettől és formától elhatárolható entitásként kezelik, és ezt a mindentől független entitást az önmagáért való (kép)tárgy fizikális dimenzióinak lehetőségein keresztül állítják a néző elé.

A kiállítók között olyan nemzetközi művészek munkáival találkozunk, mint Marcia Hafif, Joseph Marioni, Jerry Zeniuk, Phil Sims, Günter Umberg, Alan Charlton, Hartwig Kompa, Imi Knoebel, Dirk Rathke, Kuno Gonschior, Jakob Gästeiger, Jason Martin. A magyar alkotók között szerepel Tölg-Molnár Zoltán, Bernát András, Gál András, Károlyi Zsigmond és az egykori „legendás monokróm festőosztályának” hallgatói közül Káldi Katalin, Cseh Szilvia, Erdélyi Gábor és Szabó Dezső.

(Kompozíció monokrómban)

A festészet önreflektív lehetőségeit kutató monokróm festészet irányzatának képviselői az elsők között fogalmazták meg azt a törekvést, hogy a festéket és annak legfontosabb adottságát, a színt minden formától, felülettől és ábrázolástól független, önálló entitásnak tekintsék. A kiállítás ezen szekciójában bemutatott alkotások nem tekinthetők explicit monokróm műveknek, ugyanis a képtereket uraló színt az alkotók minden esetben kompozíciós „elemként” használták. Ennek ellenére ezek az egymás mellé rendezett művek érzékletesen villantanak fel olyan izgalmas alkotói pozíciókat, amikor egy kompozíciót egyetlen színre összpontosítva hoz létre egy-egy művész.

Az egyetlen színnel (és annak árnyalataival) létrehozott „monokromasztikus” alkotások között egyaránt láthatunk geometrikus formákból és alakzatokból megalkotott, expresszív gesztusok rétegződéseiből felépített, illetve szkripturális jellegű műveket is. Közös bennük, hogy az adott képteret uraló szín sohasem függetleníthető a formától, s azzal együtt az ábrázolástól, vagyis a színnek minden esetben kompozíciós értéke van. A kiválasztott színek nem csupán formákat töltenek ki, hanem formákat és teret alkotva képi összefüggéseket teremtenek. Vagyis nemcsak átértelmezik, hanem érzéki, asszociatív és narratív tartalmakkal is megtöltik a síkot.

(Gesztus)

A kiállítás Gesztus című szekciója olyan műveket sorakoztat fel, amelyek a festészet meghatározó princípiumai közül a pillanat dinamikáját rögzítő (kéz)mozdulatot és annak sokféleségét tematizálják. A hordozóra applikált festőanyag(ok) és a felületalakítási eljárások változatossága által létrejött faktúrák a művész kézjegyeként időtállóan őrzik az egymástól eltérő gesztusprofilokat. Ezek érzékletesen tanúsítják, milyen különböző technikákkal (ecsettel, spaknival, seprűvel, festőkéssel, hengerrel vagy akár ujjal) lehet a hordozóra (papír, textil, fa, alumínium stb.) felvinni az eltérő festészeti anyagokat (víz-, olaj-, akril- vagy zománcfestéket). Az alapra felhordott anyag(ok) faktúrája, azaz a festmény felülete pedig fosszilizálódott nyomokként, a legkülönfélébb módon mutatja fel a festő „ujjlenyomatát” jelölő gesztust.

(Festék)

A festék anyagiságát a monokróm festők az elsők között tematizálták. A monokróm vásznak és a különböző típusú, egy színre (be)festett hordozók ugyanis a befogadó figyelmét már nem az egyes toposzok bravúros leképezésével, hanem a kép egyetlen témájává tett festék (szín) jelenlétével igyekeztek magukra irányítani. A monokróm festészet önreferenciális vizsgálódásai által a festék önálló szerephez, sőt főszerephez jutott: a monokróm festők a festékhez annak fizikai aspektusai felől közelítettek, a súlyára, sűrűségére, kémiai összetevőire (pigment, kötőanyag) vagy akár formálhatóságára reflektálva. A festék másik legfontosabb adottságát, a színt szintén önálló, minden felülettől és formától elhatárolható entitásként kezdték kezelni, ezt a mindentől független sajátságot pedig az önmagáért való (kép)tárgy fizikális dimenzióinak lehetőségein keresztül állították a néző elé.

(A kép tere)

A nyitott (all-over) képmező kapcsán egy másik tendencia, a formázott vászon (shaped canvas) is meghatározó jelentőséggel bírt. A téglalap-formátumtól eltérő szerkezeti konfigurációk lehetővé tették a festők számára a kép sík felületének háromdimenziós kibillentését, ami a táblaképnek plasztikai minőséget kölcsönzött. A formázott vászon irányzatának egyik legtöbbet hivatkozott festője Frank Stella.

Formázott vásznain a képsíkot uraló emblematikus motívumok a kép vakkeretének a formáját, azaz a mű formátumát is a motívumhoz igazították. A formázott vásznak pedig forradalmi módon léptek tovább az illuzionista festészet minden korábbi vívmányán, egyedi formáik megkérdőjelezték a táblakép hagyományos téglalap-formátumát és felszámolták az illuzionista háromdimenziós térre nyíló, ablakként felfogott (festett) kép évszázados koncepcióját. Ennek köszönhetően a formázott vászonképek háromdimenziós kiterjedése a kép „tárgyi”, „tárgyszerű”, plasztikus karakterére is ráirányították a figyelmet.

(A kép határa)

A kép terének határait (ki)jelölő képkeret a festmény ugyanolyan fontos része, mint a képtér. Artur C. Danto így ír erről: „A képkeret szélei mindig fontosak voltak a festészetben, és minden bizonnyal mintegy generálták az átaluk kijelölt teret kitöltő kompozíciót, hiszen a fókusz és a nézőpontok a szélekhez viszonyítva tesznek szert kompozíciós jelentőségre. A szél fontossága ott derül ki leginkább, amikor semmibe vész…” De mi történik abban az esetben, amikor egy festménynek klasszikus értelemben nincsen a képterét/a kompozíciót körülhatároló kerete? Ebben az esetben milyen demarkációs vonal jelölheti ki a kép határát, és mi az, ami „bekeretezi” a kompozíciót?

A kiállítás jelen szekciójába olyan művek kerültek egymás közelébe, amelyek egymástól nagyon eltérő pozíciók mentén közelítettek a képhatár látszólag evidens fogalmához. Egyes esetekben a képtest éleit hangsúlyozva maguk a festők szabtak határt a kompozíciónak, máskor pedig éppen hogy nem merészkedtek el a képélek síkot megtörő, azt bekeretező határáig. A szekcióban helyet kapó művek között olyan festmény is található, amelynek festője a festés folyamatát visszatükröző és a lecsorgó festék esetlegességének helyet adó terepként tekint a képtest oldalaira, míg más alkotó a vászonkép síkját határoló élek milliméteres „peremvidékére” komponálta festményének eseménydús színkavalkádját. Akad olyan mű és műegyüttes is, amely a képsíkot meg(fel)nyitó hasítékokkal vagy a kiállítótér falára kiterjesztett színreflexiókkal a harmadik dimenzió irányába is megnyitja a képteret.

(A kép rétegei)

A festészet önreflektív megközelítése és materiális összetevőinek analitikus vizsgálata számtalan monokrómmal foglalkozó festő számára nyitotta meg az utat a kép rétegeivel/rétegződésével kapcsolatos kérdések és lehetőségek irányába. A képrétegek sajátossága azonban legtöbb esetben olyan szakmai probléma, amely a festőt vagy adott esetben a művet kutató művészettörténészt, restaurátort foglalkoztatja. A mindenkori befogadó számára egy festmény rétegeinek kérdése az esetek túlnyomó részében szinte lényegtelen technikai információ. Az analitikus festészet pozíciójából közelítve egy festmény/ festett felület rétegződése azonban nem csupán festészettechnikai kérdés, hanem a kompozíciót és az általa nyújtott esztétikai élményt is potenciálisan befolyásoló szempont. Jus Juchtmans belga monokróm festő saját megfogalmazásában úgy utalt a rétegekben történő festésre, mint olyan sakkjátszmára, amelyben a festő minden lépése után az anyag lépése következik, majd a festő újabb lépése egészen addig, amíg a kép utolsó rétege is el nem készül. A rétegelt technikájú monokróm festmények között a „lakk-monokrómok” szinte önálló csoportot alkotnak. Ezek esetében a festészet vakkeret–vászon–festék klasszikus hármasából a festők a legtöbb esetben a vakkeretre feszített vászonhordozót megtartják, de a festék szubsztanciáját transzparens vagy színes ipari lakkokkal és pigmentporral helyettesítik.

(Monokróm a magyar festészetben)

A monokróm tendenciák egyik első magyarországi megnyilvánulása 1989-re datálható, amikor a „rendszerváltás” szele és hatása a Magyar Képzőművészeti Főiskolán is markáns átalakulásokat hozott. Ekkor lett az intézmény tanára többek közt Maurer Dóra, Károlyi Zsigmond és Jovánovics György. Egy évvel a főiskolai rendszerváltást követően, 1990-ben Károlyi Zsigmond pedig már azzal az Ad Reinhardt által inspirált gondolattal indította a monokróm stúdiumokra alapozott programját, hogy „a monokróm: korunk akadémizmusa”.

A pedagógus Károlyi első festőosztályának növendéke volt többek közt Káldi Katalin, Cseh Szilvia, Braun András, Erdélyi Gábor, Szabó Dezső, Uglár Csaba és rövid ideig az ELTE Művészettörténeti Tanszékéről áthallgató Páldi Lívia is. Ők azóta Károlyi „legendás monokróm festőosztályának” művészhallgatóiként vonultak be a magyar művészettörténetbe. Az osztályban kézről kézre adott elméleti szövegek és a Károlyi által szorgalmazott monokróm festészeti stúdium hatása több pályatárs szemléletét a mai napig meghatározza. Károlyi jelentős pedagógiai aktivitása ellenére ugyanakkor a monokróm festészet – néhány tanítvány életművét leszámítva – csupán zárvány maradt, nemzetközi integrációja pedig még mindig várat magára.

Károlyi monokróm szellemben indított festőosztályának kibontakozását megelőzően, a szintén évtizedekig pedagógusként (is) tevékenykedő Tölg-Molnár Zoltán festészetét akkoriban már jó ideje redukált színhasználat jellemezte. Tölg-Molnárnál a fekete szín megjelenése már az 1960-as évek végétől, főiskolai tanulmányainak időszakától megfigyelhető. A redukció és a végpontokon berendezkedő színhasználat evidens párhuzamba hozza életművét a monokróm gyakorlatával. Ennek ellenére Tölg-Molnárt sohasem foglalkoztatta a festészet/festmény szisztematikus analízise, és egy 2022-es interjúból az is kiderül, hogy saját anyagművészetére sohasem gondolt monokrómként, mert mint mondta: „A monokróm nem ábrázol, márpedig nekem látszó, mi több olvasható formáim és gesztusaim vannak. A monokróm valami ennél sokkal költőibb.”

Az egykori Tölg-Molnár-tanítványok közül Gál András maradt a monokróm festészethez legkonzekvensebben kötődő művész. Az akadémiai képzés befejezését követően, 1995–1996 között Károlyi tanársegédjeként még egy évig tevékenykedett az egyetem berkeiben. Ezután Gál a monokróm festészet örökségének nemcsak elkötelezett híve, hanem aktív folytatójává maradt. Festészetével sikerült abba a nemzetközi diskurzusba is bekapcsolódnia, amely az elmúlt évtizedek során a monokróm Marcia Hafif és Joseph Marioni körül formálódott radikális irányzatának holdudvarában zajlott/zajlik. A közösség tagjaival számtalan nemzetközi csoportos kiállításon vett részt, műveit több tucat egyéni kiállításon mutatta be világszerte. A nemzetközi diskurzusokba való beágyazottságát az irányzat teoretikus képviselőivel folytatott aktív és kollegiális párbeszéd is jól mutatja, aminek köszönhetően levélváltások és e-mail-beszélgetések során több fontos szöveg is született Gál munkásságához kapcsolódóan. Következetesen építkező monokróm munkásságát a verbálisan, formailag, technikailag hivatkozott, újrajátszott és remixelt referenciák alapozzák meg. Ezek használatával olyan unikális megközelítésmódot dolgozott ki, amely a festészet princípiumait új és szokatlan képi szituációkban (re)kontextualizálja.

Bernát Andrásnak az 1980-as évek végétől kibontakozó festészete – ahogyan Tölg-Molnár Zoltáné is – csak áttételesen hozható összefüggésbe a monokrómmal. Pályatársával, Károlyi Zsigmonddal szakmai beszélgetéseik során időről időre előkerült közöttük a monokróm festészet „ügye”, többek közt a monokróm osztály pedagógiai programjához kapcsolódóan, de Bernát festészete mindvégig az ábrázoláshoz (ember, csendélet, táj) kötődött. A kezdetektől a táj látványa foglalkoztatta, amelyet korai képein még erős utalásokkal, felismerhető tájképi elemekkel, az 1990-es évektől pedig már egyre absztraktabb megfogalmazásban ábrázolt. Festészete konzekvensen hű maradt a horizontális képformához, ami látáspszichológiailag megfeleltehető a tájnak. A monokróm festészettel legtöbbször összefüggésbe hozott Objektum-sorozatának (látszólag) egyszínű képtáblái ezeket az imaginárius tájképekké rendeződött hullámvonalakat ábrázolják. A szériához két festészettechnikai újítás – az ezüstpor és a szintetikus lakk használata – is kötődött. A festékbe kevert ezüstpor mágikus belső fénnyel, a gyorsan száradó szintetikus lakktól fosszilizálódott ecsetnyomok barázdáin megcsillanó (külső) fény játéka pedig a mozgás hatását keltő dinamizmussal töltötték meg a képtereket. Az atmoszferikus benyomást keltő tájképek kezdetben monokróm, később polikróm szín- és tónusvariációkat mutattak. Bernát festészete azonban mindvégig távol maradt a monokrómia önreflexióitól és analitikus szemléletétől.

A kiállítás kurátori anyagának szerkesztett, rövidített változata.

március 7, 2024 | Nagy Miklós Kund | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Szárhegy 2023 – több mint tárlat

Ötven éve, 1974 augusztusában avatták fel a szárhegyi alkotótábort. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ a tavalyi három művésztelepi együttlét terméséből válogatott a jubileumhoz méltó anyagot a marosvásárhelyi Bernády Házban nyitott kultúra napi kiállításra. A tábor ötven évére visszatekintve Nagy Miklós Kund méltatja a tárlatot.

Folyamatot is érzékeltet, távlatokat is kirajzol, a képzőművészet jelenének több sajátos jelenségével szembesít ez a kiállítás, amely a fél évszázadát megélt „szárhegyi csoda” idei jubileumi sorozatát indította el Marosvásárhelyen. Összetettsége folytán talán találóbb, ha tágítjuk az értelmezés spektrumát, és a műfaji határokat megengedőbben bontogató vizuális művészetek fogalomkörébe helyezzük át a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ legfrissebb vándorkiállítását, amelyet csíkszeredai bemutatkozása után a Bolyaiak városának közönsége is megismerhetett. A kortárs művészet, amely a maga ezerarcú sokszínűségével egyre meghatározóbban lel otthonra Gyergyószárhegyen, szervesebben simul bele ebbe a szférába, mint ha a hagyományosan értelmezett képzőművészeti keretek közé akarnánk beilleszteni. A tradicionális művészeti ágak, a festészet, grafika, szobrászat mellett ugyanis a művésztelepen mind nagyobb teret nyer a konceptuális szemlélet s az ennek jegyében szárnyaló újító, kísérletező szellem olyan műfajok, eljárások, alkotói elképzelések érvényesülésének kedvez, amelyek formát bontva, a becsontosodott alkotói konvenciókat felrúgva láttatják a világot. Természetművészet, akció- és videóművészet, performance, installáció, multimédia és a külső, belső valóságot kortárs megközelítésben, újító módon lereagáló más hasonló művészi megnyilatkozások honosodtak meg Szárhegyen. Nemzetközileg is nyitottan, lokálisan és globálisan kiteljesedve, megőrizve azt a kettősséget, amelyhez az 1974. augusztus elsején felavatott Barátság alkotótábor nagyot álmodó alapító triásza – Gaál András, Márton Árpád, Zöld Lajos – mindig is szorgalmazott. Számukra a Nagybányai Művésztelep volt a követendő példa, mindaz, amivel az ottaniak s a hozzájuk csatlakozók, ötvözve helyit és nagyvilágit, képesek voltak felfrissíteni, megújítani a magyar képzőművészetet. A gyergyói gyökerű csíkszeredai kezdeményezők és támogatóik a szocialista hatalmi ellenszélben, tiltások és akadályoztatások ellenére is ragaszkodtak elképzeléseikhez, és vértezték fel Szárhegyet olyan vonzerővel, amelynek hatására az eltelt ötven évben szinte mindenki dolgozott ott egyszer vagy többször azok közül, akik számítottak a romániai magyar képzőművészetben. Nagyszerű műgyűjtemény jött létre ezáltal. A művésztelep közel 2300 műalkotást mondhat magáénak, ebben külön is értékelendő az a 260 hagyományos szobor, köztéri plasztika, amelyek jelentős hányada Gyergyószárhegy ferences rendi kolostora mellett állt össze páratlan látványt nyújtó, kivételes szabadtéri szoborparkká. E következetes és igényes értékteremtő, értékőrző igyekezetnek köszönheti a művésztelep eddigi legnagyobb elismerését, a Magyar Örökség Díjat, amely tavaly nyár óta fémjelzi folyamatosan növekvő hírnevét.

Ennek fényében sikertörténetként is tekinthetnénk a szárhegyi létesítmény eddigi öt évtizedére. De a valóság összetettebb, a létét alapjaiban is fenyegető, megkérdőjelező intézkedésekkel, „sorscsapásokkal” is szembesült a művésztelep. A diktatórikus rendszer utolsó időszakában be is zárták az alkotótábort, majd amikor a 89-es fordulat után úgy tűnt, minden rendben, és külföldről is mind több érdeklődő jelentkezett be, 2014-ben örökösödési per nyomán veszítette el működésének legfőbb helyszínét, az alkotómunka ihlető közegének számító, s a műtermés bemutatására, tárolására szolgáló Lázár-kastélyt. A veszteség körülményeivel, következményeivel, a további fejleményekkel sokat foglalkozott a média, sokan a bekövetkezhető hanyatlástól féltették, óvták a szárhegyieket, a kastélynélküliség libikókáját is tükrözte a sajtó és a közösségi média. Ebbe most ne mélyedjünk bele, noha e sorok írója, aki a szárhegyi alkotótábort az ötlet megszületésétől a mai napig folyamatosan követte, és minden évi összejöveteléről szót ejtett a médiában, hajlana ilyesmire. Hagyjunk több teret a 2023-as válogatásnak. Előtte azonban annyit feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy a hagyatéki döntést követő kényszerhelyzetben az útkeresés és a megoldások szakmai felelőssége elsősorban a művésztelep művészeti vezetőire hárult. A megváltozott viszonyrendszerből fakadó módosulások és a nemzedéki szemléletváltás már korábban éreztették hatásukat, a fiatalon elhunyt Siklodi Zsolt markáns, sokoldalú egyénisége elsősorban a kortársművészeti KorkéP-projektben mutatkozott meg. Ez az idősebb alkotók, hajdani táborvendégek Klasszikusok elnevezésű kiállítás sorozatához csatlakozott. Hosszú időn át Gaál András és Márton Árpád szívügye volt ez az őszi alkotó együttlét. Az új helyzethez igazodó változások döntő folyamata viszont a Siklodit követő még fiatalabb művészeti mindenes, az alkotóművészként is igen aktív Ferencz Zoltán nevéhez társítható. Ő tíz éve pályázta meg a művészeti vezetői tisztséget, felvállalva mindazt, amit a kastélytalanság okozta bizonytalan állapot váltott ki, de mondhatni belenőtt a táborba, hiszen kisgyerekként is bejárt oda, rengeteg alkotó vált jó ismerősévé, barátjává, és a községből is mindenkit ismert, jelenleg is ott lakik családjával. Munkájában kiváló segítőkre is támaszkodhat, egyik legfőbb tanácsadója a művésztelep hűséges törzsvendége, Erőss István, a Magyar Képzőművészeti Egyetem jelenlegi rektora. A táborok nemzetközi kapcsolatainak kiszélesítésében rá mindig számíthat, különösen a távol-keleti meghívottak, érdeklődők esetében. Kapcsolatépítésben ugyancsak számottevő Zakariás István támogatása, aki a MAMŰ Társaság képviseletében segít a szervezésben. Olyannyira, hogy jelenleg a Mamű-s kapcsolat tűnik a leggyümölcsözőbbnek. Tavaly három művésztelepi együttmunkálkodásra került sor, a SZÁRHEGY-MAMŰ INTERNATIONAL, a MAMŰVÉSZTELEP-SZÁRHEGY és a SZÁRHEGYI ŐSZI MŰVÉSZTELEP, valamint a SZÁRHEGYI REZIDENCIAPROGRAM működtetésére volt anyagi, szervezési kapacitása a központnak. Ezeken 33 hazai és határon túli vizuális művész vett részt, mindannyian több művel gazdagították a gyergyószárhegyi kollekciót. A mostani vásárhelyi szelekció meggyőzően domborítja ki az új anyag művészi erényeit.

A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány két évtizeddel ezelőtt kérte fel először a Szárhegyi Művésztelep működtetőit, hogy műgyűjteményükből állítsanak ki reprezentatív válogatást a Bernády Házban. Azóta hagyomány lett belőle, és a helyi művészetkedvelők évi rendszerességgel alkothatnak képet magukban arról, mi történik a Szármány-hegy alatti alkotótáborban. Indokolt hangsúlyoznunk, hogy Marosvásárhelyen a szokásosnál nagyobb az érdeklődés a művésztelep iránt, ugyanis a szervezők már a kezdetektől figyelmük előterébe helyezték a „vásárhelyi iskola” markáns egyéniségeit, a befolyásos mestereket éppen úgy, mint jeles tanítványaikat, és ez azóta mindvégig így maradt. A művésztelep gyűjteményében is jól tükröződik ez a marosvásárhelyi vonulat. Természetesen az az ösztönző szellem is, amely az összefonódó művésznemzedékek egymást kiegészítő együttműködésében rejlik. Ma az akkori „nagy öregek”, például Barabás István, Bordi András, Aurel Ciupe, Bortnyik Irén, Bene József és generációjuk más kiválóságai már nem élnek, és a marosvásárhelyi művészeti mozgalmat országos viszonylatban felfuttató követőik nagyobbik hányada is elhunyt. Olyan jelentős művészekre gondolhatunk, amilyen Balázs Imre, Nagy Pál, Simon Endre, Porzsolt Borbála, Zolcsák Sándor, Zsigmond Attila volt. Ellenpontként azt is jeleznünk kell, hogy a januári tárlatnyitón jelen lehetett a 90 éves Hunyadi László szobrászművész is, és eleven szárhegyi emlékeket őrizve élnek, dolgoznak a nyolcvanasok, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Bálint Zsigmond. Sőt a 92 esztendős, gyengélkedve is grafikázó Datu Viktor is szívesen idézi fel a szárhegyi dolgos heteket. Nyilván aktívan a fiatalabb helybeliek kapcsolódnak a művésztelep életébe. Más-más nemzedéket képviselve, mint például Pál Péter, Herman Levente, Szabó Anna-Mária, akik az utóbbi táborozásokon ugyan nem voltak jelen, de a szervezők joggal számíthatnak rájuk is. A Szárhegy 2023 kiállításon nyolc marosvásárhelyi kötődésű alkotó munkái láthatók, a Magyarországon élő, dolgozó Borgó, Elekes Károly és Pokorny Attila valamint az itthoni Bighirel Orsolya, Csóka Szilárd-Zsolt, Makkai István, Ungvári-Zrínyi Kata és Veress Gábor Hunor szignója jelezte művek kerültek a látogatók elé a Bernády Ház három egymásba nyíló termében.

A többi 22 kiállító – Ajder Roxana Daniela, Dobribán Melinda, Ferencz S. Apor (a Székelyföldi Grafikai Biennálé kurátoraként is fontos jelenlét Szárhegyen), Filep Norbert, Mihai Ionel, Kis Endre, Livia Moldovan, Oana Nastasache, Orosz Annabella, Ferencz Zoltán Románia más kulturális központjait (Kolozsvár, Csíkszereda, Galac, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Gyergyószárhegy), Asztalos Zsolt, Bukta Imre, Lucza Zsigmond, Molnár Ágnes Éva, Székely Gábor, Szirtes János, Tasnádi József, W. Horvát Tibor Magyarországot, Gajewski Filip, Ignaszak Arkadiusz Lengyelországot, Patrick Tagoe-Turkson Ghánát, Enkhtaivan Ochirbat Mongóliát képviseli. Számos ismerős, nemzetközileg is jegyzett nevet ölel fel a lista, soha egyszerre ennyi rangos szakmai díjjal kitüntetett művész nem dolgozott egyazon szezonban a szárhegyi művésztelepen. Egy Kossuth- és öt Munkácsy-díj volt a tarsolyukban. És persze voltak pályakezdők is az egyetemi, főiskolai tanárok, a tekintélyes mesterek mellett. Az életkori, szemléleti, tapasztalati, tudásbeli, nyelvi különbözőségek nem törték meg az összhangot, ezt az egymásmellettiséget kihívásnak, kimondatlan versengésnek is tekinthették a jelenlevők. Gyergyószárhegy varázsa mindenkire egyaránt hatott, mindannyian megtalálták azt a témát, amit számukra a hely szelleme sugallt. Vagy ha már előre kiérlelt ötlettel érkeztek, akkor a módozatot, ahogy azt itt kivitelezzék. Valamennyien saját egyéniségükre, művészi hitvallásukra szabott koncepció szerint dolgoztak, Szárhegy és környéke pedig sokféleképp kínálta a maga sajátosságait, emberi, szokásrendi, közösségi, hitbeli ihletforrást, természeti szépséget, jelképi jellegzetességeket, felhasználható kő, fa, textil és fémanyagot. Ha a művésztelep első évtizedeit elsődlegesen az érzelmi hozzáállás uralta, napjainkra ezt átvette a racionalitás, az érzelmeket felülírja a gondolat dominanciája. A kastélykapu zárultával, a falakon belül maradt a múlt, a történelem is, ami korábban gyakran adott ihletet az oda időlegesen berendezkedett művészeknek. Az alkotó vendégek kénytelenek voltak áthelyezni alkalmi műtermeiket, műhelyeiket a felújított kulturális-művészeti központ és a művelődési ház környékére, a község más helyszíneire. A Lázár-kastély és a kolostor keltette nosztalgiák háttérbe szorultak, a kortárs művészeti kísérletezés, a meghökkentő ötletkavalkád, a gyakorta iróniába, öniróniába ágyazott különleges látvány a közönség fogadókészségét is átigazította. Eleinte a marosvásárhelyi tárlatlátogatók is idegenkedtek a klasszikusok képeit, szobrait felváltó újszerű kínálattól. Aztán mind elfogadottabbá vált Szárhegy „új ruhája”. Most már sokan tudják, ezeken a kiállításokon semmi sem az, aminek első pillantásra tűnik. A látottakat tovább kell gondolni, érdemes az alkotás folyamatába is bepillantani. Nem baj, ha úgy véljük, „fából vaskarika” effektus részesei lettünk. Mindennek átgondolására eddig még egyetlen szárhegyi jelentkezés sem késztetett ennyire színvonalasan, frappánsan, sokszínűségében is ilyen egységesen. Ez nyilván a kurátor Ferencz Zoltánnak is köszönhető, aki jó érzékkel teremtette meg a műfajok egyensúlyát, és hozta létre azok egymásra hangolt szimbiózisában a szabadon sugárzó erőtereket.

Hiábavaló próbálkozás egy ilyen átfogó, közös tárlatot szavakkal bemutatni, ezt látni kell és úgy ízlelgetni, de néhány alkotót és műveiket futtában érintve, talán mégis növelhető a figyelem a szárhegyi jelenség iránt. Induljunk ki a vásárhelyiekből, a művésztelepi beérés, később pedig a profilváltás bizonyos tekintetben velük kapcsolatos. Az utóbbi mindenképp, hiszen az azt nagyban befolyásoló budapesti MAMŰ Társaság elődje a diktatúra idején hatóságilag is sokat vegzált, majd az országból elüldözött marosvásárhelyi MAMŰ volt. 2023-ban két ősmaműs, Elekes Károly és Borgó is ott volt Szárhegyen. Mindketten az 1980-as évektől élnek, dolgoznak az anyaországban, mindketten sokoldalú, befutott alkotók, Munkácsy-díjasok. Elekes hosszú ideje visszajár Székelyföldre, a gyergyói községben is otthon érezheti magát. Helyi motívum sorozata a gyergyói mesteremberek, főként a famunka hagyományaihoz kapcsolható. Fejszéje és a faaprítás évek óta megjelenik valamiképpen ezeken a tárlatokon. Valamilyen csavarintás mindig van benne, 2023-ban a szekerce feje fából van, a farönk, amibe vágták és a fahasábok mellette fémből készültek. Kiben milyen gondolatot indít ez el? Szabad a vásár. A művész egy festményen is testet ölt. Magyarországi pályatárs, a Kossuth-díjas Bukta Imre örökítette meg a maga egyéni szemléletű módján. Köztudott, Bukta úgy sok-műfajú, újító művész, hogy visszavonult szülőfalujába, és a „paraszti létezésmód és kultúra jelenségvilágát tükrözteti alkotásaival.” Szárhegy híre neki is felkeltette a kíváncsiságát, az ottani emberekkel, életmóddal is meg akart ismerkedni. Nagy kedvvel dolgozott a művésztelepen. Ahogy Borgó is. Ő viszont akármennyire mozgékony volt az eltelt évtizedekben, Magyarország akárhány településén is időzött ideiglenesen, konok vásárhelyiségét örökre megőrizte. A művésztelepen is bolyais megszállottságát bizonyította. A Pszeudoszféra újabb változatait festette meg az ottani idő rövidsége miatt a szokásosnál kissé kevesebb emblematikus motívummal, de a félreismerhetetlen sajátos stílusában. Fiatalabb szobrász kollégája, Pokorny Attila is az anyaországban vált még ismertebbé. Ő a land art, a természetművészet lelkes híve, de jelentős köztéri plasztikákkal is bizonyította kivételes tehetségét. A Gernyeszegi Kastélypark Művésztelep kezdeményezőjeként, vezetőjeként ritkán vehet részt alkotótáborokban, de most Gyergyószárhegyen nagy lendülettel dolgozott, a természetre hangolt, hatalmasra nagyított, rozsdamarta fémlevelét, a fényrostáló Siftet készítette el. Fáradhatatlanok még ifjabb szobrász társai, az itthon ténykedő Makkai István és Veress Gábor Hunor is, a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának szervezői. Mindegyre tele vannak meglepetéssel. Makkai most egy fényesre csiszolt, szépen kidolgozott, méretes márványkockával rukkolt elő, amelyet nyolc bronz sarokvédő oltalmaz. Címe: Védett kő, ne faragd ki! Szellemes truváj. A kortársművészetben gyakori az ilyenszerű humorforrás, abszurditás. Aminek kicsinek kellene lennie, az nagy, és fordítva. Veress kiállított műve egy elfektetett óriás pecsétnyomó, a pecséten jól olvasható: Like –Unlike. A kettősségből kiaknázható humortöltet, kritikai üzenet másik jellegzetes példája a műkritikusként, kurátorként is dolgozó videóinstallációs, grafikusművész, Ungvári-Zrínyi Kata. A Nézőpont című munkáján két párhuzamos portréoszlop látható. A tavalyi Szárhegyi Őszi Művésztelep 18 résztvevőjének profilképe magasodik egymás fölé és áll jobb- illetve baloldali párba. Képmutatás a javából! A portrék fotók. A hetedik marosvásárhelyi táborlakó, Csóka Szilárd-Zsolt festőművész. Az utóbbi években elsősorban arckép sorozatával szerzett elismerést. Ezt folytatta Szárhegyen is a Puzzle period I. festménnyel. Lányalakja, portréja korkép is, az elgépiesedés, elmagányosodás, a jelenünk bizonytalanságából fokadó reménytelenség kifejeződése.

Ferencz S. Apor: Gold mask | Fotó: Gyergyószárhegyi
Kulturális és Művészeti Központ honlapja, Bálint Zsigmond (NMK) felvételei

Nem lehet személyre szabottan folytatni a sort, túl nagy teret venne igénybe. De a festészet, szobrászat, grafika hármasából kiemelhetjük személyes hangvételű festményeikkel Oana Nastasachet, Ajder Roxana Danielat, Kiss Endrét, a világjáró nyugat-afrikai Patrick Tagoe-Turksont. A szobrászat más arcai is felvillannak Dobribán Melinda, Livia Moldovan, Ionel Mihai alkotásai révén. Különutas Székely Gábor a rendhagyó Játékasztalával, és szokatlan a galériában a két lengyelországi vendég, A. Ignaszak és F. Gajewski fakompozíciója. Ami még inkább hatással lehet a nézőkre, az a médiaművészet eddigieknél jóval erőteljesebb jelenléte. Pár esztendeje még csak egy képernyőn lehetett tájékozódni a szárhegyi művésztelepen zajló performance-os, happeninges, fény-, fotó- és videó-installációs akciókról, az ilyenszerű 2023-as események immár négy monitoron peregtek le az érdeklődő vásárhelyiek szeme előtt. Asztalos Zsolt közel egy évtizede a Velencei Biennálén képviselte munkájával Magyarországot. Mostani grafikai felhozatalát ugyancsak képernyőre kivetítve, mozgásban láthattuk. Szirtes János a magyar performance műfaj egyik elindítója a Patak című művével, akciójával ragadta meg figyelmünket. Molnár Ágnes Éva filmezett akciója az alkotómunka és az akarati tényező, a belső szenvedély, a kitartás összekapcsolódására adott magával ragadó példát. Tasnádi József is többfelé bemutatkozott már a világon, Szárhegyen is alkalmat talált arra, hogy felvillantsa eredeti, konvenciómentes médiaművészete erényeit. Felvételről villant fel a mongol Enkhtaivan Ochirbat egyik különös hangulatú akciója. A rezidens programos w. Horváth Tibor humorát is megcsillogtatta a Kukuruku kuku installációs filmjében.

Igazság szerint ez a 2023-as kiállítás még nem az évforduló jegyében állt össze, de erényei jubileumi jelleggel is felruházták. Az még emelte a rangját, hogy a marosvásárhelyi megnyitón a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója, Kolcsár Béla kiosztotta a honi magyar média arra érdemes kulturális újságíróinak a Pro Cultura et Arte díjakat. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vezetőségével együttműködve, a központ ilyen módon is népszerűsíti a művelődést és a művészeteket. Nem kétséges, a művésztelep idei augusztusi eseménysorozata lesz a megemlékezések csúcsa, de előtte és utána is gyakran fog még hallatni magáról Gyergyószárhegy és nagy távlatú létesítménye, amely a közép-kelet-európai térség méltán megbecsült művészi fórumaként szeretné a községet a különböző nemzetiségű művészek hangadó találkozóhelyévé tenni.

január 2, 2024 | Bordás Beáta | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

A megvalósíthatatlan tökély rajzolatai

Gondolatok Gerendi Anikó nagyváradi kiállításához*

Megtiszteltetés számomra, hogy e megnyitón a sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Művészeti Központot képviselhetem, azt az intézményt, amelynek gyűjteményében mintegy 60 munkát őrzünk a művésznő adományaként. Ezek a művek az alkotó sokrétű tevékenységének különböző aspektusait szemléltetik: a Kő/jel/kép, a Rozsda és a Koszorúk sorozat akvarellel készült lapjai mellett az írott kövek sorozat darabjai, a 4×3 méteres hatalmas kollázsa – intertextuális alkotása, a My yellow pages (2000 – 2004) és a nyolcvanas években készített Tangaj akcióinak, installációinak fotódokumentumai és nagyméretű művészkönyvei is megtalálhatóak a gyűjteményben. Ebből az átfogó anyagból a nagyváradi kiállításra a szervezők és kurátorok, Lakatos-Balla Tünde és Lakatos Attila a Koszorú (1994–2000) és a Kő/jel/kép (1993–2000)sorozatok lapjaiból válogattak. Különleges és örvendetes alkalom, hogy a több évtizeden keresztül Váradon alkotó, művészetében itt kiteljesedő Gerendi Anikó műveit most „itthon” szemlélhetik meg egykori barátai és azok a váradiak, akik eddig csak hallomásból ismerhették műveit.

Az 1952-ben, Kolozsváron született alkotó 1976-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskola formatervezői szakát, majd friss házasként, Dorel Găină fotóművész feleségeként került Nagyváradra, ahol 2004-ig, az Egyesült Államokba való kitelepedéséig élt. Itt bontakozott ki a művészete, az úgynevezett 80-as generáció progresszív alkotóinak körében, s a korszak egyik legfontosabb kísérletező művészi közössége, az 1984-ben megalakult váradi 35-ös Műhely egyik meghatározó képzőművésze lett. Kísérleti fotósként indult, az első hivatalos nagyváradi fotókiállításon, 1978-ban díjat is nyert munkájával, majd az 1981-es nagyváradi Dialógus kiállításon Van Gogh napraforgóinak emléket állító fotómontázzsal szerepelt. A 80-as években három egyéni fotókiállítást szervezett Váradon közösen a férjével, Dorel Găina-val, illetve munkái szerepeltek a váradi Fotó-mobil biennálé (1984, 1986, 1988) három kiadásán.

A fotózás mellett már a nyolcvanas években foglalkozott installációs grafikával, tájban elhelyezett rajzai bevezetésnek tűnnek a későbbi alkotói tevékenységéhez, amikor a papíron kibontakozó motívumokat már nemcsak rajzolta, hanem sokszor növényi elemeket préselt a papírra, érzékeny és írásjelszerű felületeket nyerve.^[1] Virtuóz rajztudása már a nyolcvanas években megmutatkozott, nemzetközi rajzversenyeken szerepelt sikeresen munkáival. Intermédia-művészként happeningeket is szervezett. Ezeken központi szerepe volt a kézi munkával előállított egyedi papírokból létrehozott installációinak: újrahasznosított papírból készült, meditatív jellegű, különféle jelekkel és kézírással ellátott nagyméretű körformáit, amelyeket Tangaj-nak nevezett, land art installációként helyezte el a tájban, majd különböző folyamatoknak vetette alá (például máglyát épített belőlük, és el is égette őket). A rejtélyes című Tangaj-művek egyik legfontosabb eleme az írás, mint kalligráfia, amelyről a művésznő így vallott: „A kézírást a gesztuális önkifejezés eszközének tekintettem, és mint látvány érdekelt elsősorban: a betű, a szó, a szöveg képe és képbe szervezése foglalkoztatott. Az írott szövegnek mint plasztikai értelemben vett mezőnek a lehetőségeit kutattam különféle módszerekkel. De tetten érhető e törekvés az írott köveken vagy a nagy körökön is.”^[2]

A Koszorú sorozat (és a művésznő érdeklődése e motívum iránt) szintén a nyolcvanas évekre vezethető vissza. Gerendi Anikó elmondása szerint 1986-ban kezdett a koszorúkkal foglalkozni, de azóta gyakran visszatért ehhez a motívumhoz. Először egy mail art művet készített, amelyet a hiroshimai bombázás emlékének szentelt, és ezt beküldte egy 1986-os japán kiállításra. Később, 1988-ban Gerendi Anikó és Dan Perjovschi ötlete nyomán, Dorel Găină részvételével születtek a három művész tájakciói a nagyváradi kazamaták romjain. Gerendi mezei virágokból számos koszorút font, amelyeket rozsdás huzalokra akasztott fel, s hetekkel később visszatérve a helyszínre, felfedezte a hervadásukban is gyönyörű koszorúkat. Ezeket hazavitte és kirakta a műterme falára, majd egy speciális száraz akvarell technikát kidolgozva többször is megörökítette ezeket, hogy az elmúlás, a transzfiguráció szakaszait megragadja. Már-már hiperrealista módon törekedett a természet múlandó anyagainak a megörökítésére.

„Koszorúi rendkívüli érzékenységről tanúskodnak. Ugyanakkor bravúros rajztudását is megcsillantja. Néha a gesztuson túl érezni az alkotás adta örömet és derűt.”^[3] – írta róla egy korabeli kritikusa, és a mai szemlélő is letaglózva áll a színes ceruzával és akvarellel készített, fényképszerű, maximális igényességgel és részletgazdagsággal kivitelezett érzékletes rajzai előtt. Egy másik rajz-sorozatának fő motívumai a kövek, amelyeket 1993-ban, egy hat hónapos angliai tartózkodás során kezdett el megörökíteni, s e rajzokból Kép/kő/jel címmel Írországban nyílt kiállítás. Ez a motívum is fontos helyet foglal el Gerendi Anikó munkásságában, megjelenik önálló rajzain is, de tárgyakként (írott kövekként) is feldolgozza őket.

E nagyváradi kiállításon szereplő melankolikus hangulatú rajzokon tapintható magas fokú technikai tudás csodálatra készteti a szemlélőt. Maga a művész így vallott a munkamódszeréről egy 1996-os interjúban: „Számomra a részletek mindig fontosak. Rajzoláskor iszonyatos önfegyelemre és éberségre van szükség. Az éberség megóv attól, hogy olyan helyre lépjek, ami ingoványos. Ez kicsit a kötélen járáshoz hasonlít. A szépség közelében elcsúszni, megbillenni nagyon könnyű. (…) Minden tárgyam, rajzom a harmóniára törekszik. A tökélyre. Még akkor is, ha tudom, hogy a tökély megvalósíthatatlan. E hozzáállás ma a művészek körében nem divatos, sőt, vannak, akik tudatosan elvetik. A szépség és a harmónia kissé elavult fogalmak manapság. Nemegyszer felrótták már nekem, hogy túl szép, amit rajzolok, festek.”^[4] A bámulatos rajzkészségről árulkodó rajzok ugyanakkor arra is késztetik a szemlélőt, hogy gondolataiban az idő múlásával, az elmúlással foglalkozzon. Erre a kiállításra is érvényes Kányádi Iréne találó megfogalmazása, amellyel érzékletesen összefoglalta a 2017-es sepsiszentgyörgyi Gerendi-tárlat hangulatát: „Kissé elárvult, elhagyatott világ ez: azt a pillanatot ragadja meg, amikor a még létező az elmúlás határán lebeg, mikor átbillenőben van egy másik világba, mondjuk úgy, spirituális dimenzióba. Azt, hogy hova tovább, már nem feszegeti. Nem adja a néző tudtára, hogy az elmúlásba, az átalakulásba vagy egy más világba vezet-e ez az út.”^[5]

* A nagyváradi római katolikus püspöki palotában rendezett, Metamorphosis ephemeralis című Gerendi Anikó kiállítás 2023. október 20-i megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.

^[1] Chikán Bálint: Művészet Nagyváradon. Új Művészet, 1993/1. 15–19, 18.

^[2] Ujvárossy László: Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2009. 42.

^[3] Gittai István: Érteni a jelekből. Bihari Napló, 1995. jún. 30. (6. évf. 128. sz.), 3.

^[4] Gittai István: Kötéltánc – Beszélgetés Gerendi Anikóval. Demokrata, 1996. márc. 28. (3. évf. 13. sz.), 54–55.

^[5] Kányádi Iréne: Pengeélen élő és élettelen között. Gerendi Anikó sepsiszentgyörgyi kiállításáról. Várad, 2017/2. 58–61.

december 6, 2023 | Szabó Anna-Mária | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Wyeth, Perszeusz és a Gorgó

Bodoni Zsolt képzőművésszel Szabó Anna-Mária beszélgetett

Az elmúlt években rendhagyóan új fejezetet nyitottál a munkásságodban. A hagyományos festészettől elrugaszkodtál, hibrid technikákkal kezdtél kísérletezni, egyedülálló utat kezdtél el kitaposni. Háromdimenzionalitás, objektszerűség, játék a fényekkel, és még sorolhatnánk – az új munkáid már az installáció/assemblage/lightbox műfaji határait súrolják. De pont annak, amit csinálsz nem nagyon van előzménye. Az Erdélyi Művészeti Központnál nemrég nyílt kiállításodon is inkább ebből a szériából láthatunk munkákat. Honnan indult, hogyan kezdődött ez az egész?

2021 tavaszán kezdett el foglalkoztatni ez a gondolat, hogy időszerű lenne az eddig általam művelt klasszikus táblaképfestészetet újragondolni. Két változtatást hajtottam végre, az egyik az volt, hogy kicseréltem a hagyományos festővásznat egy áttetsző anyagra. A másik, hogy bevilágítottam a képet hátulról is. A kiindulópont ez a két új elem megjelenése. Ezeknek a használata hozza létre ezt a látványvilágot, megfűszerezve pár kontrollerrel, relével.

Led és neon felhasználást festményeken Mary Weatherford esetében láthattunk korábban, viszont ő inkább kiegészítő elemként használja ezeket. Nálad a különböző fényforrások alkalmazásával egy képen belül több kompozíció is megjelenik, ami egyedülálló. Honnan jött az ötlet, hogy így fogod használni a megvilágítást?

Ez egy folyamat, egy keresés, azt a technikát próbálom megtalálni, előidézni ami a leginkább megfelel annak, amit látni akarok a képeken. Az első daraboknál csak egy ábra volt, festett részek kiegészítve hátulról különböző színű neonokkal. Majd elkezdtem részeket kitakarni, kipróbáltam azt, hogy milyen lehet bizonyos részeket kamuflálni, elrejteni. Hol képpel takartam ki a képet, hol talált textileket használtam. Lassan eljutottam oda, hogy két ábrát helyeztem egymásra. Ez már a korai filmmontázs hangulatát idézte, az Eisenstein által alkalmazott 1 + 1 = 3 teóriához lett hasonlatos. A két különböző réteg egybeolvadva egy harmadik, új tartalommal bíró ábrát hozott létre.

Nyilván nem csupán technikai kísérletről van szó, gondolati síkon is összetett módon kapcsolod össze a rétegeket. Korábban egy interjúban beszéltél a manipulációról, a fake newsról, tömeg és egyén viszonyáról. Hogyan vonod be ezeket?

Hát igen, innentől kezd a dolog érdekes színezetet ölteni, mivel többet meg lehet mutatni a dolgokból, mint ami első pillantásra látszik. Ugye, a klasszikus táblakép esetében ez nehezen megvalósítható – ha egyáltalán. Ezeknek a képeknek a létrehozásához pontos tervekre, szinte forgatókönyvre van szükség. Van egy első olvasat, amit a külső fényforrás tesz láthatóvá, ez általában egy nem túl izgalmas ábra, táj, bármi. Majd a külső fényforrás lekapcsolásakor felszínre kerül a következő réteg. Mélyebbre jutunk, valami történik. A két réteg egybeolvad és egy új tartalommal egészíti ki egymást, létrejön a kép történetének az időbelisége is. Így ez a technika kitűnően szolgálja a dolgok mögé nézést, a rétegek felfejtését, a beégett toposzok visszavezetését és újraértelmezését.

Szereplőid sokszor ismerősek valamilyen más környezetből, esetleg klasszikus szobrokra emlékeztetnek. Gyakran dolgozol művészettörténeti utalásokkal, ikonikus ábrázolásokkal. A témaválasztásban is a dolgok mögé nézés a mozgatóerő?

Úgy technikában, mint jelentéstartalomban szeretek megkérdőjelezni és újraértelmezni megszokott tartalmakat, ezért nyúlok vissza előszeretettel történelmi, művészettörténeti toposzokhoz. És mindezen lehet csavarni még egyet, amikor LED fénybe öltöztetem őket.

Ebben a sorozatban például Andrew Wyeth Christina’s World című festményét használtad fel, ebből született meg a Christina Stoned című munkád. Mi itt a történet?

Ez játék kérdésfelvetésekről, cél, üzenet és válaszok nélkül, megjósolhatatlan végkimenetellel. Elképzelem, hogy milyen lenne x-et y-nal összeereszteni. Olyan képanyaggal dolgozom, ami a számomra fontos művek mellett teljesen hétköznapi ábrákat foglal magába: fotókat tájakról, tárgyakról, ember- és állatábrázolásokat, sok mindent. Ez a kiindulási pont. Ezeket egymásra szabadítom és figyelem, hogy mi lesz. Hát, valahogy így került sor Wyeth, Perszeusz és a Gorgó találkozására.

Erre lehet popcornt rágcsálni az arénában. Vagyis a kiállítótérben. Hogyan reagált a közönség ezekre a festményekre, a váltásra?

Talán kezdeném azzal, hogy milyen fogadtatásban részesül tőlem! Sokszor bizonytalan vagyok, hogy jó-e az, ami kijön, de az irányt érzem, hogy jó. Folyamatosan érik, alakul, változik a dolog. A fogadtatás jó, de van pár negatív vélemény is, ami természetes. Ha nem élőben látja a néző, gyakorlatilag nem tud véleményt alkotni, annyira nehéz dokumentálni ezeket a munkákat. Ezért csak azokról a véleményekről érdemes beszámolni, akik látták élőben. De általában nehéz véleményt mondani, valószínűleg egyrészt azért, mert újszerű a dolog, és nem mindenki érzi elég bátornak magát, hogy merjen véleményezni, ítéletet mondani. Másrészt pedig a műfajt sem tudják hova tenni – megjegyzem, én sem. Többen látták benne az én „kézjegyem”, azt, hogy ez a korábbi munkáim egyértelmű folytatása, mások eltévelyedésnek tartják. De alapvetően mindegy.

Kétségkívül, élőben látva intenzív az élmény. Ott vannak a váltakozó fények, és ott van a minimum két réteg, meg az 1 + 1 = 3 elve alapján születő „felhang”. Szerintem könnyen az az érzése támadhat a nézőnek, hogy itt semmi sem az, aminek látszik.

Szerintem az jó, ha valamivel szembesülsz és elbizonytalanít.

Egyetértek. A felhang apropóján, te ugye az utóbbi időben zenélsz is. Mit jelent ez neked? Vannak-e áthatások, kölcsönhatások számodra ezek a kifejezési eszközök között?

Ezt a dolgot alapvetően restellnem kéne, a zenei képzettségem teljes hiányából fakadóan, de nem teszem, mivel rettentő szórakoztató számunkra ez az experimentális műfaj, amit Mujkó név alatt művelünk. Bizonyos értelemben kezd ez a zene összefonódni a képeimmel. Például Sepsiszentgyörgyön a kiállítótérben végtelenítve megy egy Mujkó dal! Párhuzam lehet a bevitt energia, ami bizonyos műalkotásokban is jelentékeny szerepet tölt be, a másik pedig a kísérletezés. Képzett zenészek megkímélése érdekében nem árulom el, hogy milyen effekteket sikerül összekötni újszerű hanghatások elérése érdekében…

Kockázat nélkül nem születnek új dolgok…

Kedvelem azt az Einsteinnek tulajdonított kijelentést, hogy úgy jutott el a megoldáshoz, hogy figyelmen kívül hagyott egy axiómát. Persze ez a legtöbbször kudarchoz vezet, de néha olyan történik, amivel meg tudom lepni magam.

Mi várható a jövőben? Van már következő kísérleti terved, vagy még játszol ezekkel?

Azt hiszem, hogy ennek a történetnek a legelején járok, épp csak hogy elkezdek valamit megpiszkálni, és újabb meg újabb lehetőségek nyílnak meg. Szerintem sok időt fogok még ezekkel a hibridekkel eltölteni.

A legújabb munkáidban már tulajdonképpen ecsetet sem használtál. El tudod képzelni, hogy még visszatérsz a hagyományos festészethez?

Újabb és újabb lehetőségeket kínál ez a technika, és szeretem ezeket kipróbálni, de nagyon valószínű, hogy igen, ezek alapvetően festmény alapú munkák lesznek és maradnak. Csupán kíváncsi voltam hogy mennyire merek messzire menni, meddig tolható ki ennek a határa. Úgy látom, hogy elég messzire. Anélkül is megállja a helyét egy-egy darab a többi között, hogy akár egy ecsetvonás is lenne rajta.

Van-e előzetes elképzelésed arról, hogy hogyan szeretnéd, hogy a munkáid hassanak? Mit vársz a nézőtől?

Nem a nézőt, a közönséget akarom meghatni, bármit is kiváltani, annál önzőbb vagyok. Magamat akarom meglepni valami újjal. Ha ez sikerül és tartós az öröm, akkor gondolom, hogy a munka befejezett, és talán másból is ki tud váltani valamit.

Bodoni Zsolt

A marosvásárhelyi Művészeti Szakközépiskola elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. A főiskolai években alapvetően grafikai szakirányon tanult, innen fordult a festészet felé. A kötöttségek kreatív használata és ezek esetleges átalakítása, illetve az egzaktabb képalkotói műfajokból a kísérletezés útján való kilépés lehetőségei fiatal alkotó kora óta érdekelték. 2008 óta, a kelet-európai ember sötét világnézetére reflektáló képeiből rendezett egyéni kiállításai révén több kontinensen vált ismert kortárs festőművésszé. Egyéni tárlatai voltak láthatóak Milánóban, Londonban, New Yorkban, Buffaloban, Los Angelesben és Dubaiban. Az idén 27 éves Élesdi Művészetelep egyik alapítója, főszervezője és állandó szereplője. Művei csoportos seregszemlén legutóbb a gödöllői Várkapitányi Lakban, az Élesdi Művésztelep éves seregszemléjén voltak láthatóak.

Művészi munkássága

Egyéni kiállítások (válogatás) 2006: Magyar Kulturális Intézet, Brüsszel; 2008: Monuments [Műemlékek], FA Projects, London; 2009: Yesterday’s Heroes, Tomorrow’s Fools [A tegnap hősei, a holnap bolondjai], Mihai Nicodim Gallery, Los Angeles; The Foundries of Ideology [Az ideológia öntödéi], Ana Cristea Gallery, New York; 2010: Son of the White Mare [Fehérlófia], Ana Cristea Gallery, New York; 2011: Gods and Mortals [Istenek és halandók], Mihai Nicodim Gallery, Los Angeles; Remastered [Újrakevert], Brand New Gallery, Milano; 2013: King Give Us Soldiers [Adj király, katonát], Green Art Gallery, Dubai; 2015: The Shining Path [A ragyogó ösvény], Green Art Gallery, Dubai; 2017: Forest [Erdő], Art+Text Budapest, Budapest; 2019: E.H.M.S., Art+Text Budapest, Budapest. Kettős kiállítás Nemes Mártonnal, BuBu, 1120 Gallery, Buffalo; 2021: Hybrids [Hibridek], David Kovats Gallery, London

Csoportos tárlatok (válogatás) 2007: A kép közvetlensége. 10 éves az Élesdi Művésztelep, Ernst Múzeum, Budapest; 2008: Portraits of Yesterday, Today, and Tomorrow, FA Projects, London; 15 Hungarian and Romanian Painters, Plan B, Kolozsvár; 2009: Staging the Grey, Prague Biennale, Prága; 2010: In Standard Time, Ana Cristea Gallery, New York; Bad Industry, Mihai Nicodim Gallery, Los Angeles; After the Fall: 18 Artists from 6 Countries in Eastern and Central Europe, Hudson Valley Center for Contemporary Art, Peekskill, NY/Knoxville Museum of Art, Knoxville/Ana Cristea Gallery, New York; Uncertain Terrain, Knoxville Museum of Art, Knoxville; 2011: Leipzig Walkabout, Ana Cristea Gallery a Galerie Eigen + Art meghívására, Lipcse; Prague Biennale 5, Prága, East Ex East, Brand New Gallery, Milánó; 2012: Zóna – Az Élesdi Művésztelep elmúlt öt éve, MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen; Referencing History, Green Art Gallery, Dubai; Nightfall, MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen; 2013: Nightfall, Galerie Rudolfinum, Prága; 2014: This Side of Paradise, Sotheby’s S12 Gallery, London; Defaced, Boulder Museum of Contemporary Art, Boulder, Colorado; Fordulópontok, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; 2015: The Nude in the XX & XXI Century, Sotheby’s S12 Gallery, London; 2016: Disruptive Imagination, Szépművészeti Galéria, Ostrava; Világok közötti átjáró. Az Élesdi Művésztelep 20 éve, Műcsarnok, Budapest; 2017: Bomlasztó képzelet, MűvészetMalom, Szentendre; 2019: Contemplating the Spiritual in Contemporary Art, Rosenfeld Porcini Gallery, London; 2022: „Sții cse zic” – az Élesdi Művésztelep. Pop-up kiállítás, Lokal, Nagyvárad; 2023: Telepesek. Élesd művésztelepe Gödöllőn, Várkapitányi Lak, Gödöllő.

november 9, 2023 | Ujvárossy László | Fényjáték

MEGOSZTOM

Hamvas ihlette meditációs objektumok

Hamvas Béla születésének 125 éves évfordulójára a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palotájába rendezett kiállítás kurátorának indokai

A Hamvas Béla emlékére tervezett kiállítás témájául sokféle cím jött szóba, hiszen gazdag írói hagyatéka bővelkedik örökérvényű gondolatokban, vizualitásra jellemző jelképekben. Kezdetben a kurátori szándékot erősítette, hogy Hamvas a földön legjobban a virágokat szerette, ezért eseményünk hívószavának A virágszedés lélektana esszéjének címét választottuk. Ellenben szinte várható volt, hogy a konkrét felhívásra az autonóm alkotók új tervvel alkalmazkodni csak akkor fognak, ha az eddigi művészi programjukban hiteles kapcsolódást találnak. Így a kiállításra harminckét alkotó által küldött ötven különböző műalkotást csoportosítani kellett; ezek a művészek életművében – mint valami állandóan visszatérő képek – Hamvas mintájára meditációs objektumokként értelmezhetők. Ez indokolta a címváltoztatást, hiszen a meditációs objektum megválasztása az emberi életben is személyes tevékenység (Hamvas Béla: Anthologia humana), a vizuális művész életében pedig gondolatformáló alkotási folyamat eredménye. Esetünkben a felhívás arra szolgál, hogy a „jelenkortudatot”, a pesszimista világképet módosítsuk, pozitív alkotási cselekvéssel támogassuk, s a szép tett horderejét erősítsük.

Következésképpen a Hamvas Béla gondolataihoz köthető tematikákat műfajok függvényében a kiállítótér négy terme szerint tömbösítettük.

Mielőtt rátérnék a négy szekció bemutatására, a felsorolást Weiner Sennyey Tibor Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve című könyvéhez készített polaroid képeivel kezdem, amelyek a Dalmáciában járt Hamvas Béla által leírt helyszíneket idézik fel úgy, amint azokat Hamvas az esszéíró, filozófus, író hajdanán látta és meditációs objektumoknak említette őket.

Mivel Hamvas szerint a virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer, az első szekció ehhez igazodva a virágot, a növényt, a természeti tájat mint legkápráztatóbb isteni jelet láttatja, akár a gyermekkort megidéző Kuti Dénes aranyláncfű labdája, Egy labda álma szép és kerek szerelem-kötelékének álomfüzére, akár Ferenczy Zsolt Paletta kert sorozatában a virágok színkavalkádja, a fény elbűvölő spektruma. Szabó Anna Mária Mikromantikus elmeképe álom és valóság festői ellentmondásának tájvíziója.

Hamvas a Virágszedés lélektana esszéjében tisztelettel ír a női lélekről, akinek a virágot szedjük, vagy a virágnevekről, mint a nyelvek legszebb szavairól. Szilágyi Varga Zoltánt ez inspirálta, amikor megrajzolta Hamvas teljesülhetetlen vágyának, a fehér kökörcsinnek, Anemona nevű női alakjának szobrát, kinek illata és neve az írót mindig a feledés vizére emlékeztette. Lajta Gábor Léthé című Dante alámerülés-tanulmánya az előbbi gondolat folytatása lehetne, hiszen tudjuk, hogy „a növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van, és a föld felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu” (A virágszedés lélektana. In Hamvas Béla: A babérligetkönyv. 1993.); ha letépjük, a szára elszakad, és beáll A meghittség körének négyszögesítése, lásd Móser Zoltán fényképeit, Kárpáti Tamás Himnuszát, Vinczeffy László Lélekvirágát vagy Palkó Tibor művét, a Töretlen titkok – Másolatok másolatait, melyet a szerző úgy hozott létre, hogy öt éven keresztül minden esztendőben lemásolta az előző évben festett ikonikus nőportréját. Így a három arcmás 2019-től 2023-ig folyamatosan egy másolat másolata, s számunkra is meditációs objektummá vált. A második szekcióba azok a kiállítók kerültek, akik a geometrikus rend hívei, és Hamvas emlékezetére spirituális absztrakciókat, a virág érzéki jelenléte helyett elvonatkoztatott jelképeket alkottak, lásd Stefanovits Péter Hamvas-oltár installációját, amely a kereszt koordinátái mentén felfelé és lefelé a derű, az egy és a végtelen jelentések alatti spirálcentrum gömbjével felidézi az ember saját központjának isteni forrását. Mások a konstruktív konkrét művészet nyelvén tisztelegnek Hamvas Béla emléke előtt, így Márkus Péter festett hungarocellből faragott Ohm I. szobrával, Lakatos Gabriella Szabályos ideák című, gömb, henger,

kocka, yantra-szerű triptichonjával. Kerekes Gyöngyi szintén mértani eszközzel összehajtott körgyűrűkből komponálta A tört lét tánca – Impromptu című sorozatát, Barabás Márton Rondó variációja pedig figyelemre méltó ornamentikájú virágmetafora, melyet leleményesen zongoraalkatrészekből szerelt össze. Ennélfogva nemcsak meditációs objektumot teremtett, hanem a zenét szerző fiatal Hamvast is megidézte, akár Aknay János, akinek geometrikus absztrakt Emlék könyve az esszéíróra reflektál. Ide sorolom még Jakobovits Márta kifejezési anyagában organikus merített papírból alkotott, elvont Felemelkedés című térberendezését, melynek központi eleme egy vertikális síkba helyezett, Szentháromságra utaló háromszög, valamint Pataki Tibor Hamvas életére mutató Gúzsba kötve szabadon című, plexitömbbe öntött, transzformált könyvekből installált kompozícióját vagy Vargha Mihály Unikornis című, fából vésett, szintén szakrális szobrát.

A harmadik csoport vizuális művészei a „szellemi valóságok erőit realizálják”, és megborzongató meditációs objektumokat hoznak létre úgy, hogy a válság idején kifejezik Hamvas vágyát: az ember ne rejtőzzön el, hanem cselekedjen, és a kifosztó erők helyett a termékenyítő erőket építse magába. Gaál József nagyméretű, Hybris című festményében a mai emberi mértéktelenségre, istentagadó kevélységre hívja fel a figyelmet. Hiszen már az ókori görögök is megvetették és alvilági szenvedésre ítélték az erény nélkül élő, önmagát mindenhatónak hívő, öntelt embert, a hübriszt. Ferencz S. Apor Barátok és (vagy) Ellenségek című munkája pedig eszünkbe juttatja, hogy ott, ahol az emberek az atyai szellemet elhagyják, egymásnak farkasává válnak. A közelünkben zajló démoni katasztrófa hatására a képzelet mezején virágok helyett taposóaknák „nőnek”. Bocskay Vince műve Európa, a szépség hajdani szobra talán épp ezért „rokkant meg”. Látni, hogy a hamvasi figyelmeztetés aktualitása az idő múlásával mit sem változott. Az ember a föld rablójává vált. A békés lakozás biztonságát veszélyeztető kietlen sötét tájban Szurcsik József Jelenés című festménye némi reményt sugall, hiszen a napkelet irányába épített piros kocka – mondjuk, a ház – összetartó erejének földi és égi jelképeit idézi meg. Hasonló életérzést sejtet Jovián György Táj szirmokkal című alkotása is: a kiégett romokra szélfútta szirmok hullnak, és az ólomszürke akkordokkal improvizált gerendák alól – a válságból – az újrakezdés reményét várjuk. Elekes Károly egy piacon vásárolt családi képet reciklált úgy, hogy a szeretet, a béke és nem utolsósorban a család, a házasság megóvása, ápolása és az Öröklét gondolata kerüljön felszínre. Általában véve a képzőművész meditációs objektumainak elsődleges eszköze az alkotó keze. Nem mindegy, hogy ez a kéz a pusztító akarat vagy a kreatív pozitív birtoklás erői által jön mozgásba a mitikus formálás tudatos és intuitív útjain. Például Verebes György festett kezei pozitív tetteivel három alternatívát mutat fel arra, hogy melyek identitásunk elengedhetetlen kellékei: 1. a Radix, vagyis eredetünk, gyökereink ismerete; 2. a Castrum történelmi, irodalmi tájékozottságunk, műveltségünk, amely egyben a várunk és a biztonságunk is; 3. a Stigma hitünk ereje, mely nélkül hiábavaló az élet.

És végül a negyedik teremhez négyen köthetőek, akiknek tematikus törekvéseiben szintén a meditációs objektum természete jelenik meg

azzal a különbséggel, hogy kifejezési médiumaikban dominál az elektronikus képfajta vagy a Pierre Restany által elnevezett Nouveau realisme felhangja a mindennapi használt tárgyból készített assemblage. Van, aki Cím nélkül kizárólag a nézőkre bízza az értelmezés lehetőségét. Nem így Bukta Imre, akinek A gondolat hősei című könyvébe installált videóképén a kék ég tükröződését tollak takarják. Ez is a békevágy egy poétikus változata: az első világháborút megjárt és a másodikból megszökött Hamvas Bélának állít emléket. Miklós Árpád Barbárok című animációja festészetének aktusát stop-motion képkockákként rögzítette. Bodoni Zsolt nagyméretű akril ledvásznán a férfiúi agresszivitást mutatja meg két megvilágításban, Orosz Csaba pedig a Do it yourself áramkör-kapcsolatának installálásával az ember és a természet, az anyag és a szellem mindennapi ellentétének harcát talált tárgyakkal szemlélteti, ahol a jó a rosszal dinamikus egyensúlyban kellene hogy legyen, amint a Tao tanítja: „a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont” egységet alkot; különben Hamvastól tudjuk, hogy a sötét pont, az első hazugság bennünk van.

szeptember 8, 2023 | Kemenes Henriette | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Akinek nem tiszta

Dobos Erzsébet nu mi-e clar/nekem nem tiszta című kiállításának vernisszázsa június 8-án volt a nagyváradi Lokál kávézó belső terében. Fekete Tiberiu képzőművész, egyetemi docens ajánlójában úgy fogalmaz: ,,Dobos Erzsébet jelenlegi kiállításának címe őszinte vallomásként hat, de az egész világban jelen levő és a teljes életünket beárnyékoló létbizonytalanság állapotában mindannyian magunkra ismerhetünk.” És ez valóban így van, bár a kávézó magas belterébe lépve a látogató számára a saját körvonalai sem felismerhetőek. Rögtön a bejáratnál egy homályos tükörben köszön vissza elmosódott reflexiónk, és egy Google helymeghatározó nyilacska, ami azt jelzi, „itt vagyok”. De hol az az itt?

A Lokál befejezetlen tere tökéletes környezetet teremt Dobos installációs és multimediális alkotásainak, amelyek több fő téma körül levitálnak, melyek közül legfontosabb a létbizonytalanság én ennek továbbgondolása. Konkrétabban a lelki, társadalmi, intellektuális és megélhetési bizonytalanságra gondolok. Dobos, ahogy ezt már tőle megszokhattuk, nemkonvencionális formák és anyagok használatával tesz utalást az alkotót gyötrő örök kettősségre. Hogyan találhatjuk meg egyensúlyi állapotunkat egy olyan világban, ahol az alkotási vágy és folyamat, illetve a hétköznapok társadalmi elvárásai is egész embert követelnek? Talán a felvetés és a gondolatmenet nem annyira újkeletűek, viszont a látásmód és ennek formai és vizuális kivitelezése annál inkább.

Korábban a Nagyváradi Várban is kiállított nagyformátumú installáció foglalja el a tér központi részét. Lent magmás kőzethez hasonlító, egyenetlen fekete domborulatok. E fölött az élettelen, disztópikus ,,táj” fölött áttetsző damilon függve kémcsövek ,,lebegnek”. Az eprubetták papírtekercseket tartalmaznak kortárs költők (Andrei Dósa, Kemenes Henriette, Mihók Tamás, Ozsváth Zsuzsa és Andrei Zbârnea) versrészleteivel, amiket a látogatók kivehetnek és elolvashatnak. A váradi képzőművésztől egyáltalán nem áll távol a líraiság, gyakran inspirálódik az irodalomból, több munkájában is jelen van, szembetűnően vagy csupán utalás szintjén, egy-egy irodalmi alkotásból kiragadott részlet. Konkrét, nyers és kíméletlen egyszerűséggel mutat rá univerzális társadalmi próblémákra. Művészetének kiemelkedően fontos eleme a kenyér, amit alkotásaiban erős szimbolisztikával ruház fel. A kenyér, mint ősi, bibliai szimbólum, maga a túlélést biztosító legegyszerűbb emberi táplálék, alapvetően pozitív konnotációban jelenik meg a művészetben, Dobos alkotásaiban a szükséges rosszat jelenti. A napi betevő megteremtésébe befektetett munka egy kényszerkötelék kenyér és ember között. Jelen esetben kompromisszumként vagy akadályként értelmezhető, ami elrabol időt és energiát az alkotó munka általi művészi beteljesülésétől.

A kiállítás egyik meghatározó eleme a kisfilm, mely egy sötét szobában megy folyamatosan. A fehérre meszelt, durva falon lévő tévéképernyőn egy hatalmas kenyér puszta kézzel való nehézkes széttépését látjuk, aztán a belsejéből póráz és nyakörv kerül elő, ami elég durván szemlélteti, hogy mennyire hozzá vagyunk láncolva a fizikai táplálékhoz, ezen felül pedig ahhoz, a sok esetben lelket felemésztő hétköznapi munkához, amivel saját megélhetésünket teremtjük meg. Egy másik, drótból készült installáció emberalakokat formál meg, eltorzult, kontúrszerű kivitelezésben, ahol az anatómiai felépítés csak sejtetve van, összegyűrt, fekete papírlapokkal az átlátszó fejekben. Szédelgő, elmosódott alakok, önmagunk árnyékai, fejünkben sötét gondolatokkal, mégis nap mint nap igyekszünk megállni a helyünket az elvárásokkal teli társadalomban. Egy pult mögött hosszú, ragacsos kartonsávok csüngenek, különféle cetlikkel, olyan kulcsszavakkal, ideákkal vagy fókuszpontoknak tekinthető hangzatos kifejezésekkel, amiket az emberek, mint célt, maguk elé tűznek életük során. Vagy azt várják el tőlük, hogy ezek legyenek a mérvadó dolgok, amikre tapadni kell, mint a légypapírra (európai, művészi, pozitív gondolkodás, sikeres, egészséges stb.). Nem mellesleg, valódi légytetemek is vannak a papírsávokon, amiket, ha belegondolunk, nem is annyira könnyű beszerezni. Minden esetre, úgy tűnik, Dobos Erzsébet nem ismer lehetetlent. A legkülönfélébb anyagok, tárgyak és eszközök nem rendeltetésszerű használatából létrejövő alkotások számomra a művész csendes lázadásának legemelkedettebb formáját jelentik. A rutinnal, a monotóniával és a hétköznapok lélekőrlő munkájával való szembeszállás egy soha véget nem érő szélmalomharc, mégis a művész számára az egyetlen járható utat jelentik.

A kiállítás a művésszel és a Lokál kávézóval való egyeztetés után még néhány hétig látogatható.