G. Fanninak


A vágány mellett vigyáznak, de nem eléggé.
Mindig érkezik valami szerelvény.
Most majd élénkpiros kocsik.

Az állomás szabad ege alatt ma nincs fűtés, 
csak fölötte óriás hősugárzó.
A hangosbemondóból a Szomorú szamuráj szól,
egyre halkabban, mint egy vallomás közben megbánt vallomás.
A bemondóhang egy másik hangba szerelmes, 
valahol máshol épp azt keresi; nincs jelen.

Az állomáson pörgő élet.

Szenvedélyes nő magyaráz a telefonjának, 
a rágója mentol-szagát nem érzik a vonal túloldalán. 
A kezére tekert, megviselt fejpánt jelenti, 
hogy az éjjeli tánc most ért véget 
– vagy soha nem fog.
A füle alatt rászáradt vér; az átértékelt bizalom maradéka.
A lábán piros cipő. A cipőn sár- és pezsgőfoltok; 
bőbeszédű mesemondók.
Nincs senki a vonal túlsó végén.

A lilahajú asszonynak a kapanyél is kiáll a szájából, 
ahogy mondja a kalauznak, fodrásznál voltam, de elbaszták, 
ami a szívemen, fiam, az a számon.
A száján egyébként vörös rúzs. 
Szeretné, ha örökre ott maradna.
A kiöltözés ma is a réghalottnak szól.

A kalauz hordozható minitévéjén egy fekete, egy fehér
és egy szürke énekesnő toplistás sláger klipjében twerkel, 
és a végén beleharap a kilincsbe.
A kalauz kezében körözöttes szendvics, a fejében zűrzavar:
kibékülésből menekült, mert az mindig a veszekedés közvetlen előzménye.
Túlgondolt felelősség húzza le a fél szemhéját, 
mintha mindig kacsintana: három generációnyi szelíden kotnyeles 
komondort nevelt fel. 
Most éppen négyen vannak. Rajtuk uralkodik; jó uralkodó.
A kutyái ölni tudnának, ő szeretni tudna, ha lenne kit.
Az egyik komondor gyomrában az emésztetlen túrórudipapír
egyelőre nem okoz gondot.

Sínpárokon csillannak meg kitudjahonnani fények.
Szoros ölelésekből csak bontakozni lehet.

Lesz itt egy titok, lesz hozzá egy mindentudó is, de egyelőre nem tudni, 
ki csúszik el a peronon eldobott, rothadásnak indult, túlérett 
avokádón.

A városban, valahol a színház fölött, tehát elég közel, 
eközben két felhő versenytáncol.
Alattuk túlérzékeny agresszorok alázzák meg épp a primadonnát.
A kukorica is emészthetetlen.

Harang is van. Vagy testetlen harangszó a levegőben.
A síneken komótosan keresztülbaktató kecske megbotlik,
talán mert a harangszónak nincs ritmusérzéke: 
hadarás, kihagyás, csuklás a mai harangszó.
Nem megbízható.

A büfé előtt krétával írt fekete tábla állítja, 
hogy egyébként a rendelés is egy opció.
Én leszek a barátod, csak hangosabban kérd, 
hogy mások is hallják -
mondja a fullcapes büfés csakúgy magának 
az otthonos fülkéjében hiphop-ra bólogatva. 
A vágány mellett vigyázzon az, akinek két anyja volt
- teszi még hozzá, miközben a feje fölött állandóan 
láthatatlan libegőn szelfiznek mitológiai alakok egy valamivel szebb tájjal. 
Nem a képzelet szüli, hanem a szükség.
A fullcapes büfés a vevőknek időnként értelmetlen 
szavakkal válaszol – például daklava, kimi –, 
gyakran leltáraz dinoszauruszokat, 
a feladatának az agy és a nyelv közötti békéltetést érzi, 

de visszaadni is pontosan tud.

Ma sem a valóságról szólnak a cikkek. 

Az állomás férfimosdójában még el nem törött tükör (másnapra darabokban),
helyenként párásnak látszik a kosztól. 
Benne határozott fiatal lány arca tartja csúnyának önmagát (gyönyörű).
A határozott fiatal lány a csapból folyó vizet nem érzi elég tisztának ahhoz, 
hogy lekaparja a lehámlott bőrt az orráról, miután kezet mosott vele.
Vagány, cserfes fruska vagyok, mondja, és nekidől egy piszoárnak, 
vagány, cserfes fruska vagyok, és ezt látniuk kell, a piszoár leszakad, 
vagány, cserfes fruska vagyok, pont ilyet keresnek.
A Wesselényi utcára gondol, ahol a felvételi után meg fog inni egy felest.
Nem biztos benne, melyik a Wesselényi, de járt már Pesten,
és minden utca mindenhol ugyanolyan; felest kapni benne.
Tudod mit, színművészeti egyetem? Baszd meg a fűnyíródat 
– mosolyodik el, és a lábával félretolja a piszoár egy nagyobb, 
egybenmaradt darabját.
Nem tartja sokra a bátorságot.

A valaha piros padnak támasztva camping-bicikli rozsdás váza. 
A pad alatt félpár fülbevaló. 
A vázat először döglött robotnak, a fülbevalót Topjoy-kupaknak nézi 
a dokumentumfilmes stáb operatőre, 
megörül nekik.
A fülbevalót a kötött pulóverébe akasztja. 
Egy régi kétforintos a murván értéktelenkedik. 
Az operatőr zsebreteszi azt is.
A hátizsákja nehezebb, mint két egymás nyakába ültetett 
extrém kommunikatív callcenteres lelke.
És koszosabb, mint bármelyik lelkiismeret.
Három napot töltött itt: sellőkről forgat áldokumentumfilmet.
A padon rávésett felirat: Semmi. Sem. Lehetetlen.
Erről csinálna egy felvételt.
Közben egyre hátrál. Nem figyel semmi másra.
Ilyenkor nem is ítélkezik.
Az otthoni szobájában 2003-as pinup girl-ös naptár lóg, 
beleírva meg nem történt események, 
november 31-én például filmes díjat vesz át -
az anyukájának már hiába köszöni meg.
Bár a naptárban a lányok egy percet sem öregedtek,
az operatőrnek ez jut eszébe az idő múlásáról: vörösszáj.
Holnaptól a fülbevalókról a Sellő Projekt fog 
eszébe jutni.

A szerelvény előreláthatóan csak pár évet késik, 
de ezért valaki elnézést kér a hangosbemondóba.
(A szerelmes bemondóhang távolmarad.
Még ma megtalálja a másik hangot és 
örök beszélgetésbe olvad vele.)

Az állomás parkolójába dömper kanyarodik be.
(Egy pocsolyában fekete Chevrolet-nak látná magát,
ha merne álmodozni. Nem mer.)
Középkorú, tipp-topp nő vezeti. Kidobja a csikket az ablakon; 
két kéz kell a parkoláshoz, meg egy kis erő, sőt, erőszak.
A kocsijában most még technósított rockabilly szól, 
(a basszus berezegteti életünk két legszebb nyara közül az egyiket), 
jövőre projektkoordinátor lesz egy multinál.

Sebesség nélkül engem túlfejlődik ez a vicces kis világ 
– állítja rengeteg elveszett, öregedő fiatal
valahol nagyon messze, meg egy-kettő a távoli közelben is.
Közeledik a demerung – még bőven elég a természetes fény 
a húszas éveinkhez, de nem kéne megvárni, hogy 

lemenjen a nap.

A rozsdás szemetesben féligevett reggeli. Pho leves.
A gazdája tanulás helyett már akkor is inkább tudott, amikor félbehagyta.
A gazdája reggel óta külföldön él. Kár.
A legszorosabb barátságai is kinyúlnak estig; szanaszétmosott
tornaruha csakazértis újra a mosógépben.

Mi még az egyszer majd váratlanul megérkező vonaton ülünk.
Végigaludjuk az utat, hogy le ne maradjunk a kilátásról az álmainkra. 
Az álmaink azzal a cunamival jönnek, amit mi látunk majd meg először, 
csak nem hallják meg, hogy szólunk róla az egyébként nagyon halk kattogásban.
Ez nem rendes cunami, mert válogat: meghagyja az értékesebb dolgokat, 
mondod, és felébredsz, iróniakirálynő - mondom valakinek álmomban, 
és inkább felébredek. 
Tökéletes krimit álmodtam - az áldozat volt a gyilkos, és kinyomozta.

Az operatőr még mindig hátrál, éppen most csúszik el az avokádón, hanyatt esik.
A kamera kirepül a kezéből, a fülbevaló átszúrja a bőrét.
A mosdóból éppen kijött, cigire gyújtó határozott fiatal lány elkapja a gépet, 
és ebbe sorsszerűséget lát,
a dömper sikeresen beparkol, a nő, aki vezeti, szintén,
a fullcapes büfés megint visszatekeri a refrént, (velociraptor, brontosaurus),
a piroscipős nő rányom az újrahívás gombra – minden értelemben foglalt,
sírja el magát,
a kecske átér a túloldalra,
a pho leves gazdája tagadja, hogy magányos,
az asszony megsimogatja a kalauz karját.
A komondorról semmi hír.

Mi egy kicsit késünk, 

de jövünk.