MEGOSZTOM

Az irodalom mint védett terület

A címbeli szlogen (eredetiben: Literatura. Arie protejată) köré szerveződött a 12. Temesvári Nemzetközi Irodalmi Fesztivál (Festivalul Internațional de Literatură de la Timișoara / FILTM), ahol a 39 meghívott egyikeként lehettem jelen. A rendezvény október 25. és 28. között zajlott, a legtöbb eseménynek a Temesvári Szépművészeti Múzeum barokk terme biztosított ideális teret. Az épület eleganciája mellett érdemes megemlíteni, hogy a szomszédos termekben nemrég nyílt Brâncuși-tárlat is közvetett módon emelte a fesztivál fényét. Legutóbb nagyjából egy hónapja jártam Temesváron, akkor a magyar nyelvű kulturális folyóiratok regionális találkozóján vettünk részt a Gerhardinum Líceumban. Már akkor is érezni lehetett, hogy a város megalapozottan büszkélkedhet idén az európai kulturális főváros címmel. Koncertek, kulturális rendezvények, kiállítások a város minden szegletében, beleértve az alternatív helyszíneket is, mindig történik valami. Vajon mi lehet a titok? Nem hiszem, hogy lenne titok. Az irodalmi fesztivál esetében három fő alkotórésze van a nagyon is olajozottan működő gépezetnek. A profi szervezőcsapat (Ioana Gruenwald, Robert Șerban és Marinela Tudor), akik nem sajnálják a fesztiválba fektetett temérdek időt és energiát, mert hisznek abban, hogy kultúrával és irodalommal foglalkozni érdemes. A támogatók, akik az anyagi hátteret biztosítják, és akik, úgy tűnik, nem fukarkodnak, amikor egy több mint egy évtizedes hagyományú rendezvénysorozatról van szó. Nem utolsó sorban pedig az a multikulturális közeg, ami ezt az egészet nemcsak igényli és befogadja, hanem nagy érdeklődéssel követi. Innen, Bihar megyéből nézve egészen irigylésre méltónak tűnik mindez.


Be kell vallanom, kicsit kedvetlenül indultam el szerdán, a fesztivál első napján, Váradról Temesvár felé. Esett az eső, nem tudtam sem online, sem telefonon buszjegyet venni vagy foglalni. Ekkor még nem sejtettem, mennyire jól fogom érezni magam, és mennyire megtalálom a helyem egy olyan közegben, ahol előzőleg senkit sem ismertem. Rögtön az első este bedobtak a mélyvízbe, hiszen Ana Blandiana, Cătălina Bălan, Ion Mureșan, Balázs F. Attila és Mihnea Bâlici társaságában olvastam fel a verseimből, majd Marina Constantinescu moderátor közreműködésével a szabadság fogalmát jártuk közül. Annak fényében vagy inkább árnyékában, ami napjainkban Ukrajnában és a Gázai-övezetben zajlik, valóban volt miről beszélnünk. Kicsit késve, de még időben érkezett egy iskoláscsoport is, és mivel a barokk teremben már nem voltak üres székek, lekuporodtak a földre. Volt valami szép ebben, ahogy a gyerekfejek felett végignéztem a zsúfolt termen, a rengeteg érdeklődőn, a tévéseken és fotósokon, mert a szervezők gondoskodtak arról, hogy az esemény kellőképpen mediatizált legyen. Az előtérben a La Două Bufnițe (A két bagolyhoz) könyvesbolt standjánál a meghívottak könyveit is árulták. A vacsoránál és a koccintásnál jobban megismerhettem a többi résztvevőt, kötetlen beszélgetések, nagy nevetések, dedikálások, fotózkodások folytak. Másnap Zsombolyára utaztunk, hogy találkozzunk a helyi iskola diákjaival. Marcel Tolcea költő vett fel minket autóval a hotel elől, aztán a műfordítóként is ismert Emilian Galaicu-Păun költővel együtt indultunk a temesvári csúcsforgalomban Zsombolya felé. Lehengerlő fickók mindketten, öröm ilyen emberekkel találkozni, megismerkedni az írásaikkal, a világképükkel, csendben figyelni a hátsó ülésről, s nyugtázni, hogy ,,nézd, a nálam nagyobbak is hasonlóan gondolkoznak, éreznek.”
Sajnos csak két fesztiválnapot tölthettem Temesváron, mert bár sokkal gyengébb hátszéllel, de itthon is folyatatni kell a kulturális tevékenységet. Csináljuk, amíg lehet. Meg kicsit azután is. A buszon hazafele végre jut idő a merengésre, ezek azok a büntetlen pillanatok, amikor akkor sem tudok sietni, ha nagyon akarok. Robert Șerban előszava a fesztivál programfüzetében úgy végződik: „Az irodalmi fesztiválok egyik célja az, hogy védelmezze és megmutassa az irodalom óriási erejét. Ezt fogjuk tenni a FILTM 12. kiadásán.” És valóban így történt. Több ország számos alkotója közt kicsit én is otthon érezhettem magam, új ismeretségeket kötöttem, zseniális emberek zseniális szövegeivel találkoztam, megtapasztalhattam, mit jelent részt venni egy a legapróbb részleteiben is tökéletes irodalmi fesztiválon. Ez a város eddig is közel állt a szívemhez, most még inkább. S ha kérdés még, hogy érdemes-e ma irodalommal foglalkozni, mekkora mozgatóerő rejlik az különböző kultúrák találkozásában, a többnyelvűségben, a hasonló gondolkodású emberek kapcsolódásában? Akkor vedd elő azt az utazótáskát, pakold be a cuccaidat, ne nyűgölődj az eső miatt, szállj fel a buszra, indulj el. Sokkal többel fogsz visszatérni, mint amivel elindultál, ezt garantálom. Indulj el, érdemes.

MEGOSZTOM

Pragul Vaida: Závada Péter és Kemenes Henriette a Moszkva Kávázóban

Az Újvárad, a Golan és a Familia irodami folyóiratok szeretettel hívják meg Önöket egy különleges, kétnyelvű (román és magyar) felolvasóestre, a 𝐏𝐫𝐚𝐠𝐮𝐥 𝐕𝐚𝐢𝐝𝐚 olvasóklub 5. kiadása alkalmából. A főszereplők ezúttal 𝐙𝐚́𝐯𝐚𝐝𝐚 𝐏𝐞́𝐭𝐞𝐫 (Magyarország) és 𝐊𝐞𝐦𝐞𝐧𝐞𝐬 𝐇𝐞𝐧𝐫𝐢𝐞𝐭𝐭𝐞 lesznek, akik saját verseiket olvassák majd fel a Moszkva Kávézóban (Moszkva utca, 12., Nagyvárad) október 16.-án, hétfőn 19 órától.
A találkozót 𝐒𝐳𝐮̋𝐜𝐬 𝐋𝐚́𝐬𝐳𝐥𝐨́ költő és publicista, az Újvárad főszerkesztője moderálja, a beszélgetést 𝐌𝐢𝐡𝐨́𝐤 𝐓𝐚𝐦𝐚́𝐬, a Familia folyóirat főszerkesztő-helyettese vezeti és a versek román fordításairól is ő gondoskodik.

A klub interaktív jellege minden résztvevő számára lehetővé teszi, hogy aktívan bekapcsolódjon a párbeszédbe, kérdéseket fogalmazzon meg vagy érdemi megjegyzéseket tegyen, de a személyes támadásokat, kérjük, hogy tartsák magukban.

A részvétel ingyenes, és (lehetőleg, de nem feltétlenül) előzetes bejelentkezés alapján történik, az érdeklődők nevének megadásával a 𝑝𝑟𝑎𝑔𝑢𝑙.𝑣𝑎𝑖𝑑𝑎@𝑔𝑚𝑎𝑖𝑙.𝑐𝑜𝑚 címre küldött e-mailben.

A nagyváradi Cărturești könyvesbolt jóvoltából a helyszínen kortárs verseskötetek is megvásárolhatók lesznek.

Az 5. Pragul Vaida támogatói: ancazaharia.ro, Cărturești, a Nagyváradi Egyetem Bölcsészettudományi Kara.

MEGOSZTOM

Akinek nem tiszta

Dobos Erzsébet nu mi-e clar/nekem nem tiszta című kiállításának vernisszázsa június 8-án volt a nagyváradi Lokál kávézó belső terében. Fekete Tiberiu képzőművész, egyetemi docens ajánlójában úgy fogalmaz: ,,Dobos Erzsébet jelenlegi kiállításának címe őszinte vallomásként hat, de az egész világban jelen levő és a teljes életünket beárnyékoló létbizonytalanság állapotában mindannyian magunkra ismerhetünk.” És ez valóban így van, bár a kávézó magas belterébe lépve a látogató számára a saját körvonalai sem felismerhetőek. Rögtön a bejáratnál egy homályos tükörben köszön vissza elmosódott reflexiónk, és egy Google helymeghatározó nyilacska, ami azt jelzi, „itt vagyok”. De hol az az itt?

A Lokál befejezetlen tere tökéletes környezetet teremt Dobos installációs és multimediális alkotásainak, amelyek több fő téma körül levitálnak, melyek közül legfontosabb a létbizonytalanság én ennek továbbgondolása. Konkrétabban a lelki, társadalmi, intellektuális és megélhetési bizonytalanságra gondolok. Dobos, ahogy ezt már tőle megszokhattuk, nemkonvencionális formák és anyagok használatával tesz utalást az alkotót gyötrő örök kettősségre. Hogyan találhatjuk meg egyensúlyi állapotunkat egy olyan világban, ahol az alkotási vágy és folyamat, illetve a hétköznapok társadalmi elvárásai is egész embert követelnek? Talán a felvetés és a gondolatmenet nem annyira újkeletűek, viszont a látásmód és ennek formai és vizuális kivitelezése annál inkább.

Korábban a Nagyváradi Várban is kiállított nagyformátumú installáció foglalja el a tér központi részét. Lent magmás kőzethez hasonlító, egyenetlen fekete domborulatok. E fölött az élettelen, disztópikus ,,táj” fölött áttetsző damilon függve kémcsövek ,,lebegnek”. Az eprubetták papírtekercseket tartalmaznak kortárs költők (Andrei Dósa, Kemenes Henriette, Mihók Tamás, Ozsváth Zsuzsa és Andrei Zbârnea) versrészleteivel, amiket a látogatók kivehetnek és elolvashatnak. A váradi képzőművésztől egyáltalán nem áll távol a líraiság, gyakran inspirálódik az irodalomból, több munkájában is jelen van, szembetűnően vagy csupán utalás szintjén, egy-egy irodalmi alkotásból kiragadott részlet. Konkrét, nyers és kíméletlen egyszerűséggel mutat rá univerzális társadalmi próblémákra. Művészetének kiemelkedően fontos eleme a kenyér, amit alkotásaiban erős szimbolisztikával ruház fel. A kenyér, mint ősi, bibliai szimbólum, maga a túlélést biztosító legegyszerűbb emberi táplálék, alapvetően pozitív konnotációban jelenik meg a művészetben, Dobos alkotásaiban a szükséges rosszat jelenti. A napi betevő megteremtésébe befektetett munka egy kényszerkötelék kenyér és ember között. Jelen esetben kompromisszumként vagy akadályként értelmezhető, ami elrabol időt és energiát az alkotó munka általi művészi beteljesülésétől.

A kiállítás egyik meghatározó eleme a kisfilm, mely egy sötét szobában megy folyamatosan. A fehérre meszelt, durva falon lévő tévéképernyőn egy hatalmas kenyér puszta kézzel való nehézkes széttépését látjuk, aztán a belsejéből póráz és nyakörv kerül elő, ami elég durván szemlélteti, hogy mennyire hozzá vagyunk láncolva a fizikai táplálékhoz, ezen felül pedig ahhoz, a sok esetben lelket felemésztő hétköznapi munkához, amivel saját megélhetésünket teremtjük meg. Egy másik, drótból készült installáció emberalakokat formál meg, eltorzult, kontúrszerű kivitelezésben, ahol az anatómiai felépítés csak sejtetve van, összegyűrt, fekete papírlapokkal az átlátszó fejekben. Szédelgő, elmosódott alakok, önmagunk árnyékai, fejünkben sötét gondolatokkal, mégis nap mint nap igyekszünk megállni a helyünket az elvárásokkal teli társadalomban. Egy pult mögött hosszú, ragacsos kartonsávok csüngenek, különféle cetlikkel, olyan kulcsszavakkal, ideákkal vagy fókuszpontoknak tekinthető hangzatos kifejezésekkel, amiket az emberek, mint célt, maguk elé tűznek életük során. Vagy azt várják el tőlük, hogy ezek legyenek a mérvadó dolgok, amikre tapadni kell, mint a légypapírra (európai, művészi, pozitív gondolkodás, sikeres, egészséges stb.). Nem mellesleg, valódi légytetemek is vannak a papírsávokon, amiket, ha belegondolunk, nem is annyira könnyű beszerezni. Minden esetre, úgy tűnik, Dobos Erzsébet nem ismer lehetetlent. A legkülönfélébb anyagok, tárgyak és eszközök nem rendeltetésszerű használatából létrejövő alkotások számomra a művész csendes lázadásának legemelkedettebb formáját jelentik. A rutinnal, a monotóniával és a hétköznapok lélekőrlő munkájával való szembeszállás egy soha véget nem érő szélmalomharc, mégis a művész számára az egyetlen járható utat jelentik.

A kiállítás a művésszel és a Lokál kávézóval való egyeztetés után még néhány hétig látogatható.

Fotók: Fekete Tiberiu

MEGOSZTOM

A velünk élő Schmürz

Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című drámája alapján színpadra vitt, hasonló című előadásnak a márciusi stúdióavató rendezvénysorozaton volt a váradi bemutatója, így ez a Szigligeti Színház első olyan produkciója, amit az új, Bémer téri Transilvania Színpadon játszottak. A Schmürz Vian utolsó drámája, 1959-ben írta. Abban a korban erős társadalomkritikai és politikai üzenete volt, ami mára mellőzhető, viszont ez nem sokat változtat a darab aktualitásán.  A Schmürz név feltehetően a fájdalmat jelentő német Schmerz-re utal.

Györfi Csaba rendező-koreográfus saját bevallása szerint az alkotó csapatnak keresett darabot, és nem fordítva. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a nézők egy ennyire jól összeállt színpadi játékot láthatnak. ,,Azt határozottan tudtam, hogy abszurdból dolgoznék, univerzális problematikákat szeretnék fejtegetni sajátos nyelven, egy olyan alapanyagot kerestem, ami jól állhat a csapatnak, nem mellesleg jó kihívás lehet a figurák megformálása és a viszonyrendszerek kibontása. E keresés során találtam rá erre a magyar nyelvterületen indokolatlanul mellőzött anyagra, melynek ereje, mondanivalója, de főleg az atmoszférája első olvasásra lenyűgözött.”

A nézők háta mögül megvilágított, a nagyszínpadihoz képest szűkebb színházi térbe érkezik meg a groteszk szörnyalak, hosszú végtagjaival lassan lépked a színpad felé, miközben a fejét jobbra-balra forgatva bámul a nézők arcába. Már ez a pár lépés is elég ahhoz, hogy megzavarja az ember nyugalmát, hiszen az alaknak szeme sincs, egy arctalan lény, fizikai felépítését tekintve behatárolhatatlan, fogalmunk sincs, ki vagy mi lehet. És az ember természete szerint fél attól, amit nem ismer, nem ért. Vagy félnie kellene. Biztos, hogy ennek minden esetben így kell történnie? Szóval, mi ez a lény és legfőképpen mit akar? A műsorfüzet szerint ,,Mindannyiunkban ott lapul egy alteregó, aki megszemélyesíti elnyomott vágyainkat, tetteinket, amelyekre nem vagyunk büszkék, de elfojtott lelkiismeretünket is. Ez a valami mindig ott van velünk, még azelőtt is, hogy mi megélnénk, átélnénk egy-egy pillanatot. Ez a valami – vagy inkább valaki – ő, a Schmürz.” A leírás csak irányadó a történet megközelítéséhez, hiszen innen kiindulva mélyebb pszichológiai rétegekbe is eljuthatunk. A sötét alak megjelenése után a család úgy rohan be a térbe, mint akiket űznek. Az Apa (Barabás Hunor), az Anya (Kerekes Dalma), a Kislány (Barkóczi Réka) és a Szobalány (Krupár Luca) szándékos monotonitással ismétlődő koreográfiája mintha előrevetítené e mikroközösség rutinszerű életvitelét. A kispolgári család alapfelállása a menekülés, hogy pontosan honnan-hová, azt nem tudjuk, azt viszont elég világosan érezni lehet, hogy sürgősen és bármi áron. Cristina Breteanu jelmez- és díszlettervező lehangoló és szűkös tere aprólékos finomsággal szemlélteti, hogy az ,,új” lakás, ahová a család érkezik, semmi jót nem ígér. A hanyatt-homlok rohanás után elkezdenek kipakolni, belakni a teret, mellettük a Schmürzzel, aki egyelőre nagyjából a biodíszlet funkcióját tölti be.

Barabás apafigurája a megtestesült pojáca, aki nem erős jellemének, hanem egoizmusának és a patriarchális társadalmi berendezkedés privilégiumának köszönhetően képes autoritást gyakorolni a család többi tagja felett. Ahová megy, oda követik. Feltehetően katonai múltja is megerősíti saját személye kiemelkedő fontosságába vetett meggyőződésében, amelyre a darab végén kapunk utalásokat (egyenruha, fegyver). A darab nemcsak táncművészeti felkészültséget vár el a szereplőktől, hanem színészi kvalitásokat is, melyeket kellemes meglepetésemre, nézői hiányérzet nélkül fedezek fel a Táncegyüttes tagjainál. Kerekes Dalma munkásságával eddig is képben voltam (legutóbb a János Vitéz című előadásban, a mostoha szerepében alakított nagyot mellékszereplőként, akkorát, hogy az alkarom is libabőrös lett tőle), úgyhogy a Schmürzben megformált Anya hiteles színpadra vitele, nem volt meglepetés számomra. Kerekes mimikája és színpadi mozgása is említésre méltó, mintha az utóbbi években kezdené elérni karrierje csúcsát. Karaktere mindenben követi az Apát és legalább annyira romlott természetű, mint férje, de mint a legtöbb ellenséges külső megnyilvánulás, az ő durvasága is gyengeségből és hiányérzetből fakad. Háta mögött a sötét árnnyal, keserű nosztalgiával simogatja az egyik bőrönd mélyéről előásott menyasszonyi ruháját, tűnő fiatalsága szimbólumát, mely valamikor a boldog jövő illúzióját jelentette számára. Sabloncsaládunk elfojtott gyengeségeinek, szorongásainak, félelmeinek és megbánásainak megtestesítője a Schmürz, aki akkor kap erőre, amikor a kínszenvedéssel fényesre sikált kirakatról elkezd lehullni a lepel. Gyengeségeik felvillanására kirobbanó dühvel reagálnak, a legkülönfélébb módokon bántalmazzák, ütik-verik, agyonlövik, próbálják eltüntetni a fekete alakot. A Törteli Nadin által megformált szörnyalak nemcsak kiváló fizikai erőnlétet igényel, de a mozgások finomhangolását is, a darab kezdetétől egészen a végéig. Négykézláb közlekedik, karjaira erősített, mankószerű nyúlványokkal, jelmezén nincsenek lyukak, annyit lát, amennyit a fekete anyag áttetszősége enged. Karaktere, testtartása nyugalmi állapotban is precíz figyelmet követel, a fotelben úgy ,,ül”, mint egy élettelen tárgy, amit oda tettek. Sosem üt vissza, ő csak létezik, és amikor kell, csendesen de nyomatékosan emlékeztet emberi természetünk tökéletlenségére. Ez a szelíd főgonosz mindenhova követi a családot, bárhova bújnának, saját lelkiismeretük és gyengeségük velük tart. A Kislány (Barkóczi Réka), aki inkább egy punk kamaszlányra emlékeztet és a Szobalány (Krupár Luca) karakterei kínálják az egyedüli fellélegzést ebből a fojtogató kispolgári miliőből. Ők az egyetlenek, akik hajlandóak tudomást venni és szembenézni a Schmürzzel, sőt, ők azok, akik megpróbálják megvédeni, vigasztalni. Ők ketten azok, akik reményt adhatnának bármiféle változásra, ha. De ott a ha. Ők még mernek lázadni az értelmetlen társadalmi normák és elvárások ellen, de végül mégsem marad más választásuk, mint elmenekülni ebből a lélekgyilkoló, családnak csúfolt társasmagányból. Nincs válasz és nincs vigasz, az Apa végül teljesen magára marad, jelentéktelen életét felemészti belső világának elfojtott sötétsége, a Schmürz.


Apa: Barabás Hunor
Anya: Kerekes Dalma
Kislány: Barkóczi Réka
Szobalány: Krupár Luca
Schmürz: Törteli Nadin

Rendező-koreográfus: Györfi Csaba
Díszlet- és jelmeztervező: Cristina Breteanu
Dramaturg: Czvikker Katalin
Zeneszerző: Boros Csaba

Fotó: Vígh László Miklós / Szigligeti Színház

MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

MEGOSZTOM

Kétség sem fér hozzá

Feltettem a kérdést a Facebookon, hogy használjuk-e még napjainkban a ,,kétség sem fér hozzá” kifejezést. Gyerekkorom vidéki környezetében sokszor hallottam szerződéskötéseknél, ahol annyit jelentett, hogy ,,megegyeztünk”. Amikor két férfi megegyezett valamiben, egy adásvétellel kapcsolatban, nem volt szükség szerződéskötésre, elég volt az adott szó és a kézfogás. A barátaim válaszai közt (érdekesnek találtam a közös barátok statisztikáját is – a legtöbb közös ismerősöm Al. Cistelecannal van) olyanok szerepeltek, mint a magától értetődik, több szót vagy kommentárt nem érdemel, és az adott szó tiszteletben tartása.

Az értelmezések közül nekem a leginkább az tetszik, hogy biztosítjuk a másikat, a dolgok úgy fognak történni, ahogy megegyeztünk. De hogy is van ez Romániában? Nézzük csak fentről lefelé haladva. Ciolacu, Ciucă és Kelemen urak egy éve abban egyeztek meg, hogy két évre, az újabb választásokig, egy kormánykoalíciót hozzanak létre, minisztériumokkal, más intézményekkel és az egész országot átfogó hivatalokkal, hogy aztán egy év után egymás között cseréljenek miniszterelnököt és minisztereket. Megírtak és aláírtak egy nyilatkozatot, ami az egészet szentesítette. Biztos meg is locsolták valami buzăui szenteltvízzel. Miután letelt az év, ahelyett, hogy a megegyezés szerint úgy váltottak volna, mintha csak helyet cserélnének a padban, elkezdtek egyezkedni. És addig húzták így, míg át nem lökték Kelemen urat a kormányzás kerítésén. Nem hiszem, hogy a hétköznapjaink példaival kellene éljek… a mesterek, a főnökök, a helyi ügyintézők. A szó, akár a víz, beszivárog a repedéseken, hármat bukfencezik és léggyé vagy vadállattá változik. Jön és rombol. Mindannyiunknak romlott már el valamilye az autóban, otthon – egy gép, vagy lehet, maga a ház, a család… Elég, mondjuk egy csapágy kisebb kopása. Ahogy fokozódik a kopás, egyre nagyobb lesz a csapágy játéka, ami a többi alkatrészt is érinteni fogja. Hogy minél ,,kerekebb” legyen a fordulat, a keréknek és a tengelynek tökéletesen illeszkednie kell, hogy ne engedjenek teret a játéknak. Ellenkező esetben az egész gépezet működése meghibásodik, végül bekrepál.

Meglátogattam a lányomat, Mirunát, Londonban, tovább maradtam a tervezettnél, és a hazautazásig szükségem volt még két tablettára. Szkeptikusan mentem be az egyik gyógyszertárba, és az eladónak elmondtam, hogy miért jöttem. Szárazon válaszolta, hogy csak vényre adhat. Miruna meghúzta a kabátujjam, hogy ne erőltessem a dolgot, azonban a gyógyszerésznő megoldást kínált arra az esetre, ha tényleg abszolút szükségem van a tablettákra. Mit mond el ez a látszólag jelentéktelen történet? Létezik egy szabály, mi több, egy jogszabály. Ha ma kiadsz egy gyógyszert recept nélkül, holnap vagy egy-két hét múlva hozzászoksz, hogy ne tartsd be a törvényt, a kollégáid követik a példádat és a szabály semmissé válik. Csakhogy a szabályok akkor is érvényesek, ha a megszegésük kellemetlen következményekkel jár, vagy betartódnak egy olyan kultúrában, ahol betartják a törvényt és a szabályokat. Végül is mindannyian tudjuk, hogy másképp nem megy és nem keresünk kifogásokat. Tudjuk, hogy ez nem alku tárgya, ehhez nem fér kétség, nem lehet könyörgéssel sem szubjektív érveléssel megoldani. Emiatt gondolom azt, hogy bizonyos államok jobban működnek a többinél, mert náluk van valami olyasmi, amit a mi országunkban kevéssé vesznek figyelembe, mivel nálunk az alkudozás és a kivételezés kormányoz. Vajon nem pontosan ez a korrupció meghatározása, alkudozás a hatóságokkal? Amikor minden megoldható egyezkedéssel, amikor bármilyen szerződést semmibe lehet venni, amikor az adott szó nem a becsületesség biztosítéka, akkor hatóság sem létezik. Megteszünk bármit, amiről úgy hallottuk, hogy meg lehet tenni a törvény határain belül, vagy túllépve azt.

A korrupciónak megvannak a saját, a bürokrácia iskolájában kinevelt ügynökei, akik majd útba igazítanak. A korrupció kéz a kézben jár a kivételezéssel, és együtt olyan társadalmi kategóriákat hoznak létre, amiknek közük sincs a demokráciához. Ennek eredményeként az ország nem úgy működik, ahogy kellene, a fordulat nem ,,kerek”, az utak (a szó szoros és átvitt értelmében) nem egyenesek és tele vannak gödrökkel, nem ugyanazok a jogok illetnek meg mindenkit, és mi sem vagyunk egyenlőek a törvény előtt. Mivel kínlódik most Románia Parlamentje? A speciális dolgokkal, azaz törvényekkel, nyugdíjakkal…
A szabály betartása érték. Egész életünkre kiterjed, az otthonira, a társadalmira, a politikára, a környezetre. Ez a kapcsolattartás értéke.

Fordította: Kemenes Henriette

MEGOSZTOM

Victor Țvetov: A popcornkészítő gép

A szokásos vasárnapi sétánkat jártuk a faluban, pedig számtalanszor láttam már ezt a békés helyet, ahol semmi sem történik, ugyanazokat az arcokat, nagy részük már túl a virágkoron, ugyanazok az emberek, akik nem igazán mozdultak ki házaikból; de mindezek nem szegték kedvemet, hogy járjak egyet a kicsi erdővel körülvett településen.

A falu végén valaki kipakolta az eladásra szánt dolgait a háza elé. Volt néhány könyvekkel teli doboz; egyik gyerekeknek, másik szépirodalom, egy porlepte étkészlet, egy asztal, amire kisebb-nagyobb nippek, játékok és használt háztartási gépek voltak felsorakoztatva. Nem úgy tűnt, mintha mindezek a szegénység kényszerűségéből lettek volna kipakolva az augusztusi napfénybe, vagy azért, hogy valamicske pluszpénzt hozzanak. Amikor odaértük, egy néni és a barátnője épp rendezgették a dolgokat. Egy járókelő próbált érdeklődni a fekete szárnyú angyalszobor felől, amikor megakadt a szemem két gőzzel működő pattogatottkukorica-készítő gépen – szerettem a pattogatott kukoricát, általában lábasban vagy serpenyőben készítettem, de legtöbbször túl olajosra sikerült. Sosem fontolgattam komolyabban, hogy vásároljak egy ilyen gépet magamnak, főleg nem annyira komolyan, hogy tényleg meg is vegyem. De most azt mondtam magamnak, igazán kézenfekvő és biztosan olcsó is.

Az idős nő észrevette, hogy a két dobozt bámuljuk és odalépett hozzánk.

,,Szerbusztok, drágáim, érdekel titeket a popcornkészítő gép, hm?” – kérdezte fülig érő mosollyal. Tökéletes fogsora volt, de a lábait már alig bírta.

Arrébb álltam, hogy a nő háta eltakarja a Napot és jobban lássam az arcát. Hagytam, hogy Dana válaszoljon neki, míg én kivettem a vizespalackomat a táskából.

,,Ez újabb, de nem tudom, hogy működik-e, nem igazán használtam” – mondta a nő, három ujját felmutatva egy bácsinak, aki egy lámpa ára után érdeklődött.

,,És ez?” – kérdezte Dana, a második gépre mutatva.

,,Régebbi, de tökéletesen működik”, – válaszolta az öregasszony, akinek vékony hangját elnyomta a felettünk elsuhanó helikopter zaja.

Mind felkaptuk a fejünket, tekintetünkkel a piros helikoptert követve, ami valószínűleg valahol a közelben fog landolni.

,,…de tökéletesen működik”, – ismételte az néni. ,,A férjemmel szokásunkká vált, hogy popcort készítettünk, tudjátok ti is, egy film mellé… Most már nincs szükségem rá, miután a férjemet elvitte egy ilyen helikopter, ami itt az előbb elrepült, azóta nem tért haza”, – mondta alig hallhatóan a néni, lehajtva fejét, mintha rejtegetni akarna valamit.

,,Ó, sajnáljuk”, – suttogta Dana, mintha szégyellné magát azért, ami elhagyta a száját.

A néni mosolygott egyet erőltetetten, aztán legyintett, mintha mindegy lenne, de egyáltalán nem úgy tűnt.

,,Miután sok-sok évvel ezelőtt elhagytuk Magyarországot, otthagyva a barátainkat, és ebbe a kicsi faluba költöztünk, a filmek maradtak az egyetlen szórakozásunk” – folytatta a néni sóhajtozva. „Tudjátok, mielőtt ide költöztünk volna, Attila egy moziban dolgozott, imádta a filmeket. Minden este készített egy nagy tál pattogatott kukoricát, néha vajat is tett rá, együtt filmeztünk a kanapén”, mondta a néni és arca felderült.

Néztem, és egyre világosabb lett számomra, hogy azért ad el mindent, hogy felejtsen, olyan dolgokat, amikhez, ha ragaszkodik is, egy másik életre emlékeztetik, olyanra, amiben nem volt egyedül, és amit már sosem hozhat vissza. Most, miután az összes tárgyat kiterítette a napsütésben, azt remélte, megszabadul az emlékeitől. Beugrott egy egyszerű összefüggés, ami velem is megtörtént, amikor kicsi voltam. Anélkül, hogy akartam volna, kinyitottam egy fényképezőgép dobozát, a filmtekercset fény érte, így másodpercek töredéke alatt semmisült meg az összes előhívatlan felvétel, egyszer s mindenkorra.

Megfogtam az ócskább gépet, a megsárgult dobozával, nem szerettem volna elszomorítani a nénit, pedig más körülmények közt az újabbat választom.

,,Nem fogjátok megbánni, úgy, ahogyan mi sem bántuk meg”, – mondta még a néni, miközben számlálatlanul tette zsebébe a pénzt.

Este, miután a falu másik végén bérelt kicsi házunkba visszavonultunk, ami valaha nyugdíjas szomszédaink nyári otthona volt, kipróbáltuk a popcornsütő gépet.

Egy nagy tállal készítettünk, megsóztuk, elnyúltunk a kanapén, betettünk egy filmet, de egy furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, csak egy ködös érzet, hogy más emberek tárgyai magukban hordozzák az életük lenyomatát, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy másodkézből való cuccokat veszek, de ilyet először érzek.

Dana a film közepén elaludt, alig nyúlt a popcornhoz.

Megállítottam a filmet, hogy ne ébresszem fel, és betakartam. Egyszeriben csend lett, felálltam és a majdnem teli és annyira közeli holdat néztem, ami beragyogta a szoba felét. Kimentem az erkélyre és figyeltem, hogy valahol a távolban, az égbolton egyre nagyobbak lesznek egy helikopter villogó fényei.

Kemenes Henriette fordítása

MEGOSZTOM

Miki Vieru: Liuba (regényrészlet)

Flaminiát a bukaresti Therme-ben hagyta. A zsugorodás során a tér és az idő kitágítja a részleteket, ezáltal életeket és időket létrehozva, olyanokat, amik a psziché elsődleges áramlásában nem léteznek. Ott hagyta tehát a fekete hajú, szénszemű Flaminiát visszafogott, gyengéd örömében.

(…) A térben, ahol miközben a sötétség ostromolta, nem látott mást, mint papírlapokat és egy sápadt fényt, Konstant Mirának írt, Drágám, ha nem lettél volna visszafogott, fájdalmasan visszafogott ebben az őrületben, nem ismertem volna meg Liubát, aki egy mérhetetlen kiáltással visszarántott a halálból, ahogy te teszed általában, főleg, amikor eltűnsz, ezt a lehetetlen ürességet hagyva magad után. Így ért a kimondhatatlan boldogság, hogy meghallottam a kiáltást, ami a holtak közül visszahozott. Azt mondják, a hallás az utolsó érzet, ami a halál előtt eltűnik. Na jó, ő úgy kiáltott, mint mikor trombiták hirdetik a tabernákulumok ünnepét… hömpölygött a tér a Mirának szánt írás körül, körülvette a sötétség, amiben a petróleum- és az éjjelilámpa nem lehettek fényes világosságok, csupán ködösek és megtévesztőek, ami Konstantban azt a benyomást keltette, hogy nincs ott, ahol lennie kéne. A kéz olyan magabiztossággal folytatja az írást, mint ahogy az égitestek geometriája formálódik… És lehet, te is ugyanígy szeretted volna ezt a lányt, és nem lett volna akadály, mert reaktív ereje kongruens, pont ahogyan kell. Mint egy sakkparti, amiben nem lehet lazán nyerni, hanem mint egy egyensúly, ami az étosznak tetsző visszavágó felé halad, akár egy tangóban, amiben nincs meg a többlet impulzitása és a mozdulatok éles szögektől mentes fluid mozdulatsort követelnek. Egy különleges tangó, amiből nem hiányzik a gyöngéd erotika, pont úgy, ahogy egy másik kezet tanulsz megfogni… A Mirának szánt levélpapír megtelt, amikor egy pokoli csattanás hallatszott a kisszoba félhomályában. A petróleumlámpa remegése gépies hullámzásba ment át, akár a tenger, a szoba felfedte a könyvekkel borított padlót. Egy másik apokaliptikus trombitához hasonló kiáltás hallatszott, folytonos, süvítő hanggal, kényelmetlen, szomorú, mintha kirántotta volna a cella, az írás, csendjéből… a keze nem hallgatott már rá, írása kibogozhatatlan lett, a szoba gyors iramban sötétült el, miközben átfutott az agyán, hogy a helyiség Toma Nouréhoz hasonlít. Felriadt, mintha rántottak volna egyet rajta az alagúttá vált térben.

A vonatkerekek zajára ébredt, Henrivel a mellette lévő ágyban, meg azokkal a koratavaszi szőlőkacs színű szemekkel, amik miatt azt hitte, ismét elszalasztotta az élet egyik vágányát. És hogy ez az, amire ébrednie kellett, hangosan, boldogan egy olyan valóság információinak köszönhetően, amik ébredés után pár perccel ismét feltöltötték az elméjét.
– Hau, hau, Miți bau! – mondta a lány, és Konstantnak beugrottak a zongora billentyűi, amik Henri érintése nyomán hirtelen hullámzani kezdtek, mint az óceánok vizei, egy szimfónia, amitől nem tudott szabadulni. Nem lehetett Henri, ez az illúzió pontatlansága, az érzékelés hirtelensége, a valóság csavarja, a felfogás diszfunkciója, az elemi integritás leépítése, a kép lassan eltompult és végül elveszett a fehér ködben. Elaludt ismét, de előtte még volt egy gondolata arról, hogy Bukaresttől távolodott a Gilitől és Loreleitől kapott párnapos, megkeményedett brownie-kkal. Olyanok voltak, mint a templomban felejtett perszekurák. És Flaminia Bukarestje nem volt napsütött, mert mokány eső esett a Nyugati pályaudvaron és rágyújtott egy rövid cigire, pont mielőtt a vonat berobogott volna az állomásba. Hideg volt. Nem lehetett Henri, neki nem volt mit keresnie Bukarestben, full time-ban Váradon van. Aztán az álom, akár egy lézerkard, ezt az azték árnyalaú szent mandalákból fűzött szálat is elvágta.
Cora Melian elrendezte a kézipoggyászát, leült arcával a menetirány felé:
– Bocs, Tomi, de van valami bajom ezzel a kényelmetlen és bosszantó háttal üléssel, amikor a szárazföldi közlekedésről van szó. Henriette zöld szeme sarkából a mosoly elhúzódott a karikák alá és megpihent Tomi ajkainak szélén, aki gyorsan megnyugtatta:
– Semmi vész. Nekem csak az orrmelléküregemmel van probléma, de a menetirány egyensúlyi téma, amit simán megoldok.
– Vajon Konstant mikor ébred fel, vált témát Cora, ahogy a feszengés, ahogy egy fácán, mint egy tavaszi eső, röviden repül át a sűrű pázsiton.
– Azt mondta, álmatlan éjszakája volt, de a pihenése rövid és mély. Nem hinném, hogy sokáig fog aludni. Valószínű, hogy Szolnok után felébred.
– És te, Henriette, mi járatban vagy Budapesten? Koncert?
– Nem, kedvesem, utolsó éves pedagógiai gyakorlat: egy kulturális kvízről van szó, amit végzős középiskolás diákoknak vetettem fel. Ez egy megyei tanács által támogatott projekt, amire kaptam is bőkezű szponzorizációt. A gyerekeket elvisszük egy kis detektíves, titokzatos mesének álcázott kulturális turizmusra.A javaslatomat örömmel elfogadták az érintett tanügyisek. Ráadásul a kisebbségi projektekre komoly EU-s pénzeket adnak. A Vic’s-ben szállunk meg, a Parlament mögött. A kvíz csapatok közt lesz. Maximális figyelem, magával ragadó perspektívajáték, a célok többrétűek.
– Háh, valami ilyesmit csinált Konstant is a ballagáskor, de szigorúan egyetlen verseskötetben, elég kemény! Úgy tűnik, hogy ti tényleg passzoltok ezekben a kreatív cuccokban, villanyozódik fel Tomi a fiatal fiú nyersességével, aki képes arra, hogy feloldja a nála tapasztaltabbak feszültségét. Még Henriette-tel szemben is, akivel volt egy galyra ment, futó kalandja pont emiatt a disszonancia miatt, pedig egyidősek voltak. Nem titok, hogy a lányok két lábbal a földön járnak, abban a korban is jobban tudnak tájékozódni, amikor a férfi olyan képzelgésekben stagnál, amik gyakran végzetesek, főleg akkor, ha a döntésképtelenség elég sokáig kitart. De Tomi nagyon jól tájékozódott, főleg mert a fordítással és kisebbségi tanulmányokkal kapcsolatos irodalmi tevékenysége megfelelővé tették, hogy azok közt a szerencsések közt lehessen, akiknek redíthetetlen helyük van a kulturális térben, a konkrét kreatív vonal már szóra sem érdemes.
– Igen, itt ő is egyetértett, nekem dedikálva a henris verset, amikor épp befejeztem az évet, amikor még voltak vele kurzusaim. De elég titokzatos, mondd csak, mi a helyzet, mert te jobban tudod. 1998-ban javasolták ezt a projektet, a francia nyelv volt a központban, nem is akárhogy. Egy 100 versből álló blokk minden versszak után el lett vágva, módosítva és elősegítve az n és ț kombinációit, amik egy magas szintű lírikus játékot eredményeztek és három választási lehetőséget kínáltak, a szimbolistáktól kezdve egész a Jaques Prevert zónáig, felvállalva, hogy elég feszült volt a helyzet a kortárs verssel Franciaországban. De én ismerem azt a szövegét. Konstant az egyetlen rajtam kívül, aki verseket írt hozzád, mi egy pár voltunk, de ti nem! Lenyűgöző néha ahogyan megéli az intenzitást. Azt mondhatnád, hogy játszik a térrel és az idővel, a metafizikával. Egyedül van, annyira övé Várad, mint senki másé, és mi ezt fel sem tudjuk érni ésszel.
– Miți mau, Miți mau, közeledünk Budapesthez, nyisd a szemed. – És Henri hosszú, zöld tekintete ismét az álom zavartságára szegeződött. Egyszeriben rájött, hogy minden, ami az álom előtt volt, messze van. (…) A hirtelen valóságot Cora és Tomi szakította félbe, akik gratulálni akartak a magához téréséhez:
– Megtaláltuk a Henrinek írt versedet! Tudod, hogy csak mi ketten dedikáltunk neki verseket? Tomi gyöngyház színű arca Konstant számára olybá tűnt, mint egy pantokrátor és egy Toma Nour kombinációja, és nem talált más válaszlehetőséget, mint:
– Legalább ti elég komoly kapcsolatban voltatok. Minket szétzilált a rendszer és a kedvezőtlen körülmények, helyesbít Konstant öblös hangon, ez a párkapcsolati tánc, mint a bolygók szent geometriája.
– Érdekes ez a nézőpomt, hogy úgy látod az emberi kapcsolatokat, mint a bolygók szent táncát, – teszi hozzá izgatottan Cora. Nem akarsz felolvasni az új versedből?
– Nem tudom fejből, kívülről, hogy úgy mondjam, csak belülről ismerem, – ültetett el egy kis nyelvi sznobizmust a beszélgetésbe. Eléggé ciki és kínos, szánalmas lelkek, ágrólszakadt értelmiségi poénok a 80-as évekből, mondta magában, de szemmel kísérte a többiek örömét, főleg a Tomiét. Tomi már nem érzett magában bizonytalanságot a fiatal irodalom bemutatásakor, főleg, hogy Románia, Orhan Pamukkal egyetemben tiszteletbeli meghívott volt a Mammutban helyet kapó budapesti vásárra.
– Gyere, mondj már pár sort, nekem személy szerint eszméletlenül tetszett a vers, főleg, hogy abban az időben Henrivel tényleg együtt voltunk!
– Annyit mondhatok, hogy egy esős napon jött az ötlet, október vége, kiürült campus és csontokig hatoló nedves, kegyetlen hideg, lecsupaszított vizes fatörzsek, keskeny úttal, ami összekötötte az egyetem épületeit, a távolban észrevettem egy piros esernyőt, ami jobbra és balra dülöngélt. Így elképzeltem annak a gondolatait is, aki az esernyő alatt volt. Ahogy közeledtem, a sorok egymás után jöttek felindulásból és amikor odaértem végre a piros ernyőhöz, a zenei egyetem lépcsője mellé, a göndör, szőke boglya legyőzte az esőt és mindent elsöprőnek, lírainak, felmagasztalónak tűnt, főleg, hogy egyedül voltunk a campus hatalmas parkjában és abban a lehangoló tájban mintha csak mi laktunk volna. Henriette hajának csillogása, a piros esernyő, ami verseket hozott elő belőlem, miközben a késő őszi táj, az a véget nem érő esős, a nedvességbe gyömöszölt hideggel, mint egy maszk, takarta el arcunk határtalan boldogságát.
– Nekem tetszett az a fordulat a Two for jazz-ből, hogy miként vésnénk a campus fáinak a kérgébe, hogy egy bűnözőpáros lennék veled. Tomi is mosolygott fekete hajfürtjei alatt, amik a hasonlóan fekete szemöldökébe csüngtek. Arca gyöngyház, akár egy bizánci pantokrátor. Sokan nem tudták, hogy mire gondoljanak, Bölöni minimalista tájképeire, vagy Szegény Dionüszoszra, netán Aurel Pantea Feketén feketéjére, vagy tán Cavazielre, mint egy krisztusi árny. Onnantól kezdve Konstant látta, amint Tomi szemei, mint két fekete tó terülnek szét az arcán, mint amiknek a vize ráloccsant az idokalatlanul fehér fogait feltáró szavaira. Közben Cora az ajtón belépő baktertől azt kérte, készítsen gyorsan négy kávét, hogy ,,elszívhassák” két vagon között, mondta ártatlanul pirulva, amit semmiképp sem lehetett elutasítani, ,,de várjon, kisasszony, amíg elhagyjuk Püspökit”, nézett a bakter balra le, olcsó de stílusos cinkossággal, mégis megengedően. És mintha a rövid párbeszéd meg sem történt volna, mosolyogva és arca pirosától színes ajakkal kérdezi:
– Te hol szállsz meg, Tomi?
– Te, furcsa, de a nagybátyámnál, aki Amerikából jött haza és van valami lakása Budapest belvárosa környékén, egy kisebb utcában valahol…
– Mi olyan fura abban, hogy csak miattad jött haza Amerikából?
– Nem, dehogyis, valami pénzügyi dolgokat kell elintézzen, az a fajta ember, aki hallani sem akar Európáról és számára Európán belül Románia nem is létezik. Fura, mert egy titokzatos ember, aki több évtizede települt ki Amerikába, valami meló, én sem tudom neked megmondani, mi. Tulajdonképpen nem is ismerem.
– Hogyhogy nem ismered a nagybátyádat? Egy olyan emberhez mész, akit nem is ismersz?
– Igen, valami ilyesmi. És úgy tűnt, a dolgok komolyabbra fordultak a néhány pillanatnyi hallgatást követően, miközben ez a komolyság ki is ült Tomi arcára. Ez nem kerülte el Cora figyelmét, aki hirtelen nyomást gyakorolt rá, Henriette-re jellemző bizonytalan képet vágott, olyat, mint amikor nem akarsz a keresztkérdések boxringjének sarkába szorulni.
– Hát igen, – válaszolta Tomi visszahúzódóan, – soha életemben nem találkoztam még vele.
– Tehát egy olyan emberhez mész, akit életedben nem láttál, és azt sem tudod, hogy néz ki. És ha véletlenül CIA-s, FBI-os, NSA-s vagy mondjuk egy busásan megfizetett politikai bérgyilkos? – Henri szemei eléggé tágra nyíltak ahhoz, hogy görbületük egy ismeretlen csodálkozás felé nyissanak.
– És nekem sosem meséltél semmit erről az emberről, amíg együtt voltunk?
– Nem ismerem, mondom, nem találkoztunk soha! – háborodott fel.
– És a nénikéd?
– Na ez az. Tulajdonképpen a nénikém a valódi rokonom, anyám nővére. De ő egy elmegyógyintézetben van valahol az Államokban, ahol élnek.
– Azt sem tudod, hol laknak?
Tomi lépésnyire az idegösszeomlástól, de szórakozottan emeli fel a kezét:
– Várjatok, mert nem tudtok mindent. A nénikém csőbe akarta húzni a nagybátyámat és be akarta utaltatni egy elmegyógyintézetbe, de a bácsikám rájött és kicselezte, ő záratta be a nénikémet, és most olyan, mintha egy szigorúan őrzött börtönben lenne, a nagybátyám pedig szabadon van.
Henri szeme már két bazinagy smaragd volt, Cora ajkai felfedték sűrű, fehér, hóesésszerű fogsorát, Konstant gyorsan szürcsölte a kalauzól kapott kávét és próbálta oldani a helyzetet, de a kíváncsiság már eluralkodott rajta is, főleg, hogy nem volt hol megszállnia Budapesten, ahová szórakozni ment, tinédzserként és kései tinédzserként hozzászokva a verlain-i és rimbaud-i extravaganciákhoz.
– A helyzet most már Graham Greene-féle detektívsztorinak tűnik, tarantinós beütéssel. Elpirult, amikor észrevette, hogy akaratlanul szabotálta, oldani akarván a helyzetet, inkább olajat öntött a tűzre. Meglepetésére, épp ez volt az a kattanás, amivel a figyelmet magára irányította, időt hagyva Tominak, hogy megtalálja, összesöpörje őket és líraibb formába öntse a szavait. De líraibban, mint ahogy a helyzet hozta, szinte lehetetlen lett volna, míg:
– A nagybátyám a Szív utcában lakik, strada Inimioarei románul. Akár ki is mehetnénk a környéken meginni pár sört, főleg hogy Henri sem lakik messze, te pedig abban a megaközponti fantomhotelben a Parlament mögött.
– Nem mondanám fantomnak, láttam fotókat a neten, felújítás alatt van, és úgyis egyetlen éjszakáról van szó, mert másnap indulok Londonba.
– Én Budán vagyok, fent a Szent János tér közelében, a Mammut II után, egy nagyon fasza szecessziós kapualjban, –válaszolta Henri, – fél órára tőletek.
– Rendben van, kicsattanok örömömben, irányította át figyelmét Konstant, mert nekem nincs hol megszállnom, de Budapest egy csodás metropolisz és az éjszaka a legjobb tanácsadó.
Csodálkozó emotikonok ültek ki a fülkében lévő társaság arcára. Tudták, hogy Konstantot vonzzák a utcák és a városi környezet, ismerték már, ettől függetlenül, a bizonytalanságtól még a vele egyidős Corát is mindig kirázta a hideg. Henri és Tomi már le voltak ragadva egy hasonló helyzetben. A mobilitás, amiben Konstant élt, anélkül, hogy érdekelte volna az egész, egy költői kinyilatkoztatás volt, ami a Juif errant-tól a bohém királyokig tartott. De a bohémság akkor bohémság, ha van pénzed hozzá.
– Kölcsönvettem egy telefont Andra irodájából. Az első volt, aki a Facebookra kiírt posztjára reagált. Az az igazság, hogy a telefonok eléggé felesleges kiegészítőkké váltak a magukban hordozott technológiához képest, ami százszor nagyobb horderejű, mint például az Apollo missziók fedélzeti komputere, és ami, ha nem az Iphone-ról lenne szó, ami néhány széria óta, sok éve ugyanolyan jól tartja magát, de úgy drágul, mint a Vuitton táskák, lehetnének alkalmi ékszerek is. A necces az volt, hogy mindig elvesződött az információ. De a menü átvihető egy speciális kitbe, a netre feltöltve és onnan letöltve, a mobiltelefon-hálózatok lehetővé tették ezt is. Egy olyan digitalizáció felé halad minden, ami nyomot fog hagyni magán az emberiség egyre kilátástalanabb, egyre viharvertebb sorsán. Tomi és Henri számára, akik vagy 20 évvel voltak fiatalabbak, egy ilyen életforma már-már a fantasztikum határát súrolta, Cora pedig túlságosan szigorú volt a társadalmi helyzetében, hogy az elméletből a valóságba menjen át.
– Tehát te, aki a nagybátyád lakásában fogsz megszállni, annál, aki bolondokházába dugta a nénikédet, és akit még sosem láttál, és Konstant, akinek nincs hol aludnia, majd csináljatok reklámot a Román Írószövetségnek és a román irodalomnak, amik annyit sem fizetnek nektek, hogy vegyetek egy sört a Szenthogyishívják téren? Henri kétségbeesettebbnek tűnt, mint valaha. – Ugyan már, Henri, váltott át kedveskedően aranyos hangnemre Konstant, te, akivel a fák kérgébe vésném, hogy two for jazz, és akivel Dillingert megszégyenítő bankrablásokat követnék el, éppen te féltesz engem, hogy nem találom fel magam a budapesti éjszkában? Az egyetemről sem raktak ki húsz év után se, mert nem volt hogy, pedig ahhoz a környezethez képest tényleg extravagánsabb vagyok a kelleténél.
Az ablaküvegen fénylett a Tisza ködje, pedig kezdett beállni a tavasz. A fák, mint valami sorokban álló csendőrök. Konstantnak eszébe jutottak Cora szavai: sárga levelek úton Budapestről visszafelé, álmomban rablók jöttek és én elfelejtettem az erdőt bezárni.
– Lehet, hogy a nagybátyád büsze arra, hogy ilyen vagány unokaöccse van, lehet, jóban akar lenni veled, lehet, elvonatkoztat a társadalmi, ideológiai kontextustól és jófej pasas, egy félelmetes, kormány által fizetett maffiózó bőrébe bújva, mint a szánalmas telepi gengszterek. A pusztai köd nem olyan, mint amiről a könyvek írnak, a Pannon síkság szép volt, a szétterülő nyerszöld nem volt száraz, a távoli városok Debrecentől Szolnokig és azután, skóciai Kilmarnocknak tűntek. Konstant már egy olyan múlt felé haladt, ami vállait megrázva téríti észhez, Tomi összeszorult szívvel igyekezett megpihenni a Szív utcába, Cora gondolataiban Londonban járt, ahol a szerelme valahol Heathrowban várta, és Henri a kulturális kvízen és egy egyszerű zongoradarabon gondolkozott, olyanon, mint az A distance there is, a Theatre of Tragedy-től.

A Keleti levegője az illékony hőség hatalma alatt volt. Vagy lehet, csak őket uralta egy érzés, mely felzengett, mint a kalapácsok hangja a hosszasan hangolt zongora húrjain. Épp csak annyi, hogy tökéletes legyen. Egy tökéletes nap, olyan mint azok, amiken megváltozik az életünk, hirtelen és észrevétlenül. Úgy, mint amikor arra se marad időd, hogy észrevedd, az idő olyan gyorsasággal múlik, mint ahogy hajnalhasadáskor az éjszaka a szeméttárolóba zuhan.
Az űrbe való kikötés lassúságával érkezett be a Brassó – Keleti szerelvénye a pályaudvarra, ahol ők négyen mellékes nyugtalansággal szálltak le, a kerekes bőröndök hangja a járólapokon úgy tűnt, mintha az eső kopogna. Egy Jean Gabin arcú James Bond fogadta őket a The French Connection-ból, tengerkék öltönyben, fehér hajjal. Tekintetével Corán és Konstanton Tomihoz szólt:
– Tehát ők a barátaid. Szelíden váltanak néhány pillantást egymás közt, amiből mindegyikőjüknek világos lett: ez az ember annyi mindenről tud, hogy értelmetlen lenne belebonyolódni a részletekbe. Egy fehér hajú, fekete öltönyös vikáriusnak tűnt, egy katolikus papnak, akinek nincs mit bizonygass, mert ő egy mindentudó jezsuita. Feltolja szemöldökére sötét napszemüvegét. Váratlan jámborság sugárzott a man in black cuccokba bújt Télapó szemeiből, amit Cora és Konstant rögtön megértett, Tomi és Henri számára megmagyarázhatatlan volt. Budapest minden szeglete és domborulata mosolygott a jövevényekre.

Fordította Kemenes Henriette

MEGOSZTOM

A fehér zongora (Pianul alb)

Részlet egy készülő regényből

        Lábadozásom még nem közelít a végéhez, ahogyan hittem, legutóbbi napjaim gondolattöredékeit vizsgálgatva, a nappali fény, mint mindig, most is megvakít. Az Elhagyás Múzeuma beköltözik a mellkasomba, és az agyamba a Nyíregyházi Állatkerthez közeli világ történéseivel tér vissza. Élénk színű állatok, májusi nyerszöld és a fülledt költői őrület, nagy tavirózsák, a híd a Duna felett Budapesten, a behavazott Maros-gát és csak hull a hó, mint a korcsolyapályán, amikor 17 éves vagy és hóval temeted be magad, angyalokat formálsz és átfagysz teljesen.
          Ezek az első napok azután, hogy egy marék magyar forinttal maradtam és nem tudtam, mihez kezdjek vele. Kimegyek a konyhába és vizet teszek a teafőzőbe, előkeresem a levendulavirágos dobozkát és töltök. A láng forrásba hozza a vizet, az egész lakást bejárja a levendulaillat. Cukorral édesítem a teát. A konyhaasztalhoz húzom a széket, hogy itt kezdjek hozzá az íráshoz. Sosem szoktam az íróasztalnál, ott, ahol igazából kellene, és tudom is az okát, hogy miért nem. A szoba, ahová az íróasztalt tettük, túl nagy és az ablak a szemben lévő blokkokra néz, élőben követheted, hogy mit csinálnak a szomszédok, egyikük sem ír. Azon gondolkozom, hogy ha regényt írnék a Budapesten történt eseményekből, biztosan önéletrajzi regény lenne, és amióta egy szakmabeli kollégám, egy irodalomkritikus, azt mondta, hogy a nők kizárólag önéletrajzi ihletésű dolgokat képesek írni, azóta egyre gyakrabban hallgatok. Hiányoztam a folyóiratok hasábjairól, nem jelentem meg a kötetbemutatókon, nem tártam a világ elé az ötleteimet, csak papírra vetettem őket. Ismail Kadare, akiről azt éreztem, az én oldalamon áll, igazat adott nekem és azt mondta: „A férfiak is önéletrajzi megközelítésből írnak és az irodalomnak nincs neme, sem szabályai, a jó irodalomnak üzenete van.” The Doll című kötetében, Ismail Kadare a saját édesanyja portréját rajzolja meg. James Baldwin életrajzi dolgokról ír, John Freeman életrajzi dolgokról ír és így tovább.
            Friss marosvásárhelyi lakosként elmentem a J’ai Bistrot-ba, hogy megnézzek néhány magyar dokumentumfilmet, amiket akkor ott vetítettek. És figyelem anélkül, hogy ismerném az igazi problémát, a film igazi drámáját. A főszereplő is jelen volt a vetítésen. 1990 fekete márciusáról volt szó, amikor buszokon utaztatva, előzőleg politikailag felhergelve a magyarok és a románok egymásnak estek Vásárhely központjában. A filmben szerepelt egy helyi magyar család. A feleség így vélekedett: „a románok a románokkal, és a magyarok a magyarokkal. Menjen mindenki a saját járdájára. Mert hosszú időn keresztül volt jobb így. Azér’ van Marosvásárhelyen két járda, hogy a magyaroknak ne kelljen összetalálkozniuk a románokkal. Mindenki a maga oldalán. És ha házasodnak, mindenki a saját fajtájával tegye, a román fiú román lányt, a magyar fiú magyar lányt vegyen el.” A vetítés utáni beszélgetésen a főszereplővel és a könyv írójával egyszerre ragadunk mikrofont, és azon kapom magam, hogy én is beszélni kezdek: „Én Petrozsényben születtem és ott is nőttem fel, ahol voltak cigány, magyar és román gyerekek is, és nem emlékszem arra, hogy a szüleim bármit is mondtak volna otthon egyik vagy másik jogairól. A lépcsőházban laktak magyar szomszédok, akik magyarul beszéltek, tehát egy természetes multikulturális közegben nőttem fel, de sosem tápláltunk semmiféle gyűlöletet a másik iránt. Az én szememben mind gyerek volt, és mind a barátom, játék közben senkit sem érdekelt, ki-micsoda, és ide jövök és elkülönülést látok és egy dokumentumfilmet, ami az elkülönülésre biztat. Furcsának és feleslegesnek tűnik.” Nem tudom, mi volt a válasz, de kis idő múlva elmentem onnan azzal a benyomással, hogy egy vagány este volt, kicsit kimozdultam a tökéletes világomból.
          Hosszú idő elteltével, amikor utoljára mentem Magyarországra vonattal, azt álmodtam, hogy egy hibrid alakkal utazom állomásról állomásra. A megállók neveit nehezen lehetett kiejteni, olyan nyelven voltak, amit nem értettem. Az álom akkor ért véget, amikor ki akartam ugrani a mozgó vonatból, hogy megálljak valahol, mert a szerelvény sehol sem akart. Pár napot Budapesten laktam, nem messze a városközponttól, az egyik hídtól, a folyó partján. A lakás minimalista volt, fehérre meszelt falakkal, az előszobában, a bejárat mellett volt egy kicsi könyvszekrény, a nappaliban pedig egy impozáns fehér zongora, utcára néző nagy ablakokkal, szegfűvel és egy budapesti rádióval. Amikor étterembe mentem a központban, a pestiek által beszélt magyar nyelvet hallgattam, ami teljesen más volt, mint amit Marosvásárhelyen megszoktam. Hazaérve könyveket kezdtem keresgélni, hogy megtanuljak magyarul, de a könyvtárban: – Miért akarsz te magyarul tanulni, ha román vagy? Ilyet még sose hallottam, hahahahahaha…

Kemenes Henriette fordítása

MEGOSZTOM

Online könyvbemutatóink Marosvásárhelyről

Rendhagyó formában jelentkezik az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, hiszen a meghirdetett programok többségét csak online lehet nyomon követni a Könyvvásár Facebook oldalán.

A Holnap Könyvek egyik újdonságát, D. Mészáros Elek Albion fóliasátrai alatt című riportkötetét november 11-én, csütörtökön 18 órától mutatjuk be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében berendezett stúdióból. A könyvet méltatja és a szerzővel beszélget Szűcs László szerkesztő.

Ezt követően ismerhetik meg az érdeklődők Kemenes Henriette Odú című könyvét, mely a FISZ kiadásában jelent meg, s számos elismerő kritikában részesült. A könyvet Bartha László Zsolt színművész méltatja.

November 12-én, pénteken 10 órától ugyancsak élő közvetítésben mutatja be Kovács András Ferenc költő Ozsváth Zsuzsa Előző részek címmel, ugyancsak a FISZ kiadásában publikált verskötetét.

Pénteken, 13 órától közvetítik a színházból azt a kerekasztalbeszélgetést, amit Látóhatár ködfoszlányokkal címmel szerveztek az erdélyi Magyar irodalmi és kulturális folyóiratok jelenéről és jövőjéről, Karácsonyi Zsolt (Helikon), Vida Gábor (Látó), Zsidó Ferenc (Székelyföld), Szűcs László (Újvárad) főszerkesztők részvételével.