Tankó Andrea ’97-ben született Sepsiszentgyörgyön, jelenleg Budapesten él és tanul. 2024-ben jelent meg a Holnap Könyvek gondozásában A ránc gyermekei című debütkötete. A novelláskötet megjelenésének előzménye, hogy Tankó Andrea nyerte meg a 2022-es Tabéry Géza novellapályázatot, a nyertes díja első kötetének kiadása volt. A szerző élt a lehetőséggel. Kemenes Henriette, a kötet szerkesztője kérdezte a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.
Kemenes Henriette: Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezeknek a szövegeknek egy kötetben a helyük?
Tankó Andrea: A díj megnyerése után gondoltam arra, hogy kötetben is meg kellene jelentetni az írásaimat.
K. H.: A könyv a kisebbségi létről szól, a roma közösségek mai helyzetéről Romániában. Inkább a nők és a gyerekek sorsával foglalkozol. Szociális munkásként dolgoztál, személyes tapasztalataid adják a kötet alapját, mégsem egyszerű naplójegyzetekről van szó. Mennyiben inspiráltak ezek a dolgok? Mikor volt az a pillanat, amikor azt érezted, olyan tapasztalatok értek, amikről bővebben szeretnél beszélni?
T. A.: Nagyban inspirált mindaz, amit a telepen tapasztaltam. Ezek az emberek egy város szegregátumában élnek azóta is, és én a semmiből kerültem oda az első munkahelyem révén. Rögtön az elején nagyon nehéz sorsokkal találkoztam, többnyire nőkkel és gyerekekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, mert ez a program őket célozta meg. És a Tabéry-pályázat felhívásának egyik hívószava a tél volt, és valahogy a tél egy nagyon erős, el nem múló lelkiállapotként jelent meg bennem, miközben a telepen voltam. Az első szöveg erre a pályázati felhívásra érkezett. Aztán ezt követően, amikor olyan élethelyzetekkel találkoztam, amiket sokáig hordoztam, forgattam magamban, valójában kerestem egy csatornát arra, hogy elmeséljem. Az, hogy nem naplójegyzetek, az azért is fontos számomra, hogy eltérjen a valóságtól, de a szociális munkás tapasztalata megmaradjon. Az is szempont volt, hogy ezek az emberek sértetlenül kerüljenek át a szövegekbe. Fontos számomra a fikció és a valóság ötvözése.
K. H.: Vannak olyan szereplők a novellákban, akik valós, élő emberek, viszont az igazi nevük meg lett változtatva. A szerkesztés idején beszéltünk arról, hogy a neveket azért változtattad meg, hogy megőrizd a diszkréciót. Mennyire volt nehéz ezeket a megéléseket papírra vetni? Segített-e a látottak és tapasztaltak feldolgozásában? Olyan dolgok szerepelnek a kötetedben, amik megrázóak még az olvasók számára is, ezeket látni és tapasztalni még nehezebb lehetett. Hogy vitted magaddal ezeket a történeteket? És a lehető legjobb értelemben véve kérdezem, sikerült letenni ezeknek a súlyát?
T. A.: Nagyon sokat segített a kiírás vagy az átformálás abban, hogy hogy tudok viszonyulni, vagy hogy tudtam viszonyulni ezekhez a megélésekhez. Úgyhogy az írás maga mgkönnyebbülés volt az ő valós helyzetük megtapasztalásához képest. A pályázat megnyerése után, az első időben, inkább önfenntartó írásként születtek ezek a novellák, aztán lett tudatosabb az, hogy akkor szeretném megismertetni az olvasókkal is ezeket az embereket.
K. H.: Ahogy már mondtam, a nők, fiatalok, gyermekanyák sorsát írod le a kötetben. Olyan kisgyerekek sorsát, akik ki vannak téve mindenféle viszontagságnak. Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Most már íróként kérdezem tőled, olyan emberként, aki látta, megtapasztalta saját maga is, hogy milyen életkörülmények közt élnek ezek az emberek, hogy fontos volt számodra az, hogy hangot adj ezeknek a dolgoknak, amik vagy sehogy nincsenek kezelve jelenünk Romániában, vagy egyszerűen a szőnyeg alá vannak söpörve, szinte egyáltalán nem beszélünk ezeknek az embereknek a helyzetéről.
T. A.: Igen, a hangadás vagy mindezek kihangosítása nagyon fontos volt. Én alapvetően nem tekintek magamra íróként, inkább szociális munkásként tudom meghatározni.
K. H.: Kemény István is azt mondta, ő nem tudja, hogy költő-e vagy sem. Úgyhogy nem probléma, mi azért íróként tekintünk rád.
T. A.: Azt tapasztaltam, egyszerre van csend és zaj egy csomó minden körül, amit nem tudunk, és ez a nem tudás sok esetben rengeteg elégedetlenséggel jár, és kirekesztő magatartásokkal. Ezt tapasztaltam a városban, de sok más helyen is. Nekem fontos volt az, hogy konkrét embereket és egyéni történeteket ismertessek meg, fontos volt, hogy a szegénységről, a cigányságról, a lányanyaságról és a kisebbségekről beszéljek. Ezek mögött a masszák mögött igazából egyéni történeteket vagy egyének arcait tudjuk meglátni, és láttatni őket, kiemelni őket a masszából.
K. H.: Nagyon pontosan fogalmaztál, hogy masszának nevezted ezt. Embermassza. A borítóról is ez köszön vissza, amit Ozsváth Zsuzsa tervezett, igazából a te ötleted alapján. Ha szemügyre vesszük, arcok vehetők ki a gomolygásból, ez egy nagyon szép és egyben szomorú szimbóluma annak, hogy a romaság masszaként van kezelve, nincsenek nevek benne, nincsenek külön személyek, akikkel érdemes foglalkozni, akár mélyebben is, vagy segítséget nyújtani nekik. De egy pillanatra elkanyarodnék. A könyvvásáron kétszer hallottam azt, hogy Bodor Ádám szerint, idézem, a prózaíráshoz segg kell. Minden mellett, amivel foglalkozol, mikor van időd írni, hogyan zajlik nálad a munkafolyamat?
T. A.: Én ezt automatikus írásnak nevezem. Alapvetően úgy működtem, vagy működök azóta is, hogy inkább magammal, vagy közeli emberekkel osztok meg olyan történéseket, amik foglalkoztatnak, és aztán ezek egy kavalkáddá alakulnak. Csak utána ülök le írni. Valahogy így.
K. H.: Belejavítasz, miután kitetted az utolsó pontot?
T. A.: Igen, alapvetően. Most a páromra néztem, úgy szoktam belejavítani, hogy amikor sokadjára újraolvasom, akkor van egy magam felé irányuló kommunikáció, általában rázom a fejem. Azon, hogy ez azért így, ebben a formában nem lett valami jó. Úgyhogy igen, elég sokszor húztuk, javítottunk.
K. H.: A kötet szerkesztőjeként elmondhatom, Andrea maximalista, minden egyes vesszőhibára odafigyel, törekszik arra, hogy a lehető legtöbbet kihozza magából, egy-egy kéziratból, ahogy a maximumot hozta ki ebből a könyvből is. Első kötetként elég nagy visszhangot kapott. A sepsiszentgyörgyi kötetbemutatón nagyjából nyolcvan érdeklődő volt. Te minek tudod be ezt a sikert?
T. A.: Ez azért zavarba ejtő, mert nem tudom. Nem tudom, ez siker-e, hogy mi a siker egy könyv életében, igazából én azt szerettem volna, hogy az, amit résztvevőként érzékelek és tapasztalok, az kikerülhessen, eljuthasson azokhoz, akik kíváncsiak, és legyen egy belső nézőpont, ami kevésbé sztereotip. A szentgyörgyi könyvbemutató felkapottságát annak tudom be, hogy otthon kerül rá sor, és ez egy kisváros, az események híre is könnyen terjed. Meg azt hiszem, hazavinni valamit, ez a helyieket kíváncsivá teszi, számukra is fontos lehet.
K. H.: Milyen visszajelzéseket kaptál a kötet megjelenése óta?
T. A.: Finom vegyes. Inkább a szentgyörgyi bemutató után jutott el hozzám több visszajelzés, és érdekes volt azt tapasztalni, hogy sokan, különböző foglalkozású emberek kerülnek olyan helyzetekbe a mindennapok során, amikben tehetetlenek vagy dühösek, aztán jön a szégyenérzet, amiért nem áll módjukban segíteni. Vagy egyáltalán maga a kérdés, ami sokakat foglalkoztat: hogyan lépjek fel egy helyzetben, ahol elnyomást, vagy kirekesztést tapasztalok? Ez nagyon erős volt a visszajelzésekben, és jó volt azt látni, hogy rengetegen szembesülünk a tehetetlenséggel, és ez sokunkat bánt. Valójában sokan próbálkozunk különböző módokon vagy eszközökkel fellépni ezek ellen. Nyilván érkezett olyan visszajelzés is, hogy ezek szomorú történetek a kilátástalanságról, és ez a szomorú hangvétel kell-e valójában, mi az, amit adni tud? Sokszor került szóba a felelősség kérdése. Úgyhogy alapvetően összetett volt az, ahogyan az olvasók olvasták. Nagyon érdekes, hogy cigányságtörténeteknek vagy szegénységtörténeteknek olvasták. Az érdekel, ki minek olvassa, mert alapvetően én a többségi társadalom működésmódjait is szeretném felfedezni. Számomra ezek nem cigányságtörténetek, vagy szegénységgel kapcsolatos történetek, hanem egy hangsúlyosan általános viselkedésmód magunkról.
K. H.: Valahol mindenki megtalálja magát ebben a könyvben. Én azt vettem észre, és néhány olvasótól ezt a visszajelzést kaptam, hogy ha nem is személyesen ő rekeszt ki másokat, vagy nem ő tartozik a cigány kisebbséghez, akkor is hallott, látott már olyan történetet, ami erről szólt. Például kirekesztést, hátrányos megkülönböztetéstazt tapasztaltak a buszon, a városban. Van egy novellád, ami azt írja le, hogy viselkednek roma asszonyokkal egy ruhásboltban. Egész másképp kezelik, mint a többségi társadalomhoz tartozó vásárlót, és ezzel mindenki szembesül az életben. Szerintem azért jutnak el ezek a történetek mindenkihez, és azért találja meg mindenki magát bennük, mert a saját személyes tapasztalataikon is alapul. Úgy gondolom, ez a kötet érzékenyítő hatású. Azoknak az embereknek, akik nem nyitottak a kisebbségi társadalmakra, és itt nemcsak a roma közösségekre gondolok, ez a kötet jó arra, hogy érzékenyebbé tegye azokat, akik vagy nem ismerik, vagy nem akarnak nyitni ezek felé az emberek felé.
A kötetet Margó-díjra jelölték, ami azért is érdekes, mert a tied az első olyan Margó-díjra jelölt kötet, amit erdélyi kiadó adott ki. Aztán belekerült a shortlistbe is, a tízes listába. Hogyan érintett, amikor olvastad a hírt?
T. A.: Akkor éppen egy ukrajnai menekülteket támogató szállón voltam. Az irodalomterápiás továbbképzésben résztvevő csoporttársaim juttatták el hozzám ezt a hírt. Nagyon meglepődtem, igen, elég hihetetlen volt.
K. H.: Nem számítottál rá?
T. A.: Bíztam benne, hogy talán eljuthat, vagy értékesnek tartanák, de nagyon sok jó könyv volt a jelöltek listáján.
K. H.: Az előbb említetted az irodalomterápiát, most ezt tanulod Budapesten. Mesélj kicsit erről. Mit jelent az irodalomterápia? Mi az, amivel foglalkoztok és miért választottad ezt?
T. A.: Azért szerettem volna irodalomterápiát tanulni, mert én irodalmat tanultam alapképzésen, mesterképzésen pedig szociális munkát, és az irodalomterápiában látom ennek a kettőnek az ötvözhetőségét a gyakorlatban is. Különböző irodalmi, illetve hangzó szövegek révén közelítünk a saját megélésekhez, és ezek tematikusan sokfélék lehetnek. Eelsősorban hátrányos helyzetű fiatalokhoz vagy fiatal nőkhöz szeretném eljuttatni, de tartunk a klinikán irodalomterápiás foglalkozásokat időseknek, nőknek, férfiaknak. Ez egy nagyon általános, sokszínű és sokfelé ágazó művészetterápiás terület, aminek elsősorban saját élmények szolgáltatják az alapot. Azért különleges, mert van egy eszköz, ami egyszerre távolít és közelít. Valójában a direktsége annak, hogy saját magunkkal foglalkozzunk, egy kicsit feloldódik azáltal, hogy irodalmi szövegek, vagy kártyák, vagy művészeti alkotások kerülnek a fókuszba, ezáltal maguk a csoporttagok is előtérbe kerülnek.
K. H.: Az előbb említetted, hogy egy ukrajnai menekülteket támogató szállón voltál. Mesélnél erről egy kicist?
T. A.: Egy szállón dolgoztam Budapesten, ami konkrétan a lakhatással kapcsolatos ügyekhez kapcsolódott. Ukrajnából érkezett családoknak, túlnyomórészt gyerekeknek és nőknek segítettem lakhatáshoz jutni, és utána segíteni a támogatásban.
K. H.: Úgy látom, A ránc gyeremekei nagyon nagy segítség azoknak az embereknek, akiknek nincsen hangjuk. Rengeteget segítesz nekik, akár személyesen, tettekkel, akár azzal, hogy elmeséled a történetüket. Hogy látod, mi lenne a megoldás erre az alapvető problémára? Tudom, ezt nem fogjuk tudni most megoldani, de kíváncsi vagyok a véleményedre. Hogyan orvosolható ez a rendszerszintű probléma? Az elnyomáshoz, az előítéletekhez, a mélyszegénységhez való hozzáállás, a nők és a gyerekek kiszolgáltatott helyzete, vagy az, hogy akár ezek az emberek a telet, egy terhességet nem úgy élnek meg, mint azok, akik otthon vannak a családjukkal a melegben, számukra a tél nem az ünnepet, az ajándékokat és a családi együttlétet jelenti, hanem a fenyegetettséget, a fázó lábakat, az éhséget. A terhesség számukra a mocsok metaforája. Mik lehetnének azok a lépések vagy módszerek, amelyekkel ezeken az embereken segíteni lehetne?
T. A.: Én is rendszerszintű problámának látom. Eszembe jutott a feminista szociális munkának egy elmélete, a nézőpont feminizmus, ami azt mondja, hogy az a társadalmi pozíció, amibe valaki születik, erősen meghatározza azt, hogy milyen tudáshoz és világlátáshoz férhet hozzá. És meghatározza azt, hogy ezt el tudja-e beszélni egyáltalán, és azt, hogy ő alany, vagy csak tárgy. Azt gondolom, a figyelem, meg az elfogadó nyitottság vagy a jelenlét azok, amik nagyon egyszerű tettekben meg tudnak tartani, vagy adott esetben csak támogatni a nehéz helyzetben, de alapvetően ezek a szövegek a tehetetlenség érzésből, a kilátástalanságból születtek. Úgyhogy keresem azokat a válaszokat, amik segítségével jelen lehet lenni, valós segítséget lehet nyújtani.
K. H.: Nem olyan régen kaptad meg a Móricz-ösztöndíjat. Ez újabb löket az alkotói munkád támogatásához. Mi az, amivel most foglalkozol? Min dolgozol?T. A.: 2024-ben kaptam meg a Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, és a munkatervem abból állt, hogy mélyinterjúkat fogok készíteni fiatalon szült roma lányokkal. Igazából azt szerettem volna a saját hangjukon és a saját elbeszélésükben hallani, hogy a leányanyaság hogyan változtatta meg őket, mit jelentett számukra. Hogy a kisebb vagy a nagyobb közösségek hogyan álltak melléjük vagy fordultak el tőlük, vagy mondjuk a kórházi ellátásban, az oktatásban vagy bármilyen intézményrendszerben mit tapasztaltak, milyen viselkedésformákat, és ők hogyan élték meg azt, hogy kiskorúan váltak anyává. Ezeket az interjúkat dolgozom majd fel.
