Kőrössi P. József beszélgetése Kányádi Sándorral

Kőrössi P. József: Ott kezdeném, hogy beszélj arról az időszakról és arról a vidékről, ahol születtél, Nagygalambfalváról, a szüleidről, gyerekkorodról. 

Kányádi Sándor: Nagygalambfalvát az 1200-as évekből említik a pápai tizedjegyzékekben, a templomunk is a 13. századból való, épp az idén sikerült fölújítani. Szent Erzsébetnek volt szentelve a templom, és ugyan mi, reformátusok, derekasan lekapartuk az idők során a falfestményeket, az utolsó előtti, az ez előtti restauráláskor, pár évtizeddel ezelőtt Szent Erzsébet-freskók kerültek elő…

K. P. J.: Nem sikerült jól lekaparni.

K. S.: Nagyon szép a templom most is. S meg kell mondjam, a román állam adta a legtöbb pénzt a restauráláshoz. Egyedül a román állam annyit adott, mint az összes testvértelepülés együttvéve. Nagygalambfalva 18 kilométerre van Udvarhelytől, Keresztúr és Udvarhely között, s hát mit változott az évtizedek során már az én életemben? Megöregedett, azt változta. Valamikor 1600 valahány lakosa volt, most ezer körül van. Elvándoroltak, kiöregedtek az emberek. Régen Amerikában jártak, ugye, most ide járnak dolgozni Magyarországra, aztán itt maradnak. Etnikailag is változott. Szép román templom is van a faluban, megyeszerte a legrégibb műemlék talán, még a 18. században építették. A román templom most ortodox, de hát az volt az 1800-as évek legelején vagy az 1700-as évek végén. A Bolyai-levelezésből tudom, hogy Kemény János eladta a galambfalvi birtokát. Erről Bolyai Farkas ír a fiának Bécsbe? Az én gyerekkoromban azt Sebesinek, udvarinak hívták, olyan kicsi udvarház-féle volt. Ide hoztak be jó néhány, azt mondják, talán 50 román zsellércsaládot. Na ezek, a román nevük ellenére, ugye hát nyolcvan év megszakítással ez Románia volt, elmagyarosodtak: Dukák, Puják, Szojkák, Lukácsok lettek és mind református. A román tiszteletes úr, Sîrbu, s a gyerekei is elmagyarosodtak. Gyerekkoromban ő volt az iskolaigazgató. Volt a faluban egy hétosztályos román iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar felekezeti iskola. Na most hát Sîrbu tiszteletes gyerekei, a román pap gyerekei is ott éltek a faluban, tökéletesen beszéltek magyarul. Bubis, az én öreg barátom, Sîrbu tiszteletes úr fia, úgy beszélt magyarul, mint Tamási Áron. A csodálatos az, hogy román iskolába jártak, románul érettségiztek, a bécsi döntés után elmentek, utána meg visszajöttek. És ott maradt Bubis a faluban, vénlegény maradt, nem házasodott meg soha. A papilak a legrégibb ház volt a faluban, szalmatetős lehetett és alacsonyan voltak az ablakai. 1946-ban legények voltunk, amikor Bubist betettük az ablakon, ő meg bekiabált, hogy itthon vagy-e az oláh pópa? Az apja pedig hálósipkában, énekelve válaszolt: tudom kinek a gyereke vagy, megmondalak az apádnak, kötélrevalója… 

K. P. J.: Azért érdekelnek ezek a kapcsolatok, mert azt gondolom, hogy te, a későbbi fordító ekkor, először gyerekként ismerkedsz a román meg az egyéb kultúrákkal, majd beérett költőként tudatosan ismerteted a magyar olvasóval a román, a német (szász) és jiddis nyelvű költészetet. 

K. S.: Nem, az én érdeklődésem az ahhoz gyökerezik, hogy édesapám négyelemis, falusi művelt ember volt, nyugodjék békében, akinek a könyvtári kartotékjához több lapot hozzá kellett ragasztani. Olyan gyakran járt könyvtárba, hogy hozzá kellett toldani. Neki én már első elemista koromban fölolvasója voltam. Hallgatni szerette, úgy, mint a mai ember a hangoskönyvet. Az én falumban, gyerekkoromban, attól való félelmünkben, hogy nem jutunk be a korlátozott létszámú felekezeti iskolába, mindenkit megtaníttattak – mint a zsidókat a héberre – négy-, ötéves korukban írni-olvasni a családban.

K. P. J.: Otthon?

K. S: Otthon. Azt szoktam mondani, hogy a magyar történelem az én falumban kezdődik. De nem csak a magyar történelem, a világtörténelem is, legalábbis a keresztény, a bibliai része, mert én a Sínai-hegy lábánál születtem. A szomszéd falu és a mi falunk határában a legmagasabb hegyet Sinai-hegynek hívják, írni-olvasni pedig Mózestől tanultam. Méghozzá kőtáblán. Ugyanis egy nagy kövön ültem, Mózsi bácsi pedig az utcai gyerekeket írni tanította, a közelieket, a kicsiket. Fölírta cseréppel vagy szénnel, hogy kezdetben vala az ige. No, ez a ká betű, mondta. Ezt mi megpróbáltuk lemásolni. Karácsony felé már minden betűt tudtunk, legalább a nevünket le tudtuk írni, olvasni tudtunk. Nem úgy volt, hogy húzunk egy egyenest, aztán egy hét múlva megtámasztjuk, egyik napról a másikra megtanultunk leírni a betűket. Tehát én tényleg tőle, Mózestől tanultam írni… A Sinai-hegy alatt. 

Mi gyerekkorunkban az öregektől is tanultunk. Azt például, hogy mi tényleg Csaba királyfi leszármazottai, utódai, népe vagyunk, tényleg Attila király volt a… – s aztán így jöttek a legendák. Ahogy a versben fölsoroltam: a galambfalvi templom cinterméből alagút vezetett egészen az udvarhelyi Budvárig. Budvár nyilván Buda, Attilának a testvére. Ez volt a mi magyar történelmi tudatunk. Az én falumban az iskola pár év múlva 450 éves lesz. Nem az épület maga, hanem Pál mester, az iskolaalapító. Ő volt a deák, az első, akit följegyeztek, 1500 nem tudom, hányból. Pál mester. Pál deák, a mester. Pál deák. Ő volt a kántor, ő volt az első tanító. 

Az iskolához tartozott a népi színjátszás hagyománya, az is a 18. századra nyúlik vissza. 11 éves koromban voltam olyan beteg, hogy lemondtak rólam. Kétoldali tüdőgyulladás, mellhártya-gyulladás, és akkor penicillin még nem volt. Édesanyám 1940-ben halt meg, és én 1941-ben lettem ilyen beteg, mert családi terhek is ránk szakadtak, főznöm is kellett, édesapám azt mondta, meg kell tanulni főzni.

Keresztúrra vittek korházba a szekér derekában. A spanyolfal mögött feküdtem egy viaszosvászonnal borított díványon és azt hallottam a spanyolfal mögött, hogy az orvos azt mondja: hát ez a gyerek hosszú ideig fizikai munkát nem végezhet. Nem tudtam, mi az a fizikai munka, és hallom apámat, aki azt kérdezi: a lovakat sem viheti ki a csordába? Azt se. S nagy csönd volt. Éreztem, hogy én ettől kezdve fölöslegessé váltam. Azt kérdezi ekkor az orvos apámtól, hogy esze van-e? Hát a tiszteletes úr, azt mondja, van. Akkor adják kollégiumba. Na és így. Jöttünk haza, a szekér derekában feküdtem, s a bakon ülve édesapám hátraszól. Azt kérdezi, elmész-e a kollégiumba? El, mondtam. Na, négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz magadnak, amilyet szeretnél, én, ha meghalok, engem ne átkozz, hogy ez is szerettél volna, meg az is, de volt egy buta apád, aki megakadályozott. S becsapott a lovak közé. Ez történt.

K. P. J.: Nagy csalódást okozhattál édesapádnak. Azelőtt, 11 éves korod előtt te dolgoztál, mert azért a falusi gyerekek…

K. S.: Hatéves korom óta, testvéremmel együtt, annyit, amennyit magamra veszek és megeszek, annyit megdolgoztam. Nálunk az hagyomány volt, hogy egy jobb családból, kérlek szépen, valaki egy kollégiumban néhány osztályt járjon. Édesapám úgy gondolta, ha a tiszteletes úr azt mondja, akkor legyen úgy. Régen kellett vinni a szalmazsákot. Megtöltöttük a szalmazsákot.

K. P. J.: Voltál 11-12 éves.

K. S: 1941-ben 12 voltam, és ötödik elemit végeztem, a tanítók kegyelméből, mert három osztályt jártam reformátusba, aztán egyet román iskolába. Egy árva szót sem tudtunk románul, senki… Amit románul tudok, a református kollégiumban, a román órákon tanultam, ami kötelező volt az úgynevezett bécsi döntés után. Lévai tanár úr, nyugodjék békével, így kezdte az órát: édes gyermekeim, évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élni, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig élhessünk együtt békességben. Ezt tanították az A osztályban. Ugyanabban a kollégiumban, a B osztályban egy másik tanár így kezdte: az ellenséget a saját nyelvén lehet legyőzni, meg kell tanulni oláhul. Ugyanazon a kollégiumon belül. A vicces az, hogy 1945-ben, vagy a változás után Lévai tanár urat, aki a mi tanárunk volt és egymás tiszteletére tanított, deportálták, a másikból meg párttitkár lett. Édesapámnak a katonatársa Kohn Elek volt, a faluban az egyik boltos, annak a sógora volt Schönfeld Nándor, Schönfeld Nándor bácsit édesapám hozta Galambfalvára, ő ment érte télen szánnal Héjjasfalvára, mert kommendálták a Kohn-lányt elvenni feleségül. Ő hozta az új vőt, a családba, és hát Nándor úr nagyon szegény – valahonnan Máramarosból jött, vagy honnan –, otthon jiddisül is beszéltek, és nem volt nagykabátja, édesapám lópokróccal takargatta. Fenena nénire, Nándor bácsi feleségére úgy emlékszem, hogy legtöbbször nagy hasa volt; hat vagy hét gyereket szült. Italmérésük is volt, ott ült, és mondta Nándor úr a feleségének, hogy ne haragudj, Miklós a hibás, az én édesapám, mert ha ő nem takargat be a pokrócba, akkor nem tehettem volna kárt benned. Áldott kár, amit tettem. Édesapám volt a díszgój. Nem hülyeség! Minjen is volt, mert ha nem volt elég zsidó, beállt, hogy legyen ki a tíz, mert a zsidó szertartáshoz legalább tíz férfinek kell lenni. És én nem is tudtam, hogy ezt örököltem, ezt a foglalkozást, mert Kolozsváron csak telefonált a hitközség elnöke: Sándor, meghalt egy öregasszony, és nincs ki a tíz. Milyen? – kérdeztem. Ortodox vagy neológ? Hogy aszerint menjek a temetőbe. És akkor mentem. Ezt a minjenséget édesapámtól örököltem. Az utolsó kolozsvári rabbi Sao Paolóból jött haza, Jólesz Lászlónak, aki az én jiddis kötetemet fordította, annak a bátyja volt, sokszor segítettem ki. Még valamit, amit édesapámtól tanultam: a másik komája a cigány gyepmester, Gyula Sándor volt. Gyermekkoromban, dolgoztunk az udvaron, és beállított Gyula Sándor, mire odaszólt nekem az édesapám, Sándor, hozz egy széket a gyepmester úrnak. Kihoztam a széket. Letörölted? Előtte kell letörölni a széket, nem a vendég után. Ezt én édesapámtól tanultam, mégpedig a gyepmester ürügyén. Nem szeretek ezekről beszélni, dicsekvésnek tűnik. Édesapám hazajött a második világháborúból, ahol elvesztette bal lábfejét a hazával együtt, akkor, 1946-ban én már olyan legény voltam, tizenhét éves.

Az első dolgom volt eldicsekedni, hogy mentettem meg a lovakat az oroszok elől, mire ő, mivel már tudta, amit tudott, hogy Németországban mi történt, azt mondta: inkább Nándor úr családját mentetted volna meg. A halála előtt nem sokkal, egyszer meg ezt: Sándor! Az a második világháborús emlék, ott a cinteremben, nem teljes addig, amíg nincsen rajta Kohn-komám és Nándorom családja. Hát mondtam, édesapám, meg kellene kérdezni az életben maradottól, hogy szeretne-e ebben a szomorú faluban egyáltalán emléket.

K. P. J.: Amikor egyedül maradtatok ti férfiak, mert meghalt édesanyád, elég nehéz lehetett nektek…

K. S.: Odaálltam palacsintát sütni, édesapám nem tudott egy levest se megmelegíteni, mindent nekem kellett megtanulni. Mentem a szomszédhoz, megkérdeztem a Márta nénitől vagy Irma nénitől, hogy kell palacsintát sütni, először megkeverték nekem, másodszor már én csináltam. Mindent, a háztartást is én vezettem, a lovakat is én láttam el. Faluhelyen az úgy van, hogy nyáron szénát nem eszik a ló. Azt csak télen eszik, nyáron zöldet. Szigorú ember is volt édesapám, de hát önállóan, ketten voltunk. Az egyik nagynéném főzött azért, oda én jártam lóháton elhozni a kosztot, a másik kenyeret sütött. Így volt mindaddig, amíg én maródi nem lettem. Akkor elvonultam egy szalmazsák tetején a kollégiumba.

K. P. J. Hogy elmenj-e Tamási Áron temetésére, amiben lehetett kockázat is, édesapád jó tanácsot adott…

K. S.: Ezt meg is írtam, azt hiszem, a Magyar Naplóban, egy visszaemlékezésben, hogy amikor Tamási Áron meghalt, akkor kaptuk azt a hírt, hogy otthon, Farkaslakán akar temetkezni. Mindenki nagyon örült, és arról volt szó, hogy Zaharia Stancu fogja temetni, aki akkor a román Írószövetség elnöke volt. Kérlek szépen, mindenki meg is volt ebben nyugodva, boldogan készültünk a farkaslaki temetésre, de közben megtörtént a budapesti búcsúztatás. A budapesti búcsúztatáson ott volt Roşianu nagykövet úr is, és hát valaki, nem tudom ki, egy buzgó székely, egy székelyruhás elkezdte énekelni a székely himnuszt, amit, azt hiszem, akkor hoztak divatba. Erre a nagykövet nagyon megijedt… Erre a székely himnuszra Tamási Áron bácsi is azt mondta, hogy hülyeség. Azt mondta, nézz ide, le is írtam: a szövege silány – ő mondta –, képzavaros, a nótája… záróra előtti vagy még inkább záróra utáni nótára emlékeztet. Egy ilyen kis népnek, egy több törzsből álló kis népnek, mint mi vagyunk, akik egy nyelven beszélnek, egy himnusz bőven elég, az, amelyik így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart. S én mondtam, tegyük hozzá: ott ahol van, felekezetre való tekintet nélkül, s ebben egyetértettünk. Ezen a beszélgetésen, a Fészek klubban, 1962-ben, ott volt Gábor Áron is, s én Áron bácsi kívánságára Kányádi Áron lettem erre az éjszakára. Emlékszem, erre pezsgőt is ittunk. De vissza a temetésre. A románok megijedtek, hogy ebből valami irredenta dolog lesz, és azt mondták, hogy nem. Az Írószövetség kolozsvári főnöke se jött. Úgy emlékszem, hogy úrnapja volt, az udvarhelyi búcsú, és azt hiszem csütörtökre esett volna. Munkásgyűlések voltak mindenhol, és megtiltották, hogy bárki is elmenjen a temetésre… Ne legyen tömeg. Kérlek szépen, nem igaz az a legenda, hogy „tévedésből” a románok Lupeni-be vitték azt a koporsót, hanem az történt, hogy megijedvén, késleltették.

K. P. J.: Elterjedt, hogy összekeverték a két falut, hogy Farkaslaka helyett, aminek a román neve Lupeni elvitték volna egy másik, azonos nevű településre… 

K. S.: Nem, nem is lehetséges. Jakab Gábor, aki akkor kántorizált és farkaslaki születésű, leírja és nekem pontos dokumentációm van. Az aradi nemzetköziről lekapcsolták, és várakoztatták a személyvonatot. A személyvonathoz kapcsolták, hogy ne érkezzen időben, de még azon a napon megérkezett, este 11 órakor vagy 10 órakor vettük le a koporsót és a református kápolnában aludt Áron bácsi egy éjszakát, másnap délben temettük el Farkaslakán. Na a Farkaslakára menetel már meg volt tiltva. Balogh Edgárék Korunk-kocsival jöttek, de a benzint ők maguk fizették. Én, amikor hallottam, hogy nem lehet, akkor elmentem Kovásznán, Gazda Jóskához, ott tartottam egy találkozót, és kaptam tiszteletdíjat, tíz szem diót, mégpedig Csomakőrösről, arról a fáról, amelyiket állítólag Kőrösi Csoma maga ültetett – ez volt az én tiszteletdíjam, tíz ilyen kicsi dió.

K.P.J.: Miért kaptad a diókat?

K.S.: Azért, mert tartottam egy találkozót. Méghozzá az első irodalmi törvényszék ülésén vettem részt, utána Nagy Imre bácsinál szálltam meg…

K.P.J.: A festőnél.

K.S.: A festőnél, és ott én mindjárt megettem egy diót, hogy milyen ízű a dicsőség. Egyet Imre bácsinak adtam szállás fejében. Amelyik most azt hiszem, ott van a farkaslaki múzeumban. Imre bácsi odaajándékozta azzal a tollal vagy nem tudom, mivel együtt, amit Tamási Árontól kapott. Édesapámmal pedig úgy történt, hogy mondom neki, kaptam egy táviratot a Napsugár szerkesztőségéből, hogy ne menjek a temetésre. Mondtam, s mutattam édesapámnak, mire ő azt kérdezte, hogy ha elmész, azért mennyit adnak? Kérdem, hogyhogy mennyit? Mire gondol. Hát, hogyha bezárnak. Hát legfeljebb három évet. Azt mondja, fiatalember vagy, kibírod, de azt a szégyent nem tudnám elviselni, hogy ne menj el a temetésére. Ezt így mondta édesapám.

K.P.J.: Sok legenda van veled kapcsolatosan, például van még egy, amit húsz-harminc éve Váradon lehetett hallani, hadd kérdezzelek most személyesen erről téged. Mint költőt, a nálad fiatalabb Páskándi Géza fedezett fel?

K.S.: A székelyudvarhelyi villamosipari szakközépiskola megkésett érettségizője voltam, 1950-ben érettségiztem, és az érettségi évében írtam a faliújságba néhány verset. Éppen apparitor voltam, az apparitor ugye az ügyeletes. Azt mondják, hogy keres engem Páskándi Géza. Ő akkor az Ifjúmunkásnál volt, Majtényi Erik fedezte fel, és 17 évesen vitte el Szatmárnémetiből. Lógott a cigaretta a szájából, pattanásos volt, magasabb fiú, mint én, dús haja volt. Azt mondja, szervusz, Páskándi vagyok, a költő, remélem, ismersz, az Utunkban futottam be… Ő volt 17, én 21. Azt mondja, olvastam a faliújságon a versedet, nagyon tehetségesnek talállak. Megiszunk egy sört? Elmentünk sört inni. Azt kérdezi útközben, hogy szeretnél megjelenni a szerkesztői üzenetekben? Mondom, hogy nem. És a költői próbálkozásokban? Mondom, hogy nem. Én szerkesztem, jó, mi? Mondom, én nem szeretnék megjelenni. Azt mondja, igazad van. Szeretnél megjelenni az oldalamban? A kultúrát én szerkesztem, jó, mi? Hát nem. Erre a következő alkalommal, talán egy hét telt el, jön, és azt mondja: te, kellene nekem egy aratási békevers. Falusi fiú vagy, ehhez jobban értesz, azt mondja, én kimegyek Szentkeresztbányára a bányászok életéről írok egy ciklust… Akkor hallottam ezt a szót először, ciklus. Azt mondja, 12 sor lehet, a szótagszámot, valamint a rímképletet magam határozom meg. Kérdezem, akkor ez olyan, mint az úri szabóság? Olyan. Géza megérkezett két nap múlva a ciklusszerzésből, én terítettem neki a konyhában az iskolában… és odaadom a verset. A futóárkot benövi, búza nő a helyén. Ez a szó, hogy futóárok, benne volt. Géza ül, eszi a paszulylevest, előveszi a töltőtollát, és azt mondja, te, mi az, hogy futóárok? Hát mondom, a lövészárok egyik összekötő árka. Rám nézett, hogy hát akkor kihúzza, legyen helyette lövészárok, beírja, hogy lövészárok. Nem, mondom, az én versembe már ne javíts bele. Azt mondja, ez az úzus, ezt a szót is tőle tanultam. Mondom, úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javítson bele senki. Tetszel nekem. Hogy mondja? Mondom, futóárok. És éreztem, hogy Géza tőlem tanulta ezt a szót. Meg is jelent a vers, érettségi napján megérkezett a tiszteletdíj is. Az, kérlek szépen, ezer lej volt, régi pénzben. 21-en érettségiztünk, a fél liter bor járt mindenkinek, én pedig mindenkinek tudtam még egy fél liter bort venni az első tiszteletdíjból. Sőt nemcsak a fél liter bort, hanem ott az internátusban, a konviktusban volt a bankettünk, ahol be is rúgtunk, és a sótartókkal célba dobáltunk. A sótartók árát is meg tudtam reggel téríteni. Ez 1950-ben volt. Akkor feljöttem Kolozsvárra, a színművészeti főiskolára.

K.P.J.: Miért a színművészetire mentél?

K. S.: Színész szerettem volna lenni. Verseket is írtam, és Petőfi Sándor is színész is volt, Arany János is volt színész. Különben is én talentumos voltam, mert megrendeztem, el is játszottam a főszerepet Sárközi György: Dózsa című drámájában. Édesanyám, Isten nyugosztalja, a falunak a primadonnája volt, minden évben legalább két színjátékot bemutattak, népszínműveket. Az én falumban a 18. századra nyúlt vissza ez a hagyomány.

K.P.J.: Folytassuk Majtényi Erikkel.

K.S.: Haló porában is irigylem a magyarságáért. Az édesanyja az első magyar tanítónőképzőt végezte Temesváron. Jött Trianon, férjhez ment Man(n) Erik bácsihoz, és tüdőbajos lett, ami nagyon súlyos betegség volt. És attól való félelmében, hogy ha ő meghal, a gyereket, Eriket, akiben talán a legkevesebb magyar vér folyt, mert ugye volt benne francia, sváb, zsidó és magyar, német iskolába adják, és nem fog tudni írni-olvasni magyarul. Három-négy éves korától hatéves koráig megtanította neki csaknem az összes Petőfit. Amikor az édesanyja meghalt, ő már olvasott magyarul. Az történt, amit az anya sejtett: az ő halála után, a grószmutter német iskolába adta a gyereket. Harmadik elemista volt, amikor rabló-pandúrozás közben a temesvári pincében vagy padláson talált egy Petőfi-kötetet. Boldogan vitte a grószmuttihoz. A grószmutti elvette a Petőfit, a gyerek kezébe adott egy Schillert – na, ezt kell olvasni! –, kinyitotta az ablakot, és kidobta a Petőfi-kötetet a virágágyások közé. A kis Erik később lement, megkereste a Petőfit, magához szorította, és elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar költő lett. Namármost ez nem volt olyan könnyű, mert aztán annyira magyar lett, hogy a bécsi döntés után átszökött Magyarországra. Elvitte a verseit Szabó Dezsőnek, aki még meg is dicsérte, és ő úgy gondolta, hogy ami biztos, az biztos, beáll magyar önkéntesnek, honvédnek. De megijedt, hogy a zsidósága ki fog derülni, és visszaszökött Romániába. Romániában lesittelték, Gheorghiu Dej-zsel, Ceauşescuval együtt ült a Târgu Jiu-i lágerben, és ott lett belőle, hogy úgy mondjam, kommunista.

Onnan kiszabadulván, jöttek az oroszok, még nem volt vége a háborúnak, és a németeket vitték el, Erik a Wermacht-foglyokkal együtt fejtette a szenet. Korábbi kommunista harcostársai nem álltak ki mellette. Miután Erik hazajött, elvette László Olgát feleségül, akinek a bátyja kinevezte őt Aradra… nem is újságírónak, hanem főszerkesztőnek az aradi pártlaphoz. Onnan került 1948-ban az Ifjúmunkás élére, ismét főszerkesztő lett. És akkor ő elment, és fölfedezte Páskándi Gézát. 

K.P.J.: Páskándi meg téged. Később vele milyen kapcsolatotok volt?

K.S.: A lehető legjobb.

K.P.J.: Konfliktusmentes volt a barátságotok?

K.S.: Dehogy. Veszekedtünk is, ne viccelj. Nézz ide. 1957-ben, amikor őt letartóztatták, Fodor úrral elmentünk a Központi Bizottsághoz. Voltunk Fazekas elvtársnál, voltunk Miron Contantinescu elvtársnál és voltunk Nagy István elvtársnál is… Emlékszem, hogy Balla Károly álnéven jelentkeztünk be valamelyiknél, és hát láttam, hogy reménytelen. Fazekas elvtárs is mondta, hogy így, úgy, az ellenforradalom – később tudtuk meg, hát ott mindent lehallgatnak. Nagy tégelyekben kihegyezett ceruzák voltak, hogy fontos dolgaikat lejegyezzék. Miután láttam, hogy hiábavaló dolog lesz a mi látogatásunk, eredménytelen, kinéztem magamnak egy sárga ceruzát, és… eltettem. Mikor lejövünk, mondom Fodor úrnak, hogy nem jártunk potyára, mert loptam egy ceruzát. Meg vagy őrülve? Azt mondja, észrevették, meg kell gyónni, mondom, nem kell. Sándor, ezt azért hoztam el, mert ha egyszer eszükbe jutna letagadni, hogy ottjártunk, előveszem ezt a ceruzát.

K.P.J.: A mai napig őrzöd?

K.S.: Vagy itt van (Budapesten), vagy Kolozsváron. Itt van, azt hiszem. 1970-ben valamikor Tusnádon, a nevek nem fontosak, vezető emberek társaságában tanultam meg azt, Fazekas elvtársnak a pártüdülőjében, hogy tejszínt kell inni másnaposságra. Akik ott mulatoztak előtte, mind tejszínt kaptak reggelire. Azt mondja Fazekas, hogy hol voltatok ti, magyar értelmiségiek, hogy ezt a zseniális Páskándi Gézát hagytátok bezárni. Mondom, Fazekas elvtárs, nekem van egy ceruzám. S elmondtam a ceruza történetét. Géza a börtönből is írt levelet… Van egy levelezőnapom, amiben azt írja, hogy megkaptam a csomagot, amíg nem írok, ne küldjetek semmit. Soha nem küldtünk neki csomagot, de ezzel a lappal jelezte, hogy hol van éppen, honnan írta. A feleségemnek évfolyamtársa volt, nagyon szerettük Gézát, amikor kijött a börtönből, az első kolozsvári estét nálunk töltötte, azután is többször jött. 

K.P.J.: Nagyon fontos szerepe van az életművedben a műfordításnak, ezen belül a román költészet fordításának. Azt is tudom, hogy számos román íróval nagyon jó kapcsolatod volt végig.

K.S.: Először is én komolyan vettem, amit Lévai tanár úr a kollégiumban tanított nekünk. Nem tudok, ma sem tudok jól románul. Nem tudok. 

K.P.J.: Miért fontos, hogy Lévai tanár úr üzenete végigkíséri az életedet?

K.S.: Először is a világköltészetet az ember műfordításokban ismerte meg, és a magyar költészetnek az a nagy szerencséje, hogy a legjobb magyar költők fordították a világköltészetet. Igaz, hogy minden költő egy kicsit a saját képére és hasonlatosságára fordít, de mondjuk Szabó Lőrinc költészete, a Babitsé, a Kosztolányié legalább akkora, mint Rilkéé, na de hát nem a pityipalkóé. Ez ad rangot. 

Az egyik román költő és… aktivista elmondott nekem egy keleti közmondást. Ez is a műfordítás. Ha van egy almám s megfelezem veled, neked is lesz egy fél almád, nekem is marad egy fél almám. Ha van egy dalom és megtanítanak rá, nekem is marad dalom, neked is lesz egy dalod. És fordítva is. Na hát ez. Én arra gondoltam, hogy nekem itt, Romániában, Erdélyben… Én Romániát szoktam mondani, mert a bukarestieket sem hagyom ki, meg a bánátiakat sem hagyom ki, meg a bukovinai csángókat sem hagyom ki. Erdély a Királyhágónál kezdődik és a Keleti-Kárpátoknál ér véget. Nem vagyok hajlandó lemondani a Bánságról, Partiumról. Ezt én Bécsben 1967-ben, mikor ott először tartottam előadást, amikor is a PEN-klubba voltam meghívva, ott is a magyar költészet fájának romániai ágáról beszéltem. A korona általában átnyúl a kerítésen. A magyar nyelv a mi hazánk. Én azt mondom, hogy a műfordítás a legtisztességesebb imperializmus. Úgy hódít, hogy semmit sem foglal el. 

K.P.J.: Nagyon szép.

K. S.: Azért kötött le a műfordítás, mert meg akartam ismerni belülről azt a költészetet. Ha bizonytalan voltam, megmutattam Fodor úrnak, meg másoknak, román szakosoknak. Ha ők is elakadtak, elmentem a románokhoz. Előfordult, hogy a románok összevesztek az értelmezésen. Eminescu Glossza című nagy versének a fordítására Dsida Jenő, aki azt hiszem, 32 évet élt, kilenc évet szánt. Egy Eminescu-ünnepségen nagyon nagy sikerem volt. Magyarul tartottam előadást, azt fordították románra. Mikor azt mondtam, hogy Eminescu reánk nagyobb örökséget hagyott, mint a románokra, csak néztek. Eminescu összes verse, még a töredékei is le vannak fordítva magyarra. Van olyan Eminescu-vers, amelyiknek öt, tíz, sőt van olyan, amelyiknek húsz magyar változata van. Megtapsoltak. Nagyon megtapsoltak.

K.P.J.: A könyvedben leírsz egy olyan történetet, ami számomra azért csodálatos, mert arról szól, hogy évtizedekig képes mocorogni benned a tökéletlenség, és amíg nincs megoldva, addig, nem nyugszol, folyamatosan foglalkozol vele.

K.S. Megjelent Illyés Gyula nagy ismeretsége révén és anyagi áldozatával 1962-ben Párizsban a magyar költészet antológiája. Megkérdeztem, hogy az Előszót miért nem francia írta. És azt mondta, hát kedves Sándor, az úgy volt, hogy Garai nagy vacsorát adott, mi készen álltunk a nyersfordításokkal, testre szabottan a nagy francia költőkre. Az első vacsorán kiosztottuk. Volt egy második vacsora, ahol összehasonlítottuk, a harmadik, ahol a javításokat ellenőriztük, a negyedik vacsora, az ötödik vacsora lett volna a szövegek véglegesítésének alkalma. Olyan francia költő is volt, aki az ötödik vacsorára se fordított egy sort sem, de olyan végképpen egy sem, aki a másik fordítását is elolvasta volna. Miért mondom ezt el? Mert én el voltam kényeztetve. Amikor megjelenőben van az első román nyelvű kötetem, azt mondja Baconsky – aki Bukarestbe volt száműzve és nyelveket tudott, tudott besszarábul, német iskolába járt, oroszul tudott, franciául tudott, és amikor mindenhonnan kirúgták, akkor hol francia, hol német ösztöndíjjal fordított 20. századi európai költészetet – „hallom, kötete jelenik meg románul.” Mondom, igen. Ki fordította? Mondtam, hogy ki fordította, nyersfordítás volt. „Az nagyon jó mesterember. Megengedi, uram, hogy mielőtt nyomdába menne, elolvassam?” Hát, mondom, megtenné? Nagyon szépen kérem, hogy ami rosszul hangzik románul, dobja ki kegyetlenül. Nem tudtam, hova legyek, s megírta hozzá az előszót is. Ez nem jelent meg azóta sem magyarul. „Én ezt a fiatalembert még fiatalember korából ismerem, olyan volt az arca, mintha fejszével faragták volna, és még mielőtt a verseit ismertem volna, megéreztem benne az autentikus költőt, azokkal a titkos antennákkal, melyekkel a költők és az útonállók egymást első pillantásra felismerik.” És akkor utána azt mondja: „Ha hallottak József Attiláról, s el szeretnék helyezni, mert mostanában szokás könyvespolcokon, nézzenek ki József Attila és Lorca között egy helyet a számára.” Ez egy másfél flekkes előszó. 

K.P.J.: Sándor, három dolgot szeretnék: az egyik Várad, ugye a feleséged nagyváradi. A másik, több emberről szerettem volna kérdezni, és ami még fontos lenne nekem, mert szerintem ezt te csinálod a legcsodálatosabban és sokan tanulnak most már tőled, hogy te tulajdonképpen neveled az olvasóidat. Elmész az óvodába, elmész a kisiskolásokhoz, s nagyon sokszor nem is a saját verseidet mondtad… Horváth Imre verseit mondtad. Na de kezdjük az elején: Várad.

K.S.: Hát Várad ugye már nincs, mióta itt vagyok, elsodorta az idő Váradot, de… úgy szól, mint a váradi harang. Ezt Imre – Hubay Miklóssal szoktuk fölidézni. Miklósnak 90 évesen még mindig jobb a memóriája, mint az enyém. Imrének a nevét elég korán megismertük, és aztán Váradra is jártam, odavalósi a feleségem.

K.P.J.: Ott ismerkedtetek meg?

K.S.: Nem, a kolozsvári egyetemen, aztán ő elment Vásárhelyre orvosira, otthagyta a filológiát, de sárgaságos lett, és akkor abba kellett hagynia az orvosit, és visszajött a filológiára folytatni. És akkor mondtam, mi van, Tichi elvtársnő, mert én Bara Margiton kívül kezit csókolomot senkinek nem köszöntem abban az időben, és Tichi elvtársnő…

K.P.J.: Miért mondod elvtársnőnek?

K.S.: Azért, mert akkor úgy beszéltünk az egyetemen. Na, mondom, mi van, Tichi elvtársnő, maga visszajött? Azt hiszem, 1957-ben volt ez. Azt hallottam, hogy férjhez ment valami öregúrhoz. Azt mondja, nem, magára vártam, Kányádi elvtárs. De ezt olyan éllel mondta. Na jó. Aztán egyszer meg akartam hógolyózni, mikor filológus volt, és akkor azt mondta, hogy menjen a fenébe, maga hülye Kányádi. És akkor azt mondtam Gherasimnak, hogy beszélhet az emberrel így a felesége. Aztán… 1958 – ötven éve mindjárt – összeházasodtunk. A mi házasságunknak két biztos alapja volt. Az egyik, hogy az ő szülei 150 kilométerre, az én rokonaim 180-ra laktak, senki nem szólt bele a házasságunkba a családból. A másik, hogy azt mondta, Sándor, te mindig szolgálatban voltál, téged úgy tiszteltek, hogy senki sem mert nekem udvarolni. Ez egy váradi…

K.P.J.: Volt egy időszak, amikor ő elég nagy bajban volt, ugye?

K.S.: Hát rámfázott, hogy úgy mondjam, mert amikor 1958-ban hivatalosan összeházasodtunk, tíz hónapot éltünk úgy, hogy nem volt lakásunk, én az albérletemben, ő egy másik albérletben, közösen az egyik barátnőjével. Aztán megkaptuk azt a lakást… tíz hónapra rá. Én egy tömbházit szerettem volna, azt, ahol most is lakunk, május 1-jére ki kellett ürítenünk… Két hónap múlva elvitték a feleségemet, ahogy odaköltöztünk. És bent volt kilenc hétig. 

K.P.J.: Lehetett tudni, hogy miért?

K.S.: Hát aztán kiderült. Elmentem, randalíroztam a rendőrfőnöknél. Mert a rendőrfőnök felesége Tamás Mari volt, az én kolléganőm a Napsugárnál. Ez meg Hutira Jóska volt, Isten nyugosztalja békében, egy rendkívüli férfi volt, mint megjelenés is, azonkívül műveltségre. Nagyon jó esztergályos volt, olyan esztergályos, akit illegális múltjáért, illegális voltáért, ha menesztették, egyik gyárból a másikba jelentkezett. A Brassói Lapok főszerkesztőjének nem volt akkora fizetése, mint neki a két világháború között. Hutira Jóska, aki aztán 26-27 éves korában nagybányai polgármester is lett, aztán Kolozs tartomány rendőrfőnöke, ezredesi rangban. Tamás Máriát elvette, ő volt a második felesége, míg a Securitate főnöke Breban elvtárs volt Nagyváradról, az ő felesége viszont a könyvelő volt a Napsugárnál. Szóval…

K.P.J.: Nagy összefüggések voltak.

K.S.: Igen, s ha volna egy videó arról, hogy 1959 vagy 1960 szilveszterét együtt töltjük a Napsugár szerkesztőségében, és a letartóztatójával tangózik a feleségem… Na, én beállítottam Jóskához, miután elvitték a feleségemet és mondtam, megmutatom a magyarok istenét, kicsit ittam is. Berántott, s azt mondja, hogy ne randalírozzak. Öngyilkos leszel, mi? Mondom, az is előfordulhat. Mondom, letartóztattátok. Bocsáss meg; én tolvajokkal és gyilkosokkal foglalkozom, azt mondja. Aztán elmentem két nap múlva a securitate főnökéhez, azt is Jóskának hívták, szóval elmegyek Breban elvtárshoz. Mi van, Kányádi elvtárs? Hát mondom, én kérdem magától, mi van? A kicsi mérges öregúr kihúzta a fiókot, s olvassa a feleségem vallomását. Ez az egyetem egyesítése volt 1959-ben.

K.P.J.: Emiatt vitték őt el?

K.S.: A feleségem többet nem mondott, mint más. Mondja Breban, van úgy, hogy tíz-húsz évig együtt élnek, akkor sem ismeri az ember a feleségét. Mondom, ebben magának igaza lehet, egy éve házasodtunk, hosszú idő a szocializmus építése, Breban elvtárs, engedjék ki a feleségemet, s ha valami nem stimmel, tíz év után, vigyék vissza. Azt mondja, én gondolkozom az elvtárs javaslatán. Megbeszélem Vajda elvtárssal is, ő volt az első titkár. Akkor éreztem, hogy itt van valami keresnivaló. Hetente legalább kétszer fölhívtam. Vagy moziban, filmbemutatón, én is ott vagyok, román filmbemutató, odamentem, meghajoltam a páholy előtt, s mindenki füle hallatára, szeme láttára azt kérdeztem: öt hét eltelt, mi lesz a feleségemmel? Aztán május 1-jén az Opeljével jött, lemeszeltem, mondom, hét hét eltelt, mi lesz a feleségemmel? Aztán kiengedték. Hutira Jóska rá egy évre elhívott magához. Bemegyek, meg van terítve, ennivaló, egy üveg vörösbor volt, ne haragudj, hogy ide hívattalak, te, Sándor. Nem tartod furcsának, hogy már több mint egy éve nem találkoztunk? Te, mondom, nekem annyi bajom volt ez alatt az egy év alatt. Te, amikor egy évvel ezelőtt eljöttél hozzám randalírozni, akkor én hazudtam neked. Azt mondtam, hogy nem tudtam, hogy letartóztatták a feleségedet. Pedig tudtam. Mert az a gazember, a securitate főnök, azzal állított be reggel, hogy fogtam egy nyelvet. Kérdezték, hogy kicsodát? Kányádi Sándort. Sándor, én egy éve nyomoztatok utánad. Ha te most azt mondod, hogy téged sikerült befűzni, akkor kiröhöglek. Nem sikerült. Igyuk meg ezt az üveg bort. Ember vagy. Ezt mondta Kolozs tartomány rendőrfőnöke.

K.P.J.: Tehát a feleségeden keresztül akartak téged beszervezni.

K.S.: Így van, viszont Jóska az az ember volt, aki előtt csak a magyar himnuszt nem lehetett énekelni, mert akkor elájult. Ugyanis a magyar kémelhárítósok 1943-ban Szamosfalván a heréjén dobolták vonalzóval a magyar himnusz ritmusát, s ha magához tért, megint. Szóval két oldala van azért ennek. Na, ezért nem lehet Jóska előtt, aki kiváló magyar ember volt.

K.P.J.: Mi volt az ő funkciója? 

K.S.: Tartományi rendőrfőnök. Így mondta: „Nem nevetséges? Albániánál nagyobb területnek vagyok a rendőrfőnöke és Mari minden hónap végén visszaváltja az üvegeket.” Ugyanis nála nem találtál olyat, amit nem a boltban vásároltak, protokoll italt vagy valamit. Szegénységben élt Jóska. 

K.P.J.: Sándor, mesélj nekem Réz Paliról…

K.S: Na várj, a fordításokról még nem beszéltem. Hát én tényleg kötelességemnek tartom, becsületbeli kötelességemnek tartom, nemcsak kötelességemnek, hanem mondhatnám azt, hogy hivatásnak, most például készül az úgynevezett összegyűjtött életmű, ebben úgy lesz, hogy fordítások – versei és fordításai, minden kötetben lesz fordítás is. 

K.P.J.: Tehát a saját életműved, a saját verseid, és mindegyikben lesz fordítás.

K.S.: Az első kötetben ott lesz a jiddisek, a szászok, és ott lesznek az előszavak is, az utószavak is, szóval a mezítlábas jegyzetek. A fát is, amikor ülteted, labdásan kell ültetni, azért, hogyha nagy korában ülteted, megmaradjon. Na ez a magyarázat köréje. Na most Réz Paliról kérlek szépen, annyit tudok mondani, hogy váradi-aradi, feleségem is aradi születésű…

K.P.J.: Szoktatok huncutkodni ezen, már a váradiságon.

K.S.: Főleg a váradiságon. Amikor 1957-ben vagy 1958-ban Kormos Pistával jártak írószövetségi delegációban Romániában, nálam vacsoráztak, és azt mondja, mutassak verset. Hát… mutattam neki verset, vagy mondtam is – de legnagyobb illetlenségnek tartom, hogy vacsoravendéget verssel traktáljak. Palit ez nem különösebben hatotta meg, azt mondja, ezek jó versek, s hogy legalább ötvenen a Duna-medencében írnak jó verset.

K.P.J.: Legalább ötvenen a Duna-medencében írnak ilyet?

K.S.: Igen. És azt mondja, hogy ez kevés. Még mutass. Jó, mutatok. 

Úgysem közlik. Miért kell azt közölni? Megírod… és aztán elteszem a kéziratot, és közben elolvassák – megírod… elásod. Azt mondja, megírod, meghalsz, én kiadom. Mondom, de én közben halok meg. Megírod, elásod, én kiásom a halálod után, és kiadom. Akkor láttam, hogy ez komolyan vesz. Nem dicsért nyíltan – ez volt a véleménye.

K.P.J.: Volt egy nagy történetetek…

K.S.: Mondtam, szeretnék egy verset, jön a halottak napja. Mondta nekem, hogy nem fogom tudni megírni. De talán igen. És akkor kérdezte: megírtad a nagy verset? Nem írtam. Miért? Mert félek, hogy meghalok. Nem éri meg? Írd meg, és halj meg nyugodtan. Erre, mikor hat-hét évvel ezelőtt telefonálok neki, s azt mondom, hogy szállítom a nagy verset, de nem tudod már közölni, mert megjelenik a Jelenkornál, és te már betördelted a májusi számot. Azt mondja, az igaz, hogy már be van tördelve, de azt szét is lehet dobni. Elmegyek, ott volt Váradi Szabolcs, a felesége is, ünnepélyesen elolvasom a verset, még egyszer elolvasom, Pali kezdett intézkedni, ide kell tenni, oda kell tenni…

K.P.J.: Szétdobta a lapot.

K.S.: Igen, de mondja, sajnos, nem tudom az elejére hozni, mert oda már be van betonozva, már nem tudom mi. Mondom, miért kellene oda? A püspök úr, emlékszel arra, mikor invitálták az asztalhoz, a káplán akkor mondta, ide tessék, az asztalfőhöz. Márton püspök azt mondta, az asztalfő ott van, ahol én ülök. „Az irodalom, Palikám, az ott van, ahol én közlök” – mondtam szerényen, „szóval teheted tőlem az utolsó oldalra is, úgy is zsidó lapnak tartják a lapot, és azok hátulról szoktak olvasni.”

K.P.J.: Sándor, még Illyés Gyuláról beszélj, mert tudom, hogy az első találkozótok emlékezetes volt.

K.S.: Hát a legelső, akkor, amikor én hoztam egy kollégámnak, Csávossy Gyurkának a kötetét. Mondtam, te, egy üveg bort is adjál, mert enyedi borász volt, Illyés Gyula 60 éves volt, Tamási 65. És viszek egy-egy üveg bort…

K.S.: Illyés Gyula hogy fogadott?

K.P.J.: Fölhívom vasárnap, mondom, ez és ez vagyok, nem kötelező emlékezni, azt mondja, tudok róla. Mondom, hoztam egy kötetet az egyik kollégától, hol hagyhatnám? Azt mondja, legegyszerűbb, ha elhozod. Vasárnap 9 órakor. Jó. Én pont 9-kor megnyomtam a csengőgombot, fölmentem, nagyon kedvesen fogadott, Flóra néninek is bemutatott. Leülünk, és azzal kezdtem, azt tessék mondani, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, mert én… Azt mondja, egy félórád van. Jó. Hát ő kérdezett, és a végén nézem az órámat, húsz perc már eltelt, s mondom, hát nagyon kedves volt, Gyula bácsi, hogy engem fogadott, mondom, nem akarok visszaélni a lehetőséggel, az alkalommal, de volt ebben a meghívásban egy bántó él. Mi? – kapta fel a fejét. Azt mondta a telefonba: ez a meghívás elsősorban erdélyi mivoltodnak szól. Azt mondtam, hogy én nem vagyok, kérem, egy szegény erdélyi menekült. Akkor még nem volt divatos ez a szó, én vidéki bankókészítő vagyok, azzal a rizikóval, hogy egyszer bekerül a nemzeti bankba, s megnézik, van-e benne vízjel vagy van-e aranyfedezete. Éppen ezért, vezérigazgató úr, én el fogok mondani most magának öt verset. Hát láttam, hogy megijed, most jön ez is a kézirattal. Ne tessék nyugtalankodni, mondom, tűrhetőbb dolgok lesznek – mondtam én magabiztosan, – s elmondok egyet. Azt mondja, látod, ez a fajta költészet tetszik nekem. Nahát, az én verseimre, hogy költészet, azt már mondta más is, de azt a bakter mondta. Most ez is történetté ágazik, hogy Gaál Gábor a szerkesztőségben azt mondja, kérném, ezt nem adjuk le. Ez bakterkritika. Nem értjük. Kérném, ha Maxim Gorkij kinéz Capri-szigeti villája ablakán, és azt mondja, fölkelt a Nap, kérném, ez zseniális. Ezt Gorkij mondta. A bakter kinéz a bakterházból, azt mondja, fölkelt a Nap – ezt a bakter mondta. Ez nekem úgy eszembe jutott, és utána: mondja a másik verset. Mondom a másikat. S mondom a harmadikat, negyediket, ötödik, elmondom a Májusi kétségbeesést, ezt 1957 májusában írtam, állítólag a feleségem Váradról ezért a versért jött el hozzám feleségül. Ez így van, Jóska.

K.P.J.: Ezért le is csukhattak volna.

K.S.: Hát mikor 1957-ben ezt elmondtam, mindenki elfutott az utcán… aztán 1964-ben jelent meg. És ekkor, Gyula bácsi azt mondja, tovább. Mondom, nincs tovább. Ennyi volt, nem akarok visszaélni… – azt mondja, Flórám, hát nem kapunk valami reggelit? Aztán egész délelőtt… Aztán elkísért, jártunk le-föl, azt mondta, bármid jelenik meg, fordítás is, küldd el nekem. Csak annyit írj rá: Illyés Gyula, Tihany, Magyarország… megkapom. És mutatta, hol lakik Kádár, mondtam, hogy esténként tárgyalják meg a mi dolgunkat is – és bármikor bejelentés nélkül mehetek, mondta. És adott egy csomó könyvet. Ez volt az első, aztán sokszor találkoztunk. Ugyanannyi idős volt, mint én most.

K.P.J.: Sándor, köszönöm szépen.

K.S.: Gyula bácsi azt mondta, nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. Ezt le is írta, és el is mondta nekem, erre mondtam neki, hogy de az se kutya, ha valaki idejében abbahagyja. Úgy hátba ütött, azt hitte, reá célzok…

Budapest, 2007 novembere

Rövidített, szerkesztett változat

A szöveget gondozta: Szűcs László