MEGOSZTOM

Csak az épül, ami omlik

Áfra János: Omlás, Kalligram, Budapest, 2023.

Szinte kétségtelennek tűnik, hogy a klímaszorongást előidéző antropocén, az eszkalálódó háborús konfliktusok, a hiperkapitalista gépezet embertelenítő működése, a post-truth médiamanipuláció vagy épp a dataizmus hatásai által alapjaiban meghatározott korszakunkat és életünket a különböző és egyre fokozódó krízistapasztalatok hatják át, melyek akár a végidő nyomasztó és kihívás elé állító előjeleiként is felfoghatóak. Áfra János legújabb, az eddigi életmű lírai eljárásait, esztétikai hatásmechanizmusait és kompozicionális megoldásait megszüntetve megőrző Omlás (2023) című kötete ezekkel a potenciális világégés-körülményekkel vet számot, „hiszen részesei vagyunk / egy folyamatnak, / ami végül újra a nem- / létezéshez vezet.” (Kód, 43.) Magába omló és az omladékokból kiemelkedő szövegépítménye ugyanakkor nem feltétlen az emberi létezést ellehetetlenítő és a semmibe veszejtő nukleáris pusztulásról, valamint az azt követő megváltozott feltételekről, mint inkább csak az említettek eszkatologikus-apokaliptikus víziójának igézetéről ad hírt. Egy olyan mindent átlényegítő változásról, mely az ember ontológiai-technomediális státuszát egyfajta – hiányosságokat is funkcionálissá alakító – transzhumán jövendő perspektívájába helyezi: „Közben eljön a pótolhatóság kora, és minden meglesz. / Mint halak elveszett úszói, az emberi részek újranőnek, / mások mechanikus alakítás által kiborggá nemesítik maguk, / aztán egyszer csak az összes sérülés és hiány értékké változik. / Pontosabb lépés lábak nélkül, igazabb ölelés karok nélkül, / tisztább tekintet szemek nélkül. Mint azelőtt még soha.” (Hiányzó részek, 106.) Mindezt pedig egy olyan – az egyes szövegek egymáshoz való viszonyát tekintve – széthangzó, eltérő regisztereket alkalmazó nyelven artikulálja, mely a szó tervezhetetlenségébe, kiszámíthatatlanságába és uralhatatlanságába vetett lehetőségteljes bizalmat, valamint az építve rombolás és rombolva építés dialektikus mozgásait viszi színre. 

Míg a korábbi kötetek közül a Glaukómát (2012) az autobiografikus elemektől sem mentes szólamok szerepversszerű felsokszorozása és az ebből következő alanyi perspektivikusság jellemezte, a Két akaratot (2015) pedig a szerelmi líra hagyományába ágyazódó, intimebb viszonyokat boncolgató és párkapcsolati dinamikákat inszcenírozó vallomásosság határozta meg, a Rítus (2018) versnyelvét pedig a néphagyományból ismerős ráolvasásokat, mágikus formulákat idéző megnyilatkozások, vagyis poétikailag-retorikailag a címzés gesztusai és a megszólítás alakzatai, a másikhoz való folytonos odafordulás mozzanatai szervezték, addig a Szegedi-Varga Zsuzsával közösen jegyzett művészkönyv, A termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020) a vizualitás és textualitás, a szkriptúra és piktúra újszerű párbeszédlehetőségeivel kísérletezett az equilibrium jegyében. Bár az Omlás – az olykor egészen eltérő költészeti pozíciók és beszédmódok látszólagos esetlegességének kockzátatát vállaló – bizonyos értelemben egyenetlenebb és széttartóbb versvilága kevésbé tekinthető konceptuálisnak, mint az előző könyveké, mégis – az experimentális kiadvány kivételével – megőrzi azok sajátos, koherens és konzekvens szerkezetét. Erre erősítenek rá az egyes, mundén vagy épp mitikus tartóelemektől egészen a kozmikus rendezetlenségig ívelő, architekturális metaforikát alkalmazó cikluscímek is: Oszlop; Alapfal; Anyagfáradás; Hidak; Entrópia. Továbbá szintén ezt az összefüggést és összetartást markírozzák bizonyos – főként Tandori és Marno hatását mutató – paranomasztikus hangismétlődések („ég, ami égetően fontos” [A másoló, 22.]), az oximorokon nagy mértékű jelenléte („süket zenész”, „kezetlen vezér” [Az úr, aki vagy, 27.]) és az ezekből is következő autopoetikusság, vagy bizonyos konkrét szöveghelyek trópusai és figurái, melyek valamifajta széthullási és újraépülési folyamatot visznek színre: így például a Tengernyi hordalék felütésében („Az idő, ez a férgjárta alma, / egyszerre adakozik és elvesz, / szór szét és összegyűjt, hatalma / vak tömbbé merevít, leleplez.” [27.]), a Keresztidők énbeszédjében („Anélkül, hogy felfognám, / hamarosan rám borul az / az otthon, amit most még / csak felépíteni készülünk.” [63.]), vagy épp az Idézés önmegszólító verstípusában („A részek másmilyen egésszé / rendeződnek. Semmi katalógus, / csak a rémlő dolgok meg a maradék, / amiből valami összeáll, sereglik / csapkod körülötted.” [110.]).

A pálya eddigi törekvéseiből már ismerhető beszédformációk – Vigh Levente, a kézirat szerkesztője által a fülszövegben is jelzett – egymásmelletiségét és kontaminált jellegét nyomatékosítják a kötet hátoldalán található, A felejtés terei című szövegből származó sorok is, melyek egyrészt felkínálják a kompilációként való olvasás lehetőségét, másrészt pedig önreflekív módon utalnak azokra az alkotói műveletekre, melyek eredményeképp ez az összerendezés potenciálisan előállt: „Gyűjtés, javítás, megőrzés, címkézés, feldolgozás. / Mielőtt bemutatnák az érinthetetlen tárgyakat, / helyet keresnek a meglévő félreértések térképén / néhány újabb ismeretlennek, s feltámadnak dolgok, / amint az eleven emberek emlékei közé visszaférkőztek. / Egy másik történet részeseiként, más szavak közt / és másféle dolgok rendszerében kiemelkednek az időből.” (45.) Emellett a már említett haladás oximoronszerű kétirányúságáról és a történeti kondícióról tanúskodik a ciklusokat megelőző nyitódarab, Az éberítő elrugaszkodás filológiailag visszakövethetetlen és ellenőrizhetetlen mottója is, egy ChatGPT által generált mondat: „A romok a fejlődés magvai…” (5.) A vers ugyanakkor azáltal, hogy a „boldog tervezetlenség” és a „történetnélküliség” javára megtagadja és újraszituálja az ént mint birtokló, akaró és ígérő kontrollinstanciát, részben ki is jelöli a kötet poétikai erővonalait, amelyek leginkább az eltérő minőséget eredményező heterogenitásban, a lírai hang többszólamúságában mutatkoznak meg. Ezt a görög eklogé, vagyis válogatás, gyűjtemény értelmében felfogott modális-stiláris eklektikusságot ugyanakkor olyan tematikus-motivikus kapcsolódások tartják össze, melyek leglátványosabban talán a mitológiai és az ökológiai szemlélet körül gravitálnak.

Előbbi eklatáns példáiként tekinthetünk a kötet első ciklusában helyet kapó, a (beszélt-írott) nyelv, a kép, az ember és technológia viszonyát megalapozó eredet-szövegekre, melyek ily módon önmaguk keletkezését is elő(térbe)állítják (A nyelv a távolság; Kezdés előtt; Mikor előtört). De találkozhatunk olyan darabbal is, amely éppen a mitizáló törekvések hiábavalóságáról, egy – valójában állatmaradványokból és pamutból összefoldozott – sellő megpillantásának megkésett vágyáról tanúskodik: „A halász tekintetére gondolok, / aki megtalálja halójában, / arra, hogy milyen lenne / újra hinni valamiben. / Csak jó akartam lenni, / de most itt fekszem, / és teljesen üres a szívem.” (Ami el sem, 61.) Mindemelett utóbbi környezettani látásmódhoz rendelhetjük például a Felezési idő című, a közéleti líra hagyományhoz is kapcsolódó alkotást, mely a csernobili atomkatasztrófa súlytotta és azóta ember által érintetlenül hagyott övezetének példáján és Petőfi Föltámadott a tenger… egy ikonikus sorának rekontextualizáló allúzióján keresztül mutatja fel az élet visszatérésének vigaszát. Míg Petőfinél „a víz az úr” sor a társadalmi-ideológiai allegória totalizálása, addig Áfra esetében ökokritikai élre tesz szert: „Nevével a hely újra visszhangot ver, / turistáktól férges a megtisztult város. / A víz az úr, a tűz, meg az elsodró / lendület, mi szokását tartva / mindent eltemet.” (Felezési idő, 67.) 

A mitikus és misztikus képzetkörökhöz kapcsolódóan ugyanakkor talán a leginkább figyelmre méltóak az olyan nagyobb lélegzetvételű, esszéisztikus szólamok, melyek egyrészt diszkurzív jellegükből következően megidézik a glosszák vagy kommentárok műfaji mintázatát, másrészt a (tudományos) ismeretterjesztő szövegek adatokkal megtámogatott és kuriozitást közlő beszédmódját montázsolják össze, melyek így a mitizáció és demitizáció játékterében alakítják ki és állítják egymás mellé az alternatív jelenségmagyarázatokat. Utóbbi montázstechnika átlényegítő jellegzetessége miatt ez a szövegtípus könnyen kapcsolatba hozható Borbély Szilárd Halotti pompájának Ámor & Psziché-szekvenciák című könyvével, amelyek bár eltérő módú, de szintén ennek a fajta elsajátításnak és kontaminációnak az egyéni hanghordozású kísérleteiként olvashatók. Legyen az akár egy perszonifikált alvászavar („Tíz éves korig, a nemléthez közel az éj még keveset mutat, / aztán a pubertás küszöbén kopogtatni kezd Pavor / Nocturnus. Látomásokat hoz és verejtékben ébredést.” [REM, 20]), vagy épp egy enigmatikus, az embercsempészettől az űrlényekig terjedő eltűnés eset („A földönkívüliek éjszakánként szobáról szobára járnak, / majd a kísérletek után a példányokat visszahordják, / előkészítve a hibrid létformák megtestesülését.” [Akik végleg el, 25.]), de ide sorolható még az öregedés misztériuma is („Az okmányok hiánya mítoszi szintre magasztalja föl tört- / énetünk jelentőségét, s mi eljátszunk a gondolattal, / Ádám nyolcadik utódja, Matuzsálem hogyan lélegezhetett / át az ószövetségi korban majd egy teljes évezredet?” [A vének vénei, 40.]). Áfra esszéversei mind-mind az életvilágunk különös, racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem explikálható összefüggéseit mutatják fel, olyan rejtélyes történéseket járnak körbe, melyek ugyanakkor a különböző nézetek és interpretációk következtében sosem kerülhetnek nyugvópontra. 

 Jóllehet Áfra János legújabb kötetét könnyedén tekinthetjük az eddigi életmű egyfajta mértékadó gyűjteményeként, az Omlás ugyanakkor mégis sokkalta több ennél: bár az egyes versek líraipoétikai-performatív értelemben nem feltétlenül aknázzák ki a – cím által is felkínált – (de)kompozíciós lehetőségeket, azonban a szövegkorpusz tagadhatatlanul egy átgondolt, következetes és szemantikailag-tematikailag rétegzett továbbvitel, mely viszonylag kovencionális összeállításával, a megőrzött jellegadó sajátságok mellett képes olyan fénytörésbe helyezni ezt a költészetet, mely annak újszerű vonásait engedi láttatni, mert ahogy Az alvó kertben is olvasható: „Minden omlás a vakító fényt idézi, / ami kiszakadt a tekintetekből és megtört ezerszer / a víz felszínén.” (127.)

MEGOSZTOM

Ösztönzés együttgondolkodásra

Markó Béla: Zsarnokra várva. Esszé, publicisztika, 2017-2021, Kalligram, 2022

Mint ahogy a könyv műfajmeghatározása is mutatja, a Zsarnokra várva Markó Bélának 2017-2021 között különböző sajtóorgánumokban, online felületeken megjelent publicisztikáit és esszéit tartalmazza. Az nem derül ki, hogy minden benne van-e, amit Markó Béla az említett négy év alatt írt, vagy ez csak egy válogatás az alcímben jelzett négy év terméséből, mert a könyv bevezetője nem ilyen praktikus dolgokat tisztázó írás, hanem maga is egy külön esszé, mely jó kezdő-látlelet a romániai magyarság helyzetéről a kommunista rendszerben és a rendszerváltás idején. A bevezető esszé, és a kötet írásainak túlnyomó része főként a magyarországi olvasókhoz szólnak, ezért is bocsátkozik a szerző gyakran olyan magyarázatokba, amelyek a romániai magyarok számára nyilvánvalóak lehetnek, de az anyaországi olvasók bővebb kifejtést igényelhetnek. Jellegét tekintve zömében retrospektív munka ez, az RMDSZ volt elnöke visszatekint saját politikusi tevékenységére, valamint az erdélyi magyarság helyzetére nagyjából Trianontól a közelmúltig. Mivel Markó Béla különböző helyeken helyezte el írásait (Mérce, Bárka, ÉS, Transindex, Mozgó Világ, Népszava, stb.) ezért meglehetősen sok az ismétlés, ha nem is a megfogalmazások, de az alapgondolatok és témák szintjén mindenképpen. Van néhány visszatérő motívuma a szerzőnek. Az egyik ilyen a már említett esély problematikája: sikerült-e élni azzal az eséllyel, amit 1989-ben kapott az erdélyi magyarság, tágabb értelemben az egész közép-kelet-európai régió? Markó Béla válasza erre az, hogy lehetett volna sokkal többet elérni, és van is még tennivaló bőven, mégsem telt el teljesen hiába ez a több mint harminc év. 

A Kós Károly képviselte transzilvanizmus is sűrűn visszatérő, fontos eszme Markó Béla politikai gondolkodásában. A kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag autonóm Erdély mellett kardoskodik a szerző, aki nem nézi jó szemmel, hogy az erdélyi magyarság, úgy tűnik, mintha feladná önállóságát és teljes mértékben Budapestre bízza önmagát, mert így elveszíti egyediségét és kettős, bukaresti-budapesti kiszolgáltatottságba sodorja magát. A harmadik vezérmotívum a nemzeti identitás kérdése a globalizálódó világban és az egységesülő Európában. A múlt eseményei közül Markó Béla számára a marosvásárhelyi véres március az egyik legmeghatározóbb. Ezt a történelmi eseménysort többször is felidézi, magyarázza, illetve kutatja annak következményeit. A múltról, a történelmi eseményekről való elmélkedésekhez és a visszaemlékezésekhez képest kevesebb az aktuális témákra való reflektálás, de azért vannak ilyen írások is a gyűjteményben, mint például a ditrói pékügy, vagy a világjárvánnyal foglalkozó eszmefuttatások. Az egyik legjobb, legélvezetesebb írás az Önfeljelentés című, mely egyfajta ironikus válasz Klaus Iohannis államfő soviniszta megnyilvánulására, a legérdekesebbek pedig a mostani ukrán-orosz háborús kontextusban az évekkel ezelőtt papírra vetett, Ukrajnával kapcsolatos okfejtései. Még néhány szó a stílusról: Markó Béla megfontoltsága, alapossága visszatükröződik ezekben az esszékben, publicisztikákban. Nem sietős próza az övé, nem akar nagyon sok mindent nagyon hamar és nagyon tömören elmondani, hanem arra készteti az olvasót, hogy menjen vele végig egy-egy gondolatmeneten, idézzenek fel és időzzenek el együtt egy-egy múltbeli eseménynél, és elmélkedjenek együtt annak következményein. Az erdélyi magyarság politikai életének egyik legmeghatározóbb alakja készséggel avat be mindenkit saját gondolataiba, dilemmáiba, és együttgondolkodásra ösztönöz közös sorsunkról. Érdemes vele tartani ezen a szellemi úton.