MEGOSZTOM

Tyúkmester

A világ – értsd alatta az emberi mindenséget – hol így, hol úgy működik, a folytonos fejlődéséből ítélve legtöbbször elfogadhatóan, vagy legalábbis a többek által elfogadottan. Hogy ez valami belső kényszerből van így, vagy sem, ki tudná pontosan megmondani. Mert, ahogyan Ölyvessy jegyezte meg egyszer igen találóan – mérnököcskénk mindenesetre ilyennek vélte, amikor az igazgató a maga korlátolt fennhatóságának tökéletlenségérőlpottyantott el egy megállapítástaz egyik reggeli eligazításon a tőle megszokott,tömény öniróniával és az éppen dívó ideológiától mentesen –, mi, elvtársak, mindannyian tehetetlenek vagyunk, ha az Úristennek a legkisebb dolga is nagyobb annál, semhogy a fején átbukva igyekezzen megtalálni minden teremtménye számára azt a helyet az élet taposómalmában, amelyet, az ajándékba adott képességei alapján, kimondottan neki szánt.

No persze, mérnököcskénk azt sem zárta ki, hogy még ha olykor jelentéktelen tévedésen is fogható, mint ahogyan azt Ölyvessy, a maga kis filozofikus eszmefuttatásában kinyilvánította, az Úristenre is érvényes a dialektika törvényszerűsége, mert csak ő az igazán fejlődőképes, így a némelykori mulasztását felfedezve, időnként a fejéhez kap, elszégyelli magát, és menet közben korrigálja a dolgokat egyik-másik kreatúrájával kapcsolatosan, mint ahogyan bizonyára a Somosdi Gergely esetében is történt.Ugyanis nevezettalig volt túl élete derekán, még az ötvenet sem töltötte be, és máris ő lehetett a meggyesfalvi téglagyár központi karbantartó csoportjának a vezető mestere, mégpedig nem is akármilyen, hanem amolyan mindenhez értő. Langyoska például, tisztes nevén Coca Marian mérnök, a vállalat főgépésze azt állította róla, semmi kétsége afelől, hogy „domnu Grigore” egy meghibásodott űrrakétát is képes lenne szétszedni, majd újra összerakni, s tudná, melyik hiányzó csavar vagy egyéb lényegtelennek tűnő mütyür miatt nem állt előtte a megfelelő, kozmikus pályára.

Hogy az ő esetében miért volt szüksége az Úristennek a menet közbeni korrekcióra, arról mérnököcskénk, folyton nyitott füllel járván, itt is, ott is hallott egyet, s mást, de a legtöbbet végül is első szájból, magától a mester úrtól. Erre pedig az a bizonyos drăgășani-i közös kiküldetésük teremtett alkalmat, amikor miniszteri feladatként rótták ki rájuk, hogy orvosolják a heveny bajt, amit az ottani gyár alkalmazottai okoztak ismét, az évek óta szokásos megoldást, a téglaprés szétverését alkalmazva a gyár tevékenységének néhány napos kényszerű felfüggesztésére, hogy azt a kis saját termésű dombháti szőlőcskéjüket időben és nyugodtan leszüretelhessék. Pontosabban a kiküldetés második napja, amikorreggelizés közben kíváncsian rákérdezhetett, hogy a mester úr mitől lett annyira ingerült az elébe tett két tükörtojás láttán.

„Mert ezek itt csúfot űznek belőlem, kérem tisztelettel. Cinegének néznek, hogy majd csipegetni fogok belőle! Én, kéremtisztelettel, odahaza minden nap tízből készítek magamnak rántottát.”

Hinni is lehetett, meg nem is, de inkább nem, mert bára vendéglátás alkalmi silánysága miatt feldúlt és háborgó Somosdi mester a magasságát tekintve jócskán verte a százkilencven centit, alkatra inkább szikár volt, amolyan keszeg-féle, semmi pocak, ahogyan a hozzá hasonló korúaknál, jól túl az ötvenenmár lenni szokott, s amit a feltűrt ingujja a szem szabad prédájára tett, az is klappolt a testéhez, inas, szálkás izmú alkarjai, mintkét evezőnyél, kapcsolódtak csontos csuklójánál a külön életet élő lapátkezekhez.

Csakhogy egy jöttment kezdőnek nem illett kétségbe vonnia a mindentudó mester állítását. Azért viszont senki nem szólhatta meg, ha vet egy kétkedő pillantást a többi, asztalnál ülőre, hiszen ők a mindennapi együttmunkálkodásuk kapcsán akár tanúkként is megidézhetők. Meg is lepődött kissé, mert azok mindannyian igenlően bólogattak, Selmát, a csapatért felelős vállalti párttitkárnőt, de még Bejan Dorint, a villanyszerelőt is beleértve, mezőségi román létére kapiskált ugyanis annyira magyarul, hogy tudja, miről beszélnek, Bán Sanyi, a hegesztő pedig szóban is igazolta: „Minden nap pontban tízkor tíz friss, házi tojást ver fel, abból süti. Bizony, tízet egyetlen hopplázásra.”

Mérnököcskénk nem érzékelte, hogy a mesterre vetett tekintetéből kilőtt nyílként röppen ki, s talál célbaazonnal a néma kérdés, ezért kissé váratlanul érte, amikor választ kapott rá: „Fogadalom, mérnök úr. Hosszú mese. Nincs idő rá. Menni kell, hadd lássuk, ezek a nyomorultak ezúttal mennyire rondítottak belé a saját életükbe.”

Bár maradt némi hiányérzete, nem emésztette annyira a kíváncsiság, hogy megakadályozza a helyzethez illő, normális viselkedésben. Mégisvalósággal úgy érezte, valami különös nyomás alól szabadul fel, amikor órák múltán, a mester körül téblábolva, miközben az nekifogott, hogy a szétvert csigás nyomóprést szétszedje, végre eljuthatott a nem mindennapi szokás eredetéhez.

Mire kilencszázhuszonnégy februárjában Kisgörgényben megszületett volna, már árván maradt, mert az apját, idősb Somosdi Gergelyt előtte egy hónappal küldték haza Fălticeni-ből egy lezárt koporsóban, mint hősi halottat, alig három hónappal azt követően, hogy huszonkét évesen, fiatal házasként, besorozták a román hadseregbe. Ő volt a második fiú a háromból, akit azapjuk, az ő apai nagyapja, Somosdi János kötelező szolgálatra adott kölcsön, s hullaként kapott vissza. Azt mondta, ezeknek többet semmit, a harmadikat inkább ő öli meg. Majdnem úgy is lett, mert a szerencsétlen fiú kénytelen volt szinte halálra dolgozni magát, hogy a nyomorékká lett apját, a beteges anyját, a két hajadon lánytestvérét, a saját feleségét és két leánykáját, az öccse özvegyen maradt feleségét és árván maradt fiacskáját az egyre fogyatkozó föld terméséből eltartsa. Mert az öreg Somosdi János közben úgy morfondírozott, Isten és ember előtt is jobb, ha saját magát emészti el, akkor a fiú lesz a családfenntartó, nem sorozhatják be. Neki is veselkedett, hogy átlógjon a másvilágra, csakhogy a pajta hiújának gerendáján átvetett kötél nem volt hajlandó társa lenni ebben, így a félresikerült próbálkozását követően kénytelen volt majdnem fél évig tétlenül heverészni, amíg a törött medencéje meg combcsontja összeforrt. Attól kezdve, a mélyen beleévődött bánattól emésztődve, mind gyakrabban sántikált el a korcsmáig, egyre többet ivott, dorbézolt is, ahhoz pedig pénz kellett, egy-egy kis, jóformán semmiért elkótyavetyélt, a székelyvajai határban birtokolt földdarab bánta időnként, hogy élete végéig nem tud kigyógyulni a bajából. Hiába volt a népes, nélkülöző sereg könyörgése, fohásza is a vasárnaponkénti istentiszteleten, az öreg Jánoson az sem segített, így rajtuk se, igencsak mértékkel kényszerültek megszabni maguknak, hogy miből mennyi jut, ritka csemege gyanánt a vasárnapi reggelire mindenkinek egy tojás a szombatonként sütött kenyér egyetlen szelete mellé. Akkor fogadta meg Gergely, hogy ha egyszer lesz annyi, amennyi kell, minden nap tízet eszik meg belőle. Arra persze még várnia kellett jó pár évet, ugyanis abból a kicsi bérből, amit az anyja kapott, a Pekry grófékhoz szegődve szolgálónak Dicsőszentmártonba, nem igazán futotta, mert közben őt is ott járatta iskolába, de még abból sem, amit tizenöt-tizenhat évesen, már szálas legényként a nitrogéngyárban kazánfűtőként keresett. Annak, hogy akkor oda szegődött, mégis megvolt utóbb a haszna, mert a magyar világ visszatértekor az anyjával együtt átmenekültek északra, Vásárhelyre, mert az volt a legközelebb, ahol a maga szakmájában munkát remélhetett, s valóban a MÁV-nál lett mozdonyfűtő, így, mire korban odajutott, hogy besorozták volna, a keleti frontot is megúszta. A soproni állomáson vesztegelve érte utol, s haladt át rajta azátözönlő ármádia. Jó három hét elteltével, negyvenöt áprilisának végén, az első, keletre tartó szerelvények egyikére sikerült felkapaszkodnia, de így is csak május közepére ért haza. Nem kellett sokat ücsörögnie munka nélkül, a román állami vasútnál, a CFR-nél is szükség volt tapasztalt fűtőkre, amivel nem is lett volna nagyobb baj, mert elviselte a vele járó kellemetlenségeket, csak az egyre sokasodó jövés-menés miatt nem maradt ideje, lehetősége az udvarlásra, a családalapításra, s ha nincs olyan szerencséje, hogy egyszer éppen a vásárhelyi depóban téblábolt, amikor a Déda felől jövet meghibásodott mozdonyt próbálták megjavítani az okosok, ő meg látta, hogyan balfaszkodnak, s odakérezkedett, hogy belepiszkálhasson, aminek nyomán a masina, láss csodát!, megtáltosodott. Lehet, halála napjáig nyeli a szénport, szívja mellre azt a sok kurva ilyen-olyan gázt. Annak a belepiszkálásnak az lett az eredménye, hogy a főnök meglátta benne az adottságot, amit ő soha fel nem fedezett volna magában, mert nem volt rá alkalma, s odavette maga mellé a műhelybe, eleinte kámfuternek, hogy aztán néhány hónap elteltével már csak a legkacifántosabb javításokat bízza rá, a tanulatlanra, aki pedig még ő maga sem tudta, hogy van az, hogy mindig megérzi, mihez kell hozzányúlni, s ahhoz hogyan, hogy működni kezdjen, ami addig nem működött. Nem is lett volna baj, elég rendesen fizettek, első idő volt az életében, amikor be tudta tartani a magának tett fogadalmat, s a vasúttársaság még egy kis szoba-konyhát is kiutalt nekik az állomáshoz közel, egy soklakásos udvar végében, éppen jókor, mert az asszony várandós volt a fiával. Csakhogy a vasút külön román világ volt az amúgy is román világon belül, s az évek múltával egyre inkább azzá lett, ami miatt egy idő után kezdett kicsit sok lenni neki az a túlzott románkodás, különösen azután, hogy a nyugdíjba vonuló régi főnök helyett újat kapott, akinek nem az volt a fontos, hogy ki mire képes, hanem hogy kinek milyen iskolája van, s nem csak kereste, olykor még meg is teremtetteaz alkalmat, hogy hozzápiszkálhasson ahhoz a kicsi fizetéséhez, a járandóságához, ami így nem hogy nőtt volna apránként, ahogyan az normális körülmények között elvárható, s amiből akkorra már a magáén kívül még három szájat kellet etetnie, hanem folyton csökkent. Ezért aztán amikor annak a szarházinak a mocskolkodásai miatt azon kellett elmerengeni, hogy a továbbiakban is ő zabálja mega mindennapi tíz tojását, vagy a gyermekeknek meg az asszonynak is hagyjon belőle fejenként egyet-kettőt, jobbnak látta odébbállni. Szétnézett hát a városban a lehetőségek után, akkor figyelt fel egyik ilyen hátha-helyen, hogy valaki az Ölyvessy Feri nevét említi, meg is akadt a fülében, mert remélte, hogy arról van szó, akivel Dicsőben három évig osztálytársak voltak, rá is kérdezett, megtudta róla, hogy nem sokkal azelőtt került oda mindenható főnöknek a meggyesfalvi téglagyárba, megkereste, röhécseltek egy jót a régi idők felemlegetésén, ömlöttek belőlük a történetek, Ferinek láthatóan kedve volt hozzá, ezért is nem röstellte, hogy félbeszakítja, rákérdezett, nincs-e az általa igazgatottak között valami lakatosmunka. Igazgatóként megtehette volna, hogy megsértődik, de nem tette meg, mondta, hogy véletlenül éppen van, de közben kiütköztek rajta a kétségek, hogy ő mindenféle képzettség nélkül képes lenne elboldogulni azzal a sok fajta masinával, igyekezett hát megnyugtatni, hogy bármilyennel, mertannak, aki a gőzmozdonyokhoz szokott, kismiska egy akármilyen másikat megbütykölni. Nem úgy tűnt, hogy eloszlatta volna az egykori osztálytárs igazgatói kétségeit, de nem erősködött, hogy meggyőzze, mert remélte, hogy nem utasítja el, ha másért nem, hát legalább azért, mert az sem volt fenékig tejfel-világ, amikor együtt koptatták az amúgy is kopott iskolapadot. És tényleg csak azon múlott, hogy a gyári totumfaktum az ő hallgatását magabiztosságnak vélte, ugyanis végül, a kopasz fején idegesen simítva néhányat, igent mondott, amit, úgy tűnik, a későbbiekben egyikük sem bánt meg, mert számára kihívó és izgalmas új világnak bizonyult a téglagyár a maga sokféle szirim-szarom gépével meg kemencéjével, Ölyvessy pedig csak a legelején csodálkozott el azon, hogy az általa kegyelemből befogadott egykori pajtás mivé, a maga nemében milyen nélkülözhetetlen mindentudóvá növi ki magát. S mert mindketten jól jártak, azóta sem volt szükség, hogy bármikor is kibéküljenek, soha nem adódott ugyanis alkalom arra, hogy valamin összevesszenek.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.