Joseph Beuys centenáriumi kiállítás 

Joseph Beuyst a 20. századi kortárs művészet egyik mérföldkövének tekintik. Részint alkotásaival – rajzok, installációk, performanszok, és az ezeket tanúsító előadások, filmek – másrészt az általa indított szociális szobrászattal műalkotásként határoz meg minden, a társadalom és környezet felépítésére és modellezésére irányuló emberi tevékenységet – fontos örökséget hagyva az őt követő művészgenerációkra. Felvállalva a szociális szobrász szerepet, Beuys a nyelvek, fogalmak, performanszok és az időközben felgyűlt tárgyak segítségével, mindenki kreatívitására alapozva formálja a társadalmat. 
A projektünk címe utal a művész, 1965-ben megnyílt első egyéni kiállítására: How to Explain Pictures to a Dead Hare (Wie man dem toten Hasen die Bilder erklärt), amelyben meghatározza a később rá jellemző műveletet, hogy szóval, dialógusokkal segíti a közönséget a művészi élmény befogadására. 
Joseph Beuys születésének 100. évfordulója alkalmával a How to Explain Pictures to a Dead Hare akció célja egybegyűjteni műveinek a romániai kortárs művészetben tükröződő számos arculatát. (…)
A kiállításon láthatók fényképek, mail art tárgyak, installációk, rajzok, kísérleti, animációs filmek, filmajánlások, kérdőívek, Beuys oktatói tapasztalataival kapcsolatos dokumentumok, akcióiról készült filmek, valamint vele készült interjúk. A látogató különböző alkotói személeteket és irányzatokat fedezhetett fel.

Ovidiu Bandalac a 80-as években rajzokból készült installációt mutat be, a színek vonzereje létfontosságú, a fehér papír hangsúlyozza a mozgás dinamikáját, az I Like America and America Likes Me egyik rajzán egy prérifarkas vonja kérdőre a befogadót.
A Kortárs Művészeti Múzeumban készült film, az Adrian Guță – Olimpiu Bandalac interjúban utal a művész egész munkásságára, beleértve az animációs filmeket és a Teodor Graurral tandemben készített Euroartist projekteket.
A kiállításon Teodor Graur a munkái mellet bemutatja a nagyközönségnek kevésbé ismert arcát: a tanárét. A Bukaresti Művészeti Egyetemen tartott performansz kurzusai egyéni hangot és új utakat mutattak a fiataloknak. (Studio498)
Darie Dup természetbarát munkái csatlakoznak a védett területek tönkretétele, a törvénytelen erdőírtások elleni manifesztumhoz. 
Kerekes Gyöngyi installációja párbeszédet folytat a természettel, száraz levelek formáznak alakokat, jeleket. Ujvárossy László érdekes dialógust folytat Beuys-szal, – formai és anyagi hasonlóságokra alapozva közelít játékosan öko-megnyilvánulásaihoz.

Beuys Fluxus-mozgalomhoz való közeledésére hivatkozva, Iosif Király válogatást mutat be mail-art gyűjteményéből. Az egyik karton, Robert Rehfeld fluxus-művész alkotása megemliti Beke László magyar kritikust és az 1987-es, budapesti Beuys-emlékkiállítást.
Marilena Preda Sânc fotóján a természettel való harmonikus együttélés mutatkozik meg, film-válogatásában pedig a művész felvállalja a társadalmi problémák iránti elkötelezettségét. 

Külön részt képeznek 80-as években kézült, nemzetközi díjakkal elismert, a romániai közönség körében kevésbé ismert filmek. Szilágyi Varga Zoltán művei – Gordiuszi csomó (1980), Aréna (1982), Monológ (1983) – számos olvasatban, metaforikus képekben mutatja meg mind a  férfiasságra, dicsőségre, erőszakosságra vonatkozó sztereotípiákat, mind a traumatikus eseményeket – háború, természeti csapás – felidézve a 80-as években megélt visszásságokat.
Radu Igazság Családi fényképek című művében (1983) magányról, öregedésről, elmúlásról beszél. A kopás (1985) kiindulópontja Nichita Stănescunak a katona áldozatáról írt azonos című poémája – a becsületbeli kötelesség végül egy emberi halálához vezet. Nichita Stănescu sajátos intonációja és tempója megkétszerezi a látvány erejét.
Erre az alkalomra készült filmjében a 2Meta alkotócsoport játékosan mutatja be a kapcsolatot a természettel.

A How to Explain pictures to a Dead Hare projekt keretében tartott, BEUYS és mai romániai művészeti szcéna elnevezésű kollokvium jó alkalom volt megnézni a Beuys-szal, illetve a róla készült filmeket, melyeket beszélgetés követett a jelenlegi romániai művészeti szcénáról Magda Cârneci, Irina Cios, Adrian Guță, Ion Bogdan Lefter, valamint a kiállításon résztvevő művészek közreműködésével. Az alábbiakban a kiállítás albumja alapján közlünk szemelvényeket a kiállítók reflexióiból.

Olimpiu Bandalac

Rögtön 1989 decembere után elindultam első nyugat-európai utamra, és Münchenbe érkezve 1990 februárjában lehetőségem adódott megnézni egy retrospektív Beuys-kiállítást. Megindított, emlékszem, akkor a rajzok, valamint a szobor-objektek voltak rám a legnagyobb hatással. Az egyszerű, közvetlen kifejezés, a szerény, visszafogott színvilág, mindez meghatott. Az „állatvéres” rajzokat, a hegyes-agresszív rozsdás fémtárgyakat nem tudtam elfelejteni. Még túl korai volt számomra a „társadalom, mint szobor” fogalmát, vagy Beuys ökológiai gondolkodását megérteni, nem tudtam túl sok mindent. Egész más művészi gondolkodásmódról volt szó, művészi viszonyulásról a társadalomhoz, Beuys teljes implikálódása lenyűgözött. (…)
Beuys egy ideig részt vett a FLUXUS művészi akcióiban, de 1964-től eltávolodott a csoport irányelveitől.
Az évek során egyre mélyebben megértettem Beuys filozófiáját, kultúra- és művészetkoncepcióját. Az egész történet a német bombázó lezuhanásáról (1944. március 16.), és a művész testének és lelkének tatárok általi csodával határos megmentéséről „a művész biográfiájának újragondolását” vagy, akár „a művész biográfiájának a misztifikálását” példázza, ma már közhely. Beuys sok utat nyitott meg performanszai, konferenciái, az általa szervezett nyilvános viták által. „Sámánizmusa”, melyet alkalomadtán felvállalt és magyarázott, kapcsolata a törzsi kultúrákkal, az állatok világával, az egyszerű anyagok: a méz, a zsír, a nemez (szövetlen nyersanyag), mindez lenyűgöző számomra. És leginkább: a rajzok! Ha felteszem magamnak a kérdést, mit örököltem ettől a nagyszerű művésztől, most csak a következetességet, a párbeszédre való nyitottságot, a találékonyságot említeném – úgyis kevés ez ahhoz képest, hogy mi mindent el lehetne mondani…
A papírra készített munka szinte soha nem volt megfelelő módon értékelve, jelentéktelenebb, mellőzhetőbb területnek tartották, a „nagyobb művészetek”, a festészet és a szobrászat előkészítőjének. Csakhogy, amikor alkotásról és kreativitásról beszélünk, kötelező módon meg kell keresnünk a művész rajzait, vázlatfüzeteit. Ott lehet rátalálni a plasztikus gondolatok legvilágosabb, legdirektebb és legtisztább kifejeződéseire. (…) 

Darie Dup

A fákhoz kötődő témában elsősorban egy társadalmi helyzetről van szó, amely egyrészt az ökológiáról és az erdészeti közvagyonról szól, a másik aspektusa pedig az erkölccsel, és mindenki személyes lelkiismeretével kapcsolatos.
Súlyos és fontos dolgok az életünkből, a legegyszerűbb geometriával kifejezve: kör, négyzet, kúp, henger. A kifejezés módja tulajdonképpen abban a vágyban testesült meg, hogy eltávolodhassak a korábbi alkotásaimtól.
Úgy gondoltam, a legfontosabb az üzenet, egy üzenet, amely minden most élő ember számára jelenthet valamit. Ebben az értelemben a mértéktelen fakitermelés ökológiai témája jelenlevő, aggasztó és nagyon aktuális, a vertikalitás etikai témája a morális kontinuitás időtlenségéhez kapcsolódik.
Az foglalkoztat, hogy a halott fának életet adjak, hagyjak egy jelet, egy pusztítást helytelenítő gesztust a szobor/objekt nyelvezetét használva.