Az előadás címe játékosnak tűnhet, de a színpadon a „játék” pillanatok alatt láthatóan, hallhatóan és érzékelhetően komollyá válik. Életre, vagyis halálra megy. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy az élet – az a nagybetűs – nem játék. A szerelem nem játék. Egy szív nem játékszer. S vajon végignézve a szemünk előtt folyamatosan pörgő jeleneteket, megértve a miérteket és a hogyanokat, akarnánk-e Kosztolányi Dezső játszótársa lenni s mindig, mindig játszani? Lennénk-e Kosztolányiné Harmos Ilona? Akarva-akaratlan mindkét szereplő bőrébe belebújtam a szombat délutáni előadás alatt az Iparosotthonban Szatmárnémetiben. 

Két fantasztikusan tehetséges színművész, Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila, a Borostyán Produkció Iroda által szervezett turnén Szatmárra látogattak és költőnk s költőnéje (egyben költőnője) házasságának belső, sokszor zárt ajtók mögött játszódó momentumait tárták elénk, versekből, novellákból, naplóbejegyzésekből és levelekből idézve – egy sorba fűzve őket.

Értettem vagy érteni véltem Kosztolányi játékos, kicsapongó, könnyed, elvont, költői énjét, de nőként átéreztem Ilona zsigeri fájdalmát, szenvedését, csonkig égő gyertyájának halovány, pislákoló fényét, a megcsalt fél dühét és értetlenkedését. 

Feladás, elhervadás, harag, idegi összeroppanás Ilona sorsa Kosztolányi mellett. Közben oly tisztán látta, mi folyik (nem csak a háta mögött), hogy levelet is írt a másik félnek, „A” Máriának (A – adultery, bevillan a  skarlát betű, a megbélyegzés; közben maga a Mária az egyik legtisztább magyar női név – a sors kegyetlen fintora talán). Mint ez az előadást követő beszélgetésünkből is kiderült, fontos mozzanat a levél felolvasása, amelyben Kosztolányiné harcias hangnemben rendreutasítja férje szeretőjét. A levél kezdő soraira mind felkaptuk a fejünk:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát… ” Nem semmi… Nem tudtam, mosolyogjak vagy inkább sápadjak el. Maradt a köztes érzés. Így kell ezt? De vajon tényleg így kell ezt? Micsoda harcias amazon volt ez a Kosztolányiné! Éreztem a késztetést, hogy erről a nőről többet is megtudjak. Egy könyvét, a Burokban születtem – Memoár, novellák, portrék címűt mindenképpen el fogom olvasni.