Nagy történelmi események kapcsán gyakran kerül elő a besúgók, a jelentők és az árulók témája. A gyávaságból vagy megfélemlítésből, esetleg a meggyőződésből fakadó besúgásról egyre többet beszélünk. De vajon hogy van ez, amikor csak passzióból megy a jelentgetés? Hogyan beszélünk, miként viszonyulunk a besúgókhoz? Mit kezdünk manapság evvel a jelenséggel, mikor a Facebook világában egy jelentés miatt időszakosan vagy örökre kizárnak valakit? És mit tehetünk azokkal, akik szaladnak a főnökhöz beárulni mindent és mindenkit? Vajon van-e különbség a történelmi eseményekhez köthető besúgás és a mindennapjaink pitiáner ügyeivel is a nagy fehérhez szaladgáló magatartás között?

(Jámbor Ilona)

Árulkodó Júdás, kapsz egy piros tojást – csúfolódtak gyermekkoromban tornyai pajtásaim. Nem emlékszem, hogy rám mondták-e néha, tény, hogy egyik legnagyobb iskolai botrány a nevemhez fűződik. Talán hatodikos lehettem, amikor nagy- és kisvarjasi bennlakó fiú osztálytársaim elmesélték, hogy egy árva, szétálló fülű, langaléta diák rovására rendkívül jól szórakoznak, ráuszítva egy törpetermetűt, aki vizes törülközővel és forró piszkavassal zavarássza áldozatát a hálóban, a többiek hahotázása közepette. Mondtam nekik, hogy ez kegyetlenség, és jelenteni fogom az igazgatónak. Beleegyeztek, de az összehívott diákság előtt már megkukultak. Rájuk mutogatva szóra bírtam őket. Vallomásuk alapján a tetteseknek levonták a magaviseleti jegyét, ráadásul megszégyenítésképpen kopaszra is nyírták őket. Természetesen a bosszúhadjáratuk következményeit sokáig viselnem kellett. 

Életem során többször jártam hasonló cipőben, egyesek szerint árulkodó Júdás lehettem, de én mindig a gyengébb vagy a méltatlanul vádoltak oldalára helyezkedtem, és nyíltan kiálltam értük. Talán ezért csöppentem a hírhedt 56-os Szoboszlay-perbe. 1964-ben, hétéves koromban, Ferencz Béla Ervin atya a börtönből egyenesen az Arad megyei Tornyára került, merthogy az életfogytiglanra ítélt ferences szerzetest sehol sem akarták befogadni. Az ő árnyékában nevelkedtem még egyetemi éveim alatt is Kolozsváron, és fogalmam sem volt arról, hogy a börtönviselt embereket informátorok hada követi, és jelentgeti a szerveknek viselt dolgaikat. Engem soha senki nem kérdezett róla, nem próbált beszervezni, köszönhetően egészséges parasztszármazásomnak, jó jegyeimnek, nagyszájú őszinteségemnek és talán annak is, hogy párttag voltam, mert állítólag azokat nem szervezték be informátornak, besúgónak. Amikor 89-ben megdőlt a régi rendszer, bátorkodtam megkérdezni Ervin atyától, hogy miért volt börtönben. – Derítsd ki! – válaszolta, mivel annak idején a néhai Előrénél, illetve akkor már a Romániai Magyar Szónál dolgoztam riporterként. Rögtön nekiveselkedtem a feladatnak, és idejében sikerült elbeszélgetnem a még élő elítéltekkel vagy hozzátartozóikkal. Nem volt könnyű, hisz sokan még akkor is féltek beszélni. Az 56 után 57-en a temesvári perben c. dokumentumgyűjteményem az első oral history a Szoboszlay-perről, ami azóta is többet hivatkozott forrásmunka lett.

Nem tudom, kik voltak informátorok, besúgók azok közül, akikkel beszéltem. Sokan kérdezték, nem féltem-e, hogy valami rossz történik velem. Érdekes módon nem féltem, de pár megmagyarázatlan, gyanús találkozásra azért emlékszem. És különösen szíven ütött két, általam nagyra értékelt ember vallomása, egy köztiszteletben álló személyiségről, akit aljas besúgónak neveztek. Azóta is gyanakvással követem az illetőt, mert úgy néz ki, hogy az új világrendben is szorgalmasan teszi a dolgát… 

Nincs jogunk ítélkezni senki fölött, hisz sokukat valószínűleg zsarolással kényszerítettek akkor is, és talán most is. Ervin atya áttanulmányozta mintegy 800 oldalas CNSAS anyagát, és azt mondta, hogy egyetlen tornyai sem volt a besúgók között. Erre fölöttébb büszke vagyok. Pataki Zoltán 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra elítélt aradinak az unokaöccse kikérte nagybátyja anyagát, és abból kiderült, hogy több mint harminc embertől gyűjtötték róla az információkat halála napjáig. A főbesúgó egy, a szomszéd tömbházban lakó magyar személy volt.

Nem tudom, hogyan viselkednék azzal a baráttal, ismerőssel, aki esetleg rólam is jelentgetett. Nem tudom, lenne-e jogom megvonni a barátságomat tőle, hisz nem jártam az ő cipőjében. Szerintem ki-ki maga döntse el, hallgat-e a lelkiismeretére, és mennyire taksálja a saját becsületét!

(Magyari Sára)

Talán emlékszünk még gyermekkorunkból, hogy szüleink vagy az óvó nénink ránk szólt: Ne árulkodj! Mert az csúnya dolog, mert bemártod a másikat, mert nem is biztos, hogy jól tudod, amit tudsz, és folytathatnánk a sort. És egészen biztosan mindenki ismeri Júdás történetét is, aki 30 ezüstpénzért adta el Jézust, majd meghalt.

Az árulkodik szavunk szótári jelentése, hogy valakinek szándékait, terveit, helytelen cselekedeteit, hibáit rosszakaratúan, ártó szándékkal, előnyök szerzése végett mással közli valaki. Azaz áruba bocsát, üzletel a megszerzett információval, valamilyen előnyt remél általa. Ezért a tiltás a gyermeknevelésben, melynek alapjelentése: ne árts másnak, ne add el, ne add ki a másikat!