Fél esztendő leforgása alatt két jelentős tárlat nyílt a nagyváradi keramikus művész, Jakobovits Márta munkáiból, előbb a múlt év tavaszán Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban, majd decemberben Bukarestben a Kortárs Művészetek Múzeumában. Utóbbi tárlat április közepéig látogatható. 

Mit jelent számodra ez a bukaresti megmutatkozás?

Nem is álmodtam, hogy engem meghívnak egyéni kiállításra a Kortárs Művészeti Múzeumba. Csak akkor hittem el, amikor Bukarestből lejöttek Váradra, mindent megnéztek, végigfotóztak az igazgató megbízásából, még a vázlataimat is. Éppen elő volt készítve az anyagom a sepsiszentgyörgyi kiállításra. Mondtam is nekik, most jöjjenek, még nincs becsomagolva. Utána beindult rendesen a dolog.

Kinek az elképzelése dominál a tárlat előkészítésekor?

Én mindig hagyom a kurátor szándékát érvényesülni, hiszen az ő feladata is alkotói munka. Az, hogy ő mit tud felmutatni, ahhoz a térhez, amit kiválaszt, amiben dolgozik, abban milyen dialógus jön létre. Vagy, hogy a munkáim együttese abban a térben milyen tartalmú árnyalatokkal gazdagodik. Az egyéni kiállításon rendkívül fontos a térrel való dialógus.

Nem is kérik? Ahhoz hasonló ez, amikor a rendező nem örül annak, ha a szerző beleszól a munkájába?

Olyan kiállításom is volt már, például Mogosoaia-n, amikor a kurátor hagyta, igényelte, hogy én játsszak abban az elvarázsolt térben. Az nekem is élmény, hogy mit alakítok ki. Hasonlóan történt a római kiállításomon is, ott is hagyott a kurátor játszani a munkáim elhelyezésével. Vigyázni kell, hogy ne legyen zsúfolt, arra, hogy ne akarjak feltétlenül mindent megmutatni. Csak azt, ami akkor lényeges, ezt meg kell tanulni. A kiállításrendezés egy másik szakma. A bukaresti kurátorom, Mălina Ionescu, – anyja-apja nagy művészettörténész volt, tiszteltem a munkásságukat, hallgattam előadásaikat – egy negyvenes nő, ami azért fontos, mert engem érdekel, hogy egy következő generáció hogyan reagál a dolgaimra. Már teljesen kövület vagyok az ő szemükben? Én ösztönösen dolgozom, megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne érdekeljen, tetszik-e valakinek vagy sem az, amit csinálok. Mindig magamat akartam felfedezni, azt, hogy én magam hogyan fordítódok le azokban az érzetekben. A vizuális nyelvezetet sokféle módon lehet használni. Fontos, hogyan lépek kapcsolatba dolgokkal empatikus, ösztönös beleérzéseken keresztül. Olyan dolgokkal, amelyekről azt gondolom, hogy közöm van hozzájuk. Nagyon vonzanak a természeti dolgok, kövek, ágak szólítanak meg, dialógust folytatok velük, minden metamorfózis, mimézis különböző megközelítésekből. 

Mennyiben különbözik a két tárlat azon túl, hogy a fővárosi retrospektív jellegű?

Ahhoz a bukarestiek ragaszkodtak, hogy a kezdetektől nyújtsunk képet a pályámról, a sepsiszentgyörgyi nem ilyen jellegű volt, ott Madaras Péter szobrász volt a kurátor, a választást az ő esetében is teljesen rábíztam. Nagyon jól csinálta, a munkáknak életük volt, szuszogtak. A sepsiszentgyörgyi kiállítást a bukarestiek megnézték, s az egészet átvették, kiegészítve a kezdetektől. Nagy együtteseim mind jelen voltak, a Nagy kör, a Zarándoklat, a Folyamat, ezek mind a tárgyak születésének a logikáját, az én lappangó logikámat adják vissza. Örültem, hogy nem szóltam bele a dolgokba. 

Összesen négyszáz négyzetmétert kaptam a Kortárs Művészeti Múzeumban, s a kurátor mellett volt egy szakember, aki megépítette, elkészítette a tér koncepcióját. Őt Kim Attilának hívják, nagyon aktív és különleges figura, aki szépen megtervezte számomra a teret. Hófehérben gondolta el, az Elemelkedés kompozícióm mint egy oltár kapott helyet a perspektíva végén. A kiállítás címéhez, A megtett út része is kapcsolódott, a Nagy kör is kiemelt szerepet kapott, ez tetszett nekem. Elvitték Bukarestbe a kísérleteimet is, a tesztek a karzaton kaptak helyet, mint egy könyvtárban. Ez az én kerámia-könyvtáram.

Művészileg hogyan érintett a két esztendeje tartó járvány, a bezártság?

Erősen meg voltam ijedve, de azért nem unatkoztam egy percig sem. Nem mertem kimenni a házból, de mindvégig jól lefoglaltam magamat. Olvasok. Írok. Dolgozom. Új munkákba is kezdtem, de mindig van valami folyamatban is.

Vannak-e ambíciózus terveid 2022-re?

Túlélni. Márciusra hívtak Londonba, de ezt túl korainak éreztem, viszont a novemberemet odaígértem. Ott már volt egyéni kiállításom, az Elizabeth Xi Bauer Art Platform foglalkozik a műveimmel, a népszerűsítésükkel. Adtak is el a munkáimból, folyton kérnek azóta is, csak én nem küldtem. Szeretem magam mellett tudni a kerámiáimat, ennek köszönhető, hogy meg tudtuk most rendezni a kiállítást Szentgyörgyön is, majd Bukarestben. Úgyhogy most szélnek eresztettem őket. Hosszú pórázon vannak. Erre az évre vannak meghívásaim Budapestre, illetve Iasi-ba is kaptam egy bukaresti művészettörténésztől érdekes felkérést, pedig nem ismertem. Szeretem az ilyen találkozásokat, amikor valaki ismeretlenül meglátja a dolgaimat, s rámkérdez, lenne-e kedvem vele együtt dolgozni. Vladimir Bulatról van szó, aki látta korábban a Mogosoaia-i kiállításomat, írt is róla egy remek cikket.