A válogatásról

Az IttMást kiállítás összeállításakor azok az 1975 és 1989 közötti romániai magyar művészegyéniségek, művészcsoportok életműveiből válogattunk, akik annak idején a hivatalos kulturális elvárástól, ízléstől, ideológiától eltérve, a korábbi helyi kánont is felrúgva, egy másik, szabadabb világ bűvöletében, azaz csupán lelkiismeretüket követve alkottak arra törekedve, hogy formailag, de tartalmilag is lehetőleg új vagy újszerű autonóm műveket hozzanak létre. Ezzel a törekvésükkel tulajdonképpen a maguk területén, a hazai magyar képzőművészetben, megelőlegezték a hamarosan bekövetkező rendszerváltást. Sajnos a többségük ebben a változásban nem bízva, renitensnek számító alkotói tevékenységükkel akarva-akaratlanul más, szabadabb országokba való „menekülésüket” készítették elő, az ő munkáikból kizárólagosan csak az itthon készültekből válogattunk.

Egy másként alkotó nemzedék 

Az 1975 és 1989 között a maguk helyét kereső fiatal nemzedék művészei sok nézőpontból találták szemben magukat a szocialistának mondott, de lényegében elnyomó, a lakosság életszínvonalát a létminimumra szorító, a szellemi életet pedig egy hamis ideológia foglyaként egyfajta kulturális karanténban tartó, minden szempontból megcsontosodott társadalmi struktúrával. Miközben, minden utazási korlátozás és információmegvonás ellenére is, egyre több hír jutott be az országba arról az eladdig elképzelhetetlen képzőművészeti stílusburjánzásról, amelyet többek között a hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalmai és az újbalos diákmozgalmak, valamint leginkább a divatban és a könnyűzenében megtestesülő popkultúra, de nem kevésbé az akkor még a maiaknál sokkal több fiatal figyelmét lekötő  kereskedelmi galériák és a nemzetközi seregszemlék generáltak a nyugati világban. A művészek, ha erősen korlátozott számban és alkalommal, de mégis meg-megtörténő utazásaik és ideutazó külföldi kapcsolataik révén, valamint a minden akadályoztatás ellenére is becsempészett művészeti irodalomból és szakfolyóiratokból fogalmat alkothattak a nyugati művészet akkori sokrétű és csábítóan szabad voltáról és állandó megújulási trendjeiről. Ráadásul a neoavantgárd irányok expanzív természete a Romániához képest viszonylag szabadabbnak tekinthető szomszédos „testvéri” kommunista országok művészeti életét már előbb, a hatvanas években kikezdte, megkérdőjelezve és megtagadva az eladdig többnyire csak egy üdvösnek tartott irányba, ideológiai és esztétikai mederbe kényszerített „parttalan realizmus” néven emlegetett művészeti felfogást. Romániában az egyre abszolutisztikusabbá váló, a társadalmat erőszakkal homogenizálni kívánó hatalom eleinte minden eszközzel tiltani és korlátozni próbálta ezeket az új művészeti tendenciákat, később a társadalmi nyomást érzékelve taktikát váltott. A Képzőművészek Szövetsége ekkor alakította meg a fiatal művészeket tömörítő, központilag törvényesített alkotóköreit, amelyeknek keretében részleges engedményeket tett az új formák és bizonyos új tartalmak megjelenését illetően, azzal a kikötéssel, hogy ezek politikamentesek legyenek. Ennek közvetlen folyománya az egyszerre alulról építkező, de felülről is irányított alkotóköri hálózatnak keretet adó 35-ös Műhely (a 35. életévüket be nem töltött képzőművészek országos szakmai szervezete) megalakítása a Romániai Képzőművészek Szövetségének fiókszervezeteként. E műhelyben való tagság a szövetségbe való bekerülés felvételi előszobája volt. Ennek a szervezetnek a vezetője Ana Lupaș textilművész, a kolozsvári főiskola tanára volt, de fontos szerepet játszott működtetésében a bukaresti képzőművész, Wanda Mihuleac is. Mindketten európai ismertségű kiváló művészek, akik a tárgyalt időszakban a politikai vezetés bizalmát élvezve szabadabban mozoghattak a nemzetközi művészeti szcénán. A 35-ös Műhely azoknak az alternatívnak számító csoportos megnyilvánulásoknak és kiállításoknak adott helyet, amelyeknek keretében nyilvánosságot kaphattak a homogenizáló törekvések ellenében fellépő, az akkorra már a művészeti szférában megállíthatatlan radikalizálódást és a plurális szemlélet szellemét éltető és generáló neoavantgárd művek és művészeti események, akciók.

A 35-ös Műhely központi szervezetének farvizén születtek meg olyan csoportok, mint a korábbi Apolló körből (1975–1980) átstrukturálódott marosvásárhelyi Műhely Alkotókör, utóbb MAMŰ, amely mindössze 1980 és 1983 között működött Romániában. A Marosvásárhelyi Műhely jellegzetes művészi megnyilvánulásai voltak a happeningtől és a performansztól jól elkülöníthető műfajként meghatározható „tájakciók”. Kiállításunkon olyanok képviselik az alkotókört, mint Elekes Károly, aki a csoport vezéregyénisége volt, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) alapító tagja, a csoport kiállításainak és (táj)akcióinak legfőbb programadója, számos művészeti esemény szervezője. Ő volt az Ötödik évszak antológia egyik szerkesztője és nem mellesleg sajátos arculatának tervezője is. Ez a kiadvány 1980-ban korszakhatárt jelentett azzal, hogy széles körben mutatta be a fiatal képzőművészeket a szintén fiatal irodalmárok, esszéírók, filozófusok mellett. Elekes a magánmitológiájának részévé tette a konceptuális művészetet, az identitást és a kulturális, valamint az ökológiai problémákat mindig előtérben tartó, az intermedialitás gyakorlati megoldásainak sajátosságát állandóan kutató, kísérletező természetű alkotói magatartást. Intenzíven foglalkozott a képzőművészeti események fotódokumentálásával is, jelentős volt a mail art és land art tevékenysége. A neoavantgárd művészet szinte minden műfajában alkotott. Mellette az alkotókör legaktívabb egyenlő jogú tagjai: Garda Aladár képzőművész és díszlettervező, aki sajátos grafikai és fotóeljárásokkal kísérletező alkotói tevékenysége mellett számos művészeti akció, esemény és performasz alkotó-szereplőjeként is kitűnt, valamint Nagy Árpád PIKA, aki azon túl, hogy jelentős konceptuális grafikai művek alkotója volt, elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy a neoavantgárd szellemiséget a színházi díszlettervezéseiben is érvényesítette. Fontos művészeti mozzanat az utóbbi életpályáján, hogy 1982-ben Elekes Károllyal együtt – a Securitate által is dokumentáltan – marosvásárhelyi lakásán Multimediális születésnapnak nevezett művészeti eseményt szervezett. Ezt megelőzően a kiállításunkon most nem szereplő Krizbai Sándornál, a MAMŰ egyik katalizátor egyéniségeként is ismert tagjánál történt egy fontos zárt körű művészeti esemény, a Velicsek Gusztávval közös Contra Fouché akcióprogram. Ugyancsak ide, a marosvásárhelyi alkotókörhöz tartozott Ady József is, aki markáns képviselője volt annak a kelet-európai neoavantgárd művésztípusnak, amely a táblakép és a képgrafika műfaji határain belül maradva mutatott alternatívát a későszocreál kánonnal szemben. Ilyen volt György Csaba (Borgó) barokkosan sűrűvérű festészete (és textilművészete) is, aki kromatikus rendbe állított színeivel és kvázi-heraldikai rendszerbe állított formaelemeivel sajátos belső világának leképezését teremtette meg. Kacsó István a lelki mélységek búváraként, a keleti kultúra bűvöletében a világegészben alkotó énjét kereste, többek között egy sajátos vizuális napló egyszerre tárgyilagos és misztikus fotóival. Kuti Dénes mikrostruktúrájában rendkívül gazdag korai képei konceptuális land-art projektekként vagy egy katasztrófafilm díszletét idéző festményekként is leírhatóak. Későbbi festményein a táj fokozatos spiritualizálódását követhetjük nyomon. A keramikus végzettségű Szörtsey Gábor radikálisan konceptuális, újdada munkáival tűnt ki az alkotócsoportból. Kiállításunkon bemutatott rajza előrevetíti későbbi műveinek neoexpresszív jellegét, sőt a megállapodott művész szubjektíven konstruktív stílusát is. A marosvásárhelyi alkotócsoport legmarkánsabb személyisége Szabó Zoltán Judóka volt, aki a csoport feloszlása és tagjainak kivándorlása után helyben képviselte tovább a társaság szellemiségét, a rendszerváltás utánra is átmentve azt. Történelmi, kulturális, de fizikai és lelki dimenziókat is átlépni képes alkotói ereje kétirányú asszociációs módszerének volt köszönhető, amellyel a formát egyszerre bontotta és építette, a tartalmat kiürítette és betöltette. Alkotásaiban a vizuális paradoxonokkal erősített egyediségen túl az anyagválasztás és a formálás kulturális toposzokkal való rokoníthatóságán keresztül a személyes lelki kötődések is megmutatkoznak.