Hozzáállás kérdése

Nincs semmi, amihez ne lehetne komolytalanul állni. Apám képes volt mindent elbagatellizálni. Időnként egy pillanatra megengedte, hogy elérzékenyítse mimikáit, de aztán rögvest rajtakapta magát és nevetni kezdett. Legyintett és valami olyasmit mondott, hogy hülyeség vagy baromság. Ha horror film ment a tévében, még az ijesztő rész előtt felállt és kacarászva kiment a konyhába, mint akinek ugyanaz a véleménye minderről, mint ami a romantikus jelenetekről is, baromság. Láttam, hogy fél, jobban mondva, tudtam, és csak azért ment ki a konyhából, hogy arcrezdülései véletlenül se cselekedjenek akaratával ellentétesen. Sosem mutatott komoly érzelmeket, így nem is lehetett vele beszélgetni semmiről, aminek súlya lett volna. Egyszer megkérdeztem, hogy fél-e valamitől, de ő csak legyintett és mélyet szívott a cigarettájából. A füst kíséretében kiprüszkölt valamit a nyelve hegyéről, ami már jó ideje lehetett odaragadva, de annak sem vettem sok hasznát. Valami olyasmi lehetett, hogy ő, félni, ugyan. Egyszer láttam, amint kirohan a pincéből, mert denevért látott. Sose vallotta be, hogy retteg tőlük. Nem értettem, minek jár annyit a pincébe. Oda húzódott vissza. Farigcsált, szerelt ezt azt, semmit nem használt abból, amit odalent csinált. Kész dologgal nem láttam feljönni. Olyan tárgyakat javítgatott, szépítgetett, amiket még fiatalkorában vett vagy szerzett valahonnan, de sosem készültek el, sosem voltak eléggé megjavítva. Nem értett az elkezdéshez, ahogy a befejezéshez sem. A folytatás volt a módszere, ahhoz értett igazán. Állandóan anekdotázott. A történetei is olyanok voltak, mint a pincében tákolt dolgai. Valahonnan régről megmaradtak félkészen, ő meg belecsapott a közepébe és jóval a vége előtt elharapta mindet. Egyszer megkérdeztem, miért így mesél, mire rávágta, hogy mindennek a közepe a legjobb. A kenyérnek se esszük a szélét. Azt tudom, hogy a rossz fogakat és az ízületi problémákat tőle örököltem. De, vajon a hozzáállás is öröklődik? Azért nem tudok normális életet kezdeni, mert a gének által arra vagyok programozva, hogy képtelen legyek elkezdeni bármit is? Mi öröklődhet még? Humor, komolytalanság? Itt állok a kiüresedett város kiüresedett főterén, a hangyákat nézem, ahogy egyenes sort tartva masíroznak rejtekhelyükre. Ők is folytatnak valamit az utcák alatti rejtett járatokban. Állítólag a testük százszorosát is képesek felemelni. Ha létezik külön, hangyáknak kialakított pokol, az egészen biztosan egy olyan hely, ahol tele van minden morzsával, de olyan morzsákkal, amik bonthatatlanok, és a hangyák testének százegyszeresét teszik ki. Miért gondolok ilyen marhaságra, hogy jut ilyen az eszembe? Épeszű ember nem áll le azon töprengeni, hogy milyen pokla lesz a hangyáknak. És, egyébként is, hogy lyukadtam ki itt? Nem apámmal kezdtem? Úgy tűnik én a folytatáshoz és az egyben tartáshoz nem értek. Rágyújtok és az a szag csapja meg az orrom, ami apám történeteit is kísérte. A dobozon az áll, hogy a dohányzás halálos tüdőrákot okozhat. Ezek szerint létezik nem halálos tüdőrák is. Jó tudni, most már nyugodt szívvel folytatom a bagózást. Azt hiszik, ezekkel majd elriasztják a fiatalokat, mintha nem mind a halálizgalom miatt gyújtaná meg az elsőt. Mi érdekes lenne a sziklamászásban, ha tudnánk, hogy semmi veszélyeset nem tartogat. A sziklamászás halálos esést okozhat. A mászás öröméért mászunk, amit a zuhanás lehetősége tart életben. Halál. Ez valami olyan dolog, amivel nem kéne foglalkoznunk addig, amíg élünk, utána meg már úgy is mindegy. Apám egyszer azt mondta, a halál egy olyan vicc, amit senki nem ért, és mire megértjük, már túl késő lesz, hogy nevessünk is rajta. Talán ez volt a legkomolyabb mondat, ami elhagyta a száját. Tőle örököltem az üldögélési kényszeremet is. Akárhova tartok, félúton biztos leülök egy park padjára vagy egy tér szökőkútjának peremére és csak nézelődök. Mozdulatlan állapotban jobban szemügyre vehetőek a mozdulatok. Olyan dolgokat vesz így észre az ember, amit egyébként járás közben sosem látna meg. Példának okáért, a levelek zizegő motozását, ahogy a széllel bliccelnek, hogy visszajussanak a fák ágaira. Egyszer csak felnézek és meglátom, hogy az előttem álló épület homlokzatára vízköpőket faragtak. Biztos nem most tették oda őket. Harminc éve járom ezt a várost és még egyszer sem láttam a kifaragott szobrokat az épületek tetején. Nincs senki, akinek elmondhatnám, pedig, szinte biztos vagyok benne, hogy a város nagyobb része nem is tud erről a csodáról. Pedig, biztos azért tették oda fentre, hogy jól láthatóvá tegyék. Nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a távoli dolgok, az érdeklődésünktől is távol esnek, a túl közeliek, pedig mindig kivehetetlenül elhomályosodnak. Nehéz megtalálni, belőni a közepet. Kikérhették volna apám véleményét, ő nagyon értett a közepekhez. Hiányoznak az emberek. Hiányzik, hogy utálkozva ítélkezzek felettük, hogy magamban kigúnyoljam lassú, tesze-tosza lépteiket. Sosem kéregettem. Valahogy, mindig is azt gondoltam, hogy, ha valaki pénzt ad, azzal támogatja a hajléktalanságomat, miközben, pont, hogy megszüntetni kéne azt. Persze nem úgy, hogy megtiltjuk az utcán való létezést. Furcsa ösztöne az embernek, hogy a megoldásokat a tiltásokban látja. Ahelyett, hogy az őszinteségre törekednének, betiltják az álhíreket, ahelyett, hogy az elfogadásról kommunikálnának, ellehetetlenítik a transzneműek életét, ahelyett, hogy tesztelnének, nem engednek senkit az utcára. Engedik, hogy lopj, de betiltják az adakozást. Mostanában a megszokottnál is jobban felhúz, ami ebben a szennyekkel tarkított országban történik. Legyek vagyunk egy szarkupacon és arról vitázunk, hogy melyikünk büfög illatosabbat. Mindeközben, persze szépen meg kell válogatni a szavainkat, nem mondhatunk ki bármit csak úgy, ahogy éppen gondolunk. A gondolatok három szűrőn mennek keresztül, mire szavakká válnak. Az első a józanész szűrője, a második a lecsapódások szűrője, a harmadik a nyelvé. Kövessük végig ezt a folyamatot egy példán keresztül. Amikor valamiről azt gondoljuk, hogy elbaszott egy helyzet, akkor ezt nyilván nem mondjuk ki, mert fekete pont jár érte vagy strigula, minden esetre nekünk fog fájni jobban, nem annak, aki miatt a helyzet elbaszott. Szóval az első szűrőhöz érve a gondolatunkból az lesz, hogy mocsokszar, ezt követően történik a lecsapódás, minek következtében a mocsokszar, rosszá sűrűsödik, majd pedig a nyelv szűrője mindennek porszemnyi részét hagyja csak átengedni magán, míg nem az elbaszott, egy színtiszta formát kapva, kellemetlenné alakul át. Mindezt egy másodperc törtrésze alatt. Szívesen kivenném az emberek fejéből ezt a szűrőt és összezárnám őket. Az egyik kihasználatlan stadiont a sok közül, mondjuk használhatnánk erre.  Az emberek általában kerülik a politizálást. Fogalmam sincs, miért. Talán ezt is örököltük valahonnan. Sosem értettem, hogy lehet ezt kerülni és, hogy kérhetnek művészeket és közszereplőket arra, hogy kerüljék. A politika az életünk szerves része. Mintha azt kérnék tőlünk, hogy kérlek, a felvétel erejéig ne nagyon vegyél levegőt. Kapjátok be, nyúlvérű beszari negligáló senkik. Modort és eleganciát vártok el egy szeméttelepen? Ne foglalkozzunk a szarral, amit a torkunkon nyomtok le? Bocs, épp nem kapok tőle levegőt, ha nem baj két kis cafatka kiköhögése között, azért megejtenék róla egy-két szót, csak ha nem bántalak meg vele. És nem, nem azt fogom mondani, hogy a gyámod, némi pénzért cserébe örömöt szerzett idegeneknek, hanem azt, hogy a kurva anyád. És nem fogok bocsánatot kérni azért, mert ezt hoztad ki egy, egyébként végtelenül türelmes emberből. A végtelen türelmet is apámtól örököltem. Azt hinné az ember, hogy a végtelen türelem azt jelenti, hogy sosem léphetik át, aztán idővel rájön, hogy az idegfeszítő viselkedésformák és megnyilvánulások a végtelennél is messzebbre nyúlnak. Le kell nyugodni. Kár, hogy a bagatellizálást nem örököltem. Ehelyett egyedül ülök a padon, nézem, ahogy a leveleket leszállítja egy ellentétes irányú légörvény és arra gondolok, hogy apám tévedett. Nincs semmi ezen a világon, amit ne kéne komolyan venni.  

Homokvár

Amikor a költöző madarak visszatértek valaki tapsolt és ágak nyíltak az apró karmok alatt. Ezt mondtam háromnapos önkívületem utolsó perceiben arra a kérdésre, hogy miként képzelem el az ősrobbanást. A fickó értetlenkedve nézett, legyintett. Azt mondta túlságosan részeg vagyok, hogy értelmezhető mondatokat alkossak, de aztán felszállt – mint völgyek mélyéről a köd – agyamban a homály, és továbbra is józannak találtam a gondolatot. Ha az ember sokáig csinál valamit, az otthagyja kéznyomát rajta akkor is, ha már nem teszi. Így, hogy meglehetősen sokat ittam az elmúlt időszakban, talán józan gondolataim is megrészegülve ténferegnek a barázdáim között. Nem tudom. De egyszer vége lesz ennek is. Semmi nem tart örökké. Apám mondta ezt a templomban, esküvője napján. Rá egy hónapra elváltak. Talán, ha nem mondja, soha nem történt volna meg. Ma a teremtés gondolatával ébredtem. Azt mondják, egyszer csak bumm és itt lett ez a katyvasz, amiben lassan mi magunk is feloldódtunk. Nem tudom. Kevés dolgot tudok biztosan. De, hogy „egyszer csak” jelleggel történt volna meg, kétlem. Úgy képzelem, hogy volt egy hatalmas homokozó, aminek a közepén ült egy kisgyerek. Várat és más formákat kezdett gyúrni, de jóval a tényleges megformálás előtt már kigondolta, tervet készített hozzá. Aztán, amikor már készen állt egy-egy bástya, és elég mélyre ásott, hangyák jelentek meg és népesítették be a homokbuckákat. A homokvár egyszer csak elkészül, de homok és a gyerek mindvégig ott volt. Emlékszem óvodás koromban el akartunk jutni a városig egy földalatti vájatot ásva. Harminc centiméterig jutottunk, aztán elértünk valamilyen szürkés, áthatolhatatlan anyagig és feladtuk. Eldobtuk a kislapátot és bementünk a napi adag tejbegrízért. Azt a gyereket nem állította meg a szürke anyag és tejbegrízért sem rohant az óvónénikhez. De, úgy gondolom, még mindig ott ül, kiszáradt dörzspapír lett a tenyere a homoktól és csipkedik a hangyák, ő meg nem csap le egyet sem. Végtelen a türelme. Egyre több és több hangya jelent meg és elkezdtek homokszemeket görgetni. Egyre nagyobb lett a labda és elkezdett formát ölteni. A gyerekek könnyen megunják a játékot. De ez a kissrác évmilliókon keresztül csak ült és nézte, ahogy kiveszik a munkát a kezéből. Aztán egyszer csak felállt, ledobta kislapátját és kiszállt a homokozóból. A hangyák meg csak építettek, ahogy jónak látták. A gyerek nézte egy ideig, aztán elfeküdt a formákon és angyalkát kezdett rajzolni testével a homokba, mígnem teljesen bele nem ásta magát. Orrhegye sem lógott ki. A hangyák újra megjelentek és ásni kezdtek. Nem volt, aki megőrizte volna a gyermek történetét és senki nem látta ezek után. Aztán az óvoda kapujánál egy markoló állt meg. Pályázatot nyert a falu. A pályázat elnyeréséhez nem kellett tenni mást, mint a megfelelő sorba, a megfelelő gerinchiánnyal állni. Mosolyogni, köszönni illedelmesen. A markoló beparkolt a homokozó elé, a hangyák ebből mit se láttak. Hatalmas lapátját leengedte és kitúrta a homokozót a helyéről. Elvitte a falu másik végébe és kiszórta a szeméttelepen, mert tele volt már törött játékokkal. Az üres medencét feltöltötték friss, hangyátlan, gyerektelen homokkal. A szemétdombról meg máig hallani a kacagást. Vége lesz egyszer ennek is. Régebben tanmeséket akartam írni, most meg undorodom a didaktikus mondatoktól, mégis azokat firkálok mindenhová. Ezt a feljegyzést majd bedobom az óvoda postaládájába. A gyerekek még nem tudnak olvasni, de majd az óvónő behívja őket a homokozóból és uzsonnájuk után felolvassa nekik. Az óvoda csöndes, ellátok a homokozóig. Egy gyerek ül, lapáttal a kezében, biztos a városba akar megszökni vagy homokvárat épít, esetleg magát ássa be, hogy ne keljen tejbegrízt ennie és hallgatnia az óvónők tanmeséit. Odaköszönök neki, de fülét se mozdítja. Bemászok a kapun, mert zárva tartják a fertőzésveszély miatt. Odasétálok a fiúhoz, aki az üres mederben ül, kapargatja a betont és mosolyog, mint aki haladhat akárhová is. Rám néz bolygókék szemével és motyogni kezd. Egyszer úgy is átjutok a szürkén. Bújócskáztunk a bátyámmal, már mindenhol kerestem, itt kell lennie alatta. Biztos, hogy megtalálom. Most meg vagy, most meg. Szegény kis fickó, eltörik kezében a lapát és körmével folytatja az alapzat kaparását. Egy óvónő kiált ki az ablakon: vége a játékidőnek, gyere be most azonnal. 

Vége lesz mindennek. De nem egyszer csak, hanem szépen lassan, őrjítő folytonosságot színlelve. A gyerek feláll és bemegy. Nem köszön. A medence aljának repedéséből egy hangya bukkan fel, kis homokszemet görget maga előtt.

Eddig betartottam minden írott és íratlan szabályt, mert azt hallottam, ha az összes ember gyilkossá válik is, én akkor sem tehetem meg, hogy vérontásba kezdek. Most nincsenek emberek, legalábbis az utcán nincsenek. Nem hangos a közért, nem járnak az autók. Én mégis minden alkalommal megálltam a pirosnál, és vártam, hogy zöldre váltson. Ha a lámpa villogni kezdett, felgyorsítottam a lépteim, mintha bárkitől is menekülnöm kellett volna. Ez az emberhiány kezd az idegeimre menni, pedig Isten a tanúm, nem vagyok egy emberbarát típus. De könnyű utálni azt, ami van, és túl egyszerű beleszeretni abba, aminek csak a hiánya tapintható. Egy ideig számolgattam a napokat. A százhatvankettediket striguláztam utoljára. Ennyi nap kellett ahhoz, hogy egy kiszakadt focilabdára szemet, meg szájat rajzoljak. És nem tudom pontosan mennyi, de úgy gondolom, ennek a számnak a tört része elegendő volt ahhoz, hogy beszélni is kezdjek hozzá. És érdekes módon, ennél a számnál jóval több kellett ahhoz, hogy rájöjjek, amit teszek az beteges, ezért behajítottam az egyik konténerbe Rufus-t, merthogy így hívták. Azt hiszem, sikerült túltennem magam rajta. Már a konténer lezárását követően is csak egy-két könnycseppet hullattam, és mostanában is csak néhanapján álmodom vele. A lényeg, hogy tele lett a hócipőm, ezzel a szabadságnak nevezett izével. Jó ideje nem fürödtem, a szakállam megnőtt, a körmeimből karmok lettek. A ’megmutatja a foga fehérjét’ kifejezést, rám már biztosan nem használhatnák. Ma ezekkel a traumatikus gondolatokkal ébredtem, és az első adandó alkalommal átmentem a piroson. Hihetetlen élményt okozott ez a kis csínytevés, de nem volt elég. Betörtem egy kocsmába és kiittam a csapot. Pálinkát töltöttem magamnak és a zenegéppel énekeltem. Egy ruhafogassal táncoltam és kipróbáltam a legdrágább italokat. Felfeküdtem a pultra és dohányoztam. Tenyerembe köptem, és elnyomtam benne a cigarettát. A részegség tompította a fájdalmat, így a fájdalom nem volt elég erős ahhoz, hogy tompíthassa a részegséget. Aztán a gyötrő unalom, vagy az alkohol végett úgy éreztem, hogy ez sem elég. Addig kell kijátszani a rendszert, amíg rohad. Eljöttem az ivóból és betörtem az egyik belvárosi színházba, a kabátzsebemben még volt egy üveggel a legnemesebb whiskeyből. Felmásztam a színpadra és üvöltöttem: INNI VAGY NEM INNI, NEM KÉRDÉS! Majd meghúztam az üveget. Nem volt tekintet, mi szabályhoz kötött volna, így az illem sem fojtogathatott. Felpróbáltam a kellékeket, kisminkeltem magam és áriáztam. Tőröket találtam, és harci jeleneteket imitáltam. Ledobtam a parókát, a kardot és meztelenre vetkőzve, kitárt karokkal dülöngéltem. Álltam anyaszült meztelen a színpad közepén és meg-megcsukló hangon, torkom szakadtából óbégattam, hogy: SOK VAN, MI OKÁDATOS, DE AZ EMBERNÉL NINCS SEMMI OKÁDATOSABB!
Aztán meghajoltam és a visszhang velem együtt tapsolta meg a produkcióm. Megköszöntem az üres üléseknek, a hátsó sorokból anyámék állva tapsoltak, mire hullámban felállt az egész közönség és a vastaps háttérzajával kilépdeltem a függöny takarásába. Magamra kaptam a ruháimat, elhagytam a színház épületét. Harangzúgás kavarta föl a csend porát, galambok hozták szárnysusogásuk hangját. Berúgtam a templom ajtaját és felálltam a szószékre. Álltam egy ideig, kinyitottam a számat, de a szavak betokosodtak valahol a nyelvem alá, a nyelvem pedig letapadt, összepréselve a várakozó gondolatokat. Volt valami rideg abban a templomban, és volt valami kimondhatatlan szentség abban a ridegségben. A falak repedésein poloskák egyensúlyoztak. És az a szag, olyan volt, mint az öregek áporodottsága vagy ahhoz hasonlatos, de mégsem egészen az. Az időtlenség szivárgott a repedésekből, pedig alig párszáz éves a templom. A kereszt motívumtól mindig is rettegtem és ott, akkor semmissé töpörödtem az önfeláldozás súlya alatt. Beleragadtam a felszögellés képsoraiba, és a csikkel égetett foltot vizsgáltam a tenyeremen. Szúró fájdalmat éreztem a koponyámban, ahogy a töviskoronát néztem, és végigcsorgott az izzadság halántékomon. Rám tört az ijedelem, az ijedelem a felfoghatatlanságtól. Kimenekültem, mint a kufárok a korbácsot tartó Jézust látván. A templom lépcsőjén magzatpózba kuporodtam. Remegtem, mint délibáb. Összeszedtem magam és elsétáltam a parlamenthez. Szálla alá a pokloknak. Kifeszítettem az ajtót. Üres volt az ülésterem, pont, mint amikor még használatban volt. Kikiáltottam saját törvényeim és megszavaztattam magammal mindet. Egyetlen bátor ember kell, és az itt ül. Elképesztő, hogy emberek azért kapják a fizetésüket, ami még egy csontrészeg hajléktalannak is a kisujjában van. Nem kellett sok és annyira belejöttem, hogy tőlem zengett az egész épület. Először többszörösen összetett mondatokat harsogtam, de aztán észrevettem, hogy a képzeletbeli párttagokat és az ellenzéket is untatom, ezért rövidebb, csattanósabb formulákra váltottam. Most először történt meg az ország életében, hogy ellenzék és kormánypárt teljes egyetértésben bólogasson. Ehhez persze az kellet, hogy egyetlen ember alkossa meg a kormányt és, hogy ugyanez az ember képviselje az ellenzéket. Boldog voltam az egy főt számláló demokráciámban. Hívjuk ezt az államformát demokratúrának. Fél órás harácsolás után arra jöttem rá, hogy ez a munka nem lenne nekem való, nem, hogy nekem, de embernek sem, mert ha egy ember kezébe tollat adnak, azzal biztos, hogy torkon döfné vele a társát, elképzelni sem szeretném, mi történne akkor, ha kardot kapna a kezébe. Fogalmam sincs, melyik gondolkodó tollából olvastam, de volt egy történet, amiben egy falu megszokott életét egyszer csak felbolygatta egy cirkusz.[1] Kipakolták dolgaikat, felállították a sátrat és elkezdték a produkciót. A falu tátott szájjal figyelte a zsonglőröket és az artistákat, amikor az egyik bohóc észrevette, hogy lángra kapott a falu. Monociklire ült, betekert a cirkuszsátorba és elmondta a falusiaknak a látottakat. Azonnal hagyják el a sátrat, kezdjék meg az oltást. A közönség azt hitte, ez az előadás része, ezért nevetni kezdtek és megtapsolták a bohócot. Akárhogy is próbálkozott, minden figyelmeztető jel, suta egyensúlyozásnak tűnt a közönség szemében. A falu lassan porig égett. Most vált számomra egyértelművé, hogy ez a parlament a sátor, az ország pedig már jó ideje lángokban áll. Annyi a különbség, hogy ebben a cirkuszban nincs egy jóra való bohóc sem, hogy elmondja a lakóknak a tűzesetet. Úgy tűnünk el a föld színéről, hogy grillpartinak hisszük az erdőtüzet. Úgy halunk meg, hogy a nevetésünk a torkunkon akad. Ezeket a gondolatokat forgattam magamban a pulpituson, amikor kitárult az ajtó és egy biztonsági őr lépett be. Zavarodott grimaszt gyűrt, amúgy sem túl sima arcára, aztán tisztelettudóan köszönt, akárha tényleges képviselő volnék. Nem tudom, hány politikussal találkozhatott életében, de én egy szakadt ingben, bő nadrágban és kopott cipőben álltam, arcomon hónapnyi kosz és harag keveredett. Ezek szerint egy képviselő pontosan így néz ki. Megkérdezte, hozhat-e egy kávét. Meglepett igennel válaszoltam. Megkaptam a gőzölgő kávém és az őr társaságában elszürcsöltem, közben közügyekről faggatott és kifejtette véleményét az egészségügy állapotáról. Komolyan mondom, egyetlen politikust sem hallottam olyan összeszedettséggel kommunikálni, mint, ahogy azt az őr tette. Azt mondta, ne sértődjek meg, de szerinte nem kéne annyi pénzt adni a családtagoknak, mert a nepotizmus csődhöz vezet. Ezt mondta, így, ebben a formában és én nem hittem a fülemnek. Egyetértően bólogattam, remélve, hogy ezzel a beszélgetés végére érünk, de tévedtem. Megkérdezte, mi a véleményem arról, hogy míg a politikusok milliókat visznek haza hónap végén, addig az őrök, akiknek az a munkájuk, hogy megvédjék ezeket az embereket, hogy haza tudjanak menni azzal a valag pénzzel, ennek a tizedét sem kapják meg. Azt válaszoltam, hogy ez felháborító és, hogy a holnapi nap folyamán módosítom a fizetési táblázatot, és ők fognak felülre kerülni. Ellenkezett, mondván, hogy az ő munkájánál vannak sokkal fontosabbak is. Az egészségügyben, a közoktatásban dolgozók azok, akiknek a legtöbb pénzt kellene hazavinniük. Ki ez a fickó? Miért van, hogy relevánsabb problémákkal foglalkozik, mint ebben a teremben bárki az elmúlt években, évtizedekben? Gondolataimat félbeszakította az ajtó recsegő nyitódása. Egy öltönyös alak lépett be. Nézett egy ideig, aztán elvörösödött arccal üvölteni kezdett, hogy mégis ki vagyok, és mit keresek itt. Kirohantam az ajtón, mögöttem loholt a biztonsági őr, akinek így már egyértelművé vált, hogy nem az vagyok, akinek hitt. Ha elkap végem. Kiugrottam az ablakon, de abban a minutumban ő is utánam vetette magát. Vége, elkaptak, gondoltam, de ekkor meglepő dolog történt. A biztonsági őr rám nézett és ijedt arccal azt mondta, ezt most megúsztuk, én balra megyek, te menj az ellenkező irányba, ne kövess, van elég bajom így is, nem kell még egy púp a hátamra, és a Szabadság és Rab út sarkán lévő konténerek az én körzetem, a közelébe se gyere, hajléktalanok vagyunk, nem társak, na viszlát. És tovább állt. Én meg ültem ott a kövön teljes értetlenségemben. Már nem voltam egyedül, volt még valaki, aki ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint én. Kinyílt a parlament kapuja, az öltönyös figura lépett ki rajta, elrohantam. Futás közben azon gondolkodtam, talán most is egy színész hozta rám a frászt. Talán az öltönyös fickó sem több, szimpla hajléktalannál. Hajléktalan az egész ország és annak minden lakója, akár van tető a feje fölött, akár nincs. Azt mondják színház, de ez marhaság, mert valójában hajléktalanszálló az egész világ.

[1] Soren Kierkegaard