Ioan Bunuș képzőművésszel, grafikussal Szűcs László beszélget

Kulturális értelemben milyen „útravalót” adott Önnek Szászrégen, a szülőváros multikulturalizmusa? Már gyermekkorában eldőlt, hogy a művészi pályára lép?

Elnézést, a kérdés végénél kezdem, igen bizony, tény az, hogy korai megfigyelő- és némi rajztehetséggel, képzelőerővel voltam megáldva, és ezt otthon, Szászrégenben idejében fel is ismerték. Az ötvenes évek végén, Márk Albert kereszt- és nevelőapám – emléke legyen áldott – íratott be a német nyelvű elemi iskolába, később a helyi zenei és rajziskolába, már a 60-as évek kezdetén. Kaptam bőven útravalót. Szüleim az én születésem előtt ott laktak a Márk család házában, amihez gyönyörű régi mintakert, méhészet is tartozott. Gyerekkoromat minden nyáron a méhészekkel töltöttem a közeli Görgényi, meg a Kelemen havasokon, Ratosnya, Palotailva, Marosvécs, Nyergeshegy, Hegyeshegy, Kerekerdő, Mocsárerdő. Istenszékét, Görgényszentimrét, Laposnyát nem feledve. Hatott rám a háromnyelvűség, sőt, a római katolikus ministrálással a latin hagyomány is. Egy liliom és egy nyolcágú Mária csillag Szászrégen ősi címere. Tényleg kiváltságos város. Az államvizsga dolgozatomat is ennek a témának szántam 1978-ban. Rövid ideig volt műtermünk is, Adorján Zoltánnal elragadtatva művészkedtünk otthon.

Közben itt a válaszokon gondolkodva két gyertyát elhunyt drága, áldozatkész szüleim emlékére gyújtottam. Édesanyám Gyergyószárhegyen született 1930-ban, Váncza Annának hívták, 2018-ban hunyt el. Vallásos, dolgos, szép asszony volt. Minden áldott vasárnap és ünnepnapon négy gyermek mosdatása, öltözés és nyomás a város végi katolikus templomba. Engem (is) Márton Áron, Erdély szent püspöke áldott meg, s bérmált. Ez is nyomot hagyott a szívemben. Édesapám görögkatolikus román bádogos mester volt Magyarrégenben született 1922-ben. A pléhesekre ott azon a vidéken nagy szükség volt ám. Szerettem volna én is rézpléhvel, cinkpléhvel templomtornyokon dolgozni. Itt Németországban ma is keresett szakma a Dachdeckermeister. Apám beszélt magyarul és valamennyire szászul. 2010-ben halt meg szegény. S mielőtt el nem felejtem: első rajzaimat vastag könyvek nézegetése ihlette: a Pallas Nagy Lexikona, a Tolnai Világlexikon, A kert című régi szaklap műmellékletei.

Következett Marosvásárhelyen a középiskola, Kolozsvárt a főiskola, a grafika szak. Mit adott ez a két város Önnek? S mi volt az, ami ezekben az iskolákban, az ottani tanároktól megtanulható volt?

Az akkori Marosvásárhely, annak zenei és művészeti líceumával igazi szabad művészlelkek neveldéje volt, Erdély-szerte elismerték a hírnevét. Emlékszem, mindkét múzsa rátermett pedagógusai és mesterei formálták, készítették a fiatalságot, amely évről-évre felújulva érkezett nagy reményekkel és otthonról hozott, született tehetséggel a Székelyföldről, a Mezőségről, az Erdővidékről, a Királyhágón innenről és túlról. Emlékszem az épület folyosóin látható érettségi tablók fekete-fehér portréinak titokzatos jellegére. Ami engem illet, a román tagozaton az elméleti órák nem túlságosan vonzottak, többnyire rossz tanuló voltam. 1970-71-et írtunk akkor. Példa­képem egy igen tehetséges sármási fenegyerek és rajzzseni lett, akit Párizsban is látogattam azóta. Engem, bevallom egy belső tűz lángja égetett, s fülig szerelmes voltam… valahogy azt is átéltem… Gaudeamus igitur, énekeltük.

Marosvásárhelyről, a várból katonai szolgálatra kerültem, jó keményre szabott idő volt az ám! Fogarasról szabadultam s még abban az évben, 1973-ban felvettek Kolozsvárra a Ion Andreescu főiskola grafika szakára. Ott összesen öt évet töltöttem Ioachim Nica irányítása alatt. Ezek még a számítógépes korszak előtti idők voltak, becsületes hagyományos technikai eljárásokkal, a rajztudáson alapuló szabad grafikával, alkalmazott reklámgrafikával. A sok tehetséges végzős közül gondolom jó páran művelték s átadták az ott szerzett tudást, míg egyesek művészegyéniségekké nőttek mind magasabbra.

Egy érdekes konceptuális mű helyszíne volt egy kolozsvári kert. Kérem, mutassa be ezt a munkát!

Ha nem csal az emlékezetem, 1975-76-ot írtunk. Nagy Lajos, fiatalabb grafika szakos diáktársam kolozsvári rokonai engedték meg nekünk, hogy abba a „falakon kívüli paradicsomkertbe” száműzzük magunkat, ott tanyázzunk. Vágytunk is oda, hogy szabadabbnak érezhessük magunkat, mint a Mátyás-ház tantermeiben, például a kínos tudományos szocializmus kurzusokon, vagy a véget nem érő művészettörténet órákon. Emlékszem, a könyvtárban jegyeztem meg magamnak egy kortárs francia művész nevét: Gérard Titus-Carmel. Tőle származó francia nyelvű idézetekkel, fogalmakkal plakátoltam tele annak a kis kerti házikónak a belső deszkafalait… Értettük is, nem is, de nagy hatással volt ránk. Hiszen így okosabb diákoknak, sőt, érettebb művészeknek képzelhettük magunkat. Rajzoltuk, fotóztuk, amit ott láttunk és tapasztaltunk, gyakorolhattuk lelkünk és munkáink egybehangolását annak a csöndes kertnek a fény-árnyék természetével, békességével…