Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után zajlott a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutatta be előadásait három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgettünk az előző napi látottakról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutattak be. Simon Judit kolozsvári fesztiválnaplójának tizedik, befejező része.

A fesztivál lezárult, és csak remélni lehet, hogy két év múlva újra jelentkezik. Ínséges időkben nem könnyű feladat fesztivált rendezni, de hátha legközelebb jobb idők járnak ránk, Európára, a világra. „A legnagyobb elkeseredésben is benne rejlik a remény” – hangzott el nem egyszer az idézet (talán Samuel Beckett, vagy Eugen Ionesco a forrás). Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és az Interferenciák fesztivál igazgatója, az Európai Színházi Unió elnöke sokszor ismételte. Beszélgettünk a fesztivál alcíméről: a félelem és a remény határozza meg napjainkat. Háborúk, válság, infláció, félretájékoztatási hadjáratok, értékek kiüresedése. Az értelmiség, a kimondott, leírt szó, a színház, a művészetek felelőssége, hogy ne ismétlődhessenek meg az elmúlt század tragédiái.

Meglátásom szerint, a 8. Interferenciák fesztiválon az abszurd játszotta az egyik, ha nem a főszerepet, mellette pedig a groteszk. Azt is gondolom, hogy nem véletlenül. Szakmai beszélgetésen hangzott el, hogy bár az abszurd esetében úgy tűnik, hogy értelmetlen, igazából abban a pillanatban minden más lehetetlen, azaz a realitás.

Ami még feltűnt nekem, hogy az egyén került az előtérbe, az előadások az elmagányosodást, a kommunikáció hiányát, elsekélyesedését a digitális világban a család, közösség szerepét, a szabadság, a szabad akarat kérdését vizsgálták.

Az előadásokra a groteszk, az irónia, a humor volt jellemző. Az érzelmek, néha lírai fennhangok sem hiányoztak, de semmi szenvelgés, semmi nosztalgia, semmi „bezzeg a múltban jobb volt” típusú bú. Kőkemény jelen, kőkemény kérdések az életről és az elmúlásról. Rákérdezések a jövőre, a túlélés lehetőségeire.

Utolsó előtti nap tűzték műsorra a szervezők a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az SNT Drama Ljubljana (Szlovénia) és a Konstancai Állami Színház produkcióját, melynek címe: Prométheusz ’22.

Az előadás része az Európai Színházi Unió (UTE) Catastrophe (Katasztrófa) projektjének, melynek célja – olvasható az előadás műsorfüzetében – „a színházi szövetség küldetésének megerősítése: az Európai Unió építése a kultúra és a színház eszközeivel, a nyelvi korlátok áthidalását megvalósító kollektív kulturális mozgalom elősegítése egy olyan művészszínház létrehozásának érdekében, amelyet a népek közötti barátság mozgatóerejének tekintenek. (…) Az UTE tagszínházai és partnerei által kezdeményezett projekt célkitűzése, hogy új perspektívából világítsa meg a világjárvány okozta felfordulást, további szándéka újra megerősíteni a színház szerepét, olyan kohéziós elemként, amely a megosztott Európában a gondolkodás helye lehet.”

Tizenhét színház vesz részt a projektben, együttműködésük nyomán hét koprodukciós előadás jön létre, melyek alapjául az ókori görög tragédiák témái szolgálnak. Ezek a témák – amelyek nem csak az előadóművészet, hanem az európai létezés egyfajta eszperantói is – jelentik a kiindulópontot egy közös alkotási stratégia megfogalmazásához a világjárvány utáni Európában, új drámairodalmi és színházi művek létrehozása által.” – írja a Katasztrófa színházi projekt ismertetése.

A Prométheusz ’22 Kali Ágnes és Tompa Gábor adaptációja Aiszkülosz Leláncolt Prométheusz című tragédiája nyomán. A turpisságot az alcím rejti: hommage á Beckett.

Négynyelvű előadás: magyar, román, szlovén és angol. Utóbbi, mint közös nyelv, amikor éppen a Rendező/Zeusz instruálja, utasítgatja a Főszínészt/Prométheuszt meg a többieket. Az én olvasatomban színház a színházban. Ahol a rendező a főisten. A színész jelmeze hasonlít Tompa jellemző viseletéhez. Ezen én nagyon nevetek.

A színpadon hi-tech torony, drótokkal, mérőkkel, itt kínozzák, kísérleteznek azzal, aki ellopta a tüzet az istenektől és odaadta az embereknek. A tudást, a fényt adta tovább. Megharagudtak rá, megbüntették keményen, ahogy – az előadás szerint – ma is bűnhődnie kell annak, aki a manipulált világban az igazságot akarja feltárni.

A kórust a sajtósok alkotják, őket is teszi-veszi a rendező, netán Zeusz, netán a hatalom. (Azért ennyire nem lehet minket, újságírókat megvezetni, azért csak megírjuk, ami éppen történik. Jó, vannak véleménycikkek is, de az más műfaj – gondolom magamban).

A rendező utasítására a Főszínész krisztusi tartásba helyezkedik, „sokat szenvedtem értetek” – mondja, ez becketti vonal: egymásba fűzi az istent, aki a tüzet, a tudást adta a halandóknak és a Megváltót. Aztán a nézőtéren elindul a fény(kard), a színészek átadják a nézőknek, akik továbbadják egymásnak. Ez szép. A fény, a tudás, a hit azért megvan, összefogunk és megőrizzük.  

Nekem nagyon tetszett, hogy különböző nyelveken beszélnek a színpadon, mégis értik egymást. A színház ereje és varázsa ez. A színház, ami nem oldja meg a válságokat, de megmutatja, felhívja ezekre a figyelmet. És, amint ez is többször elhangzott a szakmai beszélgetésekben: reményt ad.

Az utolsó napon is két előadás várt ránk.

A párizsi Collectif Az Élet? vagy Színház? című produkcióval érkezett. A Charlotte Salomon, német zsidó alkotóművész festményei, írásai nyomán készült előadás totális színház szeretett volna lenni, de a kevesebb több lett volna.

Charlotte Salomon a náci Németországból egy francia kisvárosba menekült, ahonnan 1943-ban, 26 évesen deportálták és nem tért vissza a haláltáborból. 1940–43 között alkotta életművét az Élet? vagy Színház? sorozatot: megfestett regény, mely több mint 1325 vízfestményt és guast tartalmaz, a festőnő életét megjelenítő zenei idézetek kíséretében.

Az előadás koncepcióját és rendezését jegyző Astrid Bas triptichont állított színpadra a tragikus sorsú művészről. Az Interferenciákon bemutatott előadás három, amerikai színházakban játszott produkció részleteiből állt össze.

A vetítővásznon Salomon megrázón kifejező festményei, nem kevésbé megrázó, mesterien előadott zene, a művésznő szerelmes leveleit monoton hangón felolvasó Bas, és a nem teljesen érthető szerepet játszó táncosnő jelenítették meg a tragikus sorsú művész életét, érzéseit, reményeit.

Rám hatott ugyan az előadás, de egy „éterből érkező” hang, a zene és festmények sokkal kifejezőbb, megkockáztatom színházibb lett volna. A két hölgy volt több, amint amennyi kellett.

A Luxemburgi Nemzeti Színház – Kunstfestspiele Herrenhausen – Wiener Festwochen – deSingel Antwerpen – Ensemble Modern Frankfurt koncert-előadása nem tett rám mély hatást. A fesztivál utolsó napjának utolsó előadásán már a fáradtság is éreztette hatását, a figyelem is csökken.

Henri Michau francia szürrealista költő (1899–1984) verseire, szövegeire alkotott előadást Heiner Goebbels zeneszerző, rendező. David Bennent svájci, európai és amerikai filmekből ismert színész, valamint az Ensemble Modern két zongoristája preparált zongoráikon játszották Goebbels kompozíciót, melyek nekem legalább annyira szürreálisaknak tűntek, mint a versek.

Barátságtalan, rideg világot jelenítenek meg zenével, énekkel, prózával. A szabadság és annak hiánya témáját járja körül az előadás biztos nagyon izgalmasan, korszerűen, újszerűen, de nélkülem. Az én fejemben már az járt, hogy csomagolni kell, másnap hazautazni, elvégezni a rám váró feladatokat, és mindjárt itt a karácsony.

Fotó: Prométheusz 22

Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után zajlik vasárnapig a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának kilencedik része.

Végéhez közeledik Kolozsváron a 8. Interferenciák színházi fesztivál. A naplóval kissé lemaradtam, úgyhogy nekem még otthon is lesz két fesztiválnapom, sőt három, ha az Újvárad nyomtatott kiadásában megjelenő összefoglalót tekintem. Nem baj, viszem magammal a több nyelven gondolkodást is, meg sok minden mást.

Ha ügyes volnék, most három előadásról számolnék be, az egyik lenne a Tompa Gábor rendezte Prométheusz 22, ami három színház koprodukciója: a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a SNT Drama Ljubljana Színház és a Konstancai Állami Színház művészei játsszák, négy nyelven. Nem vagyok elég ügyes, úgyhogy ezt, meg az utolsó napon látott előadásokat hazaviszem.

Marad a két pénteki produkció.

Felkavaró, megtörtént eset alapján megírt drámát mutatott be a Stúdióban a Konstancai Állami Színház. Edna Mayza kortárs izraeli író Játékok a hátsó udvarban (Jocuri in curtea din spate) színdarabját a fiatal Diana Mititelu rendezte, munkáját pályakezdő kategóriában díjazta az UNITER.

Izraelben nagy port kavart az egyik kisvárosban megerőszakolt 14 éves lány esete. Miután a helyi bíróság felmentette szintén kiskorú támadóit, a közvélemény nyomására a legfelsőbb bíróság mondta ki a jogerős döntést. A négy fiú közül hármat börtönbüntetésre ítélte, egyiküket, bizonyíték hiányában felmentette. Ez a konkrét eset, amit az író feldolgozott.

Az előadás reflektál a hasonló romániai történetekre, hiszen a probléma, amiről sem beszélni és gondolkodni nem nagyon szeretünk, országoktól, nemzetektől független. A közvélemény, a törvénykezés, a hozzáállás különbözik.

A szűk, rácsokkal körbevett tér, hátul a lámpákkal vagy hintával hol bíróság, hol a hátsó udvar, ahol a kamaszok az idejüket töltik. Négy fiú és egy lány. Utóbbi arra vágyik, hogy befogadják, hogy társuknak tekintsék. Elmondja, az osztálytársai között sem népszerű, nem szereti őket. Az apja meghalt, az anyja sokat dolgozik. Jár a szája, dicsekszik olyan tettekkel, amiről csak sejtései vannak. Ráadásul egyik fiú, a hangadó tetszik is neki, szeretné, ha észrevenné a 17 éves srác. A többi fiú is nagyjából ennyi idős, vélhetően osztálytársak, vagy csak barátok. Egyikük sem akar kilógni a csapatból. Szokásos kamasz-történet. Csakhogy ezek a gyerekek (a fiúk hátteréről nem sokat tudunk) agresszív társadalomban, köreikben keményen bántalmazó közösségi médiában léteznek. Senki nem akar megbélyegezett, kiszolgáltatott lenni. Ha valakinek megneszelik a gyengéit, azonnal támadnak. A farkas és a bárány esete.

A lány kiszolgáltatott, kihasználják. Hárman megerőszakolják, a negyedik, akiben bízik, a felbujtó, a lány megbecstelenítésének a megszervezője. Ő szóban bántalmazza, alázza a történtek után. Később felmentik, hiszen nem nyúlt a lányhoz.

A színészek átöltöznek, a férfiak a bírók, a lány az ügyész. Ebben a jelmezben tárgyalják az ügyet és hangzik el talán az előadás kulcsmondata: a törvény érvényesül, nem az igazság.

Az előadás nem ítélkezik, de oktat, és nem szolgál megoldással. Sorozatosan teszi fel a kérdéseket. A produkció ereje a rendezői megfogalmazáson túl, a lányt játszó színésznőből ered. Érzékeny, finom, szuggesztív alakítása teszi hitelessé az előadást, amiben a rendező több szálat is elindít, de nem sikerül mindegyik végigvinni „elvarrni”.

A hibák ellenére a Játékok a hátsó udvarban fontos, érzékenyítő előadás. Meglátásom szerint sokkal többszőr, sokkal figyelmesebben kellene megnézni, mi történik a „hátsó udvaron”, mi történik az iskolákban, még akkor is, ha ezek megjelenítése akár színházban, filmen, riportokban kizökkent a komfortzónánkból.

Kevésbé hatott rám a párizsi Odéon-Théâtre de l’Europe előadása. A norvég Anne Lygre darabja, Az öröm napjai családi, szomszédi viszonyokat, emberi kapcsolatokat, a félelmet a haláltól, az eltávolodástól boncolgatja. A rendező, Stéphane Braunschweignál a szöveg nyert elsőbbséget. Szép, steril, mégis érzelmeket is sugalló terekben, eltartott, eléggé statikus előadást állított színpadra. A kevés mozgás, az érzelmekre, nem a cselekvésre helyezett hangsúlyt megnehezítette a befogadást a francia nyelvet nem, vagy kevésbé ismerők számára. Utóbbiak közé tartozom, nem könnyű – és bocsánat, túl izgalmas sem – folytonosan a fordítást olvasni, és közben figyelni, mi is történik a színpadon, már ha éppen történik, és nem csak ülnek és beszélgetnek a szereplők. Az előadás végére került magyarázat az addig elhangzottakra, történetekre, de számomra ez már későn érkezett.

Nem szakmai megállapítás, de bevallom, nem sok örömömet leletem Az öröm napjaiban. Biztos volt, akinek felemelő élményt jelentett, azt sem zárom ki, hogy a párizsiak előadása nagyon jó, csak engem nem tudott megszólítani. Hát kérem, ilyen a színház: szubjektív.

Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának hetedik része.

Vannak előadások, amelyek után jókedvűen, mosolyogva jövünk ki a nézőtérről. Én ilyenkor alig várom, hogy gratulálhassak a szereplőknek, a rendezőnek, és a produkció többi alkotójának, ha éppen ott vannak. 

Ifj. Vidnyánszky Attila, ha jól tudom, nem érkezett meg az Interferenciákra, úgyhogy az Ifjú barbárok előadása után a művészeket zavargattam a lelkesedésemmel. A Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkció ízig-vérig színház, sőt, totális színház. Egy zsebkendőnyi ravaszul megkomponált térben, a színpad előtt, lépésnyire az első sortól a Tokos zenekar tagjaival folyik a fergeteges, humorral teli játék, melyben keveredik múlt és jelen. A két főszereplő Barbár B és Barbár K, vagy Béla és Zoltán, akik a magyar nép zenéjét keresik, a magyar táncokkal ismerkednek, majd a környező népek folklórját rögzítik természetesen Bartók Béla és Kodály Zoltán.

Vecsei H. Miklós, aki Kolozsváron pár napja Hamletet játszott, ezúttal szövegíróként jeleskedett. Kutatni kezdte a két zeneszerző életét, legendás barátságukat, a szétválásuk utáni időszakot. Figyelte Bartók és Kodály hasonlóságait és különbözőségeit, a személyiségüket, a gondolkodásukat a zenéről, a világról, a filozófiájukat. Tanulmányozta a korokat, amelyben éltek és alkottak, a kezdeti nehézségektől a későbbi sikerekig, a Kodály-módszer kialakulásáig. A dokumentáció-értékű szövegekből, a szereplők improvizációiból alakult a szemtelenül szellemes, poénokkal teli, ám tényekben is gazdag szövegkönyv. Semmi kötelező tiszteletkör, semmi meghatódottság, semmi fennkölt unalom, semmi szokványos áhítat a magyar zenekultúra nagyjai iránt. Más nagyok iránt sem. Megjelenik Liszt, aki nem tud magyarul, Kosztolányi, Ady, Csáth Géza kacagtatón és hitelesen.

Ifj. Vidnyánszkyról a budapesti Woyzeck és a kolozsvári Rómeó és Júlia rendezéséből kiderült, hogy nagyszerű színpadi világokat képes teremteni, hogy remek humora, fiatalos lendülete és gondolkodása, de- és rekonstrukciós képessége, és kifogástalan ízlése van. Feszegeti a határokat, de sosem lépi át.

Az Ifjú barbárok – a címadást vélhetően az Allegro Barbaro zenemű ihlette – is a groteszk és a komédia felé hajlik, de a helyzetek drámaiságát és érezteti.

Az előadás abszolút főszereplője a zene. A népzene és a szimfonikus muzsika, Bartók és Kodály kompozíciói mellett Debussy, Puccini, Sibelius, Strauss muzsikája, továbbá Jimi Hendrix, dzsessz, slágerek, afrikai, indiai zenék is felhangzanak felvételről, sőt Eminem „személyesen” is megjelenik. Persze nem maradt ki a Kossuth szimfónia, az Allegro Barbaro, a Cantata Profana és a Marosszéki táncok. Mester Dávid zeneszerző, az előadás zenei szerkesztője, a Kolozsvári rádió Kontűr című műsorában elmondta, hogy próbálta megtalálni azt, ami közös Bartók és Kodály zenéjében, ami a népzene. A két zeneszerszerző annak ellenére, hogy folyamatosan gyűjtötték, kutatták a népzenét, más zenei utakon folytatták. A zene mellett a nyelvek is keverednek, amin jókat lehet nevetni.

Az Ifjú barbárok előadásban Imre Éva személyesíti meg Bartókot, Szűcs Ervin Kodályt. A törékeny, majdhogynem groteszk Barbár B, az erős, délceg, védelmező Barbár K játékukkal pontosan érzékeltetik kettőjük személyiségét, barátságát, konokságukat. Akármi is történik, ha hazaárulással is vádolják őket, akkor sem mondanak le a tiszta forrás felkutatásáról, a magyar zene megújításáról.

A zene összehozza a népeket, nemzeteket, vallja Bartók. És azt is, hogy más nemzetek zenéje nem alávalóbb a magyarnál. Ezt a zeneszerző leírta, minden esetben hangsúlyozta. Bodolai Balázs színművész a narrátor, és az első részben Bartók hangja. Dokumentum-részleteket idéz a két zeneszerző írásaiból, eligazít időben és térben, történeteket mesél. A „színpadon kívüli” szövegek a játék részei, egyfonódnak és kiegészítik egymást. Ahogy egybefonódnak és kiegészítik egymást a zenei részletek is. A tánc is az előadás szerves része, a négy hivatásos néptáncosnak készülő fiatal és a színészek egységet alkotnak. Előbbieknek kisebb prózai partitúrák is jutottak, a színészek pedig imponálóan megtanultak táncolni.

Azért az előadásban, ahogy a két zeneszerző életében sem minden móka és kacagás. Két világháború, katonanóták, Bartók emigrációja a náci és nyilas rendszer elől, az amerikai évek, Kodály feleségét kénytelen bújtatni és önmagát megvédeni. Az előadásban ez sem csap át giccsbe, megmarad elemeltnek, nem nélkülözi a groteszket, csak a humor válik fájdalmassá.

Az előadás során a „Barbáron” kívül, a szereplők számos karaktert jelenítenek úgy, hogy egyik sem hasonlít a másikra. Színészi mesterség bravúr, amire képesek. Kérem, olvassák el itt a szereposztást és az alkotásban közreműködők nevét, mert ennek a nagyszerű produkciónak minden résztvevője külön dicséretet érdemel.

Nem illik, de elmondom: a színház egyik feladata, hogy hasson a nézőre. Hát, rám annyira hatott, hogy az első részben könnyesre nevettem magam, a másodikban pedig a drámai történések könnyed, szépséges megjelenítése nyomán szorult el a torkom.

Azt hiszem, ilyen profán, remekül kitalált és megkomponált előadásokkal lehetne megszerettetni a fiatalokkal a klasszikusainkat, legyenek ők zenészek, írók, költök, képzőművészek, de a történelmi személyiségeknek sem ártana az ilyenfajta hiteles bemutatás.

Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának hatodik része.

Az Interferenciák fesztiválokon mindig vannak csemegék, különlegességek, olyan előadások, amelyekért sok száz kilométer kellene utazni, hogy tájaink színházszeretői megnézhessék. Azok, akik eljutnak, lelkesen mesélnek róluk, a világjárvány idején volt szerencsém látni néhány ilyet, persze online. (Visszasírom az időt, amikor ingyen vagy kevés pénzért, pizsamában „ültem” a világ nagy színházaiban, nézhettem nagyszerű előadásokat.)

Az idei Interferenciák csemegéje Cristoph Marthaler Nincs ötletem (Acunee idee), a svájci Théâtre Vidy-Lausanne előadása. Az Ibsen-díjas svájci rendező, zeneszerző (aki sosem állított színpadra Ibsen-drámát, de sok minden mást igen, többek között operát is rendezett) munkásságából doktorátusokat írtak, elemzéseket, igyekeztek megfejteni a színházának a titkát. A megfejtésre nem vállalkozom, felvételről láttam egy produkcióját és most a Nincs ötletem előadást, ami messze nem elég ahhoz, hogy a munkásságáról értekezzek. (Aki kíváncsi rá, annak ajánlom, a színház.net-en 1918 vele készült interjút, de a Wikipédia is felsorolja a rendezéseit). Megkísérlek írni a fesztiválon bemutatott előadásról, ami teljesen elbűvölt.

A Nincs ötletemről a párizsi színházi seregszemle beharangozójában ezt írták: „Hogyan kezdjük el megvizsgálni a hiány jelenségeit? Fogalmam sincs, feleli Christoph Marthaler, aki azonban a színész Graham Valentine és a csellóművész Martin Zeller humoros, elragadó előadásában bebizonyítja, hogy van néhány szava a témáról, bármenyire is kitér válasz elől. Ott kell lennie. Egyértelműen. De valami furcsa oknál fogva nincs ott. Egy szóról, egy információról, egy lényeges részletről, vagy valami másról, vagy bármiről kiderülhet? Ki tudja? Valójában sokféle formát és méretet ölthet. Időnként szótlanul hagy minket. Képzeljünk el például egy színészt, aki elfelejtette a szövegét. Vagy egy előadó, aki elveszíti az előadásának a fonalát. A hiányoknak szokásuk lesben állni minden sarkon. És gyakran észre sem vesszük őket. Ezek nyomán Christoph Marthaler levonja a következtetést: a hiányérzet olyan széles körben elterjedt és visszatérő jelenség, ami nem engedi magát könnyen megragadni, ezért óvatosan kell kezelnünk. Ez a legújabb produkció pontosan ezt tűzte ki célul. Hosszú távú munkatársával, Graham Valentine-nal utánajárnak a hiány okozta rés eredetének, felteszik maguknak a kérdést, hogy számszerűen vagy elszigetelten jelenik-e meg, szaglás- és ízérzékelési vizsgálatokat végeznek, és megvizsgálják annak örökletes jellemzőit. Vizsgálataik során minden lehetséges nyelvet és regisztert felhasználnak. És persze a zenét, Martin Zeller játékával csellón és viola da gambán.”

A színpadon fehér falak, barna ajtók, egyik üveges, a rendezői balon üres „szoba” a háttérben egy fűtőtesttel, itt a zenész játszik a hangszerein. A férfi ki- be jár az ajtókon, egyik előtt próbál valakit meggyőzni, hogy engedje kirabolni magát, a postaládát igyekszik ügyetlenül kinyitni, a játék többször ismétlődik, mintha zenei hang lenne, bemegy a szomszédhoz kölcsönkérni főzéshez valót. Minden tárgynak, cselekménynek szerepe lesz a későbbiekben – Csehov jut eszembe, akinél, ha az első felvonásban megjelenik a pisztoly, az utolsóban elsütik, de persze semmi köze ennek az előadásnak az orosz íróhoz. Sokkal közelebb áll az abszurdhoz vagy a dadaizmushoz, illetve önmagához. Humor és líra, kifejező csendek, vicces jelentek, zenei humor, halandzsa szónoklatok, egy vers a múlt század közepéről (vagy nem is akkorról), lassú mozdulatok, magány. Hiányérzet valami miatt, ami történhetett múltban vagy meg sem történt. Korkép napjaink Európájáról.

Mi marad az életünkben, mi ömlik ránk, mit őrzünk meg magunknak mindenáron?

A falon elhelyezett postaládából elkezdenek hullani a bibliák, igaziak vagy éppen egy gasztro- vagy más bibliának nevezett könyvformájú akármik. A férfi beleolvas egyikbe-másikba, érzem, az igazit keresi.

Később reklámújságok, szórólapok ömlenek a postládából, és még ezekben is keresi a szépséget, az értelmeset. Amikor valamit talál, megtanulja mondani, hátha így értéket nyert. A zenész szomszédjával osztja meg a gondolatait, talán kettesben oldódik a magány, de nem. Még a kommunikáció sem működik. Elvesznek, értelmetlenné válnak a szavak. Humoros és döbbenetes az angol nyelvű szónoklat, ami lehet a fűtőtest javítását leíró szöveg, de az ismétlődésekből ítélve inkább politikai szónoklat. Politikai halandzsa, blabla. Ismétlésekkel, hogy beépüljön a tudatokba, hogy manipuláljon. Én is kezdem ismételni, próbálom memorizálni. Állj, színházban vagyok, előadást nézek, de nem tudok szabadulni, nem tudok „lejönni” a színpadról. Amikor húzza hevederekkel a fotelt, hogy leülhessen gondolkodni, olvasni szívszorító. Meg vicces.

Az egész előadás vicces és szívszorító. És szép. Igazából esztétikai színház. Megkomponált, finom, elegáns, kegyetlenül igaz.

A zene, a mozgás, a szó harmóniája.  A hiány, a magány, a keresés szimfóniája. Egyszóval Marthaler.

A következő előadás gyökeresen eltér az előbbitől.

Örkény Istvántól a Tóték a Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház közös produkciója elérte a nagykorúságot. Vidnyánszky Attila közel húsz ével állította színpadra. Úgy tudom, a mellékszereplők változtak, az Őrnagy, Mariska, Tót maradtak a régiek.

A rendező groteszk bohózatként állította annak idején színpadra, humoros „görög” kórussal. Szűcs Nelli (Mariska) játéka töretlenül friss, nem érződik rajta az idő múlása, süti a rántotthúst és kínálja, sőt osztogatja a közönségnek. A többiek játékán már valamelyest fogott az idő.

Amikor Vidnyánszky színpadra állította, egy nagyon kor- és újszerű előadás volt harsányságában, humorában, üzeneteiben. A rendező a kolozsvári előadás beharangozójában megjegyzi: „A ma problémái nagyrészt ugyanazok, mint a Tóték keletkezésének idején voltak. Örkény alapkérdéseket boncolgat. Az emberi természet nem változik, és az a viszonyrendszer, melyet a darab felvázol, abszolút átültethető a mába. Ez a nagy művek, a klasszikusok sajátja.” Ebből a szempontból érvényes az előadás. Nevetni lehet és átérezni a kisember sorsát.

A darab tartalmát mindenki ismeri, erről tehát ennyit.

Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplójának ötödik része.

Képzeljék, kisütött a nap, de olyan hideg van, hogy lefagyna az orrom, ha sétálnék. De nem sétálok. Vendéglőben ülök, vagy színházban. Mindkettő jó dolog. Előbbiben barátnőkkel találkozom, dumálunk, pletykálunk is keveset. A színházban is sok a jóismerős, barát. Minden fesztiválon megállapítom, hogy a találkozások, az eszmecserék nagyban hozzájárulnak a fesztivál sikeréhez. Barátságok is kötődnek, s ha a színházi találkozókon szerzett kedves embereimmel csak évente egyszer-kétszer találkozunk, nagyon örülünk egymásnak és igyekszünk elmesélni mi minden történt velünk az elmúlt időszakban. Ezen a fesztiválon sok szó esik arról, hogyan éltük meg, éltük át és túl a bezártságot, a színház és találkozások hiányát, és azt, hogy nem utazhattunk külföldre. Kevesen vállalták az utazással járó hercehurcát, a mindenhol szükséges teszteket.

Tompa Gábor rendező vállalta az „ingázást” Portugáliába, hogy Portóban színpadra állítsa Beckett: Godot-ra várva abszurdját. A világjárvány alatt készült el az előadás, az üres színházban próbált a stáb meg a színészek, a 20 nézőnek megtartott bemutató utáni nap a São João Nemzeti Színház is bezárta a kapuit. A karantént követően az alkotók Portóban és számos más városban és országban újra várhatták Godot.

Az előadás elérkezett Kolozsvárra, a 8. Interferenciák fesztiválra, a Román Nemzeti Színházba, amit úgy neveznek, hogy Nemzeti Opera.

Bevallom, nagyon kíváncsi voltam az előadásra. Tompa Gábor időről időre megrendezi a darabot, ami számomra azért érdekes, mert Becket drámája szigorúan kötött, alig lehet (engedélyezett) változtatni valamit. Azt is tudom, hogy a rendező előadásaiban a jelen időre reflektál, és – lehet, hogy ebben nincs igazam –, azt is elmondja, hogy éppen hogyan érzi magát a világban, mi foglalkoztatja.

Láttam néhány Godot-ra várva rendezését, de nem szeretem összehasonlítani őket. Inkább a kötöttségek engedte eltéréseket figyelem, a hangsúlyok áthelyezését, a zenét, a színészek játékát. 

Előrebocsátom, hogy nem elemzem Beckett színművét, köteteket írtak róla, az előadásról igyekszem beszélni, arról, ahogy az rám hatott, ahogyan én láttam.

A portóielőadást mintegy keretbe foglalja a dzsesszes, lírai trombitaszóló, ami számomra meghatározta a továbbiakat. A nézőtér felé lejtő, fehér színpadon cipők, két elektronikus szemétkupac és a kiszárad fa, valamint a foltos, sárga hold. Holokauszt, nukleáris katasztrófa, digitális világunk maradványai. Mi marad utánunk? Ennyi?

De ezen a kietlen tájon is élni akarunk, nevetni, jól érezni magunkat. És várni a Messiást, a Megváltót, remélni, hogy holnap eljön, mert különben semmi értelme az egésznek. Várni összekapaszkodva, egymást segítve, vigyázva a másikra. Könnyebb így és vidámabb. Egy ölelés elmulaszthatja a verés okozta fájdalmat.  

Bohócok, akik magukat és minket mulattatnak. A színészek, játékukkal finoman, szellemesen figyelmeztetnek, hogy színházban vagyunk. Ők játszanak nekünk. Életet.

Négy szereplő, két pár, akik összetartoznak. Egymás nélkül nem élnék túl, nem hinnék el, hogy valóban eljön, hogy létezik egy hely, számukra a földön vagy másutt – nevezzük akárminek – ahová méltósággal tudnak elmenni. De még nem mennek, nem mehetnek, mert nincs vége az előadásnak. 

Számomra, Tompa rendezése a barátságról szól, az egymás iránti gondoskodásról.

A portugál nyelvű előadásban rám különösen hatottak a csendek. A gyönyörű, mozdulatlanságok. A letisztultság, a sallangmentes játék.

Tompa Gábor Becket darabjait a Bibliához vezeti vissza és többször hangsúlyozta azt is, úgy vannak megkomponálva, mint egy zenemű. 

A portói Godot-ra várva olyan, mint egy ballada. Ballada a barátságról, az szeretetről.

Nekem erről szólt a Portói São João Nemzeti Színház előadása.

Utána, a Román Nemzetiben – színház, opera – mindegy – angol nyelven zajlott az előadás megbeszélése, magyarok, portugálok, románok, németek örültek együtt a színháznak, koccintottak, beszélgettek. Hát, ezért is jó, meg ezért is fontos az Interferenciák.

Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplója.

Kolozsváron esik az eső. Hideg, aprószemű, olyan igazán késő őszi, megállíthatatlan. Ha most nem az Interferenciák fesztiválon lennék, ki sem tenném a lábam a lakásból. De itt vagyok, és szavamra mondom, nem muszájból megyek színházba, és nem muszájból beszélgetek kedves, okos emberekkel.

Aztán az előadások után van, amin gondolkodni, van, amit megbeszélni. Szerencsére.

A fesztiválon számos bukaresti kolléga is jelen van, ami Kolozsváron már megszokott. Érdekel, hogy ők hogyan „olvasnak el” egy Magyarországon kívüli magyar nyelvű színházi előadást, ami az ottani, valamint a szomszéd országon belüli lakosággot foglalkoztatja. Ez a kíváncsiság csak fokozódott bennem a Szabadkai Kosztolányi Színház Az Úr nevében produkciója kapcsán.

Urbán András rendező, Gyarmati Kata dramaturg a színészek vagy mások által elmondott történeteket, a magyar nyelvű médiában elhangzott szövegeket dolgoztak fel, valamint a muszlim vallást, rituálékat, meglátásokat ismerőkkel konzultáltak, az előadás szövegének megkomponálásához.

Az előadás a Mi atyánk imával kezdődik, és vélhetően a Koránból idézett arab nyelven (a fordítást lehetett olvasni a kivetítőn) elmondott imával fejeződik be.

Közben pedig őrült tempó, a groteszkig fokozott játék, kavarodó érzelmek, logika és logikátlanság, elfogadás és elutasítás a migrációval, a menekültekkel, a jelenlétükkel kapcsolatban.

Politikailag brutálisan inkorrekt előadásnak nevezi Az Úr nevébent a rendező, amiben éppen úgy benne van az irónia, mint magában a produkcióban. Minden irónia nélkül hangzik el viszont Ferenc pápa a menekültek be- és elfogadásáról, integrálásáról szóló beszéde. Ezután kapcsolódik be a többi szereplő (négyen játszanak, három férfi és egy nő), ők is az elfogasáról, megértésről beszélnek, majd a monológok és a dialógusok szinte észrevétlenül csapnak át gyűlöletbeszédbe. Mondják, arcunkba kiabálják a szélsőséges féligazságokat propagandisztikus szövegeket. Az elutasítást, a megbélyegzést, a sztereotípiákat, a gyűlöletet. Mögöttük pedig (egyetlen díszletként) keresztény szakrális tárgy: hatalmas monstrancia. És a csontváz feszület, mintha Krisztus nem támad fel, hanem ottfelejtődik az idők végezetéig.

A jelenet egy sült disznófej kéjes marcangolásával és felfalásával ér véget; ez a miénk, ők ezt nem ehetik, pedig… Groteszk pillanat. Elnevetem magam.

A színészek „átváltoznak” muszlimokká, és a rólunk, közép-kelet-európaiakról alkotott sztereotípiákat ismétlik. Komoly dokumentációról tanúskodik a játék, a muszlim asszonyok szabadságáról beszél a csadorba öltözött színésznő, ahogy a férfiak megtisztulnak az imához.

A meztelen testek, a később „bejövő csontvázak” láttán arra gondolok, hogy lényegében nincs különbség ember és ember között. Akkor mégis miért nem lehet átjárás, miért a viszálykodás, miért a megkülönböztetés? Ugyanakkor meddig mehet el az elfogadás, a megértés?

A „keresztény” és „muszlim” jelenetek egymást váltják, alig észrevehetően egymásba csúsznak. A világban pedig távolodnak egymástól.

A Hiszek egy…-ben mintha bűnbocsánatot kérnének a gyűlölködésért. A keresztény és a muszlim ima alig különbözik egymástól. Hasonló az is, hogy minden gonoszság az Úr nevében történik, akinek fiát ottfelejtették a kereszten. Az előadás kérdések sorát veti fel, a megoldásra is rákérdez. Nem ítélkezik, nem oszt igazságot. Szembesít és hagyja, hogy megfogalmazzuk a magunk válaszait.

A Kosztolányi Dezső Színház ezekkel a mondatokkal ajánlotta az előadást a szinház.org felületén: „A ‘balliberális’ koncepció nem létezik. A lusták és a jobboldaliak találták ki, hogy leírják velük ellenségeiket. A produkció a zsidó-keresztény kultúrhagyomány védelme – vagyis a keresztény Európa védelme. Önpusztítás árán is. A demokrácia elpusztításának árán, mint a társadalmi és emberi szabadság egyetlen formája. Cél, hogy minél közelebb kerüljünk a szakadék széléhez. Senkinek sincs igaza, csak és kizárólag nekünk. Az életmódunk elfogadhatatlan a közeledő vallási kultúra számára. Nincs megoldás. Csak a leszámolás a másikkal. És önmagunkkal. A menekültekkel nincs semmi probléma, amíg közelebbről meg nem vizsgáljuk őket. Szeretjük őket, amíg a régi téglagyárakba vannak zárva, melyek illegális befogadóközpontokként működnek. De nem számítanak különösebben. Az iszlámot is csak addig kedveljük, amíg Egyiptomban nyaralunk.

Vége a toleranciának. Ideje, hogy elfogadjuk önmagunkat annak, amik vagyunk.

Az előadás két nagy vallási kultúrát állít szembe egymással, Európa határán, a híres magyar kerítés mellett, melyek úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást… És nem is ismerhetik, amíg nem látják a másikat egy sniper célkeresztjében. Mi sem ismerjük. Egészen addig, amíg be nem lépnek a hálószobánkba.

És mindezek közt ott áll az ember. Az egyén. Az individuum. És állást kell foglalnia.”

Az előadás utáni beszélgetésen a színészek elmondták, városukban számos menekült él, közöttük járnak, élnek. Másképpen élik meg, mást tapasztalnak velük kapcsolatban. Jót, rosszat egyaránt. Ők azt szeretnék, hogy a nézők „velük legyenek”, érzelmeikkel, reakcióikkal részt vegyenek az előadásban. Hiszen mindenki gondol valamit erről a kérdésről.

Ebben az „együttlétben” nem volt hiba. Én nem tudtam „leszakadni” róluk, élveztem a játék minden percét. A tapsrend alatt figyeltem a közönséget. Ijedt tekintetet is láttam, felháborodott arcokat, mosolyokat, a jó előadás okozta örömöt.

Megosztó, provokatív előadás Az Úr nevében, de Urbán Andrástól ezt szoktuk meg és ezt várjuk.

Aznap délután a Kolozsvári Magyar Színház előadása volt programon. Ionesco kevésbé ismert, Macbett című darabját Silviu Purcărete állította színpadra.

A fergeteges előadásról az Újvárad januári számában számoltam be, ebből idézek két bekezdést:

„Ez a Macbett nem az a Macbeth. Ionesco darabja sokkal inkább hajaz Caragialéra, mint Shakespeare-re, noha a szöveg bevallottan átirat. Helmuth Stürmer színpadképe cirkuszvarietét idéz, égőkkel körülvett ajtókkal, középen süllyesztővel, lejárattal a nézőtérre. A falakat bohócokat ábrázoló grafikák díszítik, ami engem Hieronymus Bosch, Goya vagy mindkettő figuráira emlékeztetnek. Innen a pokolba vezet az út – jegyezzük meg még a kezdés előtt. (Nem ismertem Ionesconak ezt az éppen ötven éve írt munkáját, azt sem tudom, játszották-e valaha az országban. Annyi bizonyos volt, a francia-román szerző párosítása Purcărete újabb kolozsvári rendezésével érdekes lesz.)

A hatalomról és a kisszerű hatalmasokról, árulásra kész talpnyalókról, a nagyravágyó középszerről szól az előadás, amiben a gegekkel tűzdelt groteszk olyan realitást tükröz, amitől megfagy bennünk a vér. A képlet egyszerű: a legmegalázkodóbb udvaroncok szemrebbenés nélkül teszik el az útból a regnáló királyt, és lesznek a hatalom birtokosai, hogy aztán őket is saját embereik gyilkolják meg. Háborúznak a hatalmukért, a harcosok azt sem tudják, ki az ellenség. A kisembereket észre sem veszik, vagy simán megölik, ők a járulékos veszteség. Semmi sem számít, csak a trón, amihez ragaszkodnak, amit ölelnek, ki nem engednek a kezükből.”