Félelem\Remény alcímmel négy év kényszerszünet után, november 18. és 27. között zajlik a 8. Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál Kolozsváron. Idén tizenegy ország tizennégy társulata mutat be előadást három helyszínen. Délelőttönként a TIFF-házban beszélgetünk az előző napi előadásokról, valamint új, színházi vonatkozású könyveket mutatnak be. Simon Judit újabb fesztiválnaplója.

Abszurd világban élünk, abszurd helyzetekben találjuk magunkat, talán még annál is furcsábbakban, drámaibb elidegenedésben, mint Becket vagy Ionesco műveinek szereplői.

Tompa Gábor rendező visszatér a két szerzőhöz, hogy a politikát, a magyarázó aktualitást mellőzve, az abszurdon keresztül szóljon a világról, társadalomról, de elsősorban az egyén, az ember magányosságáról, várakozásáról, vagy amint Ionesco A székek előadásában teszi, az elszámolásról, a halálra készülődésről.

A Luxemburgi Nemzeti Színház produkciójában a rendező mintegy de- és rekonstruálja a 75 éve házas öregek életét, személyiségét, valahol Franciaországban, amikor Párizs már nem létezik, vagy ha igen, akkor sem az a város, ahol a fiatalságukban talán boldogok voltak. Ám az is lehet, hogy a főváros megvan. Minden, ami történik, lehet a képzeletük játéka, mint a játékok, amelyeket a végtelenségig ismételnek. Úgy tesznek, mintha még lenne remény kiteljesíteni az életet, amely valamikor, valamiért félrecsúszott. Egyedül maradtak, a család, a barátok már nem jönnek az öregek lepusztult, a jólét jeleit csak nyomokban őrző otthonába.  Az asszony, Szemiramisz (mily pompás név!) továbbra is ajnározza férjét, a nála sokkal gyengébb és megalkuvó férfit, aki viszont úgy tesz, mintha mit sem adott volna fel büszkeségéből, méltóságából. Lehetett volna elnök, főparancsnok, marsall vagy más fővezető, de marad házmarsallnak, ami bárhogy is nevezzük, mégis házmestert jelent.

Egy ember, aki képtelen kommunikálni, szóban kifejezni gondolatait, arról álmodott, hogy megszólítsa a világot. Az asszony támogatja, de igazából nem hisz a férje nagyságában, viszont szereti annyira, hogy ne tetézze a csalódását.

Tompa előadásában mindkét szétesett életű öreg bohóc. Ahogy a rendező az előadás utáni beszélgetésen fogalmazott, nem cirkuszi értelemben clownok, inkább Shakespeare bolondjaihoz állnak közel. Másképpen látják, értelmezik a világot, az emberi természetet, és mintha látnokok lennének, előrevetítik az emberiségre, az egyénekre váró drámákat. 

A rendező szerint Ionesco vagy Becket darabjai nem súlyos drámák, hanem játékosak, sok humorral. A székekben ez jelenik meg: játék, humor, reflexió a színházra. A szereplők a közönség felé fordulnak, nekik mondják, mintha ők is az előadás részeként ülnének a behordott üres székeken, mintha mi is az odaképzelt vendégek sorát gyarapítanánk.

Mert nem tudjuk pontosan, hogy a két öreg valóban hiszi, vagy csak eljátssza, hogy jeles személyiségek érkeznek hozzájuk, hagy maga a császár is eljött, hogy meghallgassa a férfit. Talán a haláluk előtti nagy játék ez. A rendező ránk bízza a megfejtést, de szellemes és egyben mellbevágó, hogy a férfi szavait tolmácsolni hivatott szónok egy robot. Nekem nem tűnik túl okos gépnek, de az előadásból nyilvánvaló, hogy mi következik, mi vár ránk.

A férfinak a császári hatalom előtti meghunyászkodása, a mondat, miszerint már boldogan, elégedettem távozhat az élők sorából, mert üzenete eljutott, sokat elmond a nyomorúságos életéről. Az asszony – szellemesen, kifejezően megoldott – erotikus álma is sokat tesz hozzá kettejük egymás melletti életéről.

Oana Pelea öregasszonya az ős-clown. Szellemes, okos, pontosan érzékeli a helyzetet, amelyben él, és kineveti magát, a férjét. Ő tudja, mire kell a végső játék, és nevetve, múltat és jelent, talán a jövőt is látva, mosolyogva követi  a férjét a nemlétbe.

Patrick Le Mauff visszafogottabb játékkal jelzi, hogy ő elhiszi, mi lehetett volna, talán számára valóság a nagy játék. Ő nem tudja kinevetni magát, sem az őt körülvevő világot. A robottal a háta mögött úgy képzeli, hogy az üzenete jobbá tesz mindent.

Tudom, nem kritikusi fogalom, ami most következik: parádés színészi játékot, egy szellemes, bölcs előadás láttam. Remek ötletekkel, egy izgalmas térben. Az előadás után sokáig nem tudtam abbahagy a mosolygást, annyira jól éreztem magam ebben a produkcióban. Mert kérem, nagyon bele lehet költözni.

Este Nagy József előadását, az Omma címűt mutatták be. Én már látta a Temesvári Eurórégios Színházi Találkozón (TESZT), de megnéztem újra. Ezeket a gyönyörű, tehetséges fiukat nem lehetett kihagyni. A TESZT -en látott előadás után ezt írtam: „A fesztiválokon mindig nagyon várjuk a híres, magyar származású koreográfus Josef Nadj–Nagy József és a nevével fémjelzett, franciaországi Atelier 3+1 Paris táncelőadását. A festőműhelyben bemutatott Omma című előadásban nyolc afrikai származású művész bűvölt el. Nyolc gyönyörű, tehetséges férfi táncolta el a maga identitását, kultúráját, hagyományait. Néha eggyé válnak, máskor külön egyéniséggé. Az előadókban csak a bőrük színe közös. Ezt magyarul közlik az előadás első pillanatában. Táncukban számomra ott volt Afrika forrósága, a dzsungel bujasága, a sivatag titokzatossága.

Omma görögül azt jelenti, szem. Ahogy a világot látjuk. A keletkezésétől napjainkig. Szenvedésekkel és örömökkel, rabsággal és szabadsággal. Boldogság volt nézni ezt az előadást.”

Egyetértek magammal. Most is így gondolom.

Fotó: Bohumil Kostohryz