Napkezek. Ujvárossy László kiállítása a budapesti Műcsarnokban
„A művészet halott, tesó. Vége van. A mesterséges intelligencia győzött. Az emberek vesztettek.” Ezt nyilatkozta 2022-ben Jason M. Allen, aki a kezdő digitális művészeknek kiírt versenyét nyerte meg a mesterséges intelligencia segítségével alkotott képpel.
Van viszont valami, amit elég rendszeresen elszúr az amúgy nagyon is élethűen „alkotó” mesterséges intelligencia: a kezeket. A mesterséges intelligencia nem tud „rajzolni” kezeket. Aki igazán tud rajzolni kezeket – a gyerekek. És Ujvárossy László.
Nem mintha ezek a kezek annyira hibátlanul másolnák a valóságot, mint ahogy a reneszánsz mestereknél láthatjuk. A gyerekek által rajzolt kezek – és Ujvárossy kezei – leginkább jelentésekkel terhelt kontúrok.
Ujvárossy fiatal művészként a nyolcvanas évek elején egy kisegítő iskolában dolgozott, mentális fogyatékkal élő gyerekekkel. Ott figyelte meg, milyen expresszíven rajzolják a gyerekek a kezeket. Ezeket a rajzokat összegyűjtötte, megőrizte, és az alkotó életpályáján keresztül inspirációs forrásként nyúlt hozzájuk. Szintén megőrizte a gyerekek akkor készült fotóit. Negyven évvel később a budapesti műcsarnoki tárlatban visszaköszönnek azok a motívumok, amelyek gyökerét a gyermekek által rajzolt kezekben találjuk.
A kéz sajátosan emberi testrészünk, antropológiai sajátosságunk. A kézzel nem csupán tárgyakat manipulálunk, hanem védekezünk, simogatunk, bántunk, gesztikulálunk – azaz kommunikálunk, tudatos üzeneteket és öntudatlan jeleket közvetítünk a többi ember felé. A kézzel írunk, gépelünk, fotózunk, festünk, géppisztolyt fogunk. A kézzel magunkhoz édesgetjük vagy ellökjük magunktól a másikat. A kéz a másik felé kinyújtott lelkünk.
Ujvárossy kezei nyitott tenyerek – sohasem ökölbe szorított kezek vagy mutogató, dirigáló kezek. Az elfogadás, a kérés, a felajánlás – a béke kezei. Mivel a tenyér főleg kontúr, meghatározatlansága miatt sok minden történhet vele. Például szemek nyílnak az ujjakon, a tenyér közepén. Az ujjak megnyúlnak, kígyókhoz vagy falloszokhoz válnak hasonlókká. A tenyér virággá változhat, az ujjak szirmokká. A tenyér nappá változhat, az ujjak sugarakká.
Ujvárossy László nyugtalan, kíváncsi lélek. Mindig a világ felé fordul, a mostban él – és ez nem a személyes most, hanem a közös, mindannyiunk most-ja. Érdekli, hogy mi történik a világban, meg akarja érteni a társadalmat, a történelmet, a tudományt (is). Állandóan olvas, keresi azokat a szövegeket, amelyek fényt vetnek az aktuális történésekre. Fogalmazhatnánk úgy, hogy az élet ütőerét igyekszik kitapogatni. Mert érdeklődése nem pusztán intellektuális. Ahogyan a világhoz fordul, az nem pusztán a gondolat, hanem a heideggeri értelemben vett „gond” és „gondoskodás” módja. Intenzíven érzi és éli az életet fenyegető veszélyeket, és óvni szeretné az életet, nővényi és állati formáit, de elsősorban az emberi életet.
Így témái örök témák – természet és tudomány, világ és társadalom, élet és halál, építkezés és pusztítás, növekedés és pusztulás, szerelem/szeretet és gyűlölet, Isten és ember, és mindenek felett a kép, a művészet – de alkotásai mindig az aktuálisból nőnek ki, a legfrissebb most-ról szólnak. A mostani kiállításon is pusztán egy-két régebbi munkával találkozhatunk – minden más újragondolt, újracsinált, vagy új alkotás.
Régebbi grafikáit, ahol a kéz motívumát használta, kihímezve látjuk – így a kortárs grafika találkozik az ősrégi technikával, kiemelve a művész meggyőződését, hogy az ősi hitekben, szokásokban olyan bölcsességforrásra lelhetünk, amely akár a most is érvényes lehet. Munkái abból a reményből táplálkoznak, hogy az aktuális válságokkal szembe bevethető a mítosz ereje.
A kezeket már nem csak nagyméretű, élénk színű, régebb készült festményein látjuk viszont. A kezek kinagyítva és préselt lemezből kivágva, tárgyként nehezednek fölénk, megkerülhetetlenül. A testet öltött, önállósult kezek néha páros táncot lejtenek: a piros és a fekete egymásnak feszülnek, a sárga és a piros egyaránt a bezártságtól szenvednek és a bezártság ellenére virágoznak ki.
A kezek ritmusát sejtelmes gyerek-fotók sorozata ellenpontozza. A nyolcvanas években csinált és megőrzött fotókat Ujvárossy újra előhívta, kollázsszerűen átalakította, így a megható gyermeki arcok szétesnek, el vannak részben takarva, éles vágásokat szenvednek el. Reflexió a mentális fogyatékkal élő gyerekek világára? Aggodalom a mostani gyerekek jövőjét illetően? Bizonyára mindkettő.
A mostani kiállítás utolsó termében a kezek feketévé válnak. Nem odázható el a kilátástalan jövő aggodalma. Sem a személyes jövő, sem a világ jövője nem bíztató. A személyes, szükségszerű elmúlással valahogy meg tudnánk birkózni – erre való a lovagló pszükhopomposz figurája, aki biztonságosan kivezet bennünket és átvisz a másholba. De mit tegyünk a vadállattá változott kezekkel, az újakkal, amelyekből vicsorító fogak nőnek ki, és amelyek fegyvert döfnek az élet szívébe, veszélyeztetve a mai gyerekeket? A művészet csak annyit tehet, hogy feltárja a kezek munkáját – a munkát mások kell elvégezzék. Csak reménykedhetünk, hogy a fekete kezek újra napkezekké változhatnak. Ujvárossy László Napkezek című kiállítása a budapesti Műcsarnokban látható 2023. április 21. és június 4. között. A kiállítás kurátora: Rockenbauer Zoltán.
november 14, 2022|Horváth Gizella|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Kasseli történetek. Documenta 15
Kassel pontosan akkora lakosságú város, mint Nagyvárad. Sajnos a második világháborúban szétbombázták, és az óváros faszerkezetű házai porig égtek, így csak elképzelni tudjuk, milyen bájos lehetett az ógermán Kassel. Valószínű soha nem hallottam volna róla – és talán mások sem – ha nem találja ki újra magát a művészet otthonaként.
Kassel nagy dobása az, hogy itt rendezik meg a nemzetközi művészeti megakiállítások legelitebb seregszemléjét, a Documentát. 1955-ben Arnold Bode úgy döntött, hogy visszavezeti a művészet világába a második világháború okozta traumától letarolt Németországot. A náci ideológia „degeneráltnak” tartotta és üldözte azt a modern művészetet, amit a művészettörténet azóta is a legértékesebbnek tart, így a német társadalom egy időre teljesen elszakadt az európai és amerikai művészettől. Arnold Bode be akarta hozni a lemaradást, és nemzetközi kiállítást rendezett éppen Kasselben. A kiállítás nagy sikerére való tekintettel, a Documenta további kiadásokat élt meg. Az első négyet maga Arnold Bode rendezte, és az utóbbi évtizedekben már megszokottá vált, hogy a Documenták között öt év telik el. A velencei biennálétól eltérően, amit sokan túl kompetitívnek, túl populárisnak és a műpiac igényeihez igazodónak tartanak, a Documenta az igazi connoisseurök világa, ahol sztárkurátorok mutatják meg azt, amiről a következő években beszélni fognak a művészi világban, az éppen kialakuló trendeket, a művészet jövőjét. A Documenta nem trendeket követ, hanem trendeket talál ki.
El tudom képzelni azt, hogy Kassel négy és háromnegyed évig alussza Csipkerózsika álmát, majd száz nap erejéig nagy épületei (A Fridericianum, a nemrég épült Documenta Halle, a Stadtmuseum, a Grimmwelt Kassel), elhagyatott épületei (pl. a központban lévő raktár, ami idén a ruruHousenak adott otthont, vagy a használaton kívüli uszoda, a Hallenbad Ost), a Fulda partja, a város parkjai és terei megtelnek művekkel és emberekkel, akik térképpel a kezükben lázasan keresik a Documenta különböző helyszíneit.
Az idei 15. Documenta még a szokásoshoz képest is szokatlanabb, innovatívabb volt. Ugyanis idén nem egy (fehér, nyugati, férfi) kurátort kértek fel a szervezésével, hanem a ruangrupa nevű indonéz művészi kollektívát. Valószínű eddig is érzékelhette a látogató, hogy amit eddig gondolt a művészetről, a Documenta után meg fog változni. Viszont azt sejtem, hogy a mostani Documenta talán a legnagyobb elszakadást jelenti attól, amit általában a művészetről gondolni szoktunk. Vegyük sorba.
Nem művek, hanem projektek
Amit az idei Documentán láthatunk, azt leginkább participatív művészetnek nevezik. A művészet olyan formája, ahol a művész/művészek kitalálnak egy koncepciót, ami csak más emberek hozzájárulásával kel életre. Jellemzően ezek a projektek ennél kicsit többet jelentenek: társadalmi gondokkal foglalkoznak, gyakran a bevont közösségek valamilyen problémával küszködnek – szegénység, kirekesztettség, jogok megtagadása stb. Így ami létrejön nem egy tárgy, hanem egy projekt: cselekmények sorozata, amit nem-művészekkel együtt hajtanak végre, több ideig, és ami állhat közös eseményekből, workshopokból, beszélgetésekből, vitákból, oktatásból, építkezésből stb. és aminek lehet – de nem szükségszerűen van – valamilyen tárgyi lecsapódása (egy falfestmény, plakátok, textíliák, fotók, videók, film, stb.).
Nézzünk néhány példát.
A berlini ZK/U kollektíva egyik projektje a méhek életkörülményeire fókuszál. Nyilván, a méhekkel kapcsolatos aggodalmunk az ökológiai diskurzus egy fontos aspektusa: itt nem „csak” egy állatfaj esetleges kipusztulásáról van szó, hanem egy olyan állatfajról, amelynek tevékenysége szükséges ahhoz, hogy az általunk fogyasztott növények megteremjenek. A Beeholder – Beecoin projekt 2019-ben indult, és a csoport honlapjáról megtudjuk, hogyan ötvözi a művészi alkotást, városi aktivizmust, crypto-gazdasági tervezést és a méhészetet (ZK/U é. n.). A projekt összetett és futurisztikus, egy poszthumán forgatókönyvet követ, az emberek és nem emberek együttélését tervezi. A projekt weboldalán a méheket és az embereket arra ösztönzik, hogy csatlakozzanak, vegyenek részt találkozókon, tegyenek javaslatokat a méhek életének javítására és a fajok közötti demokrácia előmozdítására. A méhcsaládokat arra biztatják, hogy keressenek méhészt, aki szenzorkészletet szerel fel a kaptárban, ezáltal adatokat küld egy adatbázisba, továbbá delegálják a méhészt a szervezet üléseire, ahol szavazatával védheti meg érdekeiket. Az emberek NFT-k megvásárlásával csatlakozhatnak a szervezethez.
Kassel környékéről több méhész is csatlakozott a projekthez, amit a kiállított interaktív térkép is bizonyít. Nagyon különböző erőforrásokat sikerült mozgósítaniuk, a méhészek csoportos munkájától a web 3-ig, beleértve a virágzását élő NFT rendszert is. A projektet a ruruHouse-ban mutatták be: a nagy képernyőkön a projektet bemutató infógrafikák a méhkasra jellemző hatszögletű séma szerint rendeződtek, színviláguk elegáns, fehér, aranysárga és fekete alapon. Noha a projekt diskurzusa kissé túlzottnak hatott (azt mondani, hogy a méhek részt vesznek a döntésekben és bizonyos projektek mellett szavaznak, enyhén szólva is furcsa), sok pozitívuma is van. Egyrészt egy nagy jelentőségű ökológiai problémát emel ki, egy globális online közösséget próbál mozgósítani, ugyanakkor lokálisan cselekszik, és igyekszik a legújabb technológiai erőforrásokat felhasználni. Az infógrafikák, amelyeket a ruruHouseban láthattunk, csak lecsapódásai a projektnek, amely korábban kezdődött és még nem fejeződött be. Nem tárgyakat látunk, hanem egy projekt nyomait (foto).
A vietnámi Nhà Sàn Collective projektje is sokrétű. 2013 óta szerveznek kiállításokat, workshopokat, vetítéseket, előadásokat és egyéb rendezvényeket, támogatási platformot hoztak létre az alkotók számára (Nha San Collective é. n.). Kasselben több helyszínen is jelen voltak, így például a Stadtmuseumban berendeztek egy teret, amely a kollektíva első közös terére emlékeztetett, egy igazán letisztult és elegáns formában (foto). A WH22 nevű éjszakai bár nyári kertjében a kollektíva „arra invitálja a látogatókat, hogy alakítsanak ki egy kertet vándorló növényekkel és történetekkel” (Ruangrupa és mtsai. 2022, 155). Ugyanakkor, a helyszínen megtudtuk, hogy a kertet a Németországba bevándorlott vietnámiak segítségével hozták létre, illetve, amennyiben vietnámi vagy, igényelhetsz a kertből magokat ingyen. Ha túltesszük magunkat az enyhe inkonzekvencián (a látogatókkal együtt, vagy csak vietnámiakkal építik a kertet? mi, erdélyi magyarok hová álljunk?), a projekt nagylelkű – bár látványban alig különbözik egy normál kerttől. Talán éppen ezért izgalmas, mert azok az esetek, ahol felmerül az „ez is művészet?” kérdés, mindig izgalmasak.
Ami viszont a legjobban tetszett, az a projekt egy meg nem valósult része, illetve amely másként valósult meg, mint tervezték. Mivel otthon is egy folyó partján tevékenykednek, a Fulda folyón szerették volna leúsztatni az otthoni tér rekonstrukciójához szükséges tárgyakat, többek között három ember méretű (pontosabban: a kollektíva három tagjával megegyező méretű), kék festékes Bat Trang óriás porcelán vázát. A vázákat hagyományos, szimbolisztikájában gazdag minta fedi. A folyón úszó vázák külön látványosak lettek volna – ha nem tör ki időközben az ukrán háború, és nem viszi fel az egekig a szállítási költségeket. Az is kiderült, hogy amúgy sem engedték volna úsztatni őket a folyón, mert szemétnek számítanak. Így vásároltak három darab, 1.20 méter magas műanyag vázát, amire ráfestették a kecses kék vázák sziluettjét és az eredeti vázák díszítését. Így született egy képregény, amely elmeséli a történetet és három gagyi váza. Ez egy nagyon megható történet arról, milyen hosszú az út az elképzeléstől a megvalósításig, az álomtól a realitásig és hogyan képes a művész a kudarcból nagyszerű munkát csinálni, talán jobbat és mélyebbet, mint az eredeti lett volna (fotó).
Nem egyedi alkotók, hanem kollektívák
Ha látunk egy festményt, az első kérdésünk az, vajon ki festette, ki a szerző? A művészet megszokott felfogása (még mindig) a szerző körül forog. A mű koherenciája, helye az életműben, felismerhető stílusa – mind a szerző zsenialitásának következményei.
A Documentában nehéz dolga van annak, aki szeretne választ arra a kérdésre, hogy ki a szerző. A kurátor-csapat hitet tesz amellett, hogy a nyugati (északi? európai?) művészetfelfogás kizsákmányoló és extraktív, és ez a magántulajdonnak köszönhető: annak, hogy a műalkotást megveszik, így valakié lesz, de annak is, hogy a szerző a magáénak gondolja művét. Így a művészet új módját, újfajta alkotásokat igyekeznek létrehozni: „olyan műalkotásokat, amelyek a való életben, a maguk kontextusában funkcionálnak, már nem pusztán egyéni kifejezésre törekszenek, többé nem kell őket önálló tárgyként kiállítani, vagy egyéni gyűjtőknek és hegemón államilag finanszírozott múzeumoknak eladni” (Ruangrupa et al. 2022, 17).
Így főleg kollektívákkal találkozunk a Documentán, egyéni szerzőkkel csak elvétve. Romániából érkezett az egyik kivétel: Dan Perjovschi. Az ő szatirikus, reflexív rajzai, amelyek azonnal reagálnak a legforróbb kérdésekre, központi helyet kaptak a Documentán: egyrészt a Fridericianum klasszicista oszlopait „díszítik”, másrészt a főpályaudvar előtti teret töltik ki. Perjovschi meghívását bizonyára az indokolta, hogy a művész rengeteg közösségi projektben részt vett, művészete nem is lehetne jobban beágyazva a mindennapi, közös problémáinkba, vagy a napi hírek aktualitásába. Magyarországról viszont egy kollektívát hívtak meg, az Off Biennale Budapest csoportot, amely 2014 óta működik, szervez önerőből és civil támogatások segítségével művészeti biennálét Magyarországon.
A kurátorok 67 művészt és művészi kollektívát hívtak meg, ezek további művészeket, így több mint 1500 művész járult hozzá az idei Documentához. Az első Documenta 148 művészt mutatott be, és 130.000 látogatott vonzott be, eddig a legtöbb művészt a 1977-es Documenta mutatta be: 623-at. A látogatók száma alkalomról alkalomra nőtt, így a 13. Documenta 900.000, a 14. összesen több mint 1.200.000 látogatóval zárt. Az átlag 200-300 bemutatott művészhez képest, az idei 1500 igazán látványos ugrás – még akkor is, ha nem tudjuk meg a helyszínen, név szerint kik ezek a művészek, legfeljebb azt, hogy mely kollektíva tagjai, vagy mely kollektíva meghívására érkeztek Kasselbe. Így például a kubai Instituto de Artvisimo Hannah Arendt, amelynek lelke Tania Burguera művész, Kasselbe nem csupán előadássorozatot, beszélgetéseket hozott, hanem 10 naponként más-más kiállítást rendeztek a Halleban, így rengeteg művészt mutattak be, akiket máskülönben a kubai rezsim korlátoz és cenzúráz. Az Off Biennálé egyik projektje a RomaMoMA, egy klasszikus kiállítótér, ahová roma művészek munkáit állították ki (Tamás Péli, Ceija Stojka, Małgorzata Mirga-Tas, Mara Omara Oláh).
Az egyik leglátványosabb kollektíva a Taring Padi, amely egy teljes épületet – az üresen álló Hallenbad Ost Bauhaus stílusban épített egykori fedett uszodát vette birtokba, és a körülötte lévő parkot. A Bauhaus eleganciájával és egyszerűségével totálisan szembehelyezkedő alkotások bősége teljesen lebontotta a Bauhaus szigorú vonalait. Taring Padi munkáinak stílusa zajos, rikító, nehezen emészthető formák és színek kavalkádja, nem túl könnyen követhető narratívával, bár a falfestmények felületén megjelennek szövegek, plakátok, festmények, néhány angol, néhány indonéz (valószínűleg). A csoport energiája túláradó, a kritikai hozzáállás bátor és határozott. Nem tudjuk, kik a csoport tagjai: a Documenta kézikönyvében a csoport bemutatását kísérő fotón több mint 20 embert és néhány hatalmas kartonbabát számolhatunk meg. A nyilatkozatok mindig a csoport nevében történnek, egyéni nevek nem jelennek meg. (foto)
Végképp nem tudjuk megmondani, kik a Wakaliga Uganda művészei, akik Nabwana IGG rendezése alatt megcsinálták a Football Kommando című filmet. A film pár száz dolláros költségvetéssel egy nyomornegyedben készült, a lakók részvételével. A nyomornegyed lakosai hoznak létre mindent a filmben: ők játszanak, ők készítették a filmben használt díszleteket, részt vesznek a film párbeszédeinek, jeleneteinek kidolgozásában. A filmben minden szakszerűtlen és rosszul van kivitelezve – annyira rossz, hogy már jó. A nem profi forgatócsoport a szó eredeti értelmében amatőrökből áll: pékek, pincérek, háziasszonyok, munkanélküli fiatalok, akik szabadidejükben színészek, forgatókönyvírók, operatőrök lesznek stb. Jól látszik a filmkészítés túláradó öröme, a szabályoktól nem terhelt alkotás felszabadító hatása. A film a hollywoodi akciófilmek paródiája – de mindenekelőtt a szabad, közös, kollektív alkotás örömének fesztiválja.
Nem nézők, hanem résztvevők
A művészet szól valakihez – a műalkotásnak van befogadója, nézője, hallgatója. A befogadó kontemplálja a művet, és érdekmentes élvezetben van része. Legalábbis eddig így gondoltuk. Ugyanis kiderült, hogy a Documenta kurátorai nem így gondolják: „Megkísérlünk egy új esztétikai és etikai paradigmát, amelyben a néző elavult” – állítják, illetve úgy gondolják, hogy a látogatók „nem azért kellene itt legyenek, hogy megfigyeljenek, hanem azért, hogy részei legyenek a folyamatnak” (Ruangrupa és mtsai. 2022, 29)
Nos, elutaztunk Kasselbe, a Documentára, hogy megismerjük a participatív művészetet. Izgalmas volt, új volt, idegen volt, szokatlan, sok kérdést vetett fel bennünk – ami mindig értékes szempont. Sajnos, „participálni” nem igazán tudtunk. Nem futottunk bele olyan műhelyekbe, ahol éppen történt volna valami. Láttuk, hogy korábban történt, mivel ott voltak még a kellékek. Olvastuk, hogy később történni fognak dolgok (workshopok, előadások, közös tevékenységek, koncertek, vetítések, performanszok stb.) – de amíg ott voltunk, ilyenek nem történtek. Gondoltuk, legalább a magyar és román résztvevőkkel tudunk találkozni, beszélni. Amilyen balszerencsénk volt, épp akkor ők sem voltak ott. Így kimaradtunk a participációból. Be kell látnunk, nehéz 100 napig csinálni a fesztivált.
Ez a vegyes élmény viszont rávilágított egy fontos és megoldatlan kérdésre. A participatív művészet lényege, hogy nem-művészek hozzájárulásával jön létre. Ez a „nem-művész” csoport általában egy nagyon is behatárolt közösség, mivel a participatív művészet lokálisan gondolkodik, és lokálisan akar nem-művészi hatást elkérni. A kérdés az, vajon hogyan viszonyul a művészet ezen formája azon nem-művészekhez, akik eddig a „befogadó”, „néző”, „kiállítás-látogató” név alatt kontemplálták a műalkotásokat? Azt értjük, hogy nem megfigyelnünk kell, hanem részeseivé kell válnunk a folyamatnak – de vajon ezt maga a participatív művészeti projekt lehetővé teszi? Számol a participatív művészet a „befogadóval”, aki nem része a célzott csoportjának, vagy annyira lokálisan gondolkodik, hogy nem igazán lehet kívülről megtapasztalni a részvételt? Mert ha nem, akkor véleményem szerint ez egy nagy probléma. Maradnak a szövegek (programok, nyilatkozatok, tervek, beszámolók stb.), amelyeket el tudnunk olvasni, de nem fogjuk azt érezni, hogy megtapasztaltunk a művészetet, nem alakul ki a művészi élmény. Ami nekünk, nem-művészeknek, mégiscsak fontos.
Bibliográfia
Nha San Collective. é. n. „Nha San Collective – Introduce Nha San”. Elérés 2022. augusztus 20. https://nhasan.org/introduces.
Ruangrupa, A. K. Kaiza, Alvin Li, Andrew Maerkle, Ann Mbuti, Annie Jael Kwan, Ashraf Jamal, és mtsai. 2022. Documenta Fifteen Handbook. Szerkesztette Ruangrupa. Berlin: Hatje Cantz.
ZK/U. é. n. „Beeholder – Beecoin – ZK/U Berlin”. Elérés 2022. augusztus 20. https://www.zku-berlin.org/projects/beeholder-beecoin/.
július 14, 2022|Horváth Gizella|Fényjáték|Rovatok
MEGOSZTOM
A művész műterme, a művészet otthona
Képzőművész barátaim évek óta panaszkodnak, hogy Nagyváradnak nincs egy rendes kiállítótere. Irigykedve gondolnak a debreceni MODEM-re, ahol annyi nagyszerű kiállítás volt látható az évek során. Nagyváradon az utóbbi időben a várban működött (és még működik, bár úgy tűnik, veszélyben van) a helyi képzőművészi egyesület kiállítótere, időnként van egy-egy kiállítás a Körösvidéki Múzeumban, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületében, és nagyjából ennyi.
Éppen ezért rendkívül örvendetes fejlemény, hogy a római-katolikus püspöki palotában Böcskei László megyéspüspök és munkatársai átalakították a legfelső szintet kiállítótermekké, ahol két igazán színvonalas tárlatot is láthattunk. Az egyik a Böhm-gyűjtemény egy részét mutatja be, mégpedig a két világháború közötti erdélyi művészek munkáit, és az év végéig látogatható. A másik egy kortárs kiállítás, amelynek kurátora Sorina Jecza, míg a témája a művész műterme. Azért jöhetett létre ez a kiállítás, mert Böcskei László megyés püspök és a kurátor asszony személyes ismerősök, amint a megnyitó beszédekből is kiderült. Beszédek, amelyek magyarul és románul hangzottak el, a közös építkezés szándékával, tudatosan hidat építve a román és magyar közösségek, az idősebbek és fiatalok, a különböző nézeteket vallók között.
Cristian Sida, A műhely kívülről,2020 Olaj, vászon, 45x55cm
A kiállítás nem nagy: összesen két terem, ahol tizenhárom művész munkái láthatóak. Köztük vannak váradiak (Jakobovits Márta, Ujvárossy Kerekes Gyöngyi, Ujvárossy László, Ioan Aurel Mureșan) és olyanok, akik egykor Váradon éltek és dolgoztak (pl. Lia és Dan Perjovschi). Vannak fiatalok (Marius Bercea, Oana Fărcaș, Tincuța Marin, Ana Maria Micu, Cristian Sida), idősebbek (Marilena Preda-Sânc), van, aki sajnos már nincs köztünk (Paul Neagu), és vannak világsztárok (Ion Grigorescu). Bár a válogatásban sok a helyi és a fiatal művész, a kiállítás mégsem provinciális, igazi érdekességekkel lehet találkozni. A továbbiakban saját szubjektív válogatásomat mutatom be.
A háttérben Ioan Aurel Mureșan, A művész műterme ,2020, olaj, vászon,200x300cmÚjvárossy László, Ion Grigorescu, Lia és Dan Perjovschi
A nagyobbik terem egyik falának közepén egy fehér, falméretű textil: egy rúdra akasztott vastag függöny, mely fehérségében eltakarja a falat, de egyben bele is olvad. A függöny szövetéből a művész kiszedett szálakat – többet, kevesebbet – így a homogén fehér szövetből kialakul egy modulált felület, kirajzolódik a sűrűbbre hagyott felületben egy alak, aki a műtermében széken ülve éppen dolgozik. A művész egybeolvad a műtermével és a készülő munkájával, ő maga a műterme és a munkája. Ugyanakkor, a művész önarcképének klasszikus motívumát Ion Grigorescu L’atelier c’est moi című 1986-os munkája merészen átértelmezi. Hagyományos értelmezésben a vászon nem lényeges, csupán a festék, rajz szükséges, de láthatatlan alapja. Itt viszont a vászon maga alakul át a művészi kifejezés eszközévé. Ion Grigorescu a textilhez folyamodik, ami hagyományosan női médiumnak tekinthető. A művész nem fest, ecsettel és festékekkel, hanem dekonstruálja a vászon szövetét. A szemantikai sűrűséget a szövet szó szerinti sűrűségével éri el, azzal, ahogyan a művész alakja tömören kiemelkedik a levegős háttérből. Új Pénelopéként nem halotti leplet sző és bont fel, hanem a művész és munkája egybekelésének leplét alkotja meg, a tele és üres váltakozásának eszközével. Egy leplet, amely egyszerre megmutat és eltakar, elvegyül és elválik.
Marilena Preda-Sânc, A bolygó felemésztői. 2019, Olaj, vászon, 60×80 cmTincuța Marin Bigfoot in the Studio I, 2021 Olaj, vászon,70x100cm
Rögtön e varázslepel mellett láthatjuk a két évvel előtte készült ofszet nyomatot, amely az Üzenet (fény) címet viseli. Ujvárossy László itt szintén a megmutatás és eltakarás eszközeivel él, felborítva a klasszikus műfajok szabályait. Portrét vagy aktot kellene látnunk: egy hölgy alakja rajzolódik ki az ablak előtt, sejthetően meztelenül, dús, fekete hajkoronával. Mivel ellenfényben van, nem látjuk az arcát. Továbbá, mivel egy fehér vásznat feszít ki maga előtt, nem látjuk az alakját. Csakhogy a vásznat átvilágítja a fény, így mégiscsak sejtjük a női test formáját. Nyitva van az ablak, így ezt tekinthetnénk Alberti hagyatékára való utalásként is: a festmény (műalkotás) ablak a világra. Látjuk is a világot az ablakon keresztül, meg nem is: sejtjük, hogy egy urbánus kép tárul elénk, tömbházakkal és parkkal, de igazából nem látjuk, mert a női akt és a lepel eltakarja a látványt, amire ugyanakkor felhívja a figyelmünket. A kompozíció szimmetrikus és mégsem, ahogyan az emberi test szimmetriája is csak részleges. A két ablakszárny lehetne egyforma, de nem az, a fűtőtest és a tömbház vertikális vonalai egymásnak feleselnek. És mindezt lehetővé teszi a fény, amely mindent megvilágít, de mindent másképp mutat meg.
Paul Neagu-10 fénykép a Műhely sorozatból(1967-1972 körül).Ezüst zselatin nyomtatás, 20×30 illetve 20×25 cm (2)Paul Neagu-10 fénykép a Műhely sorozatból(1967-1972 körül).Ezüst zselatin nyomtatás, 20×30 illetve 20×25 cm
A sarkon túl egy fekete-fehér fotósorozatban a művészt (Paul Neagu) látjuk a műtermében. A művész alkot: szöget ver (látszólag) a tenyerébe, keresztszerű tárgy együttest emel fel a levegőbe, majd megváltoztatja a tárgyak állását… Fény-árnyék játék, szigorú kompozíció, alig hihető, hogy mindez digitális képszerkesztés segítsége nélkül készült a hatvanas évek végén. A művész a tomboló szocialista realizmus közepette nem árvácskákat fest (Dan Perjovschi kifejezésével élve), hanem kísérletezik a fénnyel, árnyékkal, tárgyakkal, önmagával. Olyan frissek a képek, hogy valószerűtlen, hogy fél századdal ezelőtt készültek.
Egy másik műterem sokkal intimebb képet fest, ággyal, asztallal, székkel. Az egész fehér, az ágyneműn itt-ott kellemes, meleg színű geometriai formák. Mindent beterítenek a száraz falevelek. 2021 őszén, amikor világunk nyögte a Covid rendkívül ragadós Omikron változatát, és még mindig inkább a házakban kuporodtunk, Ujvárossy Kerekes Gyöngyi behozta a műterembe a természetet. A falevél minden formában a művésznő témája – így nem csoda, hogy műterme is erről szól, a természet szimbólumává avanzsált falevélről. Poetikus vallomás ez arról, hogy milyen belső kapcsolat van a művésznő és a természet között.
Marius Bercea , Field of allusions. 2016, Olaj, vászon, 60×40 cm.Újvárossy Kerekes Gyöngyi, Műhely 2. Digitális fénykép, 60×40 cm, 2021
Két nagy vászon a festészet eszközeivel mutatja be a művészt a műteremben. Oana Fărcaș 2011-ben festett vásznának címe: A művész portréja mint fiatal művész. A női alak egy kaotikus műterem közepén áll. Az élesen kivehető tárgyak keverednek festékpacákkal, valóság keveredik fantáziával. Az összes elem közül a munkaasztalon lévő kinyomott festék a legélénkebb, sugallva, hogy az, amiről szó van, az maga a szín. Érdekes a kép címe: a fiatal (30) éves művésznő megfesti önmagát fiatalnak, mintha tudná, hogy még sok évnyi munka és sok műnek az alkotása vár rá, így ez a kép egy mementó is: ilyen volt a művész fiatalon, ilyen volt a műterme, ez foglalkoztatta. Eleve egy kép, ami nem a jelennek, hanem a jövőnek van szánva, nem a jelent örökíti meg, hanem azt, ahogyan a jövőnek emlékeznie kell a kép jelenére.
Oana Farcas-A portrait of the artist as a young artist.2011.Olaj, vászon, 197×302 cm
A másik nagy festmény Ioan Aurel Mureșan alkotása, 2020-ban készült, A művész műterme címet viseli. A műterem tere akár egy színpad, amelyen a művész által vizionált lények (ember, majom, koponya, piros ruhás nő stb.) haladnak át, képeket népesítenek be, tükörben látszanak, míg az egésznek a szélén maga a művész, gondolataiba merülve, inkább a festékeket nézi, amelyekből új lények fognak születni.
És végül a második teremben maga a műhely elevenedik meg: a padlón egy sáv, mint egy futószalag, amelyen sorakoznak Jakobovits Márta kísérletei, égetett kerámiái, finom árnyalatokban, amelyek lehozzák a földre az ég kékjét, az óceán hűvösségét és megtartják a föld melegét. Néhány munka, absztrakt objektek, amelyek pontozzák a futószalag útját, egységbe mutatva azt, amit a néző ritkán lát: a kísérletet és az eredményt.
Ana Maria Micu, Homemade Cure for Digital Spleen, 2016 falikárpit, félkereszt öltés, filctoll, vászon. 71x111cmAna Maria Micu, Homemade Cure for Digital Spleen, 2016
A műtermet mi, művészetszeretők, kívülállók, általában nem látjuk, ahogyan vacsoravendégként a konyhát sem szokták nekünk megmutatni. A mű elkészítése bensőséges titok. Ha mégis találkozunk a műteremmel, ez egy önreflexív munkán keresztül történik. Mi, idegenek, belépést nyerünk a boszorkánykonyhába, a titkok földjére, a mester műhelyébe. Talán önmaga ez a gondolat az, ami megmelengette a kiállítás megnyitón résztvevők lelkét. Talán a püspök úr bölcs és a kurátor asszony lelkes szavai. Talán az a gondolat, hogy lám, a kortárs művészet otthonra lelt a nagyváradi római katolikus püspöki palotában.
Ion Grigorescu L’atelier c’est moi,1986
november 22, 2021|Horváth Gizella|Esszé|Rovatok
MEGOSZTOM
Csomagolópapír a vitrinben
Voltál már Bécsben a MUMOK-ban, a Modern Művészetek Múzeumában? Én már legalább féltucatnyi alkalommal. Megmondom őszintén, éppen emiatt most nem akartam menni, inkább egy másik kiállítást néztem volna meg, de kiderült, az csak egy hónap múlva nyílik. Így mit tehettem volna, ha már volt egy fél napom Bécsben? Mégiscsak elmentem a MUMOK-ba.
Nekem a MUMOK hetedjére is élmény: ha már láttam egy festményt (szobrot, installációt…), akkor azért, ha még nem láttam, akkor azért. Ha pedig láttam, de nem igazán vettem észre, akkor azért. De most nem ezekről az egyedi, ám mégis előrelátható találkozásokról mesélnék, hanem a teljesen váratlanról.
Hallottál Ane Mette Hol-ról? Én sem. De ha már ott volt kiállítva valahol a második emeleten, és rendesen járt a lift lefele (és felfele is), hát gondoltam, csak megnézem mifajta, ártani nem árthat. Kiléptem a liftből, köszöntem a teremőr hölgynek, nekiveselkedtem kihalászni a nadrágzsebemből a belépőt, de a fiatal hölgy legyintett, hagyjam csak, ha eddig eljutottam, biztosan van belépőm, és oltásom is, elhiszi nekem látatlanban.
A kiállítás címe németül szerepelt – amely nyelvet (bár mélységesen röstellem, de be kell vallanom) egyáltalán nem bírom, így hát e nélkül a mankó nélkül merészkedtem be a terembe. Mert egy terem volt az egész, és abban sem volt sok minden. Egy nagyobbacska fénykép a bejáratnál egy kinyitott kartondobozról, amilyenben a posta szokta kézbesíteni a küldeményeket, a művésznőnek címezve. Az egyik falon egy kisebb kép, amely úgy tűnt, Dürer Ádámja és Évája. A padlón némi krétaporból álló rajzolat. A terem másik végében egy vitrin. Feltételezem, az emberek jelentős hányada ebben a pillanatban kifordul a teremből, vissza a lifthez, mert itt nincs semmi látnivaló. Nos, én nem szoktam megijedni a semmitől (legalábbis a múzeumban nem). Szerintem a majdnem semmi az már egészen szép tud lenni. Sőt, amikor úgy tűnik, hogy egy kiállítótérben nincs semmi látnivaló, épp akkor kezdődnek általában az izgalmak.
Így mit tehettem? Megszólítottam a nyilván unatkozó őrkisasszonyt, és megkértem, mondja már meg, mi a címe a kiállításnak és egyáltalán, mit kéne még erről tudnom? A hölgy szabadkozott, hogy épp elfogytak a flyerek (azok az összehajtott lapok, ahol mindenféle hasznos információ van a kiállításokról, és amit csak a nagyon megátalkodott látogatók szokták elolvasni, én is csak utólag, időnként). De szívesen mesél, ha érdekel. Naná, hogy érdekelt.
Horváth Gizella: Egy fal között című könyvéről (Partium Kiadó, 2020.)
Talán nem véletlen, hogy a járvány idején a naplóírás vált az egyik legnépszerűbb műfajjá. A vírus terjedését megállítandó, 2020 tavaszán az életterünket, mindennapjaink gyakorlatát teljesen átíró korlátozó intézkedések léptek életbe, a mozgástér beszűkült, esetenként négy fal – Horváth Gizellánál egy fal közé szorult. A térbeli korlátozottság egyik közös, ugyanakkor a legszemélyesebbet bemozdító tapasztalata a lelassuló idő, ami a gyerekkori időérzékeléséhez visz közelebb – s amelynek alapegysége a mai nap bizonyossága és ereje, a távoli elmúlt napokkal és a még távolabbi eljövendőkkel szemben. S mintha a kizökkent idő tanúiként az emberek indítva éreztek volna magukat a tanúságtételre is. Ennek következtében hónapokon át láttunk-olvastunk vírus- és karantén-naplókat minden mennyiségben, előadás-sorozatokat, napiszép- és napijó-bejegyzéseket, szöveg-, videó- és multimédiás naplókat. Magam az udvarunkon található növekedésnek induló arasznyi almafát kezdtem el fotózni, minden nap, ugyanabból a szögből.
Horváth Gizella a lassuló-táguló időben a napokat egy-egy véletlenszerűen választott műalkotás kommentárjával mintegy újrakeretezte, Facebook-bejegyzés formájában, 2020. március 14-től, az első Bihar megyei koronavírusos eset megjelenésétől, május 15-ig.
A később ebből született igencsak komplex formátummal bíró könyv – Egy fal között – hátlapján a művészetfilozófus úgy pozícionálja magát, hogy mivel nem tud festeni, kénytelen írni. Tegyük hozzá: szerencsénkre. Továbbá, szerencsénkre nem csak írni tud, hanem látni és láttatni, figyelmet, gondolatot vezetni, meg- és rámutatni, tanítani és nem utolsó sorban, szerkeszteni.
