Nagyböjt utolsó vasárnapján 
negyvenegy szem nyugtatót tettem 
asztalomra. Mint amerikai filmek 
WC-deszkáin a port, 
húztam a csíkot hossziránt.
Esténként vettem be egyet, 
nyomták másnap a fejem.
Mire végigérek, elfelejtelek.
Megvontam a kávét,
a placebo miatt százforintos 
energiaitalokat ittam.

Hirtelen döntésből Tamás-misén kötöttem ki. 
Felolvastam az Elállási záradékot, 
visszhangot a zsoltárból minden akard,
azt csak én gondoltam hozzá, Uram.
Legkedvesebb ajándék a pazarlás,
mondták új testvéreim.
Odavalónak éreztem tőle magam, 
pedig a pápisták közül is kilógtam, 
ahol lehetett.

Hét hetet adtam fél kézzel el, 
homlokomra olajjal kentek keresztet. 
Lobogtattam a megszentelt ágat, 
márciusban a második fréziát. 

A biobolt kisokosa alapján: 
ártatlanság, figyelem, 
a Google-keresés szerint: 
mindig számíthatsz rám. 
Vázában álltak, 
szinte szétpattantak a kelyhek, 
száradásukat füzetlapok vigyázták. 
Ez később, ha a megőrzés jön, 
itt nyílnak épp: 
sárgák, rózsaszínek.

Hétfőn függönyfrufrut vágattam, 
háromszín rúzst vettem,
és megfogadtam, semmit sem 
forgatok ki a négy sarkából. 
Jegyzeteket írtam, 
ajándékokat magamnak: 
elmúlsz majd te is, emlék leszel. 
Titkos fiókba teszlek, vagy oda sem.
Az én böjtöm egy ötödik 
érzékszerv, az álom. 

Kedden krumplit pucoltam, 
frankfurti levest főztem, 
tudtam, ha elhagy, nem azért, 
mert virslit eszem. 
Nem hagyott, türelmet tanultam. 
Agyam, a kikapcsolhatatlan 
vetítővászon, jeleneteket mutatott. 
Mikor először jártam nálad.
A sötét lakásban kérdezted,
eltalálok-e oda, ahol fekszel. 
Üres térben indultál értem. 
Mondtad, nevessek megint, 
tudd, merre keress. 

Szerdán úgy ébredtem, 
mint kivert kutyák.
Aztán üzenet jött,
adjam meg a számom.
Fél óra múlva legfrissebb 
szövegeimet szedegettem, 
mondandómat a költőgenerációkról.
Elképzeltem, ahogy olvasom, 
kopog a sok gubancos mondat. 
A közönség belezavarodik 
a személyközi viszonyokba, 
Csiszolatlan volt és nem tudhattam, 
visszajössz-e még ebbe a versbe.
 
Könyvvásárra hívtak a Hargitára, 
ott lakik úgyis, azt mondják.
Két óra múlva újabb üzenet jött,
Adjak le szinopszist, mutatványt,
nyerjük meg a támogatást. 
Megjött a harmadik is. 
Beszámoltam neki a maiakról, 
a barátnőm szerint máris 
áramlanak az energiák,
el kellett engedni 
ezt a negatív szálat.

Valami buliban tűntél fel.
Két szám között, pisilés 
közben jól hangzó sort 
írtam jegyzeteimbe.
Addigra összeboronáltam 
fél társaságom ismerősökkel,
és legalább hárman voltak 
biztosak benne, hogy hazavisznek, 
de miután kirajzolódtál 
a terem túlsó sarkában, 
kihúztam tenyereik közül a karom. 
Mászkáltam a szórakozóhelyen, 
zsebemben a félmondattal, 
minél többször mentél 
mellettem el, annál jobban 
idegesített, nálam van.
Végül utánam jöttél, 
taxiba ültünk. 

Hosszan fürödtem, 
a két szemöldököm 
fölötti részt nem érte víz, 
nehogy lemossam az áldást, 
el ne múljon a langyos kábulat. 
Hol volt már, amit hittem, 
írok majd: combom belsején 
csorgott a fáradt olaj. 
Az idő vánszorgott, 
rohant egyszerre, 
viaskodtam határidőimmel, 
és egész nap az utazás 
járt a fejemben. 
Megszaporodtak, mióta ismerlek, 
pedig elmenni úgy szeretek, 
ha van kire gondolni, visszavár. 
Miként mutassam be és kinek, 
aki megtalálni úgy akar: nevess? 
Euridiké hátra nézne-e, 
ha helyet kéne cserélnie Orpheusszal?

Nem volt csatlakozás, 
a kijelző repülő üzemmódot mutatott 
és a napfényben hat órát üldögéltem 
a budai lakásban. Hátam görnyedt volt –
gépeléstől, vagy mert két leereszkedő 
vállam a mellkasomat védte, mindegy –,
mint aki világosban sötét útnak indult, 
nehéz terepen, elvárások szavára, 
kötelességei elől, mégis szembe velük.
Közben érzi, ha távolról is, nyomában 
lopódzó ellenségeit, a gondolatokat. 
Az ablakon túl autón jártak, gyalog. 
Gyorsan bealkonyult, 
valami réglátott oldalon 
újabb bizonyítékát találtam árulásodnak. 
Szerettem volna néhány szót váltani, 
veled nem lehetett, hát a többiekkel.
De E. aludt, D. aludt, S. aludt, 
A. aludt és mind aludtak. 
Betördeltem 
az eddigieket, 
és 
én 
is 
elaludtam.

Nagypénteken táncolni mentem 
oda, ahol először láttalak.
Tudtam, ha elhagy, nem azért van, 
mert rövid a szoknyám, fröccsöt iszom.
De nem hagyott, megmutatta, vannak, 
akiknek egyetlen szavam többet ér mindnél, 
amit valaha neked mondtam. 
És persze hidegen hagyott az egész.

Hazafelé dúdoltam az elsőáldozási dalt, 
meghívtál, Jézusom, látod, itt vagyok.
És akkor végre itt voltál te is, gondoltam, 
ezt írom majd, meg hogy miénk volt 
a szombat és miénk a vasárnap.

Ha kimondtam valamit, általában úgy lett.
Annyit ravaszkodtam, mégsem jöttél el. 
Az én böjtöm az ünnep lecsengése, 
a hülyeség kiheverése. 
Amíg elhiszem, van hova tovább.

Most kéne lefagyni, belehalni, 
úgy tenni, mint aki nem vette észre,
min megy keresztül épp. 
Nem szedtem be a negyvenegy szemet,
eljött a húsvét, elmúlt a pünkösd. 

Végig terveztem a befejezést.
Minden tudtam, ha elhagy-ot 
azért találtam ki, ide illeszthessem 
a félsort, ami a taxizós estén
a fülkébe zárkózva eszembe jutott. 
Áldozataimat, mondd, szereted-e, Isten?
De már nem kérdezhettem meg, 
mert biztos volt, nem szereti.

Mellékdal:
Rosszul, rosszkor próbáltam,
és megértenem igazából
nem az ő szándékát kell.
Ismerni a tiéd, az enyémet 
vele egyformának hazudni,
vagy elérni, ne legyen sajátom.

A tanárnő szülési szabadságra ment,
helyettesíteni idegen érkezett. Nem
tudta, milyen az osztály, nem tudta,
milyen apámnál egy iskolai feladat.
Nem tudta, hogy apám ki akarja hozni
mindenből, nem tudta, hogy apám
épp lovagregényeket olvas.
A tanárnő szülési szabadságra ment,
helyette aki jött, nem tudta, hogy nem
tudta, ami apám akkor volt, nem tudta,
hogy apám akkor még nem tudta, amikor
apám túl sokat tett azért, hogy akkor így
alakuljon, de ezt se apám, se a tanárnő
nem tudta. Apám fogalmazást írt,
mert apám akkor lovagregényeket
olvasott, a tanárnő tudta szerint házi
feladat volt. Apám a fogalmazvánnyal
nem akart kitűnni, apám mégis
kitűnő fogalmazványt írt. Tűnt, tűnt 
annyira, hogy ki is emelkedett, olyan
magasra, hogy a földszinti osztályteremből
felszállt az emeletre, oda, hol a tanári
szoba volt. Tűnt, tűnt, a folyosón olyan
ügyesen kanyargott, ahogy apám keze
a tollal a vastag spirálfüzet felett, persze
a vonalakat tartva, de apám mindezt akkor
még nem tudta. Az ajtórések alatt is átbújt,
egészen az igazgatói irodáig. Ott landolt
apám kitűnő írása, ami még csak nem is
dolgozat volt, pusztán egy házi feladat,
amiért perbe fogták, majdhogynem
kicsapták, eljárás indult ellene, mert 
a tanárnő nem tudta, apám sem tudta,
hogy a tanárnő nem tudta, hogy apám
így szokta, mert csak a szülési
szabadságon lévő tanárnő tudta, hogy
apám így is tudja. Végül rosszabb lett,
mint az intő, egy marék hitetlenség jutott,
amiért a hétköznapi feladatot apám, 
a sosemvolt költő versben írta meg.

Horváth Florencia (2002, Celldömölk) verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Írásait számos folyóirat közölte.