Kaszárnyák udvarán ébresztők
szava zengett és minden utcaláng
reggeli szélbe lengett.   Ez az óra,
mikor vad álom- s lázcsapat  
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
– Charles Baudelaire: Reggeli szürkület¹

A hajnal harsányan érkezett és gyorsan, gyorsabban a kelleténél, s ha álmodott, nem emlékezett semmire. Az a nyamvadt ébresztősziréna… háromóránként belehasít az őrszoba hálójának nyugalmába, és indulót fúj a soron következő őrszolgálat alakulatának. 

A falióra 4:48-at mutat, és sosem késik! A cserépkályhában még pislákol a tűz. A kis csapat álmosan és kedvtelenül kászálódik kifelé a szúrós pokrócokkal kitömött ágyakból. Látszik, semmi kedvük az egészhez. Kalóz a fejét vakarja. Nehezen tér magához. Negyedik hónapja, egészen pontosan kilencvennyolc napja és tizenkét órája, hogy besorozták. Még mindig nem tette túl magát a tényen, azon a csüggedt érzésen, hogy elbukta azt a jó kis képzést a Veronai Egyetem grafika szakán… csak heccből jelentkezett, és valami csoda folytán elfogadták a pályázatát, mire azonban kézhez kapta a tanszéki igazolást, besorozták, kopasz lett mire kettőt pislogott. Itália egy darabig még ábránd marad… Ráadásul azóta elvonási tünetei vannak, és nem is a pia, sokkal inkább a fű lesz itt a ludas! Tünetei bizarr álmok formájában törnek rá, még ilyenkor is, ezeken a háromórás szeletekre bomló éjszakákon az őrség idején, színes, kétes, kérdőjeles, nem kifejezetten szalonképes álmok, melyek üzeneteit – amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy ezek a furcsa megszállottságok (amelyek elkerülhetetlenül kiutat találnának a valóságba) valamiféle jelentéssel bírnak – Kalóznak nem sikerült megfejtenie.

Székek, asztalra kipakolt lőszeres ládák, fapadok és tábori ágyak zörömbölésétől kísérve készülődik a háromfős csapat. Fegyverellenőrzés: az AK47 a sztenderd katonai felszerelés része. Mindenki tíz töltényt kap a tárba, ami tíz különálló aláírást jelent a katonai őrség naplójában. Körmölik is buzgón a monogrammá egyszerűsödött autogramjaikat, rubrika nem maradhat szignó nélkül! Az előző széria csipetcsapata most fejezte be az őrség utáni virrasztást, már birtokba is vették az előmelegített ágyakat, bebújtak az izzadtságtól elnehezült pokrócok alá, és nem kétség, pillanatokon belül aludni fognak; a luxus órái ezek, és nagyon-nagyon gyorsan telnek. 

A folyamatos őrségben töltött idő rekordját jelenleg nyolc napnál jegyzik. A kialvatlanság és a velejáró furcsa jelenségek előbb ködként telepednek az emberre, furcsa lebegés lesz úrrá rajta, úgy érzi, a föld felett jár, csak félig van magánál; mikor aztán eljön a negyedik nap, kezdődnek a hallucinációk, és a nyolcadik napon erősebben ütnek, mint egy rosszul elsült LSD-trip. Kalóznak ez az ötödik napja.

A szolgálatos altiszt állva figyeli a készülődést. Fiatal, szerződéses arc, nem az a csesztetős típus, de azért ragaszkodik a formaságokhoz, ami nem rossz tulajdonság, ha az ember éles töltényekkel játszik. Amikor aztán jönnie kell, a parancs tisztán hasít át a termen, az álmatlanságon, a fegyvercsörömpölésen; bakancsok nyiszognak a szőnyegtelen cementpadlón, a folyosókon, trappolnak kifelé az ajtón át az udvarra. Hideg, magaslati levegő csap a fáradt arcokba: csak a szokásos hajnali maflás a jégszakállas Március-apótól, egy újabb attak a hatodik érzékre, ami, nos, nem igazán enyhít a szolgálati letargia általános neurózisán. A lépcsőt frissen takarították. A nyírfaseprű vékony barázdái jól kivehetőek a cementen, de a bevezető út nagy részét még hó borítja (a készenlétisek majd tesznek róla, hogy ne így legyen, csak előbb hadd szívjanak magukba egy kis meleget az őrszobán). A négyfős csapat a porta irányába tart, a főbejárat felé, libasorban haladnak egymás lábnyomában… A hőmérséklet -2 fokot jelzett az egység higanyhőmérőjén, de ezt egyikük sem látta. Érzésre klappol a mérés.

A kaszárnyát körbejárni nagyjából 12 perc. A szolgálatos altiszt felelősége, hogy ez időn belül lezongorázza az őrségváltást. A protokoll egyszerű: az új csapattal körbejárni a kaszárnyát, levezényelni a felszólítást az őrtornyoknál (válaszolni az „Állj! Ki vagy?”-ra és a többire), megejteni a cserét, majd a leváltott csapatot visszakísérni az őrszobára. Az egységet három stratégiai ponton védik huszonnégyórás szolgálatban (elbírna ötöt is, csak hát hiányzik a létszám). Az első állás a főbejárat és a főépületet közti placc: A korzó. Mászkálós poszt, nem a leglazább (szem előtt van az ember, kizárt a szundi), viszont közelében a hálókörlet melege, még akkor is, ha csak illúzió az egész. Apropó szundi: szigorúan büntetett, lebukni nem ildomos, de három-négy nap után ember legyen a talpán, aki kibírja szemhunyás nélkül. A szolgálatos rádiós többnyire résen van, ő közülünk való, tudja mi a helyzet, meg persze neki is falaznak; ha ellenőrzés van, igyekszik leadni a drótot. A második állás a lőtér mögötti őrtorony: Az ezeregyéjszaka – a legkedveltebb bodega a fülesbaglyoknál. Az erdő szélén áll, távol a bázistól meg a parancsnokságtól. Kalóz itt horgonyzik le, miután leváltja a társát, aki fáradtan, összefagyva battyog le a toronyból. Egy pacsira még éppen futja. A harmadik őrtorony – A bástya – a lőszerraktár szomszédságában van, bő két-háromszáz méterrel odébb. A többiek arrafelé tartanak.

Kalóz már fenn is van a toronyban; fegyvere a jobb vállán pihen. Nézi a távolodó csapatot… Amint eltűnnek az erdő mélyén, cigarettára gyújt. Szabályzatilag ez is tiltva van, de senki sem tartja be, ő meg magasról tesz az egészre, ami tulajdonképpen ugyanaz. Egy szál cigit elszívni koppra 10 perc – egy majdnem tökéletes metronóm, ha várakozik az ember. A cigarettafüst sűrű ködként telepedik a bódé köré, ott gomolyog csendben, mint egy sarkvidéki látomás… Az első óra telik a leggyorsabban. Ilyenkor a hideg még nem járta át teljesen a szerelést: a kabátot, az usánkát, az otthoni pulcsit meg az alsógatyát, még nem fagytak össze teljesen a lábujjak… Ezek a kora tavaszi hajnalok a hegyen az átkozott mínuszaikkal, hogy a franc essen beléjük, nincs bennük semmi irgalom, sem köszönet! A második óra már problémásabb. Kis ólomnehezékek rakódnak a percek lábszáraira, csak vánszorog az idő… Negyedóránként az öngyújtójával melegíti a kezét, de a lábujjaiban már érzi az áthatoló hideget. Toporzékol egy kicsit, talán tud még egy kis vért pumpálni azokba a lenti régiókba. A második óra végére már a toporzékolás is fárasztó, a sámlinak használt farönkre teszi le a valagát, arra a kemény tuskóra, ami már azelőtt is itt volt, hogy ő idekerült volna.

A szolgálat harmadik órájában jön el az a bizonyos állapot… fáradtsága legyőzte a hideget, vagy egyszerűen csak lekapcsolta agyának hőérzékelő központját. Egyre kevésbé érzi a mínuszokat. A rönkön ülve bámulja a világ panorámáját, a mozdulatlanságba süllyedt táj keskenyedő sávját, mely egyre jobban emlékezteti Kalózt azokra a régi, szélesvásznú westernekre, bársonyfüggönyös belvárosi moziélményekre, borostás arcokra, dermesztő vadonokba tett kiruccanásokra és hajnalokra, melyek illata, akár az ázott avaré, szúrós, nyers illat, valami furcsán felemelő módon nem is a rothadást, hanem a megújulást idézi, az újjászületést valahol odaát, a hajnali órák álombirodalmában… Van valami zord, ősi szépség ezekben a magaslati erdőkben, még ilyenkor is, amikor jég és hó borítja a vidéket, valami ezeréves csend és nyugalom, s ő része volt ennek a hangtalan világnak, a lassuló pillanatoknak és annak a ferde álomnak is, ami úrrá lesz rajta… Nem kell neki több, csak egy lassú, elnyújtott szemhunyás, vagy kettő, egy csöppnyi eseménytelenség itt fenn a világ legkeményebb farönkjén, ezen a kelleténél cudarabb télvizes hajnalon, a titkosított hollétű kaszárnya erdejében…

A távolban vonat robog. Látni nem, de hallani a hangját… hipnotikus!, kissé megkésett kattogása előbb közeledik, aztán távolodik, még füttyent is kettőt, de eltökélt robogása nem tűr ellenállást, sem késlekedést. Kalóz is utazik, elképesztő álomba bonyolódik, ahogy oda transzponál a vonat leghátsó kocsijába, ami történetesen egy büfésvagon tele vidám zenészekkel. Terepmintás vadászruhában mulatoznak, arcuk borvirágos, kedvesek, színpadiasan rokonszenvesek. Hidegvízzel hígított kockacukros abszinttal kínálják a francia hagyományok jegyében, de mintha olaszul beszélnének… Miféle szedett-vedett briganti ez itten?, és ahogy Kalóz lehajtja az első felest, a vonat begördül az állomásra. A vidám zenésztársaság vállra vetett csúzlikkal veszi nyakába az ismeretlen várost. Mind ide jöttek? Úgy tűnik… Egy ideig követi a kurjongató csapatot, akiket elnyel egy palladiánus palota bejárata, egy félköríves boltív kapuzata – tiszta, szigorú arányaival elbűvöl minden erre tévedt átutazót, Kalózt is, persze, és neki nincsenek másodgondolatai, zsigereiben érzi, át kell haladnia eme ősi építészeti csodán. 

Múzeumi csarnokba toppan; a félnótásoknak nyoma sincs. Odabent képregény-kiállítás van. A háttérben újhullámos tangó szól, valami Astor Piazzolla-dallam, talán a Libertango… Az életnagyságú lapokra spotlámpák fénye borul. Ahogy sorra nézi a rajzokat, körvonalazódni kezdenek a történet részletei: a képregény hősnője egy hóbortos vörös, középhosszú long bob frizurával – a neve Jolán vagy Jolanda vagy ilyesmi. 

A zavaros történet első részében Jolandának egy aktatáskát kell eljuttatnia a városközpontba. A táska tartalma ismeretlen, de a szövegbuborékokból sejtjük, hogy életbevágóan fontos. Az alkotó fineszes vonalakkal ábrázolja Jolandát, aki egy középkori olasz városban lófrál napszálltakor… – Kalóz, haver, az a rajz a terem túloldalán, jóságos ég, mint egy Bosch-triptichon középső szekciója, csak várd ki a végét!! Kalóz sorban halad, minden nyomatot alaposan megvizsgál, snittek és jelenetek állnak össze a fejében, rafinált mise-en-scène-ek lágy tónusú pasztellszínekkel, és hét-nyolc nyomat után a tartalom bizarr fordulatot vesz. Mint (később) kiderül, Jolandát különös patológia sújtja: valami hirtelen jött kéjes vágy, hogy minél előbb ledobja a gönceit és magához nyúljon, de az utcán még világos van. Jolanda, Jolanda, miféle örömökre kárhoztattak? – és meg is van a válasz (lábjegyzet formájában!), atipikus martymachlia (egy ritka személyiségzavar: egyesek szeretnek mindenféle nyilvános helyen levetkőzni, azzal a titkos vággyal pózolni, hogy valaki rajtakapja őket). Egy ősöreg ház felső emeletén talál egy csendes kis zugot, ott simogatja magát pucéron a lépcsőfordulóban, miután ruháit (az aktatáskával együtt) hátrahagyta a padlásfeljárónál. Jolanda stilizált sóhaja „Aaaaahhhh”-szöveges felhőcskében száll, úgy látja/hallja őt az Álom szemlélője és az a fehér atlétás pasas, aki a szemközti ajtóból a folyosóra toppan. A lépcsőházban lámpafény villan, épp elég ahhoz, hogy felfedje képregénybeli hősnőnk meztelen vonaglását. Patológia ide vagy oda, Jolanda elszégyelli magát. Zavartan rohan ki a házból, pucéran, ahogy van… A városban festa van, valami avatóünnepség: baristák, vendéglátósok és szedett-vedett kanos suhancok mászkálnak csapatostól a forgalomtól elzárt utcán, sehol egy signora! Keskeny sikátorokban menekül, négykézláb, kutyapózban kúszik az asztalok alatt, de a felduzzadt tömeg az útját állja, s Jolanda tudja, mire vágyik e felajzott férfisereg… Szőrös, izzadt kezek nyúlnak utána, a combját markolásszák, próbálják lefogni a karját; egy kis növésű bajszos szakács – te jó ég, mi folyik itt? – hátulról próbálkozik, egy fakanállal… de Jolanda kapcsol, egy pillanat alatt talpon terem és „Hussss!!!”. Olajos hajú dzsigolók, kifutófiúk és kopasz nápolyi nyugdíjasok üldözik kávéházas passzázsokon át, nyekergő kapualjakon, pipafüstös átriumokon, fénytelen lépcsőházi folyosókon át…

    A következő részben (harmadik vagy negyedik terem) Jolandának sikerül meglógnia a kéjelgő tömeg elől. Tudja jól, vissza kell szereznie a ruháit (meg a táskát), különben lépten-nyomon leteperi valami ünneplő férfisereg, jobb esetben a megbízója (a hiányzó táska miatt). Az nem világos, hogy jut vissza, de a következő képkockán Jolandát az öreg ház felső emeletén találjuk, ott keresgél a félhomályban, de a holmijának lába kélt. Se ruha, se táska. Sejti, hogy az atlétás szomszéd keze van a dologban. Kénytelen bekopogni a pasas ajtaján, aki örömmel fogadja, betessékeli a szűkös nappaliba, kávéval kínálja. Miközben a férfi a konyhában maszatol a csészékkel, Jolanda a fürdőszobába oson. A bidé alatt, néhány pornómagazin, egy ostor és egy pár bársonyszegélyes bilincs alatt megtalálja a ruháit a táskával együtt. A pasas kintről szólongatja, sejti, hogy valami nem stimmel, az ajtót feszegeti… svenkelünk vissza a fürdőszobára: Jolanda magára kapja a gönceit, majd aktatáskástól menekül a szellőzőablakon át.

   Az utolsó teremben járunk. Kalóz, aki eddig csak passzív szemlélője volt a képeken zajló eseményeknek, egyre közelebbről nézegeti a rajzokat, mígnem a feje belesimul a kétdimenziós lapba, öt/hat képkockán át szabályosan benyeli a képregény. Egy sárga VW Bogarat vezet. A visszapillantóba tekint, feje fölött szövegbuborék: „Nahát, miféle morpheuszi kelepce ez?”, de nincs idő a töprengésre… A következő kistotálon Jolandát a Bogár anyósülésén találjuk, miután Kalóz (a hős sofőr szerepében) összeszedte egy közeli fagylaltos bódénál. Jolanda és Kalóz együtt száguldoznak az óváros utcáin. Mindenki őket hajkurássza (vagy a titokzatos aktatáskát?), és – mint egy jó, üldözéses krimiben – a kis Bogár csakhamar lerobban. Sűrű füst száll a motorháztető alól. A szomszédos kávézóból próbálnak segítséget kérni. Jolanda telefonál, Kalóz motyog valamit a csaposnak, de az csak a déli dialektust beszéli, azt a hallatlan szicíliai nyelvjárást, nem értik egymást, mindenki olaszosan hadonászik. Felbőszült tömeg tódul a szűkös ajtón át a kávézóba, mögöttük a vadászruhás zenészcsapat!, és nem Jolandát, az aktatáskát követelik és (érthetetlenül) Kalóz tökeit egy ezüsttálcán… Megáll az ész, Kalóz, te mekkora csávába kerültél! Bepánikol. A mosdók irányába menekül. A pultról felkap pár kávéscsészét, cukorszórót, meg egy-két lekváros bombolonit a desszertes tálból, ezekkel hajigálja a hátráló csürhét. Végül magával rántja Jolandát, aki magával rántja a táskát. Újabb ámokfutás: gőzölgő szennycsatornák és szűk, két beállós mélygarázsok biztosítják a szusszanásnyi menedéket, majd egy óvárosi alagsorba érve Jolanda elsírja magát, könyörögve kéri Kalózt, nyissa ki a táskát, azonnal derüljön fény a rejtélyre! De az aktatáska zárva van. Jobb ötlet híján Kalóz a földhöz vágja… a becsapódástól a táska az élére áll, majd lassan, drámaian, Jolanda sikításaitól kísérve szétnyílik, és amit Kalóz lát, az, az… 

    De nem látta, mert felébredt… pontosabban felébresztették! Igen, határozottan ébren van, és már tudja – tudta előtte is –, Jolanda fülsértő sikongása rángatta ki az álom legtitkosabb pillanatából, még most is itt visong a közelben, határozottan hallja állatszerű nyüszítését… De nem, nem, hülye vagy, Jolandát csak álmodtad, nem emlékszel?, és ahogy elnéz az őrtorony szomszédságában húzódó kerítés irányába…, megpillantja – az őzt! A drótkerítés alsó sodronyaiba gabalyodott; vergődése halálos csapdába ejtette, ahogy a távolabbi oszlop kidőlt, és a kilazult szögesdrót rátekeredett a nyakára meg a hátsó lábára. Olyan keservesen sír, az ösztönös halálfélelem olyan valóságos fájdalmával, hogy beleborzong az egész környék, a fák is a csupaszodó, sötét, jégcsapos ágaikkal együtt, és Kalóz is, akit barokkos álmából ragadott ki ez az istentelen lármázás.

    Jolanda múló ábránd, de ez az őzszenvedés komolynak tűnik, nem nézheti tétlenül e reménytelen vergődést. Első gondolata kiszabadítani a szerencsétlen párát. Trappol hát lefelé a magasles falépcsőjén, mögötte apró jégcsapok sercennek, hullanak alá a mélybe, ahogy a keze végigsiklik a szétfagyott korláton, majd csoszogva, inogva, de épségben odaér… Próbál valami fogást találni a gidán, de az állat csak még jobban vergődik. A szögesdrót belekap Kalóz kezébe is. Ez így nem fog menni, kispajtás –, és ahogy jobban megnézi az állat remegő testét, látja, hogy sebei mélyek és számosak, vére szerteágazó bíborcsíkokban folyik a nyakán meg a hátsó lábán, csöpög le a latyakká dagonyázott sárba, kihűlve, nyúlósan, eleven-pirosan, és a szögesdrót nem enged; az egyetlen felelős cselekedet a kegyelemdöfés, vagy inkább lövés, mely minden megkésett percével csak tovább húzza az értelmetlen szenvedést. Kalóz kibiztosítja vállához emelt fegyverét, célba veszi az állat remegő fejét, majd meghúzza a ravaszt… A lövés rettentő robajától egy pillanatra meggörbül a tér, konkrétan hullámzik körülötte az anyag, az egész avarszőnyeges erdő, a teherautókkal telezsúfolt hangárok, a légvédelmi állások, meg az a sok szögletes épület a közelben. A hullámzással összhangban az őzfej is hátracsuklik, mikor a golyó kirobban a koponya túloldalán, és ahogy Kalóz leereszti füstölgő, gyilkos fegyverét, érzi, valami örökre megváltozott.

*

Aznap őzpörkölt volt ebédre. Az ügyeletes szakács egy palack vörösborra is engedélyt kapott, rendes vadas mártás került a tányérokba, füstölt szalonnával, sárgarépával, zellerrel és medvehagymával az egység télikertjéből. Kalóz képtelen volt enni belőle. Valamiért Jolandát látta a megsebzett őzben, a kalandvágyó hősnőt és a hóbortos lányt, aki rosszkor volt rossz helyen, és ő segített rajta… de milyen áron? Az álombéli táska tartalmára például sosem derült fény, ahogy az utazás céljára sem – vagy az élet értelmére –, ha csak meg nem elégszünk a banális megfejtéssel: értelme annyi, mint az itt töltött óráknak, a napszálltának vagy annak a rettenetes  hóviharnak, amit estére ígértek a birodalmi rádió rejtjelezett csatornáján.

 ¹Babits Mihály fordítása.

Hilgert István (1975, Nagyvárad) partiumi szerző. A nagyváradi egyetemen szerzett diplomát. 1999 óta Magyarországon él. Váradi történet című novelláskötete 2022-ben jelent meg az Underground kiadónál.

Kaszárnyák udvarán ébresztők 
szava zengett és minden utcaláng 
reggeli szélbe lengett.   Ez az óra, 
mikor vad álom- s lázcsapat   
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
Charles Baudelaire: Reggeli szürkület1

A hajnal harsányan érkezett és gyorsan, gyorsabban a kelleténél, s ha álmodott, nem emlékezett semmire. Az a nyamvadt ébresztősziréna… háromóránként belehasít az őrszoba hálójának nyugalmába, és indulót fúj a soron következő őrszolgálat alakulatának. 

A falióra 4:48-at mutat, és sosem késik! A cserépkályhában még pislákol a tűz. A kis csapat álmosan és kedvtelenül kászálódik kifelé a szúrós pokrócokkal kitömött ágyakból. Látszik, semmi kedvük az egészhez. Kalóz a fejét vakarja. Nehezen tér magához. Negyedik hónapja, egészen pontosan kilencvennyolc napja és tizenkét órája, hogy besorozták. Még mindig nem tette túl magát a tényen, azon a csüggedt érzésen, hogy elbukta azt a jó kis képzést a Veronai Egyetem grafika szakán… csak heccből jelentkezett, és valami csoda folytán elfogadták a pályázatát, mire azonban kézhez kapta a tanszéki igazolást, besorozták, kopasz lett mire kettőt pislogott. Itália egy darabig még ábránd marad… Ráadásul azóta elvonási tünetei vannak, és nem is a pia, sokkal inkább a fű lesz itt a ludas! Tünetei bizarr álmok formájában törnek rá, még ilyenkor is, ezeken a háromórás szeletekre bomló éjszakákon az őrség idején, színes, kétes, kérdőjeles, nem kifejezetten szalonképes álmok, melyek üzeneteit – amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy ezek a furcsa megszállottságok (amelyek elkerülhetetlenül kiutat találnának a valóságba) valamiféle jelentéssel bírnak – Kalóznak nem sikerült megfejtenie.

Székek, asztalra kipakolt lőszeres ládák, fapadok és tábori ágyak zörömbölésétől kísérve készülődik a háromfős csapat. Fegyverellenőrzés: az AK47 a sztenderd katonai felszerelés része. Mindenki tíz töltényt kap a tárba, ami tíz különálló aláírást jelent a katonai őrség naplójában. Körmölik is buzgón a monogrammá egyszerűsödött autogramjaikat, rubrika nem maradhat szignó nélkül! Az előző széria csipetcsapata most fejezte be az őrség utáni virrasztást, már birtokba is vették az előmelegített ágyakat, bebújtak az izzadtságtól elnehezült pokrócok alá, és nem kétség, pillanatokon belül aludni fognak; a luxus órái ezek, és nagyon-nagyon gyorsan telnek. 

A folyamatos őrségben töltött idő rekordját jelenleg nyolc napnál jegyzik. A kialvatlanság és a velejáró furcsa jelenségek előbb ködként telepednek az emberre, furcsa lebegés lesz úrrá rajta, úgy érzi, a föld felett jár, csak félig van magánál; mikor aztán eljön a negyedik nap, kezdődnek a hallucinációk, és a nyolcadik napon erősebben ütnek, mint egy rosszul elsült LSD-trip. Kalóznak ez az ötödik napja.

A szolgálatos altiszt állva figyeli a készülődést. Fiatal, szerződéses arc, nem az a csesztetős típus, de azért ragaszkodik a formaságokhoz, ami nem rossz tulajdonság, ha az ember éles töltényekkel játszik. Amikor aztán jönnie kell, a parancs tisztán hasít át a termen, az álmatlanságon, a fegyvercsörömpölésen; bakancsok nyiszognak a szőnyegtelen cementpadlón, a folyosókon, trappolnak kifelé az ajtón át az udvarra. Hideg, magaslati levegő csap a fáradt arcokba: csak a szokásos hajnali maflás a jégszakállas Március-apótól, egy újabb attak a hatodik érzékre, ami, nos, nem igazán enyhít a szolgálati letargia általános neurózisán. A lépcsőt frissen takarították. A nyírfaseprű vékony barázdái jól kivehetőek a cementen, de a bevezető út nagy részét még hó borítja (a készenlétisek majd tesznek róla, hogy ne így legyen, csak előbb hadd szívjanak magukba egy kis meleget az őrszobán). A négyfős csapat a porta irányába tart, a főbejárat felé, libasorban haladnak egymás lábnyomában… A hőmérséklet -2 fokot jelzett az egység higanyhőmérőjén, de ezt egyikük sem látta. Érzésre klappol a mérés.

A kaszárnyát körbejárni nagyjából 12 perc. A szolgálatos altiszt felelősége, hogy ez időn belül lezongorázza az őrségváltást. A protokoll egyszerű: az új csapattal körbejárni a kaszárnyát, levezényelni a felszólítást az őrtornyoknál (válaszolni az „Állj! Ki vagy?”-ra és a többire), megejteni a cserét, majd a leváltott csapatot visszakísérni az őrszobára. Az egységet három stratégiai ponton védik huszonnégyórás szolgálatban (elbírna ötöt is, csak hát hiányzik a létszám). Az első állás a főbejárat és a főépületet közti placc: A korzó. Mászkálós poszt, nem a leglazább (szem előtt van az ember, kizárt a szundi), viszont közelében a hálókörlet melege, még akkor is, ha csak illúzió az egész. Apropó szundi: szigorúan büntetett, lebukni nem ildomos, de három-négy nap után ember legyen a talpán, aki kibírja szemhunyás nélkül. A szolgálatos rádiós többnyire résen van, ő közülünk való, tudja mi a helyzet, meg persze neki is falaznak; ha ellenőrzés van, igyekszik leadni a drótot. A második állás a lőtér mögötti őrtorony: Az ezeregyéjszaka – a legkedveltebb bodega a fülesbaglyoknál. Az erdő szélén áll, távol a bázistól meg a parancsnokságtól. Kalóz itt horgonyzik le, miután leváltja a társát, aki fáradtan, összefagyva battyog le a toronyból. Egy pacsira még éppen futja. A harmadik őrtorony – A bástya – a lőszerraktár szomszédságában van, bő két-háromszáz méterrel odébb. A többiek arrafelé tartanak.

Kalóz már fenn is van a toronyban; fegyvere a jobb vállán pihen. Nézi a távolodó csapatot… Amint eltűnnek az erdő mélyén, cigarettára gyújt. Szabályzatilag ez is tiltva van, de senki sem tartja be, ő meg magasról tesz az egészre, ami tulajdonképpen ugyanaz. Egy szál cigit elszívni koppra 10 perc – egy majdnem tökéletes metronóm, ha várakozik az ember. A cigarettafüst sűrű ködként telepedik a bódé köré, ott gomolyog csendben, mint egy sarkvidéki látomás… Az első óra telik a leggyorsabban. Ilyenkor a hideg még nem járta át teljesen a szerelést: a kabátot, az usánkát, az otthoni pulcsit meg az alsógatyát, még nem fagytak össze teljesen a lábujjak… Ezek a kora tavaszi hajnalok a hegyen az átkozott mínuszaikkal, hogy a franc essen beléjük, nincs bennük semmi irgalom, sem köszönet! A második óra már problémásabb. Kis ólomnehezékek rakódnak a percek lábszáraira, csak vánszorog az idő… Negyedóránként az öngyújtójával melegíti a kezét, de a lábujjaiban már érzi az áthatoló hideget. Toporzékol egy kicsit, talán tud még egy kis vért pumpálni azokba a lenti régiókba. A második óra végére már a toporzékolás is fárasztó, a sámlinak használt farönkre teszi le a valagát, arra a kemény tuskóra, ami már azelőtt is itt volt, hogy ő idekerült volna.

A szolgálat harmadik órájában jön el az a bizonyos állapot… fáradtsága legyőzte a hideget, vagy egyszerűen csak lekapcsolta agyának hőérzékelő központját. Egyre kevésbé érzi a mínuszokat. A rönkön ülve bámulja a világ panorámáját, a mozdulatlanságba süllyedt táj keskenyedő sávját, mely egyre jobban emlékezteti Kalózt azokra a régi, szélesvásznú westernekre, bársonyfüggönyös belvárosi moziélményekre, borostás arcokra, dermesztő vadonokba tett kiruccanásokra és hajnalokra, melyek illata, akár az ázott avaré, szúrós, nyers illat, valami furcsán felemelő módon nem is a rothadást, hanem a megújulást idézi, az újjászületést valahol odaát, a hajnali órák álombirodalmában… Van valami zord, ősi szépség ezekben a magaslati erdőkben, még ilyenkor is, amikor jég és hó borítja a vidéket, valami ezeréves csend és nyugalom, s ő része volt ennek a hangtalan világnak, a lassuló pillanatoknak és annak a ferde álomnak is, ami úrrá lesz rajta… Nem kell neki több, csak egy lassú, elnyújtott szemhunyás, vagy kettő, egy csöppnyi eseménytelenség itt fenn a világ legkeményebb farönkjén, ezen a kelleténél cudarabb télvizes hajnalon, a titkosított hollétű kaszárnya erdejében…

A távolban vonat robog. Látni nem, de hallani a hangját… hipnotikus!, kissé megkésett kattogása előbb közeledik, aztán távolodik, még füttyent is kettőt, de eltökélt robogása nem tűr ellenállást, sem késlekedést. Kalóz is utazik, elképesztő álomba bonyolódik, ahogy oda transzponál a vonat leghátsó kocsijába, ami történetesen egy büfésvagon tele vidám zenészekkel. Terepmintás vadászruhában mulatoznak, arcuk borvirágos, kedvesek, színpadiasan rokonszenvesek. Hidegvízzel hígított kockacukros abszinttal kínálják a francia hagyományok jegyében, de mintha olaszul beszélnének… Miféle szedett-vedett briganti ez itten?, és ahogy Kalóz lehajtja az első felest, a vonat begördül az állomásra. A vidám zenésztársaság vállra vetett csúzlikkal veszi nyakába az ismeretlen várost. Mind ide jöttek? Úgy tűnik… Egy ideig követi a kurjongató csapatot, akiket elnyel egy palladiánus palota bejárata, egy félköríves boltív kapuzata – tiszta, szigorú arányaival elbűvöl minden erre tévedt átutazót, Kalózt is, persze, és neki nincsenek másodgondolatai, zsigereiben érzi, át kell haladnia eme ősi építészeti csodán. 

Múzeumi csarnokba toppan; a félnótásoknak nyoma sincs. Odabent képregény-kiállítás van. A háttérben újhullámos tangó szól, valami Astor Piazzolla-dallam, talán a Libertango… Az életnagyságú lapokra spotlámpák fénye borul. Ahogy sorra nézi a rajzokat, körvonalazódni kezdenek a történet részletei: a képregény hősnője egy hóbortos vörös, középhosszú long bob frizurával – a neve Jolán vagy Jolanda vagy ilyesmi. 

A zavaros történet első részében Jolandának egy aktatáskát kell eljuttatnia a városközpontba. A táska tartalma ismeretlen, de a szövegbuborékokból sejtjük, hogy életbevágóan fontos. Az alkotó fineszes vonalakkal ábrázolja Jolandát, aki egy középkori olasz városban lófrál napszálltakor… – Kalóz, haver, az a rajz a terem túloldalán, jóságos ég, mint egy Bosch-triptichon középső szekciója, csak várd ki a végét!! Kalóz sorban halad, minden nyomatot alaposan megvizsgál, snittek és jelenetek állnak össze a fejében, rafinált mise-en-scène-ek lágy tónusú pasztellszínekkel, és hét-nyolc nyomat után a tartalom bizarr fordulatot vesz. Mint (később) kiderül, Jolandát különös patológia sújtja: valami hirtelen jött kéjes vágy, hogy minél előbb ledobja a gönceit és magához nyúljon, de az utcán még világos van. Jolanda, Jolanda, miféle örömökre kárhoztattak? – és meg is van a válasz (lábjegyzet formájában!), atipikus martymachlia (egy ritka személyiségzavar: egyesek szeretnek mindenféle nyilvános helyen levetkőzni, azzal a titkos vággyal pózolni, hogy valaki rajtakapja őket). Egy ősöreg ház felső emeletén talál egy csendes kis zugot, ott simogatja magát pucéron a lépcsőfordulóban, miután ruháit (az aktatáskával együtt) hátrahagyta a padlásfeljárónál. Jolanda stilizált sóhaja „Aaaaahhhh”-szöveges felhőcskében száll, úgy látja/hallja őt az Álom szemlélője és az a fehér atlétás pasas, aki a szemközti ajtóból a folyosóra toppan. A lépcsőházban lámpafény villan, épp elég ahhoz, hogy felfedje képregénybeli hősnőnk meztelen vonaglását. Patológia ide vagy oda, Jolanda elszégyelli magát. Zavartan rohan ki a házból, pucéran, ahogy van… A városban festa van, valami avatóünnepség: baristák, vendéglátósok és szedett-vedett kanos suhancok mászkálnak csapatostól a forgalomtól elzárt utcán, sehol egy signora! Keskeny sikátorokban menekül, négykézláb, kutyapózban kúszik az asztalok alatt, de a felduzzadt tömeg az útját állja, s Jolanda tudja, mire vágyik e felajzott férfisereg… Szőrös, izzadt kezek nyúlnak utána, a combját markolásszák, próbálják lefogni a karját; egy kis növésű bajszos szakács – te jó ég, mi folyik itt? – hátulról próbálkozik, egy fakanállal… de Jolanda kapcsol, egy pillanat alatt talpon terem és „Hussss!!!”. Olajos hajú dzsigolók, kifutófiúk és kopasz nápolyi nyugdíjasok üldözik kávéházas passzázsokon át, nyekergő kapualjakon, pipafüstös átriumokon, fénytelen lépcsőházi folyosókon át…

    A következő részben (harmadik vagy negyedik terem) Jolandának sikerül meglógnia a kéjelgő tömeg elől. Tudja jól, vissza kell szereznie a ruháit (meg a táskát), különben lépten-nyomon leteperi valami ünneplő férfisereg, jobb esetben a megbízója (a hiányzó táska miatt). Az nem világos, hogy jut vissza, de a következő képkockán Jolandát az öreg ház felső emeletén találjuk, ott keresgél a félhomályban, de a holmijának lába kélt. Se ruha, se táska. Sejti, hogy az atlétás szomszéd keze van a dologban. Kénytelen bekopogni a pasas ajtaján, aki örömmel fogadja, betessékeli a szűkös nappaliba, kávéval kínálja. Miközben a férfi a konyhában maszatol a csészékkel, Jolanda a fürdőszobába oson. A bidé alatt, néhány pornómagazin, egy ostor és egy pár bársonyszegélyes bilincs alatt megtalálja a ruháit a táskával együtt. A pasas kintről szólongatja, sejti, hogy valami nem stimmel, az ajtót feszegeti… svenkelünk vissza a fürdőszobára: Jolanda magára kapja a gönceit, majd aktatáskástól menekül a szellőzőablakon át.

   Az utolsó teremben járunk. Kalóz, aki eddig csak passzív szemlélője volt a képeken zajló eseményeknek, egyre közelebbről nézegeti a rajzokat, mígnem a feje belesimul a kétdimenziós lapba, öt/hat képkockán át szabályosan benyeli a képregény. Egy sárga VW Bogarat vezet. A visszapillantóba tekint, feje fölött szövegbuborék: „Nahát, miféle morpheuszi kelepce ez?”, de nincs idő a töprengésre… A következő kistotálon Jolandát a Bogár anyósülésén találjuk, miután Kalóz (a hős sofőr szerepében) összeszedte egy közeli fagylaltos bódénál. Jolanda és Kalóz együtt száguldoznak az óváros utcáin. Mindenki őket hajkurássza (vagy a titokzatos aktatáskát?), és – mint egy jó, üldözéses krimiben – a kis Bogár csakhamar lerobban. Sűrű füst száll a motorháztető alól. A szomszédos kávézóból próbálnak segítséget kérni. Jolanda telefonál, Kalóz motyog valamit a csaposnak, de az csak a déli dialektust beszéli, azt a hallatlan szicíliai nyelvjárást, nem értik egymást, mindenki olaszosan hadonászik. Felbőszült tömeg tódul a szűkös ajtón át a kávézóba, mögöttük a vadászruhás zenészcsapat!, és nem Jolandát, az aktatáskát követelik és (érthetetlenül) Kalóz tökeit egy ezüsttálcán… Megáll az ész, Kalóz, te mekkora csávába kerültél! Bepánikol. A mosdók irányába menekül. A pultról felkap pár kávéscsészét, cukorszórót, meg egy-két lekváros bombolonit a desszertes tálból, ezekkel hajigálja a hátráló csürhét. Végül magával rántja Jolandát, aki magával rántja a táskát. Újabb ámokfutás: gőzölgő szennycsatornák és szűk, két beállós mélygarázsok biztosítják a szusszanásnyi menedéket, majd egy óvárosi alagsorba érve Jolanda elsírja magát, könyörögve kéri Kalózt, nyissa ki a táskát, azonnal derüljön fény a rejtélyre! De az aktatáska zárva van. Jobb ötlet híján Kalóz a földhöz vágja… a becsapódástól a táska az élére áll, majd lassan, drámaian, Jolanda sikításaitól kísérve szétnyílik, és amit Kalóz lát, az, az… 

    De nem látta, mert felébredt… pontosabban felébresztették! Igen, határozottan ébren van, és már tudja – tudta előtte is –, Jolanda fülsértő sikongása rángatta ki az álom legtitkosabb pillanatából, még most is itt visong a közelben, határozottan hallja állatszerű nyüszítését… De nem, nem, hülye vagy, Jolandát csak álmodtad, nem emlékszel?, és ahogy elnéz az őrtorony szomszédságában húzódó kerítés irányába…, megpillantja – az őzt! A drótkerítés alsó sodronyaiba gabalyodott; vergődése halálos csapdába ejtette, ahogy a távolabbi oszlop kidőlt, és a kilazult szögesdrót rátekeredett a nyakára meg a hátsó lábára. Olyan keservesen sír, az ösztönös halálfélelem olyan valóságos fájdalmával, hogy beleborzong az egész környék, a fák is a csupaszodó, sötét, jégcsapos ágaikkal együtt, és Kalóz is, akit barokkos álmából ragadott ki ez az istentelen lármázás.

    Jolanda múló ábránd, de ez az őzszenvedés komolynak tűnik, nem nézheti tétlenül e reménytelen vergődést. Első gondolata kiszabadítani a szerencsétlen párát. Trappol hát lefelé a magasles falépcsőjén, mögötte apró jégcsapok sercennek, hullanak alá a mélybe, ahogy a keze végigsiklik a szétfagyott korláton, majd csoszogva, inogva, de épségben odaér… Próbál valami fogást találni a gidán, de az állat csak még jobban vergődik. A szögesdrót belekap Kalóz kezébe is. Ez így nem fog menni, kispajtás –, és ahogy jobban megnézi az állat remegő testét, látja, hogy sebei mélyek és számosak, vére szerteágazó bíborcsíkokban folyik a nyakán meg a hátsó lábán, csöpög le a latyakká dagonyázott sárba, kihűlve, nyúlósan, eleven-pirosan, és a szögesdrót nem enged; az egyetlen felelős cselekedet a kegyelemdöfés, vagy inkább lövés, mely minden megkésett percével csak tovább húzza az értelmetlen szenvedést. Kalóz kibiztosítja vállához emelt fegyverét, célba veszi az állat remegő fejét, majd meghúzza a ravaszt… A lövés rettentő robajától egy pillanatra meggörbül a tér, konkrétan hullámzik körülötte az anyag, az egész avarszőnyeges erdő, a teherautókkal telezsúfolt hangárok, a légvédelmi állások, meg az a sok szögletes épület a közelben. A hullámzással összhangban az őzfej is hátracsuklik, mikor a golyó kirobban a koponya túloldalán, és ahogy Kalóz leereszti füstölgő, gyilkos fegyverét, érzi, valami örökre megváltozott.

*

Aznap őzpörkölt volt ebédre. Az ügyeletes szakács egy palack vörösborra is engedélyt kapott, rendes vadas mártás került a tányérokba, füstölt szalonnával, sárgarépával, zellerrel és medvehagymával az egység télikertjéből. Kalóz képtelen volt enni belőle. Valamiért Jolandát látta a megsebzett őzben, a kalandvágyó hősnőt és a hóbortos lányt, aki rosszkor volt rossz helyen, és ő segített rajta… de milyen áron? Az álombéli táska tartalmára például sosem derült fény, ahogy az utazás céljára sem – vagy az élet értelmére –, ha csak meg nem elégszünk a banális megfejtéssel: értelme annyi, mint az itt töltött óráknak, a napszálltának vagy annak a rettenetes hóviharnak, amit estére ígértek a birodalmi rádió rejtjelezett csatornáján.

 ¹Babits Mihály fordítása.