MEGOSZTOM

PERSONAL. SZEMÉLYES

A Centrul de Interes két kortárs kiállítása Kolozsváron

A XX. századi technológiai fejlődés és a harmadik ipari forradalom, a számítógép-vezérelte automatizált gyártósorok megjelenése oda vezetett, hogy világszerte számos nehézipari csarnokot és hatalmas gyárépületet ürítettek ki. Ezzel párhuzamosan az intenzív urbanizáció és a metropoliszok terjeszkedése miatt az egykor periférián lévő gyártelepek közelebb kerültek a városok főartériájához: ledózerolták, új lakóparkokat építettek helyükre, szerencsésebb esetben ipari műemléknek kiáltották ki, felújították és új funkcionalitással látták el, például luxuslakosztályokat alakítottak ki az egykori ipari fellegvárakban. Szerencsésebb konstelláció alatt nem a profitszerzés volt az új tulajdonosok célja, és alkotóközpontokat, kiállítótereket hoztak létre a hatalmas épületekben – talán ezek közül a legismertebb a Velencei Képzőművészeti Biennálé Arsenale nevű helyszíne, egy XII. században épült hajógyár.  

Kolozsvárra is begyűrűzött az irányzat: a helyi önkormányzat parlagon heverő ipari csarnokokat adott át a helyi alkotócsoportoknak: 2009-ben több független művész és társulat költözött be az egykori ecsetgyárba, az itt kialakított terekben műhelyek, kiállítások, bemutatók, fesztiválok leltek otthonra és 10 év alatt felpezsdítették a kortárs művészet iránti érdeklődést. Hasonló szerepet kíván betölteni a Federatia Centrul de Interes nevű csoport, akik az ecsetgyári szövetségből váltak ki, és 2017-ben az egykori Tehnofrig épületét lakták be. Helyi (hazai?) sajátosság, hogy a szocreál betonkockákat nem próbálták kicsinosítani, korszerűsíteni, hanem abban az állapotban használták ki, amelyben átvették, illetve csak a belső kiállítóterek felszerelésére koncentráltak. A felújítás nyilván befektetéssel jár, és mivel a kolozsvári ingatlanok értékei folyamatosan emelkednek, a kortárs művészek közössége nem tudja felvenni a versenyt például az IT-szektorral, ha bérleti díjat kell fizetni az önkormányzatnak, így hosszú távon nem éri meg energiát fektetni a felújításba.  

Az ötszintes betonmonstrumban, a Centrul de Interesben – talán Érdeklődési köz(ép)pontnak lehetne lefordítani – novemberben két kortárs alkotó egyéni tárlatát lehetett megtekinteni. Bár nehéz közös vonásokat találni Esterházy Marcell és a neves francia művésznő, ORLAN művei között, a hatalmas térben mégis egybefonódik a két egyéni kiállítás, a két különböző alkotói világ. Talán a legszembetűnőbb egybecsengés a személyesség, de míg Esterházy fehér-feketében, szerény méretű felületeken, minimalista eszközökkel dolgozik és elmélyülésre késztet, ORLAN harsány, színes, grandiózus, a festészet, a film és a kiterjesztett valóság eszközeit kombinálja és nyugtalanító. 

Paralell Perception

A kolozsváriak korábban is láthatták Esterházy Marcell műveit a Centrul de Interesben, közös tárlaton. Idén a Bázis csoport szervezte meg Paralell Perception (Párhuzamos észlelés) címmel a Párizsban élő, fotómunkáiról ismert magyar alkotó első romániai egyéni kiállítását. 

Esterházy újra meg újra visszatér a családi hagyatékban talált képanyagok és videófelvételek feldolgozásához. A kortárs irodalomban is egyre népszerűbb autofikció irányzatát követve kinagyítja, sokszorozza vagy a címválasztásával egy-egy részletre irányítja a befogadók figyelmét. Történelmi, irodalmi ismeretekre apellál, hogy érthető legyen a főnemesi család egy-egy szereplőjének története és az alkotó által tett kijelentés, a művészi parafrázis, a személyes kontextus. Például a Paralell Perceptionban is bemutatott Black and White című video-loopban egy, a nagyapjáról, Esterházy Mátyásról készült filmfelvétel néhány másodpercét ismétli a végtelenségig, egy vonaton zötykölődő, alvó, majd fejét felemelő férfit, majd lebukó, álomba szenderülő, felébredő és ismét velünk szembenéző szemüveges arcot. Ahhoz, hogy ezeket, egy játékfilmből kiragadott a képsorokat művészi alkotásként lehessen értelmezni, ismernünk kell Esterházy Péter Harmonia Celestis című regényét, amelyben édesapjának állít emléket, és a Javított kiadást, amelyben az idealizált apafigura ügynök-múltját tárja fel. Esterházy Marcell művészi gesztusa sűrítve, szavak nélkül teszi ugyanezt: szembenéz, fejet hajt az író apa és két regényre való életet élt nagyapa előtt, avagy úgy is értelmezhető, hogy beletörődéssel, szégyenkezve lehajtja fejét, miközben a vonat, a történelem, megállás nélkül halad. Pontosabban nem is halad, hiszen ez egy végtelenített pillanat. 

Hermes és Erika

Ugyanennyire „megdolgoztatja” a befogadót a Hermes és Erika című alkotás, két egymás mellé helyezett, bekeretezett írógép fotója. Az egyik az ügynök nagyapáé volt, a másik az apáé, a XX. század egyik legnagyobb magyar írójáé. Ugyanazon a felületen van kiállítva a Neon című alkotás is: Esterházy Péter rajza édesapjáról, amit fia, az által, hogy a reklámfények világító neoncsövével „írta” felül, átlényegítette valami más, amiben nem csak felmenői vonásait mutatja meg, hanem személyes viszonyulását is hozzájuk. 

Az apa-nagyapa toposz mellett a család két másik tagját és az antiszemitizmust is megidézi a Paralell Percepcion kiállítás anyaga: Walsin áruló (kém) volt, kulcsszerepet játszott a Dreyfus-ügyben – a róla elnevezett alkotásban két, ellentétes irányba örvénylő, tiszti ruhás alak (Walsin?) örvénylik, zászlójukra egy-egy Madonnát tűzve (az egyik felismerhetően Raphael Esterházy Madonnája), és kis kutakodás után kiderül Esterházy Péter írásából (J’accuse), bár a nevüket viseli, nem mondható a főnemesi család tagjának. Az On the same day című alkotáshoz a kiállítás szórólapja szolgáltatja a történelmi hátteret: a két, egyazon napon fotózott lány közül egyiket, Horváth Erzsébetet 1944-ben deportálták roma származása miatt, a másikat, Esterházy Mónikát 1950-ben küldték per nélkül, osztályidegen származása miatt táborba Kistarcsára.    

A Paralell Percepcion, a családi szellemi hagyatékhoz kapcsolódó alkotások mellett a történelem más fejezeteit is fellapozza. A plakáton is kiemelt My Name is Nobody korszakok és ideológiák váltását ábrázolja, munkások egyik semmitmondó (konkrétan üres) transzparenst cserélik egy másikra olyan helyszínen és olyan időben, ami akárhol lehetne a XIX. vagy a XX. században (az alkotó egy 1949-es fotóról törölte a feliratok szövegét. A Hands sorozat 20 politikai beszéd gesztusát örökíti meg, a Contact pedig bencés szerzetesek fénymásolt tenyerét helyezi egymás mellé. Személyesebb tónusú a Démonok, amelyben Rorschach-tintafolttesztre emlékeztető sötét (füst)felhők jelennek meg, az Untitled (t-shirt) alkotás pedig ugyanannyira sötét, borús és efemer bekeretezett ruhadarab sóból és porból. 

 Les Film de Sainte-ORLAN 

ORLAN az akcióművészet felől közelít a személyességhez. Esterházy nem látszik alkotásain, míg a francia művésznő minden egyes alkotásán központi figura, minden csak róla, arcáról, testéről szól. Elhíresült performanszában dokumentálta és szemérmetlenül közszemlére bocsátotta például plasztikai műtéteit – ezek közül többet is megidéz kolozsvári kiállításán, a hatalmas, szinte fenyegetően a szemlélő felé dőlő óriásfestményeken. Ezek nem létező filmek gigantikus plakátjai is lehetnének, mindegyiken van egy-két, a filmiparból ismert név, mindegyiken kötelező módon megjelenik az alkotó alteregója és neve, de a címek kitaláltak. A kiállítás kurátorai egyébként forgatókönyvíró pályázatot is hirdettek néhány kiválasztott plakátból, a cím és kép által sugallt tartalomból kiindulva kellett visszakövetkeztetni a cselekményre. 

Míg Esterházy esetében autófikcióról, ORLAN esetében autóhagiográfiáról kellene beszélni, hiszen szentnek kiáltotta ki magát, miközben fiktív identitást épít: saját testét, arcát deszakralizálja és formálja át képzőművészeti alkotássá. Az identitás, az önazonosság kérdése egyébként a személyesség és a karnalitás mellett a másik kulcs ORLAN művei felé: maszkokat ölt, létező, archaikus, népi és kultikus maszkoknak kölcsönzi saját vonásait, és nem éri be a festmény, fotó, kollázs, film eszközeivel, mindig a legújabb technológiákat vonja be az alkotófolyamatba, hogy a szemlélő figyelmét önmagára (mint alkotásra) irányítsa. A kolozsvári kiállításon egy kivételével minden teremben vetítés egészítette ki a kiállított képeket (plakátokat), a filmmentes terem azoknak szól, akik mindent az okostelefonjuk szűrőjén keresztül fogadnak be. A kiállításnak ezt a részét egy mobil alkalmazás egészítette ki, a képekre irányított telefonok AI – kiterjesztett valóság – eszközeivel idézték a portrék mellé ORLAN cigánykereket vető, a tanulmányozott képen megjelenő maszkot viselő, virtuális perszónáját. Igazi csemege lenne a digitális bennszülötteknek nevezett generációnak, de a Centrul de Interes lenyűgöző beszámolója az idei kiállítás látogatottságáról sajnos nem tér ki erre a részletre.

MEGOSZTOM

DráMA-körkép, találkozások az emlékezettel

Közös emlékezet címmel szervezte meg 12. alkalommal a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a dráMA kortárs színházi találkozót. Szeptember 20-25. között temesvári, kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi, gyergyói, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szatmári alkotók és színészek, valamint a házigazdák, az egyik legfiatalabb romániai magyar hivatásos színház társulata találkozott.

A fesztivál kiemelkedő pontja minden évben a több hazai intézmény (a házigazdák mellett a nagyváradi Szigligeti Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem) közreműködésével szervezett kétnyelvű, magyarul dráMÁzat, románul dramAUTOR címen kiírt drámapályázat. Az első díjat az idén nem ítélték oda, a megosztott második díjat Szálinger Balázs és Polgár M. András pályamunkái érdemelték ki, a szintén megosztott harmadik díjat Karánsebessy Balázs és Lovassy Cseh Tamás nyerte. Lovassy Bizalom című darabját felolvasószínházi keretek között, a székelyudvarhelyi színészek és a szerző közreműködésével mutatták be.

A kortárs drámairodalomra és a szöveges színház határait túllépő, más-más kifejezési nyelvet „beszélő” produkciókra fókuszált a fesztivál majd’ minden programja. Ilyen a T.E.A. rövidítéssel megszervezett délutáni beszélgetéssorozat is (Találkozás egy alkotóval), amely során Visky András és Dálnoky Réka, a Tomcsa Sándor Színház művészeti igazgatója beszélgetett az emlékezetről és a személyes családi történetek színházi megjelenítéséről, Visky dráma- és esszéköteteiről, érintőlegesen készülő regényéről is. A beszélgetés jó felvezetője volt a fesztiválon is bemutatott Pornó – Feleségem története című előadáshoz, amelyet Árkosi Árpád rendezett Kolozsváron. 

A tigris című előadás előtt a T.E.A. meghívottja a rendező, Tóth Tünde válaszolt dr. Albert Mária kérdéseire, aki a Szigligeti Színház színész-rendezőjét pályájáról és a darabválasztásról faggatta. A pörgő ritmusú, burleszkelemekkel sűrűn tarkított, színészcentrikus előadás akkor született, amikor a járványhelyzet miatt publikum nélkül maradt társulat rádöbbent, legjobb, ha alkotásra fordítja energiáit, Gianina Cărbunariu „állatmeséje” pedig jó alapanyagnak bizonyult. 

Hasonló megfontolásból született Elena Popa és Fatma Mohamed Destin(s) című performansza is, de míg a váradiaknak sikerült egy frenetikus előadással megajándékozniuk a közönséget, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház művésznői csupán egy mozgásszínházi edzést mutattak be vetített képekre és a sorsot boncolgató elméleti szövegre (Gabriel Liiceanu és Andrei Pleșu Despre destin című párbeszéde a Youtube-on is elérhető).

A pandémia nem csak társulatokat, de színészeket is arra kényszerített, hogy egyedül, minimális technikai segítséggel hozzanak létre egyéni előadásokat. Meghatározatlan időre gyűjtőcímen, Vladimir Anton irányításával a Tomcsa Sándor Színház művészei boltok kirakatában mutattak be rövid etűdöket. Tamás Boglár, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művésznője az elvált, gyerekét egyedül nevelő nők sorsát helyezte előadása középpontjába. Fekete Lovas Zsolt független alkotó koncertelőadásának összeállításában Székely Csaba író is közreműködött. Az így született Perkucigó a kiszolgáltatottság, a kirekesztés és az elfogadás érzékeny témáját állítja középpontba. A dobszólókkal meg-megszakított, humorosan tálalt önéletrajzi mesét beszélgetés követte, a roma származású színész a produkció fogadtatásáról mesélt. 

Bár nem koncertelőadás, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciójában is fontos dramaturgiai szerepet tölt be egy zenész, aki gitárkísérettel hangeffektusokat és a jeleneteket aláfestő zenét is szolgálja. Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét Barabás Olga alkalmazta színpadra és Sebestyén Aba rendezte.

Adrian Sitaru az élő videózás-kivetítés módszerével tágítja az előadás terét és mozdítja el a nézők perspektíváját a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadásában. Az emlékezés téma talált a fesztivál alcíméhez, emellett izgalmas és humoros az, ahogyan a színpadi szereplők és az őket játszó színészek reflektálnak a valóság és a szerepjátszás témájára. 

Az emlékezés központi eleme a kolozsvári Reactor alkotócsoport Baladele memoriei (Az emlékezés balladái) című performanszának, amelyet többen jegyeznek szerzőként (Ionela Pop, Raul Coldea, Nicoleta Esinencu, Oana Hodade és Doru Taloș). Élőben, kihangosított telefonon és különféle hanghordozókon (magnószalag, bakelitlemez, kazetta) hangzanak el kronológiai sorrendbe fűzött történetek a múltból, a szerzők személyes emlékei. Amiatt, hogy semmilyen más eszközhöz nem folyamodtak, és mellőzték a színészi játékot, a sok gépi hang hamar fárasztóvá vált és a gyakran torokszorító történetek, melyekhez hasonlókat mi magunk, szüleink, nagyszüleink is megéltek, nem kerültek a nézők (hallgatók) személyes közelségébe. 

Annál közelebb került a publikumhoz egy másik román nyelvű előadás, a fesztivál egyik legüdébb színfoltja, Bogdan Theodor Olteanu és Alex Mircioi alkotása, a Julieta fără Romeo (Júlia Rómeo nélkül). A bukaresti Odeon színáz előadásában három nő játssza el a Shakespeare-tragédia átiratát, amelybe Csehov-szövegtöredékek, színházi és mondén poénok is bekerülnek, de a hangsúly végig azon marad, hogy ez itt három nő története: egy alkoholista, leánykori álmait még mindig dédelgető anyáé, kamasz lányáé, aki a fővárosba, színire készül felvételizni, valamint a család egy viszonylag távoli ismerőséé, aki elvállalja a felkészítést. A helyszín egy vidéki kisváros, ahonnan az anya is elvágyódik (Párizsba), a lánya is (bárhová, de leginkább el a nagyon hamisnak érzékelt otthoni fészekből). A mindig távol lévő férj/apa figurája csak árnyékként vetül a történetre, Rómeó sem jelenik meg, a három nő sorsa viszont bőven elégséges ahhoz, hogy érzékeljük, mekkora hatalommal irányítják őket.

A hatalom, a tudás, a hit, a történelmi hősök és antihősök hatalma és gyarlósága áll Szőcs Géza Raszputyin című darabjának középpontjában is, amelyet a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatott be Sardar Tagirovski embert (nézőt) próbáló rendezésében. A történelmi tényeket és fikciót, párbeszédet, monológot, élőképet és egy Kar jelenlenlétét is elegyítő négyórás produkció igyekszik a színházba visszavarázsolni az ókori színházfogyasztás szokásait: a közönségnek mindenféle kóstolót kínálnak előadás közben (vodkát, kávét) vagy a végén (pezsgőt).

Gyerekünk

Halász Péter Gyerekünk című darabját a Csíki Játékszín tűzte műsorára Hatházi András rendezésében. A némafilmek erős sminkjei és az eltúlzott, extravagáns jelmezek és frizurák egy-egy bohózati karaktert teremtettek a szereplőkből. Hatházi Rebeka / REBI egy-egy jelmezterve annyira részletgazdag, szinte csak ezért is érdemes megnézni az előadást, de leginkább a remek színészi játék miatt. Rég láttam például olyan produkciót, amelyben ilyen bátran bevonták a közöséget is a játékba, és az ügyesen irányított improvizációk nem tolták el téves irányba a hangsúlyt.

Hagyománnyá vált a hazai fesztiválokon, hogy a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi teatrológia szakos hallgatók tanáraik, vagy a műhelymunkára vállalkozó színházkritikusok, szerkesztők irányításával fesztiválújságot szerkesztenek/blogot írnak. A dráMA idei kiadásán helybéli érdeklődők, diákok, újságírók csatlakoztak a csapathoz, hogy a kritikai műfaj határait feszegető szövegekkel reflektáljanak a színházi találkozó előadásira. (A dráMAzsolák nevű blog itt olvasható https://szinhaz.ro/category/drama12)

MEGOSZTOM

TIFF huszadszor – vissza a moziba!

A szervezők idén még bizonytalanságban láttak hozzá a TIFF – Transilvania International Film Festival – jubileumi kiadásához. Sok korlátozást feloldottak Kolozsváron is, vissza lehetett térni a moziterembe, lehetővé vált a nemzetközi meghívottak számára az utazás, sok alkotó be tudta fejezni a forgatást és/vagy az utómunkát, hogy filmjét végre bemutathassa a nagyközönségnek is – hogy a kedvező tényezők közül csak a legfontosabbakat említsük.

Július végén felpezsdült a hangulat Erdély filmfővárosában, ismét lehetett turistákat látni-hallani, de a járvány mégis átjárta a huszadik TIFF-et. A megelőzési intézkedések is beárnyékolták az élményt, hiszen zárt terekben kötelező maradt a maszk viselése, a versenyfilmeket nagyobb, ám kényelmetlenebb mozitermekben vetítették, hogy a hatalmas érdeklődést és a korlátozott kapacitást összeegyeztessék.

Maradandóbb érvényű, hogy a filmválogatásban is felerősödött a járványok, megmagyarázhatatlan eredetű és kimenetelű betegségek motívuma, és az elszigeteltség, a magány, a kiszolgáltatottság jelensége, ami a pandémiák mellékhatása. Hasonló filmek készültek precovid időkben is, a TIFF-en vetített alkotások forgatókönyvei és forgatásai is megelőzik a 2020-as világjárványt, ám a kialakult kontextus miatt rendkívül érzékenyen reagált rá a közönség. Sokat elárul az arányokról, hogy a tizenkét versenyfilm közül kettőben, a brazil Iuli Gerbase A nuvem rosaja-ban (Egy rózsaszín felhő) és a görög Christos Nikou Milaja-ban (Almák) is ez a központi motívum.

A rózsaszín felhő megmagyarázhatatlan légköri jelenség (talán szennyezés) tíz másodperc alatt megöli azt, akit beborít, azonnali szükségállapot áll be, senki sem hagyhatja el a helyet, ahol épp tartózkodott, és az egy-két naposnak ígérkező helyzet hosszú évekig elhúzódik… A rendezőnőt nem annyira a krízis érdekelte, mint inkább az emberek: milyen hatással vannak egymásra, ha sokáig össze vannak zárva, vagy magányosan, elszigetelten kénytelenek leélni az életüket. Az Almák is disztópia-film: megfejthetetlen kór terjed az emberek között, egyre többen a totális felejtés áldozatai. A pszichiáterek által kidolgozott protokoll szerint egyre többen kell újra kialakítsák emlék-készleteiket – a tragikomikus helyzetből végül egy esszé bontakozik ki arról, hogy sokszor mi választjuk a felejtést, mert a valóság, egy tragikus veszteség emléke például elviselhetetlen, nem tudunk megküzdeni az érzelmi sokkal, mert a társadalom az érzelmi intelligencia fejlesztése helyett más, egyszerűbb megoldást hoz, egyen-emlékeket kialakítani a rémesek helyett.

A versenyprogramba első, legfeljebb második játékfilmjüket nevezhetik be az alkotók. Idén Guillermo Arriaga forgatókönyvíró, Katriel Schory producer, Scott Coffey színész-rendező-producer és Maria Popistașu színésznő bírálata alapján egy orosz film, Philipp Yuryevtől a Kitoboy (A bálnavadász fiú) nyerte a trófeát. Mivel a szelekció nem esztétikai megfontolások mentén történik, a versenyprogram nem tükrözhet filmművészeti trendeket, viszont egy másik versenyfilmmel, a portugál David Bonneville O último banho (Az utolsó fürdő) alkotásával karöltve középpontba állítanak egy másik olyan témát, ami sok alkotót foglalkoztat: a felnőtté válást, annak minden kínjával és derűjével együtt. Mindkét alkotás érint egyéb problémákat is, például az elszigetelt közösség zavarát, amikor az internet berobban hétköznapjaikba, egyszerre vicces és torokszorító, mert nyelvétől és kultúrájától megfosztották őket, a régi szellemeket már csak a nagyon öregek hallják, míg a modern világban senki nem segít unokáiknak eligazodni.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Botár Edit világa. Egy szelet bábszínháztörténet

Botár Edit (1930-2014) sokoldalú alkotóművész volt. Erdély-szerte és Magyarországon festőként, pontosabban akvarellistaként ismerik. Ez a műfaj valahogy a perifériára szorult, hiszen nem annyira időtálló, mint az olajfestmény, vagy kissé lenézik, mert egy-egy vízfestmény elkészítése sokkal rövidebb ideig tart, kevesebb előkészületet igényel, mint a vászon és olaj… Akik rajonganak érte, azok értékelni is tudják a jól sikerült képeket, hiszen hangulatokat, tünékeny pillanatokat is meg lehet ragadni általuk, ugyanakkor tévedni is könnyebb, nem lehet retusálni például egy rossz ecsetvonást.

Ugyanannyira marginális, sőt, az akvarellfestéshez viszonyítva is kevésbé ismert, és ritkán tematizált alkotói pálya a báb- és bábszínházi díszlettervezők munkája. Kolozsváron és bábos körökben viszont Botár Edit neve ekként maradt meg sokak szívében. Az 1960-as évektől kezdődően, az úgynevezett „aranycsapattal”, Kovács Ildikó rendező mellett alkotott és zárta be magát gyermeknemzedékek szívébe, olyan mesefigurák és bábelőadás-szereplők megalkotásával, amelyeket a Quadro Galériában mutattak be a Botár-hagyaték gondozói.

A Quadro aukciókat szervező és kortárs alkotókat bemutató galériaként ismert, de felvállalták azt is, hogy olyan művészeket és műfajokat mutatnak be időszakos kiállításaikon, amelyek kiesnek a mainstream irányzatokból. Így jött létre az Apró világok című tárlat is, amelynek gerince Botár Edit báb- és díszlettervei, valamint a hagyatékában fennmaradt bábok kiállítása. A tárlat különlegessége a Karnyóné című legendás előadás videofelvételről vetített rövid részlete, valamint a Színre szín című bábszínházi etűd, amelyben két fiatal színész kelti életre a bábokat. A látogatókat, a gyerekeket ajándékkal lepik meg a kiállítás szervezői: Botár Edit tervei alapján készített papírbábokat és -ruhákat vihetnek haza emlékbe. 

Karnyóné (fotó: a szerző)

A kiállítás Székely Sebestyén kurátor, Palocsay Kisó Kata egyetemi oktató, bábos, rendező, a hagyaték feldolgozásában, katalogizálásában részt vevő Kocsis Tünde dramaturg és Jakabffy Tamás odaadó kutatómunkájának eredménye. (A feldolgozott anyagot átadják az Országos Színháztörténeti Múzeumnak).

A kiállítóterem egy-egy sarka vagy fala előadásonként csoportosítva mutatta be a bábrendező legfontosabb alkotótársa, a képzőművész munkáját: vázlatok, részletrajzok, összképek a díszletről, technikai részletek a varroda és a műhely számára, hogy minden lerajzolt vonal életre kelthető legyen, ha átveszi a szerepet formáló színész. Lenyűgöző az inspirációforrások változatossága és gazdagsága: sok népi motívum és díszítőelem jelenik meg a karakterekben, például Az erdő című előadás szereplői népviseletben mutatják be számaikat, az Állatmesékben mézeskalács-figurák jelenítik meg Móricz Zsigmond szereplőit, A lusta kismozdonyhoz vagy a János vitézhez készített tervek akár egy-egy gyermekkönyv illusztrációi is lehetnének, a Kobak-mesékben pedig gyermekrajzok alakulnak át bábtervekké.

Botár Edit egy harmadik műfajban, a sivár érában szintén perifériára sodort divattervezésben is jeleskedett. A legtöbb technikai bábtervhez szín- és anyagmintát is mellékelt, és nagyon odafigyelt arra, hogy „kézreszabott” legyen például a kesztyűbáb (bi-ba-bo), vagy leírja a készítőnek, hogy aszerint fúrjanak lyukat a fejekbe, hogy mozgatáskor kifejező legyen az előadó által életre keltett báb. A Fram, a jegesmedve előadáshoz készült tanulmányt is láthatunk, amelyeken a főhős érzelmeit próbálja vonalakkal definiálni. Számomra ez az egyik legfontosabb rajz, hiszen vitathatatlanná teszi egy jó képzőművész közreműködésének fontosságát. Bármit is szeretne a rendező, ahhoz az kell, hogy a groteszk, esetlen báb képes legyen érzelmeket is kifejezni, és ehhez fontosak az arányok, a koponya formája vagy a megfelelő távolságra elhelyezett szemek.

Tip –Top a Karnyóné előadásból ( fotó: a szerző)

Nagyon jól dokumentált a színháztörténeti jelentőségű Karnyóné, Kovács Ildikó legendás előadása is. Ennek különlegessége, hogy a bábok életre keltek, a színészek bábszerű mozgással, erősen karikírozott sminkkel, a vásári komédiásokat megidéző, a figurák jellemével összhangban lévő jelmezekben brillíroznak, és az előadás végén minden szereplő és bábja találkozik.

A kiállításhoz kapcsolódóan bemutatott Színre szín című előadáshoz Palocsay Kisó Kata rendező és az előadás színészei, Varga Hunor-József és Veres Orsolya restaurálták a hagyatékban fennmaradt hét bábot, hogy meg tudják mutatni kicsiknek és nagyoknak, miként kelnek életre a csillogó gombszemű kislányok, hogyan libben mozgáskor a raffia-haj és a fátyol a tündéri pálcás (azaz wayang) bábokon. Mindennél többet elárul Botár Edit alkotói nagyságáról és efemer művészete korokon átívelő értékéről, hogy a múzeumi értékű rekonstrukció ma is elvarázsolja a legőszintébb és legkritikusabb bírákat, a gyermekközönséget.

(Akik nem tudták megnézni ezt a gazdag kiállítást, kárpótolják magukat és olvassák el a tartalmas ismertetőt a Quadro Galéria honlapján: https://galeriaquadro.ro/exhibitions/0

MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.

MEGOSZTOM

Postcovid Nóra

Új szereposztásban Botond Nagy előadása

Hosszú szünet után végre lehet színházba menni. Maszkkal, az amúgy is kevés férőhelyes kolozsvári stúdió körülbelül harmadára ritkított nézőterén, de végre élőben lehet megnézni egy előadást. On-site, mindenki egy légtérben. Felszabadult örömömben megfeledkeztem arról, hogy a Botond Nagy rendező és alkotótársai által jegyzett Nórát erős hang- és fényhatásokkal turbózták fel, hogy a nézőtér és színpad közötti negyedik falat felhúzták – csak áttetsző háló, de ott van, elválasztja a színészt és a nézőt. Vetítővászon. Amin pixelek pörögnek… Nem díszlet, inkább csak illusztrációk, a pszichedelikus hatásokat felerősítő animációk. Pont úgy, mint a karantén alatt „fogyasztott” online előadások esetében, ezek digitális jelek. Beúsznak, eltorzulnak, széthullnak… és eltávolítanak az élő előadás élményétől. A bejárathoz elhelyezett múzeumi kiállító-vitrin is ezt teszi, ebben a később Nóraként megismert szereplőt látjuk formalinban konzervált őslényként (látványtervező: Rancz András).

Kicsit csalódott vagyok, hisz én nem egy zavaros jelekkel agyonterhelt produkcióra vágytam, ha végre színházba jöhetek, hanem arra, hogy a látványban tátongó fekete lyuk képletesen engem is beszippantson, legyek ott ebben a másfél évszázados sztoriban, hogy érzelmileg is töltődjek fel!

Kali Ágnes dramaturg és Botond Nagy szövegadaptációja elsősorban külsőségekre bízzák a színdarab aktualitását: a már említett vetített látványelemek mellé sorakozik az, hogy a címszereplő shoppingol és selfiezget barátnőivel, míg férje dolgozik. Nóra – mai szemmel – elszúrta, most kiderült, ez elindítja a felismerések lavináját, hogy álságos kapcsolatban él, a szeretet csak önámítás, hisz nincs csoda, nincs kölcsönös házastársi önfeláldozás és tisztelet és csak üres frázis volt a jóban és rosszban, …míg a halál el nem választ eskü. A férje nem áll ki mellette, akik szeretik/szerették, Nóra-babát, a pénzherdáló plázacicát, a divatosan öltözködő, káprázatos nőt szeretik/szerették és benne önmagukat, hisz az estélyeken villoghatnak, mert ez a mindenki által imádott, féktelen, gyönyörű nő az ő tulajdonuk.

Ők lennének a mai Nórák? Akik naiv módon egy (mai szemmel) érdekházasságban akarják meglelni a szerelmet? Az eldobható nők, akiket, ha nem „konzerválják” megfelelő módon magukat, (ma) könnyűszerrel le lehet cserélni fiatalabbakra? Igaz, ő lép ki ebből a destruktív kapcsolatból, de ennek a tettnek, hogy saját kezébe akarja venni az élete irányítását, hogy képes elhagyni családját, (ma) nincs akkora súlya, nem kell annyi társadalmi előítélettel szembenéznie, mint Ibsen korában.

A két főszerepet idéntől más színészek alakítják, ennek köszönhetően máshová kerültek hangsúlyok. A 2019-es bemutatón feltűnő volt Torvald Helmer (Árus Péter) fiatalsága, azt sugallta, hogy a ház teljhatalmú ura csak egy nagyra nőtt, érzelmileg éretlen gyerek, mellette Nóra (Ötvös Kinga) sokkal érettebbnek látszott, megkeseredettnek, talán a depressziós diagnózis sem lenne túlzás (a vásárlás, mint pótcselekvés utalhat erre). Az új szereposztásban is érezhető, hogy a rendezői intenciók nem változtak: őszülő halántékkal is Tapsi-Hapsi pólót viselő szeszélyes, gyermeteg pasi Bodolai Balázs Torvaldja, de már az a korosztály, amely fokozatosan és sok munka árán jut el abba a pozícióba, ami a legfőbb attribútuma (bankigazgató). Pethő Anikó Nórája melegebb, simulékonyabb, barátságosabb lény – talán ebben a verzióban kevésbé jut eszünkbe a Pygmalion-hasonlat, ti. hogy az apa/a férj alkotása a baba-nő, imádatuk tárgya… De vergődése a válsághelyzetben változatlanul reménytelen és a csodába vetett hite naiv.

A Nóra mellett megjelenő többi nőről is lesújtó képet vetítenek az előadás alkotói. Lindéné (Albert Csilla) is lemondásokat, önfeláldozást, múltbéli csalódások és egy rosszul sikerült érdekházasság sebét hurcolja, de nem egy megtört, szerény lény, ellenkezőleg, céda és hivalkodó a férfiak közelében, kelleti magát leendő munkaadója, barátnője férje előtt. Anne-Marie (Kántor Melinda), a dadus, akinek szerepét nagyon felnagyították, furcsa lény, aki elhagyta gyermekét, szolgál egy nagypolgári családban, de munkaruhája egy fehér, reneszánsz abroncsruha és egy domina csizmájának és kesztyűjének kombinációja, és ettől a kettősségtől nagyon zavaros kiléte és szerepe (jelemztervező: Carmencita Brojboiu).

Kiddo (Tőtszegi Zsuzsa), Nóráék gyermeke mosolytalan kamasz, gyermekkor és felnőttkor határán, akinek szerepe szintén fel van nagyítva a kolozsvári előadásban: lelkileg még a családi válság előtt sérült, el is énekli a There is a house in New Orleans kezdetű dalban (szabad fordításban egy része kb. így hangzik: Ó anya, mond el gyermekeidnek, ne tegyék azt, amit én, ne éljék le egész életüket bűnben és bánatban, a Felkelő Nap Házában).

A férfiak, akárcsak a nők, bomló hullák, zöldes-szürkés arcú kísértetek, ki hangsúlyosabban, ki enyhébb mértékben. A beteg dr. Rank (Viola Gábor) haja csak félig van összekötve, esetében a halálos betegség morbid jelei ütköznek ki külsején, Krogstad (Váta Lóránd) – féloldalasra nyírt frizurát visel – egy frusztrált, mindig perifériára szoruló, környezetében megvetésre ítélt árnyalak.

A szórólap és a műsorfüzet hangsúlyosan a kómát helyezi fókuszba Botond Nagy előadása kapcsán, de teljes mértékben a néző kell megfejtse, kinek a rémálmát látta. És talán örül, hogy a sok hang- és fényeffektus kíséretében vetített fekete lyuk képletesen sem akarja beszippantani Nóra világába, kívülről, távolról figyelheti a háló (vagy kirakat) mögé szorult szereplőket.

 Kolozsvári Állami Magyar Színház
 Henrik Ibsen: Nóra
  
 Kúnos László fordításának felhasználásával 
 Rendező: Botond Nagy 
 Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy
 Dramaturg: Kali Ágnes
 Látványtervező: Ranc András
 Tér: Carmencita Brojboiu, Rancz András 
 Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu 
 Zene és hangterv: Kónya – Ütő Bence 
 Színpadi mozgás: Ötvös Kinga 
 Digitális grafika: Szederjesi Szidónia 
 Fényterv: Groza Romeo 
  
Szereplők: Bodolai Balázs, Pethő Anikó, Albert Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőszegi Zsuzsa 
  
Fotó: Bíró István (KÁMSZ)