„A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.” (Gergely Tamásnak adott interjújából, Terasz.hu)

1956. december 14-én kötött ki a komp Helsingborgban. „A svédek [összességében] egymillió embert befogadtak. Engem is, de fél évszázad távlatából, már szinte én fogadtam be saját magam. (Mi lett volna Svédországból nélkülem?” – Gergely Tamásnak a Kultura.hu-n)

Gulyás Miklós író, könyvtáralapító Óbudáról származik, élete hosszabb idejét Stockholmban élte le finn feleség mellett. Hatvanéves korában kezdett el írni, a Látóban jelentek meg rövid szépprózái, én ott fedeztem fel, és kértem meg Láng Zsoltot, hozzon össze vele. A Mentor kiadónál Hazatérés (1998), valamint Találkozások és búcsú (2003) címmel két könyve is megjelent. Én magam is két könyvét adtam ki, az egyik az Óbudai utcák (2007), a másik a Gyülevész történetek (2008). Mind a négyet szerették Svédországban is a magyarok. Az egyikben feleleveníti ezt az anekdotát: Egy Óbudáról érkező küldöttségtől József császár megkérdezi: – Maguk magyarok?, mire a válasz: – Nem, mi óbudaiak vagyunk.

A nálam megjelent két könyvének a bemutatójára eljött, egyszer a Vörösmarty téren dedikált. Nehezen mozgott, csak lábait csúsztatva, bottal tudott közlekedni, sohasem tudtam meg, hogy mozgásszervi baját, bajait mikor és hol szerezte.

Egyszer megbotlott az irodámban, nem esett el, a felesége elkapta. Réz Pál iránt mindig különösen érdeklődött, mintha fiatal korábban lett volna vele kapcsolata, valami elszámolnivalója is. Meg Eörsivel. Meg Csoórival. Ötvenhatos

volt ő is. Titkokat őrizhetett róluk, vagy róla ők. Úgy viselkedett, célozgatott félmondatokban, mint aki történeteket dédelget, amelyekről nem beszélhet.

Svédországban is jelentek meg könyvei magyarul, róla is írtak könyvet a svédek: könyvtáralapítóként tartják számon ma is, kisebbségi könyvtárat alapított.

Amikor megismertem, talán tizenöt évvel a halála előtt, nagyon beteg volt. Feleségét támogatta, segítette, hogy lépegetni, lépni tudjon (egy életen át) olykor megszidta a háta mögött: ez csak egy finn, semmit nem tud – mondta. Szó szerint. Huncutul szerette. Közben demokrata volt, a legjobb gondolkodásúak között az egyik.

Utolsó heteiben megint megkeresett. Éreztem, hogy baj van, rávettem, hogy folyamatosan Gyülevész történetek című munkáját dedikálja az Ünnepi Könyvhéten (2008) levelezzünk. Az első napokban több levelet váltottunk, főleg délelőttönként, az iramot ő diktálta. Azt hittem, ezzel felébresztettem. Mesélni kezdett. Jelentéktelen, felejthető titkot, felfedhetetlent, megoszthatatlant nem tartalmazó leveleinek kísérő mondata mindig az volt, hogy nem adhatom tovább, nem oszthatom meg senkivel, csak nekem írja. Pedig voltak, lehettek titkai.

Egyszer azt mondta, amikor még közölt a Látóban, hogy most (akkor) éppen haragszik Zsoltra, de ezt egyelőre ne áruljam el senkinek. Szerintem rám is többször haragudott, mert gyakran hosszú időre hallgatott el, hiába noszogattam leveleimmel, nem jelentkezett. Érdekes pasas volt – pasas –, lenne értelme ismerni, ha nem mindent akart volna magával vinni abból, amit tudott. Főleg, amit másokról tudott. Meg amit magáról tudott. Egyiket sem találjuk, nem találunk semmit: sem azt, amit magával vihetett, sem azt, amit itt hagyhatott. Hát az néhány könyv. Keresni érdemes.

Egyik könyvbemutatóján Óbudán nagyobb nyilvánosság előtt fölhozta, hogy a család, felesége és gyermekei nem olvassák a műveit, mert nem tudnak magyarul. Kérdeztem, miért nem fordítod le nekik. Isten ments, mondta, most még úgy tudják, nagy író vagyok. Másoló szerzetesnek tartotta magát. Ugyancsak Gergely Tamásnak mondta el: „Igen, íródeákoskodom, bár én másoló szerzetesnek titulálom magam. Az elmúlt évben két könyv megmentésén dolgoztam/dolgozom. Meg vagyok győződve arról, hogy az én érdemem, s a hálás utókornak több oka van nekem megköszönni, mint azoknak, akik a könyveket írták.”

A finn feleségével közös fia gitárművész, nemzetközi szinten ismert, elismert, lemezeit büszkén hozta ajándékba. És egyszer Csoóri első, neki dedikált könyvét. Azt az ötvenes évekbeli rendszerlelkes verseket, aztán visszakérte. Nem adtam vissza, azt hazudtam, nem találom, elveszett.

Kezdtem neki parancsolgatni, ha késett: most azonnal válaszolj! Mi a fene van veled? Írj, ne húzd az időt. Aztán egyszer azt írta, hogy ne erőszakoskodjak vele, hagyjam békén, miattam nem tud pihenni. Várjam meg, amíg ő jelentkezik. Egy hétnél nem vártam tovább, megint írtam neki, későre válaszolt: „Miattad keltem ki az ágyból, hagyj békén, nem tudok a masinához jönni.” Mindig zsörtölődött. Zsörtölődött és szeretett. Gondolom, másokkal is így. Rigolyás volt, ha még érti ma valaki ezt. Mindenkihez, akiről én tudok, különleges viszony fűzte, igaz, ez a fűződés csaknem mindenkitől el is szakította. 

Eltelt megint jó néhány nap, nem írt, nem válaszolt. Sall Lacit kértem meg, hogy érdeklődjön. Elsőre azt válaszolta, hogy a feleségével beszélt, Miklós nagyon szarul van, hívjam telefonon, mert írni nem tud. Nem hívtam. Néhány nappal később Sall levélben küldte a hírt, hogy meghalt. 2013-ban? Gyorsan haragvó, gyanakvó ember volt, mindenkiről azt hitte, hogy hozzá hasonlóan a saját fejében folyamatosan konspirál. Ezt is mondta: „Mindent megteszek, hogy felejtsek.”