Mennyi oktondi naivitásban, kényelemből fakadó tévhitben éltél. Évtizedeken át azt hitted, és azzal gondoztad a lustaságod, a sértettséged, meg persze a magad elől is gondosan takargatott önhittséged, hogy a nyugalom a te zavartalan kéjelgésedet jelenti. Egy nyugodtan ízlelgetett, olvadóan finom kávét, egy pohár bort a kedves főzőműsorod előtt (ez a gyöngéd, érthetetlen, de a filmre vett hagymapirulás kikapcsol), egy vasárnap délutáni összekacsintást a feleségeddel. Vagy kikapcsolt telefont, a bágyadtan sötétségbe merülő balatoni táj feneketlen bámulását. Szóval, az a nyugalom, hogy uralkodsz, kezedben a gyeplő, és az akaratodnak megfelelően hajlik meg a világ, kenhető a vaj, szeret, akit szeretsz.

Nem csoda, barátom, megértelek, az évek alatt nem vigyáztál magadra. Az ifjúságod, e zöld vadont, szabadnak hitted, és öröknek, és most még ugyan nem hallgatod könnyezve, hogy a száraz ágak hogy zörögnek, de kiderült: nem bírsz el mindent. Nem tudod odébb vinni a világot, megtolni a napokat, nem vállalhatsz el bármiféle munkát, mert a stressz ledarál, és eldob, és az ismétlődő rémálmok repetitív rettegésében találod magad. Egész éjjel ugyanazt a jelentet vetíti az agyad, ugyanazt ezerszer, és a végén már könyörgsz, „akkor inkább haljak meg”. Gyötrő lassúsággal még az álmodban is feladod. Nem lehet felfeszülni a szivárványra, és azzal biztatni magad, hogy meglesz a jutalma, hogy az a lebegő bárányfelhő, a kompenzálás, meg az elengedett napok gyógyírként működnek majd.

Érdekes, hogy a testeddel kapcsolatban mennyivel hamarabb elhitted, nem lehet vele bármit megtenni. Mert lesz, ami már nem gyógyul meg, úgy marad, ropogni fog, sajogni, dermedt marad és érzékelten. A lelkedet – könnyű pányvára feszítve – sokkal tovább szárítottad a tűző napon. Filmgyári munkát vállaltál, multihoz mentél magányos harcosnak, színházi verkliben tekerted a kurblit. És mikor azt vetted észre, hogy nem elég hosszú az este, a jó szó, a finom vacsora, nem elég a pohár bor, vagy a 0.25-ös Frontin, akkor Istent okoltad, a teremtést, a körülményeket, a művészvilágot, az országot, a várost.