Interjú Gimesi Dóra dramaturggal, íróval, tanárral, a Budapest Bábszínház irodalmi vezetőjével

Dóri, kérlek segíts tisztán látni, mivel foglalkozik a dramaturg?

Ez a világ legjobb kérdése, mert nagyon nehéz rá válaszolni. Az utóbbi húsz évben a színházi élet és a színházi világ is nagyon nagy változásokon megy keresztül – elég csak azt nézzük, hogy hányféle viszony lehetséges a közönség és színpad között, vagy hogyan bomlanak fel azok a színházi formák, amelyekről akár húsz évvel ezelőtt is azt éreztük, hogy örökérvényűek. Sokkal természetesebb lett az, hogy létezik részvételi színház, hogy lehetséges különböző műfajok keveredése egy előadáson belül, esetleg egy operaelőadásban megjelennek bábok is, de civileket is be lehet vonni színházi munkába, lehet sétáló színházat csinálni az utcán – nagyon sok színházi forma kezdett el megerősödni az elmúlt évtizedekben. Ezzel párhuzamosan azt érzem, hogy a különböző színházi formákhoz, különböző képességű dramaturgokra lett szükség, és ez az óriási diverzitás a dramaturgok szintjén is nagy változatosságot eredményez. Így van olyan, aki abban a legjobb, hogy dokumentumokból állít össze egy ütős előadást, másnak a verbatim színház otthonos, van, aki nagyon sok színdarabot elolvas, kortárs írókat ösztönöz, terelget drámák megírása felé. Van olyan dramaturg, aki nagyon jól tud működni egy-egy rendező mellett, úgy, hogy értelmezi, minden egyes mondatát felfejti az éppen aktuális darabnak. És sok olyan dramaturg is van, akik maguk fordítanak, írnak, vagy adaptálnak darabokat prózai műből színpadi darabbá. Én ezt a legutóbbit szeretem nagyon csinálni, amikor íróként is jelen lehetek, akár úgy, hogy önálló darabot írok, akár úgy, hogy adaptációt, mert ez valahol a dramaturgia és a drámaíró közti különös köztes lét. Szorosan együttműködök a rendezővel, jelen vagyok a próbákon, akár közben alakítom a szöveget, mindeközben a szöveg szerzőjeként is jelen vagyok. Nekem ez a legkomfortosabb, ez a kicsit exhibicionistább dramaturg hozzáállás.

A Wikipédian fel vannak sorolva fontosabb színházi bemutatóid, amelynek száma eddig 50. Ehhez hozzáadódik 12 kötet. Hatalmas számok ezek, hogyan dolgozol, mi a munkamódszered?

Azt azért tudni kell, hogy én elsősorban bábszínhái dramaturg vagyok, ami egy fantasztikus, csodálatos műfaj, és engem ez inspirál a legjobban a világon. Egy bábszínházi szöveget azért nem úgy kell elképzelni, mint egy három felvonásos Shakespeare-t, általában itt 50 perces darabokban gondolkodik az ember, tehát ha a mennyiséget szövegmennyiségből hozzuk arányba, ez az 50 darab háromfelvonásosból mondjuk 20-nak felel meg.

Ez igaz, egy bábszínházi írónak viszont 20-30 oldalban kell egy olyan feszes cselekményt felállítania, amelyre más esetben 100 oldala is lenne.

Ez nagyon igaz, és ez tök jó. Én például nem szeretek sokat fecsegni egy színdarabban. Nyilvánvalóan ez azért is van, mert a báb ledobja magáról a sok szöveget. Nem annyira szószínház, hanem nagyon erősen képszínház. Ezért nekem képekkel kell operálnom, emellett pedig a sűrítés a legfontosabb feladatom. Egy-egy karakter megszólalása olyan sűrű kell legyen, hogy amellett, hogy az adott szituációról is elmond információkat, az adott karaktert is kontextusba helyezi. Ez kicsit olyan, mintha az ember nem nagyregényt írna, hanem novellát. Ez engem nagyon inspirál arra, hogy pontosan fogalmazzak. Nem lehet fölösleges kitérő, fölösleges fecsegés – szerintem a fecsegés egyébként is nagy ellensége a színháznak.

Ami még hozzájárul ehhez a magas számhoz, hogy nagyon sokszor felkérésre dolgozom. Több esetben én magam találom ki, hogy mit szeretnék megírni, és én ajánlom a rendezőnek, de ugyanez fordítva is megtörténik, amikor rendezők kérnek meg egy darab megírására vagy adaptálására. Ez ötven-ötven százalékban történik a pályámon.

A bábszínházban különösen fontos, hogy a rendezői koncepció, a tervezői felvetés, illetve az írói gondolat együtt fejlődjön. Amikor egy felkérés megérkezik, az egy közös munka kezdete, amelyet nagyban befolyásol az is, hogy melyik színházból érkezik a megkeresés, hány szereplővel történik majd az előadás, kik ezek a szereplők – ezek a tényezők mind hatnak a koncepcióra és a szövegre is. Például a kecskeméti Ciróka Bábszínházban rendezte Kuthy Ágnes a Csomótündér című darabot, aminek a színpadi változatát akkor írtam meg a saját mesémből. Amikor arról beszélgettünk, hogy ki legyen a főszereplő, aki a prózai változatban egy öreg néni, nem volt színésznő, aki eljátssza a Csomótündér szerepét, volt viszont egy idős férfi színész, Apró Ernő. Így született az a vad ötletünk, hogy a tündért játszhatja férfi is, nem muszáj nő legyen. Ebben esetben a szereplő kora sokkal fontosabb volt, mint a neme, a döntésünk viszont befolyásolta a karaktert. Akit én színpadra írtam, teljesen más lett, mint az, akit a prózai változatban írtam meg. Ami a munkamódszerem illeti, egyáltalán nem olyan, hogy itthon kitalálok mindent, hanem hagyom, hogy ez a sok tényező befolyásolja azt, ami végül születik.

Az elkészült szöveget mennyire tudod elengedni? Hogyan kezeled, ha egy darabod a rendezők úgymond szabadon kezelik?

Amikor eleve nagyon szorosan dolgozom a rendezővel, és a próbákon saját magam alakíthatom a saját szövegemet, ez teljesen rendben van. Nagyon sokszor a próbákon jövök rá, hogy egy színésznek jól áll bizonyos mondat, vagy esetleg egyértelműsíteni kell valamit. Tulajdonképpen ezt a fajta munkát szeretem a legjobban, amikor bele tudok folyni a próbafolyamatba, és nem csak egy üzenetet kapok, hogy kellene még két sor, vagy kihúztak egy jelenetet. Van olyan, amikor egy darab elkezd önálló életet élni, és egy rendező a már bemutatott előadás eredeti szövegét alakítja úgy, hogy az a koncepciójának megfeleljen. Ilyenkor nekem egyetlen dolog fontos, hogy rosszabb ne legyen. Ha jobb lesz, vagy ha belekerül néhány jó poén, ami a színpadi megvalósításból következik, akkor ennek én csak örülök, mert akkor onnantól a saját életét kezdi el élni a darab. Azt hiszem, egy kicsit ostobaság is lenne foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy minden leírt mondat csak úgy érvényes, ahogy az le van írva, pont azért, mert a szöveg nálam általában egy adott előadáshoz készült. Volt már olyan, hogy feldühített valami, de volt olyan is, amikor meglepődtem, mennyire fel tudott ragyogni a szöveg, akár jobban is, mint ahogy én azt gondoltam.

Általában követed a szövegeidből készült előadások sorsát?

Igyekszem, nem mindig a bemutatóra jutok el, de meg szoktam nézni mindent.

Meseíróként és bábszínházi szerzőként – tekintsük itt most a gyerekeknek szóló műveket – van esetleg olyan misszió, amelyet követni próbálsz a munkádban, vagy egyszerűen csak történetek vannak, amelyek érdekelnek, és amelyeket szeretnél átadni?

Ezt én soha nem fogalmaztam meg misszióként, de volt már, hogy kérdezték, nem félek-e attól, hogy gyerekeknek olyan témákról is szeretek beszélni, amelyben nem feltétlenül van happy end, vagy nem egy rózsaszín világot rajzolok fel, hanem egy konfliktusosabb helyzetet,bonyolultabb, nem fekete-fehér világot is megmutatok. Az én mesehőseim elég sokszor követnek el hibákat, amelyeket nem mindig sikerül jóvátenni. Szóval, amit ars poeticaként tudnék megfogalmazni az, hogy a gyerekeknek bemutatott világ nem kell egy leegyszerüsített világ legyen. Én hiszek abban, hogy az ember egy nagyon bonyolult lény, ugyanígy az emberi viszonyok nagyon bonyolultak és sokfélék és sokszínűek, de az emberek is nagyon sokfélék, és szerintem attól, hogy mesét írunk, és attól, hogy gyerekeknek írunk, nem kell azt sugallnunk, hogy az élet szimpla. És itt szándékosan használom ezt a szót, és nem azt, hogy egyszerű. Az életben nincsenek mindig határozott körvonalak, nagyon sokszor van olyan, hogy valaki jószándékú, de a jószándékából mégsem jót tesz, van olyan, hogy valaki rossz szándékú, és abból mégis valami jó születik. Vannak tévedéseink, vannak hibáink, elrontásaink, és azt érzem, hogy ezek megjelenhetnek mesékben. Ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, mert Lázár Ervin is ugyanezt csinálta, például a Berzsián és Dideki című meseregényében. A világ népmesekincsét szemügyre véve, láthatjuk, hogy minden élethelyzetre van mese, csak ezek kikoptak a köztudatból, vagy kevesen ismerik őket.

Van olyan téma, amivel mellé lehet lőni gyerekek esetében?

Nagyon fontos, hogyan nyúlunk egy témához, és milyen korosztályt szólítunk meg egy adott témával, illetve az is, hogy a választott téma a történet középpontjában van, vagy csak része a történetnek? Nagyon nem szeretem a címkézéseket: ez egy probléma-darab, ez a válásról szól, ez a halálról. Szerintem az a jó, ha a tabutémákat úgy kezeljük, hogy azok természetesen felbukkanhatnak egy-egy történetben, mint ahogy az életben is természetesen felbukkannak. Pont ez a lényeg.