Dávid Gyulát Gálfalvi Ágnes kérdezte 2021. július 8-án, majd 2022. április 4-én

Gálfalvi Ágnes: Milyen indítékból kezdett a romániai magyar könyvkiadás történetével foglalkozni?

Dávid Gyula: Az elméleti érdeklődés mindennapos szerkesztőségi munkám szerves következménye volt.

A romániai könyvkiadási rendszert átalakító intézkedések nyomán 1970 januárjában elkezdődött a munka a Kriterionban, némiképp új felállításban. Ott voltak az Irodalmi Kiadó régi munkatársai: Botár Emma, Kacsó Judit, András János, Szász Béla, meg hát persze Bodor Pali, ő volt ugyanis a régi Irodalmi Kiadó magyar osztályának a vezetője. És ott volt a kolozsvári részleg, a műszaki szerkesztőség: Bálint Lajos, Deák Ferenc, Hatházy Ferenc, Mező Piroska. Új emberekként ketten kerültünk be Mikó Imrével, majd menet közben Lajos még átcsábította a nyomdából Nagy Enikőt és Debreczeni Ágit korrektornak. A Kriterionnal együtt alakult kolozsvári Dacia viszont, amelynek a magyar főszerkesztője Lászlóffy Aladár lett, s ahová új emberként bekerült Varró János, átvette Kerekes Gyurit, Dáné Tibort, Keresztesi Évát és Fodor Irént, meg a korábbi Ifjúsági Könyvkiadó műszaki szerkesztőségét, amelynek Hlavathy Lajos volt a vezetője.

Énnekem már korábban is volt kapcsolatom a kolozsvári magyar szerkesztőségekkel: rövid ideig helyettesítettem is Kiss Katalint, majd a bukaresti szerkesztőségből Konsza Juditot. De a könyvkiadás egész struktúrája olyan nagy mértékben alakult át, hogy alaposabb áttekintésre volt szükség, pláne, hogy jó néhány román kiadó hatásköri leírásába bekerült akkor a magyar nyelvű könyvek kiadása (az első évtizedben 13 kiadó adott ki Romániában magyar nyelvű könyvet), s a szerzői megkeresések elbírálásához ennek a teljes mezőnynek az ismerete elengedhetetlen volt. Így indult el az én adatgyűjtésem, és így született belőle az az első interjú, amelyet Beke készített, s amelynek keretében a hetvenes évek teljes romániai magyar könyvtermését áttekintettem. Utána folytatódott ez az áttekintés a nyolcvanas évekkel, végül – már a 89-es változás után, amely ismét teljesen új fejezetet nyitott a hazai magyar könyvkiadásban – a kilencvenes évekkel. Engem ez ambicionált és érdekelt is. (Ez a három áttekintés megjelent az Írók, művek, műhelyek Erdélyben c. kötetemben 2003-ban.)

Kovács Máté az ELTE könyvtártudományi tanszékének volt a vezetője, aki elindított egy Könyv és könyvtár a magyar társadalom életében című sorozatot, amelynek megjelent két kötete, egyik 1967-ben, a másik 1970-ben. Jelentkeztek, hogy lenne egy harmadik kötet, amely a könyvkiadás történetét tekintené át, és ahhoz kérnék tőlem az erdélyi anyagot. Közben azonban 1973-ban Kovács Máté meghalt, és ebből az egészből nem lett semmi. Maradt csonkán az a tanulmányom, amely a két háború közötti korszakról szól.

A romániai magyar könyvkiadás részletekbe menő áttekintésére ezenkívül alkalmat kínált a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek szócikkei között nemcsak a fontosabb kiadók eredményeinek áttekintése szerepelt, hanem egyik-másik kiadó némely kiemelkedő sorozatának bemutatása is. Önálló szócikke van például a Horizontnak, a Forrásnak, a Romániai Magyar Íróknak (mind a három az Irodalmi Kiadónál indult a hatvanas évek elején), és más kiadók sorozatainak is. És ott van az 1994-ben megjelent harmadik kötetben a könyvkiadás címszó is, amelyben a kilencvenes évek elején bekövetkezett kiadói változásokat is jelezni lehetett.

Intézménytörténeti érdeklődésem nem állt meg itt: a 89-es változás eredményeként 1991-ben újraalakult az EMKE, s ezzel új pászma adódott számomra: kulturális intézményeink számbavétele, amelynek eredményei – a magyarországi fórumokkal létrejött kapcsolatok révén – több konferenciakötetben (pl. Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén, 1996) és áttekintőbben a Magyarország kézikönyve című könyvsorozat Magyarok a világban. Kárpát-medence című kötetében (2000) jelentek meg.

GÁ: Az 1990 utáni könyvkiadás kutatásában történt-e valamilyen előrelépés?

DGy: A változás utáni első évtized romániai magyar könyvkiadását (1998-ig) Szigethy Rudolf dolgozta fel. Ő akkor, ahogy lehetett, számba vette az addigi termést, ami azonban utána történt, az feldolgozatlan. A fő probléma, hogy azóta nincs mire támaszkodni. Erre a beszélgetésre készülve, kíváncsiságból elkezdtem nézelődni egy kicsit, hogy 2000 óta – tulajdonképpen Szigethy után – mi is történt, nem csak a könyvek, hanem a kritikai reagálások terén is, és éppen tegnap találtam meg a CIP-nyilvántartás katalógusát. Ebből a magyar anyag kiszedegetése lassan megy, mert elég nagy az állomány. De ami előjön, az nagyon érdekes, mert olyan helyeken jelennek meg magyar könyvek, hogy az ember nem is gondolná.

GÁ: A CIP-bibliográfia alapján vezetett nyilvántartásom szerint a 2020-as évben Romániában legalább 498 magyar nyelvű kiadvány jelent meg (nem minden megjelent könyvnek van érvényes ISBN-je). 2021-es kiadványt kb. 570-et számoltam össze, tehát a járványhelyzet, a válság ellenére nem csökkent a kiadott címek száma.

DGy: Ugye a pályázatok mentek, s a pályázatokat teljesíteni kellett. Volt régen egy kötelespéldány-törvény, amely még a szocializmusban is működött – ez azt jelentette, hogy a nyomda minden nyomtatványból a gyászjelentőig és a meghívóig menően el kellett küldjön kötelespéldányokat Bukarestbe, ahonnan továbbították például a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, amelynek szintén van egy külön kötelespéldány-katalógusa és raktára. És amikor jött a változás, történetesen a református nyomdánál volt Tonk István, készült a nyomdánál egy könyvünk, és mondtam Istvánnak, hogy áll a dolog ezzel a törvénnyel. Azt mondta: „Most nincs törvény rá, és engem senki nem kötelezhet erre – nem csinálom.” Egyszerűen azt mondta, hogy nem.

Utólag ezeket a kötelespéldány-raktárakat is selejtezték. Ott van például az 1950–1953-as könyvkiadásunk bibliográfiája, amelyik szintén az EME-sorozatban jelent meg. Ez úgy készült, hogy kiadták államvizsga-dolgozatnak valakinek – ez a 80-as évek elején volt –, és mivel olyan kapcsolatunk volt az Egyetemi Könyvtárral, hogy a fiút beengedték a kötelespéldány-raktárba, ő annak alapján csinálta meg azt a bibliográfiát, amely azért volt fontos, mert a romániai könyvtermés címeit havi füzetekben publikáló Bibliografia RPR (majd RSR) csak 1954-ben indult. Amikor azonban ezt az államvizsga-dolgozatot Szigethy Rudi és Újvári Marika kiadásra ellenőrizték, kiderült, hogy 89 után a kötelespéldány-raktárt is selejtezték, és volt jó néhány olyan könyv, ami már nem volt sehol. Persze lehet, hogy Bukarestből nem selejteztek, de Kolozsvárról ez az anyag eltűnt. Ezért volna fontos az, hogy valaki folyamatosan számontartsa az évi megjelenést, ugyanúgy, ahogy annak idején, az első kisebbségi időszakban György Lajos, utána Ferenczi, majd Valentiny. Ezek évről évre az Erdélyi Tudományos Füzetekben megjelentek, végül jött Monoki, aki kiegészítette az egészet, és könyvet csinált belőle. A történet érdekessége, hogy ez a Monoki-féle könyvbibliográfia 1944 őszén a nyomdában részben készen állott: egyik része mint tördelt szöveg, másik spaltokban, kutyanyelveken, a harmadik része gépelt állapotban. És amikor mi 1969-ben hozzáfogtunk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonhoz, valaki felfedezte ezt a kéziratot az Országos Széchényi Könyvtárban, és a RMIL-hoz nagyon sokat használtuk másolatban. Aztán 90 után, amikor már lehetett legálisan a Széchényi Könyvtárral kapcsolatot teremteni, velük egyeztetve, Jancsik Pállal ketten megcsináltuk, az EME 1997-ben kiadta az egész könyvet. Az eredeti kézirat itt van az irataim között.

Monokinak ezen kívül van egy másik, szintén alapos munkája: az 1919–1940 közötti időszak romániai magyar sajtóbibliográfiája. Ez könyvként megjelent az 1940-es években, a Széchényi Könyvtár kiadásában. Nekem megvolt ez a kiadás, de a példányomat odaadtam Baróti Palinak, ő pedig elvesztette, aztán valahol lemásoltatta, és úgy adta ide nekem, ebben a formában (mutatja).

Aki tehát a Szigethy utáni, 2000-es éveket fel akarja dolgozni, annak az ISBN-füzetek alapján kell elindulnia, és utána nézni körül, hogy mi az, ami még itt-ott előfordul, és az ISBN-kiadványokba valamilyen oknál fogva nem került be.Érdemes lenne valakinek intézményesen követni az évente megjelent magyar könyveket. Például a Communitas-pályázat kuratóriumának, amikor döntésre kerül a sor, kellene látnia, hogy mi az a közeg, amelyikből a pályázatra benyújtott – mondjuk – 2-300 tétel (amiből 120-at támogatnak) kikerül.

A könyvkiadást támogató testületek munkájára egy ideig közvetlen rálátásom volt, mert benne voltam mind a Romániai Magyar Könyves Céh által felügyelt kuratóriumban, mind a Magyar Művelődési Minisztérium keretében működött Kárpát-medencei könyvkiadás-támogatási pályázat kuratóriumában, annak az 1992–2005 közötti időket felölelő iratanyaga itt vár, bedobozolva, feldolgozásra. 

A romániai könyvkiadás- és általában kultúratámogatási források között a legfontosabb volt az, amelyet a nemzeti kisebbségek számarányának megfelelően a román költségvetésből származott, ennek elosztását némi kezdeti bizonytalankodások után az időközben megalakult Romániai Magyar Könyves Céhre bízták. Aztán egy adott pillanatban az RMDSZ úgy gondolta, a Könyves Céh kuratóriumában részrehajló elosztás folyik, s eldöntötték, nem hagynak bennünket magunkra garázdálkodni, mert a pénzek jelentős része évről évre 5-6 kiadónak jutott. Holott egyszerűen arról volt szó, hogy ezek a kiadók (mondjuk a Pallas-Akadémia vagy a Mentor vagy a Kriterion, vagy már a Polis is) tudták azt, hogy mit jelent könyvet csinálni, volt egy távlati koncepció, volt egy mérce, és ezt érvényesítve készítették elő pályázatra benyújtott kézirataikat. Viszont voltak sokan, akik könyvkiadásra vállalkoztak, kellő szakmai felkészültség nélkül, vagy azt menet közben így-úgy alakítgatva jelentkeztek, és persze hátrányban voltak. Mert a pályázatra „előszerkesztett” kéziratokkal lehetett csak jelentkezni, s némelyek azt sem tudták, hogy ez mi fán terem. És az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy a pályázatok elbírálása során az említett kiadóknak is akadt két-három (sokszor több) pályázata, amelyeket az „elfogult” kuratórium nem támogatott, többek között azért sem, hogy ne vádolhassák részrehajlással.

Különben ennek a kuratóriumnak megvolt a maga működési szabályzata, s abban elég pontosan körül voltak írva az elbírálás kritériumai. Egy időben a Könyves Céh kuratóriumában még az is felmerült, hogy a pályázóktól bekérjük az előző évben kiadott könyveik egy-egy példányát, hogy a kuratórium felmérhesse, mit csinálnak a kapott pénzzel.

Az RMDSZ jónak látta a Communitas Alapítvány keretében a könyvkiadásra szánt alapot saját kezelésébe venni. Hogy milyen eredménnyel, azt – mint a Polis Könyvkiadó egykori vezetője – a magunk bőrén tapasztaltam.

Mindenesetre, ha a hazai magyar könyvkiadást – „belbecsét” és szakmai színvonalát tekintve – arra a szintre szeretnénk emelni, amelyre a nagy elődök, az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva és – hogy egy kicsit hazabeszéljek – az 1989 előtti Kriterion példája kötelez, akkor a legfontosabb lenne a Communitas egész könyvkiadás-támogatási rendszerét visszahelyezni a könyvszakma hatáskörébe. Mert amikor én 1992-ben a Polis ügyvezetője lettem, a jogosítványhoz le kellett mennem Bukarestbe, és egy szakmai zsűri előtt számot kellett adnom arról, mennyit értek a könyvkiadáshoz. És csak azután „atesztáltak”. Ha valakinek pénze van, s talál egy nyomdát, ahol a pénzéért neki az összehordott szövegéből könyvet csinálnak, lelke rajta. De annak, amit a közpénzből támogatva előállítanak, legyen meg a szakmai fedezete!

A könyvkiadás-támogatási pályáztatás rendjébe különben nem csak a Könyves Céh kuratóriumán át volt belátásom. 1992–2003 között benne voltam egy magyarországi könyvpályázati kuratóriumban is, amely a Művelődési Minisztérium keretében indult be, és az egész Kárpát-medence határon túli magyar könyvkiadását kívánta átfogni. Ez is egy, az átmeneti időkre jellemző történet: fényt vet arra, hogy a rendszerváltás után hivatali pozícióhoz jutott apparátusban mennyire működtek tovább a pártállami idők reflexei, amikor egy-egy párttitkár korlátlanul ítélhetett elevenek és holtak fölött.

Történt ugyanis, hogy még 1992-ben, Antall József kormánya idején, egy szép napon a Művelődési Minisztérium egyik osztályvezetője, Töttössy Istvánné leüzent H. Szabó Gyulának, hogy van náluk egy könyvkiadás-támogatási pályázat, amelyre Erdélyből is beérkeztek kérések, mondjon róluk véleményt. Gyula ezt nem vállalta egyedül, s önhatalmúlag összehívott néhányunkat (az EMKE részéről voltam én, az EME részéről Benkő Samu, az írók részéről Szilágyi István, a Misztótfalusi Nyomda részéről Tonk István, meg persze ő is), és elvégeztük a munkát, hozzátéve még néhány javaslatot, többek között, a közelgő 1993-as évre – 1848 másfél százados évfordulójára gondolva – egy Petőfi-összest is. A jegyzőkönyvünk felment, Töttössyné pedig összevissza firkálta-huzigálta, többek között kidobta a Petőfi-összest is. Én, a többiek nevében is, tiltakozó levelet küldtem a minisztériumba, és egyet külön Kálmán Attila államtitkárnak (akit ismertem-forma, mert egykori udvarhelyi matematika-tanárom rokona volt). A minisztériumi küldöttség aztán azon az őszön lejött Kolozsvárra, az állandó magyar színház születésnapi ünnepségére, s ekkor én személyesen is megkerestem Kálmán Attilát, ő pedig összeeresztett Töttössynével. Óriási veszekedés lett belőle. Én kikértem magunknak, hogy – mint az átkosban – megint kívülről mondják meg azt, hogy nekünk mi kell, ő meg védte pozíciójából fakadt „tekintélyét”. Az lett a vége, hogy a minisztérium keretében létrehozták ezt a kuratóriumot, s annak kidolgoztak egy működési szabályzatot is (mert addig az sem volt). Voltak tehát az országos zsűrik (nálunk, a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján, Horvátországban, Szlovéniában), azok értékelték a hozzájuk tartozó pályázatokat, majd értékelésüket ez a felső kuratórium véglegesítette, amelyikben minden országrésznek megvolt a képviselője (és persze a minisztériumnak, a magyarországi könyvszakmának is). Az ad hoc bizottság pedig – az időközben megalakult Romániai Magyar Könyves Céh testületeként – átalakult Országos Könyvtanáccsá.

Persze változtak az idők, s változtak az emberek – a magyar Művelődési Minisztériumban is. 1994-ben történt – akkor már Fodor Gábor volt a miniszter –, hogy egy, az egész magyar költségvetést revideáló akció során azt az alapot is, amely ennek a pályázatnak az anyagi részét biztosította, levágták 30%-kal. A Töttössyné helyén ülő minisztériumi tisztviselő pedig önhatalmúlag lefaragta a nagykuratórium által előzőleg jóváhagyott, sőt ki is értesített támogatási döntéseket. Tiltakozásunk ekkor egyenesen Fodor Gáborig és a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökéig, Lábady Lászlóig ment, csak az ő közbelépésükre sikerült visszatérni az önkényes osztályvezetői döntésre.

Az ilyen konfliktusok után aztán működésbe lendült – és szerintem jól működött – ez a rendszer. Később Egyed Albert, majd Elekes Botond voltak ennek a minisztériumi főosztálynak a vezetői, s egy kiváló titkárnő, Cs. Muzsnay Enikő, akinek a sokszor zavaros ügyek tisztázásában igen sokat köszönhettünk. A végén aztán már nem tudom, melyik kormány megszüntette ezt a minisztériumi alapot, és a hatáskörét (a pénzzel együtt) átruházta a Bethlen Gábor Alapnak.

1989 előtt az volt a rendszer, hogy minden kiadónak volt egy éves dotációja, ebből fedezte a rezsit, és előlegezte meg a készülő könyvekkel kapcsolatos költségeket. Aztán a kész könyvet átvette az állami könyvterjesztő, ki is fizette egy tételben, amit visszafizettünk az államnak. Én valami ilyesmit tartanék ma is kiinduló ötletnek… Persze most már kétszáz kiadó van Erdélyben legalább, kétszáz kiadónak pedig nem lehet dotációt adni. Ezt tartanám egészséges megoldásnak: kiválasztani azokat a kiadókat, akik az asztalra már komoly dolgokat letettek, akkor azt mondani: neked adok dotációt, és aki azon kívül ki akar adni könyvet, harcoljon a piacon. Persze ez a piacgazdaságnak a teljes – vagy legalábbis egy faramuci – tagadása, úgyhogy biztosan nem lehet megcsinálni…

GÁ: Dehogynem, kiadói programokat támogatni.

DGy: Van ilyen megoldás az EMKE hatáskörében is, mert végül Dáné Tibi volt ebben a nagy – az ő EMKE-elnöksége időszakában alakult ki és rendeződött jogilag is a Magyar Házak hálózata, amelynek egységei főleg szórványvidéken működnek, és amelyek kapnak egy egyhavi dotációt a fizetésekre, a rezsire. És működnek, és csinálnak még kismillió dolgot azért a pénzért. Azonkívül pályáznak is erre-arra-amarra, de van egy alap, amely létbiztonságot jelent számukra. Ez talán működne a könyvkiadásban is. De nem fogják megcsinálni, egész biztos.

A jelenlegi pályázati rendszernek van egy nagy hátránya: eseti kezelésre van beállítva, s nem teszi lehetővé az adott kiadó számára a távlati tervezést. Hogy én mint kiadó a következő évben mit adhatok ki, az attól függ, mire tudom összeszedni a kiadáshoz szükséges pénzt. Ha tőlem függne, én adnék az arra – legalább 10 évi munkával bizonyítottan – valóban érdemes kiadóknak egy meghatározott működési alapot, s azon felül lehetnének a pályázatok, amelyek a kiíró által fontosnak tartott témákra adnának eseti támogatást. Hiszen egy valamirevaló kiadónak a belső munkatársak fizetésére, székhelyének bérére és rezsijére is költenie kell, ezt kiadott könyvei „nyereségéből” kellene kiállítania, ami a mai helyzetben illúzió.  

Ez a mostani rendszer még egy veszélyt hordoz magában: a klientúra-építés csábítását. Ha én három kiadónak adok támogatást, akkor engem hárman szeretnek, ha 33-nak adok, akkor harminchárman fognak szeretni. A pályáztatónak – ha az a könyvszakmán kívülről osztogatja a pénzt – nyilván ez az érdeke. Ez a másik oka annak, hogy az egész pályázati rendszert rossznak tartom – rossznak tartottam már ezelőtt 20 évvel, akkor, amikor megindult.

Persze engem ma már senki meg nem kérdez. Kutyaugatás nem hallatszik az égbe – pláne innen, a Madarasi Hargita tövéből, ahol beszélgetünk.

De ez a bekebelezés – vagy ne legyek rosszhiszemű: a civil szféra feladatköreinek átvétele az RMDSZ részéről – egyébként nem csak a könyvkiadás gondja.

Ma már senki nem emlékszik arra, hogy induláskor az RMDSZ két pilléren állt: volt egy Szövetségi Képviselő Tanács (SZKT), és volt egy Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET) – ez utóbbiban képviseltették magukat a jelentősebb civil szervezetek: az EMKE, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Pedagógusszövetség és a többi. Az elnöke Csávossy György volt, s a gyűlésein, ahol a civil szféra különböző problémái, megoldásra váró gondjai kerültek megvitatásra, ott ült Jakó Zsigmondtól és Benkő Samutól Gyimesi Éváig mindenki, aki ezen területek valamelyikén tevékenykedett. Már akkor volt egy szépséghibája, hogy ennek az egész grémiumnak egyetlen szavazata volt az SZKT-ban, ahol az RMDSZ döntései, határozatai születtek. De mégis volt egy fórum, ahol elmondhattuk a magunk gondjait, javaslatait, megvitathattuk őket.

Aztán egy adott pillanatban az RMDSZ elkezdte a civil szféra egyes területeinek irányítását a maga hatáskörébe vonni: kiépítette a maga ügyvezető alelnöki rendszerét, amely ma működik. Annak idején, amikor elindult ez a folyamat, Markó Bélát (már ő volt az RMDSZ elnöke) többen is próbáltuk meggyőzni róla, hogy ne menjen ezen az úton, hogy hagyják a civil szférához sorolható testületeket a maguk körében tevékenykedni. Egy alkalommal, emlékszem, Benkő Samuval kerestük fel egy kolozsvári útja alkalmával, később egy, a Pallas-Akadémia által szervezett szegedi író-olvasó találkozó alatt próbáltam őt győzködni: „Te, Béla, ha a kultúra az RMDSZ kezében van, akkor azok a vidéki emberek, akik szívesen dolgoznak a kultúrában, de nem érdekli őket a politika, vagy nem értenek egyet az RMDSZ-szel, félre fognak állni. Nem lehet egy politikai szervezethez kötni a kultúrát, azt csinálják azok, akik a kultúrát akarják csinálni, a politikát meg csinálják azok, akik ahhoz értenek.” De hiába érveltem. Különben nemrég fedeztem fel, hogy ez a stratégiaváltás Domokos Gézát is foglalkoztatta: memoárjának, az Esélynek egy helyén^[1] is előjön – méghozzá az RMDSZ arculatváltásának összefüggésében –, de ő sem tudott eredményre jutni. 

Végül a SZET – ez már a Csávossyt követő Kelemen Hunor elnöksége idején történt – meg is szűnt.

Az RMDSZ és egyik-másik civil szervezet között különben azelőtt sem volt felhőtlen a viszony, különösen vidéken. Némelyik megyei RMDSZ tisztségviselő átvette az egykori pártapparátus modorát, úgy gondolta, hogy minden magyar ügyben az övé az utolsó szó. Volt olyan esetünk, hogy a megyei RMDSZ-elnök megfenyegette az EMKE helyi emberét, hogy ha nem csinálja azt, amit ő mond, akkor kirúgja.

De a szereptévesztő helyi kiskirályok basáskodásánál voltak komolyabb gondok is, és én mint akkori országos EMKE-elnök ilyenekkel is szembesültem. Történt például, hogy az egyik helyi EMKE-szervezet számára adódott egy ingatlan megvásárlásának a lehetősége, amelyet a helyi Magyar Ház céljaira akart megszerezni, s pályázott is rá az (akkor még meglévő) Illyés Alapítványnál. Első fordulóban nem kapta meg a teljes összeget, de lekötötték az elég jó helyen, a városka központjában lévő emeletes házat. Következő pályázati fordulóban ismét pályázott a még hiányzó összegre, de azt már nem ő kapta meg, hanem a helyi RMDSZ, méghozzá – mivel politikai szervezetként nem pályázhatott – egy szomszéd városban működő civil szervezet neve alatt. És én még azt sem tudtam elérni, hogy az ingatlan a helyben működő civil szervezetek közös Magyar Háza legyen, s hogy megállapodásban rögzítsék használatának módozatait.

Ebből az esetből is tanulva, én akkor megpróbáltam az RMDSZ belső alkotmányába bevinni egy olyan fejezetet, amely helyi szinten szabályozta volna a RMDSZ és a helyi civil szervezetek viszonyát – ez sem sikerült.

Különben én a szatmárnémeti kongresszuson fejeztem be teljesen az RMDSZ-szel való kapcsolattartást. Ennek napirendjén bizonyos alapszabály-módosítás is szerepelt, s ebben valamilyen kultúrát érintő téma került napirendre – elő tudnám szedni pontosan, hogy miről volt szó, de nem is érdekes. Én is jelentkeztem hozzászólásra, felmentem a mikrofonhoz, elkezdtem a mondókámat, de a harmadik mondatnál Frunda, aki épp elnökölt abban a fázisban, megállított, s azt kérdezte, hogy leadtam-e ezt a javaslatot előzőleg írásban. „Nem adtam le – mondtam –, most mondom el.” „Na, akkor, kérem, köszönöm szépen a hozzászólását! Ha nem adta le, akkor nincs miről beszélni” – és lezavartak a pódiumról.

Aztán az EMKE-ben lejárt a mandátumom. Azóta maradt a morfondírozás, és csak ilyenkor bosszankodom, amikor előjönnek ezek a régi dolgok. Persze, amikor a 90. évet betöltöttem, jött az RMDSZ-felmagasztalás is, hogy ilyen munka, olyan munka… De a fene egye meg, engem ne tiszteljenek meg azért, mert elértem a 90 évet, ha akkor, 70 éves koromban nem figyeltek oda arra, amit mondtam. Sőt, kivették a kezemből a mikrofont…

GÁ: Azt eddig is tudtam, hogy ez a rendszer ma elavult, de megrázó volt hallani, hogy már eleve rossz volt.

DGy: Lehetett sejteni, hogy ennek mi lesz a következménye. És akkor itt-ott-amott elkezdtek az elégedetlenek másfelé kacsintgatni, pláne, hogyha még támogatást is kaptak Magyarországról. Aztán hamar kiderült, ott is csak a duma volt nagy.

GÁ: Az, hogy a Communitas-pályázat nyomdaköltséget támogat, hogyan fogalmazódott meg, és miért e mellett döntöttek?

DGy: Ez a Communitas Alapítvány létrejöttétől kezdve így volt. Aztán volt egy olyan pillanat – ez már a 2000-es évek elején történt –, amikor a kultúra tevékenységi területein az RMDSZ felkérésére különböző helyzetfelmérések és távlati cselekvési tervek készültek. A könyvkiadás helyzetéről Hajdú Áron készítette el a maga előterjesztését. Egy Takács Csaba által összehívott gyűlésen, ahová a könyvkiadókat hívták meg, megvitattuk ezt a tervezetet. Utána az RMDSZ megfogalmazta a maga végkonklúzióját, miszerint a könyvkiadási pályázatok lebonyolítását átutalták a Communitas Alapítvány hatáskörébe. És azóta ez van.

H. Szabó Gyulának van egy mondása: „Pénzt csak egyféleképpen lehet elosztani – rosszul.” Nos, ez azért nem egészen így van: a könyvkiadásnak vannak nem csak tartalmi, de szigorúan szakmai kritériumai, és ezeket a valóságba átültetni, számonkérni nyilván a könyvszakma dolga volna. A két világháború között is volt sok-sok intézmény, szervezet, amely könyvet adott ki. De érdemi támogatást – nem csak anyagiakban – az Erdélyi Szépmíves Céh és a Minerva kapott (utóbbi nyilván más formában), s ők egyúttal tartalmi és könyvszakmai mércét is állítottak fel. Állhat egy kuratórium nagyon okos és tisztességes emberekből. De – hangsúlyozom – a könyvcsinálás egy szakma. Aztán az egész a történelem süllyesztőjébe került, s ma az RMDSZ által kinevezettek grémiuma bírálja el a Communitas-pénzből a könyvkiadás támogatására befutott pályázatokat.

GÁ: Mikortól mondhatjuk azt, hogy nem tartotta el saját magát például egy regény?

DGy: A mai példányszámokat szégyen ki is mondani. Háromszáz-ötszáz példány, attól függ, hogy mennyit ad a pályázat a nyomdaköltség támogatására. Ott próbál a kiadó lavírozni, hogy lecsökkenti a példányszámot. Sajnos ez a példányszám-dolog a könyveink piaci forgalmazásának egyre megoldhatatlanabbnak tűnő gondjával is összefügg.

Hát ez a baj: egy kiadó nem engedheti meg magának azt, hogy saját terjesztőt tartson fenn. A Polisnál egészen 2000-ig volt önálló terjesztője a kiadónak. Abban az időben még a könyvimport sem indult meg Magyarországról rendszeresítve, s a Polis részben abból is élt, hogy Magyarországon ott volt a rengeteg eladatlan könyv – én is jártam abban az Ócsai úti raktárban, egy tyúkfarmnak készült épületegyüttesben, amit a Magyar Könyvterjesztő bérelt. Egész hegynyi Szőcs Géza-kötet, Csiki László meg ilyenek voltak. Mi akkor azt mondtuk: hozzuk haza ezeket a kitántorgott erdélyieket, hogy legalább itthon fogyjanak el – és teherautószámra hoztuk a könyvet Magyarországról nagyon olcsón. És Papp-Zakor Bandinak, aki akkor a Polisban a könyvterjesztés felelőse volt (jelen pillanatban a Kolozsvári Rádiónak a bemondója, 2000-ben hagyott ott minket a rádióért) volt egy hálózata, amit kiépített Nagybányától egészen Aradig, főleg a szórványvidéken, s Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Nagyváradon, Nagyszalontán, Aradon is voltak üzleti kapcsolataink, ahová nem csak a saját könyveinket, hanem magyarországi forrású importkönyveket is szállítottunk. Amikor a magyarországi könyvkereskedelem felébredt, és elkezdte megszervezni saját magát a határon túlra is (meg hát Bandi is itthagyott minket), az egész meghalt.

Közben persze voltak olyan akcióink, mint a Remekírók Diákkönyvtára sorozattal, amelynek köteteit nagyon jól tudtunk forgalmazni vidéki tanárokkal való kapcsolatépítés révén, úgyhogy ők a saját diákjainak akár százas példányszámban is megrendelték ezeket a köteteket. De miután már nem volt saját könyvterjesztője a kiadónak, az egész problematikussá vált.

Mert a könyvterjesztés, a könyvkereskedelem ma már üzlet, különösen az magyarországi viszonylatban. Volt olyan esetem, amikor elvittünk a budapesti könyvvásárra, az Ünnepi Könyvhétre egy jó szállítmányt, minőségi könyvekkel. A Rákóczi úti nagy könyvesboltban bemutatónk is volt velük, aztán a megmaradt mennyiséget átvették, s amikor egy év múlva arra jártam, azt mondták, hogy itt van, vigyék, mert nem adtunk el belőlük egyet sem. Persze, hogy nem adták el, mert a könyveink el voltak dugva egy sarokba, a kutya se mondta azt, hogy ez itt van.

Pedig a határokon túli magyar könyveket nem volna szabad így kezelni. Annak idején, az Anyanyelvi Konferenciával társulva, volt is egy olyan próbálkozásunk, hogy minisztériumi támogatással hozzunk létre egy határon túli magyar könyvesboltot. Ez nem sikerült. És ott volt az Akadémiai Kiadótól nyugdíjba került Zöld Ferenc könyvesboltja, a Margit körúton, amelyben ő próbált határon túli könyvkínálatot is fenntartani, de belebukott. És ott volt Bihari Zoltán kísérlete. Ő is elment egy pár ezer euró értékű könyvünkkel, mert egy idő után nem számolt el azzal, amit eladott, csak kérte az újabb és újabb kiadványainkat.

A Polis kiadványai – sajnos – az utóbbi időben nagyon leapadtak. Az első időben húsz könyvünk is jelent meg egy évben, most alig öt-hat. Ha a tízet eléri, az már nagy teljesítmény.

GÁ: Maga a magyarság is apad Erdélyben, és azon belül a kultúra iránti érdeklődés drasztikusan csökken. Márpedig szerintem nagyon fontos, hogy minél több kiadó maradjon meg, mert az biztosítja a sokszínűséget. Következésképp nem lehet tartani azt a címszámot, ami volt.

DGy: Én, amikor bemegyek Udvarhelyre, a könyvesboltokat mindig végigfutom, és látom, hogy a kirakatban jóformán nincs erdélyi könyv. Mind magyarországi meg hitbuzgalmi könyvek, gyerekkönyvek. Bent, a boltban persze van Kriterion-polc, Gutenberg-polc, a Polisnak is van egynéhány könyve. De a magyarországi behozatal és konkurencia, az nagyon érzik, és fordítva, szintén érzik az, hogy a mi könyveink viszont Magyarországon nem mennek. Tehát amennyire a változáskor számítottunk arra, hogy hű, most majd tizenötmillió magyarnak fogunk könyveket csinálni, az nem jött be. Az első években még-még, valamennyire önállóan ott tudott lenni egy standon akár még a Polis is, s persze az Ünnepi Könyvhéten meg a tavaszi Könyvfesztiválon, de későbben már oda szorultunk, hogy a Könyves Céhnek volt egy sátra, a Pallas-Akadémiának egy másik, külön, és mi hol ide, hol oda húzódtunk be. Most aztán végképp nem tudom, hogy mi a helyzet. Nem beszélve arról, hogy a jó könyveinket és a jó szerzőket elhappolják a magyarországi kiadók: Szilágyi István utolsó regénye ott jelent meg, Markó Bélának a verskötete szintén, hogy csak ezt a kettőt mondjam – a fiatalokat már nem is mondom, mert azok eleve ott vannak. És azok a könyvek esetlegesen kerülnek ide vissza hozzánk, Szilágyi vagy Markó saját olvasóközönségéhez. Tehát ezért volna fontos valahol számontartani a kiadványainkat. Egyébként kicsit az az érzésem, a kiadók is elkényelmesedtek már a reklám szempontjából, megelégszenek azzal, hogy felteszik a megjelent könyvüket a saját honlapjukra, aztán akinek kell, ott van, rendelje meg.

Én nem is értem: ma valahol a Királyhágónál megint van egy határ, s ami azon túl megjelenik, csak esetlegesen jut el Belső-Erdélybe. Pedig ott jelent meg a Várad, Aradon ott az Irodalmi Jelen, jó könyvek jelennek meg Temesváron, de mindez mintha nem is Erdélyben volna. Az én szavam, persze, még a Cekend tetejéig se hallatszik már, annyira nem hallgatnak meg, ha mondom is, nem érdekel senkit, de valahol ezt a nyilvántartást intézményesen meg kéne csinálnia, mondjuk, a Könyves Céhnek. Hogy egy valakit ráállítson egyrészt a 2000 utáni hazai magyar könyvtermés bibliográfiai számbavételére, másrészt az újabb megjelenésekről való folyamatos tájékoztatásra. Amikor a Könyves Céh megalakult, az alapszabály-tervezethez nekem voltak kiegészítő észrevételeim, azok között ez is ott szerepelt.

GÁ: A Könyves Céh az elején EMKE-kezdeményezés volt, ugye?

DGy: Amikor 90-ben megindult az élet, voltak olyan egyesületek, amelyek maguktól nem tudtak boldogulni: a törvényszéki bejegyzés is eléggé komplikált volt, és nem is mindenki mert önállóan lépni. És akkor született egy ötlet, hogy ezek legyenek az EMKE tagjai, és mint EMKE-tagok, az EMKE-nek a cégbejegyzése alapján legálisan működhetnek… Közben kezdtek megalakulni a különböző szakmai egyesületek, például a Pedagógusszövetség, a Dalosszövetség, a Táncszövetség. Ezek már nem egy helyhez voltak kötve, hanem országosan próbálták a szakmát átfogni. Nos, ebben a sorban alakult meg a Könyves Céh is mint egy szakmának a szervezete. Aztán ahogy én látom, mára az EMKE is eléggé belterjessé vált.

De a Könyves Céhnél más probléma is van: amíg rajta keresztül történt a hazai könyvkiadás-támogatási pénz elosztása, addig a Könyves Céhnek volt egy bizonyos súlya. És volt még az is, hogy vitte a könyveinket Magyarországra, ahol Könyves Céhként gyakorlatilag az egész romániai magyar könyves szakmát képviselte. Legalábbis formailag vagy papíron valamennyire. Miután ez megszűnt, ő is egy gittegylet lett a többiek között, akinek még ráadásul apparátusa sincsen arra, hogy nyilvántartsa az egész hazai könyvtermést. És illetékessége sincsen, mert ebből a presztízsveszteségből következett aztán az, hogy sok kiadó be se lépett a Könyves Céhbe, részben pedig, akik beléptek, azok közül is sokan kiléptek vagy kikoptak az idők folyamán. Tehát ahhoz, hogy a könyvszakma egy sereg problémával a megoldás felé elindulhasson, a Könyves Céhet mint intézményt kellene talpra állítani.

GÁ: Voltak-e a Könyves Céh szervezésében könyvkiadásra vonatkozó viták, tanácskozások?

DGy: Szakmai beszélgetések inkább a 89 előtti Kriterion-időszakban voltak, főleg a 70-es években és a 80-as évek elején. Ott voltak erre a Korunk-délelőttök, amelyek egy-egy könyvhöz kapcsolódva elemezték egy-egy tudományterület problémáit: volt egy nagy kerekasztal a néprajzi kutatásokról és a néprajzi kötetek kiadásáról, aztán amikor megjelent Marosi Ildikótól az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, akkor volt egy az irodalomtörténet, irodalomkutatás problémáiról, aztán az egyik Napsugár-évfordulókor volt a gyermekkönyvekről. Tehát ilyenfajta beszélgetések, ahol nyilvánvalóan elég sok érintett ember, írók is, de kiadók is, szerkesztők is összejöttek, és kívülálló emberek is. Aztán ott volt az a vita (sőt kettő is), amelyet a kiadó a Romániai Magyar Írók sorozat kapcsán szervezett. Ennek alapja a távlati terv volt, amelyet sorozatszerkesztőként én állítottam össze, s amely ki volt küldve néhány embernek. A vélemények közül megvan például az Izsák József referátuma, megvan a Méliuszé, a Debreczié, mert ő volt akkor ott a Tanügyminisztériumban a magyar oktatásért felelős, és ő adta románul a referátumot arról, hogy az oktatás szempontjából mi az, ami szükséges volna a sorozatban. Érdemes volna mai szemmel ezeket a szakmai vitákat megnézni. Mert ez egy fontos dolog volt, és hogy mennyire, azt a szakmai háttér összefüggésében a Kriterion 89 előtti román kiadványai kapcsán lehet érzékelni. Ezt a kapcsolati hálót ugyanis Domokos Géza nagyon jól kihasználta. Egyrészt nyilván egy román írónak nem volt mindegy, hogy magyarul is megjelenik a verseskötete, novelláskötete vagy a regénye, s ez anyagilag is kötötte a Kriterionhoz, másrészt pedig, amikor arra került a sor, ezek közül nem egynek a támogatására is számítani lehetett a kiadó felső szerveinél. Ilyen eset történt például Nicolae Manolescuval, aki most az Írószövetség elnöke, s a 80-as évek vége felé, a szorongattatások idején írt a román–magyar irodalmi kapcsolatok egy jeles kutatójának, Avram P. Todornak a kötetéről a kiadót is elismerően méltató kritikát – különben erre ő ajánlotta fel magát. Domokos Gézának tehát a románok felé is jó kapcsolatai voltak, és amikor az Írószövetségben valamilyen probléma volt, akkor fajsúlyos emberek álltak a háta mögé. Utólag ezt érzem nagyon fontosnak a Kriterion munkájában, és most egy pillanatra felvillant bennem az, hogy ezt meg is kéne írni, mert a Bartha Katalin Ágnes interjúkötetében erről ugyan említés történik, de nekem megvannak ezeknek a beszélgetéseknek a jegyzőkönyvei, és megvannak a hozzászólások. Most, hogy Ágnes kérdezte, hogy a könyvkiadással kik foglalkoztak, visszakerestem a régi dolgokra. Persze találtam új kutatásokat is, amelyek azonban érdekes módon a régi időre vonatkoznak. Egyrészt ott van Lázok Klára tanulmánya, amelyik a cenzúrát kíséri végig, ott van Győrffy Gábornak korábbról, és Kiss Ágnesnek a frissen megjelent könyve ugyanerről a témáról. Igaz, ezek inkább a két háború közötti, illetve a 89 előtti dolgokkal foglalkoznak.

Visszatérve a könyvszakma mai problémáira, én nem tudok arról, hogy komolyabb könyvszakmai megbeszélés lett volna. Tudomásom szerint a legutolsókra akkor került sor, amikor az RMDSZ művelődési osztálya kidolgoztatott néhány fejlesztési vagy távlati stratégiát: Gyimesi Éva csinálta a felsőoktatást, Lászlófy Pali az általános és középfokú oktatást. És volt Hajdú Áronnak egy összefoglalója a könyvkiadásról. Amelyiknek az lett a folytatása, hogy a Communitas Alapítvány saját hatáskörébe vonta a könyvkiadás-támogatási pénz elosztását. Az is megvan nekem. Na, szóval ezt szeretném megírni, ezt a szakmai hinterlandját a kiadóknak. Hogy ki mindenki állott ott, és milyen problémák is voltak.

GÁ: Annak, hogy Romániai Magyar Könyves Céh nem működött megfelelőképpen, az egyik negatív következménye az, hogy a szakmai mércék nem adottak. Gyakorlatilag senki nem kéri számon a kiadókon, egymáson se kérjük számon, ugye.

DGy: A másik dolog, amit végképp nem értek, hogy az RMDSZ miért áll be könyvkiadónak? Ott volt az Ábel Kiadó, amelyet – akkor, amikor a Tanügyminisztérium megszüntette a Tankönyvkiadó kolozsvári szerkesztőségét – azért hoztak létre, hogy legyen egy magyar tankönyvkiadó. Most meg az Ábel kiadja azt, amit ér. És a magyar iskolák számára a tankönyveket, külön pályázatok útján, amelyeket a Tanügyminisztérium bonyolít le, kiadja, aki éri. Az Iskola Alapítvány pedig kiad mindenféle nem tankönyv jellegű dolgokat. Rendben van, de ki ért ott a könyvkiadáshoz? Ez sajnos mind azzal függ össze, hogy az RMDSZ leépítette a civil szférát.

Persze, aki nem dolgozik, az nem hibázik, de nem az a megoldás, hogy elveszem attól, aki eddig csinálta, és csinálom rosszabbul. Na, mindegy, szóval ezért kellene talán ezt az egész számbavételt elindítani azzal, hogy vegyük számba, mi van.

Annak idején, amikor mi elindultunk, volt egy ilyen szándék, hogy magyarországi kiadókkal kapcsoljuk össze magunkat, aminek ők azért örvendtek, mert hoztunk egy kis pénzt támogatásban, mi pedig azért mentünk bele a közösködésbe, mert a könyveink a Jelenkorral meg a Balassi Kiadóval való kapcsolat révén eljutottak magyarországi könyvesboltokba. Aztán egy idő után üzlet lett az egész. Újabban pedig ez a divat, hogy az erdélyi írók javát szépen lenyúlják. Van Kós Károly-sorozat, van Bánffy-sorozat, Bornemissza Karola… csak azokat sorolom, akik, mondjuk, engem érdekelnek, azért, mert tudom, hogy itthon mi történt körülöttük. Sokszor eszembe jut az, hogy politikai gazdaságtanból tanultunk egy csomó rosszat a kapitalizmusról, és lassan-lassan rájövünk arra, hogy mind igaz.

GÁ: A kultúra működtetése, legalábbis kisebbségi körülmények között, valószínűleg csak valamiféle központi támogatással oldható meg, mert ha nem marad fenn a sokfélesége, el fog sorvadni.

DGy: Egy rugalmas kiadói koncepcióba a sokféleség belefér, s erre szükség is volt, mert az 1969-es törvény szerint magyar könyvek kiadására is rendelt román kiadók ezt a hatáskört rendre lerázták magukról. A Kriterion pedig rendre felvállalta őket, igazán nem lehetett tehát vádolni egyszínűséggel… Az egyetlen, amivel vádolni lehetett, hogy magyar érdekeltségű, tehát egy csomó magyar kulturális és történelmi dolgot próbáltunk behozni az idők folyamán.

GÁ: És mi történt a Kriterionnal 1990 után?

DGy: A piacgazdaságra való áttéréssel a könyvkiadásnak is számos gonddal kellett megküzdenie, amelyekről bővebben beszélek az ezredforduló küszöbén készített áttekintésemben. Ez annak az interjúnak az utószavában jelent meg, amelyet Beke György készített velem.^[2] Szigethy Rudolf bibliográfiája alapján a rendszerváltástól 1998-ig a Kriterionnál összesen 227 magyar nyelvű könyv jelent meg. A Kriterionnál nyilván ez a 227 cím is olyan nagy zuhanás, hogy érthetővé tételéhez több tényező ismeretére van szükség. Az első, hogy az RMDSZ elnökeként politikai téren rendkívül igénybe vett Domokos Géza átadta a kiadó vezetését H. Szabó Gyulának. Nekem az az érzésem, hogy neki kezdettől sem volt már olyan tekintélye a saját kollégái között, mint amilyen Gézának volt, de az akkor még létező kiadói főhatóságok vonalán is nehezebben tudott egy-egy ügyet képviselni. Én 1992-ig dolgoztam együtt vele a Kriterionnál, a kolozsvári szerkesztőségben, és elég sok problémánk adódott abból, hogy Gyulának a vezetési stílusa más volt, a döntései is nemegyszer bizonytalanok. 

Persze a helyzet más vonatkozásokban is sokszorosan változott. Bukarestben Szemlér Judit vette át a magyar szerkesztőség vezetését, az Albatrostól átjött Osvát Annamária, s egy időre visszatért a régi Irodalmi Könyvkiadó-gárdából V. András János, de feljött Kolozsvárra, az egyetemre Szilágyi N. Sándor. Kolozsvárt – mint említettem – a műszaki szerkesztést Bálint Lajostól átvette Géczi A. János, a szerkesztőségből elment az egyetemre Egyed Péter, viszont bővült a szerkesztőség Vofkori Máriával, majd egy álláskereső pályázat nyomán Bréda Ferenccel, Dáné Tibor Kálmánnal és Papp-Zakor Andrással, később Szilágyi N. Zsuzsával.

Akkor a Kriterion még mint állami kiadó működött tovább, s bár különböző ágazatokban elindultak már a privatizálások, ez a könyvkiadókra egyelőre nem vonatkozott. Sőt, az a fenyegetés is fölöttünk lebegett, hogy létrehoznak egy csúcskiadót, amelynek a Kriterion csak egy részlege lett volna, lassú elsorvasztásra ítélve.

Közben, mindjárt az első évben, 1990 júniusában létrejött a Kriterion Alapítvány, azzal az elgondolással, hogy az új helyzetben az általános kulturális célkitűzések mellett a romániai magyar könyvkiadást is támogassa, és a hozzá befolyt anyagi támogatásokat erre a célra hasznosítsa. Az alapítók a Kriterion akkori alkalmazottai voltak, az elnöke Domokos Géza, s a székhelye szintén Bukarest. Fő bevételi forrása pedig a Göncz Árpád (akkor még a Magyar Írószövetség elnöke) és Glatz Ferenc (művelődési miniszter) nevével fémjelzett „Könyvet Romániának” akció volt, amelynek keretében a magyarországi Könyvterjesztő Vállalat raktáraiban elfekvő könyvkészletből jöttek igen jelentős tételek. Ezt a könyvmennyiséget aztán a Tőzsér József, az egykori szövetkezeti könyvterjesztő hálózat csíkszeredai igazgatója által létrehozott könyvesbolthálózaton keresztül értékesítették. Az Alapítvány stratégiai célja elsődlegesen egy saját nyomda létrehozása volt, s mivel a rohamos inflációban a pénz gyorsan elértéktelenedett, azt ingatlanok vásárlásába fektették be.

Kezdettől fogva megnyilvánult az igény arra is, hogy az Alapítvány a Kriterion Könyvkiadót is támogassa, de ez elől elzárkóztak. S az 1992. július 21-én, Csíkszeredában megtartott közgyűlésen egy stratégiai húzással (Tőzsér teljes létszámban beléptette az alkalmazottait a Kriterion Alapítványba) oly módon módosították az alapszabályt, hogy abból gyakorlatilag kizárták az egyelőre állami kiadói kényszerzubbonyban vergődő Kriterion támogatását. Ugyanezen a közgyűlésen szavazták meg az Alapítvány székhelyének áttételét Csíkszeredába. Ennek aztán a továbbiakban több negatív következménye lett. Az Alapítvány – hogy úgy mondjam – „lerázta nyakáról” a Kriterion Könyvkiadót, olyannyira, hogy egy esetleges privatizációjában sem kívánt részt vállalni, a régi Kriterion „nemzetiségi könyvkiadó” profiljához hozzátartozó többi kisebbségek pedig eltávolodtak a Kriteriontól (legnagyobb részük a saját Kisebbségi Tanácsa útján kereste meg a módját szellemi értékeik közvetítésének saját etnikai közösségeik felé).

Az, hogy a Kriterion Alapítvány elhatárolódott a kiadó gondjainak felvállalásától, arra vezette H. Szabó Gyulát, hogy más megoldást keressen. Sikerült kapcsolatot találnia a magyarországi József Attila Alapítvány felé, amelynek szándékában állott támogatni a határon túli magyar könyvkiadást (nem csak az erdélyit, hanem a felvidékit és a vajdaságit is). Így jött létre 1992 késő őszén romániai viszonylatban a Mentor Kiadó és a több kiadót és lapszerkesztőséget tömörítő Écriture Kft, s így született a Polis, amelyikről az volt a közös álmunk, hogy amikor annyira meg fog erősödni mint magánkiadó, a privatizálás rendjén megveszi a Kriteriont.

A Polis román-magyar vegyesvállalatként indult, tulajdonosa 50%-ban a József Attila Alapítvány kft-je volt, hazai alapítóinak másik része a Kriterion kolozsvári szerkesztőségének alkalmazottjai (én akkor már mint nyugdíjasa) és természetesen H. Szabó Gyula. Még a Polis bírósági bejegyzése is a Kriterion kolozsvári helyiségének címére történt. Az új kiadónak a Kriterionnal jó kapcsolata volt: megegyeztünk abban, hogy amikor bejön egy kézirat, eldöntjük, hogy most ez Kriterion-kötet lesz-e, vagy Kriterion és Polis, vagy csak Polis. És ez így működött két éven át. Az 1993-ban megjelent első három könyvünkből kettő volt közös (Nagy Imre helikoni írói arcképsorozata és Göncz Árpádnak egy kisregénye), 1994-ben a tizenkettőből hat, köztük egy sorozat – benne Herczeg Ferenctől a Pogányok, Móricz Zsigmondtól az Erdély-trilógia, majd 1995-ben Kodolányi Jánostól a Julianus barát), amelyen át a magyar nemzet történetét kívántuk megismertetni történelmi regények útján. (Ez a sorozat különben ma is él a Kriterionnál.) Közben aztán a Polis számára találtunk önálló – üzletnek is alkalmas – helyiséget. Aztán a Polis is megfogyatkozott. Dáné Tibi elment az RMDSZ-hez, Vofkori Mária elment Kanadába. Géczi János maradt, de ő valami személyes konfliktus miatt kilépett a Polisból. Ekkor lett társtulajdonos Unipan Helga, aki azóta – akárcsak annak idején Deák Feri a Kriterionnak – a Polis könyveinek arculat-meghatározó tervezője.

De visszatérnék a Kriterionhoz. H. Szabó Gyulának időközben rendkívül nehéz helyzetekkel kellett megbirkóznia: a kiadónak ki kellett költöznie a Scînteia-házból, a kolozsvári szerkesztőségnek az egykori Királyi Tábla épületéből, s meghúzódnia egy szűk első emeleti háromszobás helyiségben, a Kornis (Samuil Micu) utcában.

A József Attila Alapítvánnyal sem volt felhőtlen a viszonyunk: mi nagy lelkesen összeállítottunk mindenféle kiadói terveket, aszerint, hogy hol éreztük az eddigi hazai magyar könyvkiadás hiányát, és hogy milyen irányban volna érdemes még nyitni (ezt indította az említett Göncz Árpád-könyv, s folytatták volna az „elnök-írók”-sorozat további kötetei: Václav Havel és Leopold Senghor, Szenegál akkori „költő-elnöke”). A József Attila Alapítvány képviselője viszont elkezdte játszani a felső hatóság szerepét, s felülbírálta a terveinket, elképzeléseinket. Ezt nyilván nem hagytuk szó nélkül, a vége az lett, hogy ők kiléptek, és átadták nekünk a részüket.

Aztán történt egy roppant kellemetlen dolog, ami hosszú időre megrontotta a viszonyunkat a Kriterionnal. Domokos Géza megírta Kriterion-emlékeit (az Igevárat), amivel az volt az elképzelése, hogy milyen szép lesz, ha ezt a könyvet azok csinálják meg, akik hozzá lelkileg közel állnak. (Közben neki H. Szabó Gyulával voltak más természetű konfliktusai, Gyulát tehát ebbe a körbe már nem számította bele.) Kitalálta, hogy a könyv legyen a Polis meg a Pallas-Akadémia közös kiadása, Bálint Lajos és Deák Feri tervezzék meg, Egyed Péter és én szerkesszük (akkor már Péter sem volt a Kriterionnál, de ő írt a könyvhöz utószót). Mivel a könyvet Deák Feri tervezte, természetes volt, hogy belekerül díszítő motívumnak a Kriterion emblémája, a lovacska, amelyet különben a Kriterion számára annak idején ő tervezett. Miután a könyv megjelent, H. Szabó Gyula beperelte a Pallas-Akadémiát és a Polist kiadója emblémájának jogosulatlan felhasználásáért. Bíróság elé került a dolog, s bár kétszer megnyertük a pert, hiszen a felhasználás nem kereskedelmi céllal történt, a harmadik menetben a legfelsőbb bíróság az ő javára döntött.

Tehát szép lassan szétváltunk. Persze a Polis nem is erősödött meg annyira, hogy ugrálni tudott volna. És amikor 1999-ben a Kriterion privatizálásának is eljött az ideje, akkorára már szó se volt arról, hogy ebben nekünk (mármint a Polisnak) valami szerepünk lehet. Hogy ki volt az a „szegedi befektető”, akit a sajtó akkoriban emlegetett, azt ma sem tudom.

Szóval a Kriterion Alapítvány odakerült Csíkszeredába, és ebben Tőzsér volt a fő macher. Persze volt egy olyan ága az egész dolognak, hogy az Alapítvány vezető testületében elhatározták (az akkori körülmények között teljesen érthetően): kell a Kriterionnak egy saját nyomdája legyen. És akkor egy csomó pénzt, ami befolyt az Alapítvány számlájára, pénz vagy pedig könyvek a „Könyvet Romániának” formában, beforgatták a nyomdába, illetve – mert hát jött az infláció, és a pénz rohamtempóban értéktelenedett el – vásároltak mindent az égvilágon, amit lehetett. Többek között Gyergyószentmiklóson is van ott az a Csiki-kert. Ahogy szüksége volt a nyomdának pénzre az építkezéshez, fokozatosan eladogatták ezeket az ingatlanokat. És akkor Tőzsér lett a Jani. Ő költözött be az alapítványi központtá lett csíkszeredai Petőfi utcában megvásárolt ingatlanba: ott volt a kiadója, a könyvesboltja, a könyvraktára, az 1995-ben létrehozott Pallas-Akadémia könyveit a Kriterion Alapítvány nyomdájában készíttette. Mi pedig szépen kiszorultunk, és kiszorult a Kriterion is, mert hiába mondtuk, hogy rendben van, hogy nyomda kell, de azért annak a pénznek, ami a Kriterion Alapítványba bejön, egy részét mégiscsak könyvkiadásra kéne fordítani, de a Kriterion Alapítványnak a bölcs kuratóriuma azt mondta, hogy nem, a nyomda a fontos. Tehát még mielőtt az Igevárra sor került volna, ebből is származtak ellentétek, amikben bevallom, hogy én Szabó Gyula oldalán álltam. Mert ténylegesen szükség lett volna arra, hogy a könyvkiadás jöjjön fel. És nem lehet a Gyula számlájára írni azt, ami a Kriterion Könyvkiadóval a kilencvenes években történt. Mindenesetre a nyomda elkészült, és most nagyon jó, hogy megvan. Hajdú Áron nagyon ügyesen csinálja.

Akkor aztán a Kriterionnal – mondom, mai napig sem tudom, hogy kinek a pénzével privatizált –, Gyulával helyrejött a viszony, mert ahogy Mező Piroska mondja, én nem tudok senkire sem tartósan haragudni, és nem is tartottam értelmét annak. Ő nagylelkűen lemondott a bíróság által megítélt kártérítésről, én pedig napirendre tértem fölötte. Sok mindenben lehetett vele együttdolgozni, és most aztán, amikor Bartha Ágnesnek ez a Kriterion-ankétja elindult (akkor már közeledett az évforduló), különösen összejöttünk. Én nem akarom tudni a legutolsó 30 év adminisztratív és anyagi részleteit, azt, hogy ő miképp tartja fenn a kiadót. De mindenesetre tény, hogy a Kriterion a mai napig az én megítélésem szerint az egyik legjobb kiadó.

GÁ: Érdekes, hogy azért a romániai magyar kiadókon belül van egy szép tematikai megoszlás. Ahogy a Polisnak is van egy markáns arcvonala, a Kriterion is (ahogy a H. Szabó Gyulával készült interjúkból kiderül) tudatosan próbálja a régi Kriterion szellemét továbbvinni.

DGy: Bizonyos vonalait valóban viszi tovább, a másik pedig, hogy változatlanul úgy látom, van egy komoly szellemi kapcsolati háló körülötte… Mert hogy egy adott kiadónál mi jelenik meg, az nagymértékben attól függ, hogy a szerzőnek melyik kiadó jut eszébe, amikor ott áll a kézirattal, vagy amikor elkezdi megírni, és akkor körülnéz, hogy na, most mit csináljon vele… A régi Kriterionnál ez működött. Mert volt a szerzőknek egy széleskörű hálózata, akikkel folyamatosan kapcsolatban voltunk, s akik nagyon sokszor nem is köteteikkel, hanem a lektori véleményükkel álltak mellénk, és támogattak olyan ügyeket, amelyeket aztán sikerült eredményre juttatni. Egy ilyenfajta kapcsolat, érzésem szerint, ma is aktív: a Kriterion névre sokaknál esik le a tantusz. És Gyulának Magyarország felé is jók a kapcsolatai. Meglepődtem a tavaly vagy tavalyelőtt, amikor a Kuncz Aladár-életműsorozat első köteteit láttam, és nagy örömmel követtem ezt az egészet, mert ez egy olyan fegyvertény, ami a régi Kriterionnak is becsületére vált volna. Gyula ellentmondásos ember, de amikor az eredményt nézzük, akkor azt mondom, ma is a legjobb hazai magyar kiadók egyike.

Ami pedig a többieket illeti – most visszatérve a legelső kérdésre –, nekem az az érzésem, hogy mondjuk a Mentornak is és a Pallas-Akadémiának a szervezési formája, a munkatársi gárdának a felépítési formája ezt a hagyományt folytatta tovább.

GÁ: Érdekelne a kézirat-előkészítési folyamat a régi Kriterionban. Volt-e valamilyen bürokratikus minőségellenőrzési eljárás?

DGy: A kiadón belül nem. A kézirat útja régen eleve az volt, hogy a szerkesztő megbeszélte a kiadóban a hozzá beérkezett javaslatot vagy elolvasta a kéziratot, s annak eredményeként került be (vagy nem) a következő készülő tervbe. Aztán amikor a főigazgatósági terv-jóváhagyás után is a talpán maradt, nyomdakész állapotban (ún. „bun de cules” felirattal) felküldte Bukarestbe, ott a magyar főszerkesztő (Szász Béla, majd Botár Emma, később Szemlér Judit) ellenőrző olvasása után esetleg Domokos Gézának is a kezébe került, főképp, ha a cenzúra szempontjából problematikusnak tűnő dolgok voltak benne. A cenzori olvasás után jött vissza a kézirat (immár „bun de tipar” bélyegzővel), s került a műszaki szerkesztő és a könyvtervező asztalára.

GÁ: A rendszerváltáskor ott volt a Kriterionnak a nagy szerkesztői-könyvkiadói hagyománya. A kialakuló új könyvkiadás mennyiben vette ezt át?

DGy: Hogy ez a könyvkiadói hagyomány mennyiben folytatódott a változás után, azt kiadónként kellene megnézni. Nyilván ott voltak a minták, és ott volt a személyi folytonosság is. A Kriterionnál Géczi János, aki a műszaki szerkesztést átvette, Bálint Lajos mellett tanult bele ebbe a munkakörbe, mint ahogy Bálint Lajos annak idején Tóth Samu mellett. És Géczi indította el ebben a vonatkozásban a Polist is, és Unipan Helga vitte tovább, Bálint Lajos pedig, Hatházy Ferivel együtt, a református egyház Misztótfalusi Sajtóközpontjához ment át, és annak könyvcsinálását alakította. Ez akár szervezési szempontból vagy a könyvcsinálás munkafolyamata szempontjából is meghatározó lehetett. És ott volt mindnyájunk számára Gyurgyák János könyve, amelyik szakmai kézikönyv gyanánt szolgálhatott az újonnan pályára lépőknek.

Azt is számításba kell venni, hogy időközben megjelentek az új technikák, s ez korábban elképzelhetetlen változásokra kínált lehetőséget annak, aki tudott élni vele. Annak idején Deák Feri még úgy tervezte a Kriterion-könyvek címsorait, hogy betűről betűre haladva ragasztotta egymás mellé a pesti útjaink során beszerzett letraset betűkészlet általa kiválasztott betűit. Persze, a könyvborítóink attól egyediek voltak, s az évenként megszervezett bukaresti könyvszalonok kiállításán messze kirítt a Kriterion standja a francia könyvcsinálási hagyományokat követő román kiadók standjai között.

GÁ: Gálfalvi Zsolt hagyatékában megtaláltam az első Sütő András-novelláskötetet, gyönyörű vászonkötés, abban korrektúrahiba nincsen, de technikailag is gyönyörű. Honnan volt a könyvkiadói tudás ahhoz, hogy ilyen rendkívülien sikerültek?

DGy: Ez menet közben jött össze. Technikai szempontból az alapember Tóth Samu volt, aki kezdte fiatalon a Méhkas Diákszövetkezet könyveivel, utána az Állami Könyvkiadónak lett a technikai szerkesztője. Azonkívül fontos volt az, hogy mellette ott volt Abodi Nagy Béla, aki a főiskolán a grafikát is tanította. Deák Feri meséli el az egyik interjúban, hogy Abodi Nagy Béla volt az, aki ezen a barátságon keresztül a könyvgrafikára hajlandó vagy valamilyen tehetséget mutató fiatalokat irányította Tóth Samuhoz, ő pedig adott nekik feladatot – Deák Ferinek például 1960-tól, egyetemista korában már jelentek meg különböző illusztrációi kötetekben –, ezek aztán Samu mellett szépen felnőttek. Meg hát ott volt a Napsugár is a maga rengeteg illusztrációigényével. Közben a kiadóhoz került Bálint Laji is, aki, szintén Tóth Samu mellett, jó érzékű technikai emberré nőtte ki magát.

A szerkesztői munkára alkalmas gárda megint menet közben alakult ki. Mert úgy van az, hogy az ember, amikor kap egy kéziratot, méghozzá olyat, amelyhez úgy érzi, hogy nem igazán tudna hozzászólni, elkezdi csipkedni magát, elkezd hozzáolvasni meg körülnézni a témában. Hiszen az mégsem lehet, hogy a szerző többet tudjon, mint a szerkesztő. Ezen a vonalon keresztül aztán az ember egy csomó mindent megtanul.

Aztán a könyveink minőségéhez az is hozzájárult, hogy a kiadó állami pénzből tartotta fenn magát, tehát megengedhette magának azt, hogy – például Kolozsvárt – a nyomdába kerülő könyvön legyen három korrektora. És akármilyen nagy volumenű volt az az esztendő, a Kriterion megengedhette magának azt, hogy a három korrektor egy könyvet kétszer olvasson el. Különben nálunk a technikai szerkesztőségben egy könyv útja azzal kezdődött, hogy amikor lejött a könyv a pecséttel, hogy nyomdába adható, akkor Bálint Laji odaadta valamelyik korrektornak, és az elolvasta a kéziratot előkorrektúrára. Volt olyan, amelyikkel bizony a „Bun de cules” után is sok baj volt. Bálint Laji rettenetesen haragudott például Szabó Gyulára, aki többek között a képzőművészeti sorozatot szerkesztette, s akinek nagyon rendetlen kéziratai voltak. Ugyanakkor a Botár Emma, a Kacsó Judit kéziratai kéziratként is rendbe voltak téve. Szóval a nyomdába adás előtt minden kézirat el volt olvasva még egyszer, és akkor utána volt két korrektúra a nyomdából feljött szedett, tördelt szövegen, és utána el kellett olvasnia a szerkesztőnek is, úgynevezett „Bun de tipar”-ra. Így három olvasás alatt csak kibukott minden hiba, aminek ki kellett buknia. Jó, a könyvszerkesztőnek nem a helyesírásért kellett elolvasnia, hanem azért, mert ő felelt tartalmilag is a könyvért, és az ő fejét vették, amikor a könyvvel baj lett. Egyed Péter például így fizetett Pusztai János egyik regényéért, és Domokos Géza is fizetett stb. És volt még egy utolsó olvasat, a „Bun de difuzare”, amikor ki volt nyomva a könyv, és a könyvszerkesztő visszakapta még egyszer ívekben – de akkor már nem lehetett segíteni a szövegen. És csak ezután kezdték a kötészeti munkát. Tehát ennyi szűrőn keresztülmenve óhatatlanul kiküszöbölődött minden, ténylegesen rendbetett könyvek voltak, és ez nemcsak nálunk volt. Azt Kerekes Gyuri tudná elmondani, hogy mennyire volt így a Dacia magyar szerkesztőségében. De ahogy én láttam, a Creangánál is rendbe voltak téve a szövegek. Azt viszont nem tudom, hogy ők kikkel dolgoztattak Bukarestben. Valószínűleg voltak magyar korrektúrára alkalmas fiatalok, akik A Hétnél, a rádiónál, televíziónál, egyebeknél dolgoztak, és vállaltak korrektúrát is. De az igazi magyarázat, hogy 20 esztendő mégis 20 esztendő. Nem beszélve arról, hogy mondjuk a társaság egy része nem a Kriterionnal lépett le a falvédőről: Botár Emma, Kacsó Jutka már az ötvenes évek végén kezdték a kiadói munkát a Cartea Rusa-nál, azután kerültek át az Irodalmi Kiadóhoz, és a Kriterion már kapott egy szakmailag kész, minőségi szerkesztő- és alkalmazottgárdát.

GÁ: Mondjuk, nem mentünk vissza addig, hogy mi volt a Cartea Rusă előtt, de valószínűleg nagyon nagy szerepet játszott ebben a minőségi garanciában a személyi folyamatosság. Míg 89 után, ahogy ön is leírja valamelyik tanulmányában, hirtelen a semmiből, gombaként a földből kinőttek az új kiadók, boldog-boldogtalan könyvet adhatott már ki, és megszakadt ez a személyi folyamatosság. Nyilván a Kriterionnál meg a Polisnál megmaradt, de a többi kiadó esetében nem, és akkor itt jön be ez a minőségi probléma, ami már hagyománnyá vált sajnos.

DGy: Ezek az újonnan alakult kiadók erre nem tudtak már figyelmet fordítani, pedig hát ott van Gyurgyák Jánosnak az a remek könyve, lett volna honnan megtanulni a szakmát. Egy dolgot felejtenek el az újítók: ahhoz, hogy újítani merjen valaki, kell tudnia azt, hogy mit újít meg. Tehát onnan indulok el, hogy tudom Gyurgyákot, és Gyurgyákhoz képest akarok csinálni valami mást. Nem az, hogy fogalmam sincsen, én elképzelem magamnak, hogy milyen egy könyv, és akkor csinálok könyvet.

GÁ: Pontosan. Az akadémikusok sem egy alapképzés birtokában, hanem hosszú, fáradságos tanulmányok után újítanak, és ami fontos, munkacsoportokban. Az, ami az elmondottakból leszűrődött: mindig sok ember volt együtt.

DGy: Működött a kollektív bölcsesség.

GÁ: Igen, és az egymás fölötti kontroll is számít.

DGy: Persze a kollektív bölcsesség akkor időnként úgy nézett ki, hogy aki nem azt mondja, amit én mondok, annak…

GÁ: Az már nem bölcsesség volt.

^[1] II. kötet 78-79.

^[2] Egy témáról két időben – epilógussal. Kérdez Beke György. In Dávid Gula: Írók, művek, műhelyek Erdélyben. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2003. 285.