MEGOSZTOM

Boldogok a lelki szegények?

„Senki sem különálló sziget (…); minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
John Donne

Egressy Zoltán regényeihez a Bárka folyóirat oldalán megjelent tárcasorozata vezetett el engem. Kíváncsi lettem erre az íróra, aki ilyen érdeklődve és értékelően ír a 20. század eleji „kismesterekről”: Szomory Dezsőről, Szép Ernőről. A Jolka-regényben Egressy ugyanilyen bátran mond le a „nagy történetről”, és hajol le egy látványos katarzissal nem kecsegtető témához: egy kilencvennégy éves zalai parasztasszony élettörténetéhez. Kácsor Zsolt a Jolka harangjáról írt recenziójában „irodalmi ködre” panaszkodik, amiben nem lehet észrevenni a tehetséget, mivel túl sok a mű, és a sztárolás félretereli az olvasók ítélőképességét. Ennek ellenére a könyvről szép számú kritika, illetve recenzió jelent meg, a Merítés-díjazásnál pedig felkerült a kimaradók listájára, többek között ez is kiemeli a 2022-ben megjelent számtalan magyar prózakötet közül.

„Megismerkedtem egy számomra lenyűgöző egyéniséggel, akiről mintáztam a főszereplőmet. Az ő életéből vett elemekből építkezik könyv. Valóságos tényeken alapuló fikció” – mondja a szerző a Szeged.hu-n megjelent interjúban (kiemelés tőlem, G. Á.). Egy halálára készülő öregasszony mesél életéről ebben a „valóságos tényeken alapuló fiktív” naplóban, pszeudo-oral historyban, amely ugyanakkor több mint napló és oral history, többek között azáltal, hogy Egressy, a sikeres drámaíró ügyesen adagolja feszültséget, és a fent említett „nagy történet” hiányában is fokozatosan kibontakozik egy krimi. Ennek drámai csúcsát emeli ki a cím is: Jolka harangja. Mert az énelbeszélőt mindenki Jolikának szólítja, kivéve egyvalakit: „A Somogyi… Az meg engem mindig Jolkának hívott. Most is úgy hív.” A zalai asszonyt a némi helyi érdekű mefisztói jegyekkel is felruházott, kitartó gavallér a férj hosszas agonizálása alatt sem hagyja cserben, sűrűn látogatja, s egyszer, miután Jolika a betegszobából kimegy, visszatérve „Béla papát” holtan találja, Somogyinak meg kezében a nagypárna.

De mit jelent a címben a „harang”? Honnan a kép? Jolika sokszor és szívesen emlegeti a (katolikus) templom szolgálatában eltöltött időket, ugyanis harangozó volt egy ideig. A papokhoz is mindig jó viszony fűzte. Adódik a képzettársítás: Jolka harangja – Jolka hangja, bár a szerző azt állítja egy interjúban, amely a WMN portálon jelent meg, hogy nem gondolt erre az „áthallásra, de igen, benne van”. „Jolka harangja lélekharang, jelzi, hogy végéhez ért egy élet” – értelmezi Bárka-beli recenziójában a címet Nagygéci Kovács József.

Féder Márta gyönyörű kötetborítóján (úgy tudom, a Jolika mintájául szolgáló asszony fotója alapján készült) mottó is van, ami a magyar könyvkiadásban szokatlan: „Gyünnek-mennek a fölhők idább-odább, de csak nem akar esni.” Ízelítőül szolgál az igazi Jolika gyönyörű, egyedi tájnyelvéből, amely vele együtt száll majd a sírba, mert Egressy szerint gyermekei már nem beszélik. Emellett kulcs lehet a regény értelmezéséhez. Mert Jolika egyike a magyar irodalom sorstalan hőseinek: „én már semmi se vagyok” –minősíti önnön helyzetét, mégpedig többször. A történet nem halad előre, csak kavarog – a megváltás felhőszakadása Jolika életében is elmarad. 

Az elbeszélés (amelynek időtartama kora tavasztól halottak napja utánig húzódik) in medias res kezdődik: Jolika sósperecet süt. Hasonlóképpen, a könyv végén a narrátor Jolika nem befejezi, hanem abbahagyja a történetet Nagygéci Kovács József találó észrevétele szerint. Hiszen élettörténetének vége logikusan a halála lenne, de a könyv végén Jolika még él, ő mondja ki az utolsó mondatot is. Ha meghalna a könyvben, értelemszerűen narrátorváltás következne be.

A narráció egyes szám első személyt használ. A fülszöveg mintegy mellékesen felteszi a kérdést: megbízhatatlan a mesélő, avagy mégis megbízható? Hiszen maga az énelbeszélő gyakorlottan, reflektálatlanul hazudik, mert ez a világ legtermészetesebb dolga (pl. a kismacskák megölésével kapcsolatban az unokájának). „Az én fajtám nem olyan hízelgő fajta” – jellemzi magát. Jolika „nem egy romantikus lélek, nem is gonosz természetesen, egy ember ambivalens érzésekkel és ellentmondásos viselkedéssel” – jellemzi a fent említett interjúban maga Egressy. Szeszélyességét tekinthetjük a női princípium jegyének a műben. „Egressy finoman sejtető, diszkrét szövege” (Nagygéci Kovács József) engedi szóhoz jutni az énelbeszélő Jolikát. Olvasás közben többször is kérdésessé vált számomra, együttérez-e vele a szerző. A választ a Szeged.hu-s interjú általam kiemelt jelzője adta meg: igen, úgy gondolom, az író együttérez Jolikával annak ellenére, hogy nem idealizálja, de nem is moralizál.

Az interjúban Egressy a következőképp folytatja: „A nyelv, amit Jolka beszél – a valóságban természetesen nem így hívják –, valószínűleg megszűnik, amikor ő meghal, mert a családja már nem így beszél. Nem annyira a tájszólás a lényeg, inkább az egyéni szóképzései, illetőleg az ebből következő gondolkodásmód. Bele kellett helyezkednem a nyelvbe. Jolkává kellett válnom.” Úgy értelmezem, a szerzőt Jolka egyéni nyelvváltozata nyűgözhette le, mely ugyanakkor személyiségét bekapcsolja a közösségbe. 

Az a kérdés is feltevődött bennem: ki a fiktív befogadója ennek a szövegnek? Egy másik szereplő? Maga a narrátor? 

Jolikának van néhány története, melyet többször, Egressy szerint „monomániásan” elismétel, „mindig kicsit másképpen, kiszínezve, bizonyos részleteket felnagyítva, ahogy látja a világot a kis faluból, ahol az egész életét eltöltötte”. Az ismétlődéseknek fontos szerepe van a narrációban; ezek oszlopán nyugszik a 25 fejezet, hozzájárulnak, hogy a nem túl eseménydús elbeszélés ne váljon egyhangúvá.

A babona ott él Jolikával: kukoricát potyogtat a férje volt szeretője, akit az anyósa nem engedett elvenni, mert amíg háborúban volt Béla papa, az „elkurvintotta magát”, a kukoricapotyogtatás következtében meghalnak a tyúkok. Suhan a szellem. Számára mindez valóságnak számít. Hiszen a világról való tudásának fő forrásául szolgáló papok is azt mondják neki, van jó szellem meg rossz szellem. Na meg van a fekete „bakmacska” is, az agyonütött kismacskák apja, amely mintha egy Arany-balladában grasszálna vádlón a cicaölő öregasszony szobájában… De a Macbeth is mindegyre eszembe jutott a „suhanó” szellemekről. 

Ebben a kultúrában él Jolika, amelyet kiegészít a magyar nóta („Azokba sokszor el van mesélve, mi vót, hogy vót az életembe”), az imádkozás, na meg a tévé is, igaz, hogy csak módjával: szappanoperák, vetélkedők és a híradó. Nagyon magyar világ ez, egyszer megy csak külföldre Jolika, akkor is egyház szervezte kirándulásra; sajnos, élményeiről nem számol be. Magyarországon vagyunk, idegenek nincsenek, csak „a cigányok”, de különösebb ellenszenv nem érzékelhető Jolika szavaiban. „Cigány, de rendes ember, segít, ha kell valakinek” – mondja egyik szomszédasszonya új élettársáról. Az asszony férje viszont „buzis” lett. A református mise „szép, szép, csak mégse olyan, mint a mienk”. Amíg a téeszben dolgozott Jolika, működött a szocialista lopás intézménye, amelyről Gagyi József írt itt, Erdélyben monográfiát (Aki tudta, vitte). Jolika saját bevallása szerint csak ilyen keretek közt tulajdonított el bármit, márpedig az nem bűn. Első olvasásra úgy tűnik, a történelem nemigen érintette az életét. Ez nem biztos, az viszont biztos, hogy ő így érzékeli (az énelbeszélő Jolika nem túl reflektált, ami nagyban hozzájárul a narráció hitelességéhez). Szerintem úgy alakult a sorsa (kérdés, hogy mennyire volt ő alakítója), hogy nem érték tragédiák. Vagy ennyit mesél el belőle. A történetben megjelenik a második világháború, a téeszesítés, a rendszerváltás, majd a járvány. A járvány ugyan okoz halálozásokat, de mivel ő is aggastyán, azok nem rázzák meg. Úgy beszél magáról, hogy „mi, szegények”. Az is, szegény. Lelki szegény (a Bibliának ez a kifejezése a sűrűn hallható vulgáris értelmezéssel ellentétben korántsem negatív, lásd gazdag szakirodalmát). És ha már a regény erkölcsi dimenziójánál tartunk: Egressy Zoltán Rátkai Zsófi, a Telex recenzense szerint „átfogó képet közöl a kor vidéki társadalmáról: a lecsúszottak, a kurvák, az iszákosok, a megúszósok, a füllentők, a kisstílű tolvajok, az irigyek, az erőszakoskodók világa ez, embereké, akik boldogulnak úgy, ahogy tudnak. (…) Súly- és alkoholproblémákkal küszködnek.” Munkanélküliség, tudatlanság, iskolázatlanság, pénztelenség. Vidéki Magyarország, mondja a recenzens, de nekünk innen, keletebbről van annyi távlatunk, hogy kiegészíthessük: Közép-Kelet-Európa.

A recenzensek a könyvet a faluregények hagyományába állítják, és a következő művek merültek el összehasonlításként: Csalog Zsolt: Parasztregény, Háy János: Mamikám, Borbély Szilárd Nincstelenek, Nádas Péter: Rémtörténetek. Nekem egy másik faluregény ötlött eszembe sűrűn, amelyet régen, körülbelül negyven éve olvastam. Az írójára valószínűleg kevesen emlékeznek, ha egyáltalán ismerős a neve valakinek is Magyarországon: Kiss János kolozsvári író, szerkesztő Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre című kisregényéről van szó, 1977-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. A főszereplő nem zalai, hanem erdélyi, nem nő, hanem férfi: Eke Mihály. Mégis, számos analógia van: egy megözvegyült, ágyában álmatlanul heverő falusi öregember monológjaiból épül fel a narráció. Ahogy a hajnalfényben lassan kibontakozik a szoba („Először mindig a gerenda világosodik meg; a fekete repedések és örvénylő göcsök mintha szennyes, sötét víz mélyéről merülnének fel”), az öregember lelki szemei előtt is lepereg élete, mindenekelőtt házassága gyöngéden szeretett feleségével, Borival. A Jolka harangja (melynek nyelvi regiszteréből nem hiányoznak a vulgáris kifejezések sem) élőbeszédszerűségével ellentétben azonban Eke Mihály átpoétizált, lírai nyelven beszél magában – néha hangosan is: „egyre gyakrabban mondja ki a gondolatait”, jegyzi meg a narrátor mindjárt a könyv elején. Mindkét könyv emlékezője egy házasság történetére összpontosít monológjaiban, hiszen Jolika sem igen időzik el gyermekkoránál; bár egyikük férfi, másikuk nő, életük egyaránt mintha a házasságban válna egyetemessé, elbeszélésre érdemes tárggyá. 

Ami elbeszélhető, az már közös: Jolka harangja következésképpen értem, értünk is szól.

MEGOSZTOM

„Ott kell tennünk valamit, ahol valóban tehetünk.”

Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatót, művelődésszervezőt Gálfalvi Ágnes kérdezte

„A nagy eseményekről tudunk, de nem tudunk azokba beleszólni. A magunk dolgaiba van beleszólásunk, azokban van feladatunk. Ott kell tennünk valamit, ahol valóban tehetünk. És akkor az már rég nem érdekes, hogy tetteinket számon tartja-e valaki.”[1]

Kiss Jenő (szül. 1943) a Kovászna Megyei Könyvtár igazgatója, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke, a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület titkára. Az ő kezdeményezésére 1991-ben, Sepsiszentgyörgyön alakult meg a romániai magyar könyvtárosok első szervezete mint az EMKE Könyvtári Szakosztálya, 82 erdélyi könyvtáros részvételével. 2000-től Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete néven vált önálló jogi személlyé.

Hasonlóan utódjához, az RMKE-hez, már a Könyvtári Szakosztály is a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét szolgálta. Szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. Évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna – írja Kiss Jenő, akit 2014-ben az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa (KAT) a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók közül a könyvtárügyre vonatkozó szöveg összeállítására felkért. Ez a vitaindító kitér néhány, a könyvkiadást is érintő részletre. Ezeknek eredtem a nyomába, amikor felkerestem Kiss Jenőt 2023. február 4-én.

Gálfalvi Ágnes: Vegyük fel a beszélgetés szálát onnan, ahol 2014-ben a KAT-vitaindítóban a könyvtárosszervezetek finanszírozásáról beszél. Ezek szerint az EMKE Könyvtári Szakosztálya nem kapott normatív támogatást?

Kiss Jenő: Normatív támogatás nem volt, volt viszont pályázati támogatás innen-onnan. A Soros Alapítványtól kapott, ameddig az működött, persze nemcsak erre, hanem egyéb dolgokra is: könyvtári rendezvényekre, oktatási munkára, cigány-felzárkóztatásra, amivel a könyvtár is foglalkozott, és abból lehetett ebbe az irányba is elkülöníteni pénzt. Ami a könyvtári sajtó, a Könyvesház finanszírozását is illeti: a forradalmi időkben még ment, utána viszont senkinek se volt már erre pénze, energiája. Hát ki csinálja ezt?

Gálfalvi Ágnes: Egy ideig arról volt szó, hogy a sepsiszentgyörgyi könyvtár gyűjtőkönyvtár lesz. Érdekelne ennek a története. A rendszerváltás utáni romániai magyar könyvkiadás kutatásához nagyon hiányolok egy minél teljesebb gyűjteményt.

Kiss Jenő: Csak annyi a története, hogy nyilván 1989 előtt is pontosan láttam, hogy valaki kellene ezt csinálja, és akkor a lehetőségekhez képest, amit az állami könyvüzletekben lehetett kapni, azt én megvásároltam a könyvtárnak akkor is, hogyha nem feltétlenül olyan volt, ami nagyon kellett volna. De ha magyar könyv volt, akkor az úgy jött. Tehát azoknak az éveknek a könyvtermése viszonylag jelen van a könyvtárban. Biztosan nem teljes távolról se, és már akkor is voltak azért olyan kiadványok, amelyek nem a nagy könyvkiadóknál jelentek meg, hanem alkalmasint társadalmi szervezeteknél és a Sporttanácsnál stb. Ezeket nem lehetett olyan könnyen elérni, nem is tudtunk róluk.

1990 után ijesztővé vált hirtelen, hogy jelennek meg a könyvek Szatmártól Nagybányáig mindenfelé, és nem tudunk róla, senki se követte. A lapok se követték, mert hát sok egyébről volt írnivalójuk, nem pont a kis kiadványokkal foglalkoztak. Az egyházak elkezdtek könyveket kiadni, és ezeket már beszerezni nem lehetett volna, pedig a pénzünk meg lett volna rá. És ezért gondoltam, hogy csináljunk valamit ezekkel, a könyvtáros kollégák szerezzék be, mert elvileg a megyei könyvtárakhoz mindent be kellett volna küldeni kötelespéldányként, de ahogy Dávid Gyula is elmondja az interjújában,[2] egyes kiadók nem tartották ezt be. Sőt, mikor még megerősödött valamelyest a szabályozás, és felújították a kötelespéldány-törvényt, akkor még Szentgyörgyön sem tudtuk behajtani. Volt olyan kiadó, aki azt mondta, hogy: „Mennyi a büntetés? 50? Kifizetem, nem adok egyet sem.” Mert nem volt neki fontos, hogy megjelenjen. Jó, nem volt kiadó, hanem egy magánkiadás volt, de akkor is. Nem látott fantáziát abban, hogy valahol a könyve legyen. Ez meghaladta.

Nos, akkor tehát a gyűjtőkönyvtár inkább törekvés volt, semmint igazi megvalósítható dolog lett volna, de sok mindent azért sikerült megszerezni a kiadványokból. Százalékban ezt nem is merem megsaccolni, mennyit. És hát akkor Székely István az RMDSZ részéről érdeklődni kezdett, mit is kellene a kultúra területén csinálni. Mi ketten arról vitatkoztunk, hogy hová kerüljön a székelyföldi filharmónia, hová kerüljön a gyűjtőkönyvtár, illetve a képtár. Na most, én ragaszkodtam nyilván ahhoz, hogy a gyűjtőkönyvtár Sepsiszentgyörgyön legyen, mert úgy gondoltam, hogy egyrészt nekünk van valamelyes gyakorlatunk plusz helyünk – akkor még Csíkszeredának nem volt meg ez az új épülete, nagyon szorosan voltak, nem tudtak elrakni semmit sehova. Itt meg megvolt a lehetőség rá, meg hát egyáltalán akarat. Hát ugye a képtárat azért Sepsiszentgyörgy megkapta. Akkor már világos volt, hogy a soha igaziból meg nem valósított székelyföldi filharmóniát meg megkapja Csíkszereda, Udvarhely, mint ahogy valami meg is alakult, csak hát nem tudták igaziból jogi személyiséggel ellátni, bár fungál egy ilyen itt is, ott is. Ebben az elosztásban végül hajlott Székely is arra, hogy hát akkor legyen egy gyűjtőkönyvtár Sepsiszentgyörgyön, és Szonda Szabolccsal később tárgyaltak is erről a dologról, meg is kezdtek valamit a megyei könyvtárban abba az irányba, de hát erről inkább már Szabolcs tud beszélni. Akkor én már nyugdíjas voltam, csak hát engem ismert régebbről, és velem kezdett tárgyalni Székely, és utána aztán Szabolcs volt a Kulturális Autonómia Tanácsban benne. Ami szintén igen haldokló valamivé sikerült.

Gálfalvi Ágnes: Nem tudom, van-e önnek arról valami értesülése, hogy a KAT felhívására készült széles körű szakpolitikai véleményezés, tehát Hajdú Ároné a könyvkiadásról, László Noémié az irodalomról, az öné a könyvtárügyben, utána miért maradt folytatás nélkül? És legfontosabb, hogy azóta eltelt, ugye, kilenc év szinte, és miért nem született újabb ilyen véleményezés? Miért nem kérdezték meg a szakértőket?

Kiss Jenő: Ezek az RMDSZ belső játékai, azok az erőviszonyok. Én pontosan nem látom, hogy Székely Istvánnak, bár van neki bizonyos hatalom a kezében, hogy mekkora, és mennyire tudta ezt… Az RMDSZ tökéletlensége az, hogy a művelődési alelnök beosztásban Szép Gyula volt, akinek se inge, se a gatyája nem volt a dolog. Ő az operához, amit értett, kitaposta magának az operát, gyakorlatilag azon a területen mozgott, a többin nem.

Sajnos, hogy Dávid Gyula itt azt mondja, hogy „mikor lejárt az EMKE-ben a megbízás”. Ez nem egészen így volt, hanem ő nagyon tiltakozott, hogy tovább csinálja az EMKE-t. És átadta Kötőnek, aki egy ambiciózus ember volt, de egyrészt már nem volt meg benne a Dávid Gyula nagystílűbb és nagyobban gondolkodó rálátása a dolgokra, hanem ő inkább egy ilyen lehetőségeket gyorsan megoldó és látszateredményekre ment, koncepciója kevesebb volt. Dávid Gyula pedig valamiért sajnos nem vitte tovább az EMKE-t, az tulajdonképpen ezen rokkant meg. Nem voltak olyan személyiségek az EMKE-ben, akik Erdély-szinten tudták volna tartani, mert inkább az EME volt az, amiben többet láttak, és úgy néz ki, hogy még a magyar támogatásokból is azért az EME-t komolyabban vették, mert az Akadémia nem hagyta ezt.

Gálfalvi Ágnes: Ez látszik is különben. Amikor én könyvkiadással kezdtem foglalkozni 2007 körül, az EME még kevesebb könyvet adott ki. Azóta megnőtt a kiadványszámuk, és forgalmaznak Magyarországon is. Nagyon fontos, hogy nem tűnnek el ezek a kiadványok. Ezelőtt pár nappal az Akadémia termében mutatták be a frissebb kiadványokat, tehát szépen felfejlődtek.

Igen, az EME-től indultunk ki, hogy abba fektették az erejüket.

Kiss Jenő: Igen. A többi pedig a kiadásra van. Persze az a millió egy könyv, ami megjelenik vidéken. A kiadók lassan felfejlődnek, hát tanulnak ők is, az évek során alakulnak. Nem tudom pontosan ezt felmérni.

Gálfalvi Ágnes: Voltak még próbálkozások 1998 után, illetve miután lezárta Szigethy Rudolf a bibliográfiáját,[3] hogy valaki jegyzéket állítson össze az új megjelenésekről? Tud-e ilyenekről?

Kiss Jenő: Nem hiszem, hogy lettek volna.

Gálfalvi Ágnes: A Könyvtárosok Egyesületének voltak olvasótáborai, könyvtáros-vándorgyűlései, hasonlók. Ezeken voltak-e olyan szakmai viták, kerekasztalok, amelyek a szűkebb könyvtárosi munkán túlmerészkedtek a könyvkiadás területére?

Kiss Jenő: Nem, nem volt jellemző, ugyanis elsősorban a könyvterjesztés-közbeszerzés. praktikus célok, amik a könyvtárakat égették. Így hát lehet, hogy a téma érintőlegesen előfordult, de kimondottan erre vonatkozóan még előadásra sem emlékszem.

Gálfalvi Ágnes: Az EMKE Könyvtári Szakosztálya kiadóként is működött: könyvtári témákkal és könyvekkel kapcsolatos kiadványok jelentek meg itt, elsőként az Örökség és feladat (tanulmányok a romániai magyar könyvekről és könyvtárakról). A tanulmányok mellett tartalmazza Erdély valamennyi magyar könyvtárosának névsorát és elérhetőségi adatait, emellett különféle jegyzékeket is közölnek, itt látom például Szellemi értékeink cím alatt az intézmények, múzeumok listáját. Úgy tudom, a könyvek megjelenése nem egy esetben kapcsolódott a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesülethez, amelynek ön a titkára.

Kiss Jenő: Ezek a könyvek könyvtári kiadványok voltak, nem a Mikesnél jelentek meg. Mindig kötöttük a megjelenésüket valamihez. Több szobor is készült például. Nekem már akkor elegem volt abból, hogy a szoborállítással vége is van a dolognak. Legyen egy kiadvány, ami fennmaradjon, és kiderüljön belőle, hogy mégis miért áll ott a szobra annak az embernek, ahol éppen áll. A jegyzékek közlése pedig egy kísérlet volt valamiféle áttekintésre.

Többnyire könyvtáros kollégák csinálták, és a cél részemről az is volt, hogy bevigyem őket a köztudatba, hogy legyen sikerélményük, lássák, hogy ezt csinálni jó. Legtöbben addig nem írogattak meg nem kutattak. És akkor a háromszéki oktatás történetének meg egy csomó mindennek utána kellett nézni. Volt, aki aztán folytatta jobbakkal, mint ami megjelent.

Gálfalvi Ágnes: Ezekből a könyvekből sorozatot terveztek?

Kiss Jenő: Az lett volna a kezdő kötet, és igaziból nem lehetett összekaparni több anyagot. Olyan kevés könyvtáros volt, aki egyáltalán vette a fáradtságot, hogy valamit leírjon, hogy nem jött össze. Egyszerűen nem lehetett összeszedni egy kötetre való tanulmányt. Ez megint a könyvtár sajátos története: 1990 volt egy korkedvezményes törvény, hogy hirtelen el lehetett menni 2-3 évvel korábban nyugdíjba, és nagyon sokan elmentek. Ugyanabban az időszakban a tanügyben nagyon megnőtt az állások száma, tehát diplomás embert könyvtárban alkalmazni szinte reménytelen volt, mert a tanügy valamivel többet fizetett: mindig több volt a tanárok fizetése, nem olyan borzasztóan, de azért nem jelentéktelen különbséggel ő javukra. Tehát oda mentek elsősorban. Került néhány egyetemet végzett ember is a könyvtárba, de nem ez volt a jellemző. Úgyhogy azért volt annyi kínlódás a továbbképzésekkel, a felzárkózásokkal, elküldeni őket tanulni Magyarországra (itt-ott voltak ilyen képzések), és ezekből amíg kitermelődött az a réteg, aki képes megírni egy tanulmányt, meg egyáltalán izgatják ezek a dolgok…

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársaira (például Poráczky Rozáliára meg Kovács Emesére) viszont szakmailag lehet támaszkodni bizonyos ügyekben.

Gálfalvi Ágnes: Ide kapcsolódik a könyvtárosképzés ügye. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen most könyvtár- és információtudományi szak van.

Kiss Jenő: Így lehet eladni inkább.

Gálfalvi Ágnes: Lehetséges, hogy ez a standard oktatási forma most, mindenhol ezt látom, de a kurzusok tematikáját megnézve, keveslem a könyvkiadásra vonatkozó tananyagot.

Kiss Jenő: A könyvtárszakkal kapcsolatban a másik szomorú dolog az, hogy biztos hasznos, hogy a végzettek megtanulják a fent említett dolgokat, de minimális, aki közülük könyvtárban köt ki. Mert a román törvények szerint nem feltétel, hogy könyvtáros szakismerete legyen az ilyen állásra jelentkezőnek, elég, hogy ha olyan állás, akkor bármilyen főiskolai végzettsége legyen, mondván, hogy egy könyvtár profilja elég széles, és bárki jó, sőt, érettségivel is lehet, mert van a Nemzeti Könyvtárnak (azt hiszem, az szervezi még mindig) egy továbbképzője, amivel meg lehet szerezni egy könyvtárosi szakképesítést.

Gálfalvi Ágnes: Most hirdettek könyvtárosképzési tanfolyamot az Országos Kulturális Továbbképző Intézetnél (Institutul Național pentru Cercetare și Formare Culturală). Ez az intézet egyébként a járvány elején a könyvkiadók ügyével is elkezdett foglalkozni. Felhívás érkezett a kiadókhoz, hogy az állam segélyezni kíván bennünket, és mindenki regisztráljon ennél az intézetnél, mert rajtuk keresztül folyik majd az ügyintézés. Sajnos, aztán annyiban maradt.

Kiss Jenő: Igen, többek között fordítói vizsgát is szerveznek. A régi rendszerben is ugyanez a továbbképző központ szervezett tanfolyamokat: tandíj ellenében meg lehet szerezni ott az oklevelet.

Gálfalvi Ágnes: Beszéljünk a rendszerváltás utáni sepsiszentgyörgyi könyvkiadásról! Én úgy látom, hogy itt egyszerűen nem sikerült kialakulnia egy meghatározó, nagyobb könyvkiadónak, mint amilyen Marosvásárhelyen annak idején a Mentor Kiadó volt, meg hát Csíkszeredában több is. A Dávid Gyula-interjúban elmondottakból kiderül, hogy milyen erők mozgatták a könyvkiadást a rendszerváltás utáni évtizedekben, vagy akár most. Nagyváradon is ott volt előbb a Riport, aztán most a Holnap Kulturális Egyesület, ami gyakorlatilag ugyanaz a szerkesztői csapat. Sepsiszentgyörgyön viszont azt látom, hogy több kis kiadó van, nagyobb nincs. Mi lehet az oka ennek?

Kiss Jenő: Szerintem végül is ez a Domokos Géza döntése volt, hogy Csíkszeredába került a központ, és ez visszamegy a Kriterion Könyvkiadó – Domokos Géza közötti kis szembenállásra. Létrehozták a Kriterion Alapítványt Csíkszeredában, az kapta meg a magyarországi könyvsegélyt, amit aztán Tőzsér József kezelt, amint ezt Dávid Gyula részletesen elmondja az interjúban.

Sepsiszentgyörgyön az történt, hogy Gajzágó Márton 1990-ben szerzett Amerikában egy nyomdagépet. Akkoriban legalább tizenöt lapot nyomtak itt, mert a románoknak se volt nyomdájuk, és ide hozták a lapokat. Aztán mások is elkezdtek kis nyomdákat szerezni, így lassan elfogyott a levegő körülötte. De egy adott pillanatban a kilencvenes évek elején 100 emberrel dolgozott, nagy nyomda volt: kötött, mindent csinált. Könyvet is adott ki, például mezőgazdasági segédkönyveket növénytermesztésről, műtrágyákról stb. Ezekre akkor még nem volt szükség; jóval később lett, amikor már a parasztok megkapták a földet, meg elkezdtek termelgetni is rajta. Akkor volt egy időszak, amikor ezekre valóban inkább szükség volt, addigra viszont a magyar import már meghaladta jóformán az erdélyi kiadók termését. Ez volt a Trisedes Press, amelynek nagy érdeme még a magyar oktatást segítő antológiák megjelentetése és Cimbora folyóirat kiadása, fenntartása. Aztán a kilencvenes évek végére meg is bukott, úgyhogy ott leállt a könyvkiadás. És akkor volt a Charta Kiadó Kisgyörgy Tamás vezetésével. Kopacz Attila is foglalkozik könyvkiadással, az ARTprint Kiadó szép könyvei becsületére válnak Sepsiszentgyörgynek az összerdélyi könyvkínálatban. Baróton pedig ott a Tortoma Kiadó.


[1] A mottóul szolgáló gondolatokat Kiss Jenő fogalmazta meg a Könyvesház című könyves folyóirat 2000-es számának vezércikkében (Fordul az esztendő. Könyvesház, 2000/1-2, 1.)

[2] „A könyvcsinálás egy szakma.” Dávid Gyulát Gálfalvi Ágnes kérdezte 2021. július 8-án, majd 2022. április 4-én. Újvárad, 2022. december.

[3] Romániai magyar könyvkiadás 1990-1998. Szerk Szigethy Rudolf EME Kolozsvár 2003 (Romániai magyar bibliográfiák 3)

MEGOSZTOM

„A könyvcsinálás egy szakma”

Dávid Gyulát Gálfalvi Ágnes kérdezte 2021. július 8-án, majd 2022. április 4-én

Gálfalvi Ágnes: Milyen indítékból kezdett a romániai magyar könyvkiadás történetével foglalkozni?

Dávid Gyula: Az elméleti érdeklődés mindennapos szerkesztőségi munkám szerves következménye volt.

A romániai könyvkiadási rendszert átalakító intézkedések nyomán 1970 januárjában elkezdődött a munka a Kriterionban, némiképp új felállításban. Ott voltak az Irodalmi Kiadó régi munkatársai: Botár Emma, Kacsó Judit, András János, Szász Béla, meg hát persze Bodor Pali, ő volt ugyanis a régi Irodalmi Kiadó magyar osztályának a vezetője. És ott volt a kolozsvári részleg, a műszaki szerkesztőség: Bálint Lajos, Deák Ferenc, Hatházy Ferenc, Mező Piroska. Új emberekként ketten kerültünk be Mikó Imrével, majd menet közben Lajos még átcsábította a nyomdából Nagy Enikőt és Debreczeni Ágit korrektornak. A Kriterionnal együtt alakult kolozsvári Dacia viszont, amelynek a magyar főszerkesztője Lászlóffy Aladár lett, s ahová új emberként bekerült Varró János, átvette Kerekes Gyurit, Dáné Tibort, Keresztesi Évát és Fodor Irént, meg a korábbi Ifjúsági Könyvkiadó műszaki szerkesztőségét, amelynek Hlavathy Lajos volt a vezetője.

Énnekem már korábban is volt kapcsolatom a kolozsvári magyar szerkesztőségekkel: rövid ideig helyettesítettem is Kiss Katalint, majd a bukaresti szerkesztőségből Konsza Juditot. De a könyvkiadás egész struktúrája olyan nagy mértékben alakult át, hogy alaposabb áttekintésre volt szükség, pláne, hogy jó néhány román kiadó hatásköri leírásába bekerült akkor a magyar nyelvű könyvek kiadása (az első évtizedben 13 kiadó adott ki Romániában magyar nyelvű könyvet), s a szerzői megkeresések elbírálásához ennek a teljes mezőnynek az ismerete elengedhetetlen volt. Így indult el az én adatgyűjtésem, és így született belőle az az első interjú, amelyet Beke készített, s amelynek keretében a hetvenes évek teljes romániai magyar könyvtermését áttekintettem. Utána folytatódott ez az áttekintés a nyolcvanas évekkel, végül – már a 89-es változás után, amely ismét teljesen új fejezetet nyitott a hazai magyar könyvkiadásban – a kilencvenes évekkel. Engem ez ambicionált és érdekelt is. (Ez a három áttekintés megjelent az Írók, művek, műhelyek Erdélyben c. kötetemben 2003-ban.)

Kovács Máté az ELTE könyvtártudományi tanszékének volt a vezetője, aki elindított egy Könyv és könyvtár a magyar társadalom életében című sorozatot, amelynek megjelent két kötete, egyik 1967-ben, a másik 1970-ben. Jelentkeztek, hogy lenne egy harmadik kötet, amely a könyvkiadás történetét tekintené át, és ahhoz kérnék tőlem az erdélyi anyagot. Közben azonban 1973-ban Kovács Máté meghalt, és ebből az egészből nem lett semmi. Maradt csonkán az a tanulmányom, amely a két háború közötti korszakról szól.

A romániai magyar könyvkiadás részletekbe menő áttekintésére ezenkívül alkalmat kínált a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek szócikkei között nemcsak a fontosabb kiadók eredményeinek áttekintése szerepelt, hanem egyik-másik kiadó némely kiemelkedő sorozatának bemutatása is. Önálló szócikke van például a Horizontnak, a Forrásnak, a Romániai Magyar Íróknak (mind a három az Irodalmi Kiadónál indult a hatvanas évek elején), és más kiadók sorozatainak is. És ott van az 1994-ben megjelent harmadik kötetben a könyvkiadás címszó is, amelyben a kilencvenes évek elején bekövetkezett kiadói változásokat is jelezni lehetett.

Intézménytörténeti érdeklődésem nem állt meg itt: a 89-es változás eredményeként 1991-ben újraalakult az EMKE, s ezzel új pászma adódott számomra: kulturális intézményeink számbavétele, amelynek eredményei – a magyarországi fórumokkal létrejött kapcsolatok révén – több konferenciakötetben (pl. Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén, 1996) és áttekintőbben a Magyarország kézikönyve című könyvsorozat Magyarok a világban. Kárpát-medence című kötetében (2000) jelentek meg.

GÁ: Az 1990 utáni könyvkiadás kutatásában történt-e valamilyen előrelépés?

DGy: A változás utáni első évtized romániai magyar könyvkiadását (1998-ig) Szigethy Rudolf dolgozta fel. Ő akkor, ahogy lehetett, számba vette az addigi termést, ami azonban utána történt, az feldolgozatlan. A fő probléma, hogy azóta nincs mire támaszkodni. Erre a beszélgetésre készülve, kíváncsiságból elkezdtem nézelődni egy kicsit, hogy 2000 óta – tulajdonképpen Szigethy után – mi is történt, nem csak a könyvek, hanem a kritikai reagálások terén is, és éppen tegnap találtam meg a CIP-nyilvántartás katalógusát. Ebből a magyar anyag kiszedegetése lassan megy, mert elég nagy az állomány. De ami előjön, az nagyon érdekes, mert olyan helyeken jelennek meg magyar könyvek, hogy az ember nem is gondolná.

GÁ: A CIP-bibliográfia alapján vezetett nyilvántartásom szerint a 2020-as évben Romániában legalább 498 magyar nyelvű kiadvány jelent meg (nem minden megjelent könyvnek van érvényes ISBN-je). 2021-es kiadványt kb. 570-et számoltam össze, tehát a járványhelyzet, a válság ellenére nem csökkent a kiadott címek száma.

DGy: Ugye a pályázatok mentek, s a pályázatokat teljesíteni kellett. Volt régen egy kötelespéldány-törvény, amely még a szocializmusban is működött – ez azt jelentette, hogy a nyomda minden nyomtatványból a gyászjelentőig és a meghívóig menően el kellett küldjön kötelespéldányokat Bukarestbe, ahonnan továbbították például a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, amelynek szintén van egy külön kötelespéldány-katalógusa és raktára. És amikor jött a változás, történetesen a református nyomdánál volt Tonk István, készült a nyomdánál egy könyvünk, és mondtam Istvánnak, hogy áll a dolog ezzel a törvénnyel. Azt mondta: „Most nincs törvény rá, és engem senki nem kötelezhet erre – nem csinálom.” Egyszerűen azt mondta, hogy nem.

Utólag ezeket a kötelespéldány-raktárakat is selejtezték. Ott van például az 1950–1953-as könyvkiadásunk bibliográfiája, amelyik szintén az EME-sorozatban jelent meg. Ez úgy készült, hogy kiadták államvizsga-dolgozatnak valakinek – ez a 80-as évek elején volt –, és mivel olyan kapcsolatunk volt az Egyetemi Könyvtárral, hogy a fiút beengedték a kötelespéldány-raktárba, ő annak alapján csinálta meg azt a bibliográfiát, amely azért volt fontos, mert a romániai könyvtermés címeit havi füzetekben publikáló Bibliografia RPR (majd RSR) csak 1954-ben indult. Amikor azonban ezt az államvizsga-dolgozatot Szigethy Rudi és Újvári Marika kiadásra ellenőrizték, kiderült, hogy 89 után a kötelespéldány-raktárt is selejtezték, és volt jó néhány olyan könyv, ami már nem volt sehol. Persze lehet, hogy Bukarestből nem selejteztek, de Kolozsvárról ez az anyag eltűnt. Ezért volna fontos az, hogy valaki folyamatosan számontartsa az évi megjelenést, ugyanúgy, ahogy annak idején, az első kisebbségi időszakban György Lajos, utána Ferenczi, majd Valentiny. Ezek évről évre az Erdélyi Tudományos Füzetekben megjelentek, végül jött Monoki, aki kiegészítette az egészet, és könyvet csinált belőle. A történet érdekessége, hogy ez a Monoki-féle könyvbibliográfia 1944 őszén a nyomdában részben készen állott: egyik része mint tördelt szöveg, másik spaltokban, kutyanyelveken, a harmadik része gépelt állapotban. És amikor mi 1969-ben hozzáfogtunk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonhoz, valaki felfedezte ezt a kéziratot az Országos Széchényi Könyvtárban, és a RMIL-hoz nagyon sokat használtuk másolatban. Aztán 90 után, amikor már lehetett legálisan a Széchényi Könyvtárral kapcsolatot teremteni, velük egyeztetve, Jancsik Pállal ketten megcsináltuk, az EME 1997-ben kiadta az egész könyvet. Az eredeti kézirat itt van az irataim között.

Monokinak ezen kívül van egy másik, szintén alapos munkája: az 1919–1940 közötti időszak romániai magyar sajtóbibliográfiája. Ez könyvként megjelent az 1940-es években, a Széchényi Könyvtár kiadásában. Nekem megvolt ez a kiadás, de a példányomat odaadtam Baróti Palinak, ő pedig elvesztette, aztán valahol lemásoltatta, és úgy adta ide nekem, ebben a formában (mutatja).

Aki tehát a Szigethy utáni, 2000-es éveket fel akarja dolgozni, annak az ISBN-füzetek alapján kell elindulnia, és utána nézni körül, hogy mi az, ami még itt-ott előfordul, és az ISBN-kiadványokba valamilyen oknál fogva nem került be.Érdemes lenne valakinek intézményesen követni az évente megjelent magyar könyveket. Például a Communitas-pályázat kuratóriumának, amikor döntésre kerül a sor, kellene látnia, hogy mi az a közeg, amelyikből a pályázatra benyújtott – mondjuk – 2-300 tétel (amiből 120-at támogatnak) kikerül.

A könyvkiadást támogató testületek munkájára egy ideig közvetlen rálátásom volt, mert benne voltam mind a Romániai Magyar Könyves Céh által felügyelt kuratóriumban, mind a Magyar Művelődési Minisztérium keretében működött Kárpát-medencei könyvkiadás-támogatási pályázat kuratóriumában, annak az 1992–2005 közötti időket felölelő iratanyaga itt vár, bedobozolva, feldolgozásra. 

A romániai könyvkiadás- és általában kultúratámogatási források között a legfontosabb volt az, amelyet a nemzeti kisebbségek számarányának megfelelően a román költségvetésből származott, ennek elosztását némi kezdeti bizonytalankodások után az időközben megalakult Romániai Magyar Könyves Céhre bízták. Aztán egy adott pillanatban az RMDSZ úgy gondolta, a Könyves Céh kuratóriumában részrehajló elosztás folyik, s eldöntötték, nem hagynak bennünket magunkra garázdálkodni, mert a pénzek jelentős része évről évre 5-6 kiadónak jutott. Holott egyszerűen arról volt szó, hogy ezek a kiadók (mondjuk a Pallas-Akadémia vagy a Mentor vagy a Kriterion, vagy már a Polis is) tudták azt, hogy mit jelent könyvet csinálni, volt egy távlati koncepció, volt egy mérce, és ezt érvényesítve készítették elő pályázatra benyújtott kézirataikat. Viszont voltak sokan, akik könyvkiadásra vállalkoztak, kellő szakmai felkészültség nélkül, vagy azt menet közben így-úgy alakítgatva jelentkeztek, és persze hátrányban voltak. Mert a pályázatra „előszerkesztett” kéziratokkal lehetett csak jelentkezni, s némelyek azt sem tudták, hogy ez mi fán terem. És az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy a pályázatok elbírálása során az említett kiadóknak is akadt két-három (sokszor több) pályázata, amelyeket az „elfogult” kuratórium nem támogatott, többek között azért sem, hogy ne vádolhassák részrehajlással.

Különben ennek a kuratóriumnak megvolt a maga működési szabályzata, s abban elég pontosan körül voltak írva az elbírálás kritériumai. Egy időben a Könyves Céh kuratóriumában még az is felmerült, hogy a pályázóktól bekérjük az előző évben kiadott könyveik egy-egy példányát, hogy a kuratórium felmérhesse, mit csinálnak a kapott pénzzel.

Az RMDSZ jónak látta a Communitas Alapítvány keretében a könyvkiadásra szánt alapot saját kezelésébe venni. Hogy milyen eredménnyel, azt – mint a Polis Könyvkiadó egykori vezetője – a magunk bőrén tapasztaltam.

Mindenesetre, ha a hazai magyar könyvkiadást – „belbecsét” és szakmai színvonalát tekintve – arra a szintre szeretnénk emelni, amelyre a nagy elődök, az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva és – hogy egy kicsit hazabeszéljek – az 1989 előtti Kriterion példája kötelez, akkor a legfontosabb lenne a Communitas egész könyvkiadás-támogatási rendszerét visszahelyezni a könyvszakma hatáskörébe. Mert amikor én 1992-ben a Polis ügyvezetője lettem, a jogosítványhoz le kellett mennem Bukarestbe, és egy szakmai zsűri előtt számot kellett adnom arról, mennyit értek a könyvkiadáshoz. És csak azután „atesztáltak”. Ha valakinek pénze van, s talál egy nyomdát, ahol a pénzéért neki az összehordott szövegéből könyvet csinálnak, lelke rajta. De annak, amit a közpénzből támogatva előállítanak, legyen meg a szakmai fedezete!

A könyvkiadás-támogatási pályáztatás rendjébe különben nem csak a Könyves Céh kuratóriumán át volt belátásom. 1992–2003 között benne voltam egy magyarországi könyvpályázati kuratóriumban is, amely a Művelődési Minisztérium keretében indult be, és az egész Kárpát-medence határon túli magyar könyvkiadását kívánta átfogni. Ez is egy, az átmeneti időkre jellemző történet: fényt vet arra, hogy a rendszerváltás után hivatali pozícióhoz jutott apparátusban mennyire működtek tovább a pártállami idők reflexei, amikor egy-egy párttitkár korlátlanul ítélhetett elevenek és holtak fölött.

Történt ugyanis, hogy még 1992-ben, Antall József kormánya idején, egy szép napon a Művelődési Minisztérium egyik osztályvezetője, Töttössy Istvánné leüzent H. Szabó Gyulának, hogy van náluk egy könyvkiadás-támogatási pályázat, amelyre Erdélyből is beérkeztek kérések, mondjon róluk véleményt. Gyula ezt nem vállalta egyedül, s önhatalmúlag összehívott néhányunkat (az EMKE részéről voltam én, az EME részéről Benkő Samu, az írók részéről Szilágyi István, a Misztótfalusi Nyomda részéről Tonk István, meg persze ő is), és elvégeztük a munkát, hozzátéve még néhány javaslatot, többek között, a közelgő 1993-as évre – 1848 másfél százados évfordulójára gondolva – egy Petőfi-összest is. A jegyzőkönyvünk felment, Töttössyné pedig összevissza firkálta-huzigálta, többek között kidobta a Petőfi-összest is. Én, a többiek nevében is, tiltakozó levelet küldtem a minisztériumba, és egyet külön Kálmán Attila államtitkárnak (akit ismertem-forma, mert egykori udvarhelyi matematika-tanárom rokona volt). A minisztériumi küldöttség aztán azon az őszön lejött Kolozsvárra, az állandó magyar színház születésnapi ünnepségére, s ekkor én személyesen is megkerestem Kálmán Attilát, ő pedig összeeresztett Töttössynével. Óriási veszekedés lett belőle. Én kikértem magunknak, hogy – mint az átkosban – megint kívülről mondják meg azt, hogy nekünk mi kell, ő meg védte pozíciójából fakadt „tekintélyét”. Az lett a vége, hogy a minisztérium keretében létrehozták ezt a kuratóriumot, s annak kidolgoztak egy működési szabályzatot is (mert addig az sem volt). Voltak tehát az országos zsűrik (nálunk, a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján, Horvátországban, Szlovéniában), azok értékelték a hozzájuk tartozó pályázatokat, majd értékelésüket ez a felső kuratórium véglegesítette, amelyikben minden országrésznek megvolt a képviselője (és persze a minisztériumnak, a magyarországi könyvszakmának is). Az ad hoc bizottság pedig – az időközben megalakult Romániai Magyar Könyves Céh testületeként – átalakult Országos Könyvtanáccsá.

Persze változtak az idők, s változtak az emberek – a magyar Művelődési Minisztériumban is. 1994-ben történt – akkor már Fodor Gábor volt a miniszter –, hogy egy, az egész magyar költségvetést revideáló akció során azt az alapot is, amely ennek a pályázatnak az anyagi részét biztosította, levágták 30%-kal. A Töttössyné helyén ülő minisztériumi tisztviselő pedig önhatalmúlag lefaragta a nagykuratórium által előzőleg jóváhagyott, sőt ki is értesített támogatási döntéseket. Tiltakozásunk ekkor egyenesen Fodor Gáborig és a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökéig, Lábady Lászlóig ment, csak az ő közbelépésükre sikerült visszatérni az önkényes osztályvezetői döntésre.

Az ilyen konfliktusok után aztán működésbe lendült – és szerintem jól működött – ez a rendszer. Később Egyed Albert, majd Elekes Botond voltak ennek a minisztériumi főosztálynak a vezetői, s egy kiváló titkárnő, Cs. Muzsnay Enikő, akinek a sokszor zavaros ügyek tisztázásában igen sokat köszönhettünk. A végén aztán már nem tudom, melyik kormány megszüntette ezt a minisztériumi alapot, és a hatáskörét (a pénzzel együtt) átruházta a Bethlen Gábor Alapnak.

1989 előtt az volt a rendszer, hogy minden kiadónak volt egy éves dotációja, ebből fedezte a rezsit, és előlegezte meg a készülő könyvekkel kapcsolatos költségeket. Aztán a kész könyvet átvette az állami könyvterjesztő, ki is fizette egy tételben, amit visszafizettünk az államnak. Én valami ilyesmit tartanék ma is kiinduló ötletnek… Persze most már kétszáz kiadó van Erdélyben legalább, kétszáz kiadónak pedig nem lehet dotációt adni. Ezt tartanám egészséges megoldásnak: kiválasztani azokat a kiadókat, akik az asztalra már komoly dolgokat letettek, akkor azt mondani: neked adok dotációt, és aki azon kívül ki akar adni könyvet, harcoljon a piacon. Persze ez a piacgazdaságnak a teljes – vagy legalábbis egy faramuci – tagadása, úgyhogy biztosan nem lehet megcsinálni…

GÁ: Dehogynem, kiadói programokat támogatni.

DGy: Van ilyen megoldás az EMKE hatáskörében is, mert végül Dáné Tibi volt ebben a nagy – az ő EMKE-elnöksége időszakában alakult ki és rendeződött jogilag is a Magyar Házak hálózata, amelynek egységei főleg szórványvidéken működnek, és amelyek kapnak egy egyhavi dotációt a fizetésekre, a rezsire. És működnek, és csinálnak még kismillió dolgot azért a pénzért. Azonkívül pályáznak is erre-arra-amarra, de van egy alap, amely létbiztonságot jelent számukra. Ez talán működne a könyvkiadásban is. De nem fogják megcsinálni, egész biztos.

A jelenlegi pályázati rendszernek van egy nagy hátránya: eseti kezelésre van beállítva, s nem teszi lehetővé az adott kiadó számára a távlati tervezést. Hogy én mint kiadó a következő évben mit adhatok ki, az attól függ, mire tudom összeszedni a kiadáshoz szükséges pénzt. Ha tőlem függne, én adnék az arra – legalább 10 évi munkával bizonyítottan – valóban érdemes kiadóknak egy meghatározott működési alapot, s azon felül lehetnének a pályázatok, amelyek a kiíró által fontosnak tartott témákra adnának eseti támogatást. Hiszen egy valamirevaló kiadónak a belső munkatársak fizetésére, székhelyének bérére és rezsijére is költenie kell, ezt kiadott könyvei „nyereségéből” kellene kiállítania, ami a mai helyzetben illúzió.  

Ez a mostani rendszer még egy veszélyt hordoz magában: a klientúra-építés csábítását. Ha én három kiadónak adok támogatást, akkor engem hárman szeretnek, ha 33-nak adok, akkor harminchárman fognak szeretni. A pályáztatónak – ha az a könyvszakmán kívülről osztogatja a pénzt – nyilván ez az érdeke. Ez a másik oka annak, hogy az egész pályázati rendszert rossznak tartom – rossznak tartottam már ezelőtt 20 évvel, akkor, amikor megindult.

Persze engem ma már senki meg nem kérdez. Kutyaugatás nem hallatszik az égbe – pláne innen, a Madarasi Hargita tövéből, ahol beszélgetünk.

De ez a bekebelezés – vagy ne legyek rosszhiszemű: a civil szféra feladatköreinek átvétele az RMDSZ részéről – egyébként nem csak a könyvkiadás gondja.

Ma már senki nem emlékszik arra, hogy induláskor az RMDSZ két pilléren állt: volt egy Szövetségi Képviselő Tanács (SZKT), és volt egy Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET) – ez utóbbiban képviseltették magukat a jelentősebb civil szervezetek: az EMKE, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Pedagógusszövetség és a többi. Az elnöke Csávossy György volt, s a gyűlésein, ahol a civil szféra különböző problémái, megoldásra váró gondjai kerültek megvitatásra, ott ült Jakó Zsigmondtól és Benkő Samutól Gyimesi Éváig mindenki, aki ezen területek valamelyikén tevékenykedett. Már akkor volt egy szépséghibája, hogy ennek az egész grémiumnak egyetlen szavazata volt az SZKT-ban, ahol az RMDSZ döntései, határozatai születtek. De mégis volt egy fórum, ahol elmondhattuk a magunk gondjait, javaslatait, megvitathattuk őket.

Aztán egy adott pillanatban az RMDSZ elkezdte a civil szféra egyes területeinek irányítását a maga hatáskörébe vonni: kiépítette a maga ügyvezető alelnöki rendszerét, amely ma működik. Annak idején, amikor elindult ez a folyamat, Markó Bélát (már ő volt az RMDSZ elnöke) többen is próbáltuk meggyőzni róla, hogy ne menjen ezen az úton, hogy hagyják a civil szférához sorolható testületeket a maguk körében tevékenykedni. Egy alkalommal, emlékszem, Benkő Samuval kerestük fel egy kolozsvári útja alkalmával, később egy, a Pallas-Akadémia által szervezett szegedi író-olvasó találkozó alatt próbáltam őt győzködni: „Te, Béla, ha a kultúra az RMDSZ kezében van, akkor azok a vidéki emberek, akik szívesen dolgoznak a kultúrában, de nem érdekli őket a politika, vagy nem értenek egyet az RMDSZ-szel, félre fognak állni. Nem lehet egy politikai szervezethez kötni a kultúrát, azt csinálják azok, akik a kultúrát akarják csinálni, a politikát meg csinálják azok, akik ahhoz értenek.” De hiába érveltem. Különben nemrég fedeztem fel, hogy ez a stratégiaváltás Domokos Gézát is foglalkoztatta: memoárjának, az Esélynek egy helyén[1] is előjön – méghozzá az RMDSZ arculatváltásának összefüggésében –, de ő sem tudott eredményre jutni. 

Végül a SZET – ez már a Csávossyt követő Kelemen Hunor elnöksége idején történt – meg is szűnt.

Az RMDSZ és egyik-másik civil szervezet között különben azelőtt sem volt felhőtlen a viszony, különösen vidéken. Némelyik megyei RMDSZ tisztségviselő átvette az egykori pártapparátus modorát, úgy gondolta, hogy minden magyar ügyben az övé az utolsó szó. Volt olyan esetünk, hogy a megyei RMDSZ-elnök megfenyegette az EMKE helyi emberét, hogy ha nem csinálja azt, amit ő mond, akkor kirúgja.

De a szereptévesztő helyi kiskirályok basáskodásánál voltak komolyabb gondok is, és én mint akkori országos EMKE-elnök ilyenekkel is szembesültem. Történt például, hogy az egyik helyi EMKE-szervezet számára adódott egy ingatlan megvásárlásának a lehetősége, amelyet a helyi Magyar Ház céljaira akart megszerezni, s pályázott is rá az (akkor még meglévő) Illyés Alapítványnál. Első fordulóban nem kapta meg a teljes összeget, de lekötötték az elég jó helyen, a városka központjában lévő emeletes házat. Következő pályázati fordulóban ismét pályázott a még hiányzó összegre, de azt már nem ő kapta meg, hanem a helyi RMDSZ, méghozzá – mivel politikai szervezetként nem pályázhatott – egy szomszéd városban működő civil szervezet neve alatt. És én még azt sem tudtam elérni, hogy az ingatlan a helyben működő civil szervezetek közös Magyar Háza legyen, s hogy megállapodásban rögzítsék használatának módozatait.

Ebből az esetből is tanulva, én akkor megpróbáltam az RMDSZ belső alkotmányába bevinni egy olyan fejezetet, amely helyi szinten szabályozta volna a RMDSZ és a helyi civil szervezetek viszonyát – ez sem sikerült.

Különben én a szatmárnémeti kongresszuson fejeztem be teljesen az RMDSZ-szel való kapcsolattartást. Ennek napirendjén bizonyos alapszabály-módosítás is szerepelt, s ebben valamilyen kultúrát érintő téma került napirendre – elő tudnám szedni pontosan, hogy miről volt szó, de nem is érdekes. Én is jelentkeztem hozzászólásra, felmentem a mikrofonhoz, elkezdtem a mondókámat, de a harmadik mondatnál Frunda, aki épp elnökölt abban a fázisban, megállított, s azt kérdezte, hogy leadtam-e ezt a javaslatot előzőleg írásban. „Nem adtam le – mondtam –, most mondom el.” „Na, akkor, kérem, köszönöm szépen a hozzászólását! Ha nem adta le, akkor nincs miről beszélni” – és lezavartak a pódiumról.

Aztán az EMKE-ben lejárt a mandátumom. Azóta maradt a morfondírozás, és csak ilyenkor bosszankodom, amikor előjönnek ezek a régi dolgok. Persze, amikor a 90. évet betöltöttem, jött az RMDSZ-felmagasztalás is, hogy ilyen munka, olyan munka… De a fene egye meg, engem ne tiszteljenek meg azért, mert elértem a 90 évet, ha akkor, 70 éves koromban nem figyeltek oda arra, amit mondtam. Sőt, kivették a kezemből a mikrofont…

GÁ: Azt eddig is tudtam, hogy ez a rendszer ma elavult, de megrázó volt hallani, hogy már eleve rossz volt.

DGy: Lehetett sejteni, hogy ennek mi lesz a következménye. És akkor itt-ott-amott elkezdtek az elégedetlenek másfelé kacsintgatni, pláne, hogyha még támogatást is kaptak Magyarországról. Aztán hamar kiderült, ott is csak a duma volt nagy.

GÁ: Az, hogy a Communitas-pályázat nyomdaköltséget támogat, hogyan fogalmazódott meg, és miért e mellett döntöttek?

DGy: Ez a Communitas Alapítvány létrejöttétől kezdve így volt. Aztán volt egy olyan pillanat – ez már a 2000-es évek elején történt –, amikor a kultúra tevékenységi területein az RMDSZ felkérésére különböző helyzetfelmérések és távlati cselekvési tervek készültek. A könyvkiadás helyzetéről Hajdú Áron készítette el a maga előterjesztését. Egy Takács Csaba által összehívott gyűlésen, ahová a könyvkiadókat hívták meg, megvitattuk ezt a tervezetet. Utána az RMDSZ megfogalmazta a maga végkonklúzióját, miszerint a könyvkiadási pályázatok lebonyolítását átutalták a Communitas Alapítvány hatáskörébe. És azóta ez van.

H. Szabó Gyulának van egy mondása: „Pénzt csak egyféleképpen lehet elosztani – rosszul.” Nos, ez azért nem egészen így van: a könyvkiadásnak vannak nem csak tartalmi, de szigorúan szakmai kritériumai, és ezeket a valóságba átültetni, számonkérni nyilván a könyvszakma dolga volna. A két világháború között is volt sok-sok intézmény, szervezet, amely könyvet adott ki. De érdemi támogatást – nem csak anyagiakban – az Erdélyi Szépmíves Céh és a Minerva kapott (utóbbi nyilván más formában), s ők egyúttal tartalmi és könyvszakmai mércét is állítottak fel. Állhat egy kuratórium nagyon okos és tisztességes emberekből. De – hangsúlyozom – a könyvcsinálás egy szakma. Aztán az egész a történelem süllyesztőjébe került, s ma az RMDSZ által kinevezettek grémiuma bírálja el a Communitas-pénzből a könyvkiadás támogatására befutott pályázatokat.

GÁ: Mikortól mondhatjuk azt, hogy nem tartotta el saját magát például egy regény?

DGy: A mai példányszámokat szégyen ki is mondani. Háromszáz-ötszáz példány, attól függ, hogy mennyit ad a pályázat a nyomdaköltség támogatására. Ott próbál a kiadó lavírozni, hogy lecsökkenti a példányszámot. Sajnos ez a példányszám-dolog a könyveink piaci forgalmazásának egyre megoldhatatlanabbnak tűnő gondjával is összefügg.

Hát ez a baj: egy kiadó nem engedheti meg magának azt, hogy saját terjesztőt tartson fenn. A Polisnál egészen 2000-ig volt önálló terjesztője a kiadónak. Abban az időben még a könyvimport sem indult meg Magyarországról rendszeresítve, s a Polis részben abból is élt, hogy Magyarországon ott volt a rengeteg eladatlan könyv – én is jártam abban az Ócsai úti raktárban, egy tyúkfarmnak készült épületegyüttesben, amit a Magyar Könyvterjesztő bérelt. Egész hegynyi Szőcs Géza-kötet, Csiki László meg ilyenek voltak. Mi akkor azt mondtuk: hozzuk haza ezeket a kitántorgott erdélyieket, hogy legalább itthon fogyjanak el – és teherautószámra hoztuk a könyvet Magyarországról nagyon olcsón. És Papp-Zakor Bandinak, aki akkor a Polisban a könyvterjesztés felelőse volt (jelen pillanatban a Kolozsvári Rádiónak a bemondója, 2000-ben hagyott ott minket a rádióért) volt egy hálózata, amit kiépített Nagybányától egészen Aradig, főleg a szórványvidéken, s Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Nagyváradon, Nagyszalontán, Aradon is voltak üzleti kapcsolataink, ahová nem csak a saját könyveinket, hanem magyarországi forrású importkönyveket is szállítottunk. Amikor a magyarországi könyvkereskedelem felébredt, és elkezdte megszervezni saját magát a határon túlra is (meg hát Bandi is itthagyott minket), az egész meghalt.

Közben persze voltak olyan akcióink, mint a Remekírók Diákkönyvtára sorozattal, amelynek köteteit nagyon jól tudtunk forgalmazni vidéki tanárokkal való kapcsolatépítés révén, úgyhogy ők a saját diákjainak akár százas példányszámban is megrendelték ezeket a köteteket. De miután már nem volt saját könyvterjesztője a kiadónak, az egész problematikussá vált.

Mert a könyvterjesztés, a könyvkereskedelem ma már üzlet, különösen az magyarországi viszonylatban. Volt olyan esetem, amikor elvittünk a budapesti könyvvásárra, az Ünnepi Könyvhétre egy jó szállítmányt, minőségi könyvekkel. A Rákóczi úti nagy könyvesboltban bemutatónk is volt velük, aztán a megmaradt mennyiséget átvették, s amikor egy év múlva arra jártam, azt mondták, hogy itt van, vigyék, mert nem adtunk el belőlük egyet sem. Persze, hogy nem adták el, mert a könyveink el voltak dugva egy sarokba, a kutya se mondta azt, hogy ez itt van.

Pedig a határokon túli magyar könyveket nem volna szabad így kezelni. Annak idején, az Anyanyelvi Konferenciával társulva, volt is egy olyan próbálkozásunk, hogy minisztériumi támogatással hozzunk létre egy határon túli magyar könyvesboltot. Ez nem sikerült. És ott volt az Akadémiai Kiadótól nyugdíjba került Zöld Ferenc könyvesboltja, a Margit körúton, amelyben ő próbált határon túli könyvkínálatot is fenntartani, de belebukott. És ott volt Bihari Zoltán kísérlete. Ő is elment egy pár ezer euró értékű könyvünkkel, mert egy idő után nem számolt el azzal, amit eladott, csak kérte az újabb és újabb kiadványainkat.

A Polis kiadványai – sajnos – az utóbbi időben nagyon leapadtak. Az első időben húsz könyvünk is jelent meg egy évben, most alig öt-hat. Ha a tízet eléri, az már nagy teljesítmény.

GÁ: Maga a magyarság is apad Erdélyben, és azon belül a kultúra iránti érdeklődés drasztikusan csökken. Márpedig szerintem nagyon fontos, hogy minél több kiadó maradjon meg, mert az biztosítja a sokszínűséget. Következésképp nem lehet tartani azt a címszámot, ami volt.

DGy: Én, amikor bemegyek Udvarhelyre, a könyvesboltokat mindig végigfutom, és látom, hogy a kirakatban jóformán nincs erdélyi könyv. Mind magyarországi meg hitbuzgalmi könyvek, gyerekkönyvek. Bent, a boltban persze van Kriterion-polc, Gutenberg-polc, a Polisnak is van egynéhány könyve. De a magyarországi behozatal és konkurencia, az nagyon érzik, és fordítva, szintén érzik az, hogy a mi könyveink viszont Magyarországon nem mennek. Tehát amennyire a változáskor számítottunk arra, hogy hű, most majd tizenötmillió magyarnak fogunk könyveket csinálni, az nem jött be. Az első években még-még, valamennyire önállóan ott tudott lenni egy standon akár még a Polis is, s persze az Ünnepi Könyvhéten meg a tavaszi Könyvfesztiválon, de későbben már oda szorultunk, hogy a Könyves Céhnek volt egy sátra, a Pallas-Akadémiának egy másik, külön, és mi hol ide, hol oda húzódtunk be. Most aztán végképp nem tudom, hogy mi a helyzet. Nem beszélve arról, hogy a jó könyveinket és a jó szerzőket elhappolják a magyarországi kiadók: Szilágyi István utolsó regénye ott jelent meg, Markó Bélának a verskötete szintén, hogy csak ezt a kettőt mondjam – a fiatalokat már nem is mondom, mert azok eleve ott vannak. És azok a könyvek esetlegesen kerülnek ide vissza hozzánk, Szilágyi vagy Markó saját olvasóközönségéhez. Tehát ezért volna fontos valahol számontartani a kiadványainkat. Egyébként kicsit az az érzésem, a kiadók is elkényelmesedtek már a reklám szempontjából, megelégszenek azzal, hogy felteszik a megjelent könyvüket a saját honlapjukra, aztán akinek kell, ott van, rendelje meg.

Én nem is értem: ma valahol a Királyhágónál megint van egy határ, s ami azon túl megjelenik, csak esetlegesen jut el Belső-Erdélybe. Pedig ott jelent meg a Várad, Aradon ott az Irodalmi Jelen, jó könyvek jelennek meg Temesváron, de mindez mintha nem is Erdélyben volna. Az én szavam, persze, még a Cekend tetejéig se hallatszik már, annyira nem hallgatnak meg, ha mondom is, nem érdekel senkit, de valahol ezt a nyilvántartást intézményesen meg kéne csinálnia, mondjuk, a Könyves Céhnek. Hogy egy valakit ráállítson egyrészt a 2000 utáni hazai magyar könyvtermés bibliográfiai számbavételére, másrészt az újabb megjelenésekről való folyamatos tájékoztatásra. Amikor a Könyves Céh megalakult, az alapszabály-tervezethez nekem voltak kiegészítő észrevételeim, azok között ez is ott szerepelt.

GÁ: A Könyves Céh az elején EMKE-kezdeményezés volt, ugye?

DGy: Amikor 90-ben megindult az élet, voltak olyan egyesületek, amelyek maguktól nem tudtak boldogulni: a törvényszéki bejegyzés is eléggé komplikált volt, és nem is mindenki mert önállóan lépni. És akkor született egy ötlet, hogy ezek legyenek az EMKE tagjai, és mint EMKE-tagok, az EMKE-nek a cégbejegyzése alapján legálisan működhetnek… Közben kezdtek megalakulni a különböző szakmai egyesületek, például a Pedagógusszövetség, a Dalosszövetség, a Táncszövetség. Ezek már nem egy helyhez voltak kötve, hanem országosan próbálták a szakmát átfogni. Nos, ebben a sorban alakult meg a Könyves Céh is mint egy szakmának a szervezete. Aztán ahogy én látom, mára az EMKE is eléggé belterjessé vált.

De a Könyves Céhnél más probléma is van: amíg rajta keresztül történt a hazai könyvkiadás-támogatási pénz elosztása, addig a Könyves Céhnek volt egy bizonyos súlya. És volt még az is, hogy vitte a könyveinket Magyarországra, ahol Könyves Céhként gyakorlatilag az egész romániai magyar könyves szakmát képviselte. Legalábbis formailag vagy papíron valamennyire. Miután ez megszűnt, ő is egy gittegylet lett a többiek között, akinek még ráadásul apparátusa sincsen arra, hogy nyilvántartsa az egész hazai könyvtermést. És illetékessége sincsen, mert ebből a presztízsveszteségből következett aztán az, hogy sok kiadó be se lépett a Könyves Céhbe, részben pedig, akik beléptek, azok közül is sokan kiléptek vagy kikoptak az idők folyamán. Tehát ahhoz, hogy a könyvszakma egy sereg problémával a megoldás felé elindulhasson, a Könyves Céhet mint intézményt kellene talpra állítani.

GÁ: Voltak-e a Könyves Céh szervezésében könyvkiadásra vonatkozó viták, tanácskozások?

DGy: Szakmai beszélgetések inkább a 89 előtti Kriterion-időszakban voltak, főleg a 70-es években és a 80-as évek elején. Ott voltak erre a Korunk-délelőttök, amelyek egy-egy könyvhöz kapcsolódva elemezték egy-egy tudományterület problémáit: volt egy nagy kerekasztal a néprajzi kutatásokról és a néprajzi kötetek kiadásáról, aztán amikor megjelent Marosi Ildikótól az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, akkor volt egy az irodalomtörténet, irodalomkutatás problémáiról, aztán az egyik Napsugár-évfordulókor volt a gyermekkönyvekről. Tehát ilyenfajta beszélgetések, ahol nyilvánvalóan elég sok érintett ember, írók is, de kiadók is, szerkesztők is összejöttek, és kívülálló emberek is. Aztán ott volt az a vita (sőt kettő is), amelyet a kiadó a Romániai Magyar Írók sorozat kapcsán szervezett. Ennek alapja a távlati terv volt, amelyet sorozatszerkesztőként én állítottam össze, s amely ki volt küldve néhány embernek. A vélemények közül megvan például az Izsák József referátuma, megvan a Méliuszé, a Debreczié, mert ő volt akkor ott a Tanügyminisztériumban a magyar oktatásért felelős, és ő adta románul a referátumot arról, hogy az oktatás szempontjából mi az, ami szükséges volna a sorozatban. Érdemes volna mai szemmel ezeket a szakmai vitákat megnézni. Mert ez egy fontos dolog volt, és hogy mennyire, azt a szakmai háttér összefüggésében a Kriterion 89 előtti román kiadványai kapcsán lehet érzékelni. Ezt a kapcsolati hálót ugyanis Domokos Géza nagyon jól kihasználta. Egyrészt nyilván egy román írónak nem volt mindegy, hogy magyarul is megjelenik a verseskötete, novelláskötete vagy a regénye, s ez anyagilag is kötötte a Kriterionhoz, másrészt pedig, amikor arra került a sor, ezek közül nem egynek a támogatására is számítani lehetett a kiadó felső szerveinél. Ilyen eset történt például Nicolae Manolescuval, aki most az Írószövetség elnöke, s a 80-as évek vége felé, a szorongattatások idején írt a román–magyar irodalmi kapcsolatok egy jeles kutatójának, Avram P. Todornak a kötetéről a kiadót is elismerően méltató kritikát – különben erre ő ajánlotta fel magát. Domokos Gézának tehát a románok felé is jó kapcsolatai voltak, és amikor az Írószövetségben valamilyen probléma volt, akkor fajsúlyos emberek álltak a háta mögé. Utólag ezt érzem nagyon fontosnak a Kriterion munkájában, és most egy pillanatra felvillant bennem az, hogy ezt meg is kéne írni, mert a Bartha Katalin Ágnes interjúkötetében erről ugyan említés történik, de nekem megvannak ezeknek a beszélgetéseknek a jegyzőkönyvei, és megvannak a hozzászólások. Most, hogy Ágnes kérdezte, hogy a könyvkiadással kik foglalkoztak, visszakerestem a régi dolgokra. Persze találtam új kutatásokat is, amelyek azonban érdekes módon a régi időre vonatkoznak. Egyrészt ott van Lázok Klára tanulmánya, amelyik a cenzúrát kíséri végig, ott van Győrffy Gábornak korábbról, és Kiss Ágnesnek a frissen megjelent könyve ugyanerről a témáról. Igaz, ezek inkább a két háború közötti, illetve a 89 előtti dolgokkal foglalkoznak.

Visszatérve a könyvszakma mai problémáira, én nem tudok arról, hogy komolyabb könyvszakmai megbeszélés lett volna. Tudomásom szerint a legutolsókra akkor került sor, amikor az RMDSZ művelődési osztálya kidolgoztatott néhány fejlesztési vagy távlati stratégiát: Gyimesi Éva csinálta a felsőoktatást, Lászlófy Pali az általános és középfokú oktatást. És volt Hajdú Áronnak egy összefoglalója a könyvkiadásról. Amelyiknek az lett a folytatása, hogy a Communitas Alapítvány saját hatáskörébe vonta a könyvkiadás-támogatási pénz elosztását. Az is megvan nekem. Na, szóval ezt szeretném megírni, ezt a szakmai hinterlandját a kiadóknak. Hogy ki mindenki állott ott, és milyen problémák is voltak.

GÁ: Annak, hogy Romániai Magyar Könyves Céh nem működött megfelelőképpen, az egyik negatív következménye az, hogy a szakmai mércék nem adottak. Gyakorlatilag senki nem kéri számon a kiadókon, egymáson se kérjük számon, ugye.

DGy: A másik dolog, amit végképp nem értek, hogy az RMDSZ miért áll be könyvkiadónak? Ott volt az Ábel Kiadó, amelyet – akkor, amikor a Tanügyminisztérium megszüntette a Tankönyvkiadó kolozsvári szerkesztőségét – azért hoztak létre, hogy legyen egy magyar tankönyvkiadó. Most meg az Ábel kiadja azt, amit ér. És a magyar iskolák számára a tankönyveket, külön pályázatok útján, amelyeket a Tanügyminisztérium bonyolít le, kiadja, aki éri. Az Iskola Alapítvány pedig kiad mindenféle nem tankönyv jellegű dolgokat. Rendben van, de ki ért ott a könyvkiadáshoz? Ez sajnos mind azzal függ össze, hogy az RMDSZ leépítette a civil szférát.

Persze, aki nem dolgozik, az nem hibázik, de nem az a megoldás, hogy elveszem attól, aki eddig csinálta, és csinálom rosszabbul. Na, mindegy, szóval ezért kellene talán ezt az egész számbavételt elindítani azzal, hogy vegyük számba, mi van.

Annak idején, amikor mi elindultunk, volt egy ilyen szándék, hogy magyarországi kiadókkal kapcsoljuk össze magunkat, aminek ők azért örvendtek, mert hoztunk egy kis pénzt támogatásban, mi pedig azért mentünk bele a közösködésbe, mert a könyveink a Jelenkorral meg a Balassi Kiadóval való kapcsolat révén eljutottak magyarországi könyvesboltokba. Aztán egy idő után üzlet lett az egész. Újabban pedig ez a divat, hogy az erdélyi írók javát szépen lenyúlják. Van Kós Károly-sorozat, van Bánffy-sorozat, Bornemissza Karola… csak azokat sorolom, akik, mondjuk, engem érdekelnek, azért, mert tudom, hogy itthon mi történt körülöttük. Sokszor eszembe jut az, hogy politikai gazdaságtanból tanultunk egy csomó rosszat a kapitalizmusról, és lassan-lassan rájövünk arra, hogy mind igaz.

GÁ: A kultúra működtetése, legalábbis kisebbségi körülmények között, valószínűleg csak valamiféle központi támogatással oldható meg, mert ha nem marad fenn a sokfélesége, el fog sorvadni.

DGy: Egy rugalmas kiadói koncepcióba a sokféleség belefér, s erre szükség is volt, mert az 1969-es törvény szerint magyar könyvek kiadására is rendelt román kiadók ezt a hatáskört rendre lerázták magukról. A Kriterion pedig rendre felvállalta őket, igazán nem lehetett tehát vádolni egyszínűséggel… Az egyetlen, amivel vádolni lehetett, hogy magyar érdekeltségű, tehát egy csomó magyar kulturális és történelmi dolgot próbáltunk behozni az idők folyamán.

GÁ: És mi történt a Kriterionnal 1990 után?

DGy: A piacgazdaságra való áttéréssel a könyvkiadásnak is számos gonddal kellett megküzdenie, amelyekről bővebben beszélek az ezredforduló küszöbén készített áttekintésemben. Ez annak az interjúnak az utószavában jelent meg, amelyet Beke György készített velem.[2] Szigethy Rudolf bibliográfiája alapján a rendszerváltástól 1998-ig a Kriterionnál összesen 227 magyar nyelvű könyv jelent meg. A Kriterionnál nyilván ez a 227 cím is olyan nagy zuhanás, hogy érthetővé tételéhez több tényező ismeretére van szükség. Az első, hogy az RMDSZ elnökeként politikai téren rendkívül igénybe vett Domokos Géza átadta a kiadó vezetését H. Szabó Gyulának. Nekem az az érzésem, hogy neki kezdettől sem volt már olyan tekintélye a saját kollégái között, mint amilyen Gézának volt, de az akkor még létező kiadói főhatóságok vonalán is nehezebben tudott egy-egy ügyet képviselni. Én 1992-ig dolgoztam együtt vele a Kriterionnál, a kolozsvári szerkesztőségben, és elég sok problémánk adódott abból, hogy Gyulának a vezetési stílusa más volt, a döntései is nemegyszer bizonytalanok. 

Persze a helyzet más vonatkozásokban is sokszorosan változott. Bukarestben Szemlér Judit vette át a magyar szerkesztőség vezetését, az Albatrostól átjött Osvát Annamária, s egy időre visszatért a régi Irodalmi Könyvkiadó-gárdából V. András János, de feljött Kolozsvárra, az egyetemre Szilágyi N. Sándor. Kolozsvárt – mint említettem – a műszaki szerkesztést Bálint Lajostól átvette Géczi A. János, a szerkesztőségből elment az egyetemre Egyed Péter, viszont bővült a szerkesztőség Vofkori Máriával, majd egy álláskereső pályázat nyomán Bréda Ferenccel, Dáné Tibor Kálmánnal és Papp-Zakor Andrással, később Szilágyi N. Zsuzsával.

Akkor a Kriterion még mint állami kiadó működött tovább, s bár különböző ágazatokban elindultak már a privatizálások, ez a könyvkiadókra egyelőre nem vonatkozott. Sőt, az a fenyegetés is fölöttünk lebegett, hogy létrehoznak egy csúcskiadót, amelynek a Kriterion csak egy részlege lett volna, lassú elsorvasztásra ítélve.

Közben, mindjárt az első évben, 1990 júniusában létrejött a Kriterion Alapítvány, azzal az elgondolással, hogy az új helyzetben az általános kulturális célkitűzések mellett a romániai magyar könyvkiadást is támogassa, és a hozzá befolyt anyagi támogatásokat erre a célra hasznosítsa. Az alapítók a Kriterion akkori alkalmazottai voltak, az elnöke Domokos Géza, s a székhelye szintén Bukarest. Fő bevételi forrása pedig a Göncz Árpád (akkor még a Magyar Írószövetség elnöke) és Glatz Ferenc (művelődési miniszter) nevével fémjelzett „Könyvet Romániának” akció volt, amelynek keretében a magyarországi Könyvterjesztő Vállalat raktáraiban elfekvő könyvkészletből jöttek igen jelentős tételek. Ezt a könyvmennyiséget aztán a Tőzsér József, az egykori szövetkezeti könyvterjesztő hálózat csíkszeredai igazgatója által létrehozott könyvesbolthálózaton keresztül értékesítették. Az Alapítvány stratégiai célja elsődlegesen egy saját nyomda létrehozása volt, s mivel a rohamos inflációban a pénz gyorsan elértéktelenedett, azt ingatlanok vásárlásába fektették be.

Kezdettől fogva megnyilvánult az igény arra is, hogy az Alapítvány a Kriterion Könyvkiadót is támogassa, de ez elől elzárkóztak. S az 1992. július 21-én, Csíkszeredában megtartott közgyűlésen egy stratégiai húzással (Tőzsér teljes létszámban beléptette az alkalmazottait a Kriterion Alapítványba) oly módon módosították az alapszabályt, hogy abból gyakorlatilag kizárták az egyelőre állami kiadói kényszerzubbonyban vergődő Kriterion támogatását. Ugyanezen a közgyűlésen szavazták meg az Alapítvány székhelyének áttételét Csíkszeredába. Ennek aztán a továbbiakban több negatív következménye lett. Az Alapítvány – hogy úgy mondjam – „lerázta nyakáról” a Kriterion Könyvkiadót, olyannyira, hogy egy esetleges privatizációjában sem kívánt részt vállalni, a régi Kriterion „nemzetiségi könyvkiadó” profiljához hozzátartozó többi kisebbségek pedig eltávolodtak a Kriteriontól (legnagyobb részük a saját Kisebbségi Tanácsa útján kereste meg a módját szellemi értékeik közvetítésének saját etnikai közösségeik felé).

Az, hogy a Kriterion Alapítvány elhatárolódott a kiadó gondjainak felvállalásától, arra vezette H. Szabó Gyulát, hogy más megoldást keressen. Sikerült kapcsolatot találnia a magyarországi József Attila Alapítvány felé, amelynek szándékában állott támogatni a határon túli magyar könyvkiadást (nem csak az erdélyit, hanem a felvidékit és a vajdaságit is). Így jött létre 1992 késő őszén romániai viszonylatban a Mentor Kiadó és a több kiadót és lapszerkesztőséget tömörítő Écriture Kft, s így született a Polis, amelyikről az volt a közös álmunk, hogy amikor annyira meg fog erősödni mint magánkiadó, a privatizálás rendjén megveszi a Kriteriont.

A Polis román-magyar vegyesvállalatként indult, tulajdonosa 50%-ban a József Attila Alapítvány kft-je volt, hazai alapítóinak másik része a Kriterion kolozsvári szerkesztőségének alkalmazottjai (én akkor már mint nyugdíjasa) és természetesen H. Szabó Gyula. Még a Polis bírósági bejegyzése is a Kriterion kolozsvári helyiségének címére történt. Az új kiadónak a Kriterionnal jó kapcsolata volt: megegyeztünk abban, hogy amikor bejön egy kézirat, eldöntjük, hogy most ez Kriterion-kötet lesz-e, vagy Kriterion és Polis, vagy csak Polis. És ez így működött két éven át. Az 1993-ban megjelent első három könyvünkből kettő volt közös (Nagy Imre helikoni írói arcképsorozata és Göncz Árpádnak egy kisregénye), 1994-ben a tizenkettőből hat, köztük egy sorozat – benne Herczeg Ferenctől a Pogányok, Móricz Zsigmondtól az Erdély-trilógia, majd 1995-ben Kodolányi Jánostól a Julianus barát), amelyen át a magyar nemzet történetét kívántuk megismertetni történelmi regények útján. (Ez a sorozat különben ma is él a Kriterionnál.) Közben aztán a Polis számára találtunk önálló – üzletnek is alkalmas – helyiséget. Aztán a Polis is megfogyatkozott. Dáné Tibi elment az RMDSZ-hez, Vofkori Mária elment Kanadába. Géczi János maradt, de ő valami személyes konfliktus miatt kilépett a Polisból. Ekkor lett társtulajdonos Unipan Helga, aki azóta – akárcsak annak idején Deák Feri a Kriterionnak – a Polis könyveinek arculat-meghatározó tervezője.

De visszatérnék a Kriterionhoz. H. Szabó Gyulának időközben rendkívül nehéz helyzetekkel kellett megbirkóznia: a kiadónak ki kellett költöznie a Scînteia-házból, a kolozsvári szerkesztőségnek az egykori Királyi Tábla épületéből, s meghúzódnia egy szűk első emeleti háromszobás helyiségben, a Kornis (Samuil Micu) utcában.

A József Attila Alapítvánnyal sem volt felhőtlen a viszonyunk: mi nagy lelkesen összeállítottunk mindenféle kiadói terveket, aszerint, hogy hol éreztük az eddigi hazai magyar könyvkiadás hiányát, és hogy milyen irányban volna érdemes még nyitni (ezt indította az említett Göncz Árpád-könyv, s folytatták volna az „elnök-írók”-sorozat további kötetei: Václav Havel és Leopold Senghor, Szenegál akkori „költő-elnöke”). A József Attila Alapítvány képviselője viszont elkezdte játszani a felső hatóság szerepét, s felülbírálta a terveinket, elképzeléseinket. Ezt nyilván nem hagytuk szó nélkül, a vége az lett, hogy ők kiléptek, és átadták nekünk a részüket.

Aztán történt egy roppant kellemetlen dolog, ami hosszú időre megrontotta a viszonyunkat a Kriterionnal. Domokos Géza megírta Kriterion-emlékeit (az Igevárat), amivel az volt az elképzelése, hogy milyen szép lesz, ha ezt a könyvet azok csinálják meg, akik hozzá lelkileg közel állnak. (Közben neki H. Szabó Gyulával voltak más természetű konfliktusai, Gyulát tehát ebbe a körbe már nem számította bele.) Kitalálta, hogy a könyv legyen a Polis meg a Pallas-Akadémia közös kiadása, Bálint Lajos és Deák Feri tervezzék meg, Egyed Péter és én szerkesszük (akkor már Péter sem volt a Kriterionnál, de ő írt a könyvhöz utószót). Mivel a könyvet Deák Feri tervezte, természetes volt, hogy belekerül díszítő motívumnak a Kriterion emblémája, a lovacska, amelyet különben a Kriterion számára annak idején ő tervezett. Miután a könyv megjelent, H. Szabó Gyula beperelte a Pallas-Akadémiát és a Polist kiadója emblémájának jogosulatlan felhasználásáért. Bíróság elé került a dolog, s bár kétszer megnyertük a pert, hiszen a felhasználás nem kereskedelmi céllal történt, a harmadik menetben a legfelsőbb bíróság az ő javára döntött.

Tehát szép lassan szétváltunk. Persze a Polis nem is erősödött meg annyira, hogy ugrálni tudott volna. És amikor 1999-ben a Kriterion privatizálásának is eljött az ideje, akkorára már szó se volt arról, hogy ebben nekünk (mármint a Polisnak) valami szerepünk lehet. Hogy ki volt az a „szegedi befektető”, akit a sajtó akkoriban emlegetett, azt ma sem tudom.

Szóval a Kriterion Alapítvány odakerült Csíkszeredába, és ebben Tőzsér volt a fő macher. Persze volt egy olyan ága az egész dolognak, hogy az Alapítvány vezető testületében elhatározták (az akkori körülmények között teljesen érthetően): kell a Kriterionnak egy saját nyomdája legyen. És akkor egy csomó pénzt, ami befolyt az Alapítvány számlájára, pénz vagy pedig könyvek a „Könyvet Romániának” formában, beforgatták a nyomdába, illetve – mert hát jött az infláció, és a pénz rohamtempóban értéktelenedett el – vásároltak mindent az égvilágon, amit lehetett. Többek között Gyergyószentmiklóson is van ott az a Csiki-kert. Ahogy szüksége volt a nyomdának pénzre az építkezéshez, fokozatosan eladogatták ezeket az ingatlanokat. És akkor Tőzsér lett a Jani. Ő költözött be az alapítványi központtá lett csíkszeredai Petőfi utcában megvásárolt ingatlanba: ott volt a kiadója, a könyvesboltja, a könyvraktára, az 1995-ben létrehozott Pallas-Akadémia könyveit a Kriterion Alapítvány nyomdájában készíttette. Mi pedig szépen kiszorultunk, és kiszorult a Kriterion is, mert hiába mondtuk, hogy rendben van, hogy nyomda kell, de azért annak a pénznek, ami a Kriterion Alapítványba bejön, egy részét mégiscsak könyvkiadásra kéne fordítani, de a Kriterion Alapítványnak a bölcs kuratóriuma azt mondta, hogy nem, a nyomda a fontos. Tehát még mielőtt az Igevárra sor került volna, ebből is származtak ellentétek, amikben bevallom, hogy én Szabó Gyula oldalán álltam. Mert ténylegesen szükség lett volna arra, hogy a könyvkiadás jöjjön fel. És nem lehet a Gyula számlájára írni azt, ami a Kriterion Könyvkiadóval a kilencvenes években történt. Mindenesetre a nyomda elkészült, és most nagyon jó, hogy megvan. Hajdú Áron nagyon ügyesen csinálja.

Akkor aztán a Kriterionnal – mondom, mai napig sem tudom, hogy kinek a pénzével privatizált –, Gyulával helyrejött a viszony, mert ahogy Mező Piroska mondja, én nem tudok senkire sem tartósan haragudni, és nem is tartottam értelmét annak. Ő nagylelkűen lemondott a bíróság által megítélt kártérítésről, én pedig napirendre tértem fölötte. Sok mindenben lehetett vele együttdolgozni, és most aztán, amikor Bartha Ágnesnek ez a Kriterion-ankétja elindult (akkor már közeledett az évforduló), különösen összejöttünk. Én nem akarom tudni a legutolsó 30 év adminisztratív és anyagi részleteit, azt, hogy ő miképp tartja fenn a kiadót. De mindenesetre tény, hogy a Kriterion a mai napig az én megítélésem szerint az egyik legjobb kiadó.

GÁ: Érdekes, hogy azért a romániai magyar kiadókon belül van egy szép tematikai megoszlás. Ahogy a Polisnak is van egy markáns arcvonala, a Kriterion is (ahogy a H. Szabó Gyulával készült interjúkból kiderül) tudatosan próbálja a régi Kriterion szellemét továbbvinni.

DGy: Bizonyos vonalait valóban viszi tovább, a másik pedig, hogy változatlanul úgy látom, van egy komoly szellemi kapcsolati háló körülötte… Mert hogy egy adott kiadónál mi jelenik meg, az nagymértékben attól függ, hogy a szerzőnek melyik kiadó jut eszébe, amikor ott áll a kézirattal, vagy amikor elkezdi megírni, és akkor körülnéz, hogy na, most mit csináljon vele… A régi Kriterionnál ez működött. Mert volt a szerzőknek egy széleskörű hálózata, akikkel folyamatosan kapcsolatban voltunk, s akik nagyon sokszor nem is köteteikkel, hanem a lektori véleményükkel álltak mellénk, és támogattak olyan ügyeket, amelyeket aztán sikerült eredményre juttatni. Egy ilyenfajta kapcsolat, érzésem szerint, ma is aktív: a Kriterion névre sokaknál esik le a tantusz. És Gyulának Magyarország felé is jók a kapcsolatai. Meglepődtem a tavaly vagy tavalyelőtt, amikor a Kuncz Aladár-életműsorozat első köteteit láttam, és nagy örömmel követtem ezt az egészet, mert ez egy olyan fegyvertény, ami a régi Kriterionnak is becsületére vált volna. Gyula ellentmondásos ember, de amikor az eredményt nézzük, akkor azt mondom, ma is a legjobb hazai magyar kiadók egyike.

Ami pedig a többieket illeti – most visszatérve a legelső kérdésre –, nekem az az érzésem, hogy mondjuk a Mentornak is és a Pallas-Akadémiának a szervezési formája, a munkatársi gárdának a felépítési formája ezt a hagyományt folytatta tovább.

GÁ: Érdekelne a kézirat-előkészítési folyamat a régi Kriterionban. Volt-e valamilyen bürokratikus minőségellenőrzési eljárás?

DGy: A kiadón belül nem. A kézirat útja régen eleve az volt, hogy a szerkesztő megbeszélte a kiadóban a hozzá beérkezett javaslatot vagy elolvasta a kéziratot, s annak eredményeként került be (vagy nem) a következő készülő tervbe. Aztán amikor a főigazgatósági terv-jóváhagyás után is a talpán maradt, nyomdakész állapotban (ún. „bun de cules” felirattal) felküldte Bukarestbe, ott a magyar főszerkesztő (Szász Béla, majd Botár Emma, később Szemlér Judit) ellenőrző olvasása után esetleg Domokos Gézának is a kezébe került, főképp, ha a cenzúra szempontjából problematikusnak tűnő dolgok voltak benne. A cenzori olvasás után jött vissza a kézirat (immár „bun de tipar” bélyegzővel), s került a műszaki szerkesztő és a könyvtervező asztalára.

GÁ: A rendszerváltáskor ott volt a Kriterionnak a nagy szerkesztői-könyvkiadói hagyománya. A kialakuló új könyvkiadás mennyiben vette ezt át?

DGy: Hogy ez a könyvkiadói hagyomány mennyiben folytatódott a változás után, azt kiadónként kellene megnézni. Nyilván ott voltak a minták, és ott volt a személyi folytonosság is. A Kriterionnál Géczi János, aki a műszaki szerkesztést átvette, Bálint Lajos mellett tanult bele ebbe a munkakörbe, mint ahogy Bálint Lajos annak idején Tóth Samu mellett. És Géczi indította el ebben a vonatkozásban a Polist is, és Unipan Helga vitte tovább, Bálint Lajos pedig, Hatházy Ferivel együtt, a református egyház Misztótfalusi Sajtóközpontjához ment át, és annak könyvcsinálását alakította. Ez akár szervezési szempontból vagy a könyvcsinálás munkafolyamata szempontjából is meghatározó lehetett. És ott volt mindnyájunk számára Gyurgyák János könyve, amelyik szakmai kézikönyv gyanánt szolgálhatott az újonnan pályára lépőknek.

Azt is számításba kell venni, hogy időközben megjelentek az új technikák, s ez korábban elképzelhetetlen változásokra kínált lehetőséget annak, aki tudott élni vele. Annak idején Deák Feri még úgy tervezte a Kriterion-könyvek címsorait, hogy betűről betűre haladva ragasztotta egymás mellé a pesti útjaink során beszerzett letraset betűkészlet általa kiválasztott betűit. Persze, a könyvborítóink attól egyediek voltak, s az évenként megszervezett bukaresti könyvszalonok kiállításán messze kirítt a Kriterion standja a francia könyvcsinálási hagyományokat követő román kiadók standjai között.

GÁ: Gálfalvi Zsolt hagyatékában megtaláltam az első Sütő András-novelláskötetet, gyönyörű vászonkötés, abban korrektúrahiba nincsen, de technikailag is gyönyörű. Honnan volt a könyvkiadói tudás ahhoz, hogy ilyen rendkívülien sikerültek?

DGy: Ez menet közben jött össze. Technikai szempontból az alapember Tóth Samu volt, aki kezdte fiatalon a Méhkas Diákszövetkezet könyveivel, utána az Állami Könyvkiadónak lett a technikai szerkesztője. Azonkívül fontos volt az, hogy mellette ott volt Abodi Nagy Béla, aki a főiskolán a grafikát is tanította. Deák Feri meséli el az egyik interjúban, hogy Abodi Nagy Béla volt az, aki ezen a barátságon keresztül a könyvgrafikára hajlandó vagy valamilyen tehetséget mutató fiatalokat irányította Tóth Samuhoz, ő pedig adott nekik feladatot – Deák Ferinek például 1960-tól, egyetemista korában már jelentek meg különböző illusztrációi kötetekben –, ezek aztán Samu mellett szépen felnőttek. Meg hát ott volt a Napsugár is a maga rengeteg illusztrációigényével. Közben a kiadóhoz került Bálint Laji is, aki, szintén Tóth Samu mellett, jó érzékű technikai emberré nőtte ki magát.

A szerkesztői munkára alkalmas gárda megint menet közben alakult ki. Mert úgy van az, hogy az ember, amikor kap egy kéziratot, méghozzá olyat, amelyhez úgy érzi, hogy nem igazán tudna hozzászólni, elkezdi csipkedni magát, elkezd hozzáolvasni meg körülnézni a témában. Hiszen az mégsem lehet, hogy a szerző többet tudjon, mint a szerkesztő. Ezen a vonalon keresztül aztán az ember egy csomó mindent megtanul.

Aztán a könyveink minőségéhez az is hozzájárult, hogy a kiadó állami pénzből tartotta fenn magát, tehát megengedhette magának azt, hogy – például Kolozsvárt – a nyomdába kerülő könyvön legyen három korrektora. És akármilyen nagy volumenű volt az az esztendő, a Kriterion megengedhette magának azt, hogy a három korrektor egy könyvet kétszer olvasson el. Különben nálunk a technikai szerkesztőségben egy könyv útja azzal kezdődött, hogy amikor lejött a könyv a pecséttel, hogy nyomdába adható, akkor Bálint Laji odaadta valamelyik korrektornak, és az elolvasta a kéziratot előkorrektúrára. Volt olyan, amelyikkel bizony a „Bun de cules” után is sok baj volt. Bálint Laji rettenetesen haragudott például Szabó Gyulára, aki többek között a képzőművészeti sorozatot szerkesztette, s akinek nagyon rendetlen kéziratai voltak. Ugyanakkor a Botár Emma, a Kacsó Judit kéziratai kéziratként is rendbe voltak téve. Szóval a nyomdába adás előtt minden kézirat el volt olvasva még egyszer, és akkor utána volt két korrektúra a nyomdából feljött szedett, tördelt szövegen, és utána el kellett olvasnia a szerkesztőnek is, úgynevezett „Bun de tipar”-ra. Így három olvasás alatt csak kibukott minden hiba, aminek ki kellett buknia. Jó, a könyvszerkesztőnek nem a helyesírásért kellett elolvasnia, hanem azért, mert ő felelt tartalmilag is a könyvért, és az ő fejét vették, amikor a könyvvel baj lett. Egyed Péter például így fizetett Pusztai János egyik regényéért, és Domokos Géza is fizetett stb. És volt még egy utolsó olvasat, a „Bun de difuzare”, amikor ki volt nyomva a könyv, és a könyvszerkesztő visszakapta még egyszer ívekben – de akkor már nem lehetett segíteni a szövegen. És csak ezután kezdték a kötészeti munkát. Tehát ennyi szűrőn keresztülmenve óhatatlanul kiküszöbölődött minden, ténylegesen rendbetett könyvek voltak, és ez nemcsak nálunk volt. Azt Kerekes Gyuri tudná elmondani, hogy mennyire volt így a Dacia magyar szerkesztőségében. De ahogy én láttam, a Creangánál is rendbe voltak téve a szövegek. Azt viszont nem tudom, hogy ők kikkel dolgoztattak Bukarestben. Valószínűleg voltak magyar korrektúrára alkalmas fiatalok, akik A Hétnél, a rádiónál, televíziónál, egyebeknél dolgoztak, és vállaltak korrektúrát is. De az igazi magyarázat, hogy 20 esztendő mégis 20 esztendő. Nem beszélve arról, hogy mondjuk a társaság egy része nem a Kriterionnal lépett le a falvédőről: Botár Emma, Kacsó Jutka már az ötvenes évek végén kezdték a kiadói munkát a Cartea Rusa-nál, azután kerültek át az Irodalmi Kiadóhoz, és a Kriterion már kapott egy szakmailag kész, minőségi szerkesztő- és alkalmazottgárdát.

GÁ: Mondjuk, nem mentünk vissza addig, hogy mi volt a Cartea Rusă előtt, de valószínűleg nagyon nagy szerepet játszott ebben a minőségi garanciában a személyi folyamatosság. Míg 89 után, ahogy ön is leírja valamelyik tanulmányában, hirtelen a semmiből, gombaként a földből kinőttek az új kiadók, boldog-boldogtalan könyvet adhatott már ki, és megszakadt ez a személyi folyamatosság. Nyilván a Kriterionnál meg a Polisnál megmaradt, de a többi kiadó esetében nem, és akkor itt jön be ez a minőségi probléma, ami már hagyománnyá vált sajnos.

DGy: Ezek az újonnan alakult kiadók erre nem tudtak már figyelmet fordítani, pedig hát ott van Gyurgyák Jánosnak az a remek könyve, lett volna honnan megtanulni a szakmát. Egy dolgot felejtenek el az újítók: ahhoz, hogy újítani merjen valaki, kell tudnia azt, hogy mit újít meg. Tehát onnan indulok el, hogy tudom Gyurgyákot, és Gyurgyákhoz képest akarok csinálni valami mást. Nem az, hogy fogalmam sincsen, én elképzelem magamnak, hogy milyen egy könyv, és akkor csinálok könyvet.

GÁ: Pontosan. Az akadémikusok sem egy alapképzés birtokában, hanem hosszú, fáradságos tanulmányok után újítanak, és ami fontos, munkacsoportokban. Az, ami az elmondottakból leszűrődött: mindig sok ember volt együtt.

DGy: Működött a kollektív bölcsesség.

GÁ: Igen, és az egymás fölötti kontroll is számít.

DGy: Persze a kollektív bölcsesség akkor időnként úgy nézett ki, hogy aki nem azt mondja, amit én mondok, annak…

GÁ: Az már nem bölcsesség volt.


[1] II. kötet 78-79.

[2] Egy témáról két időben – epilógussal. Kérdez Beke György. In Dávid Gula: Írók, művek, műhelyek Erdélyben. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2003. 285.

MEGOSZTOM

Biztosan vannak jól működő modellek

Gálfalvi Ágnes (Lector kiadó, Marosvásárhely) körkérdésünkre adott válaszai májusi számunk Könyvműhely mellékletéből.

Hogyan értékeli összességében a romániai magyar könyvkiadás helyzetét?

Két, a könyvkiadásról szóló szövegre hivatkozva válaszolnék erre. Idén április 3-án jelent meg a Szépirodalmi Szemlében Orbán Krisztina interjúja a Scolar, illetve a 21. Század Kiadó vezetőjével. Ennek vége felé mondja Érsek Nándor: „Egyébként várhatja azt az ember a frissen kiadott könyvétől, hogy az 5-6 ezer példányban elfogyjon. Ha már ekkora példányban elindítanak egy könyvet, az Magyarországon bestseller, amiből az évek folyamán 20-30-50 ezer példány is kijöhet, de ez különlegesen nagy sikernek számít. Prózát ezer példány alatt elindítani, a kiadó részéről „mecenatúra” lenne, ezért az elvárás e fölötti.” (Kiemelések tőlem, G. Á.) Másrészt ott van Káli István felmérése, amelyet a 2021-es Marosvásárhelyi Könyvvásárra jelentkezők között végzett. Az írás a vásárhonlapon, a vasarhely.ro/konyvvasar oldalon elérhető („Fejlődés?! Jó, ha legalább ezen a szinten meg tudunk maradni!”). A megkérdezett erdélyi könyvkiadók könyveiket 300-400-as átlagos példányszámban jelentetik meg, a járvány évei alatt pedig 35-40%-os forgalomcsökkenésről számolnak be.

Levonható a következtetés, hogy hazai magyar könyvkiadásunk igazoltan támogatásra szorul (annak híján mecénásnak számít). Megjegyzem, ez nem az utóbbi évek fejleménye: ha visszaolvassuk Dávid Gyula tanulmányait, avagy a szakma képviselőivel készített interjúkat, száraz adatokból láthatjuk: az ezer alatti példányszámok már a 90-es években általánosak voltak (kivételt képeznek természetesen a tankönyvek, esetleg a képes gyermekkönyvek). A romániai magyarok számára tehát a tisztán piaci alapú könyvkiadás a rendszerváltás után egy pillanatig sem lett volna működőképes modell.

Milyen mértékben érintette a kiadó működését a koronavírus járvány, módosult-e a tevékenységük, a profiljuk?

A járvány előtt a Lector Kiadó pályája szépen ívelt felfelé, az utóbbi évek alatt ez megtört. Ebben több tényező is közrejátszott, de az egyik mindenképpen a járvány – arculatunk fontos eleme volt ugyanis a mozgékonyság, az, hogy igyekeztünk jelen lenni minden fontosabb könyves rendezvényen, amelyek többnyire elmaradtak. A rendezvényeket néhány magyarországi kiadó a járvány kitörése után nem sokkal átvitte az online térbe, de ezek általában tőkeerős vállalkozások voltak: a profi hang- és képminőséghez, a virtuális beszélgetések könyveladásokra váltásához jó adag know-how-ra, képzett munkatársakra és indulótőkére volt szükség, amellyel a romániai magyar kiadók nem rendelkeztek. Mivel a többi erdélyi szépirodalmi-tudományos kiadóhoz hasonlóan a Lector is támogatásfüggő, kiadói terveinket nem módosítottuk, hiszen a pályázatokat teljesíteni kell, egy könyv átfutási ideje pedig egy-másfél év, és ki sejtette volna, hogy ennyi ideig tart a járvány?

Milyen változtatásokkal lehetne hatékonyabbá tenni a könyvkiadás-támogatási rendszert (Communitas, BGA, NKA stb.)?

Bár a szakmai tapasztalat értékes információforrás, szerintem erről nemcsak minket, kiadói munkatársakat kellene megkérdezni, mert fennáll a veszély, hogy pusztán a gyakorlati aspektusait tudnánk kezelni egy strukturális problémahalmaznak, amely elkerülhetetlenül újratermelné önmagát. A felvetett, nagyon sürgető kérdés megoldására jó volna szerkesztőként is dolgozó, humán végzettségű kiadóvezetőkből és képesített könyvkiadási menedzserekből (tudomásom szerint ilyenek nálunk nincsenek, Magyarországon talán igen), emellett elismert, kultúrszociológiában jártas elméleti emberekből felállítani egy munkacsoportot. Amellett biztosan vannak jól működő modellek kis számú nyelvi közösségek könyvkiadására a világ fejlettebb részében, amelyekből tanulni lehetne. De hát ez csak amolyan pályaszélről való bekiabálás; úgy tűnik, hogy a hatalom a határ semelyik oldalán nem kér a szakemberek tanácsából (legalábbis nem transzparensen és számonkérhető módon), és szemlátomást nincs válsághangulata, nem érzi úgy, hogy alapvető változtatásra volna szükség a támogatáspolitikában. Gazdasági igazgató kollégám már régen mondogatja, hogy egyszer össze kéne fognunk mind, romániai magyar kiadók, és testületileg bojkottáljuk a Communitas könyvpályázatot egészen addig, amíg végre egyenlő félként, transzparens módon nem tárgyal velünk a hatalom. Ám ezzel ismét az utópiák mocsaras területére tévedtünk, ugyanis nemcsak a hatalommal van baj, hanem velünk, állampolgárokkal is: gyengécske errefelé a demokrácia meg a civil szellem. Azt sem zárom ki, hogy a kollégák egy része őszintén elégedett a status quo-val.

A nagy könyves rendezvények, vásárok, fesztiválok mennyiben érintik a kiadó tevékenységét, milyen mértékben elégedett ezek működésével?

Egy kiadónak feladata a könyv népszerűsítése, tehát elemi érdeke, hogy a könyves rendezvényeken részt vegyen. A Lector különösen élénken látogatja a sátoros és sátor nélküli könyvünnepeket; megalakulásunk óta nem hagytunk ki egyetlen Budapesti Ünnepi Könyvhetet sem. Most elsősorban a hazai könyves nagyrendezvényekről fogok véleményt mondani: az utóbbi évek örvendetes fejleményének tartom, hogy sorra szerveznek könyvnapokat az erdélyi városok. Példaértékű volt 2021-ben az Udvarhelyi Könyvnapok szervezése: a vásár honoráriumot biztosított a fellépő szerzőknek, figyelem, nemcsak a kiemelt szerzőknek, hanem mindenkinek; ebédjegyeket adott a kiadói alkalmazottaknak; az időjárás kedvezőtlen alakulására gyorsan reagált, és megfelelő új helyszínt talált (valószínűleg volt B terv). A kiemelt szerzők valóban megérdemelték a jelzőt: kiemelkedő írókat választottak ki a szervezők, szemlátomást nepotista vagy önös indíttatás nélkül, ami egyéb helyütt bizony nem példa nélküli. Volt is közönség, és érezhetően megugrottak az eladások a nagy nevek fellépése előtt-után.

Elégedett-e a jelenlegi könyvterjesztési lehetőségekkel, ezen a téren milyen változtatásokat tartana szükségesnek?

Nem vagyok elégedett. Hasznos volna egy profi szociológiai felmérés az erdélyi magyarság művelődési igényeiről, ezen belül a könyvvásárlási szokásairól (a Transindex Adatbankban van egy-két hasonló témájú tanulmány, de régiek). Apropó könyvkiadási támogatások: az erdélyi könyveknek nemcsak kiadását, hanem forgalmazását is támogatni kellene, hiszen a könyvesboltok is közszolgálati feladatokat látnak el. És ha könyvek reklámozására is pályázni lehetne (rémlik, hogy korábban volt hasonló pályázat az NKA-nál), talán nem hiányoznának a legtöbb erdélyi kiadó termékei a magyarországi áruházak polcairól. A kereskedőket is meg kell érteni: eladható árut szeretnének forgalmazni. Az erdélyi magyar kiadók nagy többsége pedig nemigen marketingeli a könyveit, aminek szintén megvan az oka: hiányzik a szakképzett munkaerő és az indulótőke. Ördögi kör ez, amelyből egy profi, koherens támogatáspolitika segíthetne kitörni.

Milyen könyvet olvas, illetve olvasott legutóbb?

Lövétei Lázár László Feketemunkáját.