MEGOSZTOM

Hamvas ihlette meditációs objektumok

Hamvas Béla születésének 125 éves évfordulójára a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palotájába rendezett kiállítás kurátorának indokai

A Hamvas Béla emlékére tervezett kiállítás témájául sokféle cím jött szóba, hiszen gazdag írói hagyatéka bővelkedik örökérvényű gondolatokban, vizualitásra jellemző jelképekben. Kezdetben a kurátori szándékot erősítette, hogy Hamvas a földön legjobban a virágokat szerette, ezért eseményünk hívószavának A virágszedés lélektana esszéjének címét választottuk. Ellenben szinte várható volt, hogy a konkrét felhívásra az autonóm alkotók új tervvel alkalmazkodni csak akkor fognak, ha az eddigi művészi programjukban hiteles kapcsolódást találnak. Így a kiállításra harminckét alkotó által küldött ötven különböző műalkotást csoportosítani kellett; ezek a művészek életművében – mint valami állandóan visszatérő képek – Hamvas mintájára meditációs objektumokként értelmezhetők. Ez indokolta a címváltoztatást, hiszen a meditációs objektum megválasztása az emberi életben is személyes tevékenység (Hamvas Béla: Anthologia humana), a vizuális művész életében pedig gondolatformáló alkotási folyamat eredménye. Esetünkben a felhívás arra szolgál, hogy a „jelenkortudatot”, a pesszimista világképet módosítsuk, pozitív alkotási cselekvéssel támogassuk, s a szép tett horderejét erősítsük. 

Következésképpen a Hamvas Béla gondolataihoz köthető tematikákat műfajok függvényében a kiállítótér négy terme szerint tömbösítettük. 

Mielőtt rátérnék a négy szekció bemutatására, a felsorolást Weiner Sennyey Tibor Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve című könyvéhez készített polaroid képeivel kezdem, amelyek a Dalmáciában járt Hamvas Béla által leírt helyszíneket idézik fel úgy, amint azokat Hamvas az esszéíró, filozófus, író hajdanán látta és meditációs objektumoknak említette őket. 

Mivel Hamvas szerint a virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer, az első szekció ehhez igazodva a virágot, a növényt, a természeti tájat mint legkápráztatóbb isteni jelet láttatja, akár a gyermekkort megidéző Kuti Dénes aranyláncfű labdája, Egy labda álma szép és kerek szerelem-kötelékének álomfüzére, akár Ferenczy Zsolt Paletta kert sorozatában a virágok színkavalkádja, a fény elbűvölő spektruma. Szabó Anna Mária Mikromantikus elmeképe álom és valóság festői ellentmondásának tájvíziója. 

Hamvas a Virágszedés lélektana esszéjében tisztelettel ír a női lélekről, akinek a virágot szedjük, vagy a virágnevekről, mint a nyelvek legszebb szavairól. Szilágyi Varga Zoltánt ez inspirálta, amikor megrajzolta Hamvas teljesülhetetlen vágyának, a fehér kökörcsinnek, Anemona nevű női alakjának szobrát, kinek illata és neve az írót mindig a feledés vizére emlékeztette. Lajta Gábor Léthé című Dante alámerülés-tanulmánya az előbbi gondolat folytatása lehetne, hiszen tudjuk, hogy „a növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van, és a föld felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu” (A virágszedés lélektana. In Hamvas Béla: A babérligetkönyv. 1993.); ha letépjük, a szára elszakad, és beáll A meghittség körének négyszögesítése, lásd Móser Zoltán fényképeit, Kárpáti Tamás Himnuszát, Vinczeffy László Lélekvirágát vagy Palkó Tibor művét, a Töretlen titkok – Másolatok másolatait, melyet a szerző úgy hozott létre, hogy öt éven keresztül minden esztendőben lemásolta az előző évben festett ikonikus nőportréját. Így a három arcmás 2019-től 2023-ig folyamatosan egy másolat másolata, s számunkra is meditációs objektummá vált. A második szekcióba azok a kiállítók kerültek, akik a geometrikus rend hívei, és Hamvas emlékezetére spirituális absztrakciókat, a virág érzéki jelenléte helyett elvonatkoztatott jelképeket alkottak, lásd Stefanovits Péter Hamvas-oltár installációját, amely a kereszt koordinátái mentén felfelé és lefelé a derű, az egy és a végtelen jelentések alatti spirálcentrum gömbjével felidézi az ember saját központjának isteni forrását. Mások a konstruktív konkrét művészet nyelvén tisztelegnek Hamvas Béla emléke előtt, így Márkus Péter festett hungarocellből faragott Ohm I. szobrával, Lakatos Gabriella Szabályos ideák című, gömb, henger, 

kocka, yantra-szerű triptichonjával. Kerekes Gyöngyi szintén mértani eszközzel összehajtott körgyűrűkből komponálta A tört lét tánca – Impromptu című sorozatát, Barabás Márton Rondó variációja pedig figyelemre méltó ornamentikájú virágmetafora, melyet leleményesen zongoraalkatrészekből szerelt össze. Ennélfogva nemcsak meditációs objektumot teremtett, hanem a zenét szerző fiatal Hamvast is megidézte, akár Aknay János, akinek geometrikus absztrakt Emlék könyve az esszéíróra reflektál. Ide sorolom még Jakobovits Márta kifejezési anyagában organikus merített papírból alkotott, elvont Felemelkedés című térberendezését, melynek központi eleme egy vertikális síkba helyezett, Szentháromságra utaló háromszög, valamint Pataki Tibor Hamvas életére mutató Gúzsba kötve szabadon című, plexitömbbe öntött, transzformált könyvekből installált kompozícióját vagy Vargha Mihály Unikornis című, fából vésett, szintén szakrális szobrát.

A harmadik csoport vizuális művészei a „szellemi valóságok erőit realizálják”, és megborzongató meditációs objektumokat hoznak létre úgy, hogy a válság idején kifejezik Hamvas vágyát: az ember ne rejtőzzön el, hanem cselekedjen, és a kifosztó erők helyett a termékenyítő erőket építse magába. Gaál József nagyméretű, Hybris című festményében a mai emberi mértéktelenségre, istentagadó kevélységre hívja fel a figyelmet. Hiszen már az ókori görögök is megvetették és alvilági szenvedésre ítélték az erény nélkül élő, önmagát mindenhatónak hívő, öntelt embert, a hübriszt. Ferencz S. Apor Barátok és (vagy) Ellenségek című munkája pedig eszünkbe juttatja, hogy ott, ahol az emberek az atyai szellemet elhagyják, egymásnak farkasává válnak. A közelünkben zajló démoni katasztrófa hatására a képzelet mezején virágok helyett taposóaknák „nőnek”. Bocskay Vince műve Európa, a szépség hajdani szobra talán épp ezért „rokkant meg”. Látni, hogy a hamvasi figyelmeztetés aktualitása az idő múlásával mit sem változott. Az ember a föld rablójává vált. A békés lakozás biztonságát veszélyeztető kietlen sötét tájban Szurcsik József Jelenés című festménye némi reményt sugall, hiszen a napkelet irányába épített piros kocka – mondjuk, a ház – összetartó erejének földi és égi jelképeit idézi meg. Hasonló életérzést sejtet Jovián György Táj szirmokkal című alkotása is: a kiégett romokra szélfútta szirmok hullnak, és az ólomszürke akkordokkal improvizált gerendák alól – a válságból – az újrakezdés reményét várjuk. Elekes Károly egy piacon vásárolt családi képet reciklált úgy, hogy a szeretet, a béke és nem utolsósorban a család, a házasság megóvása, ápolása és az Öröklét gondolata kerüljön felszínre. Általában véve a képzőművész meditációs objektumainak elsődleges eszköze az alkotó keze. Nem mindegy, hogy ez a kéz a pusztító akarat vagy a kreatív pozitív birtoklás erői által jön mozgásba a mitikus formálás tudatos és intuitív útjain. Például Verebes György festett kezei pozitív tetteivel három alternatívát mutat fel arra, hogy melyek identitásunk elengedhetetlen kellékei: 1. a Radix, vagyis eredetünk, gyökereink ismerete; 2. a Castrum történelmi, irodalmi tájékozottságunk, műveltségünk, amely egyben a várunk és a biztonságunk is; 3. a Stigma hitünk ereje, mely nélkül hiábavaló az élet.

És végül a negyedik teremhez négyen köthetőek, akiknek tematikus törekvéseiben szintén a meditációs objektum természete jelenik meg 

azzal a különbséggel, hogy kifejezési médiumaikban dominál az elektronikus képfajta vagy a Pierre Restany által elnevezett Nouveau realisme felhangja a mindennapi használt tárgyból készített assemblage. Van, aki Cím nélkül kizárólag a nézőkre bízza az értelmezés lehetőségét. Nem így Bukta Imre, akinek A gondolat hősei című könyvébe installált videóképén a kék ég tükröződését tollak takarják. Ez is a békevágy egy poétikus változata: az első világháborút megjárt és a másodikból megszökött Hamvas Bélának állít emléket. Miklós Árpád Barbárok című animációja festészetének aktusát stop-motion képkockákként rögzítette. Bodoni Zsolt nagyméretű akril ledvásznán a férfiúi agresszivitást mutatja meg két megvilágításban, Orosz Csaba pedig a Do it yourself áramkör-kapcsolatának installálásával az ember és a természet, az anyag és a szellem mindennapi ellentétének harcát talált tárgyakkal szemlélteti, ahol a jó a rosszal dinamikus egyensúlyban kellene hogy legyen, amint a Tao tanítja: „a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont” egységet alkot; különben Hamvastól tudjuk, hogy a sötét pont, az első hazugság bennünk van.

MEGOSZTOM

Témabeli összecsengések: fiatal művészek a Magmában

A Working Title 3, a MAGMA kortárs művészeti tér fiatal művészek számára szervezett felhívásos, zsűrizett kiállítása. A médiaművészetet előnyben részesítő, valójában sok különböző műfajt felvonultató kiállítás április 26-án nyílt a MAGMA földszinti és alagsori tereiben; a tárlaton 25 művész/kollektíva képviselteti magát a világ különböző részeiről, videók, animációk, installációk, objektek, fotók, rajzok, grafikai munkák által.

Közös pontokat keresek a kiállító alkotók között – nem azért, mert nincsenek, de nem is azért, mert a kiállítók olyan nyilvánvalóan összetartoznának. Nyílt felhívásra jelentkeztek, és, akár a valóság – a kép, melyet a jelentkezőkből alkotott válogatás nyújt, bár mediatizált, mégis kellőképpen összetettnek bizonyul.

A minták keresése mindenféle értelmezési folyamat gyökere és alapja. Ha ezekből minél többet felfedünk, az közelebb vihet a legbonyolultabb jelenségekhez is… Kik tehát a kiállítók?

A legnyilvánvalóbb közös pont, hogy akik erre a kiállításra jelentkeztek, valamennyien 35 éven aluliak. Ha a fogalmat lekerekítjük, nevezhetjük egy generációnak őket, bár akkor csak az időbeliség szempontjainak felelünk meg… A nyugati világ terminusaiban ez az Y generációt jelenti, de ha helyi viszonyokat veszünk alapul, akkor lehet ez a generáció a kommunizmus és kapitalizmus közötti átmeneté, a digitalizálódásé, a „normalizálódásé”, és hasonlóképpen folytathatnánk a sort vagy mélyíthetnénk a képet, kiterjesztve azt a generációhoz kapcsolódó külföldi helyspecifikus társadalmi-politikai összefüggésekre is. A csapat összetételét tekintve meg lehet még jegyezni, hogy a nők száma (talán az életkorból is kifolyólag – még?) feltűnően magas, és hogy az egyéni szerzők mellett több alkotópáros vagy kollektíva is képviselteti magát.

Földrajzi szempontból szintén sokszínűek: azon túl, hogy kilenc különböző országban élnek, ők azok, akik kivándoroltak, hazajöttek vagy nem jöttek haza, tartják a kapcsolatot az itthonnal vagy tartják a kapcsolatot az ottal; ők azok, akik nem mentek ki, csak kilátogattak… Ők itthon vannak és otthon vannak, ismerik vagy nem ismerik az ittenieket, kitekintenek. Látták a MAGMA felhívását. Hozzá szeretnének tenni ehhez, itt és most. Meg szeretnék mutatni, mivel foglalkoznak.

És akkor: mi is a téma?

I.

A művészet ma is önreflexív terep. A modernista irányzatok által meghonosított önmeghatározó tendenciák, melyek a forma, a médium vagy maga a művészet státusát boncolgatják, folyamatosan újraaktualizálódnak. A Working Title 3. munkáin is felvetődtek hasonló kérdések: láthatunk kísérleteket a jel dekonstrukciójára. Mitől lesz egy szöveg képi elem? Czirják Adorján munkájában szavakkal kísérletezik: a vizuális formát elvont, potenciálisan jelentésalakító játéknak veti alá. Sor kerül a kép és néző pozíciója, a képmező, a forma vagy a médiumok vizsgálatára is: Sarah Muscalu mennyezetre vetített videója a nézőpont elszemélytelenedését vonzza maga után – nem vagyunk nyilvánvalóan a kép terében; a művész átvitt, de konkrét értelemben is a szemlélői pozíció biztonságával játszik. A képmezőt dekonstruálja Kusztos Júlia munkája (a vetített kép egységét megbontja az azt bekebelező papírlapok jelenléte – a vetítés melletti nyolc lap esetében pedig világosan látható a rajtuk levő finom, elvont rajz is, így még tovább rétegződik a látvány), míg Aleksei Martyniuk a művel együtt nézésének folyamatát is tematizálja, a spektákulum bűvöletébe helyezve a szemlélőt. A médiumok sokféle vizsgálatnak vannak alávetve: előfordul, hogy a realisztikus szénrajz, amely műfajként még mindig kissé idealizált, nosztalgikus töltetet hordoz, disztopikus tartalmat kap és más, digitális képformákkal elegyedik (Matei Toșa), de van olyan is, ahol a vászon – politikai játékszabályok, cenzúra hatására – megtisztul festékétől (Lau Man Pan).

Tágabb értelemben a művészeti játék szabályait, illetve a vizuális konvenciókat is tematizálják az alkotók. A videóban bemutatott, felhívó jellegű, mintegy felállító intelmek sorozata videójáték-szerűvé válik Silvia Amancei és Bogdan Armanu munkájában, amely tipikus művészeti életpályamodelleket ironizál. Ami pedig a konvenciókat illeti, Mălina Moncea a képkeret státust kölcsönző funkcióját használja, ezúttal kanonizálva a nyomort, míg Alexandra Mereuți és Sebastian Danciu a kulturális reprezentáció megszokott dokumentarista jellegét cseréli le egy olyanra, amely kellő expresszivitással tud hangot adni intézménykritikájuknak (a sokszor formákat követő, dokumentumfilmekre jellemző kameramozgás itt elvész a részletekben, a látvány pedig nem áll össze – akárcsak egy adott kor képe a merev struktúrájú múzeumi keretben)

II.

Az önreflexivitás után a következő jellemző minta, amely megjelenik, az a társadalomkritika és a szociális ügyek képviselete. Említettük Lau Man Pan cenzúra ellen tiltakozó gesztusát, melyben kilúgozza a műalkotást a tartalomtól, de az alkotók rávilágítanak olyan témákra is, mint a perifériák mélyszegénysége (Moncea panoramikus, aranykeretes fotója), a mindennapok (akár vizuális) propagandája (Martyniuk), a nők helyzete a társadalomban és társadalmakban (Miron-Vilidár Vivien fotósorozata), a velük szemben elkövetett erőszak (Csala Hermina szuggesztíven szintetizált elemekkel építkező grafikai munkái, melyek potenciálisan mozgósító hatásúak is) vagy az agresszió elburjánzása a digitális világban (Toșa számítógépes játékokból helyi utcaképekbe beemelt destruktív jelenetei). Boér Sebestyén munkájában megjelenik a szimbólumok elkoptatása és inflációja is: a felelőtlenül használt címerek, zászlók elhétköznapiasodása, amely kimondottan helyi kontextusban (házikenyér, tipikus teríték és hidegtál) valósul meg, de a társadalmi kommentárhoz sorolható a kulturális intézményrendszer és a társadalmi emlékezet, vagy a művészeti szcéna hibás működési módjainak kritikája is: Mereuți-Danciu, Amancei-Armanu.

III.

Vannak témák, melyek korábban is jelen voltak a művészetben – de a pandémia felerősítette őket. Ilyen például a mindennapokban még dominánsabb szerephez jutó digitális valóság. A kiállítás tekintetében: előfordul, hogy a digitális eszközökkel olykor a valóságot is gyógyítanánk… Bartus Csilla kiállítótérbe történő intervenciója a részvételi digitális kultúrából kiemelt eszközzel – a „healing” retusáló ecset nyomaival próbál javítani a helyzeten. Ugyanide tartoznak Toșa hétköznapi környezetbe illesztett internetes játék-jelenetei (Grand Theft Auto), melyek az agresszió realitására hívják fel a figyelmet, és Roxana Bloju különböző társadalmi üzeneteket hordozó fotósorozata, melynek logikája szerint ha valami nem tetszik a valóságból, akkor ma már Ctrl-X-el szeretnénk megszüntetni… Az Ethics of Joy animációjában pedig egyenesen megszűnik az élőlény és az absztrakt vagy digitális tér közti határ.

IV.

A másik pandémia által felerősített tematika az emberi kapcsolódás és a mentális egészség területe. Rengeteg munkában jelennek meg a lelki folyamatok vagy az intraperszonális (belső, lelki) bölcsesség. Alexandra Mocan erősen expresszív akciófotói a tudatos testre figyelés és a környezet által támasztott korlátok közti feszültséget élezi ki: a jógagyakorlatok (Elárasztott hajó, Elárasztott híd) kifejezik azt az állapotot, amikor a végletes helyzet közepette az ember próbál belső erőforrásaira támaszkodni, hogy megtartsa stabilitását. Dumitrița Gurău célbadobós folyamata szintén az akadályoztatott állapot, a bizonytalan helyzet kifejeződése; hangulata lírai, a mentális rend és rendszer szétesését fogalmazza meg. A Thomas Bachot videójában alakuló formák sorozata szintén introspektív hatású (kicsit olyan, mint amikor az ember a szemhéja belsejét nézi, vagy takaró alatt a saját testét), és Miron-Vilidár Vivien összeállítása is belső lelki folyamatokat dolgoz fel.

Jelen vannak a gyász, a gondoskodás, vagy a gyógyítás és öngyógyítás motívumai is. Isabel Val Sánchez erős videója (Az ellopott nyár) rendkívül kifinomult médiumhasználattal fogalmazza meg azt az állapotot, melyet az ember a gyász bizonyos folyamataiban él át: a szívszorító, vákuum-szerű érzés hirtelen és váratlanul sújt le az emberre. Benedito Ferreira Nagymamám galaxisa című videójában az album lapjain kivitelezett diszkrét intervenció a gondoskodás gesztusával történik, ugyanakkor a pirulák-festményreprodukciók kombinációja szürrealisztikus, de zárt és ismétlődő valóságélményt hoz. Bartus Csilla gyógyító Healing-objektje, de Alexandra Mocan jógagyakorlatai is tartalmazzák az öngyógyításra való törekvést.

Elszigetelődések, egészségügyi fenyegetettség és az egész társadalomra kiterjedő, széleskörű lezárások alkalmával az ember akarva-akaratlan is számot vet személyes kapcsolataival, újraértékeli vagy egyszerűen csak újra értékeli azokat a viszonyokat és kapcsolódási mechanizmusokat, melyek az ember-léthez szervesen hozzátartoznak. Roxi Pop otthonról kapott küldeményének kicsomagolása a csomag tartalmán kívül feltárja azokat a történeteket, kapcsolatokat, érzéseket és emóciókat is, amelyek a család imagináriumában születnek. Lucia Ghegu képeslap formátumú rajz-sorozatában inkább a nem családi kapcsolatokra fókuszál, melyekben emberek találkoznak, interakcionálnak és kapcsolatokat létesítenek, akár érzelmi, akár testi szinten. Az emberek közti ritmus – amely a kapcsolatok dinamikáját is meghatározza – üdítően tág értelemben jelen van Gabriela Piwar videóinstallációjában is. A két szereplő, akik gesztusaikban az összhang ritmikus változásai révén néha közelednek, néha pedig távolodnak egymástól, az emberi kapcsolatok, társadalmi viszonyok szövevényes hálóját olyan jelenségekig vezethetik vissza, mint a különbség és hasonlóság.

V.

A járványhelyzet egyik további hozadéka, hogy az elszigeteltség és a biológiai veszélyeztetettség hatására az ember sokkal inkább észleli belső folyamatait vagy éppen testbeli élményeit is… (pl. Mocan vagy Ghegu munkáiban) Emil Cristian Ghiță installációja pedig sajátos helyzetet teremt – mivel kicsit viseleti tárgyra hasonlít, tárgyösszetételei potenciálisan akár a köpölyözésre is utalhatnak – és ez az asszociáció aktiválja a test érzetét.

Mindezeket a motívumokat összefoglalva talán kijelenthetjük, hogy a pandémia nagyobb fokú tudatosságot hozott az embernek. 

VI.

Utolsóként a természeti környezet tematikáját venném sorra, amely az utóbbi évtizedekben ugyan konstans jelenlét volt mindennapjainkban, a pandémia azonban ezt is további dimenziókba terjesztette ki és méginkább megsürgette a közbelépés imperatívuszát. Dorian Bolca és Roxana Bloju konkrét ökológiai üzenetet is közvetítenek munkáikban: a videóinstallációban a hirtelen felburrogó láncfűrész hangjával egyrészt elsötétedik a vetített természeti kép, másrészt pedig egy fogazott vonalat kirajzoló ledsor kezd vörösen vibrálni; a fotó esetében pedig a természetben található szeméthalmokra Ctrl+X-es keretet vetít a művész.

Jelen van tehát az ökológiai üzenet drámaian szuggeszív alkotásokban, de van valami új is: a természet már nem mindig választható le a civilizáció képeitől és hangjaitól… Tomas Bachot videója mintha egy disztópikus tájon sétáltatná meg tekintetünket, míg a hang egyértelműen (autós)forgalom zaját hozza – a természethez való hozzáférés igen korlátozott. Ha nem is a természet, de a hibriditás megjelenik Emil Cristian Ghiță esetében is – a hibrid tárgy egyszerre élő és halott, természetes és preparált, emberileg fejlesztett szerkezet és ösztönösen zsigeri jelenlét is. Az Ethics of Joy kísérleti videója pedig a testetlen, hibridnek is mondható létet festi le, költői eszközökkel bontva szét a látványt, szétterítve a formákat, érzéseket, hangokat, a szervetlen és az emberi keveredésében.

A téma tehát mindig friss, ütős és releváns, helyi hatások és globális igazságok vonzásában valósul meg. 

A szerzők pedig? A Working Title 3 alkotói erős mezőnyt képeznek: gondolkodó, kritikus, kereső, érzékeny alkatú, rendkívül ígéretes művészekről van szó; elhozzák Szentgyörgyre azt a frissességet, energiát, és azokat a telített, hiteles és emberi rezgéseket, melyek segítségével mindannyian könnyebben értelmezhetjük valóságunkat.

Kiállító művészek: Silvia AMANCEI & Bogdan ARMANU (RO), Tomas BACHOT (BE), BARTUS Csilla (RO/HU), Roxana BLOJU (RO), BOÉR Sebestyén (RO), Dorian BOLCA (RO), CSALA Hermina (RO), CZIRJÁK Adorján (RO), ETHICS OF JOY (RO), Benedito FERREIRA (BR), Lucia GHEGU (RO), Emil Cristian GHIŢĂ (RO), Dumitriţa GURĂU (RO), KUSZTOS Júlia (RO/HU), Aleksei MARTYNIUK (RU), Alexandra MEREUŢI & Sebastian DANCIU (RO), MIRON-VILIDÁR Vivien (RO), Alexandra MOCAN (RO), Mălina MONCEA (RO), Sarah MUSCALU (RO), Lau Man PAN (HK/NL), Gabriela PIWAR (PL), Roxi POP (RO/BE), Isabel VAL SÁNCHEZ (ES), Matei TOŞA (RO)

A zsűri tagjai: Kispál Ágnes-Evelin, Ungvári-Zrínyi Kata, Váncsa Domokos.

Az esemény része volt a 30. Szent György Napok rendezvény sorozatnak és Sepsiszentgyörgy Megyei Jogú Város Tanácsa támogatásával jött létre.

A borítóképen Kusztos Júlia: Objektív valahogy sérült (2023) munkájának részlete látható.

MEGOSZTOM

Egy élet nem elég egy keramikusnak

Fél esztendő leforgása alatt két jelentős tárlat nyílt a nagyváradi keramikus művész, Jakobovits Márta munkáiból, előbb a múlt év tavaszán Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban, majd decemberben Bukarestben a Kortárs Művészetek Múzeumában. Utóbbi tárlat április közepéig látogatható. 

Mit jelent számodra ez a bukaresti megmutatkozás?

Nem is álmodtam, hogy engem meghívnak egyéni kiállításra a Kortárs Művészeti Múzeumba. Csak akkor hittem el, amikor Bukarestből lejöttek Váradra, mindent megnéztek, végigfotóztak az igazgató megbízásából, még a vázlataimat is. Éppen elő volt készítve az anyagom a sepsiszentgyörgyi kiállításra. Mondtam is nekik, most jöjjenek, még nincs becsomagolva. Utána beindult rendesen a dolog.

Kinek az elképzelése dominál a tárlat előkészítésekor?

Én mindig hagyom a kurátor szándékát érvényesülni, hiszen az ő feladata is alkotói munka. Az, hogy ő mit tud felmutatni, ahhoz a térhez, amit kiválaszt, amiben dolgozik, abban milyen dialógus jön létre. Vagy, hogy a munkáim együttese abban a térben milyen tartalmú árnyalatokkal gazdagodik. Az egyéni kiállításon rendkívül fontos a térrel való dialógus.

Nem is kérik? Ahhoz hasonló ez, amikor a rendező nem örül annak, ha a szerző beleszól a munkájába?

Olyan kiállításom is volt már, például Mogosoaia-n, amikor a kurátor hagyta, igényelte, hogy én játsszak abban az elvarázsolt térben. Az nekem is élmény, hogy mit alakítok ki. Hasonlóan történt a római kiállításomon is, ott is hagyott a kurátor játszani a munkáim elhelyezésével. Vigyázni kell, hogy ne legyen zsúfolt, arra, hogy ne akarjak feltétlenül mindent megmutatni. Csak azt, ami akkor lényeges, ezt meg kell tanulni. A kiállításrendezés egy másik szakma. A bukaresti kurátorom, Mălina Ionescu, – anyja-apja nagy művészettörténész volt, tiszteltem a munkásságukat, hallgattam előadásaikat – egy negyvenes nő, ami azért fontos, mert engem érdekel, hogy egy következő generáció hogyan reagál a dolgaimra. Már teljesen kövület vagyok az ő szemükben? Én ösztönösen dolgozom, megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne érdekeljen, tetszik-e valakinek vagy sem az, amit csinálok. Mindig magamat akartam felfedezni, azt, hogy én magam hogyan fordítódok le azokban az érzetekben. A vizuális nyelvezetet sokféle módon lehet használni. Fontos, hogyan lépek kapcsolatba dolgokkal empatikus, ösztönös beleérzéseken keresztül. Olyan dolgokkal, amelyekről azt gondolom, hogy közöm van hozzájuk. Nagyon vonzanak a természeti dolgok, kövek, ágak szólítanak meg, dialógust folytatok velük, minden metamorfózis, mimézis különböző megközelítésekből. 

Mennyiben különbözik a két tárlat azon túl, hogy a fővárosi retrospektív jellegű?

Ahhoz a bukarestiek ragaszkodtak, hogy a kezdetektől nyújtsunk képet a pályámról, a sepsiszentgyörgyi nem ilyen jellegű volt, ott Madaras Péter szobrász volt a kurátor, a választást az ő esetében is teljesen rábíztam. Nagyon jól csinálta, a munkáknak életük volt, szuszogtak. A sepsiszentgyörgyi kiállítást a bukarestiek megnézték, s az egészet átvették, kiegészítve a kezdetektől. Nagy együtteseim mind jelen voltak, a Nagy kör, a Zarándoklat, a Folyamat, ezek mind a tárgyak születésének a logikáját, az én lappangó logikámat adják vissza. Örültem, hogy nem szóltam bele a dolgokba. 

Összesen négyszáz négyzetmétert kaptam a Kortárs Művészeti Múzeumban, s a kurátor mellett volt egy szakember, aki megépítette, elkészítette a tér koncepcióját. Őt Kim Attilának hívják, nagyon aktív és különleges figura, aki szépen megtervezte számomra a teret. Hófehérben gondolta el, az Elemelkedés kompozícióm mint egy oltár kapott helyet a perspektíva végén. A kiállítás címéhez, A megtett út része is kapcsolódott, a Nagy kör is kiemelt szerepet kapott, ez tetszett nekem. Elvitték Bukarestbe a kísérleteimet is, a tesztek a karzaton kaptak helyet, mint egy könyvtárban. Ez az én kerámia-könyvtáram.

Művészileg hogyan érintett a két esztendeje tartó járvány, a bezártság?

Erősen meg voltam ijedve, de azért nem unatkoztam egy percig sem. Nem mertem kimenni a házból, de mindvégig jól lefoglaltam magamat. Olvasok. Írok. Dolgozom. Új munkákba is kezdtem, de mindig van valami folyamatban is.

Vannak-e ambíciózus terveid 2022-re?

Túlélni. Márciusra hívtak Londonba, de ezt túl korainak éreztem, viszont a novemberemet odaígértem. Ott már volt egyéni kiállításom, az Elizabeth Xi Bauer Art Platform foglalkozik a műveimmel, a népszerűsítésükkel. Adtak is el a munkáimból, folyton kérnek azóta is, csak én nem küldtem. Szeretem magam mellett tudni a kerámiáimat, ennek köszönhető, hogy meg tudtuk most rendezni a kiállítást Szentgyörgyön is, majd Bukarestben. Úgyhogy most szélnek eresztettem őket. Hosszú pórázon vannak. Erre az évre vannak meghívásaim Budapestre, illetve Iasi-ba is kaptam egy bukaresti művészettörténésztől érdekes felkérést, pedig nem ismertem. Szeretem az ilyen találkozásokat, amikor valaki ismeretlenül meglátja a dolgaimat, s rámkérdez, lenne-e kedvem vele együtt dolgozni. Vladimir Bulatról van szó, aki látta korábban a Mogosoaia-i kiállításomat, írt is róla egy remek cikket.

(tovább…)