Részlet egy készülő regényből

        Lábadozásom még nem közelít a végéhez, ahogyan hittem, legutóbbi napjaim gondolattöredékeit vizsgálgatva, a nappali fény, mint mindig, most is megvakít. Az Elhagyás Múzeuma beköltözik a mellkasomba, és az agyamba a Nyíregyházi Állatkerthez közeli világ történéseivel tér vissza. Élénk színű állatok, májusi nyerszöld és a fülledt költői őrület, nagy tavirózsák, a híd a Duna felett Budapesten, a behavazott Maros-gát és csak hull a hó, mint a korcsolyapályán, amikor 17 éves vagy és hóval temeted be magad, angyalokat formálsz és átfagysz teljesen.
          Ezek az első napok azután, hogy egy marék magyar forinttal maradtam és nem tudtam, mihez kezdjek vele. Kimegyek a konyhába és vizet teszek a teafőzőbe, előkeresem a levendulavirágos dobozkát és töltök. A láng forrásba hozza a vizet, az egész lakást bejárja a levendulaillat. Cukorral édesítem a teát. A konyhaasztalhoz húzom a széket, hogy itt kezdjek hozzá az íráshoz. Sosem szoktam az íróasztalnál, ott, ahol igazából kellene, és tudom is az okát, hogy miért nem. A szoba, ahová az íróasztalt tettük, túl nagy és az ablak a szemben lévő blokkokra néz, élőben követheted, hogy mit csinálnak a szomszédok, egyikük sem ír. Azon gondolkozom, hogy ha regényt írnék a Budapesten történt eseményekből, biztosan önéletrajzi regény lenne, és amióta egy szakmabeli kollégám, egy irodalomkritikus, azt mondta, hogy a nők kizárólag önéletrajzi ihletésű dolgokat képesek írni, azóta egyre gyakrabban hallgatok. Hiányoztam a folyóiratok hasábjairól, nem jelentem meg a kötetbemutatókon, nem tártam a világ elé az ötleteimet, csak papírra vetettem őket. Ismail Kadare, akiről azt éreztem, az én oldalamon áll, igazat adott nekem és azt mondta: „A férfiak is önéletrajzi megközelítésből írnak és az irodalomnak nincs neme, sem szabályai, a jó irodalomnak üzenete van.” The Doll című kötetében, Ismail Kadare a saját édesanyja portréját rajzolja meg. James Baldwin életrajzi dolgokról ír, John Freeman életrajzi dolgokról ír és így tovább.
            Friss marosvásárhelyi lakosként elmentem a J’ai Bistrot-ba, hogy megnézzek néhány magyar dokumentumfilmet, amiket akkor ott vetítettek. És figyelem anélkül, hogy ismerném az igazi problémát, a film igazi drámáját. A főszereplő is jelen volt a vetítésen. 1990 fekete márciusáról volt szó, amikor buszokon utaztatva, előzőleg politikailag felhergelve a magyarok és a románok egymásnak estek Vásárhely központjában. A filmben szerepelt egy helyi magyar család. A feleség így vélekedett: „a románok a románokkal, és a magyarok a magyarokkal. Menjen mindenki a saját járdájára. Mert hosszú időn keresztül volt jobb így. Azér’ van Marosvásárhelyen két járda, hogy a magyaroknak ne kelljen összetalálkozniuk a románokkal. Mindenki a maga oldalán. És ha házasodnak, mindenki a saját fajtájával tegye, a román fiú román lányt, a magyar fiú magyar lányt vegyen el.” A vetítés utáni beszélgetésen a főszereplővel és a könyv írójával egyszerre ragadunk mikrofont, és azon kapom magam, hogy én is beszélni kezdek: „Én Petrozsényben születtem és ott is nőttem fel, ahol voltak cigány, magyar és román gyerekek is, és nem emlékszem arra, hogy a szüleim bármit is mondtak volna otthon egyik vagy másik jogairól. A lépcsőházban laktak magyar szomszédok, akik magyarul beszéltek, tehát egy természetes multikulturális közegben nőttem fel, de sosem tápláltunk semmiféle gyűlöletet a másik iránt. Az én szememben mind gyerek volt, és mind a barátom, játék közben senkit sem érdekelt, ki-micsoda, és ide jövök és elkülönülést látok és egy dokumentumfilmet, ami az elkülönülésre biztat. Furcsának és feleslegesnek tűnik.” Nem tudom, mi volt a válasz, de kis idő múlva elmentem onnan azzal a benyomással, hogy egy vagány este volt, kicsit kimozdultam a tökéletes világomból.
          Hosszú idő elteltével, amikor utoljára mentem Magyarországra vonattal, azt álmodtam, hogy egy hibrid alakkal utazom állomásról állomásra. A megállók neveit nehezen lehetett kiejteni, olyan nyelven voltak, amit nem értettem. Az álom akkor ért véget, amikor ki akartam ugrani a mozgó vonatból, hogy megálljak valahol, mert a szerelvény sehol sem akart. Pár napot Budapesten laktam, nem messze a városközponttól, az egyik hídtól, a folyó partján. A lakás minimalista volt, fehérre meszelt falakkal, az előszobában, a bejárat mellett volt egy kicsi könyvszekrény, a nappaliban pedig egy impozáns fehér zongora, utcára néző nagy ablakokkal, szegfűvel és egy budapesti rádióval. Amikor étterembe mentem a központban, a pestiek által beszélt magyar nyelvet hallgattam, ami teljesen más volt, mint amit Marosvásárhelyen megszoktam. Hazaérve könyveket kezdtem keresgélni, hogy megtanuljak magyarul, de a könyvtárban: – Miért akarsz te magyarul tanulni, ha román vagy? Ilyet még sose hallottam, hahahahahaha…

Kemenes Henriette fordítása