Megyünk Tüzessel (a hetvenes évek elején, közepén, mindig Tüzessel) a Gongtól a Fő utcán az állomás felé, valakit vagy valakire várnánk. Azt hiszem. Nincs még Cyrano – áh, dehogy! –, de van szemben az akkori, de akkor már egykori Orsolyában az iskolánk, és vannak a villamossínek az út középen.

Ugorjunk fel a Fuxhoz! Felugrunk, mielőtt kivándorolna Palesztinába.

Nehéz ugrás volt ez az Apolló palota tetőterébe, a műtermek szintjére, a harmadik emelet fölé. Azelőtt soha nem jártam ott (Később Jakobovitséknál, Miklósnál és Mártánál, Ujvárossy Lacinál, de az már egy másik élet, a kilencvenes éveké). Lift akkor sem működött.

Közlekedési, útjelző és a fatüzelés veszélyeire figyelmeztető táblák, ezeket festette ipari olajfestékkel Fux. Mire vigyázz, ha tűzben omlani kezd a fal és te éppen alatta vagy; és ha nem muszáj ne hajts be abba az utcába, amelynek az elején ezt a táblát látod: tányér vörös mezejében vastag fehér sáv keresztbe, vízszintesen. Ha még nem vezettél, most majd megtanulsz, gépkocsit. A város megbízásából kresztáblák festéséből élt azokban a hónapokban – mekkora szerencsével. Ki is lakoltathatták volna, elvehették volna a műtermét, de nem: az a rendszer még hagyott reménykedve nyomorogni! Nem úgy, mint a későbbi, amely teljes reménytelenségben nyomorgatott.

Alig voltak benzines járművek Váradon, engem addig rendszeresen csak bicikli vagy szekér ütött el többnyire a Teleki utcában, miközben a Kossuth felé gyalogoltam, hogy majd át a Szent László hídon a Nagysándor utca felé menve bekopogjak Boda Boriska hegedűórájára.

De most onnan már messzire vagyunk, Fux műtermében, a kresztáblagyárban. Így utólag, ma, fejben kinézve azokon az ablakokon, ismét látom, hogy még mitől is van gyakran Párizs hangulata ennek a városnak. És miért is kell elhagyni dolgodvégezetlenül. Nem Pece-parti Párizs hangulata, hanem Párizs hangulata miatt. A tornyos tetői alatt rejtőzködő tetőterei miatt maradnál is, meg mennél is. Várad, Nagyvárad, a tetők és tetőterek városa. Tetőtérváros tornyokkal. Mint Párizs, ahol később a rue Bonaparte egyik palotájának legfelső, tetőtéri ablakából nézhettem ki néhány alkalommal, a Párizsi Magyar Kulturális Intézet jóvoltából. Lehet, hogy egy művész, történetesen Fux műtermének hangulata is bekavar itt, de elvihettem a szememet a Sas palota tetőire is, mocskos közösségi piszoárjainak látványa előtt a szagot kiköpve, meg az Ullmann palota tetőtereiben is jártam, már csecsemő koromban, hiszen ott, pontosabban oda születtem, s amelynek műteremlakásaiba költőcske fejemmel, riporteri felkészültségemmel gyakran visszatértem. Párizsban pedig egy a Luxembourg kerthez közeli hotel tetején, ahol ahhoz, hogy vendéget fogadhassak, az apró szobámban föl kellet állítanom az ágyat, hogy az ajtón beengedhessem őket. Na de amit abból az ablakból láttam… Annyi torony, olyan kis területen az egész világon nincs… 

Fuxot az első találkozásunk után sohasem látogattam, ő látogatott meg, már Budapesten. De őt, mindig ilyen, az Apolló tetején tágasuló műteremlakásban képzelem el: néz ki az ablakon, hatalmas toronycsúcsokat lát és tenyérnyi festményeket alkot. Soha nem gondoltam rá, vajon Palesztinában számára olyan-e a tetőtéri látvány, mint Váradról a tenger… Akkoriban még mindig nem Izraelbe, hanem Palesztínába vándoroltak ki az emberek.

De vissza a Fő utcai Fuxhoz, az Apolló tetejére. Nem tudom, talán utána lehetne nézni, már akkor is ő volt-e az egyik legnagyobb magyar miniatűr festő (nem csak Nagyváradon), Balogh István után és mellett? Tény, bizonyára mindent a fejében meg a kezében vitt ki magával Palesztínába, és így lehetett később, jóval később a párizsi székhelyű európai miniatűrfestők szervezetének titkára. Most meg itt a Fux Feszt…

A kresztáblás, viccelődös, borozgatós délelőtt után csak Pesten találkoztam vele (és családjával, feleségével, nagyobbik fiával és annak román származású párjával – románul beszélgettünk). Shakespeare 154 szonettjéhez készített színes, miniatűr illusztrációkat, és én azt (többször is) megjelentettem kétnyelvű, angol-magyar kiadásban. Ebből az alkalomból az Andrássy úti Írók Boltjában Takács Feri irodalomtörténész beszélt, Ónody Eszter hol angol, hol meg magyar nyelven szavalt. Utána vacsora. vagy mi.

Később elküldte a Paul Valery szerelmes verseihez készített miniatúráinak fotóit, reprodukcióit is, de azok megjelenését már egyikőnk sem érte meg…