Az élet nem steril, ahogy a szülés és a születés sem. Mindenkinek van születéstörténete, ami egyben az Anyáink szülésének a története. Te ismered a történeted? Ismered Édesanyád szülésének történetét? Két teljesen más szemszög, megélés, kint-bent, de a történet egy. A születés egy trauma, a szülés nem minden esetben az. Mindkettő egy átmenet, egy átváltozástörténet. A születés azért trauma, mert amikor eljön az idő, az Anyaméh kivet magából, és megszűnik az a paradicsomi állapot, ami odbent volt. Vagy gumikesztyűs orvosi kezek ragadnak meg és azok vesznek ki az Anyaméhből. Fontos az idekinti fogadtatás. Az Aranyóra a megérkezés pillanata, a megpihenésé Anyánk mellkasán felülírhatatlan pillanat, amit mindegyik kórházi protokollba bele kellene írni. Mert ott a levegőben nem csak oxitocin érezhető, hanem az ősbizalom szaga. Valaki írja bele a protokollba, kérem, és azt is, hogy az élet természetesen: nem steril. És ez így van jól.

1991. október, Nagyvárad szülészetére van, aki bejön, ordít kettőt és kint is van a gyerek. Van, aki bejön és órákig vajúdik azon a szülőágyon, sürögnek-forognak körülötte, aztán nagyon nehezen, de megszüli a gyermeket. Van, aki napok óta bent van, nem tágul, felteszik arra a bizonyos ágyra, és elkezdik nyomni a hasát. A nő fájdalmában ordítani kezd. A szülés nem indult be. Nem meglepő. Van, akit megcsászároznak, még csak kérnie sem kell, és van, aki térden állva kell könyörögjön, hogy császározzák meg.

„–Alig van már magzatvíz, lehet mégis meg kellene császározni.

– Szívhang?

A CTG-s csóválja a fejét.

– Jól van, császározzuk meg.”

A nő fellélegzik és várja, hogy elaltassák.

A magzatot senki nem kérdezi, hogyan szeretne megszületni. Úgy születik meg, ahogy tud, abban az adott körülményben. És olyan is akad, aki nem születik meg, mert máshogyan döntenek róla a terhesség egy korai szakaszában, és olyan magzat is van, aki saját maga gondolja meg magát az anyaméhben. És olyan is akad, akiről máshogyan döntenek, de ő mégis megszületik és felnő. És olyan babák is vannak, akik a születésük után gondolják meg magukat és nem nőnek fel. Van olyan baba, akit kiszippantanak anyja vaginájából egy porszívószerű eszközzel. Van, aki előbb a fejét dugja ki és van, aki a farát. Van, aki beakad, és segítenek neki. Van, aki először az emberi bőr helyett egy gumikesztyűvel érintkezik. Van, és még mennyi féle-fajta születés van.

Van olyan nő, aki természetes úton akar szülni és van olyan nő, aki császárral. Van, akinek az akarata nem számít, és van, akinek igen. Vannak helyzetek, amikor a császár indokolt, és van, amikor nem. Van, amikor egy császárt akkor is elvégeznek, ha nem indokolt, és van amikor nem akarnak császármetszést végezni, pedig a helyzet megkívánja. Van, amikor a császármetszés életeket ment és van, amikor nem.

A papíron az állt, hogy a császármetszés életet mentett. Egy szorosan bepólyált csecsemőről készült kép is volt a szülészeti dokumentumhoz csatolva. A baba nem tűnt vidámnak, alsó ajkait biggyesztette, szemét összeszorította. A kép sírásközeli állapotot örökített meg, és egyben egy állítást is rögzített: a baba él.

2019 tavaszán megérkeztem Kiotóba. Az első dolog, ami történt velem, az, hogy eltévedtem. Nem várt senki, internetem sem volt, és ebben az országban nincsenek utcatáblák. Ha lettek volna sem tudtam volna elolvasni. Szorongás és izgalom folyt az ereimben. Te jó ég, hisz itt vagyok megérkeztem, annyira vártam, akartam, ez volt az álmom, s most itt vagyok Kiotóban, Japánban. S most merre? Egy magyar családhoz tartottam, a Barna-Sinka családhoz, Gergőhöz és Jankához. Meg volt beszélve, náluk lakom ez alatt a hat hónap alatt, amíg szakmai gyakorlatomat töltöm Japán régi fővárosában. Biztonsággal töltött el, hogy van hova mennem, hogy valahol 20 perc sétára Kiotó egy régi negyedének egyik állomástól van egy ház, ahol várnak. Már csak az utat kell megleljem. Leszólítottam idegeneket, és az idegenek elképesztően segítőkészek voltak. Szaporán róttam az utcákat, szekrény méretű fekete bőröndömmel és a szívem úgy dobogott, mintha sprinteltem volna. Minden utca ugyanolyannak tűnt, minden ház és a házon az ajtó és az ablak, és mégis minden olyan más. Felhívtam Gergőt, hogy eltévedtem, azt sem tudom megmondani, hol vagyok. Gergő elmondta melyik szentélyhez van közel a házuk, és hogy kérdezzem azt az emberektől. Hát jó, Hozuichio utca, azértis megtalállak. Vagy Te találsz meg engem? Ennél az útkereszteződésnél mintha már jártam volna. Vagy nem?

– Vivien! – kiáltott valaki utánam.

Megfordultam. Egy kedves arcú nő a biciklije mellett állt és mosolygott rám. Janka volt az. Akkor láttam először. Túlmentem a házon, de Janka észrevett.

– Már Suguru-t is elküldtem, hogy keressen, na de akkor megvagy, de jó!

– Megérkeztem, igen, huh!

Így kezdődött.

Együtt lakni egy háromgyerekes családdal, úgy, hogy csak a szobád a tied, elég kihívásokkal teli. Legalábbis eleinte. A régi japán házak földből, bambuszból, papírból készültek. Ez a ház, ahol laktam, egy ilyen régi japán háznak volt a felújított, kissé átépített változata. De az újítás nagyon figyelt arra, hogy a régi építés megmaradjon, az az alap. A japán építészetben csak akkor rombolják le a régit, ha az már teljesen használhatatlan, veszélyes. Ha még tart, csak kiegészítésre szorul, tovább építik. A régihez szépen kapcsolódik az új. A mi házunknak nem a hangszigetelés volt az erőssége. Mégis, hamar megszoktam az új zajokat, zörejeket. A család hangjainak a beengedése segített abban, hogy még inkább a része legyek az életüknek. Nem csak a házban voltak újak a hangok, hanem az utcán, a város többi részén. Máshogy szólnak a jelzőlámpák, más hangon beszélnek az emberek egy idegen nyelvet, amiből jó esetben egy-két szót el tudtam csípni. Más a szupermarketben a bemondó hangja, hanglejtése, tónusa. Minden hang valahogy más, más hangszínnel rendelkezik. S nem csak a hangok másak. Mintha más lenne a színe a lemenő napnak, itt a felkelő nap országában. De a legkülönösebb, hogy ebben a másban, ebben az idegenben otthon éreztem magam.

Janka és Gergő mesélnek. Megelevenednek a gyerekek születéstörténetei. Kirajzolódik Janka szülésélménye, amelyben Gergő először mint megmentő, másodjára mint támogató, s harmadjára, mint társ, kivel osztozni lehet az élményben, úgy van jelen. Kerek egész ez a család és kerek ebben minden gyermek világrajövetele. Janka első szüléstörténetében jelen van a félelem, erre felkaptam a fejem. A félelem az ismeretlentől, a fájdalomtól, attól a folyamattól, ami visszafordíthatatlanul történik a női testben. „Az első szülésnél minden nagyon váratlanul ért, mert annyira új tapasztalat volt, és mivel nem éltem át még ezt a folyamatot ezért félelmekkel társult. Nem tudtam, hogy meddig megy el a fájdalom, meddig fog tartani a folyamat, és hogy tényleg tud segíteni az, aki mellettem van. (…) Az első szülésnél azt éreztem, hogy egy hullámokon vergődő hal vagyok, és mivel nem ismertem a folyamatot, így az magával ragadt és sodort. Ez hozta azt, hogy a második szülésnél készültem arra, hogy teljesen tudatosan fogom végigvinni, légzőgyakorlatokkal, félelem nélkül, mert tudom már, milyen. És valóban, Ume-nél végig táncoltam, mozogtam és énekeltem a fájások között és nagyon hamar és könnyen megszületett. A Misinél, a harmadik gyermekemnél ez a kettő egyben volt, már tudtam, mire készüljek, de hagytam, hogy történjen ösztönösen, nem akartam irányítani.”

Hullámokon vergődő hal vagyok. Ez akár egy fél haiku is lehetne. Vagy egy teremtéstörténet kezdete. De hiszen az, hiszen ez volt az átmenet, amelyből egy csodálatos kislány született.

Amikor Kiotóban elkezdtem foglalkozni a szülés-születés témájával, már volt valamennyi fogalmam, hogy az otthonszülés témája rendesen megosztja az embereket: van, aki szerint felelőtlenség, van aki szerint ez az út a háborítatlan, szabad szüléshez. Megtudtam, hogy Japánban a nők egy százaléka szül bábával, nagyon kórházcentrikus a szülés Japánban. Janka kivételes példa, ő kétszer szült otthon és egyszer a kórházban. „Nekem az otthonszülés és a kórházban szülés között az volt a különbség, hogy a kórházban hiányzott az, hogy nem a földön szültem, egy tatamis szobában, hanem egy kórházi ágyon. Nem hatott természetesnek, hogy fel kell másszak egy ágyra.”

Otthon vagy kórház, te mit választanál? Kiotóban viszont találtam egy „középutat”, ez pedig a születésházak, ami az otthon és a kórház ötvözete. Sikerült beszélnem egy nővel, aki egy ilyen születésházban szült. Ő azt mondta, a szobája otthonos volt, és több terem is a rendelkezésére állt, az ételek finomak voltak kifejezetten kismamáknak, és bárhogyan, bármilyen pózban szülhetett, medencés szülésre is volt lehetőség. Ez a szülés-születést segítő hely számomra ismeretlen volt. Később, rövid kutakodás után kiderült, hogy van születésház Magyarországon is. Milyen jó lenne, ha Romániában is lenne! Vagy lehet, hogy van, csak nem tudok róla? Ha van, miért nem tudok róla?

Koshiyama Shigeyo, a bába, aki Jankának a bábája volt a szüléseknél. Shigeyo-san meghallgatta történetem és megbeszéltük, hogy beavat a bábák munkájába és a japán szülés-születés világába. Cserébe fotózok.

Három év telt el azóta, és most itthon a nagyváradi íróasztalom mögött üldögélve jöttem rá, mennyire hálás vagyok a fotográfiának ezért. Mert a megörökítés e fajta művészete a szülőszobába is bejárást enged – akár még egy távoli ország szülőszobájába is.

Shigeyo-san-nal rendszeresen mentem egy várandós anyukához, aki negyedik fiat várta, ő Naoko-san. A várandósság elején a bába kéthavonta tett látogatást, később ezek az alkalmak sokkal sűrűbbek lettek, tehát volt egy folyamatos kapcsolat közte és a várandós nő között. A „check-in”-ek azzal teltek, hogy kérdezett a várandós nő hogyléte felől, megmérte a pocakot, tehát követte a magzat növekedését, szívhangot hallgatott, mindezt lejegyezte egy naplószerűségbe, jó tanácsokkal látta el a leendő anyukát, és az esetleges kérdéseire válaszolt. Röviden: támogatta őt és figyelemmel követte a várandósság folyamatát, ezáltal egy erős bizalmi kapcsolat alakulhatott ki köztük. Számomra ez egy kardinális része annak, amit tanultam a várandósságról és a szülésről: hogy van egy ember, akiben a nő bízik, aki segíti és támogatja őt. Naoko-san szülésén Shigeyo megkérte Naoko-san-t, hogy járjanak egy-két kört, másszanak lépcsőt, hogy a medencéje táguljon. Mikor elviselhetetlenül fájt Naoko-san dereka, a bába elkezdte masszírozni, néha még a nyakát és a fejét is masszírozta. Testileg és lelkileg is támasza volt. Vajon volt-e ilyen segítő ember Édesanyám mellett, mikor születtem? Vajon most ha várandós lennék, ki lenne ez a segítő?

A bába mesélt nekem arról, milyen hihetetlenül csodálatos a női test működése, mennyire érzékeny, teljesen átrendeződnek a szervek, hogy helye legyen a méh gyümölcsének. Arról is mesélt, hogy a magzatok mennyire ügyesen kivárnak, ha indokolt a helyzet. Számomra az volt a legelképesztőbb, hogy a női test létrehoz egy teljesen új szervet, amivel 9 hónapig táplálja a gyermeket, ez a méhlepény. Voltam egy szülésfelkészítőn, ahol bár sokat nem értettem, abból ami körülöttem zajlott, kedvemre fotóztam. Voltam egy egynapos baba fürdetésén is, ahol miután a babát szépen megmérték, lábacskájáról nyomatot készítettek, a szülők egy kis fokhagymás, gyömbéres ágyon megpirították a méhlepényt és elfogyasztották. Rengeteg vitamint tartalmaz a placenta. Aztán a bába mesélte, van olyan család, aki inkább elülteti a méhlepényt a kertbe, és ráültet egy fát. El is képzeltem, hogy a kertünk fenyőfája alatt ott lapul a méhlepény, amin keresztül Anyám táplált. De a valóság visszaszippantott, és egyből készítettem egy fotót a kis fa dobozkában gondosan összetekert köldökzsinórról. Milyen szép hagyomány a köldökzsinórt megtartani.

„Minden szülésnél azt éltem meg, hogy ez egy óriási esély a változásra, mert ez egy olyan transz, ami után újra kell építened magad, amiben sikerül elengedni olyan részeidet, amikre már nincs szükséged.” Érdekes volt hallgatni Jankát, kirajzolt olyan képeket előttem a szülésről, amelyekről eddig nem volt fogalmam. Kirajzolódott előttem az is, hogy a várandósság és szülés valamilyen láthatatlan szinteken kapcsolódik a halálhoz és még a gyászhoz is. A nő gyászolja az énjét, amelyet nem fog többet úgy és abban a formában „viselni.” Gyászolhatja a testét, mert teste is megváltozik, átalakul – s olyan mint volt már nem lesz többé. És olykor ez az átalakulás nagyon nehéz és kellemetlen. Átalakul az anyag és a forma, a szív kinyílik. Mi a várandósság, ha nem a legnagyobb alkotás, amelynek az utolsó stádiuma a szülés-születés? S mint minden alkotási folyamatban az alkotó, az ihletett állapotban érzékeny. A szülő nő éppen ilyen sebezhető ebben az állapotban. Kiszolgáltatott. Más tudatállapotban volt Naoko-san is a vajúdás előrehaladtával. Nem pózolt többé, mikor fotózni készültem őt, mert már nem törődött velem. Úgy tűnt, nem tud kapcsolódni a környezetével, hogy máshol jár. Teste átvette az irányítást. „Mint ahogy egy gáton áttörne a víz, és olyan intenzív lesz a szülés, hogy alig tudtam állni a lábamon. Nagyon erős fájdalmaim voltak, és érdekes volt, mert mikor azt éreztem, hogy mindjárt belehalok, akkor maradt abba a fájás. Amikor már tényleg azt éreztem, hogy tovább már nem bírnám.”

Nem szültem. Hogy fogok-e szülni valaha, mára már azt gondolom, ez nem csak az én döntésem. A félelmem a szüléstől és a gyerekvállalástól hosszú és tanulságos úton vitt végig, amiért hálát érzek. A fotózás megtanított még valamire: észrevétlennek lenni. Észrevétlenül voltam jelen Naoko-san szülésén és később itthon Iszlai Renáta szülésén. Hallgattam és szemlélődtem. Amit a lencserendszeren keresztül láttam, rögzítettem. S amit senki sem látott, mert láthatatlanul történt, az az, hogy hogyan oldódott fel, és íródott át az a valami, amit születésemtől fogva magamban hordtam: „a szülés-születés átélhető, megélhető és túlélhető.”

Kietlen pusztán
Lebegett a sötétség
Magából szült fényt


A fotók a szerző munkái.