Nem Kiss Jenő gyermekverses kötetéről lesz szó mostani írásunkban, hanem a nemzetközi gyereknap alkalmából arról tandemezünk, milyen különbségeket észlelünk a kisfiúk és kislányok nevelésekor. Milyen alapvető viselkedési mintázatok mutatkoznak meg már kisgyermekkorban? Ezen a napon a gyermekek jóléte is előkerül, nem csak testi értelemben. Mostani tandemezésünk témája, hogy vajon ehhez a jóléthez szükséges-e tudatosítani a bennünk futó nemi alapprogramokat vagy inkább tegyünk úgy, mintha ezek nem is léteznének…

(Föedl Nóra)

Szeretem azt hinni magamról, hogy pedagógusként elfogadó vagyok a rám bízott gyerekek különbözőségét illetően. Sőt, azt gondolom, aki nem elég együttérző, vagy akár elnéző, az nem fogja magát jól érezni a bőrében ezen a pályán. 

Az otthon azonban egy teljesen más hadszíntér, hiszen, amíg az iskolában lehet érvelni, indokolni, hogy mit miért akarok, addig ez egy jelenleg hároméves nőszeméllyel nem mindig járható út. Persze, délelőtt még bájos történeteket tudok kitalálni, de este, némileg megviselten, már nehezebb újabb állatok, csodalények bőrébe bújva, hőstettekkel előállni, érvként. A legaljasabb aduászoktól viszont, be kell vallanom, nem riadok vissza, mint például: „ha ezt a Mikulás/Jézuska/húsvéti nyúl” meglátja. Húha, jön a nyá! Valaki?

A mindenkori történelmi korokra visszatekintve, a ma fejlett és fejlődő országokban a legklasszabb, akarom mondani überkirály, atomzsír gyereknek lenni. Bölcsőhalál, gyermekbénulás és borzalmas társaik jóformán a múlt ködébe vesztek, valamint a szegénység sem a 19. századi értelemben kerül a statisztikákba. Ezzel szemben az az elvi kavalkád, amivel már egy kisgyerek is találkozik, felnőttek számára is embert próbáló. Általános iskolában tanítok, alsóban és felsőben is, így ez az a paletta, amit jobban ismerek, de a már említett Júliám három éve alatt a szülői koncepciók garmadája özönlött ránk. 

Nem is olyan rég a déd- és nagyszüleink életének ritmusát nemcsak az évszakok és napok váltakozása határozta meg, hanem az egyes napok feladatainak sorrendje is. Mindenki tudta például, mikor illik nagymosást tartani, sőt egy sváb dalocska arra is vetemedik, hogy elzengje, melyik nap mit főzzek. A dologtiltó napok, az ünnepek rítusai nemcsak keretet adtak, de biztonságérzetet is. A nem túl szerencsés tény, hogy 40 felett lettem szülő, egyik pozitív hozadéka, hogy kiforrottabb elveim, ha jobban tetszik, mániáim is vannak, mint a húsz évvel ezelőtti önmagamnak. De el tudom képzelni, hogy egy fiatal, bizonytalan anyuka milyen lelki tusákat vív eleinte, amelyek, lássuk be, a gyereken csapódnak le.

Kezdődik a természetes szülés versus császárral (mintha utólag ezen lehetne változtatni bármit is), kit meddig szoptattak, tápszer-anyatej csata, bio hozzátáplálás, szülőkkel együttalvással, majd folytatódik azzal, hogy mikor ehet először cukrot, nézheti először You Tube-on Halász Juditot és nézhet-e Bogyó és Babócát. Van, ahol a televízió a blaszfémia szinonimája, van, ahol ki sem kapcsolják. Mindez csak a jéghegy csúcsa. Ha az egymás véleményének iskolapéldájáról akarnak disszertációt írni, véletlenül se olvassák el a kismamacsoportok kommentjeit.

Később a kör persze csak tágul. Ott vannak a játékok. A Montessori-elv szerint csak néhány játék legyen elől, az igényes, fából készült játékokra egy tetemes vagyont kell szánni, de elérkezünk egy sarkalatos ponthoz is, a fiús vagy lányos játékok polémiához. Kaphat-e babát egy kisfiú? Mi legyen, ha a kislányunk nem babázik, ellenben egész nap berregve tologatja a kisautóit? Vegyünk-e játékfegyvert a gyereknek? Ki adja meg a jó választ: mi vagy a gyerekünk? Pedagógusként engedhetem-e, hogy a gyerek a zsebpénzét a kiránduláson kardra költse, amikor tudom, hogy a szülők ellenzik, de másik három cimborája már megvette?

Lehet, megérne egy misét egy olyan felmérés készítése, hogy egy-egy pedagógus fiúkat vagy lányokat szeret-e jobban oktatni. Én összesítésben a fiúk pártján állok. Az indok: a fiúk zöme egyszerűbben kezelhető, alig vannak játszmák. Az egymás közötti konfliktusaikat is letisztultabban kezelik, nem gondolják túl, nem rágódnak, gyártanak elméleteket. Sőt, ha valaki igazán remekül akar szórakozni, az hallgasson bele érdeklődő, értelmes kamaszfiúk beszélgetésébe, egymás kóstolgatásába. 

Anyaként szeretném a lányomat a nőiességében erősíteni, ugyanakkor a saját árnyékomon sem tudok átlépni. Nem vagyok a rózsaszín lelkes rajongója, de be kell látni, a tény, hogy a gyereknek is van szabad akarata (de még mekkora) ez a szín (na, jó, hívjuk színnek) megkerülhetetlen. Bájos, aranyos, dacos, kategorikus lányommal már jócskán vannak élményeink az öltözéssel kapcsolatban. Az első meglepetés másfél éves korában ért minket egy boltban, ahol nemes egyszerűséggel lekapott egy szerinte neki való felsőt, bedobta a kosárba, és hihetetlen sebességgel vonszolta a kasszák irányába. 

Az alsós kisfiúk, tapasztalatom szerint, a legegyszerűbben öltöztethetők. Anya ezt készítette ki, azért így öltözött. Ők ellenben azok, akik az új ruháikat hetekig nem ismerik meg, akkor is vehemensen tagadnak, ha bele van írva a nevük. A kislányok egy részén már az iskolába lépésnél látszik, milyen párbeszédek zajlottak le otthon. A szülők ugyanis az időjárásra és a józan észre hallgatva meleg nadrágot adnak lánykájukra, aki azonban már hajnalok hajnalán királylánynak látja magát, így a cicanadrág-pulcsi kombinációra felvesz valami csillogót vagy tüllt.

Aztán az évek során ezek a tündérek és királylányok szépen lassan átalakulnak varjakká. Jobb esetben dolmányossá, így a fekete mellé kerül egy kis szürke is. Nem tudom, a tyúk vagy a tojás, de ha kamaszok által preferált ruhaüzletekbe kirándulnának, hamar észre fogják venni, hogy eltűnnek a színek. 

Mire iskolába kerülnek, már sok a befolyásoló tényező, addigra már így vagy úgy a környezet megtanította a gyerekeknek, hogy milyen egy kislány, avagy egy kisfiú, illetve még mindig hangsúlyos sok családban az „ilyet egy kislány/kisfiú nem csinál” mantra. 

A lányommal hihetetlen tapasztalás, hogy mennyire nő. Körülbelül másfél éves volt, amikorra kifejlesztett egy olyan nézést, hogy szinte bármit kérhet az apjától, ő elbűvölten teljesíti. Szerencsére sikerült egy olyan hisztit megörökíteni, abból az igazi földön fetrengős, ordítós fajtából, amikor egy pillanatra abbahagyva, észrevette, hogy a szandálja elmozdult. Abbahagyva az ordítást elrendezgette, majd üvöltött és süvöltött tovább. De ámulatba ejt a gondoskodása is, épp, hogy járni kezdett, már etette, altatta a babáit. Nem volt még kétéves, amikor egy baráti család kisbabáját látogattuk meg. Miután megkérdezte – a család nem kis döbbenetére –, hogy meleg-e valóban a tápszer, ő akarta etetni a pár hetes csecsemőt.

Mindegy, fiú vagy lány, ha az ember egy, vagy akár ötéves, egy biztos pont mindenképpen van: a kukásautó. Azt kell mondanom, amióta a lányom érdeklődésének középpontjába kerültek, azóta én is odavagyok a kukásainkért. Ha meglátják Julcsit az ablakban, integetnek, jobb napokon, amikor a túloldalon vannak, akkor is. Lánykám karriertervei közt is szerepel egy sajátos változat: „Ha nagy leszek, kukásautó-vezető leszek. Amíg hátul pakolnak, addig én elöl olvasok!”

(Magyari Sára)

Aki gyerekekkel foglalkozik, mármint hús-vér gyerekekkel, és nem csak elméletben ismeri őket, biztosan látott már olyat, hogy a kislányok már pár éves korukban is pörögnek a ruhácskájukban, szépítik magukat, öntudatosan fordítanak hátat valakinek, aki megbántja őket. A fiúcskák pedig előszeretettel burrogtatják a kisautókat, másznak fára, cipelnek mindenféle vizesüveget egyik sarokból a másikba. Ezek sztereotípiák. Vagy azok is lehetnének, ha nem ez lenne a gyakoribb viselkedés. Persze vannak kivételek – igen kevesen, de vannak.  

Gyerekekről tandemezünk. Mondjuk úgy a 3-5 évesekről. Azért érdekes ez a kor számomra, mert ilyenkor még erősen működnek az úgynevezett nemi alapprogramok, miközben az identitás messze nem alakult ki. Elvileg már működik a felnőttek utánzása, de ha belelátunk egy-egy család életébe, sokszor rácsodálkozunk: hát ezt meg kitől tanulta a gyerek?! Tény, hogy „a gyerek” sok mindent tanul, de az is tény, sok mindent zsigerből tesz. Kutatások bizonyítják, hogy a körülbelül kéthónapos magzatnál már megkezdődik a nemi hormon termelődése, elkezd kialakulni a férfi vagy női agyszerkezet, ami sok mindenben különbözik. Aztán pár napos babáknál megfigyelhető már a nemi viselkedés sajátossága: például a kislányok a fény-árnyék játékra, az egymáshoz való viszonyulásra koncentrálnak, a kisfiúk arra figyelnek inkább a játékok és azok mozgása során, hogy azok élesek-e, hegyesek-e, gyorsak-e vagy lassúak, azaz veszélyesek vagy sem. Két különböző program aktiválódik: a fiúknál a védelmezésért felelős program, a lányoknál az érzelmek felismeréséért, a gondoskodásért felelős program. Aztán majd jön a nevelés, a minta, és ezek vagy erősebben, vagy gyengébben lesznek jelen az életünkben, de a mélyben ott vannak, és hatnak.

Az egyik kedvenc megfigyelésem, amikor egy benzinkúthoz bejött egy pár a 9-10 éves forma fiukkal. Vásároltak három félliteres üdítőt. Anyu áll a kasszánál, fizet, mellette a fia, aki elvenné a másfél liter folyadékot, és egyenes tartással cipelné kifele, mikor mama ráüvölt: Hagyd! Majd én! És belepréseli a három üveget a ridiküljébe. Mindennapi jelenet, de izgalmas a tanulság. Anyu házisárkány és házi rabszolga egyben, majd ő mindent megcsinál, és bele is hal a sok melóba. Apu (már) nem segít, nem is fizet, mert ő vagy papucs, vagy basa, de semmiképpen sem társ. Kölyök pedig így válik kiszolgált basává papucsszerű beütésekkel. 

Szülői értekezleteken sokszor kellett mondani, hagyják a szülők a gyermekeiket „kibontakozni”. Hagyják a fiúkat férfivá érni, a lányokat nővé. Átlagosan a férfitest felső része háromszor erősebb, mint a női test felső része, a lábak pedig kétszer erősebbek. Ezért cipelik a férfiak a nehezebb dolgokat. Nem azért, mert így illik, hanem azért illik így, mert ő képes rá mindenféle szenvedés nélkül. Ha pedig kap egy kis dicséretet, ha megdicsérjük, milyen erős, akkor az ereje megtízszereződik. Félreértés ne essék, a nők is képesek cipelni, nehéz dolgokat. Csak ennek hosszútávon meglesz a böjtje. 

Tanítóként is, majd tanárként is észleltem már, hogy nem a kognitív képességeikben különböznek a fiúk és a lányok, sokkal inkább valami másban: például a munkához való viszonyban, abban, hogy másképp lehet őket motiválni, a világ dolgaihoz való viszonyulásokban. Ma, kutatóként ezt úgy mondanám, hogy másképp észlelik a valóságot a fiúk és másképp a lányok. Nem lehet és nem is szabad azt mondani, hogy az egyik jobb a másiknál, vagy a másik értékesebb az egyiknél. Nem. Másképp. Méghozzá kiegészítőleg. Valahogyan úgy mondanám, hogy a világ egyik felét látja a férfi, a másik felét a nő. Az agyi struktúra miatt. Ugyanaz az információ más jelentést kap a fiúgyermek agyában, mint a kislányéban. Más területeket aktivizál egy-egy információ.

Persze idővel a gyerek megtanul a normákhoz igazodni. Az éppen aktuális normához, amely mostanság inkább ideológiai alapú, mintsem a természetes működés, az alapprogram hozadéka. Sok mindent el tudunk magunkban nyomni, van, amit el is kell. Nem haraphatom meg négyévesen a szomszéd kisfiú kezét, és huszonévesen sem lőhetek le bárkit, aki engem bánt. Illetve, ha megteszem, annak negatív következménye lesz rám nézve is, és a másikra nézve is.

A gyermekek jóléte nem csak a fizikai állapotukra vonatkozik, ez csak a biológiai életben maradás minimuma. A jóléthez az is hozzátartozik, hogy olyan körülmények között élhet, ahol megtanulja kihozni önmagából az önmagához méltó életet. Azaz a képességei, készségei és alapprogramjai működésével összhangban él. Amikor a lányokkal elhitetjük, hogy valaki vagy szép, vagy okos – akkor inkább nem akarnak szépek lenni. És nézzük meg a mai divatot, mit tesz a lánykákkal. Amikor a fiúk úgy nőnek fel, hogy a fizikai erő, az erős hang agresszív, és vagy izmos, de bunkó, vagy nyápic, de okos, akkor nem tud mit kezdeni a fiatal felnőtt a pattanásig feszülő izmaival. Inkább eszik még egy kicsit, és még játszik egyet a gép előtt. Ezek nem tudatos választások. De egyre szomorúbb emberi sorsok. S mi tehetünk úgy, mintha az alapprogramjaink nem üzemelnének. Tehetünk. Tehetünk?

Föedl Nóra (1975, Nagyvárad) tanító és némettanár. Nagyváradon és Budapesten tanított német nemzetiségi iskolában, jelenleg GYES-en van 3 éves lányával, Júliával.