Címke: film

június 19, 2022 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szükség van egy nagy adag szerencsére

Interjú Besenyei Kata rendezővel, forgatókönyvíróval

Szalontán születtél, gyerekkorod nagy részét ott töltötted. Mit adhatott szülővárosod, ami arra inspirált téged, hogy rendezést kezdj el tanulni? Azért is kérdezem ezt, mivel a már befutott román rendező, Marian Crișan is szalontai születésű. Van valami az ottani levegőben?

Talán mikor Crișan volt gyermek és kamasz, még működött a mozi Szalontán, nekem arról már csak néhány kisgyermekkori emlékem maradt. Ott néztem meg A kincses bolygó című Disney rajzfilmet, ami fantasztikus élmény volt. Egy egész falnyi mese! Utána viszont a mozi bezárt, úgyhogy nem igazán tudom, mi lehetne az origója ennek. 

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy kamaszkorodban kezdtél el igazán érdeklődni a filmezés iránt, majd továbbtanuláskor a kolozsvári Sapientia egyetemre esett a választásod. Hogy látod, egy hároméves filmes képzés elegendő ahhoz, hogy az ember rendező legyen?

Nem. Nem tudom, hogy ez minden filmiskolára igaz-e, de nekem legalábbis nem volt elég. Én annyira amatőrként kerültem oda az egyetemre, hogy az egyértelmű volt, három év után még nem állok készen semmilyen nagy dologra. Amit az egyetem adott, az a kollégák, akikkel éjjel-nappal együtt voltunk. Így biztonságos környezetben lehetett kísérletezni azzal, hogyan is érdemes dolgozni, ezt úgymond egymáson gyakoroltuk. Közeli barátok lettünk, sokszor verbális kommunikáció nélkül is tudtuk, hogy a másikkal mi van. 

Az alapképzés után Bukarestbe, a Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemre (UNATC) jelentkeztél – újból alapképzésre, majd elköltöztél Budapestre.

Nem felvételizhettem mesterire, mivel Bukarestben az volt a követelmény, hogy minden jelentkezőnek legyen egy nyersanyagra, filmre forgatott munkája. Erre nekünk nem volt lehetőségünk, az államvizsgámat digitálisra forgattam. Így maradt az alapképzés, amit egy év után abbahagytam. Egy olyan tanár osztályába kerültem, akivel sehogy sem tudtuk megérteni és tisztelni egymást, úgy éreztem, csak az időmet vesztegetem ott. Itt Pesten már minden feltétel adott lett volna, hogy a mesterképzésre felvételizzek. Először azonban a járványhelyzet miatt tolódott a jelentkezés, majd az SZFE elfoglalása következett, ami miatt elmaradt a beiratkozásom. Már elengedtem ezt.

Jól érzékelem, hogy amikor Budapestre költöztél ismeretlenül, kihívás volt a filmes szakmában elhelyezkedni? Hogyan sikerült ezen felülkerekedni?

Egy volt évfolyamtársam szerzett nekem munkát, filmes díszletfestőként dolgoztam, azután az Oltári csajok című sorozatba kerestek fiatalokat, és ott lettem scriptes. [Naplóvezető, a filmes stáb tagja, aki a kontinuitásért felel a jelenetekben és a jelenetek között. – a szerk.]

Mit tanácsolnál egy most végzős sapientiás diáknak, hogyan lehet érvényesülni a szakmában?

Nagy előny, ha az ember lokálisan végezte az egyetemet. Sokkal nehezebb úgy Budapesten érvényesülni, ha valaki Kolozsváron, Bukarestben, vagy akár Londonban végzett, mert nem itt van az elsődleges ismerettségi köre. Továbbá szükség van egy nagy adag szerencsére is. 

A díszletfestés és sorozatforgatás mellett honnan merítettél időt, ihletet és energiát az írásra?

Én alapvetően nem szeretek scriptelni. Jó memória kell hozzá, és nagyon figyelmesnek kell lenni. Ez számomra sokkal megerőltetőbb, mint írni. Nem szeretnék hosszú távon nem-írással foglalkozni, úgyhogy arra jutottam, az a legbiztosabb, ha nekiállok dolgozni, mert anélkül nem fog történni semmi. 

Inkább az írás érdekel, mint a rendezés?

Az elmúlt két évben az írásra koncentráltam. Ez nem jelenti azt, hogy lemondtam a rendezésről, csak miután az ember elfogadja azt, hogy a világon semmit nem tud, valahol el kell kezdeni tanulni. Az írásnak neki lehet állni otthon is, ami után folyamatosan érezni lehet a fejlődést, hogy mennyivel könnyebb leülni nap mint nap írni, mert rutinná válik. Az utóbbi időben sok forgatókönyvet olvastam, sok íráselméleti anyagot, voltam kurzusokon is. Az egyik képzést Várkonyi Zoltán forgatókönyvíró tartotta, ez kifejezetten sorozatokról szólt, és voltam Szekeres Csaba rendezőnél is egy kurzuson, mindkét helyen sokat tanultam, de nem gondolom azt, hogy ezek nélkül ne lehetne otthon megtanulni írni. Egy idő után érzékelhető volt, mennyivel egyszerűbben jönnek ki belőlem a mondatok, ami nagyon motiváló, és ad egy kis bátorítást ahhoz is, hogy ismét a rendezés felé forduljak. Itt ugyanolyan tanulófolyamatot kell elkezdenem, mint amilyenben az írással voltam. 

2021 októberében megnyerted a Hypewriter sorozatötlet pályázat fődíját, Angyaltrombiták című forgatókönyveddel. A sorozat pilot epizódját az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Enyedi Ildikó rendezi majd. A történeted középpontjában két lány áll, akik emberkereskedelem áldozatai lettek. Mi inspirálta a forgatókönyvet?

Még egyetemista koromban láttam egy tanárom, Felméri Cecília dokumentumfilmjét a Tranzit Házban, Eladó remények a címe, ami kényszerprostitúcióból már szabadult, de még védett házban élő lányok interjúiból áll össze. Ez akkor is nagyon szíven ütött. Tudat alatt hordozhattam ezt a dolgot magammal, mert nemrég jutott eszembe, hogy Bukarestben terveztem egy dokumentumfilmet egy olyan védett ház lakóival, ahol az ott élő lányok, bár még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, már túl vannak ezen a borzalmas traumán. Végül ez nem valósult meg, azért csak motoszkálhatott ez a téma bennem. 

Melyik az a része ezeknek a történeketnek, amely annyira fontos, hogy beszélned kell róla?

Soha senki nem kéne olyan helyzetbe kerüljön, ami ilyen szinten borzalmasan megalázó. És ezt még tudnám jelzőkkel fokozni. Engem az érdekel, hogy egy ilyen tapasztalat után hogyan lehet talpraállni, egyáltalán lehet-e? Meggyőződésem, hogy van rá mód, de nagyon izgat, hogy ha az ember túl van egy ilyen életszakaszon, hogyan tud rehabilitálódni?

Korábban nyilatkoztad, mennyire örültél neki, hogy Enyedi Ildikó lesz a rendező, mivel pár éve az ő osztályába akartál jelentkezni az SZFE-re. Enyedi Ildikó a forgatások alatt miben számít rád, hogyan megy eddig a közös munka?

Ha a forgatáson merül fel, hogy a szövegen változtatni kell, az általában a rendező feladata, csak emiatt nem kell ott álldogáljon a forgatókönyvíró, így a forgatáson, mint scriptes leszek jelen. Nem szerettem volna úgy részt venni a felvételeken, hogy nekem ott nincs dolgom. Az előkészületekben is részt veszek, nem érzem úgy, hogy bármiből ki lennék zárva. Ildikó nagyon érti, hogy ez a történet miről akar szólni, milyen akar lenni. Nem volt még arra precedens, hogy ő egy másik vágányon indult volna el egy gondolatból, mint amit én elképzeltem. A kommunikáció folyamatos, castingolunk, helyszínt keresünk. A történet a Viharsarokban játszódik, de igyekszünk Budapesthez közelebbi helyszíneket találni. A színészekről elmondhatom, hogy alapvetően szerettük volna felfuttatni a fiatal, még ismeretlen színésztehetségeket. Nem gondolkodtunk húzónevekben, és kifejezetten amatőr sincs a listánkon. Május végén, június elején forgatunk.

Mindezek fényében, milyen a viszonyod most az otthonoddal? Tervezel hazaköltözni?

Én már itt fogok maradni, Budapesten. Nem akartam elköltözni Romániából, de azért tudjuk, igazán komolyan vehető filmipar Kolozsváron nincs, és a közeljövőben nem is lesz. Bukarest nekem nem csak olyan szempontból nem működött, hogy az egyetemen nem találtam meg a számításaimat, de a várossal sem tudtam megbékélni. Úgyhogy jelenleg a hazaköltözés nem opció.

Hogy látod a román és a magyar filmezés helyzetét?

A román újhullámnak hatalmas rajongója voltam, de az utóbbi néhány évben „lejöttem erről a szerről”. A magyar filmekkel kapcsolatban azt érzem, sokszor fals nézői elvárásokba ütközünk, mivel a szemünk a hollywoodi filmekre van edzve. A különbség nem minőségbeli, inkább úgy látom, más a filmnyelvünk, mint az amerikaiknak. Ezért is őrültség egy 30 millió forintból készült inkubátoros filmet összehasonlítani egy Marvel szuperprodukcióval. A filmkészítés alapvető tőkéje a tehetség, ebben Magyarország nem szűkölködik, reméljük, lehetőséget is kapnak a filmkészítők arra, hogy alkothassanak, és a következő években nem csak nagy történelmi mozikat láthatunk.

Egyébként mostanában többnyire sorozatokat néztem, amúgy is a sorozatírás foglalkoztatott. Az Eufórií, a Hétköznapi vámpírok, a How to with John Wilson című HBO-s sorozatot, és kijött a Besúgó, az HBO új magyar sorozatának első része, amire kíváncsi vagyok.

Ha bárkit rendezhetnél, kivel dolgoznál együtt?

Ez egy furcsa kérdés, mert lehet meghalnék, ha megtudnám, hogy rendezhetem Frances McDormandet, de mit tudnék én mondani neki? Mit tudnék én hozzáadni az ő dolgához? Kicsit így vagyok vele, bár tényleg fantasztikus lenne, ha egy plakáton szerepelne a nevünk.

Min dolgozol a következő időszakban az eddigiek mellett?

Elkezdtem gondolkodni egy minisorozaton, illetve Laky Dórával egy kisjátékfilmre adtunk le pályázatot a Friss Hús Pitch Fórumon, amit, ha minden jól megy, szeretnénk még idén leforgatni.

Fotó: RTL Magyarország Marketing és Kommunikációs Igazgatóság

április 21, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Újjászületéstörténet?

Krasznahorkai Balázs legújabb filmje, a Hasadék romániai vonatkozású történet, részint határon túli szereplőkkel és színészekkel. Nem meglepő ez. Elvégre az utóbbi évek magyar filmművészetének van ilyen vonulata. Elég, ha Mundruczó Kornél Deltájára gondolunk, esetleg Hajdu Szabolcs filmjeire, de biztos van, akinek a Valan, az angyalok völgye jut az eszébe.

Az, hogy a filmesek hogyan használják ki a közeg sajátosságait, a fenti példák is bizonyítják, különféleképpen. A természeti táj, a kulturális sokszínűség, a kommunista múlt árnyképei vagy a balkáni varázs villan fel, ha a fentiek eszünkbe jutnak. A filmesek hol egzotikus fűszerezésre, hol komfortzónán kívüli vadregényességre, hol a misztikumra építenek. Az erdélyi közegnek már csak a hangulatteremtő jellege is nagyban meghatározhat egy filmet.

Talán ezért sem túlságosan meglepő, hogy a Hasadék forgatókönyvírói, Lengyel Balázs, Lovas Balázs és Krasznahorkai Balázs Máramaros környékére helyezték a történetüket, vagyis olyan vidékre, ahol magyar, román, roma és ukrán szereplők érintkeznek egymással napi szinten. Legalábbis ide juttatják el/vissza az alkotók Budapestre elszármazott szülészorvos hősüket, az egyszerűség kedvéért Balázst (Molnár Levente), aki várandós feleségét hagyja hátra, hogy az apja temetésére hazaérkezhessen.

Ez a megágyazottság is utal arra, hogy a generációk viszonya kiemelt jelentőséggel bír a történetben. A megtért fiú ugyan az apja, a környék köztiszteletben álló orvosa búcsúztatására érkezik, de egy szekusnak tartott nagybácsival is találkozik (Kovács Lajos), és tizenhét éve nem látott félárva fiába, Simonba (Babai Dénes) is belebotlik. Jelzem, a nők ábrázolásába nem fektettek sok energiát a film szerzői. A család nőtagjai jó, ha egy pár mondat erejéig szerepelnek egy-egy párbeszédben, akkor is csak azért, hogy a férfi hősökön kissé színezzenek egyet.

Rájuk is fér, mi tagadás. Mert sem az egymáshoz való viszonyuk, sem a múltból elővillanni látszó háttértörténetek nem árnyalják különösebben ezeket a férfi karaktereket. Valószínűleg ez volt a szerzői szándék is. Mert Molnár Levente minimáljátéka és Babai Dénes semlegességet árasztó lénye mintha e tájra jellemző karakterjegyként lenne feltüntetve. Lásd, a hallgatag férfiak nem érzelegnek. Érdekes, hogy hasonló visszafogottság érzékelhető a helyi alvilági vezért, Dumitrut alakító Orbán Levente játékán is, holott az ő figurája lehetne parancsolóbb és fenyegetőbb. A színésztől láttunk már hallgatag elfojtottságból előtörő őserőt, elég, ha Kostyál Márk Kojotját vesszük elő.  

Igaz, az, hogy Dumitrunak és a hazatérő Balázsnak pontosan mi a közös háttértörténete, nem válik teljesen világossá a filmben. Ellenfelek, az világos. A köztük levő viszony azonban homályos egy kissé, nincs különösebben kibontva a filmben. A múltban gyökerező birtokvita inkább érzelmi, szimbolikus jelleget sejtet, mintsem azt, hogy valódi anyagi tétje lenne az „ellenszenvnek”. Krasznahorkaiék erre élezik ki a konfliktust. Hiszen ekképpen tudják a középpontba állítani az apa nélkül felnőtt Simont, aki nemrég elhunyt anyja mellett részint a nagyapja, részint Dumitru „védnöksége” alatt nőtt fel.

Ezeket a férfisorsokat igyekszik boncolgatni a film, úgy, hogy szereplőiről egy összefüggő pszichológiai térképet rajzol fel. Azért említés szintjén pár mellélszálat is bevarrtak a műbe a szerzők, hogy a szikár férfisorsok megértésre leljenek. Ám ezek a szálak elég rövidre sikerültek. Végül, kissé sematikus módon, a két középkorú férfi párharcának tárgya a fiú élete lesz. Egy morális fordulat után Simon és az apja sorsközösséget vállalnak. Egymás iránti idegenség-érzésük oldódik. Együtt menekülnek, a hajtóvadászat elől való bujkálás pedig közelebb hozza egymáshoz őket.

A történet azonban mégsem ennyire egyszerű. Bár a dramaturgiai fordulat után a szereplők önmagukhoz és egymáshoz való viszonya nem tisztul különösebben, sőt, talán még ködösebb lesz, a jó hír viszont, hogy ettől a ponttól mindhárom színész játéka felszabadultabbá válik. Azaz a játékidő nagy részét kitevő szenvtelen játékstílust egy árnyaltabb játékmód váltja fel. Ennek külön jót tesz, hogy az apa és a fiú egy katlanba szorul, és emiatt Réder György követő kamerájának képei helyett a hangsúly átkerül az operatőr közelijeire. Az arcoknak a katlanbeli fénybeállítások is határozottan jót tesznek.

Egyébiránt a természeti tájak Réder képein szikárak, mint a film szereplői, és olykor a fenségesség, olykor a misztikum érzetét közvetítik. Ezek ugyanakkor a dágványba ragadtság érzetével is ötvöződnek, amely áttételesen Balázs, másként Grassai doktor történetének kezdő hajtóerejét engedi sejtetni. A képek az ebből való kikecmergést és elmenekülést sugallják, majd a visszatérés utáni fogvatartó erő képzetét is erősítik. Krasznahorkai használja a természeti képeket, néha kissé talán túlzottan is. Mint ahogy aránytalanul erős a filmben a játékkal szembeni szövegközpontúság. A párbeszédek kissé művivé váltak – egy olyan irodalmi formára emlékeztetnek, amely az élőbeszédtől távoli, vagyis a túlzott stilizáltság felé billent benne a mérleg.

Krasznahorkai így óvatlanul és talán szándéka ellenére csempészi bele a filmbe az elidegenítés gesztusát. Az elnagyolt háttértörténet, a minimalista játékmód, a kissé művi szövegek egy olyan forgatókönyvírói világot sejtetnek, amely valóságábrázoló gesztusokkal erősítené a filmet, ám a produktum ennek ellenére mégis mintha csak működgetne. Sem a környezeti háttér, sem a színészvezetési koncepció, sem a történet nem áll össze egy teljes egésszé, és ezt Réder György képalkotói módszere sem menti meg. Ezzel együtt Krasznahorkai első nagyjátékfilmje megéri, hogy megnézzék. Különösen azok, akik számára hordoz szekunder jelentést a máramarosi közeg, illetve a filmben tipizált férfikép. Az ilyen nézők véleményére kiváltképpen kíváncsi volnék.

december 24, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Amikor álomra hajtod a fejed

Kritika Visky Ábel Mesék a zárkából című filmjéről

Visky Ábel többszörösen díjazott alkotása három, börtönbüntetését töltő apát állít a fókuszába. A hangsúly itt az apán van. A rendező ugyanis ezt az attribútumot kiemelve igyekszik megmutatni a közönségnek a fogvatartott szereplők emberi oldalát. Elvégre az uniformizált börtönruha, a társadalom által ezekre az emberekre sütött bélyeg úgy kategorizálja az elítélteket, hogy az átlagembernek, ebben az esetben a nézőnek, nem igazán jut eszébe eljutni a megérteni vágyás regiszterébe. A többségi társadalom tagjai igyekeznek eltartani maguktól az erről való érdemi gondolkodást. Az igazságszolgáltatás tegye a dolgát. A bűnösök bűnhődjenek. Ne is lássuk ezeket a börtöntöltelékeket. 

Visky filmje azonban pont ezeknek a társadalmi rácsoknak a lebontására tesz kísérletet, úgy, hogy a rabokat felkéri arra, írjanak mesét otthon hagyott gyerekeiknek. A rendező-mediátor így hozza alanyait, egyben munkatársait, a rabokat, apai, fiúi, házastársi, egyszóval családtagi közelségbe. 

A mesék megírása csak az első, és nem is könnyű szakasza a mediációs kísérletnek. A második szakasz ugyanis a rendezői koncepciót követve az lesz, hogy ezek a mesék filmtestet öltenek. Pontosabban a megírt történeteket a gyerekek és a rabok egy közös produkcióban valósíthatják meg. A harmadik szakasz pedig a kész produktumok, a filmre vitt mesék készítők általi megtekintése lesz. Az apák és a gyerekek tehát egy filmbeli mesében a filmvásznon találkoznak, mint egy általuk megálmodott mesében, egy beteljesülő fiktív történetben. 

Az, hogy a rút valóság börtönfalait a filmeseknek a mesék segítségével sikerül lebontaniuk, csak az egyik vetület. Mert bár az ötlet és a koncepció véghezvitele valóban Viskyék érdeme, de a rendező és csapata nem éri be ennyivel. Szereplőiket egyenrangú partnerré teszik az alkotói folyamat során. Egyrészt a rabok és kinti családtagjaik egy dokumentumfilm alanyaiként vannak jelen, a kamerának nyilatkoznak a bekerülés okairól, a börtönlét monotonitásáról, a rokonok hiányáról. Ugyanígy a kinti családtagok beszélnek az apa hiányáról, a helyzet által teremtődött saját börtönállapotukról. Elvégre egy börtönviselt családtag története a család története is egyben, nagyban kihat a kint maradtakra is, főleg, ha azok gyerekek.  

Ezért is különleges Viskyék módszer-kísérlete. Hiszen a szereplők nem csupán passzívan állnak a rájuk szegezett kamerával szemben, hanem alkotótársként, a mesék megálmodóiként, tervezőiként, szereplőiként is részesévé válnak a vállalkozásnak. Ám nem is ez a lényegi vonás, amellyel Viskyék átlépik egy szokványosnak mondható dokumentumfilm kereteit. Hanem inkább az, ahogy a társkészítőkké váló rabok és családjaik, az álomvíziók megvalósítói, szembesülnek a mesékkel, pontosabban az, ahogy az összeállt kis történetek igazságát magukra vonatkoztatják ebben a terápiás jellegű alkotási történetben. A film szereplői aktív alkotókként ugyan, de mégis játszva, játékosan szembesülnek saját élethelyzetükkel. És ez is lenne a filmes módszer lényege. 

Az már csak plusz hozadéka a filmnek, hogy – a folyamatot végigkövetve – a néző is könnyen felhagyhat a fogvatartottakkal kapcsolatos, előre kódolt ellenérzéseivel, és mint megtévedt emberekre, családapákra, férjekre láthat rá ezekre a rabruhába öltöztetett, különben általában arctalan személyekre. A film ezáltal könnyen részvétet kelthet, de legalábbis a megértés iránti igényt teremtheti meg a nézőben. Mi több, bár valóban egy speciális helyzetbe van ékelve a történet, a néző mégis könnyen találhat benne olyan elemeket, amelyek a saját sorsára vonatkoztatva is érvényesnek tűnhetnek. Ki tudja? Egy közös mese megteremtése a családdal valószínűleg sokaknak jól jöhetne. Legalábbis ekképpen is értelmezhető Visky Ábelék filmje.

Muszáj kitérnem a film technikai kivitelezésére is. Hiszen a Mesék a zárkából a képi megoldások szempontjából is felettébb érdekes. Kürti István és Nagy Zágon ugyanis mintha inkább a magány megragadásáért lennének felelősek, és nem a börtönállapotok zord valóságának megszokott ábrázolásáért. Azért persze nem azt közvetíti a film, hogy vidáman elviselhető a börtönélet, de azért meg kell hagyni, elkaphat a néző egy-egy vicces jelenetet, mint például hogy egy rab az Escobar fia által jegyzett Apám, a drogbárót olvassa a priccsén elfeküdve. Ez a valósnak tűnő elem a film témáját tekintve akár kiszólás is lehetne.

A lényegibb azonban az, ahogyan a mesék képre vitelének folyamatába avatnak be minket, nézőket a filmesek. Nem könnyű mesét írni. Ez látszik abból is, hogy a rabok a megszokott mese-narratívákat veszik alapul. Az akváriumokkal nyugtató börtöntársalgóban egy aranyhal-történet születik. A Walt Disney mesefiguráját idéző kisfiú malackás ihletet ad a másik esetben. Illetve a fele-királyság történet is, habár némi fantáziadús többlettel, de szintén alaptörténetként jelenik meg mesealkotás közben. 

Ezeknek a kivitelezése két esetben animációs technikával történik, Marjai Petrának, Lovrity Katalin Annának és Mácsai Mikulnak köszönhetően, akik a családtagok által készített rajzokat használták fel, gondolták tovább a betétekben. Illetve az egyik mese-rész készítése során az egyik fogvatartott eltávozást is kap, hogy részt vehessen a forgatáson, akár egy valóra vált mesében. Félreértés ne essék. A filmes terápia nem fordítja át a személyes történeteket. Viskyék inkább arra tesznek kísérletet, hogy a művészet által a problémákra való rálátásban segítsenek. Nemcsak a munkatársaikká váló alanyaikra vonatkozik ez, hanem a nézőt is bevonni akaró kísérlet ez, sőt, a filmkészítők érintettsége is megérne egy misét, de az már egy másik elemzés feladata lenne. Mindent összevetve kíváncsi vagyok, hogy Visky Ábel marad-e ezen a vonalon; következő filmje hasonlóképpen terápiás jellegű lesz-e?

Mesék a zárkából / Tales from the Prison Cell

magyar-angol-horvát dokumentumfilm, 83 perc, 2020

Rendező: Visky Ábel

Operatőr: Nagy Zágon, Kürti István

Vágó: Hargittai László, Vághy Anna

Hang: Andor Horváth

Animáció: Lovrity Anna Katalin

december 4, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A siker receptje – Lakos Nóra: Hab

Többször is bebizonyosodott már, hogy a határon túli színjátszás tehetségeire szükség van a magyar filmben. Ha csak az utóbbi évek filmtermését vesszük, akkor Kerekes Vica az Apró mesék főszereplőjeként irányította magára a rivaldafényt, Mátray László mélyremenően ábrázolta az elkényeztetett, ugyanakkor elnyomott fiú szerepét Bodzsár Márk Kojotjában, vagy Szikszai Rémusz hatalomra törő diplomatája is emlékezetessé válhatott sokaknak A berni követből. Hogy csak az alább elemzendő alkotás színészeit említsük.

Úgy tűnik, hogy Lakos Nóra rendező és forgatókönyvírótársa, Fekete Fruzsina is spendírozott arra, hogy már bizonyított színészek, ugyanakkor nem elhasznált arcok jelenjenek meg új filmjükben a vásznon. A siker sokszor a szereplőválasztásnál dől el. Tudjuk, hiszen a romantikus komédiáknak van hagyománya a magyar filmben. Nyomon követhető a műfaj evolúciója, még akkor is, ha nem Jávor Pál, Tolnay Klári és Kabos Gyula lebeg a szemünk előtt, amikor egy napjainkban készült szerelmi vígjáték sikerének a mibenlétét elemezzük. Pedig a recept nem sokat változott. Próbálkoztak ezért többen is a régi alapanyagokhoz nyúlni. Igaz, az 1999-es Hippolyt nem tudta megismételni az 1931-es sikerét. Mint ahogy a Meseautó remake-jéről is nyugodtan ki lehet jelenteni, egy reklámfelületként szolgáló blődli lett belőle.

A magyar romkom persze sokszor amerikai vagy francia, olykor olasz sikerrecepteket követ. Ezeket sokszor az új idők Jávor Pálja, Csányi Sándor bumfordiskodta végig. Az ő megjelenése a vásznon egy ideig sikerre is vitte a műfajt próbálgató magyar filmeket, ugyanakkor fémjelezte azt is, hogy a magyar romkom egyedi ötletek nélkül nem újulhat meg. Így bonviváni arca megmaradt a középszer fokmérőjének. Őt mostanság mintha Mészáros Béla váltaná a szerepkörben. A kicsit esetlen, de ezért emberinek tűnő és szerethető hősök terepén most ő az ügyeletes. Persze nem is annyira a színészek hibája, hogy az áttörés nem történt meg. A gond inkább az, hogy egyelőre nincs a műfajban készült magyar filmeknek felismerhető karakterjegye, illetve csak félig-meddig sikerül az ismert panelek elegyítése.

Igazából nehéz is ez. Nehéz a műfajban olyan alkotást létrehozni, ami egyedien használja fel a romantikus paneleket, ugyanakkor úgy adagolja és rétegzi a humort, hogy attól szívből felnevet az ember. Nem is nagyon sikerül ez, pláne, hogy a nemzetközi sorozatipar könnyebben kiszolgálja ezeket az igényeket. De nézzük meg, mit hoztak az utóbbi évek a magyar filmben. Ott van a színházi előadás sikerét meglovagolni vágyó Kölcsönlakás. A párkapcsolati csömörre rávilágító Nyitva. Az olasz sikeren felbuzdult remake, a Búék. A hazugságon alapuló félreértést tűrhetően hozó Seveled. A már a plakátjában is igénytelenséget áruló, és azt a továbbiakban sem meghazudtoló Most van most. És bár a romantikus szál kevésbé izzik benne, de a Pesti balhé is ide sorolható. Illetve a nemrég bemutatott Becsúszó szerelem is próbálja tágítani valamelyest a kereteket.

Lakos Nóráék munkáján is látszik, hogy igyekeztek filmjükbe csempészni egyedi elemeket. Mint ahogy az is érződik rajta, hogy a női szemszög került előtérbe. Azt meg, hogy a szerelmi vígjátékokban miért az a trend, hogy a főszereplők negyven körüliek, csak a jó ég tudja. De nincs ez másként a Habban sem. A helyszíneket itt is szabadjára engedett lakberendezők teremtették meg. Így a valóságtól némileg elemelkedett hangulatú környezet segít abban, hogy ne várjuk el a történet valószerűségét. Ugyanakkor Lakosék annyira nem szállnak el a történeti szálat illetően, hogy egy egyedi mesevilágba repítsenek bennünket. (Gondoljunk itt, hogy a magyar ugaron maradjunk, a Liza, a rókatündérre.) 

Vázlatosan a cselekményről: a szerelmi csalódottságtól szenvedő törékeny Dóra (Kerekes Vica) egy tip-top kis cukrászdát üzemeltet, melynek brandje a filmtörténet nagy szerelmeire van felépítve. Az álmodozó lány azonban a csőd szélére kormányozza a boltot. Egyetlen kiút, ha megnyeri az életvezetési tanácsokkal bíró Guru (Szikszai Rémusz) által meghirdetett versenyt. Ami – a család az család alapon – nem szingliknek van megteremtve. Így Dóra felbérli az útjába kerülő jóképű fogorvost (Mátray László) és a haknikból élő szomszéd kisfiút (Gyarmati Erik), hogy alakítsák a családját a versenyen. Ez ágyaz meg a vígjátéki környezetnek. Gondolom, nem lövök le semmit azzal, hogy megemlítem, a „fiatalok” némi gyötrő súrlódás után egymásba szeretnek.

A film erénye, hogy jópofa képi megoldásokkal van gazdagítva. Illetve az is, hogy a zenei igényesség is érződik rajta. A legnagyobb hibája pedig talán az, hogy a két főhőst játszó színész annyira távol van egymástól, mint Váradtól Kamcsatka. Nem igazán érthető, hogy az elvarázsolt lánynak, aki annyira nem is elvarázsolt, miért tetszik meg ez a büdöslábú tahó. Mert Mátray egy ilyen sármőrt formál meg, és ezen az sem segít, ha néha feltesz egy szemüveget. Azt meg pláne nem lehet érzékelni, hogy a jó státuszú, jó svádájú férfihősnek akár egy percre is erre a kissé dilinyós cukrászlányra lenne igazából szüksége. Ennyit a szerelemről.

A legfőbb romantikus szál nem igazán működött tehát. A komikusnak szánt jelenetekkel meg az volt a baj, hogy nem nevettettek meg. Az igyekezet látszott persze. Kovács Lehel és Láng Annamária jurtákból szabadult kettőse vagy Elek Ferenc és Pálfi Katalin női elnyomáson alapuló párosa színészileg teljesen rendben voltak. Csupán a helyzetek és a párbeszédek nem voltak igazán erősek. Egyedül a kissrácot alakító Gyarmati Eriknek volt pár humoros jelenete. Azok jól is működtek. Mindent összevetve: nem a Hab fogja az egekbe emelni a magyar romkom műfaját. Elképzelhető az is, hogy a szerzők pár jó ötletet sutba dobtak a forgatókönyvfejlesztés során. Ha így volt, kár értük. Mert így annyi maradt, hogy Mácsai Pál cameózhatott egy jót végre. Mondjuk, ő meg is érdemelte. 

október 27, 2021 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Véletlenek márpedig nincsenek?

Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai

„Nincsenek véletlenek.” Emlékszem, tizenéves voltam, amikor először hallottam ezt az állítást, és teljesen lenyűgözött. Igaz lehet? Minden okkal történik? Minden találkozás, minden elválás, minden tragédia része egy ismeretlen, nagy egésznek, amelynek alkotóelemei csillagképszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és ha nagyon figyelünk, akkor kiolvashatjuk belőlük a választ az élet nagy kérdéseire? Anders Thomas Jensen némileg félrevezető módon akcióvígjátékként promotált, a TIFF-en is vetített filmje egyebek közt ennek a felvetésnek az igazságtartalmát vizsgálja.

Markus (Mads Mikkelsen) Afganisztánból telefonál haza, hogy közölje: további három hónapot a harctéren kell maradnia. Felesége, Emma és nagykamasz lányuk, Mathilde (Andrea Heick Gadeberg) csalódott, ráadásul már eleve mindketten rosszkedvűek, hiszen épp aznap lopta el valaki a lány biciklijét, ezért az anyjának autóval kellett érte mennie. A hírre, hogy Markus mégsem jön haza, amikor várták, elhatározzák, „szabadnapot” vesznek ki, és hirtelen ötlettől vezérelve felülnek a vonatra, hogy bemenjenek a városba. A zsúfolt járművön egy férfi átadja ülőhelyét Emmának, majd perceken belül megtörténik a tragédia: a szerelvény összeütközik az ellenkező irányból érkező tehervonattal, amely elsodorja az oldalát, éppen azt, ahová az udvarias idegennek köszönhetően Emma leülhetett. A nő azonnal meghal.

A mesére vágyó néző számára is úgy tűnik, hogy a balesethez, pontosabban Emma halálához az események feltűnően valószínűtlennek tűnő láncolata vezetett. Az ellopott bicikli, a telefonhívás, a vonat, a helycsere az idegennel. Mintha valamilyen felsőbb erő szándékosan ide vezette volna a szereplőket. Nem gondolja ez másként Otto (Nikolaj Lie Kaas) sem – ő az a munkahelyéről épp elbocsátott statisztikai szakember, aki a vonaton hazafelé tartva meglátta Emmát a lányával, és jólneveltsége arra ösztönözte, kínálja fel neki ülőhelyét, most pedig hibásnak érzi magát a nő halálában. Csakhogy Otto nem felsőbb erőkre, hanem nagyon is földi gonosztevőkre gyanakszik, ezért, miután a rendőrség fittyet hány valószínűségszámításon alapuló figyelmeztetéseire, úgy dönt, inkább megkeresi Markust. A gyász súlyos terhe alatt sínylődő hivatásos katona nyilván nem tud másféle megoldást elképzelni, mint az erőszakot, és ezzel kezdetét veszi a valóban akcióvígjátékra hajazó középső harmad. A komédia azonban nem úgy tör be a komoly, tragikus történetbe, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltba, hiszen Jensen kezdettől stratégiailag be-beépít komikus elemeket a sztoriba, és hibátlan arányérzékének köszönhetően sikerül is elérnie, hogy a drámaiság és a komikum nem egymást kioltva, hanem egymás mellett remekül megférve működjön.

Markus (Mikkelsen) és Mathilde (Gadeberg) ugyanazt a fájdalmat élik át – és a kettejük közti hasonlóság ennyiben ki is merül

A film egyik vezérfonala a gyász, amelyet Markus és lánya, Mathilde igencsak különbözőképpen él meg és próbál feldolgozni. Mathilde szívesen fogadná a szociális szolgáltató által küldött pszichológust, Markus azonban hallani sem akar arról, hogy segítségre lenne szüksége. Mathilde, bár nyilvánvalóan nem kapott vallásos nevelést, a tragédia hatására eljátszana a gondolattal, hogy talán mégis van valami a halálon túl – apja viszont inkább a valós (vagy annak hitt) összefüggéseket keresi, logikát a káoszban, amelynek során valamiféle megoldást találhat az őt ért csapásra. Bosszúhadjárata, amelyet felesége vélt gyilkosai ellen indít, valóban tragikomikus húrokat penget, ugyanakkor a Markus, Otto és a két másik furcsa figura alkotta „akciócsapat” igen hamar elfuserált, de mégis hatékony terápiás csoporttá válik, amelyből csak maga Markus lóg ki, úgy tűnik, szándékosan. Mikkelsen Mikulás-szakállú, szúrós tekintetű katonafigurája a film első felében egyszerre határozott, követendő vezető és erkölcsi roncs, a második felére pedig úgy rántja nézőjét magával a teljes reményvesztettségbe, mint Herman Melville Bartleby-je, aki átnéz az emberi létet körülvevő kerítés fölött, és a legszörnyűbb, legrémisztőbb dolgot látja, amit ember valaha láthatott: a semmit. Markus gyászfolyamata valójában a film közepe táján lép át a következő fázisba, és csak innentől, szörnyű fájdalmak árán kezdheti meg a lassú tanulást, amelynek során nemcsak a vele együtt – akarva-akaratlanul – harcoló, ám nála jóval kevesebb harci tehetséggel megáldott, hozzá hasonlóan sérült társaihoz, hanem a saját lányához vezető utat is meg kell találnia.

Jensen egyszerűen fényképezett, színészközpontú és behatárolhatatlan műfajú filmje egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, véres és megható. Mikkelsen tehetsége és hozzáértése jelenleg abszolút vitathatatlan: a közelikben középre rendezett, kifejezéstelen arca zászlóshajóként viszi a filmet előre, vele együtt pedig a lökött mellékszereplőket is, akik, mint utóbb kiderül, egytől egyig többet rejtenek magukban, mint elsőre gondolnánk. Ha túlnézünk a golyózáporon és a vicces figurákon, Az igazság bajnokai felvetései összeesküvés-elméletektől terhelt, rejtett összefüggések keresésével a kelleténél is többet foglalkozó korunk fontos kérdéseire is ráirányíthatja a figyelmünket.

Riders of Justice (Az igazság bajnokai), 2020., Dánia

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Anders Thomas Jensen

Fényképezte: Kasper Tuxen

Szereplők: Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas, Andrea Heick Gadeberg, Lars Brygmann, Nicolas Bro

július 1, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Amit az Isten egybekötött

Szekeres Csaba Hűség című, számos fesztiválon bemutatott, díjnyertes dokumentumfilmje két idős ember eltéphetetlen kötelékének állít emléket. A rendező-operatőr alkotásának két főszereplője Anna és Antal. Egykor tanárként dolgoztak, gyereket neveltek, Trabantjukkal több mint húsz ország szépségeit fedezték fel együtt – ám a nyolcvanadik év felett Annánál Alzheimert diagnosztizáltak. Létének lassú homályba fordulását és Antal aggodalommal teli, állandó segítő jelenlétét örökíti meg Szekeres Csaba lírai hangvételű, fekete-fehér filmje.

Ám a dokumentumfilm nem csupán az egyre szürkülő hétköznapokról szól, hanem, alanyaival együtt, emlékidéző utazásra is invitál. Ezáltal a filmkészítési folyamat terápiaként is felfogható a film szereplői számára. Így közösen elidőzhetünk két, átlagosnak mondható élet jobbára vidámabb állomásainál. Egy festményen keresztül megidéződik Antal szülőhelye, a máramarosi Felsővisó, egy szénrajzon felsejlik Ady alakja, illetve a fényképeket Annáékkal elnézegetve a család és számos utazás fotóemlékeibe bepillanthat a néző. E helyeken a rendező az emlék átélhetőségét hanghatásokkal igyekszik segíteni. A lágy zongorafutamokat itt felváltják a tengerparti atmoszféra hangjai, vagy Latinovits Zoltán versmondása, a bakelit sercegésével a nosztalgiára erősítve rá.

A film képein néha szinte csak sziluetteket látunk – az alkotás bátran és tudatosan használja a félhomályt és az ellenfényt. A szobabelsők sokszor szürkék és sötét tónusúak. Ezáltal a rendező-operatőr mintha az összezártság atmoszférájára erősítene rá. Kamerája, kiváltképp az arcközelieknél, mintegy szembenézésre kényszeríti a nézőt. Anna tekintetének üressége vagy megelevenedése erős érzelmi hatást vált ki. Mozdulatainak tétovaságát is kellő közelséggel, a beavatkozás lehetőségének érzetével hozza nézőközelivé a filmkészítő. Az pedig, ahogy a magány érzetét megragadja a leselkedő kamera, aligha válthatna ki nagyobb empátiát. A természeti tájban magányosan álló idősotthon, a dombon árválkodó ősi templom vagy az évszakról évszakra változó látvány, akárcsak a háttérben megbúvó zene, szintén aládúcolnak a lassú folyású, egy irányba tartó eseményeknek, melyek vonalvezetését magyarázó inzertekkel támogatja meg a film.

A Hűség a tapintás, a finom mozdulatok filmje is. Gyakran láthatunk kezekről készült közeliket. Szekeres Csaba kamerája így nem válik tolakodóvá: a néző tekintete néhány hangsúlyos kivételtől eltekintve nem fúródik az alanyok szemébe, inkább diszkréten a kezekre koncentrál. A tapintás ugyanúgy megjelenik célzottan, a mozgásterapeuták Annáékkal való foglalkozásai révén is, mint a meghitt családi kötődés kifejeződéseként, Antal és Anna együvé tartozása jeleként. Érdekes, hogy a filmben szereplők kora és kapcsolata milyen kifejezően jelenik meg ezeken a közeli képeken. Anna állapotának fázisai, Antal zongorázó vagy éppen rejtvényfejtő mozdulatai mind az együttérző figyelem bizonyítékai. A biztonságot adó, bizalmat keltő érintések képei a film erősségei.

Ki kell emelnem azt is, hogy Szekeresék hozzáállása a filmkészítéshez a szokásosnál emberibb. A stáb a Hűség lezárásával nem engedte el az egyedül maradt Antal kezét. Az alkotók elkísérték az Anna elvesztését lassan feldolgozó férfit új közösségébe, így az Újrakezdés című rövidfilmben Antal a kamera előtt megnyílva néz az új lehetőségeket kínáló jövőbe.