A szeptemberben megrendezett Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál East of Europe programjának egyik érdekessége volt a Van valami a levegőben. A miskolci Cinefest egyik mindenkori sajátossága egyébiránt, hogy szlovén, lett, cseh, szlovák, észt, szóval a volt szovjet blokk országainak koprodukciójában készült alkotásokat hoz közel a magyar közönséghez. Ez igencsak örvendetes, hiszen némileg összeköt bennünket a történelmi múlt, már csak ezért sem vagyunk egymás számára kulturálisan közömbösek.
Fontos kiemelni, hogy Urška Djukić szlovén rendező női felnövéstörténete, a Van valami a levegőben már elnyert egy rangos elismerést az idén, mégpedig a 2025-ös Berlini Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját. Azaz a kritikusoknak tetszett. Ami már csak azért sem semmi, mert az 1986-ban született rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje.
Meg kell jegyezni, hogy a cím magyarítása talán nem passzol a legjobban a filmhez. Érteni vélem, hogy miért lett ez a cím, de az angol Little trouble girls relevánsabb. Már csak azért is, mert az azonos című Sonic Youth-szám is elhangzik a filmben, és ezáltal a zene hangulata és szövegvilága erős szimbiózist mutat Djukic világával, akinek, jelzem, saját szlovén címadása, a Kaj ti je deklica is a lánysorsokra való érzékenységre utal.
Annak ellenére, hogy nem túl divatos kiemelni egy alkotó női identitását, úgy gondolom, jobb, ha már a bevezetőben hangsúlyt kap az, hogy Urška Djukić a filmjében olyan regisztereket nyit meg, ahol fontos lehet, hogy a nők világában bennfentesen mozgó művészről, a nők egymást közti viszonyrendszereit első kézből ismerő alkotóról van szó. Alátámasztja ezt az is, hogy most taglalandó alkotását megelőző animációs rövidfilmjének, a 2021-es Nagyi szexuális életének is jót tett a női bensőségesség érzete.
Az idei nagyjátékfilmjének forgatókönyvét Maria Gumzival és Maria Bohrral jegyző rendező nem távolodik el a szexualitás témájától, sőt. Nagyobb merítéssel fogalmazza meg azt, amit a nők generációi inkább csak maguk között osztottak meg, vagy még úgy se. Ennek egyik oka a katolikus vallás, persze – ahogy Djukić is utal rá nem egyszer. Ezért nem csoda, hogy szereplőit, egy lányokból álló énekkart egy kolostori környezetbe kirándultatja, ahol a terv szerint nyugodt áhítattal gyakorolhatnának. Igen ám, de senki nem számol azzal, hogy a nyárba forduló tavasszal a hormonok is felszabadulnak.
A film főszereplője, a 16 éves Lucia is meglepetésszerűen tapasztalja magán érzelmi ingatagságát, saját testének öntudatra ébredését, főleg, hogy egyre inkább hallja a szexuális ösztön hívó szavát. Nem csak a karba újonnan érkezett és némileg idősebb Ana-Maria megjelenése zavarja össze, hanem a kolostor felújításán dolgozó egyik középkorú restaurátor is vágyat kelt benne. A szigorú és puritán nevelési elveket valló anya felügyelete alól kiszabaduló Luciának szembe kell néznie késztetései hirtelen rátörő komplexitásával. A vallásos neveltetés, a hit eddig gyermekien szűziesnek őrizte meg maga számára önmagát. Most azonban először találkozik a szülői háttér nélküli közösség erejével.
A lelki vonzódásnál többet kezd érezni a vadóc Ana-Maria felé, aki játékosan mintha élvezné is saját csáberejét. Illetve Luca egyfajta paradicsomi kíváncsisággal viseltetik a restaurátor férfiteste iránt is. Az érzelmi túlfűtöttség pedig arra hajtja, hogy kísérletezve jobban megismerje saját testét, és ez lesz az, mely némileg kiváltja szégyenérzetét is. Urška Djukić érzékletesen ábrázolja a kamaszkorral együtt járó elbizonytalanodás stációit. Ezért, bár erős a női vonal a filmben, a történet mégis univerzálisan átélhetővé válik mindenki számára, aki megélte már ezt az életszakaszt.
Lev Predan Kowarski operatőri munkájából nem is a kolostorban felvett képek a legmarandóbbak, bár a letört kezű Mária-szoborhoz többször is visszatérünk. A virágba boruló természet vágóképei jó arányérzékkel erősítenek rá a szimbolikus párhuzamokra. Illetve a két lány arcközelijei sokszor hangsúlyosak. A Lucát alakító Jara Sofija Ostan kezdetben jellegtelen szürke egér attitűdjét sokszor látjuk egy képen, de erős oppozícióban Mina Svajger kaján, kéjes és vagányságot sugalló arckifejezésével. Jól komponált képek ezek. Ám a rendezői elképzelés és az operatőri munka igazán szép összeérése a testek kis részletein való elidéződéskor nyilvánul meg a leginkább. Hogy egyet emeljek ki, a magán uralkodni képtelen Luca első maszturbációja közbeni érzelemskála érzékeltetésére Predan a színésznő nyakára állítja a képet, ekképpen ez a külön életet élő aktív testrész meséli el a lány összes egyidejű zsigeri hullámzását. Ez az egyedi megoldás például nagyon tetszett.
Vannak kevéssé jól sikerült megoldások is. A városban szinte öntudatlan állapotban trappoló Luca nem tud segíteni a végkifejlet katartikus átélését illetően, és ezen Vlado Gojun vágó is inkább ront. Illetve a film eleje némi vontatottságot hordoz magán, ami egy kevésbé edzett befogadót könnyen elbizonytalaníthat. Ezért is írom, hogy érdemes a felvezetésnél türelemmel lenni, mert megéri, szépen rétegzett alkotásról lévén szó. Még annyit, hogy a filmnek van némi humora is, a lányok és az apáca egymás felé való őszintesége könnyen mosolyt csalhat a néző arcára, szintúgy a fiatal férfi énektanár esetlensége is működőképes.
Summa summarum, mindent összevetve egyedi hangvételű alkotást kapunk, melynek számos erénye van. Kíváncsi vagyok a rendező-forgatókönyvíró következő filmjére. Egy ilyen indulás után vélhetőleg lesz.
Van valami a levegőben Kaj Ti Je Deklica (2025) Szlovénia, Olaszország, Horvátország, Szerbia / 89 perc Rendező: Urška Djukić Forgatókönyv: Marina Gumzi Kamera: Lev Predan Kowarski Vágó: Vladimir Gojun
november 5, 2025|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Műfajok és kultúrák összecsapása
Ryan Coogler: Sinners
Ha azt mondom, horrormusical, az ember jó eséllyel valami jópofára gondol. A Broadway már rég felfedezte magának ezt az ellentmondásos műfajkeveréket, és a filmes feldolgozások miatt a mozibajárók számára sem ismeretlen a kombináció, gondoljunk csak a Rémségek kicsiny boltjára vagy éppen a Rocky Horror Picture Showra, de említhetnénk a sötétebb hangulatú Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélyát is. Ryan Coogler Sinners című fimje nem Broadway-adaptáció, a zene mégis olyan szervezőelvként működik benne, ami az egész dinamikát meghatározza. Nem nélkülözi a humort, de témáját véresen komolyan veszi – szó szerint.
Smoke és Stack Moore (Michael B. Jordan kettős szerepben) a chicagói maffia köreiben töltött többéves pályafutást követően tér vissza a harmincas évek Mississippijébe. Zsebükben mocskos pénz és tiltott alkohol, fejükben pedig a terv: zenés szórakozóhelyet nyitnak a helyi fekete közösség részére. Ehhez hamarosan el is kezdik összegyűjteni a leendő kollégákat és a fellépőket, köztük az ázsiai bolt tulajdonosait, egy ősi varázslatokban jártas volt feleséget, egy legendás zongoristát, illetve a szinte még gyerekkorú Sammie-t, aki a helyi baptista lelkipásztor fia, viszont úgy gitározik és énekel, ahogy az akkori hagyományok szerint csak az ördöggel való cimborálás nyomán lehetséges. Aztán kiderül, hogy a fiú rendkívüli tehetsége valóban jócskán túlmutat a blueskocsma elvárásain – zeneileg bármilyen magasak is azok –, és erről hamarosan valaki más is tudomást szerez.
A kizárólag filmre, néhol IMAX formátumban rögzített mozi rendkívül erős hangulatú időutazás, amelyben a szesztilalom és a blues fekete Amerikájának világa szinte megfogható, de mindenképp meghallgatható módon elevenedik meg. Egyértelmű főszereplője a blues, ami minden könnyűzenei stílusok atyja, viszont ez a koncepció is kap egy külön csavart Sammie által, aki zenéjével képes mintegy kaput nyitni múlt, jelen és jövő között. Ez pedig különösen fontos a szórakozóhely nyitóestéjén összegyűlt feketéknek, akik, bár hivatalosan már szabad embereknek számítanak, továbbra is folyamatosan szembesülnek a szegregációval, sőt, a Ku Klux Klán sem tűnt el a föld színéről. Történetük a szenvedésé, a gyökerektől való elszakítottságé, az ősi kultúrától való megfosztottságé, a marginalizációé – és, bár elsőre meghökkentő, de ugyanez a bánata a társaságra és főleg Sammie-re támadó szörnyeknek is. Szörnyek? Nem is egészen azok. Fehérek? Igen, de nem a rasszizmus által elvakított amerikai fehérek, hanem szintén messziről jött idegenek, akiknek ősi hitvilágán csak erővel, erőszakkal tudtak eluralkodni a keresztény dogmák, és ezzel azóta sem tudtak megbékélni. Írek ők, a kelták leszármazottai, akik saját zenéjükkel varázsolnak, és tulajdonképpen ugyanazt akarják, mint Stock, Smoke és a többiek: kapcsolódni, közösséget építeni. Túlélni.
Veszélyes szerenád. Az ír népzene kicsit furcsán szól
A Sinnerst horrorfilmként promózták, és bár a véres jelenetek nem hiányoznak belőle, sőt, a vámpírfilm hagyományos elemeit is felsorakoztatja – mint például a fokhagyma vagy a csak hívásra belépő vérszívó –, nagyon messze áll attól, hogy műfaji film legyen. Ryan Coogler nemcsak a musical szerves beépítésével, hanem az innovatív filmnyelvi megoldások alkalmazásával is bizonyítja rendkívüli bátorságát. A képformátum folyamatosan változik, a zenei betétek meglepőek, a hozzájuk tartozó videoklipek pedig a film legerősebb momentumai, középtájt egy nagyívű, felejthetetlen koreográfiával, ami minden szabályt felrúg, és amiről sokat fogunk még beszélni. Michael B. Jordan megrázó a sármos, de manipulatív Stack és a poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő Smoke szerepében, Miles Caton (Sammie) zenei tehetsége átsüt a vásznon, a rókaarcú Jack O’Connel pedig az utóbbi évek legrokonszenvesebb főgonoszát alakítja, a maga részéről szintén rengeteg zenével és tánccal.
A film gerincét a zenei betétek alkotják, amelyekért az elmúlt évek egyik legismertebb filmzene-szerzője, Ludwig Göransson felelt. Túl azon, hogy izlandi rockerként kapott megbízást az Egyesült Államok legdélebb déli részén játszódó film főleg fekete zenékre, spirituálékra és bluesra épülő soundtrack elkészítésével, Göransson kreativitása és szabad gondolkodása a Sinners egyik fő mozgatórugója. A lassan induló, ráérősen épülő történet ritmusában tökéletesen követi a zenét, amely a végére már igen váratlan műfajokig is elmerészkedik. Benne testesül meg az a színes, felkavaró kulturális kavalkád, amelyet Coogler a történet egyik alappilléreként kezel, és amely a konfliktus kiindulópontját is képezi.
A Sinners elsöprő filmélmény, amelyet lehetőség szerint moziban érdemes megnézni, a stáblista végéig pedig nem ajánlatos kimenni a teremből.
Sinners (USA, 2025) Rendezte: Ryan Coogler Fényképezte: Autumn Durald Arkapaw Zene: Ludwik Göransson Szereplők: Michael B. Jordan, Hailee Steinfeld, Miles Caton, Jack O’Connell
Borítókép: Szabad a belépés? A Moore tesók kocsmájába nem könnyű meghívást kapni
július 30, 2025|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Toll és töltény
Kritika A szent füge magja című filmről
Nem feltétlenül könnyű Iránban filmet készíteni. Főleg, ha az államhatalommal szemben kritikát fogalmaz meg az alkotás. Tudjuk, hogy a filmeseket ezért nem egyszer ítélték korbácsütésre és börtönbüntetésre. Mindezek ellenére számos iráni filmes vállalja ezt a kockázatot – ha tud, akár gerilla-módszerekkel is, de filmet készít. Nem egyszer olyat, mely a legmagasabb szintű művészi értékkel bír: bizonyíték erre, hogy az iráni film a nemzetközi filmfesztiválokon is arat.
A legrangosabb európai (és nem csak európai) filmdíjak az ezredforduló után nem csupán mondanivalójuk, hanem képi világuk okán is megtalálták az iráni filmeseket. Elég, ha felidézzük Abbas Kiarostamitól A cseresznye ízét, Mohsen Makhmalbaftól a Kandahárt, Jafar Panahitól A fehér léggömböt vagy a Taxi Teheránt. Bár ez utóbbiért kapott díj meglehet, hogy a börtönből szabadult rendező művészete melletti kiállás volt egyben. Vannak ilyen irányú törekvések is. Példának okáért A szent füge magjának rendezőjét, Mohammad Raszulofot a legutóbbi, 77. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri kivételes különdíjjal jutalmazta.
A díjak és jelölések terén megkerülhetetlen Aszhar Fahradi említése. Sok mindenért, de kiváltképp azért, mert a Nader és Simin – egy elválás története Oscar-díjat nyert 2012-ben. És ekképpen azok szemét is rányithatta az iráni filmre, akik nem böngészik az európai fesztiválok jelöléseit különösebben, és egyáltalán nem néznek iráni filmet. Tehát Fahradi az, aki a már említett Panahi mellett popularizálni is tudja az iráni filmet. A témaválasztás, a kivitelezés túlmutat a környezeten. (Megjegyzem, az Arany Medvét 2015-ben elnyerő Taxi Teheránt könnyen el lehet képzelni mondjuk egy bukaresti környezetbe átültetve.)
Nem a fenti módokon, de A szent füge magja is áthallásos. Könnyen megtalálható a kapcsolódási pont közte és a közép-európai diktatórikus államberendezkedéseket feldolgozó múltidéző alkotások között. Csak hát Raszulof thriller-elemekkel is bíró politikai filmjének érdekessége, hogy a regnáló hatalom állapotai között, Iránban forgott. Ami Romániában a Ceaușescu-érában, mondjuk a nyolcvanas években nehezen lett volna elképzelhető a Securitate tudta nélkül. Talán nem túl bátor összevetés ez.
Pláne, hogy nem először gyűlt meg a baja az iráni hatóságokkal a szociológus végzettséggel is bíró rendezőnek, akinek a most taglalt filmje cenzorok általi megítélése a rendezőt „örökös” önkéntes száműzetésre késztette. A zsűri speciális különdíja egyfajta állásfoglalás a művészet szabadsága mellett. Raszulof ugyanis a Cannes-ban díjazott Goodbye és a Berlinben Arany Medvét nyert Nincs gonosz című filmjéért is erősen vegzálva volt, mi több, börtönbe is került. A vád propaganda készítése és rendszer elleni tevékenység volt.
Az, hogy A szent füge magjával végképp kiváltotta a hatalom haragját, nem lep meg. Hiszen a film a maga két és háromnegyed órás játékidejében egy olyan középosztálybeli családot mutat be, ahol a vallásos, ugyanakkor felvilágosult családfő a hatalom kiszolgálója is egyben. A rendőrbíróvá előléptetett Iman ráadásul épp abban a forrongásokkal teli időszakban kerül beiktatásra, amit Mása Amini neve fémjelzett.
Aminit az iráni erkölcsrendészet letartóztatta az iszlám köztársaság szigorú öltözködési szokásrendjének megszegése miatt. Pár nap múlva az átnevelő központban bekövetkezett tisztázatlan halála pedig Irán- és világszerte tiltakozásokat váltott ki. A nők demonstrálásukkor nyilvánosan vágták le a hajukat és égették el hidzsábjukat. Ezt Iránban a hatóságok kíméletlen megtorló intézkedései és tiltakozások leverése követte, nem kevés bebörtönzéssel és alapos vizsgálat nélküli ítélettel. Ez adja a hátteret Raszulof filmjének, amelynek dokumentumerejét a neten is elterjedt mobilos felvételek erősítik meg.
Az okostelefon egyébiránt fontos kelléke a filmnek. Mert a kapkodva felvett mobilos felvételek feszültsége kiegészíti a szépen megkomponált és megvilágított kamerás beállításokat. A külső felvételek líraisága kiemelendő. Azzal együtt, hogy a film sok belsőt is használ, hiszen a „díszlet” nagyrészt egy átlagos lakás enteriőrje. (Ami megszokott, hasonló belsőket és tárgyi hátteret látunk a többi teheráni tömbház lakókörnyezetét ábrázoló filmben.) Ebbe a hamis idillt lassan leleplező miliőbe törnek be a neten terjedő mobiltelefonos felvételek.
Mivel a mobil inkább a fiatalok kommunikációs eszköze, Iman két lánya, Rezvan és Sana használja a világban való tájékozódásra. Megkerülik a rendszert. Így nem csak a megszűrt információk jutnak be a kezdetben békésnek mutatkozó családi környezetbe. Ők már nem az államilag ellenőrzött televízióból, mint negyvenes anyjuk, hanem internetes információs csatornákon keresztül szerzik be értesüléseiket. A lázadó korban levő tinédzserek egyébiránt a rendszer haszonélvezői is egyben, mivel szegény sorból feltört apjuk a hatalom kiszolgálója, megbízható káder. A lányok továbbtanulhatnak, modern emberek, míg anyjuk az erkölcseikért felelős háztartásbelinek van lefestve.
A sokrétegű film számos aspektust tár a néző elé, hogy az közel kerülhessen az iráni viszonyok megértéséhez. Csupán egyik olvasat az Amini-ügy nyomán kipattanó diáklázadás, melybe a nők egy rendőri támadás során megsérült csoporttárson keresztül vonódnak be. A női szolidaritás itt is egyrészt generációs szakadékként, illetve annak áthidalásaként jelenik meg. A forgatókönyvet is jegyző rendező komoly gondot fordít arra, hogy az anya–lánya kapcsolatokat, a testvéri cinkosságot és a baráti egymásrautaltságot megjelenítse. A nők világa szeparált. Raszulof ide enged betekintést a nézőnek.
Ugyanakkor a nőközösség össze- és széttartartásával erősíti az apa karakterét. A családfő elvileg megkérdőjelezhetetlen tekintély. Kissé elhidegülve feleségétől, javarészt a lányok előtt titokban tartott munkájának él. Első generációs hivatalnokként a rendszer híve, aki annak megjavíthatóságában hisz. Ezek a viszonyok áthallással bírnak minden diktatórikus rendszer felé. A kelet-európai szocialista múlt képe mutat párhuzamokat ezzel. Iman túlterheltsége és a lázadás okán kikényszerített felsőbb utasításoknak való megfelelés őrlődővé, sebezhetővé és paranoiássá teszi a rendőrbírót, akit a nyomasztó helyzet otthonában is kiszámíthatatlan cselekedetekre késztet.
A rendszerben vakon hívő ember morális talajvesztettsége és éppen felnőtté váló lányainak kérdései megingatják és előhozzák jellemének rejtett, sötét rétegeit. Az új munkaköréhez kapott védelmi fegyver eltűnése pedig végképp megtépázza a családi bizalmat. Iman ámokfutásának azonban a család nőtagjai csak részben lesznek passzív elszenvedői. Iman maga is áldozattá válik. A zűrös politikai helyzet vesztese lesz. Moralitásában megtört végrehajtóvá kényszerül avanzsálni, akit egyfelől saját kollégái tartanak sakkban, másfelől a fellázadó társadalom is üldözni kezd. És mint kiderül, a család biztonsága sem nyújt neki többé bizalmi hátteret.
A forgatókönyvet is jegyző Raszulof szépen adagolja a sebezhető férfi pszichés összeomláshoz vezető útjának részleteit. Mint ahogy azt is, ahogy a család nőtagjai öntudatukra ébredésük közben szintén levetkőzik a társadalom által rájuk kényszerített szerepeiket. Nem teljesen lineáris folyamatok ezek. A mestermunka mivolta éppen a hullámoztatásban jelenik meg. Ahogy a külső ellenség összekovácsolja a családot az egyik jelenetben, éppúgy szét is választja és külön utakra tereli a szereplőket a rákövetkezőben.
Raszulof feszültségfokozása, a nők kihallgatótiszt elé citáltatása, a külvilág ellenségessé válása miatti paranoia felerősödése, autósüldözés, majd a pillanatnyi idill utáni családon belüli dráma kiteljesedése, mindez egy elveszett fegyver utáni nyomozásra felfűzve, profi munka. A szimbolikus töltésű képi gesztusok, mint a mecset, a gyűrű, a végrehajtandó ítéleteket aláíró toll vagy a golyók és a maroklőfegyver maradandóan erős képeket hagyhatnak a nézőben. Ugyanígy a belső és külső környezeti háttér is elég beszédes.
Raszulof Irán-ábrázolása többek között ezért is figyelemre méltó. A kor, melyben filmje játszódik, egy konkrét politikai kiállás következményének pár napja, mikor forrpontra ér a társadalom és a hatalom összefeszülése. Ekkor nyitja rá az ajtót az átlagemberekre, amikor a politika már észrevétlenül beköltözött a családi környezetbe. Az intimitás szertefoszlik. A politikai, vallási, társadalmi és generációs problémák egy érzékelhetően kicsiny társadalmi egységből, a családból visszabontva kerülnek leleplezésre.
A szent füge magja a hosszú játékidő ellenére is lebilincselő alkotás. Nem véletlen, hogy a német háttérrel is bíró film volt Németország idei Oscar-nevezettje. Csak hát a legutóbbi Oscart nyert Nader és Simin is ott van még a fejekben. Ha nincs, én ajánlom azt is, legyen.
A szent füge magja – iráni film Rendező, forgatókönyíró, producer: Mohammad Rasoulof Vágó: Andrew Bird Operatőr: Pooyan Aghababaei Zene: Karzan Mahmood
június 20, 2025|Hegyi Réka|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Tiffológia 2025, 2. rész
Kerek hét napja sodródom a TIFF – Transilvania Film Festival programjával. Rohanok egyik moziból a másikba, a délutáni kávémat termoszból szürcsölőm vetítés előtt, türelmesen várok, hátha mégis be lehet jutni a „minden jegy elkelt” filmekre, autogrammot kérek Tarr Bélától, interjút készítek Uberto Pasolinivel, lekoppan a szemem, ha egy kicsit is érdektelenné válik számomra a vetítés, megtanulom, hogy minél távolabb üljek a légkonditól, és szomorúan, de lemondok egy-egy kiszemelt programról… Mert mindent nem lehet. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Második rész.
Negyedik nap: spanyol versenyfilm, finn és lengyel dokumentumfilm
Hétfőn két dokumentumfilmre váltottam jegyet, és mindkettő nagyon jó választásnak bizonyult. A Helsinki effektus (r. Arthur Franck) az ún. helsinki záróokmány 1975-ös aláírásának archív felvételeit elemzi, amelyek nemrég váltak hozzáférhetővé a nagy nyilvánosság számára is. A „helyére kerül” számomra sok történelmi esemény, amit nekünk egyáltalán nem tanítottak annak idején, jobban megértettem például a hideg háborút, és hogy a politikai kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény (aki senkit nem kötelezett semmire) miért vezetett lassan a keleti tömb széteséséhez.
A Wolf utcai levelek (r. Arjun Talwar) egy nagyon személyes, hangulatos kis filmes napló – Varsó egyik utcájának lakóit mutatja be egy bevándorló srác kameráján keresztül. Az ott lakó emberek, a bolti eladók, a postás, a nemzeti ünnepen felvonulók, egy roma… a megszámlálhatatlan miniportrék közül nem egy ismerős számunkra is.
A Myocardio (r. José Manuel Carrasco) című versenyfilm is jó választás volt: ez egy 15 éve befejezett, de mégsem lezárt kapcsolatot elevenít fel, újra meg újra, kicsit változtatva a részleteken, a hangsúlyokon, azon, hogy az érintett felek közül épp kinek a szempontjait szeretnénk jobban megérteni. Kicsit megcsúszik az önsajnálat és a patetikus nagy gesztusok banánhéján, egy adott pillanatban súrolja a romantikus komédia határait, de végül egyik csapdába sem sétál bele, és egy szerethető kis kamaradarab bontakozik ki a sohasem egyszerű szerelmi kapcsolatokról, szakításokról, viszontlátásokról.
Ötödik nap: izlandi sorozat, apákról szóló holland-belga és francia versenyfilmek
A TIFF-re összeválogatott filmek között minden évben szerepelnek tévésorozatok is. Némelyiket meg lehet nézni maratoni vetítésben, másokból csak egy-két részt. Az utóbbi kategóriába tartozik A dán nő (r. Benedikt Erlingsson): egy nyugdíjas titkosszolgálati alkalmazott, aki Reykjavíkba költözik, egy sokszínű, de kicsi közösség hétköznapi konfliktusaiba csöppen, és nem tudja kívülállóként, tétlenül nézni a történeteket. Sajnos nem derül ki, mi lesz a saga vége, de ez a két részes ízelítő meghozza a kedvem, hogy lessem a streaming szolgáltatókat, hátha meg lehet majd nézni a folytatást is.
A dán nő
Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég – kb. így lehet magyarítani a belga versenyfilm címét: Drie dagen vis (Három napig hal, r. Peter Hoogendoorn), hiszen a szülőhelyéről más országba elköltözött apa csak pár napot tölt két gyermekével, mint vendég. Az évente ismétlődő látogatások pedig meg fognak szűnni, és ez a felismerés felkavarja bunyós, iszákos, fiát, akivel soha nem volt szoros, közeli viszonya. A szeretet, a ragaszkodás kimutatása nehezen megy mindkettőjüknek, és a búcsú pillanatáig várjuk, hogy mikor fognak robbani a takaréklángon tartott érzelmek.
A birodalom (r. Julien Colonna) című akciódús filmben egy kamaszlány felnövés-történetétében izgulhatunk, hogy a maffiafőnök apa megússza-e a bandaháborút. Hát nem. Elvarratlan cselekményszálak is maradnak bőven, de a központi motívum, az apa-lánya „minőségi” idő értéke szépen kibontakozik a filmben.
Hatodik és hetedik nap: dán versenyfilm, magyar és román filmek
A családállítás módszerét felhasználva egy szigorú, vallásos közösségben egy testvérpár éli újra gyermekkori traumáit. A dán Jeppe Rønde versenyszekcióban szereplő filmje (Acts of love / Szeretet-bizonylatok) a szeretet, az elfogadás, a hit, az ítélkezés-mentesség és gyógyulás számtalan buktatóját tárja fel.
Szerda hagyományosan a Magyar Nap a TIFF-en. Idén sikerült méltóképpen adózni ennek a szekciónak is: Hajdú Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián az Ernelláék Farkaséknál filmmel elkezdett és a Kálmán-nappal folytatott párkapcsolati trilógia harmadik része. Sírva nevetünk, hiszen annyira karikírozva jelennek meg ezek a kiégett kapcsolatokban rohadó, középkorú párok, hogy másként nem tehetünk. Sajnálnunk kellene őket, mert mindegyikük sérült, boldogtalan, bántalmazott, esetlen, de annyira nem, hogy meghatódjunk, vagy empátiát váltsanak ki belőlünk, így hát muszáj nevetnünk.
A Családi tűzfészek célkeresztjében is a párkapcsolatok állnak: Tarr Béla első, 1979-es filmjét ma talán doku-fikciónak neveznénk, hiszen a szereplők nem színészek, és életük egy valós helyzetét mesélik el a kamera előtt: egy kis lakásban több generáció él együtt, és a nyomor, a fullasztó összezártság mindenkinek az agyára megy, megmérgezi a családi idillt és végül váláshoz vezet.
Radu Jude új, Kolozsváron, mobiltelefonnal forgatott játékfilmjét, a Kontinental 25-öt nagyon nagy érdeklődéssel fogadták a TIFF-en. A nemzetközi sikereket elért film, a nyomor, a hajléktalanság itt is fontos motívum, csak éppen nem az elszenvedők, hanem a kilakoltatásokat elrendelő ügyésznő (Tompa Eszter) és környezete szemszögéből. Az, hogy ki hogyan kommentálja a sajnálatos eseményeket, jó alkalommal szolgál ahhoz, hogy az alkotók tükröt tartsanak a nézők elé, és egy kényes társadalmi helyzetet mutassanak be. Ez, a Lazarescu úr halálából is ismerős attitűd, illetve a Kolozsvár ezer arcát megmutató képeknek köszönhetően a film máris a közönség kedvence.
Hysteria
Hetedik nap: német versenyfilm.
Igen, ilyen is van a tiffen, amikor csak egy film fér bele a programba. Ismét sikerült jó érzékkel kiválasztani: a Hysteria (r. Mehmet Akif Büyükatalay) című német versenyfilm a rasszizmust exponálja egy kriminek vagy thrillernek is beillő történetben. Az emigránsok sokfélék ebben a filmben: szerepelnek itt egyszerű emberek, akik gyakran a rasszizmus áldozatai; olyanok, akik elvállalnak egy-egy statisztaszerepet, hogy egy kis keresethez jussanak, de hajszál híján az áldozatok szerepébe lökik őket; bevándorló művészek, akik befutott alkotók, és nyíltan vagy nagyon rafinált módszerekkel profitálnak az imigráns-státuszból; olyanok, akik teljesen beolvadnak környezetükbe, mert fizikai vonásaik nem árulkodnak arról, hogy legalább az egyik szülő bevándorló; és persze vannak militáns, agresszív gesztusoktól sem visszariadó emberek is… Minden esetre, azon lamentálok egy pár órája hogy vajon az is egyfajta rasszizmus, ha nekem Fatih Akin rendező neve jut eszembe erről a történetről.
Kiemelt képünkön Tompa Eszter a Kontinental 25 című, mobiltelefonnal forgatott Jude-filmben
június 17, 2025|Hegyi Réka|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Tiffológia 2025, 1. rész
Vállaltam, hogy 2-3 naponta beszámolok a TIFF – Transilvania International Film Festival – 2025. évi, 24. kiadásáról. Valamikor szerettem a fesztiválnapló műfaját. Azóta kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert az alvásidőt kell rövidítsem, vagy kevesebb idő jut maximálisan kihasználni az egyre nehezebben megpályázható TIFF-es belépőkártya előnyeit. Közben non-kompatibilis munkahelyem és három kamasz gyerekkel nehezített magánéletem is van (prioritás, érthető). A húsz kategóriában vetített több mint 200 film mellett a TIFF a fiatal alkotóknak, a szakmabelieknek, a és a filmművészet iránt érdeklődő nagyközönségnek is sokféle kísérőprogramot kínál. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Első rész.
TIFF-generáció
Apropó, kamaszok: az idei TIFF kiemelt figyelmet szentel az úgynevezett Z generáció tagjainak, akik a fesztivállal egyidősek: külön válogatást vetítenek nekik, továbbá kamaszokból, fiatal felnőttekből álló zsűri is elbírálja majd a filmeket.
Az ünnepi megnyitót követően máris olyan filmet vetítettek Kolozsvár főterén, amely erről a generációról (is) szól. Anélkül, hogy ítélkezne felettük, a Cristy című Brendan Canty-mozi bemutatja az ír Cork városka lakóit – egy árvaházban nevelkedett, gyermekkori közösségébe közel 18 évesen visszatérő srác történetén keresztül. Nehéz sorsok, drog, agresszivitás jellemzi azt a mikortársadalmat, de a közösség minden gyermekét megilleti a szeretet, elfogadás, gondoskodás és sorsáért való aggódás.
A megnyitó-gálára visszatérve: kerülöm az ilyen ünnepi eseményeket, mert a reflektorfény ilyenkor a sok díszvendégre, elöljáróra, nevezetességre vonuló tömegre irányul, kevésbé a film(ek)re. Persze a szervezők nagy odafigyeléssel választják ki a szabadtéri vetítések műsorát: népszerű színészek, nagy nevű alkotók, sok esetben jeles fesztiválokon díjazott, közönségsikerre aspiráló filmek.
A „vörös szőnyeges” megnyitóra és Florin Piersic fellépésére elkelt az összes emeltáras jegy: a kolozsvári színész Kiválóság-díjat kapott. Sokak kedvence, tekintélyes hazai karrierje van, szülővárosában még életében róla neveztek el egy mozit – szóval igen nagy sztár. De úgy tűnt, nem tisztelte meg rajongóit azzal, hogy készül erre az eseményre. Megszólította az első sorokban ülő meghívottakat, jópofáskodott, majd egy véget nem érő, összefüggéstelen anekdotázásba kezdett. Sajnos, az elhúzódó díjátadó miatt a nyitófilmet és az azt követő beszélgetést a közönség negyede (vagy kevesebb) nézte végig.
Első nap: izlandi, olasz és észt filmek
Rúnar Rúnarsson ismert név a TIFF-en: a Vulkán, majd a Madárkák című nagyjátékfilmjét díjazták is a fesztiválon. Idén két új alkotását láthattuk: egy alkoholista apa küszködését és kudarcát, hogy józanul jelenjen meg a lánya esküvőjén, és méltósággal legyen örömapa – egy napig (címe: 0), és a Ljósbrot című, gyászról szóló drámát. (Hajnalhasadás, vagy talán találó lenne az Alagút végén a fény fordítás is), amelyben hajnaltól hajnalig követjük egy fiatal nő napját, amikor balesetben elveszíti szerelmét, és nem gyászolhatja nyíltan, mert kapcsolatuk titok volt barátaik előtt.
Az Il complotto di Tirana (Tirannai összeesküvés) dokumentumfilmben Manfredi Lucibello rendező egy botrányos akcióművészeti biennálé történetét tárja fel a mögötte álló Marco Lavagetto portréján keresztül, aki 25 év távlatából idézi fel, hogyan hívott életre négy művészt, akik ezen a nagy port kavaró képzőművészeti eseményen „mutatkoztak be”. Szinte irreális, hogy mindenki bekapta a csalit, sőt, Lavagettoról most sem tudjuk eldönteni, hogy zseniális alkotó vagy egy zavarodott elme.
Az idei TIFF Észtország filmművészetére fókuszál. A válogatásból két szaunás témájú alkotást szemeltem ki: Anna Hints a Smoke Sauna Sisterhood című, sok díjjal elismert dokumentumfilmjébe beleszerettem két éve. Míg a dokumentumfilm egy női szauna-szertartásnak élő közösséget mutatott be, az idei fesztiválon a rendező rövidfilmjében a férfiak szaunás napját leshetjük meg, Arvo Kruusement 1979-ben forgatott (szovjet) játékfilmjében pedig a „helyi hagyományt” külföldi vendégek szórakoztatására elevenítik fel – ennek kapcsán az elvált, lányát egyedül nevelő Anu történetét ismerjük meg.
Második nap: brit, osztrák és kolumbiai filmek
Szombaton máris választanom kellett a barátnős program és a fesztiválfilmek „nagykanállal zabálása” között. Közös nevezőre jutottunk és együtt néztük meg Hard Truths-t (Keserű igazságok), majd szülinapoztunk.
Mike Leigh brit rendező és forgatókönyvíró, valamint a főszerepet alakító Marianne Jean-Baptiste teljesítményét számtalan díjjal ismerték el az elmúlt évben, jogosan. A mindenkivel kötekedő, sokszor kibírhatatlan Pansy ezer arcát látjuk a mozivászonra kinagyítva, és lassan megértjük, hogy boldogtalan házassága, felnőtt, ám még mindig otthon, a mama-hotelben tengődő fiával szembeni tehetetlenség, a mindennapi házimunka, a nemrég elhunyt édesanyjához fűződő ambivalens érzései, a meg nem élt gyász és persze impulzív természete együtt teszik őt azzá, aki.
A versenyfilmek vetítése is elkezdődött szombaton: a Pfau – Bin ich echt? (Páva) című osztrák-német koprodukciót Bernhard Wenger jegyzi rendezőként és íróként. Egy jól menő, különleges vállalkozás „élmunkásának” tündöklését és bukását látjuk: Matthias (Albrecht Schuch) bármilyen társasági eseményen eljátssza azt a szerepet, amire felkéri az ügyfél (társ, távol lévő apa vagy fiú, stb.), miközben lakberendezési magazinokba illő otthona és magánélete van. Volt. Mert egyre több hibát követ el, élete káoszba torkollik minden vonatkozásban. Jós nem vagyok, a szakmai zsűri ízlését sem ismerem, de ez a film szerintem nem megy haza díj nélkül Kolozsvárról…
Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső)
Sokkal ellentmondásosabb, az elsőfilmesek minden hibáját és báját felvonultató alkotás a kolumbiai Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső) című filmje. Van itt minden: tabuk, túlvilági lények, ezotéria, dekadencia, steam-punk, őrült salsa-partyk, queer-parádék és még sorolhatnánk. Amiért mindenképp figyelemreméltó: egy diákprojektből nőtte ki magát, minimális költségvetéssel készült, mégis látványos film és a dél-amerikai bigott társadalomban nagyon bátor művészi tett mozikban vetíteni.
Harmadik nap: horvát-bosnyák-szlovén-szerb-román, amerikai, belga és olasz-francia-görög-brit koprodukciók
Vasárnap két filmet is megengedtem magamnak a „szabadtéri válogatásból”, azaz a könnyed, nagyközönségnek szánt fesztiválfilmekből: Danis Tanovic Nakon ljeta (Utolsó nyaram) rendezését moziteremben, Uberto Pasolini The Return (Hazatérés) című legújabb alkotását pedig a szabad ég alatt, fogvacogva sikerült megnézni. Mindkettőt ajánlom a vájtfülű nézőknek is, hiszen a kasszasikerre törekvő alkotások is lehetnek igényesek.
Danis Tanovic (a No Man’s Land óta ismert rendező) My Late Summer (Nyárutó) horvát-bosnyák-szlovén-szerb -román koprodukcióban forgatott filmje egy horvát szigetre kalauzol, ahol a nyári turistaszezon végén már csak a helybéliek bájos kis közössége éli hétköznapi életét, s mint minden, magára valamit is adó kis faluban, itt is a kocsmában (bár/terasz) futnak össze a történetszálak.
Uberto Pasolini legújabb filmje, The Return (A visszatérés) egy Homérosz-feldolgozás Ralph Fiennes (Odüsszeusz) és Juliette Binoche (Penelopé) főszereplésével. Lehet, erről nem is kellene többet írni, hiszen már csak a szereposztás miatt érdemes befizetni rá. Mégis megteszem, mert húsbavágóan fontos üzenete van: a háború nem lehet jó. Senkinek. Még a győzteseknek sem. Aki gyilkol a harctéren, az otthon nem tud többé a felesége és a gyereke szemébe nézni. Aki hazatér a háborúból, azt már másnak látják. Nincsenek hősök, csak áldozatok. Látványos, nagyon szépen filmezett, az én ízlésemnek túl véres, túl brutális, néha az érzelgősség határát súroló nagy film.
The Return (A visszatérés)
A versenyfilmek közül a Debut sajnos elég rossz választás volt: sok szöveg, fényképek, telefonnal/ webkamerával forgatott képsorok váltakozásával „elmesélt” zavaros történet. Egy adott ponton elhangzik, mennyire abszurd helyzetbe kerülnek az elsőfilmesek, amikor producereket és támogatókat keresnek játékfilmhez, akik nem támogatják őket, mert nem ismerik őket, hiszen „még nem tettek le semmit az asztalra” – például egy játékfilmet… Ez a dilemma menti fel valamelyest ezt a… kísérleti projektet, amit Julian Castronovo rendező első játékfilmmé tudott duzzasztani.
A Waarom Wettelen (Miért Wettelen/ angol fordítás szerint The Weeping Walk / Gyászmenet) viszont az abszolút kedvencem a TIFF-trófeáért versenyző alkotások közül. Egy abszurd, humoros, néha mégis torokszorító road-movie, azaz többnapos, országhatárokon átívelő, eseménydús gyászmenet – Dimitri Verhulst belga író első játékfilmje, amit rendezőként jegyez. Ezt a nevet megjegyzem, és felkutatom magyarul vagy angolul megjelent regényeit. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire jön át olvasás közben az, amit filmben ilyen jó érzékkel tudott adagolni. És még egy megjegyzés, csak a különös egybeesések miatt: örök TIFF-kedvencem a 2004-ben Közönségdíjas Aaltra című film – szintén belga, szintén az abszurd humor iskolapéldája és szintén roadmovie.
Waarom Wettelen (The Weeping Walk / Gyászmenet)
Jut eszembe: ha nem késő, leadom szavazataim az eddigi filmekre! Két vetítés között fontosabb váltani két szót a rég nem látott ismerősökkel, akikkel jóformán csak a TIFF-en találkozom, vagy a megbízható ízlésű fesztiválozóktól megtudni, mi tetszett nekik, hiszen fontos lehet, amikor több jónak ígérkező vetítés közül kell választani…
Nyitóképünkön pillanatkép a My Late Summer című, egy horvát szigeten játszódó balkáni koprodukcióból
(Folytatjuk)
június 6, 2025|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Anya a sztorikban lakik
A Véletlenül írtam egy könyvet című filmről
Lakos Nóra kétségkívül vonzódik ahhoz, hogy az országhatárokon túl monitorozza a művészeket, és ez bennem kétségkívül szimpátiát kelt. Még annak ellenére is, hogy úgy gondolja, Mátray Lászlóból azonnal orvos-értelmiségi válik, ha ráadnak egy szemüveget. Nem mintha nem működhetne ez. Bujtor István filmes debütálása is hasonlóképpen zajlott egyszer. A film is címe is ez volt: Szemüvegesek.
Ám Lakos 2020-as Hab című alkotása többek között épp a színészválasztás miatt vérzett el. Tegyük hozzá, hogy Kerekes Vica szerepeltetése a Hab esszenciáját adta meg. A film bájoska mivoltát neki köszönhette, no meg persze a díszletnek és a jelmeznek. Félreértés ne essék, a színházi közegben oly sokszor bizonyított sepsiszentgyörgyi Mátray is tud filmben otthonosan működni, még ha a Habban nem is igazán volt meg a kémia közte és a főszereplő színésznő között. A Kojotban például kiváló alkotást nyújt. Igaz, ott a figurája eleve komplexebbnek lett megteremtve.
Viszont a saját filmjeinek forgatókönyvéért is felelős Lakos Nóra mintha beérné azzal, hogy a színészt inkább testi adottságai miatt alkalmazza. Ennek pozitív következménye, hogy a lakásbelsők bútorai a méretarányok miatt visszafogottabbnak látszanak. Másik hozadéka, hogy a családfenntartó művészértelmiségi mint szereplő némiképp az árnyékban marad. Hiszen Lakos új filmjének fókuszában nem a Mátray által megtestesített András, hanem annak lánya, a serdülőkorba lépő Nina áll. Jelzem, az, hogy Demeter Villőt választották a szerepre, kifejezetten jót tesz a filmnek.
Központban a család, mely egy nyulat és a Tenki Réka által alakított buzgó nagynénit leszámítva igazából három főből áll. „Mi egyszerűen hárman vagyunk: apa, öcsi és én” – hangzik el a filmben. Mintegy elterelve arról a figyelmet, hogy a család, anya és feleség nélkül maradt. És épp, hogy ez a figyelemfelhívás is egyben. Az írói ambíciókat dédelgető tizenpár éves Nina akaratlanul is saját traumájának felgöngyölítése közben válik íróvá, serdül gyermekből lassan kamaszlánnyá.
Az (írói) én megtalálása egyben a saját helyünknek a világban való tisztázása is. Az írókat pedig a halál és a szerelem mozgatja, akárcsak a film készítőit. Ezért is a konkrét anyakép nélkül felnővő Nina egyszerre keresi a hiányzó női előképet és sodródik bele az első udvarlás okozta bizonytalankodásba. Fontos önismereti szakasz ez, mely során nagyban segíti a lányt a Zsurzs Kati által megformált nyugdíjas írónő, Lídia, aki – a művészi kiteljesedést elősegítendő – előhívja Ninából a trauma alól lassan felszabaduló individuumot.
Lakos mindezt olyan köntösbe öltözteti, amely a szórakoztató művészetterápiára emlékezteti leginkább az embert. A jelenetek nagy része a forgatókönyvírók és egyben Nina írói fantáziájának meg-meglódulásait erősíti a filmben. A Lakosék által teremtett helyzetek Nina életvidám világlátására erősítenek rá. A mellékszereplők felvillantásai pedig sok helyen támogatják ebben a fő karaktert. Az apa barátnős próbálkozásai, melyek sztereotip figurákat szülnek, akárcsak az osztály- és sportolótársak anyaképének direkt eltúlzásai mind-mind a humor forrásai. Mint ahogy az árvaságra adott felnőtt-reakciók is. (Itt is inkább nőket látunk, megjegyzem.)
Ninának a testvérével való kapcsolata is szül vidám perceket. Igaz, inkább a testvérek közötti korkülönbségre, illetve a nemi szerepekből kibontható szocializációs különbségekre épülnek a vicces helyzetek. Érdekes, hogy a rendező női látásmódja nem terjed ki mélyebben arra, hogy egy kisfiú hogyan éli meg az anyuka hiányát. Nehéz lenne ezt azzal védeni, hogy még nincs abban az érett korban, mert a fiúk később érnek vagy mifene. De ezt engedjük el, mert Lakos Nóra egy olyan filmet készített, amelynek a humor az egyik erénye, és ezen talán gellert is kapott volna a történet.
A happy endet, a felé vezető út kis döccenőivel együtt, az új nő megjelenése hozza el. A Rujter Vivien által alakított Detti már csak bohém bötézései miatt is illene a hármashoz. A bökkenő nem is a „fiúkkal” való kapcsolaton áll vagy bukik, hanem hogy a női életszakasz nullkilométerén álló Nina el tudja-e fogadni barátnős anya-szerepben. A kettejük ilyenféle összekopására kitalált jelenetek vezetnek Nina robbanásához. Aminek a feloldásához mi mást találna ki egy filmes, mint azt, hogy mindent egy poros videókazetta billent majd helyre.
Jómagam nem örültem annak a megoldásnak, ahogy a rendező varázstalanította a kissé misztikus ködbe vesző anyaképet. De el tudom fogadni, hogy ez kellett a főszereplő szembenézéséhez. Még ezáltal sem veszett el az, hogy Lakos Nóráék egy bűbájos film elkészítésére törekedtek. A film díszlete és kellékei beszédesen segítették a miliő megteremtését. Bár nem igazán tudom, hogy a művész családapa miből tartja fenn azt a hatalmas házat Középosztályfelsőn úgy, hogy közben ki van takarítva a hozzá tartozó balatoni nyaraló – esetleg mesébe illő módon? De ezt most csak félve forszírozom.
Mindent összevetve a Véletlenül írtam egy könyvet jól adagolja a humort, miközben mélyebbre is leás. És bár készültek magyar filmek az utóbbi időben, melyek Nina korosztályának problémáira világítanak rá, de azok inkább társadalomkritikus módon. Legalábbis egyik sem ilyen bájjal fordul az egyetemesebb kérdések irányába. Míg azok inkább felnőtteknek készült filmek kamasz szereplőkkel, ez inkább kamaszoknak készült alkotás, amit a felnőttek is élvezhetnek. Ezt támasztja alá Mucsi Zoltán paróka és műszőr alá rejtése, így végre eltekinthet a néző attól, hogy a színész majd ebben a filmben is megkínálja egy ordító b@zdmegeléssel. Nem is teszi. Mert ez nem olyan film. Gyerekek is nézik.
Véletlenül írtam egy könyvet (magyar-holland) Rendező, forgatókönyv-író: Lakos Nóra Operatőr: Reich Dániel, Bálint Dániel Vágó: Barsi Béla Zeneszerző: Jacob Meijer, Alexander Reumers Producer: Claudia Sumeghy, Topolánszky Tamás Yvan, Lakos Nóra
február 13, 2025||Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Ne fordulj el Sanyitól!
2024 novemberében mutatták be Mikulán Dávid és Révész Bálint közös filmjét, a KIX-et. A dokumentumfilm egy hátrányos helyzetű kisfiú, Sanyi felnőtté válását követi végig 12 éven keresztül. Juraszek Krisztina írása.
A film elején Sanyi még egy nyolcéves, szabadszájú, rosszcsont kisgyerek, aki barátaival a Boráros téren játszik. Mikulán Dávid, a film egyik rendezője, csatlakozik a gyerekekhez, elkezdi őket filmezni, megismerkedik velük. Egyre több kalandban lesz részük együtt, a gyerekek hívják, befogadják, elkezdi járni velük az utcákat. Idővel Sanyi családját is megismeri, így betekintést nyer életkörülményeikbe is: egy kevesebb mint 30 négyzetméteres önkormányzati lakásba, ahol együtt él az anyuka, az apuka, a nagymama és a három testvér. Az anya folyamatosan dolgozik, hogy eltartsa családját, míg az apuka otthon van, de nem vesz részt a gyermekek nevelésében. A gyerekek így magukra vannak utalva, bármiféle szülői képtől mentesen, amin sem a közoktatás szereplői, sem a gyámügy munkatársai nem tudnak segíteni. Ahogy Sanyi idősebb lesz, a gyermeki csínytevések egyre komolyabb és veszélyesebb mértéket öltenek.
Mikulán Dávid a forgatások kezdetén még nem gondolta, hogy mi fog kirajzolódni Sanyi történetéből. Egy ilyen élettörténetbe bekapcsolódni és annak részesévé válni lelkileg nem egyszerű, dokumentálása morális dilemmákat vethet fel: Mit mutathatok meg? Hol vannak a saját határaim? Részt veszek vagy megfigyelek? Ezzel segítek-e egyáltalán?
A film rendezői érzékenyen közelítettek a témához. Valódi kommunikációt alakítottak ki a gyerekekkel, abszolút megtalálták azokat a témákat és azt a stílust, amivel tudtak kapcsolódni és nem egy magasabb pozícióból szemlélték őket. Sokszor finoman terelgették őket, ha valami már igazán veszélyesnek tűnt. Amikor a gyámügy figyelmeztette a családot, hogy ha nem javítanak az életkörülményeken, elveszik a gyerekeket, a rendezők maguk is besegítettek a házzal kapcsolatos munkákba. Bevonódtak, de igyekeztek megtartani bizonyos határokat.
A film számos fontos kérdésre keresi a választ: Milyen szerepet vállalunk mi ebben a rendszerben? Mit tudunk tenni, hogy segítsünk másokon? Biztos, hogy kellően a dolgok mögé tudunk látni? Ha körbenézel, mindenki ugyanolyan helyzetben van, mint te? Hány és hány ilyen sors van még? Hol van ebben a felelősségünk? A rendszerszintű, generációkon átívelő problémákat hogyan lehet leküzdeni?
A társadalmi osztályok peremén élő gyerekek sokszor elkallódnak, a családi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy gondoskodásban, figyelemben részesüljenek, ezért kénytelenek maguktól felnőni. Sorsuk emiatt sok esetben predesztináltnak tűnik. A rendszer nem nyújt egy biztonságos hálót, amivel segíteni, óvni és nevelni tudná őket. Ugyanakkor sem az iskola, sem a gyámügy dolgozóit nem lehet egyértelműen hibáztatni, hiszen annyira sokan élnek ilyen életkörülmények között, hogy a probléma túlmutat ezen intézmények kapacitásán. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol figyelünk egymásra, nem ítélkezünk, és nem fordulunk el azoktól, akiknek a legnagyobb szüksége lenne ránk. Az állam magára hagyja ezeket a gyerekeket, családokat és elengedi kezüket, legalább mi ne cselekedjünk így. A film rendezői által bemutatott történet csak egy a sok közül. Sanyi pedig nem bűnözőnek született.
A KIX dokumentumfilmet már több mint ötven külföldi fesztiválon bemutatták, és több mint húsz díjjal jutalmazták.
„Ha minden baráti kör felkarolna egy Sanyit, akkor sokkal jobb társadalomban élnénk.” (Interjú Révész Bálinttal a kortarsonline.hu-n, részlet)
január 8, 2025|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
„Leizzad a lelkem”
Hajdu Szabolcs Egy százalék indián c. filmjéről
Mi tagadás, van hagyománya a párkapcsolati drámákon túlmutató társadalmi látleletnek a szinkronidőben készült magyar filmekben. Gondoljunk csak Révész György 1957-ben bemutatott Éjfélkor c. filmjére, mely a forradalom kitörésére és a határ megnyitására eszmélő művész-házaspáron keresztül néz szembe az ötvenes évek miliőjével. Ott a Gábor Miklós — Ruttkay Éva házaspár játssza a főszerepeket. Vagy felidézhetjük Tarr Béla Panelkapcsolatát, mely a Koltai Róbert — Pogány Judit színész házaspár improvizációin keresztül hozza realista módon közel a nyolcvanas évek elejének szűk levegőjű, késő kádári világát, ahol tételmondatként hangzik el: „Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol meg lehet különböztetni a füstöt a felhőtől.”
Hajdu Szabolcs (forgatókönyv)írói életművén és a magyar filmművészeten is hasonló tolldísz a rendező legújabb filmje, az Egy százalék indián. Az abból készült film, akárcsak az azt megelőző, évek óta futó, lakásszínházi körülmények között kiérlelt színházi előadás, a trilógia harmadik része. Tehát a Hajdu Szabolcs — Török Illyés Orsolya színészházaspár otthonában készült kis költségvetésű, baráti alapokon nyugvó, Karlovy Vary-ban díjazott 2016-os Ernelláék Farkaséknál és az azt követő, 2023-as Kálmán nap testvéralkotása. Ne feledjük, Hajdu-filmek készültek időközben is. A rendezőt a Délibáb óta segítő Gálovits Zoltán és a film Ruzsa Rémusz nevű kiszemelt szereplője köré épülő Kanzoli 2017-ben, és a 2020-as, jelentős részben Kolozsváron forgott Békeidő.
Hajdu ez utóbbiban is társadalmi feszültségekre reflektáló filmet készített, de a tavalyi Kálmán nappal és az idei Egy százalék indiánnal visszatalált az Ernelláék Farkaséknál vonalára, és a kamaraszínházi körülmények között kicsiszolt darabokhoz keresett újfent filmes formát. Az operatőr egyébiránt a zilahi születésű Bántó Csaba, aki a rendező utóbbi három filmjét is fotografálta. Érdekes, hogy engem az Ernelláék képisége ragadott meg a legjobban, mely egy egész operatőr osztály gyakorlata volt. Igaz, ott a tárgyi környezet beszédessége is sokat nyomott a latban. Hajduék a saját lakásukat kölcsönözték a filmhez. Nem csoda, hogy a szereplőkhöz passzoló, zsúfoltságában is életszagú családi miliő jól mutatott a képeken.
A Kálmán nap és az Egy százalék indián is szegényesebben kellékezett díszletvilágot használ környezetként. Mindkettő lakásbelsőjében mintha kevesebb hangsúllyal bírnának a tárgyak. Az utóbbiban példának okáért felbukkanó indián-fej szobor el van rejtve, akárcsak a női szentképpel díszített dzseki, amely akár párbeszédben is lehetne a letört fülű, jézusos bögrével, amely sokszor kap közelit a filmben, de ez a tárgyi párbeszéd mégsem történik meg igazán a filmben. Hajdu és Bántó inkább a gesztusokra, s főként az arc-közelikre épít. A film előnye a színházzal szemben, hogy olyan közel tudja hozni a vásznon az arcjátékot, ahogy még lakásszínházi kamarakörülmények sem. Viszont a színházi élménytől megkülönbözteti a moziélményt a néző látószöge, mivel a játékteret amfiteátrum-szerűen veszik körbe az ülőhelyek, itt viszont a kamera és a vágószobai döntések miatt leginkább a rendező látószöge válik mérvadóvá.
Az Egy százalék indián filmváltozatában ezért egy kissé nehezebb is együtt lélegezni minden szereplővel. Főleg, hogy a hangsúly leginkább a főszerepet játszó Gelányi Imrén van, nem oszlik el annyira egyenlően a rendezői figyelem, mint a trilógia többi darabján vagy akár a színházi előadásokon.
Gelányi egyébiránt remekel. Láthattuk már főszerepben. Pólik József Életem legrosszabb napja című, magánfinanszírozású filmjében szintén egy középkorú férfit játszik, hasonlóképpen fiatal barátnővel felvértezve, méghozzá hasonló környezetben. Ám a Hajdu-filmben látszik igazán, hogy rendező és színész egy nyelvet beszél. Itt Gelányi ugyanis a figura lényegét, a kanbunkóságot úgy hozza, hogy az ember önkéntelenül is fel-felnyerít a nézőtéren.
(Tény, van némi alföldi bája is karaktereknek. Lett lévén szó arról, hogy Hajdu és színészei is Debrecen környékiek, a Tarr Sándor világából is ismerős vidéki ember jelenik meg mind Gelányi, mind Szabó Domokos, mind a Hajdu által megszemélyesített figurákban.)
A film keretét egy közös barát temetése utáni összeülés adja. Ahol Gelányi hímsovén alkoholistája, Rajmund, aki vérplazma-donorként és gyógyszerkísérletek alanyaként keresi meg a valamivel több mint létminimumot, illetve fiatal barátnője, Csibi (Tankó Erika) vendégségbe érkezik a látvalevőleg jobb anyagi és társadalmi státusszal bíró Andrishoz (Hajdu Szabolcs) és Zsuzsához (Pető Kata). A vendégség másik párosa a túlköltekező álmodozó Árpi (Szabó Domokos) és Niki (Tóth Orsi). A vendégség, jelzem, közös metszete a trilógiának. Sőt, számos magyar film forgatókönyvének alapszituációjául is szolgál a vendégség ötlete. Az Ünnepi vacsora, a Veri az ördög a feleségét vagy a Gyertek el a névnapomra is példa erre.
A Hajdu és Szabó által megformált figurák visszafogottabbak az italozó, szókimondó módon hőbörgő Rajmundhoz képest, akit részint felold az alkohol, részint eleve nem késztet a viselkedési normák betartására a szocializáció. Rajmund levitézlett leader-figura, akinek beszédmódját átveszik a többiek, megidézve ezzel is a fiatalkort. Igazából nincs is mit vesztenie, mert már vesztett. Érdekes módon, bár nagyrészt ő dumál, mégis úgy fest, neki van a legkevesebb problémája. Legalábbis okoskodása mögé rejti a nyomorát. Mellette a többiek mind gondok súlya alatt meggörbülő, azokat mélyen megélő, önmarcangoló karaktereknek tűnnek, akiket a párkapcsolati problémák, az életközepi válság, az anyagi kilátástalanság is nyomaszt egyszerre.
Ez nem csak a férfiakra, hanem a nőkre is igaz. Bár rajtuk a férfiakra pazarolt élet által varrt ráncokban jelenik ez meg. A filmben amúgy erősebbnek hat a férfi látásmód, a nőkből kevesebbet kap a néző. Hajdu kiküldi őket cigizni, boltba és ledőlni, hogy a férfi-nosztalgia közös vizén evezhessenek a karakterek. Ezt persze életszerűen oldja meg, hiszen Niki és Zsuzsa nem is igen kíváncsiak a kanerőből kommunikáló Rajmund szövegeléseire. Zsuzsi és Niki cinkossága, jelzem, a fiatalabb és egyszerűbb Csibi ignorálásában is megnyilvánul egy bizonyos pontig…
Fontos, hogy ebben az alkotásban nem tűnnek fel gyerekek. Ezáltal még erősebbnek tűnik, hogy a felnőtté nehezen váló generáció tagjai mind valamiféle pubertáskori lelki szakaszban rekedtek.
Bár a gond abban is kulminál, hogy az ötven felé tartó párok kapcsolata mennyire fáradt el az évek alatt, a párkapcsolati jelenetek mégsem lesznek a film erősségei. Ki is billenti a film szerkezetét Andris és Zsuzsa közös életükre vonatkozó párbeszéde is, mely némileg a szintén Hajdu tollából kisercent és általa is rendezett színdarabot, a Legközelebbi embert idézte fel bennem. Az Egy százalék indiánban is mintha arányaiban hosszú lenne ez az egyébiránt fontosnak ígérkező jelenet. Sőt, mintha kissé kimódoltra is sikeredett volna. Nem is könnyű utána visszahelyezkedni a cselekmény folyamatába.
Tegyem hozzá, hogy Hajdu Szabolcs és társai ezekkel a hiányosságokkal együtt is humoros és mélyre igyekvő filmet alkottak. Az öntükrébe szívesen tekintő néző mindenesetre valószínűleg élvezni fogja, pláne akkor, ha nem látta a trilógia többi darabját, vagy nincs meghatározó, ide vonatkoztatható színházi élménye. A színészek összeszokottságán is érzékelhető ugyanis, hogy a filmben ábrázolt élethelyzetek nem idegenek tőlük, mint nyilatkozták is, a téma kibontása során saját baráti környezetükből vett példákból merítkeztek. Ez segít is abban, hogy balfaszságukban is hitelesek legyenek a karakterek.
Gelányi kialvatlan arca eleve jól mutat a vásznon, karaktere, beszédmodora, tájszólása egyedivé és hitelessé teszi az általa megformált Rajmundot. Ha többet vágnának a szavába a többiek, még talán javítana az életszerűségen. De az a megoldás, hogy Gelányi szájába olyan, a gondolatok befejezését a beszélgetőtársra és a nézőre bízó fordulatokkal operál Hajdu, mint az „úgyhogy…”, kifejezetten jót tesz a karakternek. (Már a Kálmán napban is elpróbálták ezt, ott a „há’ igen…” frázis is nagyban színesítette a Gelányi által hozott munkásembert.)
Szabó Domokos most súlytalanabb szerepben van. A trilógia első részében az általa játszott figura rivaldafényben volt, a másodikban szintén volt rajta hangsúly, a harmadikra Hajdu kissé lentebb csavarta a fényt róla. Tény, hogy a figuráiban fellelhető sunnyogót már ismeri a néző. Nem baj, hogy most inkább Gelányi Rajmundját színesíti inkább az író-rendező. Mint ahogy az sem, hogy a most is vendéglátó és legjobban szituált Hajdu-figura is visszavettebb. A szellemi, erkölcsi és anyagi fölény a mostani figurájában kevésbé jelenik meg. Az Egy százalék indián kapcsolatrendszere nem is feltétlenül kívánja meg ezt. Pláne, hogy ez az Andris fejben nincs igazán jelen, hiszen másnap kezdődő új élete foglalja le.
A nők közül a leghálásabb szerep a Csibit alakító Tankó Erikáé. A viharvert, intézetis múltat sejtető, családon belüli fizikai és verbális erőszaknak kitett nők végigkísérik a magyar filmművészetet. Kidolgozottan Mészáros Márta, Erdőss Pál, Rózsa János foglalkozik a témával, illetve Xantus Jánost vagy Szomjas Györgyöt is megérintő karaktertípusról van szó. Az erdélyi származású Tankó Erika alakítása hozzátesz a filmhagyomány ezen részéhez. A magyar társadalmat érintő látlelethez illik is a karaktere. Habár a családon belüli, nők elleni erőszak nem feltétlenül a szülői kép nélküli sorsokban megjelenő téma. Hajdu értelmiségi szemüvegen keresztül is láttatja Csibit, bár Tankó igyekszik úgy fogalmazni, hogy figurája természetességgel fogadja el a neki kijutott sorsot. Ez átjön. És jót is tesz a szerepnek.
A Tóth Orsi által megformált Niki, akárcsak Szabó Domokos Árpija a bőbeszédű úthenger Rajmund pillanatnyi ellenpólusaiként érvényesülnek külön-külön, de emlékezetesen. Illetve kettejük kapcsolata a fickó viselkedése miatt egyfajta aggódó anya-árnyalatot is kölcsönöz Niki figurájának. Finoman teszi, ezzel Szabó és Tóth Orsi elkerüli a sztereotip ábrázolás csapdáját.
A Zsuzsát alakító Pető Kata játéka sem hagy kívánnivalót maga után, persze a már némileg kissé kifogásolt, Hajduval közös jelenet nem is emel rajta. Mint ahogy a lezáró jelenetsor sem. Bár itt inkább a rendező szentimentalitása bukkan inkább fel. Ezzel is arra erősítve rá, hogy a film férfiközpontú lett, a színházi előadáshoz képest, ahol is jobban be tud teljesülni a nézőben a szerepekkel való azonosulás lehetősége. Mert a filmben az a játékosság, hogy a néző könnyen szemszöget váltson, a film médiuma által egy kissé meg lett nehezítve. Ennek a fekete-fehér tónus sem dúcolt alá. A kifakult képi világ inkább eltávolítólag hat, minthogy közelebb húzna.
Gelányi brillírozása azonban emlékezetessé teszi a filmet. Jó főszerepben látni így a színészt. Tehetsége süt. Részeg figurájának árnyalatai, a kávé és alkohol hatása Rajmundjára, az ellene fellépőkkel szembeni megnyilvánulásai, az agresszivitása, az ellágyulása egy talán a generációjával lassan kiveszni látszó karaktertípus láncolatába illeszthető.
Keresztes Gábor zenei aláfestése határozottan jót tesz a filmnek, mint ahogy a Víg Mihály által jegyzett betétdal is olyan húrokat penget, ami leginkább a negyvenöt felettiek útravalója lehet.
A Hajdu Szabolcs trilógiáját „elvileg” lezáró alkotás a kiheverhető láz bizonytalanságát megidéző állapotot okoz. A néző tudja is kábé, hogy mi ez. A stáblistát bámulva az egész mozi a helyén marad, és az ember úgy érzi, mintha leizzadna a lelke.
Egy százalék indián
Rendező, forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs Operatőr: Bántó Csaba Zeneszerző: Keresztes Gábor Producer: Hajdu Szabolcs, Prikler Mátyás, Jim Stark
november 17, 2024|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Hány bőrt lehet egy idegenről lehúzni?
Fede Álvarez: Alien Romulus
A világmindenség kivételével, mindennek van vége, de az Alien-szériának biztosan. És annak már el kellett volna jönnie.
Az űrben rekedt legénység, amelynek az egyik tagja biztosan android, vezéregyénisége pedig egy igazi kemény csaj, találkozik valami számára teljesen idegen, halálos fenyegetéssel, miközben egy közelibb ellenséggel, egy cinikus és az emberi életet semmibe vevő bürokratikus rendszerrel is kilátástalan küzdelmet kell folytatnia. Ez az Alien széria elsődleges felvetése, és mint olyan, nagyon is jól működik filmről filmre, főleg, ha hozzáértő rendező kezébe kerül. Így, a hetedik (az Alien vs. Predator filmeket is beleszámítva kilencedik) rész környékén azonban talán már érdemes lenne elgondolkodni azon, hányszor lehet, pontosabban hányszor kell még ugyanezt a történetet elmesélni.
A legújabb inkarnáció, a Romulus ígéretesen kezdődik. Egy emberiség által kolonizált bányabolygón vagyunk, az ott lakók életébe kapunk izgalmas és szépen kidolgozott bepillantást. Mint kiderül, a korábbi részekből megismert zsarnoki nagyvállalat tartja kézben az itt lakók életét is, azzal hitegetve őket, hogy bizonyos számú év letelte után továbbléphetnek, ám ez hazugságnak bizonyul. A bolygóról egy csapatnyi fiatal – köztük Rain (Cailee Spaeny) és hibás androidja, Andy (David Jonsson) – egy arra keringő elhagyott űrhajó segítségével szeretne elszökni. Az űrhajón azonban – micsoda meglepetés – vérszomjas idegen lények várják a csapatot.
A hangulatos világépítés pedig ezzel véget is ér, és feláll a megszokott séma. Hőseink ott ragadnak az űrhajón, amelytől menekülést reméltek, és csakhamar össze is találkoznak az első arctámadókkal, vagyis az Alien-világból ismert idegen, a xenomorf egyik kezdetleges fejlődési formájával.
Nyilván az űrhajón kergetőzést is lehet jól és izgalmasan csinálni, ezt pont az Alien-filmek bizonyították már többször, és nincs ez másképp a Fede Álvarez rendezésében megvalósult Romulusban sem. A cselekmény pörgős, a feszültség folyamatos – van versenyfutás az idővel, a világűr csendjében függő elhagyott űrhajó klausztrofób tere, mindez pedig egy szokatlanul fiatal szereplőgárdával megtámogatva.
Az idegen mellett az Alien-világ másik toposza a kemény női főszereplő, akit Sigourney Weaver tett feledhetetlenné annak idején. Cailee Spaeny jóval fiatalabb, mint Weaver már akár az első Alien-film idején, alkatra is törékenyebb, de nem is ez a baj, hanem az, hogy Rain szerepe nem hálás, nem izgalmas. Nála sokkal érdekesebb karakter Andy, akit Jonsson nagyon szépen kitalál és színesen alakít. Nem lövöm le a meglepetést, de a későbbiekben egy részben mechanikus bábbal, részben AI-val létrehozott szereplővel igyekszik még inkább megidézni a korábbi Alien-filmeket a Romulus, igen kellemetlen eredménnyel.
Az egyébként jó tempójú, izgalmakkal teli film azonban csak szórakoztatni képes, igazi hatást gyakorolni nem. Nemcsak rókáról, hanem xenomorfról sem lehet ugyanis akárhány bőrt lehúzni. Akárhányszor találkozik össze ez a rém olyan szereplőkkel, akik nem hallottak még róla, akárhányszor rémülnek meg tőle és akárhányszor kerülnek halálos veszélybe egy olyan térben, ahonnan nincs kiút, mi, nézők bizony nem fogunk már sem megdöbenni, sem megijedni. Hiszen, ha nekik nem is, nekünk nagyon ismerősek a lény megnyilvánulási formái, láttuk már sokszor, és bizony meg is rémültünk tőle jópárszor. Badarság elvárni, hogy a 2024-es közönségre ugyanolyan vagy akár csak hasonló hatást gyakoroljon az arctámadó pókra és emberi kézre egyaránt hasonlító, univerzális fóbiákat ébresztő alakja, a mellkasból kitörő embrió brutalitása vagy a kifejlett xenomorf lenyűgöző magassága, zavarba ejtő fejformája és hideg kegyetlensége, mint 20, 30 vagy akár 40 évvel ezelőtt. Ezen pedig a legkevésbé sem segít, hogy a legfontosabb fordulatok, legfrappánsabb párbeszédek, sőt, legemlékezetesebb képek is az első két-három rész pontos másolatai. Jóindulattal akár hommage-nak is nevezhetnénk őket, ha – mindössze az utolsó képkockák kivételével – nem ezekből állna össze a teljes film.
Nem kizárt, hogy a két legutóbbi, filozofikusabb hangvételű rész, a Prometheus és a Covenant meglehetősen hideg nézői fogadtatásának tudható be, hogy a Romulus mellőzi az Alien-univerzum továbbszövését és az általa felvetett egzisztenciális kérdéseket, és az online kommentelők nyomásának engedve visszatér a szálegyenes sci-fi testhorrorhoz. Lehet tehát, hogy volna friss ötlet, csak éppen a közönségnek nem kell. A xenomorf ezzel a saját farkába harap – és talán itt van az a pont, ahonnan hagyni kellene már békében terrorizálni az univerzum moziba nem járó lakóit.
Alien: Romulus (2024) Rendezte: Fede Álvarez Írta: Fede Álvarez, Rodo Sayagues Fényképezte: Galo Olivares Zeneszerző: Benjamin Wallfisch Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu
június 27, 2024|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Ki tiltja meg?
Az Elfogy a levegő című filmről
Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje bár romániai történetet vesz alapul, a határokon túlra ható szólamait nehéz nem meghallani. A politika és az oktatás összekapcsolódása különösen aktuális téma.
A magyar filmtörténetben mindig is megvolt a lenyomata a politikum és az iskolai közeg összefonódásának. A pedagógus először férfiként és a propaganda arcaként jelent meg a negyvenes években – gondoljunk itt a tanárt játszó Páger Antal főszereplésével készült A harmincadik és a Dr. Kovács István című filmekre. Aztán a II. világháború utáni első magyar film, A tanítónő a szocialista és a feminista eszmék közvetítőjeként szintén propagandisztikus árnyalatokkal ruházta fel a filmbeli karaktert, csak épp ellenkező előjelekkel. Az ötvenes években bemutatott két ikerfilm, a Nemzetközi Nőnap 50. évfordulójára készült Fapados szerelem és Vörös tinta ugyancsak nem kevés példaértékkel bír, majd Novák Márk méltatlanul elfeledett alkotása, a Szent János fejevétele már a berögzült szocialista hatalmi berendezkedéssel és a régmúlt maradiságával állította szembe a Béres Ilona által játszott tanítónőt. Majd az ’56 utáni politika is beköltözik az iskolába, Gothár Megáll az idő című ’82-es generációs filmjében. E vázlatos áttekintés folytatásaként: a rendszerváltás szele süvít át az iskolán Szabó István ’92-es Édes Emma, drága Böbe vagy Török Ferenc visszaemlékezésen alapuló 2001-es Moszkva tér című alkotásában.
A mai magyar film sem szűkölködik az iskolai miliő ábrázolásaiban. A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod😊, Schwechtje Mihály filmje vagy Kis Hajni Könnyű falkája például a kiskamaszok világa felé fordul. De ott van Hartung Attila rendezésében a FOMO – megosztod és uralkodsz, amelyben ugyan gimnazisták a főszereplők, de a politikai és gazdasági hatalommal bíró apa kulcsfontossággal bír a tehetetlen igazgatónőt és a még tehetetlenebb pedagógus-szülő társadalmi kiszolgáltatottságát is felmutató történetben. Illetve a pedagógusszakma devalválódása tapintható ki Reisz Gábor eddigi munkásságából is. Aki a legutolsó, harmadik filmjében, a 2023-as Magyarázat mindenre-ben már a szülő–tanár viszony politikai vetületének bemutatására vállakozott, akárcsak Moldovai Katalin, ugyanebben az évben.
A rokonság erős. Legalábbis könnyen elhelyezhető Moldovai erdélyi magyar közegben játszódó filmje a magyar közállapotok viszonylataiban. Még ha román emberek között történt is meg az eredeti incidens, amely a forgatókönyv alapját adta. (Nem csoda, hogy megemlítik ezt az esetet Radu Jude Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban című, kísérletezően játékos filmjébenis, amelyben szintén tanárnő a főszereplő.) De vehetünk egy friss német példát is. Ilker Çatak rendezése, a szintén 2023-as A tanári szoba német közegben játszódik, fenn tudja tartani a feszültséget, és abban is egy igazságkereső tanárnő történetét követjük végig. De az a közeg inkább érdekesnek és kissé távolinak hat, mint otthonosan ismerősnek. Már amennyiben helytálló kifejezés ilyenkor az otthonosság.
Mert Moldovai Katalin filmje éppen ettől érdekes, hogy igazándiból minden befogadónak kissé idegen lehet. A Magyar Nemzeti Filmmalap támogatásával készült film ugyanis, mivel nem Magyarországon játszódik, kissé elemeltnek hat, nem csak a background, a szereplők által használt nyelvezet, hanem a karaktertípusok felől nézve is. Egy erdélyi magyarnak a több erdélyi városból ismerős olykor ikonikus helyszínek hathatnak elidegenítően, hiszen, hogy miért vannak ezek a külföldi/külhoni befogadónak ugyan nem sokat mondó, de az Erdélyt ismerőknek nagyon is ismerős és jelentéssel bíró forgatási helyszínek, az nincs igazából megindokolva a filmben. Egyébiránt Táborosi András operatőri munkája nem hagy kivetnivalót maga után. A tartalommal megtöltött iskolai terek, a vizsgálóbizottságnak otthont adó grandiózus tárgyaló vagy a lakásbelsők reálisak és egyben érzékletesek. Mint ahogy tény, hogy a kép a háttér elmosódottságára játszik rá, az autók rendszáma, a bolti feliratok vagy a román trikolórok példának okáért alig vehetők észre a képeken.
A film alapmotívuma – miszerint adott az irodalmat sajátos módszerekkel tanító irodalomtanár – akár ismerős is lehetne, hiszen a Holt költők társasága valami hasonlót lovagol meg, ikonikus szerepet töltve be a filmtörténetben. Igaz, itt az irodalom megszerettetése már nem „csupán” diákszínjátszó csoport működtetésén keresztül jelenik meg, hanem a tanárnő segítségül hívja a filmművészetet a költészethez való közelebb kerülés érdekében. Pontosabban, a megszokott módon otthoni megnézésre ajánlja a Rimbaud és Verlaine kapcsolatát bemutató, pikáns jeleneteket sem nélkülöző Teljes napfogyatkozást. Ezt veszi észre a legérzékenyebbnek látszó fiú, Viktor (Soma Sándor) politikailag és gazdaságilag potens apja, aki elvei mentén nyomást gyakorol, majd hadjáratra indul az iskola, közelebbről a tanárnő ellen.
Érdekesség, hogy nőt nem látunk Viktor családi miliőjében. Kár, mert érdekelt volna a női perspektíva, illetve az, hogy a családon belüli dinamika hogyan jelenik meg. Hogy miért ilyen Viktor családi állapota, még utalás szintjén sem bontják ki a filmben. Holott ez árnyalhatta volna az apa és a fiú karakterét is. Így jobban eltávolodhattak volna a sablonos ábrázolási mintáktól. Amik amúgy érthetőek, de leginkább azoknak, akik egyébként is ismerik ezeket a társadalmi és kapcsolati viszonyrendszereket. Főleg, hogy a szereplők hallgatagsága ráerősít egy sztereotipizált, „érzelmeit nem kimutató, szűkszavú” erdélyi férfi képre. Mint ahogy a „szemüveges, jólfésült eminens” ellenkép is megjelenik a tanulók között. Ami akár a Gothárnál és Töröknél is megjelenő, nehezen udvarló, frusztrált „gyógyegér” – ábrázolások megidézése is lehet.
A sztereotípiák a tanárábrázolásokban is megjelennek. Ez is akár egy hagyomány folytatása is lehetne, hiszen a tantestületben ülő „héják” szakmai féltékenysége, amely nem csak a célba vett kollégán, hanem a diákokon is lecsapódik, nem idegen azoktól a tanárábrázolásoktól, amelyek rivalizáló nők közegeként jelenítenek meg egy-egy tantestületet. Persze, a rendező próbál árnyalni. Akadnak helyezkedők, belátók, meggyőzöttek, elfordulók is, de Moldovai Katalin filmjében mégis a Dimény Áron játszotta férfi tanár lesz az, aki nem csak szakmai, hanem morális döntést is hoz kolléganője védelme közben, aki körül, mint a cím is utal rá, nem csak szeretett hivatásának gyakorlása közben, hanem a magánéletében is elfogy a levegő.
A filmet Krasznahorkai Ágnes alakítása viszi leginkább: ő formálja meg Anát (érdekes, hogy a román névváltozatot választotta Moldovai és társforgatókönyvírója, Palócz Zita). Krasznahorkai figurájának természetessége, hanghordozása, mimikája, testbeszéde egy kissé elszállt, nonkonfrontatív alapbeálltású figurát árul, akinek a képességeire az iskola vezetése nagyban épít. A fiatal, terhelhető, alternatív módszereivel az új generációt is megszólítani képes tanárnő új feladatot is kap, műsort kell készítenie a diákokkal az iskola jubileumi ünnepségére. Ez az időtényező is a feszültség forrása lesz a filmben. A pedagógus hatáskörének csorbítása is – az ellene folyó eljárással együtt – működteti a cselekményt, mely szerint Ana egyre mélyebbre kerül az örvényben.
Azonban az a helyzet, hogy Ana lassú összeomlása láttán igazából végig együttérzően bólogathat a néző. Tudjuk, hogy megy ez. Nem ér meglepetés. Igazából a film egy látlelet, ismerős társadalmi jelenséget monitoroz. A rendező leginkább Ana és a Skovrán Tünde által megformált technokrata vezető, az igazgatónő dinamikájára helyezi a hangsúlyt. És mivel főleg Skovrán változik a filmben, ez Bocskai Gyopár látványtervező jelmezválasztásaiban is megmutatkozik. Skovrán öltözékének változásai legalábbis jelzik, hogy a szülői akaratnak ellenfeszülő, majd belátó és engedelmeskedő, a végén a hatalommal kollaboráló igazgató igazából kaméleon-szerű. Azért az Elfogy a levegő 104 perce alatt többet akar mutatni annál, hogy társadalmi látleletet vesz. De a sokrétegű mondanivaló mintha egy-egy szinten megrekedne. A rádióból folyton sugárzó apokaliptikus hírek, a külföldön lábát megvető orvos vőlegény, a lassú demenciában szenvedő anya vagy Viktor sorsának alakulása sok olyan megkezdett szál, amely mind árnyalja a főszereplő mibenlétét ugyan, de ezek részletgazdag kibontása inkább egy sorozatnyi játékidőt és szerkesztési elvet követelne meg. Egy ilyenben jobban elférne a közösségi média bullyingja, az elvándorlás, az egészségügy és az oktatásügy problémáinak kibontása, és az is, hogy közelebb kerüljön a néző egy felnövekvő generáció megértéséhez. Ez már csak azért is fontos lehetett volna, mert ezáltal lehetőséget kaphatott volna egy fiatal erdélyi színinövendék nemzedék ahhoz, hogy szélesebb tömegek előtt jelenjen meg.
