Együtt az eresz alatt
Ha jól emlékszem, Bodor Ádám jegyezte meg egyszer bölcs iróniával: furcsa, légies érzés lehet, amikor egy ember rájön, hogy voltaképpen nem is létezik. Mit érezhetett vajon Tűz Tamás, a katolikus pap és költő, aki 1992-es elhunytáig még vagy másfél tucatnyi könyvet adott ki, amikor 1947-ben szovjet fogságból hazatérve föllapozta az ugyanabban az évben megjelent Magyar mártír írók antológiáját, s meglátta, hogy a második világháborúban meghalt írástudók között őt is elparentálták? Valószínűleg örült, hogy olvashatta. Az ott megidézett többi írástudónak akkor már nem voltak – legalábbis emberi – érzései. Úgy tudom, ő volt az egyetlen, akinek halálhíre hamisnak bizonyult. A könyvet Bóka László szerkesztette (nem tévesztendő össze Boka Lászlóval), Keresztury Dezső írta az előszavát, és Cserépfalvi Imre adta ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a második világháborúban meghalt írók, tudósok, sajtóemberek névsora ebben a kiadványban – a későbbi adatok ismeretében – még roppant hiányos, bár így is sokkoló lehetett. Sokukról alig tudok valamit. A kiadvány Tűz Tamáson kívül 71 írónak, közírónak, tudósnak állított emléket, róluk szóló rövid emlékezéssel, életrajzi vázlattal vagy legalább egy hevenyészett adatsorral, s legtöbbször egy-egy írásuk, írásrészletük közlésével. „Nagyon helyes – írta Kassák Lajos még ugyanabban az évben, hogy a könyv szerkesztői faji, vallási és pártszempontok figyelembevétele nélkül mindannyiokra ráirányították reflektorukat, hogy elénk idézzék őket, érintve fájdalmaikat és megmutatva belőlük azt az értéket, ami jellegzetessé, megbecsülésre érdemessé tette őket. Akik talán az életben nem is olyan nagyon érezték összetartozandóságukat, most mind együtt vannak az eresz alatt és jól összeférnek.”
Több mint két évtizeddel később, 1970-ben „S két szó között a hallgatás…” főcímmel kétkötetes könyv látott napvilágot a Magvető kiadónál, immár Keresztury és Sík Csaba szerkesztésében, részben az említett előzményre építve; ebben már 135 egykori, főleg a világháború éveiben meghalt, jórészt megölt alkotót idéztek meg a szerzők. Gondolom, ebbe már nem keveredhettek bele túlélők – aki a háború után nem jött vissza az ismét megkisebbedett Magyarországra vagy az onnan utóbb visszacsatolt területekre, nem kereste rokonait, nem üzent barátainak – aligha élte túl a háborút.
Az is bizonyos, hogy ebben a második kiadványban (mindkettőt sorvezetőként használom, adataimnak csak egy részét merítem belőlük) sem szerepel mindegyik áldozat, mártír vagy hős – Keresztury az előszóban még ötven ember nevét említi, akikről nem tudtak emlékcikket íratni, és semmilyen konkrét adatot nem találtak arról, hogy mikor, milyen körülmények között indultak el a minden élők útján. Kakukktojás is van mindkettőben: Zalka Máté minden bizonnyal az. Nem azért, mert az első világháborúban orosz fogságba esve utóbb szovjet katonaként lett fontos szerepe, hanem mert a spanyolországi polgárháborúban halt meg Lukács tábornok fedőnévvel – évekkel a második világháború előtt. Szerepeltetése, gondolom, a munkásmozgalmi hagyomány kötelező népszerűsítését szolgálta, esetleg ez volt a polgári örökség feltámasztási kísérletének engedélyezéséért fizetett adó. (Ezzel nem vonom kétségbe írói kvalitásait, de alátámasztani sem áll módomban azokat.)
A többiek közül nem mindenki a fronton vagy koncentrációs és fogolytáborokban halt meg; nem lett mindenki az önkény közvetlen áldozata, esetleg „csak” a háborús viszonyoké. Volt, akit bomba, repesz ölt meg, rászakadt a ház, kósza golyó találta el a főváros ostroma idején – miért ne említsem itt az utalt könyvekben nem szereplő Halmay Árpádot, a nagyváradi kötődésű „rajzoló riportert”? Volt aztán, aki föltehetően egészségügyi ellátás hiányában vagy alultápláltság miatt hunyt el, nyersebben fogalmazva éhen halt, ahogy azt a habitusra, világképre, írói nyelvezetre oly különböző két Dezsőről, Szabóról és Szomoryról mondják. (Előbbiről azt is lehetett olvasni, hogy „a szíve ölte meg”, illetve valószínűbb, hogy haláluk oka testi-lelki kimerültség volt, összes energiájukat felemésztették). Az érmihályfalvi születésű, a Nyugat első nemzedékéhez tartozó Nagy Zoltánnal például nem nyilasok végeztek, hanem egy rablógyilkos, hónapokkal a harcok után, 1945 nyarán. A kétkötetes kiadvány eufemisztikusan fogalmaz: „a háborús körülmények között félreértés folytán” lelőtték. A kötetnek ezenkívül is vannak olyan passzusai, amelyekből nem lehet kikövetkeztetni, mi is történt valójában azokkal, akiket megidéztek.
A többség természetesen a deportáltak, illetve a katonaként vagy munkaszolgálatosként a frontra vezényeltek közül került ki. Fölülreprezentáltak közöttük azok, akikre a tragikus „zsidótörvények” vonatkoztak – az idézőjel egyik magyarázata az, amit a konzervatív liberális politikus, Szüllő Géza jegyzett meg talán a másodiknak a vitájában, ti.: az nem biztos, hogy ez zsidótörvény, az azonban bizonyos, hogy nem keresztény törvény. Tapasztalataim szerint a zsidó származású mártír írók közül is csak néhánynak a neve él a nem szakmai körökben, köztudatban: Radnóti Miklósé, Szerb Antalé, talán Sárközi Györgyé, esetleg Halász Gáboré, az erdélyiek közül Salamon Ernőé. Ők mind munkaszolgálatosként vesztek oda Magyarországon vagy korábban az orosz fronton – Salamont olasz katonák lőtték le Ukrajnában, mert tífuszt kapott. Voltak olyanok is, akiket munkaszolgálatra hívtak be, de a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban teljesedett be a sorsuk, mint a legjelesebb prózaírók közül Pap Károlyé, vagy – már a láger felszabadulása után – Gelléri Andor Endréé. Még többen vannak azok, akiket 1944 tavaszán-nyarán gettókból deportáltak. Az erdélyiek közül Karácsony Benőt emlegetjük a leggyakrabban; hadd írjam az övé mellé kedves tanulmányíróm, esszéistám, Lakatos Imre nevét is, aki rendszerint kimarad az emlékezőlistákból.
Szerepel azonban a könyvek névsoraiban lágerbe hurcolt vagy itthon megölt politikai ellenálló is, s a könyvek sajátossága: a szerkesztők beloptak a korpuszba olyan gondolkodót is, aki a harcok befejeződése után megszerveződő új közhatalom áldozata lett, mint a demokrata filozófus, gróf Révay József, aki a német megszállás idején ellenálló körökkel állt kapcsolatban, s akit 1945 áprilisában, a „gyömrői gyilkosságok” során kommunista rendőrök lőttek tarkón. Voltak aztán, akiket a szovjetek öltek meg vagy hurcoltak lágereikbe. Brassai Viktorról, a keleti frontra került erdélyi költőről és versmondóról Kahána Mózes írt portrét az 1970-es kiadványba. Brassai kommunistának vallotta magát, származása miatt lett munkaszolgálatos (honvéd helyett), de szerepeltetése munkásmozgalmi szempontból is helyesnek minősülhetett. Halála körülményeit azonban nem volt célszerű firtatni. A hasonló sorsúak esetében ezt vagy nem is bolygatták, vagy körülírással meghamisították. Brassai munkaszolgálatos társaival együtt szovjet katonák áldozata lett – tehát olyan tekert-facsart mondatot kellett szerkeszteni róla, melyből az olvasó arra következtethetett, hogy haláláért azokat kell okolni, akiktől megszökött: „És nem igazi hőstett-e az az őrületnek tetsző cselekedet is, amelyért életével fizetett?” – tette föl az álkérdést Kahána, aki ráadásul a folytatásban azt sugallta, hogy Brassai szökött társaival azért kereste a partizánokat, mert velük együtt akart harcolni a „fenevadak” ellen.
A Partiumból még az 1920-as évek végén Magyarországra szökött, a Karácsony Sándor filozófus, pedagógus és Gulyás Pál költő (szintén be szokták sorolni a mártír írók közé, mert 1944. májusi halálát állítólag az okozta, hogy a határzár miatt nem jutott orvossághoz) fémjelezte debreceni körhöz tartozó, fametszőként és grafikusként híressé vált, népi költő, levéltáros és filozófiatörténész, az 1944-ben internált nagy könyvművész, Kner Imre barátja, Mata János is szerepel az említett kiadványban. Az ő halálának körülményei is el lettek ködösítve, noha a szerkesztők is úgy tudhatták (később halálának ez a verziója volt a legismertebb), hogy egy szovjet katona lőtte le. Esetében azonban az emlékkönyvbeli tohuvabohu nem tragikus, ugyanis ma már csak annyit tudunk, hogy a Mata halálával kapcsolatos mindegyik hír bizonytalan. (Volt olyan változat, amely szerint katonákat szállásoltak be hozzájuk; amikor továbbindultak, s tankjuk kifordult az utcára, a nehezen mozgó, sérült lábú Mata utánuk szólt a tornácról: „Ruszkik, ha kimentetek, csukjátok be a kaput!” A harcosok ebből ennyit értettek: „Ruszkik, kaput!” Rossz néven vették, egyikük visszafordult, s lőtt… Bizonyára nem így történt – fia is tagadta ezt –, de a sztori jellemző.)
Említettem, sok olyan író szerepel a listákban, akik lágerekben haltak meg; ezen nem csak a náci koncentrációs táborokba hurcoltakat kell értenünk, bár a legtöbben nyilván közülük kerültek ki. A fogságba esett katonákon és munkaszolgálatosokon kívül a szovjet hadsereg százezrével hurcolt civileket a birodalomba. Közülük a moldvai csángókról könyvet író történészről, néprajzkutatóról, tanárról, a bihardiószegi születésű Mikecs Lászlóról (Áprily Lajos vejéről, Jékely Zoltán sógoráról) Mikesi Sándor írt az 1970-es könyvbe. A szövegből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy nem hadifogolyként vitték el: „a kolozsvári gyakorlógimnázium tanáraként került fogságba”.
Az utóbbi évtizedekben sok adat jelent meg a Szovjetunióba deportált erdélyi, főleg a kolozsvári, tordai magyarokról. Bizonyára nem került be a közbeszédbe a Magyarországon magas kort megért, de a szellemi köröktől elszigetelten, magányosan dolgozó Lőrincz László (ő viszont sem Lőrinczi Lászlóval, sem Lőrincz L. Lászlóval nem tévesztendő össze!), az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh egykori segédszerkesztője. Ő is Kolozsváron maradt 1944 októberében, a magyar és német csapatoknak a városból való kivonulása után. Mikecscsel és Faragó Józseffel, a későbbi folkloristával beköltöztek a Néprajzi Intézetbe, hogy megkíséreljék megvédeni az esetleg rombolásra vagy rablásra kész bevonuló szovjet és román katonáktól. Onnan vitték el őket; Mikecs ott veszett (lásd erről Áprily Taganrog című megrendítő versét), Faragónak sikerült megszöknie, Lőrincz László pedig utóbb emlékezetes novellákat írt a lágeréletről, ötven évvel később aztán Szibériai priccseken című emlékezésében idézte föl a deportáció éveit. A „lényegtelen”, azaz nem a létfenntartással összefüggő dolgokat az emlékezet törölte, mondja ebben a mementóban, de fontosnak tartotta, hogy közzétegyen egy, néhány ott elhunyt nevét is tartalmazó, birtokába került listát, mert a rajta szereplők sorsáról a leszármazottak esetleg ötven év után sem tudnak semmi bizonyosat. S megnevezte még azokat, akiknek látta a holttestét. Akik tüdőgyulladást kaptak, vérhastól szenvedtek, vagy akiknek lefagyott valamely testrészük, azokat elkülönítették, kórházba vitték. Számtalan olyan erdélyi deportált maradt a többiekkel, akik aztán végelgyengülésben – ez nem betegség, írta, hanem visszafordíthatatlan állapot – haltak meg. Reggelente kivitték és sorban lefektették a barakkok elé az éjjel elhaltakat: köztük volt Járosi Andor, a fél évvel korábban a zsidók védelmében kiálló, embermentő evangélikus esperes, teológus, író, az Erdélyi Helikon tagja, Szentpéteri László, akit Lőrincz a kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgjaként említ, Végh József író-újságíró, Csutak Árpád egyetemi hallgató. Járosi már az egy hónapig tartó úton annyira legyengült, hogy két ember nyúlt a hóna alá, amikor a latrinára kellett mennie, s akkor is támogatták, amikor istentiszteletet tartott a körülötte lévőknek. Végh József, Ferenc József unitárius püspök unokája, több folyóirat, köztük Kemény János 1922-es, Előre című orgánumának munkatársa több könyvet is kiadott; Hogyan él ma az erdélyi magyar társadalom című 1942-ben megjelent riportkötete-szociográfiája átnézésére nekem ez a mostani cikk adott alkalmat, másoknak is ajánlom, akik a „kismagyar idők”-kel foglalkoznak. Szovjet lágerben halt meg a szintén civilként elhurcolt Makkai Ernő filozófiatörténész, Makkai Sándor unokaöccse (aki viszont apjával, a történetfilozófus Makkai Ernővel nem keverendő össze! Az apát viszont, bár az 1920-as években halt meg, az első világháború áldozatának tekintették – nyilván akkor rendült meg egészségi állapota.)
Én elsősorban nem az írástudók sorsát vizsgáltam a második világháború utolsó éveivel kapcsolatos korábbi dolgozataimban, hanem a politikai okokból letartóztatott és deportált személyekét. Köztük is voltak írók, tudósok, újságírók, a lágerkörutakról gyakran sajtóemberek számoltak be utóbb. A német birodalom, illetve a nemzetiszocializmus magyar ellenségeinek és potenciális ellenfeleinek letartóztatását a megszállók már 1944. március 19-én megkezdték. Ellenzéki, kisgazda, legitimista, liberális és szociáldemokrata, sőt kormánypárti politikusok, országgyűlési képviselők, az állami adminisztráció tagjai, arisztokraták, újságírók, gazdasági kulcspozícióban lévő szakemberek, szakszervezeti vezetők kerültek a Gestapo kezére – felekezeti különbség nélkül. Áprilisban már túllépte a háromezret a fogva tartottak (magyarok mellett legyelek, olaszok, délszlávok és más nemzetbeliek) száma; a Gestapo Fogházviseltek Köre becslése szerint a fővárosi Pestvidéki Törvényszéken tizenháromezer rab fordult meg. (Gestapo-kirendeltség több más városban is működött.) A nácik csak Mauthausenbe négy grófot deportáltak – Apponyi Györgyöt, Csekonics Ivánt, Sigray Antalt és Szapáry Antalt –, később a nyilasok Sopronkőhidán négy korábbi miniszterelnököt – Esterházy Móricot, Pattantyús-Ábrahám Dezsőt, Kállay Miklóst és Lakatos Gézát – tartottak fogságban, majd indítottak el sorstársaikkal együtt gyalogmenetben Németországba. Keresztény papok, egyházi emberek közül legalább másfél tucat került koncentrációs táborba – voltak köztük, akik (letartóztatásuk indoka vagy ürügye szerint) szlávok lévén nem a független Magyarországot tekintették eszményképüknek. Tény viszont, hogy a Szálasi-rezsim ezzel kapcsolatos magyarázatait nem lehet komolyan venni. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter az 1944. október közepétől november közepéig Németországba szállított tizenkétezer (főleg) politikai foglyot egységesen „bolsevistának” minősítette. Szerintük kommunista volt a bányász, az őrgróf, a délszláv partizán meg a katolikus, református vagy ortodox lelkész is…
A kérdésnek nagyváradi vonatkozásai is vannak. A Harmadik Birodalom területére már a zsidók összegyűjtése, a gettók felállítása előtt deportáltak Magyarországról politikaiakat. Néhány évvel ezelőtt éppen az Újvárad hasábjain bíráltam szigorúan a Szalárdon született, Nagyváradon élt Bárdos László Konrad Rulikowski (a köztudatban Kázmér vagy Kazimir) személyiségét történelmietlenül megidéző, A dzsidás kapitány című, több tízezer példányban és több kiadásban megjelent, lengyelre is lefordított regényét. Örülök, hogy most módom van méltatni másik epikai munkáját, az 1956-ban kiadott Melkun Menyhért utazását. Ez is ifjúsági műként jelent meg, de állítólag tévedésből – eszerint véletlenül sorolták be az Ifjúsági Kiadó kiadványai közé, azt hitték, útleírás, olvashatjuk Kozák Péter Bárdos László-pályaképében. Tény viszont, hogy korabeli recepciója azért méltatta, mert állítólag ez a regény volt a koncentrációs táborok életének első hiteles ifjúsági feldolgozása. Aztán elsüllyedt (most utánanézve látom, hogy 1990-ben hangjátékot rendeztek belőle – nem véletlen, hogy erre akkor nem figyeltem föl: abban az évben nem a németek be-, hanem a szovjetek kivonulása volt aktuális kérdés). A Melkun Menyhért utazása a feltehetően első magyarországi, még áprilisban Auschwitzba irányított szerelvény utasairól, politikai okokból lefogottakról szól, akikről eddig nem találtam értékelhető dokumentumot. A regény fiktív(nek álcázott vagy autofiktív) történetet mesél el, s bár nem minősül történeti forrásnak, nyilvánvalóan saját tapasztalatokon alapul. Utóbb volt, aki „önéletrajzi ihletésűnek” nevezte, maga az író azt állította, hogy a személynevek nem hitelesek – szereplőit nem is egy-egy élő személyről mintázta, hanem több ismerőse tulajdonságait elegyítette. Bárdos zsidó volt, legalábbis a törvények szerint annak minősült, családját később Auschwitzban ölték meg. Őt viszont politikaiként vitték el, nyilván otthonról, Nagyváradról, de a könyvben ügyelt arra, hogy a helyszín ne legyen azonosítható. A várost, ahol főhőse él, Váraljának hívják, Nagyváradra ismerhetnénk benne, ha nem nevezné egy ízben kisvárosnak (s nem említené meg más helyütt, mintha csak megtévesztésként Váradot is, mint másik települést). A regény igazi meglepetése, s erre a korszak kutatói tudomásom szerint még nem figyeltek föl: logikusan arra lehet következtetni belőle, hogy a Partiumban és Erdélyben már tízegynéhány nappal a német megszállást követően letartóztattak politikaiakat.
Köztudott, hogy a németek 1944. március 19-én csak a Tisza vonaláig hatoltak el, ott egy időre megálltak, így magam sem feltételeztem, hogy azon túl már két héttel később elkezdődtek a retorziók. Bárdos regénye szerint a helyi rendőrök április 5-én – budapesti német utasításra – már begyűjtötték a gyanúsakat, megbízhatatlanokat, akik aztán a helyi fogdából fölkerültek a fővárosi, Mosonyi utcai toloncházba, onnan pedig Auschwitzba, majd – akiket nem gázosítottak el – egy sziléziai táborba. Eszerint a Mosonyi utcában gyűjtötték ekkor a vidéki városokból Budapestre irányított lefogottakat: „Volt köztünk újvidéki szerb, szabadkai bunyevác, nyitrai tót, udvarhelyi székely, visói rutén. Még besztercei szász is egynéhány. Olyanok, akik józanságra intettek és nem voltak hajlandók belépni a volksbundisták közé.” A regény címszereplője azért kerül lágerbe, mert március 19-én a budapesti Astoria szállóban, a németek egyik fogolygyűjtő helyén szállt meg, s nem tudta azonnal igazolni magát. Szökési kísérlet miatt a műben végül akasztófán végzi.
Az írók, tudósok, szellemi emberek között tehát számosan voltak, akiket a német megszállók és a kollaboránsok politikai ellenségüknek vagy ellenállóknak tekintettek – többnyire joggal. Nagyvárad és Bihar megye főispánjáról, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkáráról, a lágerkörútja során Budapestről többek között Bécsen, Gdanskon át Innsbruck-Reichenauig hurcolt ifjabb Hlatky Endréről – október 15-én ő vitte le a Magyar Rádióba a kormányzónak a háborúból való kilépést és a fegyverszünetet bejelentő proklamációját – írt tanulmányom első változatát még a Várad folyóiratban tettem közzé egykor. Határeset az elit keresztény családból származó Sárkány Oszkáré, az egyik legjelentősebb magyar bohemistáé, akit (állítólag büntetésből) az egyik zsidó munkaszolgálatos század keretébe soroltak be karpaszományosként, s a menekülés napjaiban fellépett a német katonákkal szemben emberei (és a maga) védelmében. Úgy tudjuk, „vitapartnerei” puskatussal ütötték meg úgy, hogy belehalt. Kóródy Béla író-újságíró is munkaszolgálatosokat vezetett és védett a Don-kanyarnál, aztán itthon aktív tisztként vett részt az ellenállásban; csak a röpcédulázást tudták rábizonyítani 1944 végén, de kivégzéséhez ez is elegendő volt. A fönt említett könyvek az 1944 karácsonyán, Sopronkőhidán bitóra húzott Bajcsy-Zsilinszky Endrét is az írástudók között tartották számon.
A politikai okokból Németországba deportáltakból többnek flekktífusz, végelgyengülés okozta a halálát; valószínű, hogy a „muzulmánokat” – így nevezték azokat, akiknek megerősödésére (munkaképessé válására) már nem volt esély – közülük is megölték. Egyről tudjuk – Talpassy Tibor két cikke alapján – hogy politikai fogolyként koncentrációs táborba kerülve nem „hagyományos” lágerhalált halt. Puskás Lajosról, Ortega A tömegek lázadása első magyar fordítójáról és a Júlia szép leány című, népballadákra épített színdarab írójáról van szó. A deportációban gyárban dolgoztatták a birodalom anyagi erejének gyarapítására, s ő szabotázsra biztatta fogolytársait: szabályos eljárás után kivégezték.
Nem folytatom a névsort. A manipulálatlan emlékezetpolitikával is sok probléma van. Antinómiája, hogy néhány névvel kíván közösségi tragédiákat szimbolizálni, hogy e drámákat a közemlékezet megőrizze – így azonban százak neve hullik feledésbe. Most, nyolcvan év után még volna idő, hogy összeállítsuk a második világháború írástudó áldozatainak minél teljesebb listáját.
Filep Tamás Gusztáv
A hallgatás terhe és az emlékezés szükségessége. Nagyváradi sorsok
Mára viszonylag közismert tény, hogy egy közösségnek a kollektív emlékezete fokozatokban érik átfogó, kulturális emlékezetté. Ennek a teljes elméletét és tipológiáját kidolgozó Jan Assmann (többek közt Maurice Halbwachs tanaira támaszkodva) kétszer 40 évben határozta meg azt az intervallumot, amíg egy, többnyire történelmi fordulathoz is kötött, de a közösség életét mindenképp befolyásoló eseménysor a kommunikatív, közösségi emlékezetből kulturálissá simul. Halbwachs szerint az egyéni emlékeket mindig nagy mértékben befolyásolja a társadalom, amelyben élünk. Az általunk át nem élt eseményeket és dátumokat egyszerű számsorból vagy tényből a jelen társadalma teszi ugyanis emlékké. A kollektív emlékezet különbözik a hagyománytól, valahol a hagyomány és a nagybetűsnek mondott történelem között foglal helyet, de az átmenet minden esetben folyamatos, nehezen lehetne éles határt húzni e három közé. Pierre Nora ugyanakkor amellett érvelt, hogy az emlékezetnek helyei, tárgyai, szövegei vannak, amelyek koncentráltan tárolják a jelentést, a közös jelentéstartalmakat, és segítenek feleleveníteni – ezáltal valamelyest újraélni – valaminek a közösségi emlékét. Maga a kollektív emlékként elképzelt, rögzült hagyomány tehát per definitionem lehetetlenség: hagyományt fenntartani, megőrizni klasszikus értelemben nem lehet, csakis benne állni, vagyis újra és újra „eljátszani”, felidézni, előadni, elevenen tartani. Erre szolgálnak a ceremóniák és rítusok is, de a helyszínek és bizonyos tárgyi reminiszcenciák is. Azonban ez minden esetben olvasato(ka)t is jelent, új és újabb értelmezésrétege(ke)t. Assmann ezért fogalmazhatott úgy, hogy a kollektív emlékezet nem akkumulál, hanem mindig a jelenből kiindulva rekonstruál. Ez nem jelenthet akárhány, homlokegyenest eltérő értelemkonstrukciót, de azt bizonyosan, hogy egy közelmúltbeli esemény részben más színben elevenedhet meg évtizedes távlatból, a róla szóló narratívák bizonyos aspektusai fókuszba kerülhetnek, mások elhalványulnak, a jelenből aktualizálva és akár rekontextualizálva a történelmileg képlékeny, tehát nem teljesen körüljárt, nem konszenzuális eseménysorokat.
A kollektív emlékezet eleve többes számot takar, így nem egyetlen, egységes kollektív emlékezet létezik, hanem egy adott társadalmon belül is többféle az említett időintervallum alatt. Közös elemük, hogy a közelmúltra vonatkoznak, jellemző példája ennek a nemzedéki emlékezet, s mint említettem, körülbelül 80 évet fognak át, három-négy generációt tehát, de ezen belül is az első 40 év a fontosabb, ami fordulópontot jelöl, hiszen egy bizonyos eseményt felnőtt fejjel átélők, megtapasztalók ekkortól kezdenek el kihalni, ilyenkor üti fel a fejét az „oral history”. Ezt követően már csak fiaik és lányaik, tanítványaik tudják továbbadni a szüleik, tanáraik egyéni (és hiteles) történeteit, a mikrotörténetek jellemzően nem is maradnak fenn, vagy csak amennyiben írásos mű, felvétel stb. rögzíti azokat. A 80. év után nagyjából már csak tankönyvek és egyéb hivatalossá tett kánoni intézmények, művek és közgyűjtemények őrzik, ápolják ezen emlékeket. Innentől kezd el a kulturális, intézményesített emlékezet történelemmé csupaszodni. A kulturális emlékezetben a múlt tehát szimbolikus alakzatokká formálódik át, az már csak alapvető nyomokat őriz meg, amíg a második 40 év során időről időre más hangsúlyokkal is dekódolhatók eseménysorok. Narratíváik ezért is kitettek a különböző ideológiai erőtereknek, s éppen ez az, ami döntő különbséget jelöl szakszerű történettudomány és az aktuálpolitikai érdekektől is vezérelt emlékezetpolitika között. Ha valaki az 1989-es romániai forradalom – még alig 35 éves időintervallumon belüli – megítélésére, konkurens értelmezéseire gondol, netán az 1956-os budapesti események nagyon is eltérő szakmai és emlékezetpolitikai hangsúlyaira figyel, könnyedén megtapasztalhatja e különbségeket.
A második világháború eseményei, sokrétű borzalmai éppen 80 esztendővel ezelőtt zárultak le. Annak összetett hatása és viszonylag konszenzus övezte megítélése most lép át nagyjából a kulturális emlékezet szférájába. Lassan nem élnek azok, akik személyesen is átélték, a kollektív emlékezet azonban még eleven, a kommunikatív emlékezet része viszont többes irányból problematikus: többek között azért, mert minden korábbi kataklizmánál súlyosabbnak, tragikusabbnak, a teljes korábbi humánumot, emberi értékrendet felszámolónak bizonyult, ami az európai civilizáció bukásaként is értelmezhető, s amely nem véletlenül generációs traumaként élt és él tovább. Részleges kibeszéletlensége sokrétű okokra vezethető vissza. Az olyan tragikus események – túl a modern háború okozta általános borzalmakon –, mint a láger, az elhurcolás vagy éppen a kollektív bűnösség, az erőszakos határmódosítások és kitelepítések, olyan eleven sebek, személyes és kollektív traumák, amelyekről nagyon sokáig nem lehetett, nem volt javallott beszélni. De mint minden trauma, a túlélők számára ez azt is jelentette, hogy lényege szerint képtelen róla beszélni, képtelen kibeszélni, ami pedig a feldolgozás, gyógyulás első lépése lehetne. A legújabb kutatások azt is igazolják, hogy egy mélyen belénk vésődött trauma, valaminek a megélt rettenete nemzedékről nemzedékre öröklődhet.
A magyar holokausztregények (nem a spontán emlékezések és önéletrajzi vallomások, hanem az átfogóbb irodalmi narratívák) nem véletlenül többnyire csak évtizedekkel a megtörtént események után születtek meg, a Szovjetunióba egykor elhurcoltak hasonlóan tragikus sorsai pedig mindmáig csak felerészt ismertek, sokuk eleve feltáratlan. Ugyanígy a határokon kívülre került magyar közösségeké is az: a recski haláltábor román, szlovák, szerb „megfelelőiről” csak az utóbbi évtizedekben születtek történeti munkák, ezeket nem egyszer szépirodalmi alkotások előzték meg. Maga a második világháború és közvetlen utóhatása sokrétű borzalmakat és halálnemeket fed, a harcok, ostromok mellett a nácizmus és a kommunizmus ideológiai kivégzőosztagai számtalan értelmetlen áldozatot követeltek, amelyekre kitérni itt most nincs lehetőség. A harcok emléke közvetlenül a 80 évvel ezelőtti események után elevenen élt még a köztudatban, az egyes munkatáborokban, lágerekben (itt és ott) történtekről azonban kevés biztos információval rendelkeztek a hátországbeli tömegek.
Kelet- és Közép-Európában a harc a kollektív emlékezetért a háború végével szinte azonnal megindult. A nácizmus ideológiai bűneinek egy részét nyíltan propagandára használták, az 1948 után kiépülő egypártrendszer tudatosan, saját autoriter rendszere, ideológiát szolgáló művészet- és irodalomképe érdekében, illetve az ezt elősegítő cenzúrája hathatós támogatásával formálta az emlékezetet. Ügyesen rostálva, saját érdekei szerint értelmezve-tálalva, nem egyszer elhallgatva vagy ferdítve a valós történéseket. A zsidóságot ért történelmi gyalázatról (főleg Nyugat-Európában, de itthon is) jelentős számban jelentek meg munkák közvetlen a háború után, a hallgatás az 1950-es évekre lett általánosan jellemző, amikor a traumatizált túlélők egyrészt a felejtésbe menekültek, másrészt az egyes országok eltérő társadalmi vagy politikai okokból szőnyeg alá söpörtek bizonyos kérdéseket. Itthon látványos lett a kérdéskör politikai tiltása, így alig esett szó a deportáltakat segítő, szintén az életüket kockáztató keresztényekről, a nácik által politikai ellenlábasként elhurcoltakról, s szinte semmi a cigányságról. Még kevéssé a bevonuló szovjetek gaztetteiről, akik nők százezreit becstelenítették meg vagy civileket vittek málenkíj robotra, a később tömegeket ért atrocitásokról, kollektív bűnösségre hivatkozva. A sor sajnos hosszan folytatható lenne. A kibeszélések helyett az ismert történelmi fordulat álmegoldásként a marxizmus-leninizmus tanait és sztálini új mintát javasolt.
A „világháborús” halottakról Magyarországon két antológiát is szerkesztettek: az egyiket még a kommunista hatalomátvétel előtt, 1947-ben, a másikat, a teljesebbet 1970-ben. Mindkettőben az életben maradtak kötelességének mondták a szerkesztők az elhunytak emlékének megőrzését, ébren tartását. „Méltatlanul megbántott szellemüknek – mint azt Keresztury Dezső írta – elégtételt csak ez adhat”; vagyis példájuk és művük, emberségük és műveltségük csak így, az emlékezés révén maradhat fenn! A két antológia megjelenése közt sok idő telt el. Az 1947-es kötetben még szinte a romok közül kellett felkutatni a halottak hagyatékát. Bóka László talán ezért is, úgy fogalmazott: „Nem csak fronton pusztultak el e korban az emberek, s nem csak zsidók haltak meg. Nem ilyen egyszerű!”. A kötet esetében nem beszélhetünk Pierre Nora-i értelemben vett emlékezethelyről, olyan memorábiliáról, ami meghatározta volna a későbbi évtizedek viszonyulását, hiszen a következő évek kommunista hatalomátvételének köszönhetően az nem is válthatott ki komolyabb hatást. A második kötet meglehetősen átértelmezte és kitágította a mártírium fogalmát, a rostált vértanúi szerepmodellek pedig kitüntetett szerepet játszottak a korszak emlékezetpolitikájában: ezért is tűnhetett úgy, hogy a kérdéskört viszonylag könnyen, problémamentesen be lehetett illeszteni egy alapvetően lebutított, kétpólusú (bűnös múlt és reményt sugárzó jelen, fasizmus vs. szocializmus, nemzeti vs. internacionalista) világképbe. A cenzúra szorításában Magyarországon nem lehetett mindent feltárni és kimondani, a szomszédos országokban, így Romániában meg pláne nem, ahol amúgy is igyekeztek minden háborús bűnt a magyarok, a horthysták nyakába varrni. Volt persze mit. De a részletek elfedése, eseménysorok tudatos összemosása vagy nyílt meghamisítása, egyéni motivációk felkutatása helyett a kollektív bűnösségek hajszolása lett jellemzőbb. A háborús évek tomboló szörnyűségei, majd az újabb „impériumváltás” egymásra torlaszolt emlékezeteket, elfedett egyéni és közösségi sebeket, leminősített vagy hallgatásra ítélt kollektív fájdalmakat, s ami még rosszabb: kijátszani igyekezett egyik népcsoportot a másik ellen.
Anélkül, hogy ennek tragikus fonákságait, a hivatalossá tett emlékezet árnyalatlanságait tovább taglalnám, fontosnak vélem hangsúlyozni, hogy a felejtés ellenében történő emlékezés-aspektusok minden mártíriumnak (a halottak áldozatvállalásának, üldözésüknek és/vagy pusztulásuknak) valamiképp „értelmet” is nyújtanak. Értelmezést kölcsönöznek, legalábbis értelmessé, értelmezhetővé és feldolgozhatóvá teszik utólag mindazt, amit traumák és tragédiák, égbe kiáltó emberi bűnök öveztek, végső soron a teljes értelmetlenségnek próbálnak – leginkább a példaadás, a figyelmeztetés, a „soha többé ilyet” szándékával – célt adni. Az elhallgatásoknak, a kibeszéletlenségeknek vagy a részleges, egyoldalú és csonka narratíváknak is köszönhető, hogy a jelen közösségei, a ma olvasói szinte semmit, vagy igen keveset tudnak például a bő 80 évvel ezelőtt Nagyváradon történtekről! Nem egyszer párhuzamos narratívák futnak ma is szakmai körökben is, a legcsekélyebb szándék nélkül, mely közös nevezőre hozhatna dolgokat magyar, román, zsidó és más emlékezetformák alapján. A méltó (békévé oldott?) emlékezést és az ehhez szükséges szembenézést, a hosszú távú, felekezeti, nyelvi, nemzetiségi megbékélést ma is a különböző politikai oldalak mentén kijegecesedő ellentétek bináris érvkészlete, sok esetben homokozó-logikája nehezíti. Márpedig a felejtés ellenében nemcsak érdemes, hanem szükséges is tenni ma, a közösségi média felületes, ám annál harsányabb és ijesztőbb, alternatív történelemképeinek s nem ritkán nyíltan múlthamisító gyakorlatának a korában. Kellő tér hiányában a sokrétű kérdéskör egyetlen, helyi aspektusára térek ki csupán az alábbiakban a kerek évforduló kapcsán.
Közismert axióma, hogy amíg valamely embercsoport képes fenntartani hitelesen a saját közös kulturális emlékezetét, addig ez az embercsoport létezik. Az emberiség történetének mindmáig legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó háborúja ugyanakkor nem csak a frontokon követelt emberéleteket. A második világháború legborzasztóbb aspektusa nekünk, magyaroknak is talán éppen az volt, hogy a frontvonalak mentén leképeződött ellentéteken, de már az első világégés okozta közvetlen és közvetett sebeken is túl (mely után az igazi okok felkutatása elmaradt, helyette bűnbakképzés, valakiknek a démonizálása vált önmagát gerjesztő politikai szólammá) egyetlen nagy elképzelt közösségen, a nemzetén belül is kategorizáltak. A jogos sérelem és a „külső ellenség” fogalma mellett így a „belsőé” is igen korán megjelent, hogy végül haláltáborokba küldjenek közös anyanyelvvel és kulturális emlékezettel, közös identitással rendelkezőket: magyarok más magyar állampolgárokat. „Hazám tett itt »titkosan« hitet az őrület és a hamisság mellett” – panaszolta már 1939 júniusában, a második magyarországi zsidótörvényre utalva egyik Ortutay Gyulának írott levelében a költő Radnóti Miklós…
Aligha emlékeznek sokan rá, hogy Váradon élt a költő szeretett féltestvére, Erdélyi Ágnes, valamint mostohaanyja is. Ágnes szintén versírással foglalkozott, de kisregényt is megjelentetett, s többek között a Brassói Lapokban, illetve a Nagyváradi Naplóban is publikált – amíg tehette. A Kórus három hangra (Nagyvárad, 1935) gyöngéd, tiszta, a női lélek rezzenéseit híven visszaadó verseskötet, amely azonban már a korszak rettenetét is előre jelzi. Ars poeticája, alaphangja is az, hogy az „eljövendő jobb időkben hiszek”, ugyanakkor szeretett Miklós bátyjához hasonlóan a szerző is úgy érezte, ő is „mementót riadóz, jajszóra süket fülekbe.” A jövőkép márpedig egyre borúsabb lett, Ágnes baloldali értelmiségiként nem tudta eldönteni, Magyarországra, netán a Szovjetunióba induljon, végül a „visszatért” szülővárosában maradt, vesztére. A nagyváradi gettóba kerülése után a halálvonathoz névtelen karhatalmi legények kísérték, utolsó hónapjairól nem tudunk, csak azt, hogy Auschwitzban ölték meg, alig 30 esztendősen.
Kevesen tudják, hogy maga Radnóti is közel száz napot töltött Bihar megye egyes településein, „a dicstelen, emberpróbáló munkaszolgálat” állomáshelyein. 1942-ben munkaszolgálatosként a nagyváradi csapatkórházban is tengette napjait (előtte Margittán, Tasnádon, Élesden, a Királyhágó környékén dolgoztatták), Ágnest, s a kórházba utazó feleségét, Gyarmati Fannit is láthatta ott pár órára. Radnóti Naplójában s leveleiben is kitért a megfeszített munkával telő napokra és a gyakori megaláztatásokra. A kórházi körülményeiről sokat elmond, hogy levelezésre is csak heti 2 papírlapot engedélyeztek számára. A helyzet a vészkorszaktól, 1944 tavaszától nyilván rohamosan tovább romlott.
A két világháború között a város 25-27%-át tette még ki a zsidó lakosság, többségükben kereskedők, polgárok, értelmiségiek, a középosztály tagjai, akiknek a város század eleji kulturális-gazdasági felfutása is köszönhető volt. Teljességgel asszimilált, magyar identitású személyekről beszélünk, akik nélkül a kisebbségivé lett magyar kulturális és sajtóélet is összeomlott volna a két világháború között. Sonnenfeldék áldozatos munkájáról másutt már írtam, a nyomdászdinasztia tagjait, családjaikkal együtt 1944-ben a helyi gettóba vitték, az esetről a helyi lapok is csodálkozva, megrendülten írtak, többen azt remélték, magyar érdemeikért kivételeznek legalább velük. Nem így lett, mindannyian Auschwitzba kerültek. A nőket azonnal megölték, a férfiak közül páran (Sonnenfeld Gusztáv és fia, valamint veje) csodával határos módon megmenekültek (bankjegyeket kellett hamisítaniuk a náciknak), de csak fizikailag élték túl a borzalmakat, lelkileg aligha: nem sokkal később egyikük meghalt, másikuk öngyilkos lett, vállalkozásukat államosították, a legfiatalabb közülük pedig kivándorolt.
Fontos lehet e ponton tudatosítani, hogy a holokausztot túlélő erdélyi magyar anyanyelvű zsidóság döntő része önazonossági dilemmát élt meg a Soá után. Magyarként nem pusztán nem védte meg őket saját hazájuk, hanem annak kollaboráns vezetői kiszolgáltatták őket, e helyzetből kivezető utat nemegyszer a magyar-zsidó identitás feladása és a románságba való beolvadás, illetve általában is a kivándorlás és a nyelvváltás jelentett. Bruck Edit(h), a későbbi „Signora Auschwitz”-ként ismert írónő esete intő példa, aki olaszul tudott csak nekilátni traumatikus emlékei irodalmi feldolgozásához, egykori anyanyelvén nem. A nagyváradi Harsányi Zimra A téboly hétköznapjai címmel írt megrendítő hatású könyvet, naplóregényt, amit először 1966-ban adtak ki, a szerző viszont később Ana Novac néven tette közzé a román, az angol és egyéb más, világnyelvű fordításokat. (Tompa Andrea legújabb, Sokszor nem halunk meg című regényének is ő az egyik szereplője.)
Nem tért vissza a haláltáborból az a Tibor Ernő sem, aki a budapesti Képzőművészeti Akadémián végzett, s akit a századelőn még szülővárosa egykori vezetése – felismerve rendkívüli tehetségét – külön ösztöndíjjal segített Párizsba, a Julian Akadémiára. Tibor Ernő művészetét Európa szerte elismerték, Németországban és Skandinávia több városában is nagy sikerű kiállításokat rendezett, de szülővárosához élete végéig hű maradt: rendszeresen rendezett tárlatokat, festőiskolát indított, és a Holnap Társaság egyik alapító tagja is volt. Dachau egyik külső táborában hunyt el ő is 80 éve, egyik sorstársa visszaemlékezése szerint még a koncentrációs táborban is igyekezett folytatni művészi tevékenységét.
Tibor Ernő, Dutka Ákos és Antal Sándor iskolatársak voltak. A vészkorszakban Dutka (már Budapesten) nem volt hajlandó dicsőítő cikket írni a Führerről, ezért levetette nevét a Friss Újságról, amelyiknek főszerkesztője volt, majd névtelenségbe burkolózva kiköltözött Máriaremetére. Még ezt megelőzően, a vele – régi váradiságuk okán is – jó kapcsolatot ápoló ifj. Hlatky Endre (aki a visszacsatolt Várad főispánja volt a németek hatalomátvételéig, amikor is Soós István polgármesterrel együtt lemondott) 1942-ben Tabéry Gézával közösen látogatott ki Rozsnyay Kálmánhoz Nógrádverőcére, a mai Ady Endre Emlékmúzeum alapjait kitevő híres Ady-gyűjtemény megtekintése és megvásárlása céljából. Mint arról maga Hlatky is beszámolt a Magyar Csillag hasábjain, a relikviákat 1942 decemberében 7500 pengőért vásárolta meg Nagyvárad városa. Hlatky ezen felül is fontos szerepet játszott az országos közéletben, a Sztójay-kormány leváltása után a miniszterelnökség sajtóállamtitkára lett és a Magyar Rádió kormánybiztosa, ebbéli szerepében jelentette be a Horthy-proklamáció beolvasását. A németek őt is letartóztatták, politikai fogolyként több társával elhurcolták, végül 1945. március 27-én szabadult Capri szigetén, később Rómában élt, onnét biztatta egykori barátait – így Dutkát is – az igazi Nagyváradra történő emlékezésre, emlékiratai megírására.
A helyi gettóban egy egészen más korban a város egy egészen más arculata mutatkozott meg. Ide került gyermekfejjel Réz Pál is, akinek köztiszteletben álló főorvos édesapját sem kímélték az Észak-Erdélyben is hatályba lépett törvények. A Bokáig pezsgőben című beszélgetős kötete, „hangos memoár”-ja nyitó oldalait mindenkinek olvasásra ajánlom ezúton is! Ők édesapjával és bátyjával egy nagyváradi becsületes magyar csendőr segítségével vészelték át egy ideig a gettóbeli létet, aztán szintén e segítő révén Romániába szöktek, időt nyertek, igaz, ott börtönbe kerültek, később pedig Bukarestben magyarként érték őket atrocitások. Réz megjegyezte emlékezésében, hogy „sokan nem tudják ma sem”, de 1940 után Észak-Erdélyben rosszabb lett a helyzet, mint Magyarországon, ahol a „szélsőjobboldaliakat a régi réteg nem engedte előretörni, tehát a minisztériumokban, az orvosi kamarában és a fontosabb értelmiségi helyeken a régi konzervatív keresztény középosztály ült”. A nyilas, imrédysta fiatalok azonban szinte megszállták a visszakapott területeket, tehát „Váradon jobboldalibb volt a világ, mint, mondjuk Pesten, Szegeden vagy másutt”, s ezt csak keveseknek – így például Hlatky Endrének – sikerült egy ideig ellensúlyozni.
Még a vészkorszak előtt elhunyt a rendkívüli műveltségű irodalomtörténész és bibliakutató Kecskeméti Lipót, akit budapesti főrabbinak is elhívtak Trianon után, ám ő nem vállalta, egyházi vezetőként és helyi értelmiségiként is a nagyváradi hívei mellett állt ki, ragaszkodott Nagyváradhoz és magyar ajkú közösségéhez, amiért a román hatóságok több ízben zaklatták, letartóztatták, nem egyszer „nemzetváltásra” biztatták. Ligeti Ernő s mások emlékezése szerint is Kecskeméti azt hangoztatta: „Magyar zsidók voltunk és vagyunk, az új uralomban is magyar zsidók. Hiába: nem tudunk hűtlenek lenni. Nem dobunk követ a kútba, melynek ittuk a vizét, és nem dobunk követ a kútba, amelynek vizéből inni akarunk…”. Sajnos e kút halált hozott mégis testvérének, Györgynek is, aki tanár s a Pester Lloyd újságírója volt, s akit 1944 áprilisában hurcoltak el Auschwitzba.
Nem élte meg „szerencséjére” e deportálást a holnapos költő és színpadi szerző Emőd Tamás, aki szívbetegen, mondhatni meghalni tért haza Budapestről szeretett városába, bár a zsidótörvények érthetetlen billogját még ő maga is megtapasztalta, verseiben döbbenten megénekelte. Jó barátját, Ligeti Ernőt, a tízes években Nagyváradon újságíró, majd az impériumváltást követően Tabéryval s másokkal a transzilvanizmus európai eszmekörét hirdető, a „keleti Svájc” gondolatban is erős magyar gyökereit hangoztató helikonistát Budapesten ölték meg nyilas verőlegények. A náluk idősebb Antal Sándort, aki szobrászként, költőként indult, majd 1908-ban jó érzékkel tömörítette egybe az irodalmi modernség fiatal költőit, s lett A Holnap első antológiájának szerkesztője, szintén elhurcolták, ő is gázkamrában végezte. Antal Strindberg és Selma Lagerlöf egyik első magyar fordítója volt, Skandináviában is élt, onnét tért haza újságíróként a tízes években, az évtized legvégén komoly vitába keveredett az akkor már Budapesten élő Emőddel Ady szellemi hagyatéka kapcsán, de később nyilván kibékülhettek, Antal ugyanis Emődnek (mint hiteles tanúnak) küldte el lektorálásra Ady és Várad című fontos visszaemlékezését, immáron Pozsonyból, ahová költözött. Innen hurcolták el családjával együtt.
Az egykori váradi zsidóság alig egy tizede tért csupán haza… Mi lett volna – kérdezhetjük –, mi lehetett volna a magyar közösséggel (akár romániai kisebbségként és helyi szinten is), ha ezeket az embereket nem küldik haláltáborokba? Ráadásul, ha nem az újfent magyar adminisztráció alatti városból teszik mindezt? Kétség kívül igaza van azoknak, akik legnagyobb magyar temetőnek nevezik Auschwitzot.
A háború utáni első népszámlálást Romániában 1948-ban tartották. Ekkor a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdés – talán nem véletlenül – hiányzott a kérdőíven, és csak az anyanyelvvel kapcsolatosan lehetett nyilatkozni. Ekkor már csupán 138.000 fő vallotta magát jiddis/héber anyanyelvűnek, ami a teljes romániai társadalom alig 1%-át tette ki. Tudjuk persze, hogy a zsidók és a cigányok döntő hányada Erdélyben a magyar nyelvet tekintette anyanyelvének, de az 1956-os népszámláláskor, amikor már nemzetiségre is lehetett kérdezni, a számok lényegében nem változtak.
A vészkorszak és a háború lezárultával több emlékezés született, 1945 és 1948 között volt kísérlet az elmondhatatlan elmondására is, de ezt általában még nem az áldozatok kezdeményezték. Ilyen volt dr. Nyiszli Miklós könyve is, mely a maga nyerseségében is piaci babérokra tört. Auschwitzi fogolyként, de a „halál angyala”-ként elhíresült Josef Mengele kórboncnokaként Nyiszli is megírta emlékeit. Memoárjának 1946. novemberi kiadása hideg tárgyilagossággal vázolta, hogyan öltek meg a nácik több millió ártatlan embert. Mint a kötetet egykor beharangozó cikk fogalmazott: „A halálnemek: gáz, injekció, tarkólövés, máglya, lángszóró. A segédszemélyzetet négyhónaponkint gyilkolták meg, hogy szemtanú ne maradjon.”
A 20. században nem túl gyakori, hogy egy könyvet – még ha csak szimbolikusan is – bíróság elé állítsanak! 1947-ben a nagyváradi színházban azonban pontosan ez történt, ad hoc népbíróság elé vitték Nyiszli doktor könyvét (az eseményről Lőwy Dániel is beszámolt, legutóbb pedig Kisantal Tamás kontextualizálta a teljes eseménysort). Meglehet a szerző valóban „haszonlesésből, pénzért írta és jelentette meg hajdani szörnyű élményeit”, az azonban alighanem a legismertebb holokausztmemoárok sorába emelkedett, aminek hatása mindmáig kiemelten fontos: a legsikeresebb magyar holokausztfilm, a Saul fia (2015) egyik forrásának és inspirálójának is ez számított. Az is közismert, hogy Kertész Imre nagyra tartotta Nyiszli szövegét, a 2000-es évek elején az ő javaslatára adták ki újra – és azóta már több kiadást is megért. Könyve a nyugat-európai szellemi diskurzusokban igen korán kiemelt jelentőségűvé vált, 1951-ben francia fordításban már részlet jelent meg belőle Jean-Paul Sartre lapjában, a Les Temps Modernes-ben, 1960-ban az Egyesült Államokban is napvilágot látott a teljes szöveg, amelyhez Bruno Bettelheim írt előszót. Nemrég – épp az Újvárad hasábjain, levéltári források alapján – az a gyanú is felmerült, hogy Merle jogtalanul „ihletődött” e műből, amikor saját, későbbi bestsellerét írta.
E sorban említhető a szintén nagyváradi Gera Görgy is, akinek neve talán a legkevésbé ismert, holott 1972-ben kiadott (amúgy Bibó István tanulmányai hatására regénnyé érett) Terelőút című kötete a témához irodalmi igényességgel az elsők közt nyúló mű volt, de nagyobb kritikai visszhangot a kor sajátosságai miatt nem kaphatott. Gera szintén asszimilált zsidó értelmiségi volt – anyai ágon Konrád György unokatestvére –, akinek szülei haláltáborban haltak meg, őt munkaszolgálatosként Mauthausenbe deportálták. Autobiografikus regényében az egykori dokumentumokat is közlő elbeszélő, mint családjából az egyedüli túlélő, úgy dönt, felkeresi az egykori láger helyszínét. A nyomok azonban eltűntek, a helyszínt visszahódította a természet, benőtte az erdő, s mintha a közelben lakók emlékezetéből is kihullottak volna a zavaró emlékek. „A tárgyi feltételek hiánya és az emberi emlékezet hiátusai válnak nyomokká” – írta a regényről Jeney Éva –, miközben a borzalmak szavak általi visszaadásának lehetetlenségével is szembesülünk.
Gera könyve a Sorstalanság magyar nyelven íródott egyik előzményszövegeként is értelmezhető, akárcsak Nyiszli memoárjai. Ide tartozik még egy nagyváradi szerző, Simon Magda is, aki ugyan nem a város szülötte volt, de élete nagy részét Nagyváradon töltötte, a Nagyváradi Napló riportereként dolgozott, s 1944 júniusában került végül Auschwitzba. Az ő lágernaplója, riportkönyve (A nagy futószalagon. Riport a halálról. Bukarest, 1967) 1944. június elsejére virradó éjszaka kezdődik, a helyi gettó kiürítésének hajnalán. Monodrámaként is olvasható, mely egyetlen asszonyról szól, aki szerette városát és szerette annak költészetét, kultúráját. Könyve az emberhordává züllöttek megvetése helyett, (akik kimentek az utcára röhögni a transzportok elindulásakor) olyan elbeszélőt választ, aki Ady verseibe kapaszkodik, amelyeket fohászként vagy akár átokként is használhat, azok az életet jelentő igévé alakulnak számára. Könyve szintén a különösebb recepció nélkül maradt művek sorát gazdagította, holott ezek kontextuális olvasata segíthet a mából való teljesebb és árnyaltabb emlékezet kialakítására. Ezért van jelentősége e könyvek újrakiadásának is!
A magyar holokausztról fennmaradt korai szövegek (és ezen belül a nagyváradi áldozatokhoz köthető emlékek vagy a túlélők révén elbeszélt tragédiák) „nyomtalansága” számos tényezőnek, társadalmi és kulturális, valamint politikai körülménynek tudható be, egy időben központilag is tabusították a témát, de ide számít az is, hogy sokáig maguk az áldozatok kezdték el szégyellni (ma már jól dekódolható pszichológiai folyamatok mentén) a velük megesetteket. Továbbá, mint arra a legújabb kutatások Európai távlatokban mérve is rámutatnak, a rettenetes közelmúlttal foglalkozó műveket egy idő után a primer olvasók sem tudták már befogadni. A traumák feldolgozásához azonban sohasem a felejtés a helyes út! A kollektív felejtés ellen egyetlen lehetőségünk van: az új és újbóli felidézés, a megmutatás, az emlékezetben tartás, s annak reménye, hogy a kulturális emlékezetbe beépülve, viszonyítási pontként szolgálva, ezek az események a jövőnket is jobbá, elviselhetőbbé segíthetik tenni, de mindenképp arra ösztönöznek, hogy magunk által, s nem egykori kollektív ideológiák árnyai szerint, formáljuk meg azt.
Boka László
