Ketten egy páston: Múltidéző fényképek, rejtett narratívák
Boka László
Amit egy kép megmutathat, és amit nem
„Mint régi fotográfiákról az évek suhanásával letörlődik az egyéni, és a vonások egy szinte megmagyarázhatatlan korhasonlatosságban olvadnak fel, úgy váltja stílusárnyalatokra egykori szilaj különbségeit a félmúlt […] Ez az érzéki változás mégsem megy az egyéniség rovására; ellenkezőleg élesen, keményen kimetszett emlékre, jellegzetes íróképekre van szükségünk, hogy a közösség élménye felmerülhessen tudatunkban. A stílus első feltétele a magától értetődővé vált egyéniség.” Halász Gábor Nyugatban közölt sorai (A három Babits-arc) jutottak eszembe, amikor elém került egy régóta őrzött, biztos helyre eltett fényképsorozat, őre egy számomra meghatározó emléknek. Maga az emlék persze nincs rajta a fotográfiákon, itt kezdődnek a bajok. Mit mutathat meg, s mit rejt el egy időből kimetszett, kimerevített pillanat? Mit képes elmondani másnak, mint aki maga is átélte e pillanatot? Vagy annak, aki legalább tanúja volt ennek… Sugallhat-e általánost, emberit, egyetemeset, vagy csak rögzített pillanatkép, mely értelmezésért kiált? Van-e önálló játéktere, van-e a vizuálisnak általában olyan narratív ereje, mint a verbálisnak, vagy az – ha nem művészi fotó –, csak egy képmagyarázattal érvényes? Netán e magyarázat épphogy leszűkíti, korlátozza, egyetlen jelentésre redukálja? E kérdéssor akkor is igaz és érvényes, ha a szóban forgó képen sokak által felismerhető személy(ek) látható(k).
Az utóbb században számos elméleti összefoglalás született már a fényképről és a fotografálásról. Nincs okom, sem kellő terem itt felsorolni ezeket. Három-négy fontosabb aspektust mégis fontos felidézni. Az egyik első nagyhatású összefoglaló munka Roland Barthes Camera Lucida című könyve volt, amely egyaránt kitért a fotó társadalmi, kulturális szerepére, és szólt annak személyes rétegeiről, amelyek nem mindenki számára hozzáférhetők egy-egy fényképen. Barthes egyrészt úgy vélte, a fotó a mindenkori jelenben megtörtént esemény egy pillanatának a kimerevítése, vagyis elsődlegesen megörökít. Hiteles forrásként értelmezhető, bár már ő is számolt azzal a ténnyel, hogy a kép az idővel megkopik, magyarázatra szorul. Barthes inkább a fotó mögötti emlék, az emberi memória határainak kérdését feszegette, s ezt kívánta a kutatásai középpontjába helyezni, a fotó történetiségét, múltbeliséget tartalmazó jellegét vizsgálta. Abban lényegénél fogva a valóság és a múlt átfedése történik meg. Fontos itt a történés. Nem adottság ez, nem kész instancia, hanem olyasvalami, amire a modern irodalmi hermeneutika s más posztstrukturalista elméleti iskolák is rámutattak már: a néző kell hozzá, hogy ez megtörténjen, végbemenjen. A fotográfia – akárcsak egy jó irodalmi mű vagy más művészeti alkotás – „nyitott”, s a befogadás révén jön igazából létre, akkor kap valós létet. Addig csak halott anyag. Ez az alaptézis itt látványosabb is, mint más, ősibb művészeti ágaknál. Ahogyan a hagyományos fotónegatívot előhívják, úgy az emberi elmében is megszületik, kivetül benn a valami. Barthes sokat idézett példája, édesanyja gyermekkori képe alapján (némileg leegyszerűsítve) azt is kimondja, hogy a fotónak kétféle természete van: létezik információértéke, s létezik úgynevezett érzelmi jelentése is. Utóbbi nem mindenki számára hozzáférhető.[1] Ha nem művészi fotográfiáról van szó, akkor szükség lehet némi képmagyarázatra, amely a pillanatkép lényegéhez segít közelebb férkőzni, végső soron életre kelteni, játékban tartani azt. Az olyan fotók, melyek ismert személyeket ábrázolnak, akkor is, ha nem művészportrék, félúton helyezkednek el. Bennük afénykép hármas természete mutatkozik meg, mely egyszerre konstruál, rekonstruál és dekonstruál.
Kezdjük ott, hogy a képek ugyanúgy narratívával rendelkeznek, mint az elbeszélt történet, alkalmasak a történetmondásra és persze a képi manipulációra, befolyásolásra is. A fotó nemcsak rekonstruál, konstruál is egy valóságot, ezáltal a két ellenhatás által dekonstruálja is saját magát. Egyszerre építi fel és bontja le önnön világát, saját hitelét. Susan Sontag gondolatát felidézve, a fotó kétféle természetéből fakadóan egyszerre egy majdnem jelenlét és a hiány jelképe is.[2] Az időhöz való viszonyában is egy sajátos hármasság kísérhető figyelemmel: megakadályozza a múlttá válás teljes, totális folyamatát, kimerevíti a mindenkori jelen pillanatát, hogy a jövő számára az tovább élhessen. A fotó ezért „nem vallomás a világról, sokkal inkább a világ [egy] darabja, a valóságnak olyan kicsiny mása, amilyet bárki készíthet vagy szerkeszthet.”[3] Ez a „bárki” persze nem a művészi képek esetére vonatkozik elsősorban. A művészi fotográfia ugyanis alkotás: a valóság teremtése, és sohasem annak leképezése vagy másolása. Ami a szemlélőnek, a befogadónak mentális képet indukál, sajátságosan egyéni narrációt nyújt, pontosabban egy temporális kapcsolatot, egy párbeszédszerű viszonyt formál önmaga és a néző (mint befogadó) között. Ezért is írhatta Sontag, hogy a fényképezőgép feltalálása magát „a látást változtatta meg: megérlelte az önmagáért való látás gondolatát. ”[4]
Kérdés, hogy az a vizuális narratíva, amelyet a fényképek képesek megjeleníteni, csak az ilyen művészi fotók esetén működhet-e? Továbbá: ha ismert maga az ábrázolt művész, megelevenedik a keretezett „művészarc”, akkor eleve a hozzá asszociált karakter- és korszakjegyek mentén kezd-e az utókor valamiféle kerettörténet feltételezésébe? A fotó ontológiai realitásának tényéből kiinduló kutatások, a fényképek létmódját vizsgáló szemiotikai-szemiológiai megközelítések a fotóelmélet legjelentősebb vonulatát képezték a 20. században. Ezek értelmében a fényképezőgép felaprózta a valóságot, látszólag kezelhetővé, de egyúttal átláthatatlanná is tette azt, miközben minden megidézett vagy teremtett pillanatot valamiféle rejtélyességgel is felruházott.[5] A fényképek egyszerre rendelkeznek ábrázoló és utaló erővel, általuk és bennük „egyidejűleg kerül sor »prezentálásra« és »reprezentálásra«, e jelfunkciók elválaszthatatlansága ráadásul a fényképezés legbensőbb lényegéhez tartozik.”[6] Bár a kép- és fotóelmélet számos meghatározó szerzője[7] leszámolt a fénykép objektivitásának elvével, az általános társadalmi használat mindmáig makacsul ragaszkodik a képen megmutatkozó valóság (vagy valóságszerűség) képzetéhez. Ennek veszélyeit manapság a digitális tér tapasztalata, a kibervilág és a közösségi média sugallta párhuzamos valóságok kezdik leginkább tudatosítani. Ha visszalépünk a hagyományosabb, 20. századi helyzetekhez és technológiákhoz, akkor belátható, hogy a klasszikus fényképben a valóság és a múlt együtt van jelen”.[8] A feszültséget és „a fénykép irrealitását” így Barthes számára is az adta, hogy a kép itt és most létének jelenvalóságával szemben az idő kategóriáját, a múlt dimenzióját avatta strukturáló, rétegeket képező elemmé. A feszültséget inkább az itt és hajdan illogikus összekapcsolódása eredményezi. Hacsak a fotót nem illúzióként (mesterséges vagy művészi alkotásként, tehát képi fikcióként) vizsgáljuk, akkor annak valóságát éppen, hogy „nem-jelenlétében” találhatjuk, hiszen realitása az itt-volt-lét valósága lesz, mert „minden fotóban megvan az így történt döbbenetes evidenciája.”[9]
Nem mellékes az a kérdés sem, ki láthat bizonyos fényképeket. Hiszen alapvetően a készítője és/vagy tulajdonosa dönt arról, milyen széles körnek mutatja meg. A „beavatottak” nem egyszerűen a találkozást köszönhetik nekik, sokkalta gyakrabban az ezt kísérő magyarázatot, értelmezést is, amely szubjektív valóságfordításként értelmezhető. E ponton jutunk a képleírás (klasszikus nevén az ekphraszisz) kérdésköréhez. Itt persze nem valamilyen retorikai alakzat részeként, hanem funkcionálisan, egyszerű „olvasott kép”-ként tekintek most rá. Az „átlag” fényképeket mint a (személyes) múlthoz kapcsolódó tárgyakat és a múlt egy-egy pillanatát magukba sűrítő képeket ugyanis legtöbbször magyarázatért kiáltó instanciáknak véljük: nemcsak az utókornak, hanem még a családtagoknak és leszármazottaknak is megmagyarázzuk azokat (a beavatottak, a szemtanúk hitelességével és persze fontoskodásával). Nem csak a képet, hanem egy kész narratívát adunk legtöbbször tovább.
Nem mindig evidenciaszerű, hogy a nyelv képes-e megjeleníteni, újra élővé tenni egy képet s annak minden elemét, ahogyan az sem tudható, nem magyarázza-e túl a nyelv mindazt, amit a kép a maga lényegi sajátosságánál fogva csak sugall. Az ilyen egyéni leírás szavak segítségével nyit új dimenziókat a vizuális térben vagy keretezi a történetet, de sikere számos tényezőn múlik. Másik oldalról nézve a kép is önmaga alá gyűrheti a nyelvet, megőrizve saját képszerűségét, anyagszerűségét. A legtöbb képmagyarázat esetén csak egy szokásosan alárendelő viszonyt érzékelünk, amikor a „magyarázó” kódváltásra kényszeríti a képet, a látottakat elsődlegesen a nyelv közvetítése által teszi felidézhetővé, eseményszerűvé.
Összegezve az eddigieket: a fotográfia – túl azon, hogy magát a látást is megváltoztatta – konstruál, rekonstruál és dekonstruál is, illetve ábrázol és reprezentál valamit az itt-volt-lét valóságában. Ez utóbbi funkció által nem egyszerűen leképez, megmutat, hanem annak képviselet-értelmű jelentése mentén is működésbe lép: valaki vagy valakik lényegi vonásai, gondolatai, eszméi, ideái helyett is szól, azokat akaratlanul magába sűríti. Így jutunk vissza ahhoz a köztes esethez, amikor nem művészi képről van szó, hanem átlag fotográfiáról, de azon mégis egy közismert (művész)ember látható. A befogadó/néző dekódolási folyamatai mögött ilyenkor az azonosítás öröme, az ismerősség élvezete is ott húzódik, mely megelőzheti a képolvasást magát.
Mi a helyzet azonban egy olyan múltbeli pillanattal, aminek rögzített felvételei (az a pár fotó, amiről alább röviden szólni fogok) sohasem voltak láthatóak az egyik ábrázolt személy számára? Nem azért, mert e képek rejtettek maradtak volna, vagy fotósuk rögvest az elkészültük pillanatában (a megörökítettek jóváhagyó bólintását remélve) ne mutathatta volna meg (hiszen már akkor sem analóg fényképezőgéppel fényképeztek), hanem mert az ábrázolt maga elveszette látását, idős korára teljesen megvakult.
Boka László Hubay Miklós társaságában Budapesten
A kerettörténet röviden vázolható: 2010-ben felkérést kaptunk Filep Tamás Gusztávval, hogy Bágyoni Szabó István, Erdélyből elszármazott alkotó egyik friss, esszéket, beszélgetéseket, jegyzeteket tartalmazó kötetét (Az idő festett orcái) mutassuk be az Írószövetségben. A Bajza utcai palota emeleti dísztermében zajló eseményen a szerző, egykori Utunk szerkesztő korábbi munkásságát is méltattuk, rajta kívül mi ketten, felkért értékelők, beszélgetőtársak voltunk a díszvendégek, illetve közreműködött a könyvből részleteket felolvasó Bács Ferenc (szintén erdélyi származású) színművész is. A megjelenteket Vasy Géza, az Írószövetség ez idő szerinti elnöke köszöntötte. Az eseményen számosan megjelentek a szerző pályatársai, barátai közül, a terem zsúfolásig megtelt. A történet eddig még keretező történetnek sem különösebben érdekes. A bemutató már zajlott, amikor nyílt az ajtó, kis mozgolódás után szétvált a széksor, s belépett az egyik „legdrámaibb sorsú magyar drámaíró” (nem mellesleg a 80-as években szintén az Írószövetség elnöke), Hubay Miklós. Gyorsan székhez segítették, hiszen ekkor már idősen, szürkehályog ellepte szemeivel semmit sem látott. A teremben egy pillanatra akaratlanul is elhallgatott mindenki.
A könyvbemutató végén mindhárman azonnal odamentünk hozzá. Megejtő hangon elnézést kért, amiért késve érkezett és gratulált a bemutató során kialakult beszélgetéshez, amihez ő maga is hozzászólt. Bágyoni Pistát aztán elsodorták a gratulálók, Tamás is üdvözölte a bemutatóra eljött régi ismerősöket, köztük Szász Lászlót, Árkossy Istvánt, s egykori kolozsvári tanáromat, a barátságába fogadó Láng Gusztávot. Hirtelen ketten maradtunk Miklós bácsival. (Én csak bácsizhattam, hiszen 1918-ban született, nagyszüleimnél is jóval idősebb volt). Kezemet fogta, úgy vezettem a teremben, közben megállás nélkül kérdezett. Nem az elhangzottakról, hanem Váradról, közös szülővárosunkról, s persze az általa rajongásig szeretett Adyról, akinek állítólag fejből tudta több száz versét, no meg Dutka Ákosról, akinek ’56-os időskori versét is felidézte, ő, aki akkoriban a Szabad Magyar Rádiószerkesztője is volt, amiért hosszú évekig kizárták az irodalmi nyilvánosságból.
Egyik pillanatban, amit pár fotó is épp megörökít, azt kérte, meséljek: mikor jártam utoljára „otthon”, milyen most a város? Ez vagy az az épület megvan-e még? Még válaszolni sem tudtam, amikor Vasy Géza, aki mellettünk beszélgetett valakivel, de fültanúja volt a kérdéseknek, odahajolt, s valami olyasmit mondott kissé ledorongoló hangnemben: „ugyan, Miklós bá’, ott már semmi sem a régi!” Mint a thébai vak jós Teiresziasz, akit az istenek vaksággal büntettek, ám cserébe a jövőbe látás tehetségét kapta, rám emelte vak tekintetét, rám „nézett” fénytelen, tompa kék szemeivel, s halkan azt mondta: „mondd meg nekik, László, hogy a Körös illata azért mégiscsak a régi!”
Hubay Miklós alig egy évvel később, 2011 tavaszán elhunyt. Ha másfél évtized távlatából felidézem e bemutatót, az eseményről vannak ugyan fotográfiáim, de nem emlékszem ilyen kristálytisztán szinte semmi másra, mint e beszélgetésre, ezekre a szavakra! Akárcsak a szobrok, melyek magukba olvasztják az ismert személy karakterisztikus jellemvonásait, személyiségjegyeit vagy bizonyos állapotait, ugyanakkor óhatatlanul hiányosak is maradnak, teljességgel sohasem engedik magukat megfejteni, úgy látom e régről előkerült fényképek narratív kereteit. Megidéznek egy eseményt, de számomra mindig többet fognak jelenteni önmaguknál: egy olyan utolsó találkozást, meghitt beszélgetést, melyben két váradi a távoli Budapesten a Körös illatáról beszélget…
Filep Tamás Gusztáv
A Nobel-díj fölötte szükséges voltáról
Krasznahorkai László Nobel-díján az első napokban kerestem száz eurót, pedig nem kötöttem rá fogadást. Semmit nem kellett tennem hozzá, csak óvatlanul fölnyitnom egy rég visszakapott, fényképekkel teli borítékot.
Gyakran nem tudom eldönteni, a jelenségek közül melyik melyikkel lehet ok-okozati összefüggésben, Immanuel Kant könyvei sincsenek most a kezem ügyében; előzmények mindenesetre voltak.
Vonaton, járművön utazva s gyalogszerrel az utcán is szinte mindig olvasok, otthon is gyakorta nézem a könyvespolcot, vajon munkahelyemre, a Kisebbségkutató Intézetbe tartva melyik könyvet érdemes újra föllapoznom. Október első napjaiban Mészöly Miklós Magasiskoláján akadt meg a szemem. A Kriterion adta ki 1985-ben, benne az író néhány klasszikus műve, kisregények és novellák, többek között a címadó szöveg, aztán a Saulus és a Film. A példányt a polcról áttettem az asztalomra, s rémlik, még átsuhant az agyamon: hogyan volt lehetséges, hogy (amint azt most, ötven év után a neten böngészve megtudtam: dr.) Gervay Vilma, az ÁVH vallatószobáit s talán börtöneit is megjárt apáca, akiről nem hinném, hogy korábban hozzászokhatott volna a Mészöly-féle prózapoétikához, a Filmet 1975-ben azonnal befogadta, értette. Akkor jelent meg ugyanis a Kortárs folyóirat szeptemberi számában Sütő András darabja, a Csillag a máglyán, amit én egy-két hónappal korábban a marosvásárhelyi Igaz Szóban olvastam már. Rögtön megvettem a Kortárs friss számát, fölvittem neki, figyelmébe ajánlva a darabot. Amikor legközelebb nála jártam, a Sütő-műről szót sem ejtett, de a Mészöly-szövegről – a Film első folytatása ugyanebben a Kortárs-számban volt – szinte lelkesedve beszélt, s csodálkozott, hogy ilyen „rendszerellenes” szöveget engedtek megjelenni. A Magasiskola néhány napig ott hevert még az asztalomon.
Feltételezhetően október 9-én történt, hogy amikor cigarettaszünetről visszaértem az Intézet tárgyalójába, alkalmi munkatársam, egyben több évtizede barátom közölte, hogy amíg nem voltam ott, a hírügynökségek közölték, Krasznahorkai László kapta az idei Nobel-díjat. Nyugtáztam a hírt, persze örültem is neki, de azért egy új magyar irodalmi Nobel-díj nem villanyoz fel és nem tör le, semerre sem lendít ki a hangulatomból. Meg aztán azt is tudom, hogy aki nem ambicionálja ezt a díjat, annak nem fogják odaítélni. Örvendtem hát, nem szoktam irigyelni mások megérdemelt sikerét. Mindazonáltal nekem is, mint – ahogy utóbb kiderült – nem egy ismerősömnek, „bevillant”: ezek szerint Nádas Péter már aligha lesz Nobel-díjas. S rögtön utána: Mészöly sem lett az, akinek köpenyéből jóformán az egész modern magyar prózairodalom kibújt.
Vissza tehát a Magasiskolához. Másnap a táskámba tettem, az Intézetbe s a könyvtárba jövet-menet forgattam, olvastam. Mészöly világába hamar hagyja magát újra belevarázsoltatni az olvasó; valamelyik következő napon kíváncsiságból megnéztem, mely könyvei vannak szabadpolcra kihelyezve az Országos Széchényi Könyvtárban. A következő lépés annak ellenőrzése volt, milyen szakirodalom található róla az irodalomtudományi olvasóteremben. Némelyik munkába belelapoztam, s Thomka Beáta Mészöly-monográfiájának képmellékletében megláttam a fotót, amelyen Miklós Bohumil Hrabal mellett áll. A fotográfia 1986 májusában készült Budapesten, egy fényképkiállítás alkalmából, amelynek én voltam a szervezője.
Snitt.
Egy híján negyven éve, hogy az egyetemisták Eötvös Klubjában kiállítottuk Hrapka Tibor (Szigeti László Hrabal-interjúregényéhez a cseh íróról készült) fotóinak egy részét. Az újságíró-író-szerkesztő Szigeti akkor a Nő című pozsonyi lap munkatársa volt, járt Prágában, vitte magával Tibort mint fotósát, megkeresték Hrabalt; ebből alakult ki a munkakapcsolat. Később, a „bársonyos forradalom” idején Laci politikai szerepet is vállalt, utóbb a Kalligram Könyvkiadó igazgatója lett. Én 1986-ban a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése propagandaosztályán dolgoztam, munkahelyi főnökeim pártolták ötleteimet, így e kiállításét is, valamint pár hónappal később a következőét is: november végén a diktatúrák természetét elemző világjáró és világhírű riporter, Ryszard Kapuściński harmadik világban készült fotográfiáiból állítottunk ki ötvenet-hatvanat.
Mindkét író jelen volt a maga kiállításának megnyitóján. Jeles alkalmak, sikeres programok voltak, a sajtóban is maradt nyomuk. A Hrabal-kiállításról Balla Kálmán barátom többek között ezt írta a pozsonyi Irodalmi Szemle 1986/7. számában megjelent cikkében: „az elevenen is jelen levő, személyében is megidézett nagy cseh író helyben felolvasott miniesszéje Hrabal első »szlovákiai magyar« témájú írása volt”, s „a kiállítás az első nyilvános aktusa […] az eddigi talán legizgalmasabb közös cseh–magyar irodalmi vállalkozásnak, Szigeti László készülő interjúkötetének, amely valójában egy új Hrabal-könyv lesz. Olyan mű, amelyet az író sohasem tervezett, és nem is írt meg”. A könyv csehül 1990-ben látott napvilágot, első magyar kiadása 1992-es, Zsebcselek címmel.
„Felvidéki” kapcsolataim a ’90-es évek végétől jócskán meglazultak; meg is lepődtem, meg is örültem, amikor Szigeti Laci 2021 tavaszán telefonon fölhívott azzal, hogy a Zsebcselek harmadik kiadásába függelékként be akarja tenni a kiállítás alkalmából írt, illetve az ott elhangzott szövegeket. A nyomtatott prospektus Hrabal Arc és álarc, meg Grendel Lajos A huncut és a töprengő című írásával természetesen neki is megvan, az azonban, amit Mészöly Miklós mondott ott és akkor, hiányzik.
Ekkor félrekapcsolt az agyam. Bizonygatni próbáltam, hogy téved: magyar részről Csoóri Sándor beszélt a megnyitón, a prospektusban is szerepel egy másik szövege – de Szigeti finoman emlékeztetett rá, hogy tévedek, összekeverem a két „tárlatot”. A dialógusunk további része már pontosan rekonstruálható a gépi postaládámból. Persze hamar megvilágosodtam: Csoóri a Kapuściński-kiállítást nyitotta meg (ezt egy kis botrány előzte meg, Sándor ugyanis akkor persona non grata volt a hatalom szemében), a Hrabal–Hrapka tárlatot pedig valóban Mészöly. Beszédéről Laci azt gyanította, hogy azt közöltük is az Egyetemi-Főiskolai Tanács ef-Lapok című folyóiratában (amelynek munkatársa, „anyagbeszerzője”, majd az egyik szerkesztője voltam); ha ott nem jelent volna meg, akkor a Mészöly-hagyatékban kell kutakodnia. Arra véltem emlékezni az első percekben, hogy én akkor nem kértem el Miklóstól közlés céljából a szövegét. Ám hamar észbe kaphattam, ugyanis 22 perc múlva ezt válaszoltam Szigeti levelére: „Közben persze rájöttem, hogy én akkor mégis beszéltem Mészöllyel, hiszen a megnyitás előtt együtt ebédeltünk az Egyetemi Könyvtár mellett, most nem jut eszembe az étterem neve. Kárpátia? Volt is olyan kép, amelyen az étterem felől jövünk át vagy öten az Egyetemi Klubba.”
A kiállítás 1986. május 28-án nyílt meg (és június 12-én zárult). Hrabal akkor vagy három napot töltött Budapesten, illetve néhány órát Kisorosziban, Mészölynél, akit akkor ismert meg Szigeti révén, s aki a tárlatnyitó szövegét 27-én fogalmazta meg otthonában, és másnap délelőtt még javított rajta.
Készségesen megígértem ugyan Szigeti Lacinak, hogy utánajárok a dolognak, ám meggyőződés nélkül álltam neki, hogy fölkutassam otthon az ef-Lapok példányait. Ellenben az első szekrényből, amelynek ajtaját kinyitottam, a folyóirat néhány száma borult az ölembe, köztük a ’86/5–6 számok. Ennek a 39–40. oldalán pedig ott áll kinyomtatva a prospektusból átvett Hrabal- és Grendel-szöveg. És az is, amit Mészöly a megnyitón fölolvasott.
Nem ekkor döntöttem el, hogy nem fogok memoárt írni, nem is elhatalmasodó szenilitásom késztetett korábban erre a döntésre. De talán ez az eset is megerősített benne. A Mészöly-beszédet legépeltem, szkenneltettem, s a szöveget és a képet elküldtem Szigetinek. S még valamit, amiről megírtam neki, hogy visszakérem majd, amikor nem lesz szüksége rá. A képzetkapcsolás-sorozatot, tartok tőle, ez utóbbinak a vonatkozásában nem tudom garantált pontossággal visszafelé felgombolyítani. Laci az első leveléhez „ajándékképpen” csatolt egy számára ismeretlen szerző, „nagy valószínűséggel az MTI fotósa” által készített fotográfiát a megnyitóról. Talán erről, ám az is lehet, hogy ettől függetlenül jutott eszembe: Hrapka Tibi azokban a napokban (leszámítva magát az „aktus”-t, amikor ott kellett állnia a közönség előtt Hrabal és Mészöly között) folyton kattintgatta a gépét, s adott néhányat az akkor készült fotókból, azok megvannak valahol. Talán a lehajthatós ajtajú szekrényben! Ezeket sajnos nem találtam meg. Helyettük viszont egy boríték került a kezembe: 97 kép volt, illetve van még ma is benne a kiállításról, illetve Hrabal akkori budapesti útjáról. Rajtuk a magyar szellemi élet több kiemelkedő alakja, néhányan azok közül, akik ott voltak az Eötvös Klubban vagy a napot lezáró, a tervezettnél sajnálatos módon szolidabb ivászaton, a Kinizsi utcai Kaltenberg Bajor Királyi Sörözőben: Koncsol László, Makk Károly, Szegedy-Maszák Mihály.
Arra gondoltam, ez is hasznos lehet a Zsebcselek harmadik kiadásának véglegesítéséhez. Így aztán ez a vaskos boríték is megjárta az utat Budapesttől Dunaszerdahelyig és vissza, de már nem villanypostán. Egy számomra ismeretlen személy vitte és hozta, az Írók Boltjába vittem be, az illető ott vette át, aztán ő vagy más ugyanott adta le.
Amikor egy ilyen borítékot talál otthon az ember – akin itt most némi pökhendiséggel magamat értem, bár nem zárom ki, hogy mással is történhet hasonló –, elképed. Nem részletezem, milyen szellemi játékok eredményeképpen derült ki (kellett hozzá a bátyám memóriája is, aki egykor a Magyar Távirati Irodánál dolgozott): a fotók készítője ugyanaz a személy, aki a Szigeti által küldött képé: Cser István, az MTI munkatársa. E három napon végig velünk volt – pontosabban jelen volt a közös alkalmakon, ott, ahol Bohumil Hrabal nyilvánosan mutatkozott: a kiállításon, a Kaltenbergben s a dedikáláson a Rákóczi úti Könyváruházban. Onnan vitték ki a cseh írót autóval Ferihegyre. Az MTI-s ott és akkor adhatta át nekem mint főszervezőnek ezt a kis híján száz fotográfiát: használjam, használjuk arra, amire kell. Nem tudom, merre járhat most, de ezt itt újra megköszönöm neki.
Szigeti egyik következő levelében megírta, hogy igen sokat segítettem neki, nagyon fontos számára, hogy az új kiadásba beiktathatta mindhárom 1986-os szöveget: a „Mészöly- és Grendel-szöveg publikálásával lesz csak teljes egész a magyar Zsebcselek”. Azt, hogy segítettem, honorálni szeretné. Sebtében válaszoltam neki 2021. április 17-én: „vegyük a dolgot úgy, ahogy van: ez közös ügyünk volt, akkor is ingyen csináltuk, legyen most is úgy”. Amikor ismét üzent, hogy beszkennelte a Cser István-képeket, és visszaküldte valakivel, megint beballagtam az Írók Boltjába. Átvettem a borítékot, és otthon visszatettem abba a szekrénybe, ahol korábban véletlenül megtaláltam.
Amikor az OSZK-ban, Thomka Beáta Mészöly-monográfiájában megláttam Hrabal és Mészöly kiállítási képét, ingyen sem gondoltam volna, hogy másnap reggel, rögtön ébredés után kiolthatatlan kíváncsiság támad bennem a képsorozat iránt. A boríték a helyén, érintetlenül, több cellux-csíkkal átragasztva, ahogy Dunaszerdahelyen útjára bocsátották. Feltépem, kibontom; kiveszem a képeket. A szemem sarkából látni vélem, hogy valami papírdarab pilinkézik belőle a padlószőnyegre. Nézegetem, rakosgatom a képeket, megörülök az ismerősöknek, barátoknak, az irodalmi-művészeti-tudományos élet nagyjainak.
Az egyik képnél megállok, hökkenten nézem. Arra végképp nem emlékeztem, hogy egy Nobel-díjas magyar író is ott volt a díszes vendégseregben. Persze akkor még nem volt az, a plecsnit „csak a múlt héten” kapta meg. 1986-ban még egy- vagy kétkötetes pályakezdő – akkoriban az ilyeneket „ígéretes tehetség”-nek nevezték –, a Sátántangó sikere után. Az egyik fotón Hraballal és Mészöllyel beszélget az utcán, gondolom, valahol az Eötvös Klub előtt. A másodikon is. Nem beszélve a harmadikról. Ide elég lesz közülük egy is.
Gondolom, a fiatal írót Miklós itt mutatta be Hrabalnak, akit ő maga is akkor ismert meg személyesen. Pontosabban egy nappal korábban, Kisorosziban. Hogy ki autóztatta oda (ezek szerint) 27-én Hrabalt, Szigetit és Hrapkát, arra nem emlékszem, csak arra, hogy Esterházy Péter készenlétben állt.
Ha nincs a Nobel-díj, föltehetően nem jut eszembe Mészöly, illetve eszembe jut, de nem ilyen összefüggésben; nem idéződik föl az a régi kiállítás; nem keresem meg a Dunaszerdahelyen lezárt borítékot; nem jövök rá, hogy Krasznahorkait – aki, gondolom, azóta sem tud róla, hogy ily jeles társaságban már ifjan lencsevégre kapták – az orrom előtt mutatták be Hrabalnak; s bár mellékes, de sosem találom meg a százeuróst. A padlószőnyegre pilinkéző papírdarabot. Szigeti Laci küldte négy és fél éve: „a segítségedért, kutatásért, gépelésért”.
Egy irodalmi Nobel-díj hasznos dolog. Vagy legalábbis: szükséges rossz.
[1] Roland Barthes, Camera Lucida, New York, Hill and Wang, 1981. 67., illetve magyarul: Világoskamra, (ford. Ferch Magda), Bp., Európa, 1985. 88. [2] Susan Sontag, A fényképezésről, Bp., Európa Könyvkiadó, 1981. 26., illetve újabb kiadása: (ford. Nemes Anna), Bp., Európa, 2007. [3] Uo. 11. [4] Uo. 141. [5] Uo. 38. [6]Max Bense, Fotóesztétika, (ford. Soltész Gáspár), Fotóművészet, 1974/3.9. [7] Így Hans Belting, Vilém Flusser, W.J.T Mitchell vagy Siegfried Kracauer munkái. [8] Roland Barthes, Világoskamra, i.m., 88. [9] Roland Barthes, A kép retorikája, (ford. Angyalosi Gergely), Filmkultúra, 1990/5. 69.
november 17, 2025|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Tévhitek, rosszul-tudások, első benyomások?
Balítélet-végrehajtók és egyéb teremtmények
Tavaly tavasszal, eddigi utolsó könyvem kolozsvári bemutatóján fölolvastam első, több mint harminc éve megjelent kötetem Wesselényi Miklós könyvéből, a Balítéletekből származó mottóját. Nem terveztem így eleve, azonban az útnak indulás előtti éjszaka jó részét fel-alá rohangálva töltöttem. Aznap délelőtt egyik nagyra becsült tanult kollégám úgy fölidegesített (az egyik szerzőnk kéziratának sztereotípiákra épülő minősítésével), hogy éjjel vesegörcsöt szimuláltam, s ilyenkor az ember köztudottan (más, vesekőfájdalom miatt éjszakánként a falat kaparó ismerőseimmel pertraktálva sem tettem szert ennek ellentmondó ismeretekre) nem tud sem feküdni, sem ülni, sem állni. Mit tehet hát hajnali, pár négyzetméteren végzett ámokfutása közepette? A könyvespolcot nézi, könyvek százai, ezrei futnak visszafelé a szeme előtt. Megláttam ott éppen ezt a régi könyvemet is (főcíme, Az ellenállás vize idézet IV. Béla királyunk IV. Ince pápának írt leveléből), s rögtön appercipiáltam, nem árt, ha magammal viszem. A kolozsvári beszélgetés aztán éppen úgy alakult, hogy az egyik kérdésre érdemes volt ezzel a citátummal válaszolni. Nem írom ide az egészet, csak a legfontosabb mondatait:
Az előítélet számtalan: minden kor és helyzet különfélével bír.
S az a baj, hogy az életben amazoknak különböző időszakin s pontin átmenvén az ember, ritkán cseréli fel az újabb bal- s előítéleteket az előbbeniekkel, hanem az újakat a régihez fűzi. […] Nekem korántsem célom itt minden előítéletet felkeresni s megtámadni. Erre sem időm, sem erőm. Csak néhányat szándékom felvilágosítani, s több oldalról megvizsgálni. Bizonyos az, hogy akárki is többet vagy kevesebbet már ezek közül is magában vagy talált, vagy fog találni, vagy találhatna. Igyekezzünk azért magunkat meglesni, rajtakapni, mert nagyon el van némelykor az előítélet bennünk rejtve, vagy igen helyes okoskodás leple rejti, fedezi.
1992-ben és 2024-ben is kapóra jött tehát nekem ez a passzus. S közben mindvégig eszerint dolgoztam, akkor is, ha nem gondoltam rá.
Én persze előítéleten alapulónak tartom a történelem megítélésében gyakorta szembeötlő hibás-téves ítéleteket is – a nem tudáson alapulókon kívül a rosszul tudáson, az „igen helyes okoskodáson” alapulókat is. Szerencsére már gyerekkoromban észrevettem magamon, hogy a valamely tárgyban elsőként megszerzett ismeret épül be a gondolkodásomba megingathatatlan bizonyosságként – ezért utóbb igyekeztem egy-egy téma minél több vonásának utánajárni, az adott kérdés minél több árnyalatát megismerni. (Bizonyára ez a beállítódás is tartogat veszélyeket. Füst Milán például elítélte, talán meg is vetette azt, „aki mindent megért, mindent megbocsát”. Erről esetleg majd máskor.)
Ártatlan példát hozok most elsőként arra, ami a zárójel előtt szerepel. Kilencéves koromban kurucnak készültem, egymás után olvastam a Rákóczi-szabadságharcról szóló regényeket. Közülük nem egyben szerepel az a jelenet, amikor a vezérlő fejedelem első bujdosásából 1703 tavaszán Vereckéhez érkezik, ahol fegyvert fogott magyar és ruszin jobbágyai várják; kibontják a zászlót, s elindulnak, hogy elsőként a munkácsi várat próbálják meg elfoglalni (ami úgyis uruk tulajdona). A fejedelmét köszöntő maroknyi nép talán ötven lovasból és ötszáz gyalogosból áll… Az első felkelők számát azonban a könyvek nem hajszálpontosan, hanem kisebb eltérésekkel adták meg. (Az általam föntebb megadott szám fiktív, most nem tudom fellapozni ezeket a régi könyveket, de itt nincs is szükség erre.) A harmadik vagy a negyedik kuruc tárgyú könyvnek e fejezetéhez érve diadalittasan állapítottam meg, hogy a szerző felületes, gondatlan, sarlatán – hiszen én már korábban megismertem a „pontos” létszámot. Miért nem nézett utána jobban?! Magyarán, az első megszerzett ismeret vált számomra megkérdőjelezhetetlenné: a korábban olvasott szerző bizonyára jól, jobban tudja. Föl sem merülhetett bennem akkor még, hogy a regényírók nem a történelemben való jártassággal, nem a pontos adatokkal fejükben születnek, hanem a szakirodalom és a források tanulmányozása, például Rákóczi emlékiratainak olvasása után ülnek neki munkájuknak, adataikat azokból veszik, csak nem betű szerint s nem egyformán építik be őket a műbe.
Ezekből a gyerek- és ifjúkorban olvasott történelmi, különösen a függetlenségi harcainkat feldolgozó regényekből az ember számos téves adatot, hivatkozást merít és visz tovább, s ezek összeépülnek az új ismeretekkel. Korosztályom történelmi tudatában –nem előzménytelenül: lehet, hogy ez több nemzedéken át öröklődött – így vált fontos elemmé a bűnbakképzés. Eszerint Károlyi Sándor és Görgei Artúr „árulása” nélkül azokat a zászlókat diadalra lehetett volna vinni.
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy magát a történelmet nem ugyanúgy „csinálják” – vagy (gyakran) nem ugyanúgy „csinálódik” –, mint egy jó vagy – inkább – rossz regény, sőt! Kemény Zsigmond a nemzeti önszemlélet, magatartás, „attitűd” számos problémáját bíráló, épp ezért sokat támadott 1850-es röpiratában, a Forradalom utánban (nem tudom, nem volt-e ennek szerepe abban, hogy utóbb azok, akik az ő politikai álláspontját nem helyeslik, árukapcsolással elterjesztették róla, hogy a regényei is olvashatatlanok) többször visszatér az előítélet történelmet befolyásoló – történelemalakító – szerepére. Az 1848 márciusához vezető útról írja: „Az apró önzések egyesülének az előítéletekkel, az előítéletek a nemzet homályos előérzeteivel”. Később szinte mellékesnek álcázva ezt jegyzi meg: „a históriai emlék erős cement, és sokáig összetartja az egybe nem illő részeket is, míg lehet, az óvatosság indokainál, s ha ez a támasz már lehullott, a szív előítéleteinél fogva”. Kossuth Lajos szónoki képességeiről többek között ezeket írta: „Beszédei, melyek félig készültek, félig rögtönzöttek valának, soha az unalmasságig hosszak, vagy a figyelem fárasztásaig tartalmasok nem voltak. Ezért is kellett hatniok. S hatottak, mert bennök emelkedettség és csillám vala, mélység és sötétség nélkül; bennök, gyakran egy fölkiáltásban vagy egy mellékeszmében a szenvedélyeknek egész fergetege tört ki. Kossuth beszédei a többi magyar tekintélyek beszédeinél sokkal inkább tetszettek, mert rajta kívül senki magát úgy nem mívelte ki, hogy a tömeg minden előítéleteit és előszereteteit a polgárisodásba átvigye”. Zárójelben: sokan éppen Kemény Kossuth-képét tekintik előítéletesnek. Teljesen tárgyilagos a véres dráma után valóban nem lehetett. De ami azt illeti, a bűnbakképzést a volt kormányzó kezdte meg a nevezetes Viddini levélben.
Visszatérve a történelmi regények lehetséges olvasatára: számtalanszor megtapasztaltam (régente magamon is), hogy e művek ideológiai vonatkozásait sokan úgy fogadják be, mint bizonyított dolgokat, az úgynevezett „történelmi igazság”-ot. Azt hiszem, az irodalomelméletnek az a vonulata, amely azt feltételezi, hogy az olvasó a fikciót annak veszi, ami – némileg álszent. Az olvasó ugyanis többnyire elhiszi, amit olvas – vagy ha nem hiszi, az sokszor nem a szépirodalom sajátszerűségének felfogásából származik, hanem abból, hogy az ütközik részben szintén a szépirodalomból (de nem csak onnan) vett előzetes tudásával.
Azokban a rendszerekben, amelyekben a tudományt az ideológia alá rendelik, ez persze még erősebb torzulásokat okoz. Tartok tőle, ezt Nyugat-Európában nem pontosan így tudják. Azt hiszem, Magyarországon ma az 1948-ban megszilárduló diktatúra emlékezetpolitikájáról az a kép él, hogy tiltotta a nemzeti függetlenségi hagyomány ápolását. Az igazság sokkal brutálisabb ennél: a marxista történetírás a szabadságharcok forradalminak minősíthető, radikális áramlatait „haladó” hagyománynak tekintette, besorolta őket a kommunista világmegváltás még sikertelen, de ünneplendő előzményei közé, s a történelem tudorait e világszemlélet kiszolgálóivá igyekezett nyomorítani.
Gyakran ezt a torzképet éltetjük tovább akkor is, ha az ideológiát, amelyből született, elítéljük. Az általunk megvetett diktatúra tézisei tudtunkon kívül alakíthatják a szemléletünket.
Itt újabb zárójelet kell nyitnom. Sokszor megtapasztaltam már, hogy az ember könnyen elhiszi azt, amit el akar hinni, ami egybevág a világról alkotott elképzeléseivel és elveivel. Azonban tudok olyan ellenpéldát is, ami szintén nem szolgálja a hitelesebb kép kialakítását. 1945 után Magyarországon évtizedeken át kultuszt szőttek a szovjet hadsereg azon hadiköveteinek halála köré, akik 1944. december 29-én Budapest német parancsnokához vitték az ultimátumot, hogy adja föl a várost. A hivatalos álláspont szerint a németek e fehér zászlóval érkező parlamentereket a hadijogot fölrúgva gépfegyvertűzzel fogadták, agyonlőtték. Sokan emlékeznek a két monumentálisnak szánt szoborra, amelyek e kapitányokról készültek: a magyar származású Steinmetz Miklósé Vecsés határában állt, Ilja Osztapenkóé a Budaörsről a városba vezető és az M1–M7-es utak találkozásánál. Egyikük holttestét festmény is ábrázolja, történetük szerepelt a Magyar Televízióban sűrűn vetített filmben, a Karinthy Ferenc regényéből készült Budapesti tavaszban. Nyilván az általános iskolai tankönyvben is volt róluk szó – az bizonyos, hogy tízévesen már mindannyian ismertük a történetüket.
Úgy emlékszem, én Gosztonyi Péter nyolcvanas évek elején megjelent s Nyugatról Magyarországra csempészett könyvéből tudtam meg, hogy a parlamentereket nem gyilkolták meg. Steinmetz autója aknára futott, Osztapenko már alakulatához visszatérőben (orosz) gépfegyvertűzbe került. Rögtön elújságoltam ezt egyik született reakciós barátomnak. Ő hitetlenkedve csóválta fejét: parlamenterek meggyilkolása azoknál is kivágta a biztosítékot, akik egyébként a szovjet hadsereget nem tekintették felszabadítónak. S amit Gosztonyi állított, más ismeretek birtokában hihetetlennek tűnt föl.
Hasonló kérdésekben folytatott vitákkal kapcsolatban tapasztalataim alapján két kínos megjegyzésem, észrevételem van:
– Nem fejeződnek be közös álláspont elfogadásával, legfeljebb az eltérőek nem konfrontálódnak. Béke pedig akkor lesz, amikor az adott probléma érdektelenné válik.
– Ha van vita, nem a tények számítanak benne. (Mert nem igaz, hogy csak narratívák vannak. Vannak faktumok is. Erről máshol, máskor.)
Szándékosan nem a politikai meg gyakran a sajtóközpontokban futószalagon gyártott hazugságok keletkezési mechanizmusa foglalkoztat most, bár amit mondok, ezekkel is összefüggésben áll. Hanem például az, hogy az ember gyakran direkt akarja elhinni a hamis adatokat. Húszegynéhány évvel ezelőtt Magyarországon az országgyűlési választások előtti napon, úgy emlékszem, kampánycsendben az egyik párt (korábbi) minisztere dobott be a köztudatba egy az akkori kormányt diszkvalifikáló blöfföt. Gondolom, ilyesmi mindenütt előfordul. Nem tudható, volt-e ennek hatása a választás kimenetelére, s ez most nem is érdekes, ám az igen, hogy az emberek a legképtelenebb állításoknak is fölülnek, ha az kedvenc pártjuktól származik, és az ellenfélén csattan az ostor. Akkoriban egyik tudós barátomnak kénytelen voltam megjegyezni, hogy kedvenc ideológusai Moszkvában hivatalosan, illetve áttételesen egyéb diktatúráktól, inkluzíve Goebbels doktortól tanulták a dezinformációt. Olyan őszintén tiltakozott, mintha élete első felét nem a most öntudatlan eufemizmussal államszocializmusnak nevezett diktatúrában élte volna le.
Lehetnek olyan mítoszok, amelyekre, úgy látszik, a közösségnek szüksége van. Mint a bűnbakokra a bukás után, amíg az „önösszeszedés” meg nem valósul – Görgei megértette ezt. Időben kellene leszámolni velük.
Október közelít, az 1849-es megtorlások évfordulója, a vértanúünnep. A magyarok nehezményezni szokták, hogy Nyugat-Európa nem segítette szabadságharcainkat; némi vigasz, hogy ha mást nem, a tiszteletet megadták. E féligazság így szerepel Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből. Palimpszeszt címűnagy versében:
Európa látta. És fejet hajtott. És aztán mást nem is tett: lehajtotta fejét.
Efféle rokonszenvek mögött azonban sokszor vagy inkább konkrét politikai érdekek állnak.
Vannak sokak vagy éppen mindenki által ismert, konkrét személyekhez kapcsolódó történelmi mondások, szállóigék, bon mot-k, amelyek akkor és úgy, ahogy idézik, sosem hangzottak el. Nem feltétlenül légből kapottak; lehetnek egy históriai helyzetet viszonylagos pontossággal jellemző absztrakciók is. Egy másik írásomban idéztem azt, amit Móricz Zsigmond regényalakja is elmesél (a Légy jó mindhaláligban) a császári pátens ellen a debreceni Kistemplomban 1860. január 11-én tartott tiltakozó gyűlésről, amelyet a kormánybiztos „őfelsége, a Császár nevében” betiltott, s amelyet Balogh Péter helyettes szuperintendens „őfelsége, az Isten nevében” mégis megnyitott. Balogh a neki tulajdonított híres mondatot ugyan nem ejtette ki a száján, de azt, ami utána történt a templomban, mégis ez tükrözi.
Az anekdota sokszor jelképeket közvetít. Mindaddig, míg egy kimagasló történész, Hermann Róbert nem idézte, azt gondoltam, a Palmerston lordtól, az 1848–1849-es angol külügyértől idézett híres mondat is – egyik változata: „Talán igazuk van [a magyaroknak], de végezzenek velük gyorsan” – efféle absztrahálás terméke, de ezek szerint mégis elhangzott. Palmerstont azonban közvéleményünk mégsem reálpolitikusnak (vagy más nézőpontból cinikusnak) tartotta, hanem humanistának, aki 1849-ben szót emelt a magyarokat sújtó megtorlások ellen. Ezt is alá lehet persze okmányokkal támasztani. Egyik legfontosabb s egykor legtöbbet használt lexikonunk, a Pallas például ezt írja róla: „a szokott lendülettel és harci kedvvel vezette Anglia külügyét és nagy érdemeket szerzett azon európai népek körül, akik a reakció igája alatt görnyedtek és 1848–49-ben láncaikat lerázni iparkodtak. Pártfogásába vette nevezetesen a nápolyi, a szárd, sziciliai és a magyar felkelőket és a magyar szabadságharc leveretése után hathatósan támogatta a Törökország földjére menekült honvédeket Ausztria és Oroszország üldözése ellen.”
A két világháború közötti korszak nagy, 1948 után meghurcolt, Rákosi Mátyás bukása után csak részben rehabilitált (s pár év múlva elhunyt) történésze, Hajnal István 1957-ben fontos munkát jelentetett meg az 1848-as magyar külpolitikáról (A Batthyány-kormány külpolitikája). Batthyány 1848 tavaszán, bár nem akarta az országot elszakítani Ausztriától, tartva attól, hogy a Birodalom osztrák fele, az „örökös tartományok” nem fognak csatlakozni a tervezett (majd meghiúsult) német egységhez, hanem a napirenden lévő alaptörvény-adományozások folytán elsöprő szláv többségű – pánszláv, a cárizmus elveit és gyakorlatát utóbb a térségbe átplántáló – nagyhatalommá alakulnak át, amelyben magyar érdekeket érvényesíteni nem lehet, igyekezett szövetségeseket találni. Az egyik első lépése az Angliával való kapcsolatok kiépítésének kísérlete volt. Kezdetnek egy angol konzulátus fölállítását tervezte Pesten. Joseph Andrew Blackwell, a magyarok iránt nagy rokonszenvet tápláló s a magyar politikusokkal szoros kapcsolatot tartó angol ügynök ezt lelkesen támogatta, s ennek érdekében gyakran küldött jelentéseket Ponsonby bécsi brit nagykövetnek, majd annak rosszindulatát megtapasztalva – nem tudom, nem a szigorú szolgálati út megkerülésével-e – Palmerstonnak is. Csakhogy a nagykövet tudatosan a jól fölfogott angol érdekekkel ellentétes és a magyar kormány szándékait eltorzító jelentéseket továbbított Londonba, a külügyminiszter pedig, akinek a Birodalomtól elszakadni szándékozó olasz tartományok szabadsága volt fontos, minthogy ez szolgálta állama kereskedelmi érdekeit, mondjuk úgy, rosszindulatú közömbösséggel, gyakorlatilag elutasította a magyar ajánlatot. Ha nem ezt teszi, abból hazája számára is származhattak volna előnyök, nem beszélve arról, hogy az együttműködés olyan európai külpolitikai rendszer kialakításának első fontos lépése lehetett volna (ne felejtsük el: 1848 tavaszán-nyarán a kontinensen minden bizonytalan), ami szükségtelenné tette volna a magyarok vérbe fojtását. Palmerston későn jött rá, hogy álláspontjából belső feszültségek (is) származhatnak. „A magyar győzelmek szenzációja viharosan fellázította az angol közvéleményt, és ebből Palmerston sem akart kimaradni” – írja az angol forrásokra és szakirodalomra is támaszkodó Hajnal a monográfiájában. A külügyminiszter aztán igyekezett politikai hasznot húzni a kivégzések miatt Európa-szerte föltámadó osztrák-, illetve Habsburg-ellenes hangulatból. „Késhegyre menő írásos harcba bocsátkozott Ausztria sátáni vezetőjével, Schwarzenberggel. […] Most Palmerston egyre küldözgette felháborodott felszólalásait Bécsbe a kivégzések, brutalitások ellen, holott […] előtte voltak az angol kolóniákról szóló helyzetjelentések, ezeroldalas beszámolók olyan embertelenségekről, »amelyekre Radetzky szíve is megreszketett volna és Schwarzenberg arca is könnyben ázott volna«.”
Mint a sportban: sírni csak a győztesnek szabad.
Filep Tamás Gusztáv
Rögzült félismeretek, velünk élő tévhitek
Alighanem axiómaszerűen elfogadott tény, hogy a gyermekkor legizgatóbb foglalatosságainak egyike a felnőttek világának megismerése, titkaik kifürkészése, melybe óhatatlanul beletartozik a saját környezet és közösség rejtelmeinek a megismerése is. E rejtelmek számtalan esetben a múltba vezetnek, amely múlt elsődlegesen történetek révén tárul fel. A hallott, mesélt, továbbított történetek nem egyszerűen saját identitásunk (egyéni, családi, közösségi, nemzeti stb.) fokozatainak a kialakításában, megszilárdításában segítenek, hanem a világban való benne létünk, eligazodásunk, szocializációnk legfőbb útjelzői is. Egyik (irodalomesztétikai) egyetemi stúdiumom bevezető előadásán, afféle vitaindítóként gyakorta szorgalmazom megfontolásra Szerdahelyi István mondatait:
A közvetlen környezetünkön túli valóságról szerzett legelső, világnézetünket mélyen formáló ismeretanyagból, a felnőttektől hallott mesékből úgy tudjuk, hogy az állatok, növények, szelek és csillagok emberként viselkednek. S ha ezt a hitet később a – szintén a felnőttektől kapott – okos magyarázatok ki is verik fejünkből, azért fogékonyak maradunk a természet antropomorf értelmezései iránt. Nem okoz gondot számunkra, hogy átvegyük az – újabb ellentmondásként – ugyancsak a felnőttek által belénk nevelt esztétikai értékrendet, amely azt írja elő, hogy jóllehet az állat és a szél nem ember, de a párduc szép, a víziló rút és a vihar fenséges, vagyis ezeket esztétikai szemszögből mégis emberszerű mértékekkel kell megítélnünk.
Kétségtelen, hogy esztétikai ítéleteink alapja legtöbb esetben a társadalmi közmegegyezés, a konvenció – és persze az otthoni neveltetés. Nemcsak abban számít ez utóbbi kardinálisnak, hogy mi szép, jó, netán hasznos, hanem abban is, hogy mi igaz, valós és hiteles, s mi nem. A szülők és felnőttek szerepe itt óhatatlanul kiemelt, de az iskolai oktatás mellett (főként a gyermekkor évei végén, a kamaszkorban) ez számtalan esetben ötvöződik, problémássá válik. Otthonról hozott családi, netán szűkebb-tágabb baráti környezettől hallott történetek, olvasmányok, filmek, saját maga által felfedezett dolgok szétszálazhatatlanul kavarognak egy kamaszban. A mód azonban, ahogyan a világot megismeri, többnyire mindig történetekre épül. Ezek révén sajátítjuk el környező világunkról és abban önmagunkról a legfőbb ismereteket, fogalmazzuk újra és újra hitvilágunk kérdéseit, ismerjük fel a transzcendenst, illetve képezünk olyan – múltba is nyúló – narratívákat, amelyek segítségével helyi és egyetemes emberi szinten is stabilnak tudhatjuk (legalább egy ideig) kulturális emlékezetünk identitáskonstrukcióit. A mára igen problematikus műfaji besorolású „történelmi regények” szerepköre is ekkor, ezekben az években válik lényegessé. (Amit manapság már döntően filmek, videók, világhálós tartalmak is kiegészítenek). A történelmi(nek mondható) regények, históriák, mondák nemzeti és helyi szinten is ötvözik a fiktív és a valós elemeket, zárt, teljes világot építenek a múlt egyes eseményeiből, de ezek ritkán hivatottak történelmi „éppígylétük”ábrázolására. Vagyis jó esetben is valóság, tények és fikció minőségi keveredését adják.
Egy fiatal persze ritkán tud magabiztosan disztingválni valós és hamis történelmi ismeretek között, akkor is, ha felnőttkora tájékára épp ez lenne a társadalmilag eszközölt tanulási folyamat egyik legfontosabb kitűzött célja: korábbi ismeretei bővítése, azok folyamatos kitétele ellenőrzési mechanizmusoknak, összevetése és elemzése tehát, s ezek következtében a korábbiak fölülírása, újabb ismeretelsajátítási és feldolgozási fázisok kezdeményezése. Anélkül, hogy különösebb pedagógiai mélységekbe vagy örvényekbe hajóznánk, e ponton egy nagyobb zárójelet is szükséges nyitnunk.
A gyermekkor spontaneitása, kreativitása és kiszámíthatatlansága fokozatosan rutinokból felépülő létnek adja át a helyét, amit már Kosztolányi is elpanaszolt. Ez az oktatási folyamatokban is megmutatkozik, ahol értelemszerűen nem lehet mindent ma sem „élményszerűvé” változtatni, ha tetszik, a kisgyermeki rácsodálkozás szintjeire visszaszínesíteni. A tudományos megismerésnek (mint minden más megismerésnek, tanulási formának) ugyanis az átfogó ismeretszerzés a célja. A gyermeki vagy fiatalkori felfedezés spontaneitásával szemben ez jó esetben tudatosan, szervezetten és szisztematikus módon valósul meg. Mondhatni, a megismerő tevékenység az egyén felnőttkorára (sokszor szakmai képzése, képzettsége függvényében) az elméletek és a rendelkezésre álló bizonyítékok összevetését igényli, amit a szakirodalom leginkább elmélet-bizonyíték koordinációnak nevez. Ehhez azonban szükséges belátnunk, hogya meglévő (korábban megszerzett) tudásunk sok esetben hiányos, esetleg téves, így új bizonyítékok keresésére vanszükség. Ha az új bizonyítékok összhangban vannak a korábbi elképzeléseinkkel,akkor nem teszünk szert új megértésre, viszont megerősödik a vizsgált elmélet érvényességének a valószínűsége, tudásunk elmélyül. Ellentmondó bizonyítékok esetén azonban megkérdőjeleződnek az elképzeléseink, kikezdhetőkké válnak elméleteink, ami mentális diszkomfortérzettel vagy kognitív konfliktussal is járhat, amit mindenképp szeretnénk feloldani. Ennek egyik módja az ellentmondó bizonyítékok torzítása vagy figyelmen kívül hagyása, az árnyaló tényezők hárítása. Ez nem is csak fiatal(abb) korban gyakori, hiszen látszólag egyszerű megoldást kínál: elkerülhetők vele a tévedés belátásából fakadó negatív érzések. Ragaszkodunk inkább balítéleteinkhez, rosszul rögzült félismereteinkhez. Mindazonáltal tény, hogy ezek rámutat(hat)nak arra, hogy valamikor, valahol felületes ismeretet sajátítottunk el, amit érdemes (lenne) kiegészíteni újabbakkal.
Csakhogy a nem tudományos énünk összetett okokból ragaszkodhat az első elképzeléseinkhez (is), mint a gyermekkor féltve őrzött, bensőséges emlékeihez, akár tudat alatt is. A könnyű referencialitást, vagyis minden megtörtént életesemény fölelevenítését műveiben látványosan kerülő Bodor Ádám is azt nyilatkozta interjúkötetében, hogy: „a gyermekkor színei, hangjai, illatai, kísérő zöngéi, az eszmélés egész gyönyörűséges tárháza igenis beleköltözik a művekbe, mivelhogy kitörölhetetlenül él az emlékezés legmeghittebb rejtekeiben, hiszen mai fogékonyságaink mind-mind a gyermekkor élményvilágában gyökereznek.” Ebbe az egykori élményvilágba tartoznak a már említett, kamaszkorban olvasott regények is. Mert valóban történetek révén sajátítjuk el a világról szóló ismereteinket, találunk egyes szereplőkben mintákat, azonosulási lehetőségeket, sőt az ezekben leírtakat – ha csak absztraháltan is – valóságként kezeljük. Olvasmánylistáinkon a mesék világa, majd a kalandregények/lányregények után a múlt rejtelmeibe kalauzoló mozgalmas (tan)történetek következnek. Ezek ráadásul Európa-szerte generációkat és azok történelmi tudatát határozták meg az utóbbi két évszázadban. Walter Scott (még névtelenül publikált) 1814-es Waverleyje egy sor történelmi tárgyú regényt indított útjára, hiszen az európai klasszicizmus és főként a romantika kedvezett az önállósuló műfajnak: a történelmi regények saját jelenüket szinte kivétel nélkül megelőző korok gondolat- és érzésvilágához viszonyították, s azt úgy ábrázolták, hogy hőseik sorsában a népélet, majd a nemzet nagy hőstettei, sorskérdései is tükröződjenek.
Újabb problémakört jelent, hogy míg a természettudományos gondolkodás fejlesztése fontos célként jelenik meg ma is a tantervekben, a társadalomtudományi ismereteink sok esetben esetlegesnek vagy szubjektív megítélés alá esőnek tűnnek. A két, valójában szétválaszthatatlan területre sokáig komoly hatást gyakoroltak olyan szerzők munkái, mint Jean Piaget kognitív fejlődésre vagy fejlődéslélektanra vonatkozó elméletei. (Eszerint a természettudományos gondolkodás alapjai serdülőkorban, a formális műveleti szakaszba lépve sajátíthatók el. Az újabb kutatások már cáfolják ezt, s egy részük azt állítja, már az óvodáskorú gyermekek is rendelkeznek a természettudományos gondolkodás bizonyos összetevőivel). Mindeközben azt tapasztaljuk, hogy mennyi tényismeretre vonatkozó hiányossággal rendelkeznek a középiskolások és az egyetemisták is. Ha rá szeretnénk jönni, hol siklik ki a folyamat (mind a természettudományos, mind a humántudományos ismeretelsajátítás terén), érdemes visszatérni időről időre az alapvető kérdésekhez. Ahhoz például, hogy a gondolatok az elme alkotásai, ennélfogva a fizikai valóságtól külön léteznek, s ezek lehetnek hiányosak vagy akár tévesek is. Az ún. tudatelmélet részeként ez a képesség már négy-öt éves kor táján is kialakulhat, s ennek segítségével belátható, hogy ugyanarról a dologról többféle vélekedés is alkotható. Az életkor előrehaladtával felmerülhet tehát az igény arra, hogy az alternatív elképzelések közül kiderítsük, melyik a helytálló. Minél több ismerettel rendelkezik ugyanis valaki egy témáról, annál hatékonyabban tudja majd megítélni a régi és az új információk relevanciáját.
Bár lehetne, most nem nyitok újabb zárójelet ezen „információk” felnőttkori, tudatos, érdekvezérelt (hatalmi, ideológiai vagy piaci stb.) torzítási gyakorlatairól. A 20. században számtalanszor előfordult (autoriter politikai konstrukciók és propagandájuk, vallási megfontolások vagy gazdasági érdekszférák és médiamanipulációik miatt), hogy egy-egy esemény megítélését befolyásolták, más színben tálalták, másként közvetítették, interpretálták és kívánták továbbhagyományozni, mint ahogyan az megtörtént. Ez sajnos evidencia. Fontosabbnak érzem témánk felől azt az aspektust hangsúlyozni most, ami kevéssé nyilvánvaló. Hogy tudásunk, világról alkotott képünk, benne történeti ismereteink is (és így téves vagy félismereteink is) – a természettudományos elméletektől eltérően – nemcsak bizonyítékokon alapulnak, melyek segítségével elképzeléseink könnyen megerősíthetők vagy cáfolhatók, hanem egy sor egyéb kritérium is közrejátszik tényként való elfogadásukban. Alapvetően ilyen a pszichológiai aspektus vagy az érzelmi hatvány. Amikor eleve nem is a „valóság” érdekel, hanem az, amit szüleink, nagyszüleink annak akartak hinni, látni és velem is láttatni. Ami segített nekik egykoron túlélni, tovább lépni vagy csak okosan boldogulni, akkor is, ha mi, felnőttkorban már nem egészen ezt tapasztaltuk, nem is ezt tanultuk, de aminek (ha jobban belegondolunk, épp ezért is) racionálisan belátható, kézzelfogható történeti okai vannak. Hogy Erdély mindenkoron magyar föld volt, hogy a Magyar Királyság határait több tenger mosta, hogy Zrínyit nem vadkan ölte meg, hanem összeesküvés áldozata lett, hogy egy sor történelmi igazságtalanság esett meg velünk – és azokban nem sok saját szerepünk, felelősségünk volt. Görgei így lett „árulóvá”, Mohácsról is azt gondoljuk, amit, mert az egyszerű magyarázatok általában fölszabadítják a kognitív disszonanciák terheit. A 20. században jellemzően már nem (csak) belső, sokkalta inkább külső ellenfelekre, árulásokra hárítottuk a történelmi felelősséget. Volt persze, amikor jogosan. A tévhitek maguk viszont épp azért tévhitek, mert a tények feltárása helyett a kollektív meggyőződés dolgozik bennük: érvek helyett csoportos meggyőződések működtetik. A történelmi források ilyenkor rendszerint nem kerülnek elő vagy eleve feltáratlanok, az eseményeknek azonban jellemzően van történelmi valóságmagjuk, a képzetek és félismeretek így könnyűszerrel befészkelhetik magukat a köztudatba.
Annak idején a Széchényi Könyvtárban magam is segítettem azt a 46 részes ismeretterjesztő filmsorozatot, amelyet az ismert tévés műsorvezető, Nagy György álmodott meg a köztévében, s ami Magyarország történelmét (alcíme szerint is Történelmi tények, tévhitek és legendák hármasában) igyekezett bemutatni. Ma már tudjuk – például Ablonczy Balázs remek könyveiből –, hogy milyen szívósak a Trianon-legendák, köztük az például, hogy Mária, a román királyné számos vezető politikusnál kijárta, sőt „kihálta” a számunkra elfogadhatatlan diktátumot, vagy az, hogy a francia miniszterelnök Clemenceau magyarok iránti ellenszenvét az táplálta volna, hogy magyar származású menye volt, aki megcsalta a fiát, utóbb el is váltak. Ha valami sérti az erkölcsi világképünket, igazságtalannak érezzük a megtörtént eseményeket.
Tormay Cecile Bujdosó könyvét nagyon sokan történeti forrásként fogadják el. Egy naplóból természetesen tudható, hogy annak szerzője 1919. április 13-án mit csinált, hol s miért „bujdosott”, de azt, hogy a Szovjet házban Budapesten Kun Béla mit csinált, s miért mondta, hogy föl kell akasztani minden reakcióst, azt az írónő legfeljebb vizionálhatta, vagy utólag konstruálta bele fiktív művébe.
A hibás ismeretek, érvek szívóssága látványosan fennmarad történelmi vitahelyzeteken kívül is, vagyis ezek érvényesek jobb szándékú, nem politikai legendáriumokra is, mint amilyenek az irodalmi tévhitek. Tudjuk, hogy Petőfi a Nemzeti dalt nem szavalta el 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Elszavalta másutt és máskor ott is talán, de 15-én bizonyosan nem. A nemzeti emlékezet bearanyozta helyszín és a költő-forradalmár kultusza ugyanakkor máig szétválaszthatatlan. Széchenyi ugyan soha nem találkozott Petőfivel, de Széchenyi (már tébolya közelében) azt írta: „Petőfi az én fiam” – s a színvonaltalanabb Petőfi-irodalom több életrajzi szólama ezt az állítást szó szerint értette, készpénznek vette, legalábbis elképzelhetőnek gondolta. Diákjaimnak ma is el kell mondanom, hogy Arany és Petőfi között alig hat esztendő volt csupán a korkülönbség, s az irodalmi életben kettejük közül Petőfi volt a járatosabb, rutinosabb: úgy látszik, a gimnáziumok többségében még mindig az „idős, megfontolt Arany” és a „fiatal, lánglelkű Petőfi” képe hagyományozódik tovább.
Madách ismert remekművéből számtalanszor idézik az ismert sorokat („Be van fejezve a nagy mű, igen. / A mű forog, az alkotó pihen. / Évmilliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujitni kell.”) de aligha tudják, hogy ezek javarészt Arany János betoldásai, javításai, aki a szöveget átírta, mondván, az eredeti sorok (többek közt az Úr megszólalásaiban az olyan szófordulatok, mint az „azt hiszem”) egyszerűen blaszfémikusan hatottak volna.
Azt magam is sokáig rosszul tudtam, hogy a Kossuthtól származtatott jelmondat (mely a magyar ifjakat tengerészi pályára buzdító felhívásként vált ismertté) eredetileg „Tengerhez magyar, el a tengerhez!” formában hangzott el, s nem a mindmáig hangoztatott és tévesen idézett „Tengerre magyar!” változata a hiteles.
Hogy helyi legendákról, felületes „tényekről” is szót ejtsek: Krúdy Gyula a 19. század végi Nagyváradra érkezéséről szólva Nagy Endre az Egy város regényében azt a „Pece-parti Párizst” emlegeti, ahol a szerkesztőségekben Adyt is ismerik, ami nyilvánvalóan történetietlen és téves. Krúdy és Ady sohasem éltek egy időben Nagyváradon. Mindmáig több helyütt olvasom azt is, hogy Ady Endre, Biró Lajos és Nagy Endre triumvirátusa milyen meghatározó volt az új század első éveiben a város publicisztikai és irodalmi életére. A valóságban ők hárman alig másfél hónapig tartózkodtak csak együtt Nagyváradon: Ady 1899 decemberében érkezett, Biró 1900 tavaszán (ők ketten együtt albérletet is kivettek), de Nagy már sok éve a városban dolgozott, ott végezte tanulmányait a jogakadémia hallgatójaként, viszont épp a fiatalabbak érkezésekor, az új évszázad legelső hónapjaiban költözött el Váradról.
A városi legendáriumok persze nem a cizellált történeti ismereteikről híresek, s ezeket sajnálatosan bölcsészpalánták és fiatal kutatók is olykor készpénznek veszik. Ugyanígy lehetne emlegetni Ady helyi „kalandjait” ecsetelő írások pontatlanságait, vagy azt, hogy A fekete zongora ősképét – bár szép a keretezés, s elvben lehetséges lenne, még Dutka szép visszaemlékezésébe (A Holnap városába) is bekerült – nem egy váradi bordélyház vak zongoristája ihlette. A híres vers nem is ott született, hanem már Pesten, s persze sokkal univerzálisabb, mintsem ilyen konkrét, referenciális jegyekkel bírna.
Nem balítélet, csak egyszerű felületesség rejlik A Holnapos költőket mint modern „váradi” poétákat említő forrásokban. Az 1908-as hetesfogat költői döntő többségben fogadott fiak: közülük egyedül Dutka Ákos volt helyi születésű: Ady Endre Érmindszenten, Babits Mihály Szekszárdon, Balázs Béla Szegeden, Emőd Tamás Berekböszörményben, Juhász Gyula Szegeden, Miklós Jutka Berettyóújfaluban született. Természetesen ez nem zárja ki, hogy többüknek Várad jelentette a korabeli modern, lüktető nagyvárost.
A néphit persze ritkán törődik a tényekkel. Az egyik helyi legenda úgy tartja (én is ebben a képzetben nőttem föl!), hogy a nagyváradi püspöki palota 365 ablaka az év napjaira emlékeztet, az esztendő minden egyes napján más-más ablak nyitható ki: a valóságban a Patachich Ádám püspök megbízásából Franz Anton Hillebrandt által épített palotaépület ablakainak száma a 290-et sem éri el. Ugyanezt a tévhitet az említett Nagy Endre-könyv is megismétli. Dutka említett könyvében (ami alcíme szerint helyesen „legendás korrajz”) a grandiózus épülettel kapcsolatban azt az anekdotát is felemlegeti, miszerint az épülő palota méretei és az elhúzódó építkezések költségei magasabb fórumokon, a bécsi udvarban is megütközést keltettek, s ekkor az uralkodó Mária Terézia azt mondta volna: „Nagy ól ez egy disznónak, Excellenciás uram!” A szájhagyomány szerint Patachich válasza sem maradt el: „Ketten is elférünk benne, Felség!” – ami vagy így volt, vagy nem, de az emlékezet gyorsan összekötötte azzal a ténnyel, hogy a püspök áthelyezésre került, s végül csak egy éjszakát alhatott az 1776-ban elkészült palotaremekben.
A romantikus tévedésekhez képest egészen más a helyzet, amikor a történeti forrásokhoz való hozzáférés eleve korlátozott vagy hatalmilag tiltott. Például amikor egy kisebbségi közösség azzal szembesül, hogy történelmét, kultúráját, identitását tudatosan torzítják, fedik el vagy kísérlik meg átírni. Ez jellemzően autoriter, diktatórikus rezsimek sajátja. Az 1980-as évek legvégén egyik kedves gimnáziumi történelemtanárom (elég, ha Feri bácsit írok most, sokan ráismerhetnek) úgymond felmondta a román kommunista idők kötelezően tanítandó világtörténelmét s lediktálta (akkor már kötelezően románul) a leckét, aztán arra kért bennünket, csukjuk be a füzeteket. A hátralévő 10-15 percben viszont elmondta azt, ami valóban történt, amit valóban tanítani akart volna nekünk, amit úgy ítélt meg, fontos tudnunk. Nem volt kockázatmentes vállalkozás, mondanom sem kell, úgy tudom, hosszú éveken át más évfolyamokkal is így tett, s csodás módon mindenki megértette, hogy mi zajlik: felmérte a helyzetet s hallgatott is a dologról, közben hétről hétre ittuk a tanár úr szavait.
A szóbeli, pláne a tiltott, bújtatott, repressziós állapotokban történő közlések (utóbb) sokszorosan ellenőrzendő történelmi vagy kultúrtörténeti adathalmazt is jelentenek. Más kérdés, hogy a belénk nevelt ízlésítéletek és meggyőződések sokáig kikapcsolhatatlanoknak mutatkoznak még a szakmabeliekben is. Olykor akkor is, ha belátjuk ezek kezdetlegességét, töredékes vagy felszínes voltát. Egy irodalom- vagy társadalomtörténész esetében – aki Jan Assmann szép hasonlatával élve olyan, mint a töredékes adatokat egymás mellé helyező levéltáros, vagy az a régész, aki egymás fölött egyszerre látja és átlátja a különböző korok lerakódásait – is automatikusan működni kezdhet a „régi ismeret”, mely érzelmileg egykoron átszínezte primer élményét. A folyamatos ellenőrzés azonban jó esetben lehetővé teszi, hogy elfogultságainkon úrrá legyünk, s mint a bevezetőben idézett Szerdahelyi István írta: „az értelmileg belátott igazságok személyes meggyőződésünkké válva új érzelmeket támasztanak bennünk”.
Ma már a történeti elékezet hiteles megőrzésének számos tényezője, forrása, szintje és lehetősége van, s ezek között csak az egyik a tudományos igényű történetírás maga. Az ismeretek közvetítésében ennél nyilvánvalóan szélesebb hatóköre van az iskolai oktatásnak, egyes múzeumok, könyvtárak programjainak, kiállításainak, a hagyományos média és az online ismeretterjesztés különböző fórumainak, s a történelmi hagyományőrzés számos formájának is, ideértve a történelmi regényeket és azok színpadi, filmes változatait. Lényegében minden (formális és nem formális) közvetítő csatornát fel szokás itt sorolni, amelyek a kánoni „értelemgondozás” összetett eljárásait levezényelni hivatottak. Megmutatva azt is, mi téves/hamis bennük, s mi nem. E felsorolásból ugyanakkor legtöbbször látványosan kimarad az egyik legfontosabb kategória: az otthonról hozott tudás- és véleményanyag. Márpedig abban, mi igaz, s mi nem, mit fogadunk el annak, s mit nem, nagyon sokáig az „otthoni” évek számítanak. A mai X generáció (s az előttünk járók) számára ez még – a korszak történelmi sajátosságainál fogva is – evidencia.
A 20. századi nemzeti tragédiák és a különböző elnyomó rezsimek – épp a dolgok kimondhatatlansága, megvitatásának hiányos- vagy egyenesen tabu volta miatt – fokozták tehát a tényszerű feldolgozás és a tárgyszerű értékelés, a valós szembenézés vagy éppen a szembesítés esélyeit. Mindez ma egészen más okokból vet baljós árnyakat a közeljövőre, hiszen a statisztikák azt mutatják, számosan felnőttként, az iskolapad után már nem vesznek könyvet a kezükbe. A „többség” irodalmi vagy történelemi ködképei, pontatlan ismeretei így ritkán módosulnak, ritkán íródnak fölül s lesznek értelmileg belátott igazságok, hisz eleve csekély a racionális hátterük.
Az ezredforduló óta sokat hangoztatott „life-long learning” (az életen át tartó tanulás) még mindig nem vált kellő gyakorlattá, vagy ami rosszabb, helyette sok esetben a tendencia átcsapott a totális relativizálás szféráiba. Amikor a biztosnak vélt (korábbi, történeti) tudást is könnyűszerrel fölülírják a közösségi média oldalain vagy egyéb platformokon szembejövő hangzatos és harsány állítások, a szakmai szűrőkön át nem esett, teljesen kontrollálatlan megállapítások, valós ismeretanyag szerepében tetszelgő vélemények. Ne legyenek kétségeink: az álhírek, fake news-ok a múltat is kikezdik, átírják. Ilyenkor az egyének többsége – bár sejti ugyan, hogy az általa valamikor tanultakkal e „kapott” információk teljesen szembemennek, akár meredeken ellent is mondanak azoknak – divatból vagy egyszerű lustaságból nem olvas utána a közösségi platformokon kapott információknak: nem kezd alapszintű kutatásba sem, nem mélyül el a témában, nem végzi el az ellenőrzés elengedhetetlen, a tudományos igényességhez hozzátartozó lépéseit. Mára a középiskolások között is egyre jobban elharapóznak a különböző történelmi összeesküvés-elméletek, amelyek rohamosan terjednek a világhálón és a különböző videómegosztó (streaming) oldalakon. „Nem tudom megítélni, csak továbbítom” – olvasom számtalanszor a felületes és kártékony hírek/posztok alatt idősebb, nyugdíjas ismerőseim által is a kiírt, önfelmentő sorokat. De minek töltjük meg szeméttel egymás (és a magunk) virtuális postaládáját? Pláne azt, aminek digitális nyoma is maradhat, hiszen egy későbbi időpontban a keresőmotorok mennyiségi mutatói alapján ezek több „találatot” adhatnak majd ki, mint a valós, ellenőrzött, szűrt, validált tételek! Az pedig, hogy a mesterséges intelligencia milyen fokon lesz képes szűrni egy történelmi esemény megítéléséről szóló (valid és nem valid) véleményeket, az ma még nagyon is nyitott kérdés, ami viszont – túl a manipulált, érdekvezérelt tényezőkön – a kollektív felelősségünk kérdéskörét is felveti. Akkor már minden szempontból jobb lenne megmaradni a történelmi regényeknél…
Boka László
július 10, 2025|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Emlékezés és felejtés határán. Elhurcolt, lágerbe kényszerített, mártír írástudók a második világháború idején
Együtt az eresz alatt
Ha jól emlékszem, Bodor Ádám jegyezte meg egyszer bölcs iróniával: furcsa, légies érzés lehet, amikor egy ember rájön, hogy voltaképpen nem is létezik. Mit érezhetett vajon Tűz Tamás, a katolikus pap és költő, aki 1992-es elhunytáig még vagy másfél tucatnyi könyvet adott ki, amikor 1947-ben szovjet fogságból hazatérve föllapozta az ugyanabban az évben megjelent Magyar mártír írók antológiáját, s meglátta, hogy a második világháborúban meghalt írástudók között őt is elparentálták? Valószínűleg örült, hogy olvashatta. Az ott megidézett többi írástudónak akkor már nem voltak – legalábbis emberi – érzései. Úgy tudom, ő volt az egyetlen, akinek halálhíre hamisnak bizonyult. A könyvet Bóka László szerkesztette (nem tévesztendő össze Boka Lászlóval), Keresztury Dezső írta az előszavát, és Cserépfalvi Imre adta ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a második világháborúban meghalt írók, tudósok, sajtóemberek névsora ebben a kiadványban – a későbbi adatok ismeretében – még roppant hiányos, bár így is sokkoló lehetett. Sokukról alig tudok valamit. A kiadvány Tűz Tamáson kívül 71 írónak, közírónak, tudósnak állított emléket, róluk szóló rövid emlékezéssel, életrajzi vázlattal vagy legalább egy hevenyészett adatsorral, s legtöbbször egy-egy írásuk, írásrészletük közlésével. „Nagyon helyes – írta Kassák Lajos még ugyanabban az évben, hogy a könyv szerkesztői faji, vallási és pártszempontok figyelembevétele nélkül mindannyiokra ráirányították reflektorukat, hogy elénk idézzék őket, érintve fájdalmaikat és megmutatva belőlük azt az értéket, ami jellegzetessé, megbecsülésre érdemessé tette őket. Akik talán az életben nem is olyan nagyon érezték összetartozandóságukat, most mind együtt vannak az eresz alatt és jól összeférnek.”
Több mint két évtizeddel később, 1970-ben „S két szó között a hallgatás…” főcímmel kétkötetes könyv látott napvilágot a Magvető kiadónál, immár Keresztury és Sík Csaba szerkesztésében, részben az említett előzményre építve; ebben már 135 egykori, főleg a világháború éveiben meghalt, jórészt megölt alkotót idéztek meg a szerzők. Gondolom, ebbe már nem keveredhettek bele túlélők – aki a háború után nem jött vissza az ismét megkisebbedett Magyarországra vagy az onnan utóbb visszacsatolt területekre, nem kereste rokonait, nem üzent barátainak – aligha élte túl a háborút.
Az is bizonyos, hogy ebben a második kiadványban (mindkettőt sorvezetőként használom, adataimnak csak egy részét merítem belőlük) sem szerepel mindegyik áldozat, mártír vagy hős – Keresztury az előszóban még ötven ember nevét említi, akikről nem tudtak emlékcikket íratni, és semmilyen konkrét adatot nem találtak arról, hogy mikor, milyen körülmények között indultak el a minden élők útján. Kakukktojás is van mindkettőben: Zalka Máté minden bizonnyal az. Nem azért, mert az első világháborúban orosz fogságba esve utóbb szovjet katonaként lett fontos szerepe, hanem mert a spanyolországi polgárháborúban halt meg Lukács tábornok fedőnévvel – évekkel a második világháború előtt. Szerepeltetése, gondolom, a munkásmozgalmi hagyomány kötelező népszerűsítését szolgálta, esetleg ez volt a polgári örökség feltámasztási kísérletének engedélyezéséért fizetett adó. (Ezzel nem vonom kétségbe írói kvalitásait, de alátámasztani sem áll módomban azokat.)
A többiek közül nem mindenki a fronton vagy koncentrációs és fogolytáborokban halt meg; nem lett mindenki az önkény közvetlen áldozata, esetleg „csak” a háborús viszonyoké. Volt, akit bomba, repesz ölt meg, rászakadt a ház, kósza golyó találta el a főváros ostroma idején – miért ne említsem itt az utalt könyvekben nem szereplő Halmay Árpádot, a nagyváradi kötődésű „rajzoló riportert”? Volt aztán, aki föltehetően egészségügyi ellátás hiányában vagy alultápláltság miatt hunyt el, nyersebben fogalmazva éhen halt, ahogy azt a habitusra, világképre, írói nyelvezetre oly különböző két Dezsőről, Szabóról és Szomoryról mondják. (Előbbiről azt is lehetett olvasni, hogy „a szíve ölte meg”, illetve valószínűbb, hogy haláluk oka testi-lelki kimerültség volt, összes energiájukat felemésztették). Az érmihályfalvi születésű, a Nyugat első nemzedékéhez tartozó Nagy Zoltánnal például nem nyilasok végeztek, hanem egy rablógyilkos, hónapokkal a harcok után, 1945 nyarán. A kétkötetes kiadvány eufemisztikusan fogalmaz: „a háborús körülmények között félreértés folytán” lelőtték. A kötetnek ezenkívül is vannak olyan passzusai, amelyekből nem lehet kikövetkeztetni, mi is történt valójában azokkal, akiket megidéztek.
A többség természetesen a deportáltak, illetve a katonaként vagy munkaszolgálatosként a frontra vezényeltek közül került ki. Fölülreprezentáltak közöttük azok, akikre a tragikus „zsidótörvények” vonatkoztak – az idézőjel egyik magyarázata az, amit a konzervatív liberális politikus, Szüllő Géza jegyzett meg talán a másodiknak a vitájában, ti.: az nem biztos, hogy ez zsidótörvény, az azonban bizonyos, hogy nem keresztény törvény. Tapasztalataim szerint a zsidó származású mártír írók közül is csak néhánynak a neve él a nem szakmai körökben, köztudatban: Radnóti Miklósé, Szerb Antalé, talán Sárközi Györgyé, esetleg Halász Gáboré, az erdélyiek közül Salamon Ernőé. Ők mind munkaszolgálatosként vesztek oda Magyarországon vagy korábban az orosz fronton – Salamont olasz katonák lőtték le Ukrajnában, mert tífuszt kapott. Voltak olyanok is, akiket munkaszolgálatra hívtak be, de a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban teljesedett be a sorsuk, mint a legjelesebb prózaírók közül Pap Károlyé, vagy – már a láger felszabadulása után – Gelléri Andor Endréé. Még többen vannak azok, akiket 1944 tavaszán-nyarán gettókból deportáltak. Az erdélyiek közül Karácsony Benőt emlegetjük a leggyakrabban; hadd írjam az övé mellé kedves tanulmányíróm, esszéistám, Lakatos Imre nevét is, aki rendszerint kimarad az emlékezőlistákból.
Szerepel azonban a könyvek névsoraiban lágerbe hurcolt vagy itthon megölt politikai ellenálló is, s a könyvek sajátossága: a szerkesztők beloptak a korpuszba olyan gondolkodót is, aki a harcok befejeződése után megszerveződő új közhatalom áldozata lett, mint a demokrata filozófus, gróf Révay József, aki a német megszállás idején ellenálló körökkel állt kapcsolatban, s akit 1945 áprilisában, a „gyömrői gyilkosságok” során kommunista rendőrök lőttek tarkón. Voltak aztán, akiket a szovjetek öltek meg vagy hurcoltak lágereikbe. Brassai Viktorról, a keleti frontra került erdélyi költőről és versmondóról Kahána Mózes írt portrét az 1970-es kiadványba. Brassai kommunistának vallotta magát, származása miatt lett munkaszolgálatos (honvéd helyett), de szerepeltetése munkásmozgalmi szempontból is helyesnek minősülhetett. Halála körülményeit azonban nem volt célszerű firtatni. A hasonló sorsúak esetében ezt vagy nem is bolygatták, vagy körülírással meghamisították. Brassai munkaszolgálatos társaival együtt szovjet katonák áldozata lett – tehát olyan tekert-facsart mondatot kellett szerkeszteni róla, melyből az olvasó arra következtethetett, hogy haláláért azokat kell okolni, akiktől megszökött: „És nem igazi hőstett-e az az őrületnek tetsző cselekedet is, amelyért életével fizetett?” – tette föl az álkérdést Kahána, aki ráadásul a folytatásban azt sugallta, hogy Brassai szökött társaival azért kereste a partizánokat, mert velük együtt akart harcolni a „fenevadak” ellen.
A Partiumból még az 1920-as évek végén Magyarországra szökött, a Karácsony Sándor filozófus, pedagógus és Gulyás Pál költő (szintén be szokták sorolni a mártír írók közé, mert 1944. májusi halálát állítólag az okozta, hogy a határzár miatt nem jutott orvossághoz) fémjelezte debreceni körhöz tartozó, fametszőként és grafikusként híressé vált, népi költő, levéltáros és filozófiatörténész, az 1944-ben internált nagy könyvművész, Kner Imre barátja, Mata János is szerepel az említett kiadványban. Az ő halálának körülményei is el lettek ködösítve, noha a szerkesztők is úgy tudhatták (később halálának ez a verziója volt a legismertebb), hogy egy szovjet katona lőtte le. Esetében azonban az emlékkönyvbeli tohuvabohu nem tragikus, ugyanis ma már csak annyit tudunk, hogy a Mata halálával kapcsolatos mindegyik hír bizonytalan. (Volt olyan változat, amely szerint katonákat szállásoltak be hozzájuk; amikor továbbindultak, s tankjuk kifordult az utcára, a nehezen mozgó, sérült lábú Mata utánuk szólt a tornácról: „Ruszkik, ha kimentetek, csukjátok be a kaput!” A harcosok ebből ennyit értettek: „Ruszkik, kaput!” Rossz néven vették, egyikük visszafordult, s lőtt… Bizonyára nem így történt – fia is tagadta ezt –, de a sztori jellemző.)
Említettem, sok olyan író szerepel a listákban, akik lágerekben haltak meg; ezen nem csak a náci koncentrációs táborokba hurcoltakat kell értenünk, bár a legtöbben nyilván közülük kerültek ki. A fogságba esett katonákon és munkaszolgálatosokon kívül a szovjet hadsereg százezrével hurcolt civileket a birodalomba. Közülük a moldvai csángókról könyvet író történészről, néprajzkutatóról, tanárról, a bihardiószegi születésű Mikecs Lászlóról (Áprily Lajos vejéről, Jékely Zoltán sógoráról) Mikesi Sándor írt az 1970-es könyvbe. A szövegből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy nem hadifogolyként vitték el: „a kolozsvári gyakorlógimnázium tanáraként került fogságba”.
Az utóbbi évtizedekben sok adat jelent meg a Szovjetunióba deportált erdélyi, főleg a kolozsvári, tordai magyarokról. Bizonyára nem került be a közbeszédbe a Magyarországon magas kort megért, de a szellemi köröktől elszigetelten, magányosan dolgozó Lőrincz László (ő viszont sem Lőrinczi Lászlóval, sem Lőrincz L. Lászlóval nem tévesztendő össze!), az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh egykori segédszerkesztője. Ő is Kolozsváron maradt 1944 októberében, a magyar és német csapatoknak a városból való kivonulása után. Mikecscsel és Faragó Józseffel, a későbbi folkloristával beköltöztek a Néprajzi Intézetbe, hogy megkíséreljék megvédeni az esetleg rombolásra vagy rablásra kész bevonuló szovjet és román katonáktól. Onnan vitték el őket; Mikecs ott veszett (lásd erről Áprily Taganrog című megrendítő versét), Faragónak sikerült megszöknie, Lőrincz László pedig utóbb emlékezetes novellákat írt a lágeréletről, ötven évvel később aztán Szibériai priccseken című emlékezésében idézte föl a deportáció éveit. A „lényegtelen”, azaz nem a létfenntartással összefüggő dolgokat az emlékezet törölte, mondja ebben a mementóban, de fontosnak tartotta, hogy közzétegyen egy, néhány ott elhunyt nevét is tartalmazó, birtokába került listát, mert a rajta szereplők sorsáról a leszármazottak esetleg ötven év után sem tudnak semmi bizonyosat. S megnevezte még azokat, akiknek látta a holttestét. Akik tüdőgyulladást kaptak, vérhastól szenvedtek, vagy akiknek lefagyott valamely testrészük, azokat elkülönítették, kórházba vitték. Számtalan olyan erdélyi deportált maradt a többiekkel, akik aztán végelgyengülésben – ez nem betegség, írta, hanem visszafordíthatatlan állapot – haltak meg. Reggelente kivitték és sorban lefektették a barakkok elé az éjjel elhaltakat: köztük volt Járosi Andor, a fél évvel korábban a zsidók védelmében kiálló, embermentő evangélikus esperes, teológus, író, az Erdélyi Helikon tagja, Szentpéteri László, akit Lőrincz a kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgjaként említ, Végh József író-újságíró, Csutak Árpád egyetemi hallgató. Járosi már az egy hónapig tartó úton annyira legyengült, hogy két ember nyúlt a hóna alá, amikor a latrinára kellett mennie, s akkor is támogatták, amikor istentiszteletet tartott a körülötte lévőknek. Végh József, Ferenc József unitárius püspök unokája, több folyóirat, köztük Kemény János 1922-es, Előre című orgánumának munkatársa több könyvet is kiadott; Hogyan él ma az erdélyi magyar társadalom című 1942-ben megjelent riportkötete-szociográfiája átnézésére nekem ez a mostani cikk adott alkalmat, másoknak is ajánlom, akik a „kismagyar idők”-kel foglalkoznak. Szovjet lágerben halt meg a szintén civilként elhurcolt Makkai Ernő filozófiatörténész, Makkai Sándor unokaöccse (aki viszont apjával, a történetfilozófus Makkai Ernővel nem keverendő össze! Az apát viszont, bár az 1920-as években halt meg, az első világháború áldozatának tekintették – nyilván akkor rendült meg egészségi állapota.)
Én elsősorban nem az írástudók sorsát vizsgáltam a második világháború utolsó éveivel kapcsolatos korábbi dolgozataimban, hanem a politikai okokból letartóztatott és deportált személyekét. Köztük is voltak írók, tudósok, újságírók, a lágerkörutakról gyakran sajtóemberek számoltak be utóbb. A német birodalom, illetve a nemzetiszocializmus magyar ellenségeinek és potenciális ellenfeleinek letartóztatását a megszállók már 1944. március 19-én megkezdték. Ellenzéki, kisgazda, legitimista, liberális és szociáldemokrata, sőt kormánypárti politikusok, országgyűlési képviselők, az állami adminisztráció tagjai, arisztokraták, újságírók, gazdasági kulcspozícióban lévő szakemberek, szakszervezeti vezetők kerültek a Gestapo kezére – felekezeti különbség nélkül. Áprilisban már túllépte a háromezret a fogva tartottak (magyarok mellett legyelek, olaszok, délszlávok és más nemzetbeliek) száma; a Gestapo Fogházviseltek Köre becslése szerint a fővárosi Pestvidéki Törvényszéken tizenháromezer rab fordult meg. (Gestapo-kirendeltség több más városban is működött.) A nácik csak Mauthausenbe négy grófot deportáltak – Apponyi Györgyöt, Csekonics Ivánt, Sigray Antalt és Szapáry Antalt –, később a nyilasok Sopronkőhidán négy korábbi miniszterelnököt – Esterházy Móricot, Pattantyús-Ábrahám Dezsőt, Kállay Miklóst és Lakatos Gézát – tartottak fogságban, majd indítottak el sorstársaikkal együtt gyalogmenetben Németországba. Keresztény papok, egyházi emberek közül legalább másfél tucat került koncentrációs táborba – voltak köztük, akik (letartóztatásuk indoka vagy ürügye szerint) szlávok lévén nem a független Magyarországot tekintették eszményképüknek. Tény viszont, hogy a Szálasi-rezsim ezzel kapcsolatos magyarázatait nem lehet komolyan venni. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter az 1944. október közepétől november közepéig Németországba szállított tizenkétezer (főleg) politikai foglyot egységesen „bolsevistának” minősítette. Szerintük kommunista volt a bányász, az őrgróf, a délszláv partizán meg a katolikus, református vagy ortodox lelkész is…
A kérdésnek nagyváradi vonatkozásai is vannak. A Harmadik Birodalom területére már a zsidók összegyűjtése, a gettók felállítása előtt deportáltak Magyarországról politikaiakat. Néhány évvel ezelőtt éppen az Újvárad hasábjain bíráltam szigorúan a Szalárdon született, Nagyváradon élt Bárdos László Konrad Rulikowski (a köztudatban Kázmér vagy Kazimir) személyiségét történelmietlenül megidéző, A dzsidás kapitány című, több tízezer példányban és több kiadásban megjelent, lengyelre is lefordított regényét. Örülök, hogy most módom van méltatni másik epikai munkáját, az 1956-ban kiadott Melkun Menyhért utazását. Ez is ifjúsági műként jelent meg, de állítólag tévedésből – eszerint véletlenül sorolták be az Ifjúsági Kiadó kiadványai közé, azt hitték, útleírás, olvashatjuk Kozák Péter Bárdos László-pályaképében. Tény viszont, hogy korabeli recepciója azért méltatta, mert állítólag ez a regény volt a koncentrációs táborok életének első hiteles ifjúsági feldolgozása. Aztán elsüllyedt (most utánanézve látom, hogy 1990-ben hangjátékot rendeztek belőle – nem véletlen, hogy erre akkor nem figyeltem föl: abban az évben nem a németek be-, hanem a szovjetek kivonulása volt aktuális kérdés). A Melkun Menyhért utazása a feltehetően első magyarországi, még áprilisban Auschwitzba irányított szerelvény utasairól, politikai okokból lefogottakról szól, akikről eddig nem találtam értékelhető dokumentumot. A regény fiktív(nek álcázott vagy autofiktív) történetet mesél el, s bár nem minősül történeti forrásnak, nyilvánvalóan saját tapasztalatokon alapul. Utóbb volt, aki „önéletrajzi ihletésűnek” nevezte, maga az író azt állította, hogy a személynevek nem hitelesek – szereplőit nem is egy-egy élő személyről mintázta, hanem több ismerőse tulajdonságait elegyítette. Bárdos zsidó volt, legalábbis a törvények szerint annak minősült, családját később Auschwitzban ölték meg. Őt viszont politikaiként vitték el, nyilván otthonról, Nagyváradról, de a könyvben ügyelt arra, hogy a helyszín ne legyen azonosítható. A várost, ahol főhőse él, Váraljának hívják, Nagyváradra ismerhetnénk benne, ha nem nevezné egy ízben kisvárosnak (s nem említené meg más helyütt, mintha csak megtévesztésként Váradot is, mint másik települést). A regény igazi meglepetése, s erre a korszak kutatói tudomásom szerint még nem figyeltek föl: logikusan arra lehet következtetni belőle, hogy a Partiumban és Erdélyben már tízegynéhány nappal a német megszállást követően letartóztattak politikaiakat.
Köztudott, hogy a németek 1944. március 19-én csak a Tisza vonaláig hatoltak el, ott egy időre megálltak, így magam sem feltételeztem, hogy azon túl már két héttel később elkezdődtek a retorziók. Bárdos regénye szerint a helyi rendőrök április 5-én – budapesti német utasításra – már begyűjtötték a gyanúsakat, megbízhatatlanokat, akik aztán a helyi fogdából fölkerültek a fővárosi, Mosonyi utcai toloncházba, onnan pedig Auschwitzba, majd – akiket nem gázosítottak el – egy sziléziai táborba. Eszerint a Mosonyi utcában gyűjtötték ekkor a vidéki városokból Budapestre irányított lefogottakat: „Volt köztünk újvidéki szerb, szabadkai bunyevác, nyitrai tót, udvarhelyi székely, visói rutén. Még besztercei szász is egynéhány. Olyanok, akik józanságra intettek és nem voltak hajlandók belépni a volksbundisták közé.” A regény címszereplője azért kerül lágerbe, mert március 19-én a budapesti Astoria szállóban, a németek egyik fogolygyűjtő helyén szállt meg, s nem tudta azonnal igazolni magát. Szökési kísérlet miatt a műben végül akasztófán végzi.
Az írók, tudósok, szellemi emberek között tehát számosan voltak, akiket a német megszállók és a kollaboránsok politikai ellenségüknek vagy ellenállóknak tekintettek – többnyire joggal. Nagyvárad és Bihar megye főispánjáról, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkáráról, a lágerkörútja során Budapestről többek között Bécsen, Gdanskon át Innsbruck-Reichenauig hurcolt ifjabb Hlatky Endréről – október 15-én ő vitte le a Magyar Rádióba a kormányzónak a háborúból való kilépést és a fegyverszünetet bejelentő proklamációját – írt tanulmányom első változatát még a Várad folyóiratban tettem közzé egykor. Határeset az elit keresztény családból származó Sárkány Oszkáré, az egyik legjelentősebb magyar bohemistáé, akit (állítólag büntetésből) az egyik zsidó munkaszolgálatos század keretébe soroltak be karpaszományosként, s a menekülés napjaiban fellépett a német katonákkal szemben emberei (és a maga) védelmében. Úgy tudjuk, „vitapartnerei” puskatussal ütötték meg úgy, hogy belehalt. Kóródy Béla író-újságíró is munkaszolgálatosokat vezetett és védett a Don-kanyarnál, aztán itthon aktív tisztként vett részt az ellenállásban; csak a röpcédulázást tudták rábizonyítani 1944 végén, de kivégzéséhez ez is elegendő volt. A fönt említett könyvek az 1944 karácsonyán, Sopronkőhidán bitóra húzott Bajcsy-Zsilinszky Endrét is az írástudók között tartották számon.
A politikai okokból Németországba deportáltakból többnek flekktífusz, végelgyengülés okozta a halálát; valószínű, hogy a „muzulmánokat” – így nevezték azokat, akiknek megerősödésére (munkaképessé válására) már nem volt esély – közülük is megölték. Egyről tudjuk – Talpassy Tibor két cikke alapján – hogy politikai fogolyként koncentrációs táborba kerülve nem „hagyományos” lágerhalált halt. Puskás Lajosról, Ortega A tömegek lázadása első magyar fordítójáról és a Júlia szép leány című, népballadákra épített színdarab írójáról van szó. A deportációban gyárban dolgoztatták a birodalom anyagi erejének gyarapítására, s ő szabotázsra biztatta fogolytársait: szabályos eljárás után kivégezték.
Nem folytatom a névsort. A manipulálatlan emlékezetpolitikával is sok probléma van. Antinómiája, hogy néhány névvel kíván közösségi tragédiákat szimbolizálni, hogy e drámákat a közemlékezet megőrizze – így azonban százak neve hullik feledésbe. Most, nyolcvan év után még volna idő, hogy összeállítsuk a második világháború írástudó áldozatainak minél teljesebb listáját.
Filep Tamás Gusztáv
A hallgatás terhe és az emlékezés szükségessége. Nagyváradi sorsok
Mára viszonylag közismert tény, hogy egy közösségnek a kollektív emlékezete fokozatokban érik átfogó, kulturális emlékezetté. Ennek a teljes elméletét és tipológiáját kidolgozó Jan Assmann (többek közt Maurice Halbwachs tanaira támaszkodva) kétszer 40 évben határozta meg azt az intervallumot, amíg egy, többnyire történelmi fordulathoz is kötött, de a közösség életét mindenképp befolyásoló eseménysor a kommunikatív, közösségi emlékezetből kulturálissá simul. Halbwachs szerint az egyéni emlékeket mindig nagy mértékben befolyásolja a társadalom, amelyben élünk. Az általunk át nem élt eseményeket és dátumokat egyszerű számsorból vagy tényből a jelen társadalma teszi ugyanis emlékké. A kollektív emlékezet különbözik a hagyománytól, valahol a hagyomány és a nagybetűsnek mondott történelem között foglal helyet, de az átmenet minden esetben folyamatos, nehezen lehetne éles határt húzni e három közé. Pierre Nora ugyanakkor amellett érvelt, hogy az emlékezetnek helyei, tárgyai, szövegei vannak, amelyek koncentráltan tárolják a jelentést, a közös jelentéstartalmakat, és segítenek feleleveníteni – ezáltal valamelyest újraélni – valaminek a közösségi emlékét. Maga a kollektív emlékként elképzelt, rögzült hagyomány tehát per definitionem lehetetlenség: hagyományt fenntartani, megőrizni klasszikus értelemben nem lehet, csakis benne állni, vagyis újra és újra „eljátszani”, felidézni, előadni, elevenen tartani. Erre szolgálnak a ceremóniák és rítusok is, de a helyszínek és bizonyos tárgyi reminiszcenciák is. Azonban ez minden esetben olvasato(ka)t is jelent, új és újabb értelmezésrétege(ke)t. Assmann ezért fogalmazhatott úgy, hogy a kollektív emlékezet nemakkumulál, hanem mindig a jelenből kiindulva rekonstruál. Ez nem jelenthet akárhány, homlokegyenest eltérő értelemkonstrukciót, de azt bizonyosan, hogy egy közelmúltbeli esemény részben más színben elevenedhet meg évtizedes távlatból, a róla szóló narratívák bizonyos aspektusai fókuszba kerülhetnek, mások elhalványulnak, a jelenből aktualizálva és akár rekontextualizálva a történelmileg képlékeny, tehát nem teljesen körüljárt, nem konszenzuális eseménysorokat.
A kollektív emlékezet eleve többes számot takar, így nem egyetlen, egységes kollektív emlékezet létezik, hanem egy adott társadalmon belül is többféle az említett időintervallum alatt. Közös elemük, hogy a közelmúltra vonatkoznak, jellemző példája ennek a nemzedéki emlékezet, s mint említettem, körülbelül 80 évet fognak át, három-négy generációt tehát, de ezen belül is az első 40 év a fontosabb, ami fordulópontot jelöl, hiszen egy bizonyos eseményt felnőtt fejjel átélők, megtapasztalók ekkortól kezdenek el kihalni, ilyenkor üti fel a fejét az „oral history”. Ezt követően már csak fiaik és lányaik, tanítványaik tudják továbbadni a szüleik, tanáraik egyéni (és hiteles) történeteit, a mikrotörténetek jellemzően nem is maradnak fenn, vagy csak amennyiben írásos mű, felvétel stb. rögzíti azokat. A 80. év után nagyjából már csak tankönyvek és egyéb hivatalossá tett kánoni intézmények, művek és közgyűjtemények őrzik, ápolják ezen emlékeket. Innentől kezd el a kulturális, intézményesített emlékezet történelemmé csupaszodni. A kulturális emlékezetben a múlt tehát szimbolikus alakzatokká formálódik át, az már csak alapvető nyomokat őriz meg, amíg a második 40 év során időről időre más hangsúlyokkal is dekódolhatók eseménysorok. Narratíváik ezért is kitettek a különböző ideológiai erőtereknek, s éppen ez az, ami döntő különbséget jelöl szakszerű történettudomány és az aktuálpolitikai érdekektől is vezérelt emlékezetpolitika között. Ha valaki az 1989-es romániai forradalom – még alig 35 éves időintervallumon belüli – megítélésére, konkurens értelmezéseire gondol, netán az 1956-os budapesti események nagyon is eltérő szakmai és emlékezetpolitikai hangsúlyaira figyel, könnyedén megtapasztalhatja e különbségeket.
A második világháború eseményei, sokrétű borzalmai éppen 80 esztendővel ezelőtt zárultak le. Annak összetett hatása és viszonylag konszenzus övezte megítélése most lép át nagyjából a kulturális emlékezet szférájába. Lassan nem élnek azok, akik személyesen is átélték, a kollektív emlékezet azonban még eleven, a kommunikatív emlékezet része viszont többes irányból problematikus: többek között azért, mert minden korábbi kataklizmánál súlyosabbnak, tragikusabbnak, a teljes korábbi humánumot, emberi értékrendet felszámolónak bizonyult, ami az európai civilizáció bukásaként is értelmezhető, s amely nem véletlenül generációs traumaként élt és él tovább. Részleges kibeszéletlensége sokrétű okokra vezethető vissza. Az olyan tragikus események – túl a modern háború okozta általános borzalmakon –, mint a láger, az elhurcolás vagy éppen a kollektív bűnösség, az erőszakos határmódosítások és kitelepítések, olyan eleven sebek, személyes és kollektív traumák, amelyekről nagyon sokáig nem lehetett, nem volt javallott beszélni. De mint minden trauma, a túlélők számára ez azt is jelentette, hogy lényege szerint képtelen róla beszélni, képtelen kibeszélni, ami pedig a feldolgozás, gyógyulás első lépése lehetne. A legújabb kutatások azt is igazolják, hogy egy mélyen belénk vésődött trauma, valaminek a megélt rettenete nemzedékről nemzedékre öröklődhet.
A magyar holokausztregények (nem a spontán emlékezések és önéletrajzi vallomások, hanem az átfogóbb irodalmi narratívák) nem véletlenül többnyire csak évtizedekkel a megtörtént események után születtek meg, a Szovjetunióba egykor elhurcoltak hasonlóan tragikus sorsai pedig mindmáig csak felerészt ismertek, sokuk eleve feltáratlan. Ugyanígy a határokon kívülre került magyar közösségeké is az: a recski haláltábor román, szlovák, szerb „megfelelőiről” csak az utóbbi évtizedekben születtek történeti munkák, ezeket nem egyszer szépirodalmi alkotások előzték meg. Maga a második világháború és közvetlen utóhatása sokrétű borzalmakat és halálnemeket fed, a harcok, ostromok mellett a nácizmus és a kommunizmus ideológiai kivégzőosztagai számtalan értelmetlen áldozatot követeltek, amelyekre kitérni itt most nincs lehetőség. A harcok emléke közvetlenül a 80 évvel ezelőtti események után elevenen élt még a köztudatban, az egyes munkatáborokban, lágerekben (itt és ott) történtekről azonban kevés biztos információval rendelkeztek a hátországbeli tömegek.
Kelet- és Közép-Európában a harc a kollektív emlékezetért a háború végével szinte azonnal megindult. A nácizmus ideológiai bűneinek egy részét nyíltan propagandára használták, az 1948 után kiépülő egypártrendszer tudatosan, saját autoriter rendszere, ideológiát szolgáló művészet- és irodalomképe érdekében, illetve az ezt elősegítő cenzúrája hathatós támogatásával formálta az emlékezetet. Ügyesen rostálva, saját érdekei szerint értelmezve-tálalva, nem egyszer elhallgatva vagy ferdítve a valós történéseket. A zsidóságot ért történelmi gyalázatról (főleg Nyugat-Európában, de itthon is) jelentős számban jelentek meg munkák közvetlen a háború után, a hallgatás az 1950-es évekre lett általánosan jellemző, amikor a traumatizált túlélők egyrészt a felejtésbe menekültek, másrészt az egyes országok eltérő társadalmi vagy politikai okokból szőnyeg alá söpörtek bizonyos kérdéseket. Itthon látványos lett a kérdéskör politikai tiltása, így alig esett szó a deportáltakat segítő, szintén az életüket kockáztató keresztényekről, a nácik által politikai ellenlábasként elhurcoltakról, s szinte semmi a cigányságról. Még kevéssé a bevonuló szovjetek gaztetteiről, akik nők százezreit becstelenítették meg vagy civileket vittek málenkíj robotra, a később tömegeket ért atrocitásokról, kollektív bűnösségre hivatkozva. A sor sajnos hosszan folytatható lenne. A kibeszélések helyett az ismert történelmi fordulat álmegoldásként a marxizmus-leninizmus tanait és sztálini új mintát javasolt.
A „világháborús” halottakról Magyarországon két antológiát is szerkesztettek: az egyiket még a kommunista hatalomátvétel előtt, 1947-ben, a másikat, a teljesebbet 1970-ben. Mindkettőben az életben maradtak kötelességének mondták a szerkesztők az elhunytak emlékének megőrzését, ébren tartását. „Méltatlanul megbántott szellemüknek – mint azt Keresztury Dezső írta – elégtételt csak ez adhat”; vagyis példájuk és művük, emberségük és műveltségük csak így, az emlékezés révén maradhat fenn! A két antológia megjelenése közt sok idő telt el. Az 1947-es kötetben még szinte a romok közül kellett felkutatni a halottak hagyatékát. Bóka László talán ezért is, úgy fogalmazott: „Nem csak fronton pusztultak el e korban az emberek, s nem csak zsidók haltak meg. Nem ilyen egyszerű!”. A kötet esetében nem beszélhetünk Pierre Nora-i értelemben vett emlékezethelyről, olyan memorábiliáról, ami meghatározta volna a későbbi évtizedek viszonyulását, hiszen a következő évek kommunista hatalomátvételének köszönhetően az nem is válthatott ki komolyabb hatást. A második kötet meglehetősen átértelmezte és kitágította a mártírium fogalmát, a rostált vértanúi szerepmodellek pedig kitüntetett szerepet játszottak a korszak emlékezetpolitikájában: ezért is tűnhetett úgy, hogy a kérdéskört viszonylag könnyen, problémamentesen be lehetett illeszteni egy alapvetően lebutított, kétpólusú (bűnös múlt és reményt sugárzó jelen, fasizmus vs. szocializmus, nemzeti vs. internacionalista) világképbe. A cenzúra szorításában Magyarországon nem lehetett mindent feltárni és kimondani, a szomszédos országokban, így Romániában meg pláne nem, ahol amúgy is igyekeztek minden háborús bűnt a magyarok, a horthysták nyakába varrni. Volt persze mit. De a részletek elfedése, eseménysorok tudatos összemosása vagy nyílt meghamisítása, egyéni motivációk felkutatása helyett a kollektív bűnösségek hajszolása lett jellemzőbb. A háborús évek tomboló szörnyűségei, majd az újabb „impériumváltás” egymásra torlaszolt emlékezeteket, elfedett egyéni és közösségi sebeket, leminősített vagy hallgatásra ítélt kollektív fájdalmakat, s ami még rosszabb: kijátszani igyekezett egyik népcsoportot a másik ellen.
Anélkül, hogy ennek tragikus fonákságait, a hivatalossá tett emlékezet árnyalatlanságait tovább taglalnám, fontosnak vélem hangsúlyozni, hogy a felejtés ellenében történő emlékezés-aspektusok minden mártíriumnak (a halottak áldozatvállalásának, üldözésüknek és/vagy pusztulásuknak) valamiképp „értelmet” is nyújtanak. Értelmezést kölcsönöznek, legalábbis értelmessé, értelmezhetővé és feldolgozhatóvá teszik utólag mindazt, amit traumák és tragédiák, égbe kiáltó emberi bűnök öveztek, végső soron a teljes értelmetlenségnek próbálnak – leginkább a példaadás, a figyelmeztetés, a „soha többé ilyet” szándékával – célt adni. Az elhallgatásoknak, a kibeszéletlenségeknek vagy a részleges, egyoldalú és csonka narratíváknak is köszönhető, hogy a jelen közösségei, a ma olvasói szinte semmit, vagy igen keveset tudnak például a bő 80 évvel ezelőtt Nagyváradon történtekről! Nem egyszer párhuzamos narratívák futnak ma is szakmai körökben is, a legcsekélyebb szándék nélkül, mely közös nevezőre hozhatna dolgokat magyar, román, zsidó és más emlékezetformák alapján. A méltó (békévé oldott?) emlékezést és az ehhez szükséges szembenézést, a hosszú távú, felekezeti, nyelvi, nemzetiségi megbékélést ma is a különböző politikai oldalak mentén kijegecesedő ellentétek bináris érvkészlete, sok esetben homokozó-logikája nehezíti. Márpedig a felejtés ellenében nemcsak érdemes, hanem szükséges is tenni ma, a közösségi média felületes, ám annál harsányabb és ijesztőbb, alternatív történelemképeinek s nem ritkán nyíltan múlthamisító gyakorlatának a korában. Kellő tér hiányában a sokrétű kérdéskör egyetlen, helyi aspektusára térek ki csupán az alábbiakban a kerek évforduló kapcsán.
Közismert axióma, hogy amíg valamely embercsoport képes fenntartani hitelesen a saját közös kulturális emlékezetét, addig ez az embercsoport létezik. Az emberiség történetének mindmáig legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó háborúja ugyanakkor nem csak a frontokon követelt emberéleteket. A második világháború legborzasztóbb aspektusa nekünk, magyaroknak is talán éppen az volt, hogy a frontvonalak mentén leképeződött ellentéteken, de már az első világégés okozta közvetlen és közvetett sebeken is túl (mely után az igazi okok felkutatása elmaradt, helyette bűnbakképzés, valakiknek a démonizálása vált önmagát gerjesztő politikai szólammá) egyetlen nagy elképzelt közösségen, a nemzetén belül is kategorizáltak. A jogos sérelem és a „külső ellenség” fogalma mellett így a „belsőé” is igen korán megjelent, hogy végül haláltáborokba küldjenek közös anyanyelvvel és kulturális emlékezettel, közös identitással rendelkezőket: magyarok más magyar állampolgárokat. „Hazám tett itt »titkosan« hitet az őrület és a hamisság mellett” – panaszolta már 1939 júniusában, a második magyarországi zsidótörvényre utalva egyik Ortutay Gyulának írott levelében a költő Radnóti Miklós…
Erdélyi Ágnes
Aligha emlékeznek sokan rá, hogy Váradon élt a költő szeretett féltestvére, Erdélyi Ágnes, valamint mostohaanyja is. Ágnes szintén versírással foglalkozott, de kisregényt is megjelentetett, s többek között a Brassói Lapokban, illetve a Nagyváradi Naplóban is publikált – amíg tehette. A Kórus három hangra (Nagyvárad, 1935) gyöngéd, tiszta, a női lélek rezzenéseit híven visszaadó verseskötet, amely azonban már a korszak rettenetét is előre jelzi. Ars poeticája, alaphangja is az, hogy az „eljövendő jobb időkben hiszek”, ugyanakkor szeretett Miklós bátyjához hasonlóan a szerző is úgy érezte, ő is „mementót riadóz, jajszóra süket fülekbe.” A jövőkép márpedig egyre borúsabb lett, Ágnes baloldali értelmiségiként nem tudta eldönteni, Magyarországra, netán a Szovjetunióba induljon, végül a „visszatért” szülővárosában maradt, vesztére. A nagyváradi gettóba kerülése után a halálvonathoz névtelen karhatalmi legények kísérték, utolsó hónapjairól nem tudunk, csak azt, hogy Auschwitzban ölték meg, alig 30 esztendősen.
Kevesen tudják, hogy maga Radnóti is közel száz napot töltött Bihar megye egyes településein, „a dicstelen, emberpróbáló munkaszolgálat” állomáshelyein. 1942-ben munkaszolgálatosként a nagyváradi csapatkórházban is tengette napjait (előtte Margittán, Tasnádon, Élesden, a Királyhágó környékén dolgoztatták), Ágnest, s a kórházba utazó feleségét, Gyarmati Fannit is láthatta ott pár órára. Radnóti Naplójában s leveleiben is kitért a megfeszített munkával telő napokra és a gyakori megaláztatásokra. A kórházi körülményeiről sokat elmond, hogy levelezésre is csak heti 2 papírlapot engedélyeztek számára. A helyzet a vészkorszaktól, 1944 tavaszától nyilván rohamosan tovább romlott.
A két világháború között a város 25-27%-át tette még ki a zsidó lakosság, többségükben kereskedők, polgárok, értelmiségiek, a középosztály tagjai, akiknek a város század eleji kulturális-gazdasági felfutása is köszönhető volt. Teljességgel asszimilált, magyar identitású személyekről beszélünk, akik nélkül a kisebbségivé lett magyar kulturális és sajtóélet is összeomlott volna a két világháború között. Sonnenfeldék áldozatos munkájáról másutt már írtam, a nyomdászdinasztia tagjait, családjaikkal együtt 1944-ben a helyi gettóba vitték, az esetről a helyi lapok is csodálkozva, megrendülten írtak, többen azt remélték, magyar érdemeikért kivételeznek legalább velük. Nem így lett, mindannyian Auschwitzba kerültek. A nőket azonnal megölték, a férfiak közül páran (Sonnenfeld Gusztáv és fia, valamint veje) csodával határos módon megmenekültek (bankjegyeket kellett hamisítaniuk a náciknak), de csak fizikailag élték túl a borzalmakat, lelkileg aligha: nem sokkal később egyikük meghalt, másikuk öngyilkos lett, vállalkozásukat államosították, a legfiatalabb közülük pedig kivándorolt.
Fontos lehet e ponton tudatosítani, hogy a holokausztot túlélő erdélyi magyar anyanyelvű zsidóság döntő része önazonossági dilemmát élt meg a Soá után. Magyarként nem pusztán nem védte meg őket saját hazájuk, hanem annak kollaboráns vezetői kiszolgáltatták őket, e helyzetből kivezető utat nemegyszer a magyar-zsidó identitás feladása és a románságba való beolvadás, illetve általában is a kivándorlás és a nyelvváltás jelentett. Bruck Edit(h), a későbbi „Signora Auschwitz”-ként ismert írónő esete intő példa, aki olaszul tudott csak nekilátni traumatikus emlékei irodalmi feldolgozásához, egykori anyanyelvén nem. A nagyváradi Harsányi Zimra A téboly hétköznapjai címmel írt megrendítő hatású könyvet, naplóregényt, amit először 1966-ban adtak ki, a szerző viszont később Ana Novac néven tette közzé a román, az angol és egyéb más, világnyelvű fordításokat. (Tompa Andrea legújabb, Sokszor nem halunk meg című regényének is ő az egyik szereplője.)
Nem tért vissza a haláltáborból az a Tibor Ernő sem, aki a budapesti Képzőművészeti Akadémián végzett, s akit a századelőn még szülővárosa egykori vezetése – felismerve rendkívüli tehetségét – külön ösztöndíjjal segített Párizsba, a Julian Akadémiára. Tibor Ernő művészetét Európa szerte elismerték, Németországban és Skandinávia több városában is nagy sikerű kiállításokat rendezett, de szülővárosához élete végéig hű maradt: rendszeresen rendezett tárlatokat, festőiskolát indított, és a Holnap Társaság egyik alapító tagja is volt. Dachau egyik külső táborában hunyt el ő is 80 éve, egyik sorstársa visszaemlékezése szerint még a koncentrációs táborban is igyekezett folytatni művészi tevékenységét.
Tibor Ernő, Dutka Ákos és Antal Sándor iskolatársak voltak. A vészkorszakban Dutka (már Budapesten) nem volt hajlandó dicsőítő cikket írni a Führerről, ezért levetette nevét a Friss Újságról, amelyiknek főszerkesztője volt, majd névtelenségbe burkolózva kiköltözött Máriaremetére. Még ezt megelőzően, a vele – régi váradiságuk okán is – jó kapcsolatot ápoló ifj. Hlatky Endre (aki a visszacsatolt Várad főispánja volt a németek hatalomátvételéig, amikor is Soós István polgármesterrel együtt lemondott) 1942-ben Tabéry Gézával közösen látogatott ki Rozsnyay Kálmánhoz Nógrádverőcére, a mai Ady Endre Emlékmúzeum alapjait kitevő híres Ady-gyűjtemény megtekintése és megvásárlása céljából. Mint arról maga Hlatky is beszámolt a Magyar Csillag hasábjain, a relikviákat 1942 decemberében 7500 pengőért vásárolta meg Nagyvárad városa. Hlatky ezen felül is fontos szerepet játszott az országos közéletben, a Sztójay-kormány leváltása után a miniszterelnökség sajtóállamtitkára lett és a Magyar Rádió kormánybiztosa, ebbéli szerepében jelentette be a Horthy-proklamáció beolvasását. A németek őt is letartóztatták, politikai fogolyként több társával elhurcolták, végül 1945. március 27-én szabadult Capri szigetén, később Rómában élt, onnét biztatta egykori barátait – így Dutkát is – az igazi Nagyváradra történő emlékezésre, emlékiratai megírására.
A helyi gettóban egy egészen más korban a város egy egészen más arculata mutatkozott meg. Ide került gyermekfejjel Réz Pál is, akinek köztiszteletben álló főorvos édesapját sem kímélték az Észak-Erdélyben is hatályba lépett törvények. A Bokáig pezsgőben című beszélgetős kötete, „hangos memoár”-ja nyitó oldalait mindenkinek olvasásra ajánlom ezúton is! Ők édesapjával és bátyjával egy nagyváradi becsületes magyar csendőr segítségével vészelték át egy ideig a gettóbeli létet, aztán szintén e segítő révén Romániába szöktek, időt nyertek, igaz, ott börtönbe kerültek, később pedig Bukarestben magyarként érték őket atrocitások. Réz megjegyezte emlékezésében, hogy „sokan nem tudják ma sem”, de 1940 után Észak-Erdélyben rosszabb lett a helyzet, mint Magyarországon, ahol a „szélsőjobboldaliakat a régi réteg nem engedte előretörni, tehát a minisztériumokban, az orvosi kamarában és a fontosabb értelmiségi helyeken a régi konzervatív keresztény középosztály ült”. A nyilas, imrédysta fiatalok azonban szinte megszállták a visszakapott területeket, tehát „Váradon jobboldalibb volt a világ, mint, mondjuk Pesten, Szegeden vagy másutt”, s ezt csak keveseknek – így például Hlatky Endrének – sikerült egy ideig ellensúlyozni.
Még a vészkorszak előtt elhunyt a rendkívüli műveltségű irodalomtörténész és bibliakutató Kecskeméti Lipót, akit budapesti főrabbinak is elhívtak Trianon után, ám ő nem vállalta, egyházi vezetőként és helyi értelmiségiként is a nagyváradi hívei mellett állt ki, ragaszkodott Nagyváradhoz és magyar ajkú közösségéhez, amiért a román hatóságok több ízben zaklatták, letartóztatták, nem egyszer „nemzetváltásra” biztatták. Ligeti Ernő s mások emlékezése szerint is Kecskeméti azt hangoztatta: „Magyar zsidók voltunk és vagyunk, az új uralomban is magyar zsidók. Hiába: nem tudunk hűtlenek lenni. Nem dobunk követ a kútba, melynek ittuk a vizét, és nem dobunk követ a kútba, amelynek vizéből inni akarunk…”.Sajnos e kút halált hozott mégis testvérének, Györgynek is, aki tanár s a Pester Lloyd újságírója volt, s akit 1944 áprilisában hurcoltak el Auschwitzba.
Nem élte meg „szerencséjére” e deportálást a holnapos költő és színpadi szerző Emőd Tamás, aki szívbetegen, mondhatni meghalni tért haza Budapestről szeretett városába, bár a zsidótörvények érthetetlen billogját még ő maga is megtapasztalta, verseiben döbbenten megénekelte. Jó barátját, Ligeti Ernőt, a tízes években Nagyváradon újságíró, majd az impériumváltást követően Tabéryval s másokkal a transzilvanizmus európai eszmekörét hirdető, a „keleti Svájc” gondolatban is erős magyar gyökereit hangoztató helikonistát Budapesten ölték meg nyilas verőlegények. A náluk idősebb Antal Sándort, aki szobrászként, költőként indult, majd 1908-ban jó érzékkel tömörítette egybe az irodalmi modernség fiatal költőit, s lett A Holnap első antológiájának szerkesztője, szintén elhurcolták, ő is gázkamrában végezte. Antal Strindberg és Selma Lagerlöf egyik első magyar fordítója volt, Skandináviában is élt, onnét tért haza újságíróként a tízes években, az évtized legvégén komoly vitába keveredett az akkor már Budapesten élő Emőddel Ady szellemi hagyatéka kapcsán, de később nyilván kibékülhettek, Antal ugyanis Emődnek (mint hiteles tanúnak) küldte el lektorálásra Ady és Várad című fontos visszaemlékezését, immáron Pozsonyból, ahová költözött. Innen hurcolták el családjával együtt.
Az egykori váradi zsidóság alig egy tizede tért csupán haza… Mi lett volna – kérdezhetjük –, mi lehetett volna a magyar közösséggel (akár romániai kisebbségként és helyi szinten is), ha ezeket az embereket nem küldik haláltáborokba? Ráadásul, ha nem az újfent magyar adminisztráció alatti városból teszik mindezt? Kétség kívül igaza van azoknak, akik legnagyobb magyar temetőnek nevezik Auschwitzot.
A háború utáni első népszámlálást Romániában 1948-ban tartották. Ekkor a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdés – talán nem véletlenül – hiányzott a kérdőíven, és csak az anyanyelvvel kapcsolatosan lehetett nyilatkozni. Ekkor már csupán 138.000 fő vallotta magát jiddis/héber anyanyelvűnek, ami a teljes romániai társadalom alig 1%-át tette ki. Tudjuk persze, hogy a zsidók és a cigányok döntő hányada Erdélyben a magyar nyelvet tekintette anyanyelvének, de az 1956-os népszámláláskor, amikor már nemzetiségre is lehetett kérdezni, a számok lényegében nem változtak.
A vészkorszak és a háború lezárultával több emlékezés született, 1945 és 1948 között volt kísérlet az elmondhatatlan elmondására is, de ezt általában még nem az áldozatok kezdeményezték. Ilyen volt dr. Nyiszli Miklós könyve is, mely a maga nyerseségében is piaci babérokra tört. Auschwitzi fogolyként, de a „halál angyala”-ként elhíresült Josef Mengele kórboncnokaként Nyiszli is megírta emlékeit. Memoárjának 1946. novemberi kiadása hideg tárgyilagossággal vázolta, hogyan öltek meg a nácik több millió ártatlan embert. Mint a kötetet egykor beharangozó cikk fogalmazott: „A halálnemek: gáz, injekció, tarkólövés, máglya, lángszóró. A segédszemélyzetet négyhónaponkint gyilkolták meg, hogy szemtanú ne maradjon.”
A 20. században nem túl gyakori, hogy egy könyvet – még ha csak szimbolikusan is – bíróság elé állítsanak! 1947-ben a nagyváradi színházban azonban pontosan ez történt, ad hoc népbíróság elé vitték Nyiszli doktor könyvét (az eseményről Lőwy Dániel is beszámolt, legutóbb pedig Kisantal Tamás kontextualizálta a teljes eseménysort). Meglehet a szerző valóban „haszonlesésből, pénzért írta és jelentette meg hajdani szörnyű élményeit”, az azonban alighanem a legismertebb holokausztmemoárok sorába emelkedett, aminek hatása mindmáig kiemelten fontos: a legsikeresebb magyar holokausztfilm, a Saul fia (2015) egyik forrásának és inspirálójának is ez számított. Az is közismert, hogy KertészImre nagyra tartotta Nyiszli szövegét, a 2000-es évek elején az ő javaslatára adtákki újra – és azóta már több kiadást is megért. Könyve a nyugat-európai szellemi diskurzusokban igen korán kiemelt jelentőségűvé vált, 1951-ben francia fordításban már részletjelent meg belőle Jean-Paul Sartre lapjában, a Les Temps Modernes-ben, 1960-ban az Egyesült Államokban is napvilágot látott a teljes szöveg, amelyhez Bruno Bettelheim írt előszót. Nemrég – épp az Újvárad hasábjain, levéltári források alapján – az a gyanú is felmerült, hogy Merle jogtalanul „ihletődött” e műből, amikor saját, későbbi bestsellerét írta.
E sorban említhető a szintén nagyváradi Gera Görgy is, akinek neve talán a legkevésbé ismert, holott 1972-ben kiadott (amúgy Bibó István tanulmányai hatására regénnyé érett) Terelőút című kötete a témához irodalmi igényességgel az elsők közt nyúló mű volt, de nagyobb kritikai visszhangot a kor sajátosságai miatt nem kaphatott. Gera szintén asszimilált zsidó értelmiségi volt – anyai ágon Konrád György unokatestvére –, akinek szülei haláltáborban haltak meg, őt munkaszolgálatosként Mauthausenbe deportálták. Autobiografikus regényében az egykori dokumentumokat is közlő elbeszélő, mint családjából az egyedüli túlélő, úgy dönt, felkeresi az egykori láger helyszínét. A nyomok azonban eltűntek, a helyszínt visszahódította a természet, benőtte az erdő, s mintha a közelben lakók emlékezetéből is kihullottak volna a zavaró emlékek. „A tárgyi feltételek hiánya és az emberi emlékezet hiátusai válnak nyomokká” – írta a regényről Jeney Éva –, miközben a borzalmak szavak általi visszaadásának lehetetlenségével is szembesülünk.
Gera könyve a Sorstalanság magyar nyelven íródott egyik előzményszövegeként is értelmezhető, akárcsak Nyiszli memoárjai. Ide tartozik még egy nagyváradi szerző, Simon Magda is, aki ugyan nem a város szülötte volt, de élete nagy részét Nagyváradon töltötte, a Nagyváradi Napló riportereként dolgozott, s 1944 júniusában került végül Auschwitzba. Az ő lágernaplója, riportkönyve (A nagy futószalagon. Riport a halálról. Bukarest, 1967) 1944. június elsejére virradó éjszaka kezdődik, a helyi gettó kiürítésének hajnalán. Monodrámaként is olvasható, mely egyetlen asszonyról szól, aki szerette városát és szerette annak költészetét, kultúráját. Könyve az emberhordává züllöttek megvetése helyett, (akik kimentek az utcára röhögni a transzportok elindulásakor) olyan elbeszélőt választ, aki Ady verseibe kapaszkodik, amelyeket fohászként vagy akár átokként is használhat, azok az életet jelentő igévé alakulnak számára. Könyve szintén a különösebb recepció nélkül maradt művek sorát gazdagította, holott ezek kontextuális olvasata segíthet a mából való teljesebb és árnyaltabb emlékezet kialakítására. Ezért van jelentősége e könyvek újrakiadásának is!
A magyar holokausztról fennmaradt korai szövegek (és ezen belül a nagyváradi áldozatokhoz köthető emlékek vagy a túlélők révén elbeszélt tragédiák) „nyomtalansága” számos tényezőnek, társadalmi és kulturális, valamint politikai körülménynek tudható be, egy időben központilag is tabusították a témát, de ide számít az is, hogy sokáig maguk az áldozatok kezdték el szégyellni (ma már jól dekódolható pszichológiai folyamatok mentén) a velük megesetteket. Továbbá, mint arra a legújabb kutatások Európai távlatokban mérve is rámutatnak, a rettenetes közelmúlttal foglalkozó műveket egy idő után a primer olvasók sem tudták már befogadni. A traumák feldolgozásához azonban sohasem a felejtés a helyes út! A kollektív felejtés ellen egyetlen lehetőségünk van: az új és újbóli felidézés, a megmutatás, az emlékezetben tartás, s annak reménye, hogy a kulturális emlékezetbe beépülve, viszonyítási pontként szolgálva, ezek az események a jövőnket is jobbá, elviselhetőbbé segíthetik tenni, de mindenképp arra ösztönöznek, hogy magunk által, s nem egykori kollektív ideológiák árnyai szerint, formáljuk meg azt.
Boka László
augusztus 27, 2024|Szűcs László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
A transzilvanizmus arcai
2024. március 21-én mutattuk be a Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok (MMA Kiadó, Budapest, 2023) című tanulmánykötetet a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota dísztermében – a bécsi, budapesti és gödöllői bemutató után Erdélyben és a Partiumban első helyszínként. A rendezvényen a kötet megálmodójával, szerkesztőjével, Boka László irodalomtörténésszel és az egyik szerzővel, Filep Tamás Gusztáv eszmetörténésszel Albu-Balogh Andrea egyetemi adjunktus és Szűcs László, az Újvárad főszerkesztője beszélgetett.
Szűcs László: Javaslom, indítsunk egy fogalom-meghatározással, néhány mondatban beszéljetek arról, amiről ez az egész kötet szól: mi a transzilvanizmus?
Boka László: A diákjaimat emlékeztetni szoktam, hogy amikor Móricz Tündérkertjéről beszélünk, amely ugye az Erdélyi Fejedelemség korát volt hivatott megidézni, akkor ott a tündér szó igazából a tünékeny jelentésében szerepel. Tehát nem egy romantizált, csodálatos hely, hanem a folytonos átmenetiség helye, a változásé, és ezért a reálpolitikáé is. És ugye Kuncz Aladár úgy is fogalmazott, hogy mi távol tudtuk tartani magunktól a török kezet és a Habsburgok simogató kezét egyaránt, „bölcs és eszes kiegyensúlyozása” volt ez az erdélyiség különböző hatalmi érdekeknek, világszemléleteknek, miközben belülről szemlélve pedig vallások, nemzetek, szokások összeegyeztetésére, egy régió felvirágoztatására irányult. Tehát mindenekelőtt nagy birodalmak között létezik ez az erdélyiség, ahogyan a Fejedelemség is csak így, nagy birodalmak között tudott fennmaradni. Manapság ennek az „interimperiality” elképzelésnek történészi körökben román oldalról is komoly nemzetközi foganatja van. És akkor ezzel rögtön azt is mondom, hogy nem csak a két világháború közötti időszakra gondolunk, s nem is csupán „magyar termékre”, amikor a transzilvanizmusról beszélünk. Nyilván ennek a könyvnek a tárgyát elsődlegesen a két világháború közötti erdélyi gondolat, erdélyi eszme adja, s annak nagyon is magyar „olvasata”, de csírája ott van már az Erdélyi Fejedelemség korában, aztán ha nem is folytatódik, mert a 19. századtól a nemzeti ébredés volt hangsúlyosabb, de érezhetően ott van a Monarchia idejében is, majd egészen más irányt vesz 1920 után, immár kisebbségi kontextusban, egészen napjainkig. Ha én kiemelnék valamit ebben az első megszólalásban tehát, akkor ezt a köztességet, ezt a reálpolitikusságot, ezt a bölcs egyensúlyra törekvést hangsúlyoznám, amit főleg Erdély szépírói a két világháború között szellemi autonómiaformaként határoztak meg.
Filep Tamás Gusztáv: A transzilvanizmust valószínűleg meg lehet határozni egy vagy két mondatban, de ehhez Huizingának kellene lenni – mindenki olvasta, ismeri, gondolom, A középkor alkonyát, neki vannak olyan terjedelmes tanulmányai, amelyeknek a végén egy mondatban definiálja, hogy mi volt a tárgya. Én erre képtelen vagyok, de nálam okosabb emberek is. Néhány évvel ezelőtt szerkesztettünk egy magyar politikai enciklopédiát. A szerzők között volt K. Lengyel Zsolt, ifjúkori barátunk, aki szerzője ennek a most tárgyalandó kötetnek is, Németországban él, s harminc éve a politikai transzilvanizmusról írta ott a doktori disszertációját. Tőle kértünk egy négyezer leütésből álló, tehát egy-két oldalas lexikonszócikket. Az első körben átküldött nekem negyven oldal szöveget, hogy legszűkebben ennyiben tudja meghatározni a jelenséget.
Azt szoktam mondani, hogy a transzilvanizmust ideológiának tartom, az erdélyiség ideológiájának, ami kifelé és befelé is irányul. Úgy értem, Magyarország felé vagy az összmagyarság felé bizonyos különbségtételeket hangsúlyoz, és ehhez mindig hozzá szoktam tenni, hogy az ideológiát nem úgy kell elképzelni vagy értelmezni, ahogyan Marx tette, hogy az valamiféle hamis tudat volna. Az értelmiségnek ugyanis feladata a cselekvésre késztető ideológia teremtése.
Szűcs László: Mielőtt Balogh Andrea a kötetet bemutatja, a szerkezetét, illetve a szerzőket, témákat ismerteti, arra kérném Boka Lászlót, beszéljen arról, mi adta az alapötletet, mi volt az apropója, illetve hogyan állította össze a kötet szerzői körét?
Boka László: A kötet függelékeként Pomogáts Bélának egy nagyon fontos régi tanulmányát (ez több verzióban létezik, az eredetit) mindenképpen fontosnak gondoltam beválogatni, akárcsak Cs. Gyímesi Évának a nyolcvanas évek derekától született Gyöngy és homok című nagyon fontos írását, kivonatoltan. Szeretném előrebocsátani, hogy a kötetben az egyes szerzők akár egymással is polemizálnak, és ha már a lexikonszócikkel kezdted, akkor fontos elmondani, hogy sokáig ez a szó, hogy transzilvanizmus, nem is kerülhetett lexikonba vagy szótárba, nyolcvankilenc előtt tulajdonképpen egyáltalán. Volt, aki már a budapesti bemutatón, két nappal ezelőtt is megkérdezte, miért egy sz-szel írjuk. A diákjaim most már szokták tudni. Nekem is, ha megnézik mondjuk a tíz évvel korábbi könyveimet, abban még két sz-szel szerepel a szó, s most is ezt használnám szívem szerint, tudom, hogy Tamás is, mert ugye trans-sylvania, vagyis az erdőn túli ország, az erdő elve, ebből ered az Erdély szavunk. Természetes lenne egy nyelvésznek is azt mondani, hogy két sz, ahogyan a Transzszibéria, Transznisztria stb. Csakhogy Péntek János tanár úrék és mások is elmondták: itt a szó második tagja, a sylvania önmagában nem használatos a magyar nyelvben, és a hagyományérzék is úgy mondja, ahogyan a két világháború közötti nagy íróink használták. A magyar nyelv helyesírási szótára – többek között Balázs Imre József barátom ügyködései kapcsán – 2016-tól visszatért hivatalosan erre, s most már ez az elfogadott, hogy transzilvanizmus, egy sz. Ennyit bevezetésképp.
A könyv története azzal kezdődött, hogy a Széchényi Könyvtárnak voltam a tudományos igazgatója, amikor az MMA-val arról tárgyaltunk, hogy 2020-ban, az adott évforduló kapcsán jó lenne Szász Lászlóval, Filep Tamás Gusztávval és többekkel egy tudományos konferenciát rendezni a témából. Hogy úgymondjam, olyan témát választva, ami egyfelől sok kérdőjelet vet fel mindmáig, másfelől, ami nem sirámokra és veszteségnarratívákra épül, hanem a trianoni kerek évfordulón azt vizsgálja, mi volt az erdélyiség pozitív hozama ezen években… Aztán a világjárvány és egyebek elmosták a terveket. Majd úgy alakult az élet, hogy én eljöttem onnan, ma már az Irodalomtudományi Intézetben dolgozom, de arra kért a kiadó, akivel folyamatosan tárgyaltunk, hogy ne is egy konferenciakötet készüljön, hanem egy ennél sokkal átfogóbb könyv. Ennek a szerkesztésére kért föl Pécsi Györgyi. Egy konferenciakötet ugye arról szól, hogy húszperces előadások szerkesztett változatát leírják a szerzők. Ezek többnyire kis szeletek, esettanulmányok egy-egy életművön belül is, tehát nagyobb, átfogó tanulmányra, netán összegzésre nem futja. Egy ilyen kötet ellenben megpróbál egy teljes ívet földolgozni: a régebbi időktől, a Fejedelemségtől egészen napjainkig, tehát nem csak a húszas-harmincas évekre figyelve, bár a kötet gerincét nyilván ez adja, ugyanakkor az 1945 utániakra is, sőt a rendszerváltás környékéig húzódóan. Ráadásul eleve úgy vállaltam, az volt a szerkesztői koncepcióm, amit kiküldtem a felkért szerzőknek, hogy ebben az irodalmi, társadalomtörténelmi, sajtótörténeti, művészettörténeti és vallástörténeti aspektusok mind megmutatkozzanak. Azt is előrebocsátom, mert Kosztolányival legyen mondva, a kritika rangot ad, hogy azért vannak hiányosságok is a könyvben. Bárdi Nándortól például kértem egy olyan tanulmányt, ami az Országos Magyar Párt transzilvanizmushoz való gyakorlati viszonyát vizsgálja az 1920-as évek derekától az 1940-es évek elejéig. Sajnos ez idő hiányában végül nem született meg, amit nagyon sajnáltam. De ezt leszámítva, bízom benne, hogy egy nagy ívet fog át a könyv, elindulva tényleg a régiség korától és eljutva az Osztrák–Magyar Monarchián, a dualizmuson belül is létező az erdélyiség-gondolatig, majd a sokszor drasztikusan változó keretekig. Az alcím ezért utal a különböző korokra, változatokra, módosuló, vagy módosulni kényszerülő eszmekörökre.
Az első kérdésedre még visszatérve: politológiai értelemben a transzilvanizmus gondolata a régiónak a mindenkori érdekérvényesítését tűzte ki célul. A problémák már ott kezdődnek, hogy mit is értünk régión. Ugye most itt vagyunk a Partiumban, ha az Erdélyi Fejedelemségről beszélünk, meg ez a szép gondolat, ami visszatér a húszas–harmincas években, hogy hát Erdély mennyivel szabadabb elvű volt mindig is, mint Magyarország, az itt élő népek, a tordai országgyűlés és a többi és a többi. Akkor az az Erdély a fele annak, amit ma nagyon sokan – részben érthetően – Erdélynek gondolnak, s persze sematizálva Magyarország felől Erdélyről mint egységes nagy régióról feltételeznek. Tehát most erről a 103 ezer négyzetkilométerről beszélünk, amit ugye 1920-ban Romániához csatoltak, az ún. „trianoni Erdélyről”, ebbe viszont Kelet-Bánság, a Partium és Máramaros is beletartozik, Dél-Bukovina is, ez messze nem a Fejedelemség területe, s így, területileg megnövelve akkora, mint a mai Magyarország. Hát erre nem lehet egységes koncepciót, pláne sematizáltat ráaggatni, bár Bánffy Miklósék is azt mondták, épp a sokszínűséget védve, amikor Babits Mihályék szóvá tették hogy hát a helikonisták Ady Endrét és Pázmány Pétert és Arany Jánost is, hogy csak néhányat emeljek ki a szellemi nagyságok, elődök közül, „erdélyivé avattak”, hogy úgy tekintenek e tágasabb, kényszer szülte régióra, ahogyan a Princeps címében is szerepelt: „Transsylvaniae et Partium eidem annectarum”, s ez Biharra, Szilágyra, Bánátra is vonatkozik tehát.
Albu-Balogh Andrea: Én folytatnám akkor magának a kötetnek a bemutatásával. Nagyon szép, impozáns munka külalakra is. Először azt emelném ki, hogy látszik a köteten a gondos szerkesztés, és valóban az, hogy ez nem egy konferenciakötet, amelybe mindenki az egyéni elgondolása szerint választ témát, hanem a szerkesztő, Boka László, átgondolva azt, hogy ehhez a témához milyen változatokban lehet közelíteni, milyen tematikus csomópontok azok, amelyek szükségesek a két világháború közötti transzilvanizmus kifejtéséhez, ennek az elvnek megfelelően kérte fel és válogatta a szerzőket és a szövegeiket. Én úgy látom, ez a kötet nagyon tudatosan három nagy csomópontra épül. Az első egy bevezető tanulmány, a szerkesztőnek a nagytanulmánya magáról a kérdéskörről és annak változatairól, fontos terminológiákról, eddig született értekező munkák összegzéséről Transzilvanizmusformák, transzilvanizmusváltozatok címmel. Ez a kötet alcímében is megjelenik, ahogyan szó volt róla, itt változatokról lehet beszélni, vagyis sokarcúságról, sokszínűségről. A bevezető tanulmány igyekszik ezt az úgynevezett modernkori transzilvanizmust, a két világháború közötti transzilvanizmust is átfésülni, azt tárgyalni, hogy a két világháború közötti eszme is milyen változásokon esett át, ami mindenképpen dicséretes. Tehát a kötet első nagy írása összegez is, vissza is tekint s esettanulmányt is nyújt, s ami fontosabb: bevezeti az összes többi tanulmányt.
Utána a második egységben úgy értelmezem, hogy a párhuzamokról esik szó. Az első, az Balázs Mihály tanár úrnak a történelmi kontextus felvázolására alkalmas tanulmánya, amiben kezdi az erdélyi fejedelemség korától, ennek a koncepciónak az első megjelenésével, aztán folytatja K. Lengyel Zsolt, aki sokat írt s talán legtöbbet tud a Monarchián belüli erdélyiség-koncepciókról, ő most két elméletalkotót vizsgál: Kós Károly, Reményik Sándor erdélyiségével foglalkozik. Mindketten már 1920 előtt is ragaszkodtak a maguk erdélyiségéhez. Folytatva ezt a sort, ismét Boka László egy tanulmányát látjuk, aki Kuncz Aladár kardinális szerepével, életművével foglalkozik, ezt mint egy vállalt hídszerep betöltőjét, két irodalmi mező összekötőjét vizsgálja, s eközben az újra felfedezett erdélyi szellemiséget mint különböző írói szándékok egységesítői potenciálját is láttatja. Aztán Szász László Bánffy Miklós szerepével foglalkozik szoros összefüggésben az előzővel, Bánffy Miklós mecénás, nemzetgazda szerepével ebben a korszakban. Láng Gusztáv a fiatalok köréből Dsidát kiemelve, azt vizsgálja, hogy a nagy alapító atyák – ha nevezhetjük így – elképzeléseit, gondolatait hogyan viszi tovább éppen a fiatal Dsida Jenő. Filep Tamás Gusztáv az úgynevezett urbánus transzilvanistákat tekinti át példaértékű módon. Itt Ligeti Ernőtől Karácsony Benőn át Lakatos Imre, a váradi kötődésű Tabéry Géza, és hát a marosvásárhelyi Molter Károly életművének transzilvanista vonala következik, tehát összefoglaló és hiánypótló tanulmányról van szó a téma kapcsán. Vallasek Júlia írása az irodalom és a korabeli sajtóélet fontos összefüggéseit vizsgálja: Irodalom hírek közé tördelve címen. Helyet kap a kötetben a transzilvanizmus és az erdélyi magyar képzőművészet összefüggéseit vizsgáló tanulmány is Murádin Jenő tollából. Itt nyilván Kós Károly, Nagy Imre és mások, festők, grafikusok munkásságával találkozunk. Patócs Molnár János A transzilvanizmus esélyei és vallási vonatkozásai tanulmányában pedig arra tér ki, hogy a transzilvanizmus és az erdélyi egyházak kapcsolatrendszere hogyan alakult a két világháború között, itt Tavaszy Sándor és Makkai Sándor munkásságáról is szó esik. Ezt követően ismét visszatérünk a történelmi kontextushoz, csak itt már a jelen felé közelítve. Balázs Imre József Transzilvanizmusalakzatok ezerkilencszáznegyvenöt után című tanulmánya az vizsgálja, hogy az átkosban mennyire lehetett egyáltalán transzilvanizmusról beszélni, s ha igen, akkor mikortól. 1968 után elsődlegesen, ez a kötetben is egy alapdátum. És aztán még inkább a jelen felé érkezünk Markó Bélának az esszéjével, tanulmányával, aki inkább elgondolkodtató módon kérdez, mintsem válaszol Ki beszél még transzilvánul? című tanulmányában. Itt a fő kérdés az, hogy egyáltalán, ha beszélhetünk korokon átívelő erdélyiségről, transzilvanizmusról, akkor hogyan tegyük azt. Tehát itt a második nagy egység, ez tényleg a változatokról szól, és a történelmi kontextusba ágyazva vizsgálja ezt az úgynevezett modernkori transzilvanizmust a jelenben, és annak összetettségében. A kötet két utolsó tanulmánya, az olvasatomban a kegyeletállítás szándékával is került a kötetbe. Itt a tavaly elhunyt Pomogáts Béla Transzilvanista ideológia című tanulmányáról van szó, ami jóval korábban már megjelent, mint a későbbi kismonográfiája az erdélyi helikonistákról, valamint Cs. Gyímesi Éva sokat idézett, szállóigévé vált Gyöngy és homok című nagyesszéje található a kötetben, annak utolsó írásaként. Szeretném azt is kiemelni, nem véletlen, hogy ajánlás is van a tanulmányokat megelőzően a kötetben Cs. Gyímesi Éva és Pomogáts Béla emlékének.
Szűcs László: Boka László az előbb már utalt a dilemmára, hogy hogyan kerül a Partium a transzilvanizmus asztalára. Nekem a napokban a Petőfi Erdélyben című film nagyváradi bemutatóját követő beszélgetésen a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában az jutott az eszembe, vajon az 1840-es években Petőfi, amikor Szalontán járt, vagy Diószegen járt, vagy Koltón járt, gondolt vajon arra, hogy ő most Erdélyben utazgat, vagy egyszerűen csak eljött Biharba, Szatmárba. Illetve aligha gondolt arra, hogy egyszer majd lesz egy olyan könyv, hogy Petőfi Erdélyben, amely az ő bihari, szatmári látogatásait is meg fogja örökíteni. Az lenne a kérdésem, milyen változatai vannak a transzilvanizmusnak, és most nem csupán földrajzi értelemben teszem fel ezt a kérdést, illetve maradjunk azért annál is, milyen regionális sajátosságok mutathatók ki.
Boka László: Azt nagyon fontos látni, és a bevezető tanulmányban ezt próbáltam megmutatni, hogy már az 1920-as évek elejétől Észak-Erdély visszacsatolásáig is hányféle arcéle, hányféle változata, hányféle formája volt a transzilvanizmusnak. Igazából a virágkoráról a húszas évek végén beszélhetünk, akkor szász–magyar kapcsolatok is, konkrét fordítási programok, színházi együttműködések, szövegtranszfer-jelenségek magyar–magyar viszonylatban is megmutatkoznak. Itt, Nagyváradon is élt a törekvés, hogy az új történelmi helyzetben Biharfüreden román, magyar, német értelmiségiek találkozzanak, üljenek le. Ez sajnos nem valósult meg, meghiúsult valamilyen politikai okból. Ha csak ezt a szűk 20 esztendőt nézzük, akkor is nagyon sok változatról beszélhetünk, amit a történelmi fejlemények indukálnak. Szász László is leírja, és sokan leírják, ezzel én egyetértek, hogy igazából a szépirodalom és a sajtó volt elsődleges fóruma a transzilvanizmusnak, de az írói műhelyeken belül meg igazából transzilvanizmusokról is lehetne ilyen formában beszélni, így, többes számban, mert ahány szerző volt a helikoni csoportosulásban, annyi elképzelés is volt, az pont a terminológiai kuszaság miatt nem igazán egyeztethető össze. A Tamási-féle transzilvanizmus egészen más volt, mint az urbánus transzilvanisták elképzelése például. És arról a sarkításról is érdemes beszélni, hogy milyen volt ebben az időben a magyarországi recepció, a kritikai fogadtatás. Az újonnan születő erdélyi magyar literatúrának a budapesti recepciója – az ottani szekértáborokat leképezve – mennyiben próbált sematikusan gondolkodni, érzelmekre apellálni, figyelt-e az olyan nagy városokra, mint Nagyvárad vagy Temesvár, nem csak a történelmi Erdélyre s annak „romantikájára”. De a kötet a nyilvánvaló szépirodalmi életműveken túl – nagyon fontos ez – a sajtótörténetre is figyel, az egyháztörténetre is, némiképpen az etikai vonulatára is tehát a gondolatnak, hiszen Makkai Sándor nem csak remek író volt, hanem Erdély református püspöke 1926-tól. A sajtótörténet pedig kiemelten fontos, hiszen az egyes szépírói műhelyek mellett a napi politika ebben, ezekben csapódott le. És akkor mondjuk el, hogy az első évtizedben realitásnak tűnt egy föderatív Románián belül valamiféle autonóm Erdély léte, vagy részleges autonómiája, legalábbis nem volt kizárható, hogy az erdélyi román politikusok egy részének igényei alapján is ez megvalósítható lesz. Ezt mind-mind leképezték a politikában is manifesztálódó transzilvanizmus-koncepciók, akkor is, ha magam úgy látom, annak elsődleges szószólói valóban a szépírók és az értelmiségiek maradtak. Ez a nagyon is européer gondolatkör aztán folyamatosan hátrálni, visszakozni kényszerül a realitások, a történelmi események miatt: a többségi, tehát a román, pontosabban a bukaresti politikai berendezkedés, hogy úgy mondjam, végig ellene dolgozott.
Még egy dolgot szoktam kiemelni erről a korszakról: hogy Erdély – ez a megnövelt terület tehát – miben volt más, mint más utódállam, más elcsatolt terület. Nagyon sok mindenben, többek között nem csak az itteni magyarság nagy létszámában, hanem hogy volt egy regionális tudata, ami visszavezethető volt az Erdélyi Fejedelemség korára. Tehát ez egy előkeresett tradíció eleve. Előkeresett tapasztalat. Szokták ezt igazi teológiának is mondani, hiszen egy kollektív trauma után valamilyen vigaszt kellett nyújtani a közösségnek, mondván, voltunk mi már ilyen helyzetben, török, tatár és a többi, mégis, de ennél sokkal több is volt. Volt egy igazi keleti Svájc-gondolat, ami nagyon sokáig élt, jogos reményekkel. Ez „kicsiben” egy egész Közép-Európa-gondolatot kívánt megvalósítani, s nem az elgondolóin múlt, hogy végül ez nem valósulhatott meg. Az eszmét újraélesztők, pontosabban megfogalmazók a húszas években valóban egyszerre akartak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni. Sok vita folyt, folyhatott erről, de ez mindig pozitívum: megvolt a vita lehetősége! S hogy kik is voltak a vitázók és az eszmét megalapozók? Ez is fontos különbség más elcsatolt területekhez képest, ugyanis a Romániához csatolt egykori magyar területekre sokan visszatértek (így Kuncz vagy Bánffy vagy Szolnay Sándor s mások is hazatértek, tehát nem csak a repatriálás volt jellemző), s nagyszámú baloldali emigráns is érkezett a Horthy-korszak Magyarországáról. A szellemi pezsgés adott volt tehát, ami meglátszik az új, erdélyi magyar literatúra nagyszámú folyóiratain, egyesületein, irodalmi-kulturális sokszínűségén is.
Érdekes módon, amikor a transzilvanizmus ázsiója a harmincas évek második felében lecsökkent, pontosabban olyan nemzetállami intézkedéseket hoznak Bukarestben, amikre ez értelemszerűen nem rezonálhatott, s az újabb generáció, Szemlér Ferencék, Szabédiék, Dsidáék már kiábrándulnak a szép szavakból, és azt mondják, a transzilvanizmus „megfutotta a pályáját”, szép-szép, de nem jó minden téren, és nincs kellő hatása, konkrét cselekvési programja, szóval az újabb generáció, akik már Romániában szocializálódtak, itt nőttek föl, ők ezt keveslik. Van egy fontos, ismert vita, a Jelszó és mítosz-vita 1937-ben, amely leszámol az ősatyáknak ezzel a szép idealizmusával. Csakhogy azt is látni kell, hogy előtte mi minden történik. Hogy mondjuk 1935-ben, ’36-ban Babits Mihályt nem engedik beutazni Romániába, és akkor erről azt írja Dsida, hogy hát nem egy politikusnak szól az anatéma, hanem egy olyan valakinek, aki Európát adta a magyarságnak és a magyarságot Európának. Fél évvel később betiltják a magyar történelmi városnevek használatát a sajtóban. Dsida azt írja menyasszonyának, hogy már azt sem írhatom le, erdélyi vagyok, mert biza „árdeáliak” lettünk… Tehát ez nem csak a hetvenes évek, nyolcvanas évek Ceauşescu-őrülete, s megjelenik erre egyfajta reagálás, az, hogy Dsida, aki korábban került minden túlzó „erdélyezést”, ugyanakkor keresztény belső értékrendje szerint is azt vallotta, hogy „mindig magunkért, soha mások ellen”, megírja a nagy opusát, a Psalmus Hungaricust.
A transzilvanizmussal az is nagy különbség más korabeli eszmei áramlatokkal összevetve, hogy ez egy sajátosan magyar eszmekör. Ha a két világháború között nézzük csak, akkor is igazából a népi gondolat még ilyen sajátosan magyar – és a transzilvanizmus. Csak a transzilvanizmusról 1940 után nem igazán lehetett beszélni már magyar keretekben sem, 1945 után Romániában meg pláne nem. Tehát a Gyöngy és homok nem véletlenül a transzilvanizmus értékszerkezetét vizsgálta, és azt mondta, hogy ez így nem jó, ha a valós kisebbségi jogok kiharcolása helyett csak a gyöngykagyló-motívumot fogjuk fel s éltetjük tovább, kimondatlanul is a nyolcvanas évek jogfosztásaira analógiát adva, a szenvedést értékteremtővé emelve, azt végső soron elfogadva, sőt szentesítve. A gyöngykagyló a húszas évek végén Áprily Lajos egyik előadásából származó szép metafora volt, de Sziklay Ferenc is használta, közkeletűvé vált, hogy a kagylóállat testét általában egy homokszemcse sérti föl, és ez a fájdalom szüli benne a gyöngyöt. Ez a keresztény etikai aspektus, hogy a szenvedés által tudunk teremteni valami értéket. Ez valóban szép, azonban a két világháború között nem akartak leragadni ennél az eszménél. Ha elolvassuk az Erdélyi Helikon folyóirat bevezetőjét, akkor azt mondja ugyanez a szerző, hogy mi magunk is még vitatkozunk egy picit az erdélyi jelzővel, mert az kényszerűen lehatárol, de öntudatunkat is védjük. Zárójelben jegyzem meg: erről az utolsó mondatról mondta Babits Mihály, hogy nem összetévesztendő a transzilvanizmus és az erdélyi öntudat, mert az két különböző dolog. Az utóbbi talán mindig is létezett. Aztán viszont Áprily szépen leírja az Erdélyi Helikon első számának említett Beköszöntőjében, hogy az erdélyi jelzőn túl e gárdának arra is megvan az ereje, hogy mögé nézzen a dolgoknak. És nem is kell hangoztatnia látványosan és tüntetőleg a maga erdélyiségét, mert az eleve adott, az minden egyes sorából ki- és átérződik. Áprily szó szerint egy olyan párhuzammal, hasonlattal él, hogy az olyan, mint egy Stefan George-vers, amely úgy idézi meg az ősz szép lelkét, hogy egyszer sem mondja ki, a jelentésében megfakult szót, hogy ősz. Tehát nem kell kimondani, hangoztatni, hivatkozni rá folyamatosan, hogy Erdély, pláne nem melldöngetve. „Erdélyiek vagyunk öntudatlanul és magától értetődően” is – Bánffynak idézem is az egyik szép levelét. Kuncz vagy Ligeti Ernő ugyanezt vallotta. Utóbbi azt mondta az említett, 1937-es vita során, hogy nem az a baj, hogyha erdélyieknek valljuk magunkat, a baj ott kezdődik, ha „csak erdélyieknek”. És ez már összmagyar viszonylatban is fontos kérdés. Európai aspektus kell, ezt mindenki tudta a korabeli nagyok közül, a szellemi bezárkózást és a sebnyalogatást mindenki elutasította, mert az öngyilkossággal érne fel – írta Kuncz. Makkai hasonlóan a minőségre és a szellemi-lelki építkezésre helyezte a hangsúlyt, Bánffy nemkülönben. Schöpflin és Babits és mások Budapestről is épp ezt emelték ki, ezt értékelték, hogy Erdélyben – ahogyan másutt írtam, a kor „második irodalmi mezőjén” – ez a transzilvanizmus teljes ellentéte volt a kis-magyarországi politikai és közjogi irredenta dacnak, s az új erdélyi irodalom szelleme épphogy nem a múltba, hanem a jövőbe s Európára tekintett.
Különböző arcélei voltak tehát a transzilvanizmusnak. Létezett egy úgynevezett aulikus transzilvanizmus, amit egyesek így hívtak, főleg a helikoni transzilvanizmusra utalva, volt egy Szabédi László-bevezette fontos kettőség: országtranszilvanizmus és tájtranszilvanizmus. Ezek különböző terminológiák, attól függően, hogy Erdély-országban önmagában vagy csak az irodalmi sajátosságban, de összmagyar viszonylatokban gondolkodtak, s ezek csupán ebben a két évtizedben születtek, ehhez képest is nagyon sok minden változott később, a későbbi tiltások, kibeszéletlenségek miatt is. De a regionalitás-eszme még Románia EU-csatlakozása előtt is fölmerült a különböző, nem csak eszmetörténeti, hanem politikatörténeti kérdésekben is.
Filep Tamás Gusztáv: Ez a belső arca a transzilvanizmusnak, míg a külsőhöz kimondottan tudatosítanunk kell Várad, a Partium fontos szerepét is. Van, amikor Várad Erdélyhez tartozik, van, amikor nem, de az Erdélyi Fejedelemség múltja nélkül, annak feldolgozása nélkül ilyen komplex ideológia nem alakulhatott volna ki a transzilvanizmusból. Gondoljunk csak Kós Károlyra, a korszak történelmi regényeire, vagy Kuncz Aladár első, a Helikonban közölt összefoglalására. Az Erdélyi Fejedelemség hagyománya nélkül valószínűleg mindez csonka lett volna. Ez a hagyomány pedig erősen kötődik ide, a Partiumhoz, Váradhoz, amelynek Bocskai István volt a főkapitánya. Az erdélyiségnek, a politikai erdélyiségnek a kulcsmondata Bocskai végrendeletében szerepel: mindaddig, amíg nálunk erősebb idegen kézben, Bécsben, „a németnél” lesz a korona, addig Erdélyben fenn kell tartani a fejedelemséget, de inti az erdélyieket, ha ez a helyzet megszűnik, ne szakadjanak el Magyarországtól. Tehát mindenképpen van olyan politikai helyzet, néhány száz év, amikor Magyarországtól Erdély elválasztatik. Ekkor más ideológiai koncepciókat, más megélési stratégiákat kell kidolgozni, és ez időről időre újabb és újabb problémákat vet fel. Például a reformkorban 1848-ig az uniót megelőző egyik legfontosabb kérdés a partiumi megyék ügye volt. Hová tartozzanak? Wesselényi Miklós képviseli az unió ügyét, akinek mind a két országgyűlésben helye van, itt is birtokos, Magyarországon is. Keményék generációja az uniót talán a legfontosabb kérdésnek tartotta, Erdély további fejlődését enélkül nem tartották lehetségesnek, de 1848 nyaráig nem merült fel bennük, hogy a románok nélkül kellene ezt megcsinálni, illetve hogy magyarok és románok ellenséges pozícióba kerülhetnek. Az erdélyi magyar liberalizmus bizonyos értelemben kimondottan románpárti. Miért? Azért, mert látják, hogy a Szászföldön Bécshez ragaszkodnak. A szász városoknak pedig román jobbágyai vannak, ezek a magyarok potenciális szövetségesei. A 19. századi magyar liberalizmus embertelennek tartotta a jobbágyrendszert, fel is szabadították a román jobbágyokat, tehát ebből még pozitív történelmi fordulat is következhetett volna, legalábbis ezt várták. Nem történt meg. A dualizmus után pedig elég sok dokumentum van arról, hogy az erdélyi érdekeket a budapesti parlamentben nem képviselik úgy, ahogy az itteniek szeretnék. Ez logikus is, aki ott van helyben, az határozza meg, mi történjék, az intézi a dolgokat. Egyébként is a kelet-magyarországi részeknek a tendenciáit igyekeztek visszaszorítani, kissé ellenzékinek tűnt az a terület. Van tehát egy ilyen külső arca is, egy magyar–magyar viszonyban megmutatkozó arca is a transzilvanizmusnak. Bánffy is, Ligeti Ernő is hivatkozott a szabad szellem hagyományára, a protestantizmusra, a Nyugat-járásra és a Bécstől való kevésbé szoros szellemi függőségre. Tudjuk, hogy a Diploma Leopoldinum után is valamennyire szabadabbak a viszonyok. Tehát a külön erdélyi alkotmány, illetve a leopoldi kötlevél több jogosultságot biztosított Erdélynek, mint ami Magyarországon érvényben volt. Például vallásszabadságot. Még akkor is, ha Bécsből igyekeztek ezt végig befolyásolni, a jogokat visszaszorítani. Na most ez az erdélyi és összmagyar vagy erdélyi és tömbmagyarországi viszony sohasem rendeződött, nem is volt olyan politikai szituáció, ami égetővé tette a megoldását. De az erdélyi írók szövegeiben lépten-nyomon föltűnnek a két terület és közösség közötti különbségek. Ezek szellemileg nem szakítják el ugyan Erdélyt a tömbmagyarságtól, de képviselői bizonyos más eszmetörténeti pontokra hivatkoznak.
Albu-Balogh Andrea: Ha már Szűcs László a regionális változatokat felvetette, úgy gondolom, az a kérdés megkerülhetetlen, hogy a Váradon élő, tevékenykedő íróknak, újságíróknak vagy a Váradról elszármazott újságíróknak milyen szerepük volt a két világháború közötti erdélyi irodalomban. Amúgy bennem motoszkál az a kérdés, hogy a váradiaknak mennyire volt ösztönös az, hogy Kolozsvárhoz csatlakoznak, egyáltalán bekapcsolódtak ebbe a helikoni mozgalomba. Mennyire volt ez kényszerpálya, arra gondolok, hogy már 1908-ban kezdett kialakulni egy regionális irodalmi központ, a holnaposok-csoportja is erről tanúskodik, tehát mennyire volt ez természetszerű? Mennyire volt szükséges lépés, gesztus. És itt Tabéry Gézáról feltétlenül beszéljünk, akár Ligetiről is, aki Váradon is újságíróskodott. Arra kérlek, hogy a transzilvanizmus és Várad, a helyi írók, újságírók szerepére is térjetek ki.
Boka László: Huh, erre körülbelül három órán keresztül kellene válaszoljak, de az előbb nem fejeztem be, amikor azt mondtam, miben más Erdély, más utódállam. Az utódállamok kifejezés Szerb Antal irodalomtörténetében szerepel, ezért merem használni. És akkor nyilván a kompaktságát említettem, meg a tradíciókat. Nem tudom érthető volt-e, a Vajdasággal összehasonlítva ugye a török uralom miatt látványos a hagyomány-kérdés eltérése, ott megszűnik a kontinuitás, tehát kiirtanak embereket és utána kerülnek mások betelepítésre, vagy a Felvidékkel, Szlovenszkóval kapcsolatosan földrajzilag is, ahol van egy hosszú-hosszú, körülbelül 40 kilométer széles sáv, ami viszont nem történelmi régió. Ha valaki megnézi Pozsonyt, s megnézi Kassát, ezeknek egymáshoz semmi köze nem volt. Ilyen téren azért érdekes Erdély, a kibővített Erdély is, hogy mennyire „kompakt”, s mennyiben más Nagyvárad, mint Marosvásárhely vagy Székelyföld. És akkor hozzájön ehhez, hogy olyan emberek döntenek úgy, hogy visszaköltöznek 1920 után a királyi Romániához csatolt területekre, mint az idős Benedek Elek, Bánffy, Szolnay, tehát egy fantasztikus szellemi potenciált hoznak, az elit egy része hazajön és egy társadalmi programot próbál kialakítani. Ugye a kialakuló irodalomnak is ez lesz a jellemzője, és még nagyon fontos, hogy Ligeti a korszakos művében, a Súly alatt a pálmában megírja, hogy az első években meg kellett találni az új íróknak az új irodalmi közönséget is. És ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a legnagyobb probléma, mint mindenütt, itt is kezdetben az intézményhiány volt. Igazából az egyházak voltak azok, amelyek egyedül segítséget tudtak adni magának a közösségnek, minden más szubvenció megszűnt.
Ha a nagyon is centralizált irodalmi-szellemi életet nézzük, a Budapestre centralizált élethez képest elvágták a csapokat, viszonylag szigorú határzár volt, ahogy Kosztolányi írja, még a posta sem jöhetett be. És ehhez képest kellett egy teljesen új irodalmi arculatot kialakítani. A magyar irodalmat is felparcellázták, több részre szakították, Kuncz szép hasonlata szerint, amit addig egy teljes parkban lehetett, mint fantasztikus gazdagságot és heterogeneitást megélni, most egyetlen parcellában kell érzékeltetni. Ilyen szempontból kihívás is volt, s a gondok ellenére részben szabadabb légkörűnek mondhatjuk a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalmát, mint mondjuk, a budapesti literatúra ideológiai platformok mentén kettészakadt mezőjét, abban a kormányzati, nemzeti konzervatív és a progresszív, ma úgy mondjuk, szintetizáló modernség irodalmi diszkurzusai szerinti szekértáborokat.
De hogy a feltett kérdés felől is közelítsek, még fölsorolhatnék sokakat, olyanokat, mint Tabéry Géza, aki Svájcban tanult, vagy Kemény János báró, aki Bécsben tanult, és ott Kassákék körében az avantgárddal kerül kapcsolatba, színházi író lesz, s aki nagyon fiatalon, még a húszas éveiben befogadja Marosvécsre a helikoni társaságot. Vagy azokat az emigránsokat, akik nemcsak Moszkvába, Bécsbe és Németországba költöznek, hanem Kolozsvárra, Nagyváradra vagy Aradra. Itt van egy olyan szellemi pezsgés tehát, amit a Helikon is javarészt leképez. Aztán létrejön a Céh 1924-től, a helikoni csoportosulás 1926-tól, s az irodalmi folyóiratuk 1928-tól. Ezt a szabad csoportosulást ugye van, aki íróakadémiának, íróparlamentnek nevezte. És ugye Kós ki is mondta, hogy eleve polgári radikálisok, népiek, konzervatívok, vannak soraikban, úgy fogalmazott: vannak közöttünk arisztokraták és proletárok, katolikusok és zsidók, gazdagok és olyan szegények, mint a templom egere, de egy célért küzdünk, s egyikőnk sem kérdi a másiktól, hogy az milyen elveket, pártszimpátiát vall. Egy dolog köt össze bennünket, az erdélyiség, és hogy az erdélyi literatúra az egyének szintjén is szárnyra kapjon. Szóval ez így példaértékű, annak ellenére, hogy mind a beolvasztó Bukarestből, mind a megosztott Budapest felől vádak özöne éri őket. És 1928-ban, a tízéves visszatekintésben már valóban megkérdőjelezhetetlen értékei is vannak ennek az irodalmi mezőnek.
Na most, hogy Váradhoz is közelítsünk, ezek az emberek egy pillanatig sem gondolták, hogy ez a fajta új erdélyi irodalom, ami kényszer szülte irodalom, valamiképpen provinciális lenne, maradhatna. Ez nagyon fontos különbség, mert ők mindig Európára tekintettek, azt mondta szépíróként Makkai püspök is, báró Kemény és gróf Bánffy is, mindannyian prózaírók tehát, hogy öngyilkosság lenne kisebbségi körülmények között nem európai mércével mérni. Ezt Makkai A magunk revíziójában is kifejti, etikai alapra helyezi: a kisebbségi ember mindennap ellenőrzi a lelkiismeretét, és kimondva-kimondatlanul vállalja a kisebbségi létet. Sokkal könnyebb lenne elköltözni nyugatabbra, vagy könnyebb lenne beolvadni a többségbe, de ez napi szinten vállalt, tehát ennek van egy etikai magaslata. Azt is mondja, hogy a kisebbségi irodalom, az erdélyi irodalom közelebb is áll az egyetemes európai irodalomhoz és értékekhez, mint a nemzetihez. Előkeresnek regionális, helyi és nagyobb hagyományokat, történelmi momentumokat, sajátosságokat, jellegzetességeket, a vallásszabadságot, a jogegyenlőséget, előkeresik az olyan decentralizációs folyamatokat is persze, mint A Holnap, és még a holnaposok előtt is volt egy-két regionális irodalmi hullám Váradon és másutt, amire lehet hivatkozni az elszakítottságban. Tabéryéknál kezdetben a nagyváradi lapoknak nem is az áll a fejlécében, hogy erdélyi, hanem „erdélyi és tiszántúli”, az aktuális csapatmozgásoknak megfelelően. De azt is el kell mondani, hogy bár büszkék vagyunk az irodalmi hagyományra, Várad mindenkori szerepére az összmagyar irodalomban, de Nagyárad 1918 után fokozatosan elveszíti azt a pozícióját, ami a korabeli, Monarchiabeli, meg a korábbi Magyarországnak a második legnagyobb vármegyei központja jelentett. Az új határral nemcsak a közigazgatási, hanem az egyházmegyei határokat is felosztják, Kolozsvár válik egyértelműen központtá. Ligeti Ernő a tízes években még valóban Kolozsvárról „kérte át” magát Váradra, ide szerződött, mert itt komoly irodalmi, sajtóélet volt, mint mondta, s szabad szellem. A húszas évek elején Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely száll be a képletes versenybe, hogy melyik legyen az új irodalmi centrum, miután Budapestről leszakítottak bennünket. Ez pár év alatt egyértelműen eldől, Kolozsvár lesz az, a húszas évek derekától ez megkérdőjelezhetetlen. Várad kapcsán nemcsak Tabéryt lehet említeni, hanem Olosz Lajost is, Reményik Sándort is, de nagyon sokan Nagyváradon fogalmazzák meg magukat, itt kerülnek a figyelem középpontjába. Gulácsy Irén is ilyen, akinek férje itt, a püspökségen dolgozott, de Berde Mária is itt tanárkodott Marosvásárhely után. Meg olyanokat is említhetünk, akik nem tartoznak szorosan a helikoni írók köréhez, a baloldali értelmiség részei voltak, például Radnóti Miklós féltestvére, Erdélyi Ágnes, aki szintén itt élt és alkotott. Van tehát egy gazdag, prosperáló szellemi élet, egy kihívásokkal teljes, de viszonylag élhető értelmiségi lét, és hát sokféle arcéle a kornak: ebben a kényszerhelyzetben megtapasztalják a helyi asszimilált, magyar zsidók (vagy svábok is) az előnyöket és a súlyos hátrányokat is. És itt Hegedűs Nándortól Kecskeméti Lipótig sokakat említhetnék még, akik a városért és annak magyar közösségéért, sajtójáért és kulturális-szellemi életéért dolgoztak ekkoriban, miközben budapesti vagy nyugat-európai felkéréseik is voltak, de nem akartak innen elköltözni.
Szűcs László: Nagyon sok név hangzott már el eddig. Emeljünk ki néhány fontos figurát a transzilvanisták közül. Úgy kérdezném, ki lenne az… legyen mondjuk két név, akivel szívesen meginnátok egy kávét, és miről beszélgetnétek.
Boka László: Hű, hát ez nagyon jó, viszont nagyon nehéz kérdés. Nem is fogok tudni csak kettőt mondani, mert Dsidával is leülnék szívesen, meg ugye Bánffyt sem hagyhatnám ki, Kunczot, s még nagyon sokakat. De akkor maradjunk ennyiben.
Szűcs László: Nincs annyi kávé.
Filep Tamás Gusztáv: Én szeretnék vendég lenni Marosvécsen, amikor még mindannyian ott vannak. Ha csak kettőt nevezhetek meg, Tavaszy Sándor az egyik, akinek a nevét ritkán szokták emlegetni. Kolozsvári püspökhelyettes, egyházkerületi főjegyző, református teológiai tanár és filozófus. Ezt azért is kiemelendőnek tartom, mert a transzilvanizmusba szerintem azt is bele kell számítanunk, hogy hirdetői között a kantiánus etikán képződött filozófusok voltak, Tavaszy, Makkai Sándor, talán Bartók György is, és ez a filozófusvonulat sokat adott az egész eszmekör etikai megalapozásához. Tavaszynak is van egy híres tanulmánya, Etikai szempontok a románság és magyarság viszonyának megítéléséhez. Ami még érdekes: a hetvenes-nyolcvanas években a budapesti fiatalság kedvelt olvasmánya volt Martin Heidegger filozófiája. Hát az egyik első magyar Heidegger-tanulmányt Tavaszy Sándor írta. Ugyanis ezek a protestáns teológusok olvasták Heideggert, valószínűleg azért is, mert egyazon egyetemen tanított a 20. századi protestantizmus legjelentősebb teológusával, Karl Barthtal. Tehát a legfrissebb filozófiára reagáltak, és ez megjelent az itteni sajtóban. Ő az egyik. A másik, akivel most aktuálisan szívesen beszélgetnék, és igazából még lehetett is volna, mert Pesten halt meg, s én már érettségiztem akkor, Szenczei László, akiről írtam ebben a tanulmányban és máshol is. Számomra azért is érdekes, mert 1935-ben írt egy olyan kisregényt Székely apokalipszis címmel, ami szinte kicsúfolja Tamásit és Nyirőt, pontosabban Tamási és Nyirő stílromantikáját, a székelymítoszt elviszi a végső konzekvenciákig. Persziflázsról van szó, miközben mindkét írót nagyra értékelte. Erre ahelyett, hogy agyonverték volna, beválasztották a Helikon tagjai közé, és a következő évben már Tamásival és Nyirővel együtt volt ott a vécsi találkozókon. Ez is a Helikon, ez is a transzilvanizmus szelleme.
Boka László: Csak két mondatot fűznék ide. Nagyon fontos, amit Tamás mondott az 1927-es Heidegger-tanulmányról. Nagyon sokan ezt tényleg úgy látták a korban, mármint az erdélyi fiatal szerzők is, hogy fiatalabbak vagyunk a Nyugatnál, és európaibbak vagyunk a magyarországiaknál. Mára nem ez a kép. Mára az a kép, hogy Erdély az csak ilyen meg ilyen hagyományőrző, skanzenszerűen tradicionalista. Schöpflin leírja egyébként a magyar irodalomtörténetében 1937-ben már, hogy a legfontosabb hozadéka a Helikonnak, hogy összmagyar viszonylatban is teljesen újat tudott felmutatni, például Nyirő, Tamási és a székelység prózája révén. De ezt a fajta gondolatot, amiről felkértem Filep Tamást, hogy írjon, tehát ezt az úgynevezett városi, urbánus vonalat, ezt sokáig elfeledték, holott legalább ilyen fajsúlyos, erről hajlamosak vagyunk ma is megfeledkezni, holott a mai Erdélynek mondott területen egyáltalán nemcsak a falvak világa, nem is csak a székelység, hanem Kolozsvár s persze a partiumi, bánsági prosperáló nagyvárosok szellemi légköre volt meghatározó.
Albu-Balogh Andrea: Eszembe jut nekem is egy anekdota a városok rivalizálásával kapcsolatban. Molter írja le, hogy amikor bemegy Kolozsváron a New York kávéházba, megkérdezik tőle, „hát hogy piszmogtok a bötűvel ott Vásárhelyen?” Erre ő nagyon frappánsan kivágja magát. A beszélgetés jelzi azt, hogy volt egyfajta rivalizálás Vásárhely és Kolozsvár között is, és ennek Molter hangot is adott egyik kis anekdotájában. Laci felvetette ugye itt az urbánus transzilvanistákat. Erre is szerettem volna egyébként rákérdezni, vagy ezzel folytatni. Ez a téma ugyanis nekem is nagyon kedves, leginkább Karácsony Benő kapcsán, akit te is ebbe a körbe soroltál. Én magam is úgy látom, hogy az erdélyiségen belül volt egy olyan irány, egy olyan változat, egy olyan arcél, amiről volt, amikor elfeledkeztünk. Ezek azok az írók, akik leginkább a polgári réteget mutatták be, a városi középréteget és hát saját jelenkorukat. És te is így sorra veszed az írókat, ugye, Tamás? Hogyha erről beszélhetnénk egy kicsit, te hogy látod őket, hogyan színesítették az erdélyiséget?
Filep Tamás Gusztáv: Azzal a vallomással kell kezdenem, hogy nekem magamtól nem jutott volna eszembe ezt a tanulmányt megírni, Boka László kért meg rá, de a dolognak volt előzménye. Néhány éve írtam egy könyvet Ligeti Ernőről, s a kiadó kérésére alcímet is kellett adnom. Akkor jutott eszembe róla, hogy ő egy urbánus transzilvanista. Volt, aki megrótt, legalábbis értetlenkedett, hogy miért is akarok én egy pesti vitát átplántálni ide, ugyanis Budapesten, különösen a hetvenes-nyolcvanas években, két világháború közötti előzmények után, fojtottan zajlott az urbánus-népi vita, amit később átkereszteltek liberális és populista irányzatok harcára, és 1989 után így jelent meg a politikában. Most csak a végkövetkeztetést mondom: arra jöttem rá, hogy ez a vita ilyen ocsmányul, ahogy Pesten folyt, csak a metropoliszban alakulhatott ki, az összes többi városban, amelyek sokkal inkább benne vannak a tájban, a régióban, a környező falvak világában, ez ilyen élesen nem merülhetett fel. És még egy: a transzilvanisták egy része az októbrista eszmevilághoz is közelebb állt. Tehát az 1918-as októberi őszirózsás forradaloméhoz, amiből a Magyarországon száz éve tartó ellentét született. Az októbristákat, akik nem tudták szakszerűen működtetni az államot és nem tudták megmenteni Magyarországot, tehát megbuktak, sokan még árulónak is szokták tartani. Szerintem csak alkalmatlanok voltak a szerepükre. Egy kortárs azt mondta erről, hogy október eszméit meg kell különböztetni október embereitől. Viszont ez a vita, az októbristák-konzervatívok vita kisebbségi helyzetben nem válhatott olyan élessé, mint Budapesten. Egyszerűen azért, mert a Felvidék és Erdély megszállásakor az őszirózsás forradalom által kinevezett hivatalnokok voltak a főispánok, a kormánybiztosok, azokat tartóztatta le a román hadsereg. Itt nem volt vörös uralom. Illetve Váradon éppen volt egy ideig, de sem vörös-, sem fehérterror nem volt. Ez pozitívum, Pestnek fel lehet mutatni a példát, hogy ezek nem egymással véresen szembeszegezendő fogalmak!
Maguk a prózaszövegek… Kuncz írja, talán éppen a hivatkozott tanulmányában, hogy először jött az új erdélyi irodalmon belül a lírában a metafizikai vigasztalás, utána a történelmi, majd a népi próza, regény kora, de hiányzik valami: a városi regény, a polgári társadalom regénye. Márpedig a polgárság azért is fontos, mert a társadalmat a városokból irányítják. Én azokat az embereket kerestem meg, azokkal foglalkoztam a kötetbe szánt tanulmányban, akik ezt a világot próbálták ábrázolni. Lehet, hogy nem olyan remekművekben, mint a Bánffy-trilógia, vagy mint Tamási munkái. De például Molter novellisztikáját közelinek tartom a Tamásiéhoz, minőségében, hangulatában, stílusában mindenképpen jónak. Lakatos Imrét is idéztem ott, aki nem volt prózaíró, nem is írt szépirodalmat, viszont az elsők között olvasta a Thomas Mann-könyveket, Marcel Proustot, franciául, angolul, németül tökéletesen tudott, és elkötelezett erdélyi volt. Kuncz Aladárral együtt volt Noirmoutier-ban, de hamarabb szabadult, Svájcba ment, később egy íróasztalnál dolgoztak az Ellenzéknél, és a Fekete kolostor megírására többek között ő biztatta barátját. Amikor Kuncz meghalt, néhány hónapra ő vette át az Erdélyi Helikon szerkesztését, amit Kuncz szellemében folytatott. Akár azt is gondolhatnánk, ez az urbánus polgár, a világkultúrában élő ember bizonyára lenézte a népi irodalmat. Hát nem. Amikor Tamásinak a Tündöklő Jeromosát támadások érték, ő a Független Újságban egy remek cikkben állást foglalt Nyirő és Tamási mellett, állítva, hogy az új székely irodalom világirodalmi szintű. És még valami: az erdélyi Helikon írótársaság felekezetfölötti volt, ahogyan Laci is utalt rá. Ortodoxon kívül szerintem minden felekezetbe tartozó volt a tagjai között: katolikus, református, unitárius, evangélikus, és volt sok zsidó is. A zsidók is hatalmas apportot hoztak a korszak erdélyi magyar irodalmába. Hát részben Várad is… ezt jó helyt mondom; Ligeti, kedves alkotóim egyike Váradon is élt, újságíróként dolgozott itt, igaz, az első világháború előtt. Nem árt, ha tudjuk, hogy hét-nyolc zsidó tagja is volt a Helikonnak, mindegyik nagyon érdekes, sajátos, egyedi életművet hozott létre. Közülük Karácsony Benő is szerepel az írásomban, Lakatos Imre is közéjük tartozott.
Boka László: Én ezt azzal kötném egybe, hogy többes kisebbséget vállaltak, tudatosan, tehát a zsidó magyarok, vagy akár a sváb magyarok is, mert Moltertől kezdve, tehát Kádár Imre, Ligeti, Karácsony Benő is említhető, s ezek közül többen tragikus sorsot tudnak magukénak. Épp a várva várt visszacsatolás, Észak-Erdély visszatérte után következik a kálváriájuk, ami nagyon nagy többségében tragédiába torkollik a vészkorszakban. Az egyiküket agyonlövik, a másikukat pedig deportálják Auschwitzba. De olyanokat is emlegethetünk, akik „csak” háttéremberek voltak, itt nagyváradi szinten is, például a Sonnenfeldék, akik nélkül nem lett volna magyar lapkiadás Nagyváradon a két világháború között…
De hogy ne csak erről a szomorú aspektusról beszéljünk, közben eszembe jutott, mit felejtettem el az előbb, hogy az egyre radikalizálódóbb helyzet előtt, tehát még a ’20-30-as években. A nyitottság és európaiság, ami a Helikon-kört és a korabeli erdélyi magyar értelmiségieket, íróértelmiséget jellemezte, abban is megmutatkozik, ahogy Tamás is elmondta, hogy saját maguk köreiben adtak helyet a legnagyobb kritikáknak. Azt is el szoktam mondani, hogy a Jelszó és mítosz-vita az Erdélyi Helikon hasábjain került publikálásra, nem másutt. A fiatalabbaknak válaszoló Ligeti szerint, idézem: „nekünk európai irodalmat, kis nyelvi határainkon felül álló, a regionálizmus jelzőjét túllépő irodalmat kell adnunk, de mi itt Erdélyben kell szolgáljuk Európát és ennek ki is kell tűnnie. Európaiasságunk a honi levegőből fakad, a mi itteni életünkkel érintkezik, kimutathatók rajta egy külön létező világ törvényszerűségei. Azok a szobrok, amelyeket az antik vagy a reneszánsz világ készített, magukon hordozzák alkotójuk külön géniuszán kívül a kor géniuszát, a nép géniuszát és anyagszerűségekben kifejezési eszközeiket megszabja a honi talajon feltalálható márványnak tömörsége, hajlékonysága, geológiai adottságai. Ahogyan nem tudok európai lenni anélkül, hogy ne legyek magyar, úgy mint Erdélyben, úgy sajátos politikai viszonyok között kisebbségi magyar író sem lehetek, és egyben nem külön erdélyi és kisebbségi. E külön színt nem akarom kihangsúlyozni, de nem is akarom letörölni.”
Szűcs László: Az úgynevezett modern transzilvanizmus, vagy annak fázisai időben elég pontosan behatárolhatók a két világháború közé. Mennyire átjárhatóak ezek a határok? Korábban említettétek a holnaposokat, ami ugye időben egy távolabbi időszak, aztán szóba kerültek az ötvenes-hatvanas évek is, amikor egyáltalán ezt a szót nem is lehetett leírni. Van-e ma létalapja ennek a kifejezésnek, illetve hogyan neveznétek meg irodalmi, kulturális vagy társadalmi szempontból azt a korszakot, amiben ma élünk itt, Partiumban és Erdélyben.
Boka László: Ez is egy nagy, összetett kérdés. Amennyire lehet persze, röviden fogok válaszolni. Ugye én összesen két idézetet hoztam. Az egyiket az imént felolvastam. Egy másik idézettel is készültem, és ez nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük a transzilvanizmusnak a két világháború közötti lényegét, az etikai lényegét is, amikor már kisebbségi a szituáció. De előtte még azt mondanám, nagyon igyekeztem a kötetben szerkesztőként, hogy ez a kérdés maga ne csak a két világháború közöttre korlátozódjék. Említettem, ugye a régiónak politológiai értelemben a korábbi, tehát a Monarchián belüli érdekérvényesítését is. Az más kérdés, hogy az egy szűkebb régióra vonatkozott ekkor még, tehát a holnaposok 1908-1909 körül semmiképpen nem tekinthették magukat transzilvanistának. Ők decentralizációt hirdettek, amire viszont utóbb, a megváltozott kényszerhelyzetben rá lehetett példaként mutatni. Hogy van Pesten kívül is élet, lehetséges ilyet teremteni.
És aztán a hatvanas évek végétől egészen másként merült ez föl megint: a „tűrt” kategóriáiban a kommunista cenzúra, ha tetszik irányított olvasataiban akár, ami mindent kiemelt, ami helyi volt, de más, mint összmagyar… Ezek komplikált kérdések, amik egy eszme alakulástörténetében figyelembe veendők.
1989 után többen eltávolodtak – jogosan – e kérdéskörtől magától, annak leszűkítő értelmezései okán, miközben a szóban forgó életművek jelentős részét, tehát a két világégés közöttieket, még senki nem is dolgozta föl. A Provincia-projektben az ezredfordulón megint másképp merült föl mindez, erdélyi román értelmiségiekkel is érdemi együttgondolkodás folyt Molnár Gusztiéknak hála, Erdélyről.
Ugye abba most tényleg ne menjünk bele, hogy a két világháború között a regionális értékekkel szemben a rosszul értelmezett provincializmus viszont egyértelmű veszélyforrás volt. A Kolozsváron élő Jékely Zoltán 1944-46 között például többször leírta, mennyire vékony ez a jég, hogy európaiság és provincializmus, és itt kell nekünk egyensúlyoznunk. Az egyik felé törekedni, s nem hagyni, hogy a mostoha körülmények lehúzzanak. Idő hiányában erre nem térek most ki bővebben. Viszont a másik fontos idézet, amit mindenképpen fel akartam olvasni, az egy nehéz időszakban született levélrészlet, amikor Makkai Sándor, aki 1926-ban fiatalon lesz református püspöke Erdélynek, és etikai magaslatokról beszél, mint idéztem, 10 évvel később úgy dönt, ahogy dönt, hogy mégsem marad Erdélyben, s Magyarországra költözik, sőt, azt állítja ekkor, hogy a kisebbségi sors mint olyan embertelen, lehetetlenség. És akkor ugye magánlevélben Reményik Sándor a sziklaszilárd etikai tartásával megpróbálja lebeszélni erről, látva, micsoda kataklizmát fog okozni. Bánffy is megpróbálja lebeszélni. Itt Nagyváradon Hegedűs Nándor azt írja, hogy ezek után A magunk revízióját tűzbe kellene vetni, hiszen egy egyházi vezető milyen példát mutat, és akkor ezt írja neki, pár sort olvasnék föl, Reményik Sándor: „A régi Makkaitól azt tanultuk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható minőség, […] nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz. […] A mi egész transzilvanizmusunk” – és ez a lényeg, teszem hozzá én – „azon a saroktételen nyugodott, kimondva vagy nem kimondva, hogy az állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztényibb, etikaibb lehet, mint annak politikai formája.”
Nos, azt gondolom, ez az alapvetés: kellő távolságot tartani a mindenkori központoktól és megmaradni úgy erdélyinek, hogy közben az összmagyar szellemi egységet egy pillanatig sem adjuk fel, de Európára és a magasba tekintünk. Ez a néhány alapelv közelíthet bennünket leginkább a transzilvanizmus igazi magjához.
Filep Tamás Gusztáv: A korszakolásban az utolsó éveket én nem határoznám meg, de ami ’89 után történik, a demokratikus fordulat következményeit én a vendetta és a neoprimitivizmus korának gondolnám. Nemzedékemnek, több barátomnak nagyon nyomasztó élménye volt az, hogy amíg a kommunista diktatúra működött, és különböző ideológiai csoportokba tartozók együtt törték a borsot az orra alá, addig (innen visszanézve) szinte béke volt, viszont ahogy elkezdődött az ideológiai tagolódás, illetve a politikai pártok szerveződése, az emberek elkezdték átharapni egymás torkát. Több évtizedes barátok kezdték el terjeszteni a másikról, hogy az a Szekuritáté vagy az ÁVH ügynöke volt. Tehát a politikai átmenet nagyon nagy megrázkódtatásokkal járt. Ez most már lecsengett, de csak azért, mert meguntuk. Ezt azért mondom ilyen hosszan, mert egyre kisebb az érdeklődés mások, mondjuk egy más irodalmi csoportba tartozó vagy egy más ideológiát képviselő ember és műve iránt. Keveset olvasunk, különösen a mások könyveiből, a barátokét még igen. Nem tudok Pesten például egy olyan helyet megnevezni, ahova bemegyek, és pontosan meg tudnám állapítani, hogy a magyar nyelvterületen hol, mikor, milyen fontos könyv jelent meg. Érdekes módon ez a kommunista korszakban, amit eszemben sincs visszasírni, sőt, nem volt így, mert az Élet és Irodalom vagy valamelyik lap azért ezeket az adatokat, címeket közölte, a fontos műveket recenzálták. Sokkal kevesebbet olvasunk, mint régen, a könyvek példányszámán is lehet ezt látni. Négy-öt-hatezer példányban jelentek meg könyvek (értékes ifjúsági könyvek akár húszezerben), most 3-400 példányban. De a dolognak van még egy ága, amit két mondatban mondok el. Markó Bélának van egy tanulmánya a könyvben, abban az új erdélyi prózát olvasva egy újfajta, kimondottan transzilván jellegű próza megjelenését villantja föl. Ez ígéretes folyamat, és tényleg értékes művekről is van szó. Visszatekintő, dokumentarista, egyéni és kollektív tapasztalatokat játékba hozó kortárs regényekről, amelyek közvetve vagy közvetlenül a transzilvanizmust is érintik, s amelyek szerzői kimondatlanul is erőteljesen erdélyi kötődésűek. Boka Laci írt is erről nemrégiben egy összefoglaló tanulmányt a mi folyóiratunkba, a budapesti Kisebbségkutató Intézet Regió című folyóirata tavalyi évfolyamába.
Albu-Balogh Andrea: Végezetül csak azt mondanám el, hogy még miről szerettünk volna beszélgetni, hiszen láthatja a közönség is, ez egy fantasztikusan gazdag téma, s egy sokrétű kötet, de az időnkbe nem fért bele: mindenképpen szántunk volna még egy kérdést annak, hogy milyen kapcsolatrendszert építettek ki, vagy próbáltak kiépíteni a helikonisták mondjuk a helyi szász írókkal. Különösen a húszas években egy eléggé virágzónak ígérkező kapcsolatrendszer kezdett kialakulni, ami aztán a harmincas évekre eléggé beszűkült, de a román írók felé is próbáltak folyamatosan nyitni. Tehát, hogy az, amit programszerűen hirdettek, azt tényleg próbálták meg is valósítani, ahogyan itt is részben elhangzott. S ez egy olyan vállalkozás volt, amire utólag is büszkék lehetünk. Ilyen ez a kötet is, azt gondolom, amit mindenki szíves figyelmébe ajánlunk.
A szerkesztett változat elkészítésében közreműködött Gálfalvi Ágnes.
január 4, 2023|Filep Tamás Gusztáv|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Két dzsidás
Rulikowski – regényben és a történelemben
Az 1848/49-es szabadságharc leverése céljából Magyarországra benyomult orosz hadsereg egyik tisztjének, Pjotr Vlagyimirovics Alabinnak följegyzéseiben olvasom: az a hír terjed, hogy Rulikowski – „Kázmér”, a „dzsidás kapitány” – „egyetlen éjszaka alatt” megőszült.[1] A kivégzése előtti éjszakán. Egy másodperc tört részéig elégtételt érzek – aztán szégyent. Végül megutálom magamat. Mi örülnivalóm lehet azon, hogy a magyar szabadságharc lengyel mártírja összetört az ítélet súlya alatt, hogy szenvedett, hogy megbénította a tizenkét órán belül bizonyosan bekövetkező halál tudata? Kapkodás, fejmunka; lassan föltárulnak az elkülöníthető rétegek.
Magáról az igazi történelmi személyiségről szinte semmilyen hiteles ismeretem nincs a vezetéknevén és halála dátumán kívül (keresztnevét is évtizedeken át rosszul tudtam, mindenkivel osztozva ebben). Alabint olvasva nem a valóságban élt, végül császári kivégzőosztag elé állított tisztre asszociáltam, hanem egy regényalakra, aki – újabb csavarként – önmagában még csak nem is lehetett ellenszenves számomra gyermekkoromban. De még maga az alább tárgyalandó regény és írója sem volt az: csak a regényt szülő ideológia. Az ideológiával szembeni ellenszenv származhatott át pillanatnál rövidebb időre előbb a regényhősre, tudat alatt pedig a szabadságharc hús-vér vértanújára, akinek torz mása volt csupán Bárdos László A dzsidás kapitány című ifjúsági epikájának címszereplője.
Nincs más út tehát: újraolvasás, kutatás. Úgy tűnik, a regényben mindenképpen, de ha jól olvasom az elmosódó fényképen, a nagyváradi síremléken – a róla elnevezett köztemető bejáratánál – is téves adatok olvashatók. Főképpen Rosonczy Ildikó és Kovács István kutatásaiból[2] tudjuk ugyanis, hogy Rulikowski soha nem lett százados – a cári seregből zászlósként „szökött át” (lásd lejjebb) a magyarokhoz, itt a lengyel légió tartaléklovasságába osztották be főhadnagyként –, és nem Kázmér volt a keresztneve, hanem Konrad – bár kényszerből ma a Konrad Kazimierz kettős nevet is használják, a budapesti Földművelésügyi, illetve legújabb nevén Agrárminisztérium falán lévő emléktáblára is ezt vésték (nehogy provokálják a hibás nevet őrző közvéleményt). S főképp nem igaz az, amit Bárdos említett regénye utószavának a mártír sírját leíró szövegrészébe iktat: „Rulikowski Kázmér nyugszik e hantok alatt, aki fiatal életét feláldozta a magyar szabadságért.”[3]
Az ulánustiszt kész volt harcolni, nyilvánvalóan akár meghalni is a magyar (és a lengyel, illetve az „egyetemes”) szabadságért. Harcolni azonban nem harcolt, a regény által is terjesztett tévhit szerint ott volt ugyan a fegyverletételt közvetlenül előidéző temesvári csatában, valójában a város környékén sem járt soha, átszökése után semmilyen fegyverhasználatot feltételező katonai akcióban nem vett részt (valószínűleg előtte sem, soha életében). Halála nem nevezhető áldozatnak. Önmagát csak valamely reálisan elérhető nemes, akár távlati cél érdekében áldozhatja föl az ember. Rulikowski végzete értelmetlen, vak végzet. Nem volt tétje, hacsak nem vesszük számításba azt a lélektani tényezőt, amit Rosonczy Ildikó említ róla annak lehetséges okaként – s amire visszatérek még röviden –, hogy társai és Wysocki tábornok figyelmeztetése, óvása ellenére visszafordult Orsováról, a határról, nem ment emigrációba a lengyel légió tagjaival. Visszafordult, hogy megkeresse ezredét azzal: a magyarok fogságban tartották.
Görgei Artúr (vezetéknevét úgy írom, ahogy 2018-as, Hermann Róbert által sajtó alá rendezett válogatott írásainak címlapján szerepel) megemlíti emlékiratában: a fegyverletétel után, amikor kiderült, hogy a cár fönntartotta magának az ő sorsa fölötti döntést – miközben a többi hadifoglyot kiadta a császáriaknak –, a civil közvélemény (melynek egy része már korábban ellene fordult) ítéletet hozott róla, illetve ellene. Nagy súllyal esett a latba az is, hogy őt gyanúsították meg azzal: a lengyel tisztet, aki július 23-án, pár héttel a leverettetés előtt „egy orosz lovas járőr parancsnokaként a gyöngyösi országútról az akkor még magyar kézen lévő poroszló–tiszafüredi átkelő felé volt kirendelve, és átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe”,[4] ő adta át az oroszoknak. Arról, hogy Rulikowski a világon van, a magyar fővezér azonban csak a fogságban értesült egy orosz törzstiszttől.
Bárdos már említett, első ízben 1954-ben kiadott történelmi tárgyú ifjúsági regényének fő jellemzője, hogy köszönőviszonyban sincs a „történt dolgokkal”, de még a logikával sem. Tökéletesen illeszkedik tehát születése korának hivatalos szemléletébe. 1849 ábrázolásában nála jóval nagyobb írók is elbuktak, lásd Illyés Gyula Fáklyalángját. Nem állíthatom bizonyosan, hogy Bárdos szándéka szerint is a Rákosi-rendszer ideológiáját akarta szolgálni, de hogy ez az ideológia viszont a szolgálatába állíthatta, az biztos. (Még akkor is igaz ez, ha egy ponton, úgy látszik, akár ellentmondhatott annak. Erre is visszatérek röviden.) Az nem meglepő, hogy a regény megírása éveiben megjelenhetett, de az már megfejthetetlen, hogy 1974-ben és 1983-ban, amikor egy reálisabb történelemértelmezés is elérhetővé vált a magyar társadalom számára, milyen megfontolásokból adták ki újra, ráadásul több tízezer példányban, a magyarországi ifjúság közkedvelt Delfin könyvek című sorozatában. (Az általam idézett negyedik kiadás a kolofon szerint 91 000 példányban jött ki a nyomdából. Én először az 1974-es, harmadik kiadást olvastam, úgy emlékszem, rögtön a megjelenése után. Abban 44 800 példány van föltüntetve.) 1956-ban ráadásul lengyelül is megjelent, így valószínűleg a lengyel fiataloknak is esélyük nyílt arra, hogy olcsón tegyenek szert hamis történelemképre.
Összefoglalva azt, amit a történelmi személyről bizonyosan tudunk: még azelőtt, hogy a cári csapatok bevonultak volna Magyarországra, az ulánusezred zászlósa néhány (szintén lengyel) tiszttársával arról beszélgetett, hogy nem akarnak a magyarok ellen harcolni, sőt, lehet, hogy alkalom adódván átszöknek hozzájuk. Ezt csak ő tette meg az orosz intervenciós hadseregben szolgáló hivatásos tisztek közül, az utolsó menetben, amikor magyar győzelemről már régen nem lehetett szó, csak valamiféle alkupozíció kiharcolásáról. Kérésére beosztották a lengyel légióba, harci eseményekben nem vett részt. Miután visszavonulás közben a határra értek, részben katonái kérésére (kivált csizmáját csókoló tisztiszolgája könyörgésére) nem az emigrációt választotta, hanem megpróbált visszakerülni ezredébe. Miután okmányszerűen bizonyítottá vált, hogy önként állt át, s a magyarok nem fogolyként kezelték, amint ő állította, a hadbíróság elítélte, s augusztus 28-án agyonlőtték.
Bárdos regényének hőse, a „dzsidás kapitány”, ahogy a valóságban is, júliusban szökik át a magyarokhoz; föl sem merül benne, hogy ez már a végakkord. Hogy a valóságos Rulikowski erre nem jött rá, vagy rájött, és ennek ellenére vállalt áldozatot, mert nem volt hajlandó a magyarok ellen harcolni, nem tudhatjuk bizonyosan. Zygmunt Miłkowski (Tomasz Teodor Jeż) író, a lengyel légió tisztje emlékiratában fölegyezte viszont, hogy amikor július végén (tehát legfeljebb egy héttel az átállás után) Szegeden találkoztak, a dzsidás tiszt zavarban volt, s azt mondta neki, talán elsiette akcióját, közben ugyanis fölismerte a valós stratégiai helyzetet. Regénybeli alakmása nem gondolkodik azon, hogy a magyarok vereséget szenvedhetnek, a narráció és a főhős megnyilatkozásai hol sugallják, hol expressis verbis állítják, hogy a világosi fegyverletételhez csak árulás, a hadsereg vezérkarában folytatott aknamunka, a tisztikar pozícióban lévő részének eltökélt forradalomellenessége vezetett, nem pedig az, hogy az ország majdnem egész területe és egész évi termése a megszállók birtokába került, a magyar fősereg lőszere pedig már egy keményebb csatanapra sem volt elegendő. Görgeinek a cári hadak elől való kitérési szándéka a Tisza–Maros szögébe, a csapatösszevonások megjelölt helyszínére való levonulás idején a regény logikája szerint nem a hadsereg épségének megőrzését szolgálja, hanem az „árulás” álcázott manőversorozata. Ez ugyan csak valamivel később derül ki, de a szerző már korán előkészíti ezt a „fölismerést” például az 1983-as kiadás 26. oldalán olvasható mondatban, így: „Görgey, a visszahúzódó magyar hadvezér csak utóvédeket hagyott hátra, és esze ágában sem volt, hogy komoly csatába bocsátkozzék Rüdiger orosz tábornokkal.” Az efféle megjegyzések bizonyára a késleltetési technika kellékei, ugyanis a regénybeli Rulikowski már vagy húsz oldallal később végképp gyanút fog, amikor tanúja lesz Duvernié asszony (a valóságban Bory Miklósné Hellenbach Karolina bárónő), az önjelölt mediátor küldetésének, aki Rüdiger tábornoktól visz üzenetet Görgeinek. Ez a kapcsolatfölvétel és a háború lezárása érdekében tett tapogatózás legitim dolog volt ugyan, ráadásul az oroszok már korábban megkezdték a „parlamentírozást” (az első két hadikövet egyike Rüdiger unokaöccse volt), Görgei pedig Rüdigernek írt s Bárdos által is említett válaszlevele tartalmáról rögtön tájékoztatta Leiningen tábornokot, továbbá vezérkari főnökét, illetve az éppen a főhadiszálláson tartózkodó magasabb rendfokozatú tiszteket (a levél különben később megjelent magyar fordításban, ellenőrizhető), azonban a regény az ügyet összeesküvésként pertraktálja, ezért aztán a meg nem alkuvó, gáncstalan Rulikowski föllelkesül, amikor megtudja, hogy Nagy Sándor honvédtábornok (vagyis Nagysándor József) a magyar főhadiszállásról visszafelé tartó asszonyt igazoltatta, feltörte és elolvasta Görgei válaszlevelét, azaz „leleplezte” a hitszegést. A dzsidás tiszt elégedetten állapítja meg, hogy vannak még magyar tábornokok, akiknek a forradalmi eszmék iránti hűsége töretlen. Bárdos itt többek között azt is elhallgatja, hogy a levelet Nagysándor nem így ismerte meg. A valóságban nem merte elvenni a bárónőtől a kopertát, hanem éjjel kilopatta annak szobájából, majd olvasás után újra lepecsételte és visszacsempésztette a helyére. Hellenbach Karolinának persze föltűnt, hogy a viaszba nem ugyanazt a pecsétet nyomták.
A regényhős Rulikowski egy száz évvel később működő dialektikusmaterializmus-tanárra emlékeztet, aki haszonnal forgatta a munkásmozgalom klasszikusait, és lecsap az eltévelyedőkre. Arra, hogy Görgeinek, az állítólagos kunktátornak a hadtestparancsnokai, Leiningen és Poeltenberg éppen azokban a napokban s éppen azon a helyszínen, ahol ő kézhez vehette Rüdiger levelét – Alsózsolca környékén –, kétszer verik vissza az oroszokat, az író egy szót sem veszteget. E két aradi vértanú emlékének bolygatása nyilván nem látszott hatékonynak; azt mégsem lehetett volna állítani, hogy nem Görgei barátai, bajtársai és legmegbízhatóbb tábornokai voltak. Bárdos nemcsak a népforradalmi szemlélet népszerűsítője, hanem lokálpatrióta is; bizonyára mindkét okból szükségesnek látta viszont a váradi születésű, később szintén Aradon kivégzett forradalmár lelkületű honvédtábornok szerepeltetését a regényben. Jellemzése nem mond ellent a Nagysándor habitusáról korábban kialakított képnek, viszont gyanítom, tudatosan hallgatott el egy lényeges tényezőt: Rulikowski halálához ugyanis nem Görgeinek, hanem, bár nem szándékosan, áttételesen, éppen Nagysándornak volt köze. Az ő debreceni csatavesztése folytán került az oroszok kezébe a Rulikowski sorsát megpecsételő dokumentum. Ez a debreceni vereség ráadásul említésre kerül a regényben. Ám A dzsidás kapitányban – ki hitte volna – ez a levél más formában jut el az ítélethozókhoz: egy magyar arisztokrata, aki júliusban még honvéd-, augusztusban már császári tiszt, viszi el önként a tárgyalásra, és bocsátja a hadbíróság rendelkezésére. (Kissé ironikus fényt is vet a regénybeli történetre, hogy a további harc legkövetkezetesebb képviselője éppen az a Nagysándor, aki egyedül mondott csődöt katonai vezetőként Görgei hadtestparancsnokai közül a levonulás idején, kezdve a július 19-ére virradó éjszakával, amikor egy vaklárma hatására feladta hadállását, s nem tudta teljesíteni az utóvéd szerepét.)
A fentiekhez hasonló stiláris és szerkezeti megoldások vezetnek el a kötetzáró szimbólumig (Haynau Paszkevicsnek írt és a magyarok kezébe került leveléből például megtudjuk, a táborszernagy tart attól a valójában irracionális fordulattól, hogy a magyarok kihúzzák télig, s akkor a hadjárat tavaszi újraindításáig Kossuth újraszervezheti a magyar hadsereget), a mű végén a vesztőhelyre vezetett lengyel tiszt meglátja a városból hintón távozó Görgeit. Az erkölcsi tanulság nemcsak hamis, bántóan didaktikus is: „A tábornok összehúzta rövidlátó szemét, és visszanézett a gyorsan robogó batárról. Ő is megismerte a dzsidás kapitányt. De arcán a legenyhébb árnyalatnyi változás sem jelent meg, amely arra vallott volna, hogy a találkozás megrendítette. Az ő útja az életbe vezetett, a másiké a halálba.”[5]
Bárdos regénye és benne Rulikowski alakja, szemlélete legalább három évtizeden át a leghazugabb történelemképet sugallta a boldogtalan magyar ifjúságnak. Szemlélete egy másik magyar tábornok, Perczel Mór világmagyarázatára emlékeztet, aki korabeli fordulattal élve „magát a puszta jó akaratot talentomnak tartá”. Eszerint a szabadságharc győzelméhez nem képzett katonai vezetőkre, fegyelmezett és begyakorolt hadseregre, fegyverre, munícióra és legalábbis a magyar üggyel rokonszenvező nagyhatalmakra lett volna szükség, hanem forradalmi lelkesedésre és szólamokra. Mindez érvényes az író szerint 1849 nyarára, júliusra, augusztusra is, amikor Görgei már csak akkor tudott volna menteni valamit a menthetőből, ha Dembiński a magyar seregtestek egyesülése helyszíneként kijelölt Arad helyett nem Temesvárra vonul, illetve ha ott Bem nem szenved katasztrofális vereséget, eljátszva az alkupozíció maradék esélyeit is, hogy végül egyetlen lehetséges lépés maradjon: a feltétel nélküli kapituláció. Úgy látom, Bárdos szerint a győzelem csak azon múlt, hogy lesz-e idő a kormány által meghirdetett népfölkelés kibontakozására. Tartok tőle, hogy a magyar nép erre nemigen lett volna hajlandó. Szerencsére. Egy ilyen népmozgás iszonyú megtorlást vont volna maga után, a korábbi tapasztalatok birtokában viszont nehéz feltételezni, hogy bármily stratégiai eredménye lehetett volna.
Rulikowski sorsával kapcsolatban számításba kell vennünk még egy adatot, az arra vonatkozó utalást, hogy egy magyar tiszt őt terhelő vallomást tett. Ez viszont csak okozat lehet, mégpedig azé a tényé, hogy Rulikowski átállási szándékáról, illetve arról írt levele, hogy járőrét hol tudják fogságba ejteni, az elveszített debreceni csatában Korponay János ezredének irataival az oroszok birtokába került. Ez volt a perdöntő bizonyíték, de az ulánustiszt fogságba esésének körülményei már azelőtt is gyanúsak voltak orosz följebbvalói számára. A tucatnyi katonából álló járőr tagjai közül a zászlóson kívül valószínűleg csak hárman kerültek át magyar oldalra. A többieket, akik közül heten megsebesültek, egyikük pedig utólag meghalt, 25-én Poroszlón találta az előrenyomuló orosz elővéd. Ezek a katonák elmondták, hogy tisztjük megadást parancsolt nekik, altisztjeik viszont ellenállásra buzdították őket. Mindez a számok apró eltérésével szerepel Paszkevics herceg Haynaunak küldött s az orosz alattvaló Rulikowski átadását kérő átiratában, valamint ugyanő Miklós cárnak írt jelentésében is. (Van ugyan egy orosz forrás, amely szerint Görgei a fegyverletétel után a cáriaknak megemlítette Rulikowski esetét. Nekem az a gyanúm, hogy ennek szerzőjét megcsalta emlékezete; akárhogy is, a halálos ítéletet az említett írásos dokumentum magyarázza, amit a járőr sebesült tagjainak vallomása csak megerősíthetett. Az orosz hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyve egyébként mindeddig nem került elő.)
Említettem föntebb, hogy van valami, ami esetleg mégis magyarázatot ad arra, miért fordult vissza Rulikowski Orsováról; Rosonczy Ildikó szerint a katonák sorsa miatti lelkiismeret-furdalás. Ez okozhatta az ulánustiszt Miłkowski által följegyzett július végi zavarodottságát. Görgeinél azt olvashattuk föntebb, hogy „átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe”; nos, ez szándékával ellentétesen történt így. Rosonczyt idézem: „Ahogy lelkiismeretével nem egyezett az, hogy a magyarok ellen harcoljon, azzal sem tudott elszámolni, hogy alárendeltjei életét kockáztatta a magáé helyett. Inkább háborgó lelkiismerete hajtotta vissza a magyar határról, semmint a kínzó honvágytól, a hosszú emigrációs évektől való félelem. A visszafordulás, így a szembenézés veszélyeivel és lehetséges súlyos következményeivel pedig nyilván számolt, bárhogy igyekezett is ezt tagadni.”[6] Lám, a tragikus vég mellett igazi dráma is van a történetben.
Különben – azt hiszem, ez a tény sem közismert – született is dráma Rulikowskiról. Pontosabban Görgeiről, de annak egyik fontos szála a cári őrizetben lévő magyar fővezér és a lengyel tiszt a leveretés utáni helyzetről alkotott álláspontjának ütköztetése. A Nagyváradról Debrecenbe költözött író az Alföld folyóirat 1978-as évfolyamában (8–9. szám) jelentette meg Hulló csillag című, háromfelvonásos színpadi művét. Az is fikció – csakhogy a szerzői bevezető ezt egyértelművé is teszi.
Semmi kedvem élcelődni A dzsidás kapitány koncentrációs tábort megjárt íróján, akiért a két világháború közötti jelentős nagyváradi közíró, politikus, az Országos Magyar Párt parlamenti képviselője, Hegedűs Nándor szavatol; nekrológot írt Bárdos Lászlóról a budapesti Új Élet című lapba. Bárdos az 1950-es évek legelején szintén áttelepült Magyarországra, s lehet, hogy igazi életműve ekkor bontakozhatott volna ki, ha tíz évvel később nem hunyt volna el; tudomásom szerint életében két könyve jelent meg. A másikat, a Melkun Menyhért utazását, szemben az eddig tárgyalttal, ma is érdemes volna olvasni, sőt visszatérni rá éppen ezeken a hasábokon. Bárdos azok közé tartozott, akiket 1944 tavaszán német utasításra, de még azelőtt, hogy a németek átlépték volna a Tiszát, letartóztatták. Később a városában fogva tartott csoporttal együtt Budapestre (toloncházba), onnan pedig a náci lágerbirodalomba szállították. 1956-os ifjúsági regénye e részben politikai letartóztatottakból álló csoport – keresztyének és zsidók, magyarok, szászok, délszlávok – kálváriajárásának története. Őket tehát még a zsidók deportálása előtt hurcolták Auschwitzba, majd onnan tovább. Ez a földolgozás, ahogy az utószó egyértelműsíti, megélt emlékeket elevenít föl, tényekre támaszkodik; nincsenek benne romantikus szólamok, nem manipulál az érzelmekkel. Nem kizárt, hogy a tragikus téma feldolgozásai sorában ifjúsági műként az elsők között lehetett a maga nemében, ráadásul valamiképpen adalék a nácik politikai foglyainak sokáig nemigen firtatott (illetve manipulált) történetéhez.[7]
Azért némi korlátozott erényt nem tagadhatunk meg A dzsidás kapitánytól sem. Egyvalamit világossá tesz: a lengyelek rokonszenvét a magyar szabadságharc iránt, illetve abban vállalt részvételüket. Szó van a regényben a lengyel légióról, s a szabadságharc mindhárom lengyel tábornoka – Bem, Dembiński és Wysocki – is megjelenik benne. Továbbá a valódi történelmi személyiség nevét viselő regényhős enyhén konfrontálódhatott egy történelmi hőssé manipulált fiktív alakkal: Alekszej Guszev kapitánnyal. A második világháború után évtizedekig érvényben lévő hivatalos verzió szerint a szovjet hadsereg „felszabadítóként” érkezett a Kárpát-medencébe. A magyar–szovjet „testvériség” történelmi megalapozása céljából (hiszen mégiscsak problematikusnak látszott az a tény, hogy a szovjetek elődei verték le a magyar szabadságharcot) Illés Béla jónak látta a nem létező Guszev példájának népszerűsítését, akit (szerinte) több tiszttársával együtt, még azelőtt, hogy a cári hadsereg Magyarországra érkezett volna, a magyarok iránti rokonszenve miatt hadbíróság elé állították, majd kivégezték. Ez a sosem élt orosz tüzértiszt az 1940-es évek végén, az 1950-es években bekerült a magyar tudományos szakirodalomba és a tananyagba is, utcákat neveztek el róla, sőt a Szovjetunióban is foglalkoztak vele, de Nyugat-Európában is született róla regény. S Guszev példájának sokszorosítására a szakirodalomban idézték a valódi lengyel áldozatot is – oroszként, különböző oroszos névváltozatokkal, ötletszerű rendfokozatokat adományozva neki (például ezredesként emlegetve őt). A Guszev-mítosz leleplezése után volt, aki azt gondolta, hogy az orosz tüzértiszt személyét Rulikowski ihlette. Ezt Vörös Boldizsárnak a kérdésről szóló, rendkívül alaposan dokumentált monográfiája[8] nem erősíti meg: Guszev Illés Béla leleménye volt, akinek nem kellettek valóságelemek a mítoszgyártáshoz. Nos, Bárdosnál a cári hadsereg magyarokkal rokonszenvező tisztjei mind lengyelek, Rulikowski barátai. Valójában vannak arra vonatkozó források, hogy orosz tisztek és tábornokok nem tagadták meg az ellenségnek kijáró köteles tiszteletet, de arra, hogy a szabadságharc eszméivel egyetértettek volna, természetesen nincsenek. Egyetlen orosz személyről tudunk bizonyosan, aki magyar oldalon harcolt. Egy Vasziljev nevű hadnagy, aki 1849 márciusában Nagyszebennél magyar fogságba esett, éppen egy lengyel tiszttársával a honvédségnél szolgált a vereségig. Neki utóbb sikerült visszakerülnie cári alakulatához, de az osztrákok az erdélyi magyar hadsereg iratai között utólag róla is találtak terhelő adatokat, és azokat átadták az oroszoknak. Vasziljevet 1850-ben húsz évre száműzték Szibériába.[9]
Kiindulópontom azonban más volt: a történelmi tárgyú szépirodalom, a „hiteles történelmi regény” vagy a történelmileg igazolt eseményeket fontos kulisszaként mozgató fiktív próza lehetséges tudatmanipulációs hatása. Az irodalom, jól tudjuk: teremtett világ, fikció, elvben ennek tudomásulvétele jelenti a belépési kódot az olvasáshoz. Kérdés mégis, hogy minden esetben működik-e a szerző és olvasó közötti efféle képletes szerződés. A történelmi regényről születtek elméletek, a kérdésnek nagy szakirodalma van. Érdemes volna külön és részletesebben a tárgyalni az ifjúság „nevelésére” és „oktatására” szánt regények felelősségét. Ezek közül számos hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy több, ma még a színen lévő korosztály millió tagja nem tud eligazodni a történelemben. Az utóbbi évtizedekben viszont a jó történelmi ifjúsági regények hiányának lehet némi szerepe abban, hogy az ifjabb generációk tagjai nem is akarnak semmit kezdeni a történelemmel.
Én 1974-ben történetesen tudtam már, hogy a kommunista korszak 1848–1849-ről alkotott képe történetietlen. Érzékeltem ezt Bárdos regényét olvasva is. Aligha tévesztett meg tehát, de Alabin fönt utalt emlékezését lapozgatva más, szokatlan formában, mintegy a visszájáról, magamon érzékeltem ennek a manipulációnak a maradandó hatását. Aki szentírásnak vette az efféle munkákat, az még hatékonyabb negatív következményeket tapasztalhatott meg saját magán – feltéve, ha nem ragadt le eleve annál, amit akkor tanult és olvasott. A történelmi regényen a valóságot nem lehet számonkérni, az igazságot azonban igen. A korszak könyveiből éppen ez hiányzott. Meddig terjed annak az írónak a szabadsága, aki nem pusztán bevallottan fikciót ír, hanem politikai manipulációt folytat?
[1] Pjotr Vlagyimirovics Alabin: A magyar háború. In A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról. A kötetet Rosonczy Ildikó válogatta, Katona Tamás szerkesztette. Fordította Gerencsér Zsigmond és Rosonczy Ildikó. A bevezetőt Rosonczy Ildikó írta. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 (Bibliotheca historica), 210. p.
[2] Rosonczy Ildikó: Egy orosz ezredes, A. K. Baumgarten 1849-es naplója. Hadtörténelmi Közlemények, 2012. 1. szám, [191]–237. p.; Kovács István: Rulikowski, Konrad. In uő: Honvédek, hírszerzők, légionisták. A szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikona 1848–1849. Magyar Napló, Budapest 2015, 587–588. p. Mindkettőben utalás a további forrásokra és szakirodalomra.
[3] Bárdos László: A dzsidás kapitány. Történelmi regény. (Negyedik kiadás), Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1983. [Delfin könyvek], 152–153.
[4] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás. A kötetet szakmai szempontból Kosáry Domokos nézte át. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 (Pro memoria), II. köt., 436–437. p.
[7] A Rákosi- és a Kádár-rendszer történetszemléletét tükröző szakirodalom, valamint a korabeli tömegkommunikáció a német megszállás idejére számottevő kommunista ellenállást vizionált. Sipos János viszont egy tömegfogyasztásra alkalmatlan folyóiratban közölt tanulmányában (Sipos János: A népi demokratikus forradalom magyarországi sajátosságaihoz. Hozzászólás néhány vitás kérdéshez. Magyar Filozófiai Szemle, 1964. 1.szám, 16–71., az utalás: 40.), a legautentikusabb forrás, Kádár János, a pártfőtitkár adatai alapján már majdnem hatvan éve tisztázta, hogy a mai Magyarország területén az 1942-es lebukások előtti 400-500 főről a párt taglétszáma drasztikusan lecsökkent, mintegy 10-12 ember maradt kapcsolatban egymással. 1943 elején a pártnak körülbelül 70-80 tagja volt. Ez év tavaszán „szervezeti és konspirációs válság” következtében a pártot feloszlatták, s helyette megalakították a Békepártot, a német megszállásig azonban a helyzet nem javult. A nácik által elhurcolt politikusok, politikai aktivisták jelentős része a parlament demokratikus ellenzéki pártjainak tagja vagy híve volt. Szociáldemokraták, liberálisok és kisgazdák kerültek a német lágerekbe, közülük sokan a szocdem szakszervezeti mozgalomból. Voltak közöttük legitimisták, arisztokraták, sőt kormánypártiakat és állami tisztviselőket is elhurcoltak 1944 tavaszán vagy ősszel, a nyilas hatalomátvételt követően.
[8] Vörös Boldizsár: Történelemhamisítás és politikai propaganda. Illés Béla elmeszüleményei a magyar szabadságküzdelmek orosz támogatásáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2014 (Magyar történelmi emlékek. Értekezések. – Monumenta hungariae historica. Dissertationes), 355 p.
[9] Katona Tamás nyilatkozatát idézi róla Vörös, i.m., 142–143.
