FiguraFeszt címmel ünnepelték októberben Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színház alapításának negyvenedik évfordulóját. A miniévad négy, a színház saját, sikeres produkcióját kínálta a közönségnek. Az alábbiakban első benyomásaimat írom, ugyanis még legalább kétszer ennyi mondanivalóm lenne az előadásokról és a színházról, az ott zajló műhelymunkáról. Hogy nem teszem, annak csak terjedelmi okai vannak. Annyit azért elöljáróban elmondok, hogy szívből ajánlom a Figura Stúdió Színház előadásit, akinek lehetősége van, utazzon, nézze meg egyiket-másikat. Koós Csenge írása.
Heinrich von Kleist Az eltört korsó című, az alkotók által „színházi kriminek” nevezett előadást Botos Bálint rendezte. Ezt vártam a legjobban, tekintve, hogy olyan darabról beszélünk, ami nem szerepel a magyar színházak ismétlődő, kollektív repertoárján. Elégedetten távoztam a nézőtérről, ami leginkább a színészi játéknak és Golicza Előd díszletének köszönhető. A süllyesztett színpad lényegében bírósági tárgyalóterem, ahová mi, nézők, mint esküdtszék, elkülönítve, fentről kukucskáltunk be, az előadás szereplőivé válva. Ez a tér izgalmas játéklehetőségeket teremtett a színészeknek (gondolok itt Kolozsi Borsos Gáborra és Dávid A. Péterre, ahogyan meggörnyedt háttal próbálnak komolyan vehetőek maradni, inkább több, mint kevesebb sikerrel), miközben tökéletesen szolgálta a rendezői koncepciót (hogy mi nézők abban a hitben éljünk, hogy részesei vagyunk az igazságszolgáltatásnak) és az előadás üzenetét – ahogy Köllő Kata a szakmai beszélgetésen fogalmazott – „a hatalom emberei egy tálból cseresznyéznek, ebben az esetben sajtoznak.” Botos Bálint az előadás végére egy jelenetet toldott Kleist művéhez, ezzel reflektálva a társadalmi státuszkülönbségek igazságtalanságára. A rendszer emberei elkövetett bűneik ellenére is a rendszer emberei maradnak. Büntetésük maximuma, hogy megregulázásukkal a rendszer példát statuál. Ezt, úgy hiszem, nem szükséges tovább taglalnom, mindannyian találkoztunk hasonló precedenssel, legyünk tanárok, óvodások, orvosok, polgármesterek, vagy egyetemi hallgatók. Említett elégedettségem ellenére nem szeretnék szemet hunyni a tény felett, hogy Botos Bálint jócskán megnyirbálta a drámát, nem dolgozott dramaturggal, ami meglátszott az előadáson (erről később bővebben, mert többszörösen felvetődő probléma). A „régisége” miatt amúgy is nehezen befogadható, terjengős szöveg helyenként ritmusát vesztette, a szereplők hol túl sokat beszéltek, hol szintén sokat, de mégsem eleget. Előfordulhat, hogy ez a kritikai megjegyzés, a bennem forrongó, pályakezdő ifjú lázadozása a rendezői színház rendszere ellen.
A fesztivál második napján láthattuk utoljára a Visky Andrej rendezte A Mizantrópot. Az előadás Moliére és Martin Crimp műveinek felhasználásával, Visky Andrej és a dramaturg, Visky Bence színpadi változata. Rendkívül izgalmas erről az előadásról írni, mert több körben is „odaszúr” a színházi kritikusoknak és a feministáknak. Én pedig igaz, még tojáshéjjal a fenekemen, de mégiscsak feminista színházkritikus vagyok. Provokálva nem érzem magam, de az igényem a párbeszédre megszületett, amiért hálás vagyok. Mielőtt a számomra legmeghatározóbb kérdéskörről írnék, pár szót az előadás cselekményéről. Adott Jennifer (Szilágyi Míra) híres színésznő, mindenki a magáévá akarja tenni, ő jól ismeri az ebből adódó játszmákat, s a vele járó magányt. Alceste (Faragó Zénó), a drámaíró halálosan szerelmes belé, megrögzötten ki akarja emelni Jennifert ebből az érdekektől vezérelt világból, hogy a lány csak az övé legyen. Ebből adódik a konfliktus. A szakmai beszélgetésen frappánsan (remélem, érezhető a magam ellen irányuló irónia) az járt a fejemben, hogy ez az előadás a „férfinátha” színházi megfelelője. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az alkotók érzéketlenek lettek volna a női főszereplő, Jennifer megpróbáltatásaira, sőt, adtak neki teret és jelentőséget. Csak azt, hogy „az ifú Alceste szenvedései”, a karakter toxikus és agresszív megnyilvánulásai több empátiát próbáltak meg kiváltani a nézőből, mint a drámában felmerülő, könnyűnek nem nevezhető, bármelyik női sors. Az előadás Jennifer lakásában játszódik, amely – a rendező állítása szerint – személytelen és szimbolikus tér. Azáltal válik ilyenné, hogy mindenkié, így valójában senkié. Átgondolatlanság ebbe a térbe nem odarakni legalább egy női jelenlétre utaló körömlakkot (vagy amit akartok), ha odatették a videójátékot, amivel még egy közepesen jelentőségteljes, tesztoszteronnal kenegetett jelenetet is csináltak. Így a tér értelemszerűen nem mindenkié, leginkább nem Jenniferé, pedig ez volt a rendezői állítás. Nem gondolom, hogy ez koncepcionális döntés, mert az előadás szépen és folyamatosan reflektál a karakterek szexizmusára. Summa summárum, ezt az előadást bőven ki lehetne még tárgyalni, és ez a jó.
A harmadik napon Sławomir Mrożek Ház a határon című darabja következett Keresztes Attila rendezésében. Abszurd világba csöppentünk, amelyben a kitett, ismétlődő szövegek dramaturgiája és a hasonlóan, vidám, bár kissé vészjósló takaros ház díszlete (díszlettervező: Bajkó Blanka Alíz) mutatta egy idilli kiscsalád hétköznapjait. Ám az első perctől érzékelhető volt, hogy a világ elkerülhetetlen destrukciója utat fog találni magának, hogy megbontsa ezt az egységet. A színészeknek jól állt ez a világ, a keserédes humor és az ebből fakadó abszurd játékmód. Moșu Norbert-László békésen naiv apája, Szilágyi Míra ártalmatlannak nem nevezhető anyája, Bartha Boróka nagymama és Bartha László Zsolt nagypapa karaktere, Pascu Tamara és Barti Lehel-András gyerekkarakterei egy életre beleégtek az emlékezetembe. Vissza kell térnem azonban a korábban említett dramaturgmentes rendezői munka problematikájára: az előadásba kerültek plusz jelenetek, melyek közül néhány miatt megdöccent a játék pontos ritmusa. Fenntarthatatlanná vált a Gyergyói-havasok magasságába helyezett kezdeti energiaszint.
A miniévad utolsó előadása Molnár Ferenc Liliomja volt. Albu István rendezői koncepciójában Liliom (Faragó Zénó) az „angyali Tankcsapda” frontembere. A zenekar klasszikusain keresztül szólal meg a főszereplő belső világa: öngyűlölete, bűntudata és haragja. S bár a rendező szerint ennek az előadásnak nem célja kijelölni azt, kiről vagy miről is szól a történet, a zenei megoldás, mint dramaturgiai eszköz (dramaturgja ennek az előadásnak sem volt) határozottan főszerepbe helyezte Liliomot, ilyenformán mi, nézők a szereplőkkel együtt követni tudtuk a cselekményt. Ez a színpadi forma kiemeli ezt a Liliomot a többi általam látott Liliom közül. Örök fejtörés számomra annak a megértése, hogy miért élvez ekkora népszerűséget ez a dráma. Nincs olyan évad, hogy legalább egy-két magyarnyelvű színház repertoárján ne szerepelne. Pedig a darab valamilyen formán létjogosultságot enged a nők elleni és a családon belüli erőszaknak. Ezekről a témákról nem esett szó a szakmai beszélgetésen, ami azt is jelentheti, hogy természetesen senki nem ért egyet a drámának ezen részeivel. Rendezői koncepció ide vagy oda, ezek olyannyira súlyos és a mai napig aktuális társadalmi problémák, hogy beszélni kell róluk, mert ott vannak a választott drámában.
Zárásként szeretném elismerésemet kinyilvánítani az egész társulatnak, főleg a munka hálátlan és láthatatlan részét végzőknek: a technikusoknak, a díszletmunkásoknak és a szervezőknek. Nélkülük nem lenne miniévad, ahogy színház sem. A színészeket is dicséret illeti, mert a Figura társulatban mindenkiben megvan az a képesség, hogy kis szerepből nagyot csináljon. Nekem ez nemcsak a tehetség, hanem az alázat jele is, s ez az a színészi kvalitás, amelyet a legtöbbre tartok.
Fotó: Jelenet Sławomir Mrożek Ház a határon című előadásából Keresztes Attila rendezésében