György Alida: Hármasszabály. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2021.

          Vannak nagy mesélőkedvvel rendelkező emberek, akik úgy tudnak beszámolni emlékeikről, hogy közönségüket magukkal ragadják: vagy azért, mert a történetek felkínálják, ha nem is az azonosulás lehetőségét, de legalább az ismerősség érzését, vagy éppen a távolításban tudnak érvényességet teremteni. György Alida Hármasszabályának elbeszélője legjobb pillanataiban ilyen mesélőkedvről tanúskodik. A kötet prózáiban egy felnövéstörténet mindig valamilyen felismerést vagy épp érthetetlenségbe ütközést hordozó állomásai látszanak meg, valamilyen kíméletlen valóságnak, visszás rendnek a megsejtése történik meg bennük.

          A szövegek zárt univerzumának középpontja az E/1 elbeszélő, Ágnes, aki nagyjából kronológiai rendben mesél el epizódokat kisgyermekkorából, majd kamaszkori éveiből. Életének referenciapontjai a családtagokon és barátnőkön kívül az otthon, a falu, a nagyszülők háza, a kocsma és később a diszkó, az óvoda, iskola és néhány tipikus, megengedett vagy épp tiltott mezei játszóhely. A szövegek könnyedén kapcsolódnak egymáshoz, mozaikos, kísérleti kisregényként, miközben egy-egy darab megengedi az önálló novellaként való olvasást. Ezek a legerősebb szövegek, például a kötetnyitó Az Apátok vagy a Madárijesztő. Közöttük azonban több olyan tárcanovellaszerűség található, amelynek nem sikerül a privát érdekeltségből kiemelkednie, és a jól sikerültekhez képest inkább csak a helyi viszonyokat vagy az anya-lánya kapcsolatbeli bizalmatlanság első jeleit illusztráló, de nem túl revelatív jelenet marad (Virágok, Kecskegida). Persze a gyermeki perspektívába remekül belehelyezkedő, annak bizonytalanságát, a környezetére irányuló megértési, tájékozódási kísérleteit és kudarcait narratívan és nyelvileg találóan felépítő elbeszélői pozíció felől arra is gondolhatunk, hogy a világot éppen tanuló gyermeknek minden, a külső szem számára jelentéktelennek tűnő epizód is személyiségformáló mozzanat lehet – viszont ezeknek valamilyen kiaknázását, elemelését hiányoltam bizonyos esetekben.

          A narráció szaggatott ritmusa és tónusa végig egyenletes. S ha a szikár, rövid, érzelmességtől mentes mondatok egy-két esetben zavaróak, a vázlatosság, kidolgozatlanság hatását keltve, túlnyomórészt hátborzongatóan helyénvaló stílust eredményeznek. (A szerző bevallása szerint hatott rá Agota Kristof Trilógiája, s nyomokban valóban emlékeztet főként A nagy füzet írásmódjára, de nem irányul hasonló mérvű abszurditások megmutatására.) Ettől olvasmányossá válik a szöveg, illetve a jelentésképzésben is szerepet játszik, ahogyana stílus transzparenssé teszi a feszültséget a gyermeki naivitás, jószándék és a tettek kíméletlensége között (például a kiscsibék „altatásakor” a Tyúkanyóban), a gyermeki tudatlanság és a felnőtt tudása között (Sötétedés előtt, Diszkó stb.), s ez mind az ember világának, a viselkedésmintáknak a finom leleplezéséhez járul hozzá. Másrészt György Alida jól tudja, mennyit kell elmondani, hogy hiteles legyen a kis Ágnes nézőpontja; hogyan lehet egyszerre érzékeltetni az ijedtségét és a megmosolyogtató rácsodálkozását(mint amikor az ismeretlen „Apátokat” a gyermekeket ijesztgető kitalált lények közé sorolja) úgy,hogy közben olvasni lehessen a sorok között. Hogy néhány vonásból megértsük, hogy a falu etnikai és egyéb konfliktusai, az agresszió hogyan termelődnek folyton újra, hogy a lányoknak a meglévő struktúrákba valószocializálódása és serdülése milyen kellemetlen tapasztalatokkal és határfeszegetésekkel jár együtt, hogy a családi dinamikákba milyen felkavaró változást hoz a sok évi külföldi munkáról hazaköltöző apa jelenléte vagy éppen az elhamarkodott pletykálkodás az első szerelem ügyében. Általában a(kissé iskolás című) novellák/fejezetekesszenciája az utolsó mondatokba sűrűsödik, ott jön a csavar vagy egy nem várt konklúzió. Kedvelt eljárás ez a pályakezdőknél, és gyakran túltolt. A Hármasszabályban is olykor az erőltetett önszabályozás hatását kelti, de például a már említett Madárijesztő esetében várható váratlanságának, szimbolikusságba hajlásának köszönhetően remek zárlatot eredményez: „Megölte az egyetlent, akit magához tudott édesgetni, hogy megvédje a többi madarat Mama haragjától. S ez az áldozat sokkal nagyobb volt, mert Tatának nem volt hatalma a feltámasztáshoz.”