Címke: fesztiválnapló

október 30, 2023 | Molnár Flóra | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 6.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hatodik része.

A fesztivál Csíkszeredán folytatódott, és talán ezt az állomást vártam a legjobban, mert nagyon érdekesnek ígérkeztek az előadások. Első nap Radu Afrim Napraforgó című előadását láttuk, amit Pass Andrea drámája alapján állított színpadra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával.
Afrim jellegzetes rendezői stílusa a Napraforgót is meghatározza: a visszatérő karakterek, a forma- és látványvilág szürrealitása, a jellegzetes színészvezetés. Mégis azt hiszem, hogy az általam eddig látott előadásokhoz képest ez lírai maradt, talán a Nyugalom költőiségét közelíti meg ez a produkció. Szerintem, egyértelműen elkülöníthetők a rendező megírt irodalmi, vagy színházi szöveg alapján készült előadásai, továbbá azok, amelyeket Afrim az adott társulat improvizációi alapján, illetve saját ötletből kiindulva alkot. Úgy gondolom, a Napraforgó esetében jót tett, hogy a történetvezetés lineáris és viszonylag koherens maradt, azonban a dramaturgiai sűrítés nem sikerült tökéletesen. Így az előadás néhány pillanatában nem tudtam eldönteni, merre tart a történet, sokszor inkább vontatottnak éreztem az előadás dramaturgiáját, Egyértelműen egy erőteljesebb húzást igényelt volna a darab. Nem tudom, Dálnoky Réka rendezőasszisztens mennyit dolgozott a rendezővel a szövegen, de azt gondolom, munkája hozzájárulhatott ahhoz, hogy a történetiség medrében maradjon az előadás. S még ennek ellenére is rengeteg olyan elem került a produkcióba, amelyet már kevésbé tartottam érdekesnek (pl. a vámpír gondnok, a medve-jelenet, a hajléktalan). A komikus karakterek voltak jobban a szövegbe ágyazva (például a Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka által játszott Erik és Dzsennifer karaktere), akik oldották a feszültséget. Összességében egy megindító, hatásos és jól megszerkesztett előadásnak tartom a sepsiszentgyörgyiek produkcióját, amelyben több kiváló alakítást is láthattunk. Számomra a legkiemelkedőbb színészi játékok Erdei Gábor (Apa) és Varsányi Szabolcs (Janka) nevéhez köthetők. Szépen kidolgozott, nem túlzó, de megindító alakítások voltak ezek, amelyek éreztették a drámai konfliktus feloldhatatlanságát. 


Másnap a Bukaresti Állami Zsidó Színház teljesen más stílusú előadása minden várakozásomat alulmúlta. A Rúth könyve egy művészileg nem túl igényes, a holokauszt témáját csak nagyon felszínesen és hiteltelenül érintő előadás, amely ráadásul mérhetetlenül vontatott is. A látottakat ellehetetlenítette a rendezői koncepció zavarossága: teljesen véletlenszerűnek tűnő dátumozásokkal ellátott időutazások, a szereposztások esetlegessége, a történet- és a színészvezetés hibái. Elméletileg különböző életkorú karakterek jelentek meg a színpadon, azonban közelről jól látszott, hogy a színészek nem a koruknak megfelelő karaktert játsszák. Ez azért volt zavaró, mert hiányzott a formai kerete. A színészek közül egyesek teljesen amatőr módon voltak elmaszkírozva fiatalabb, vagy idősebb életkort mímelve. Mindez talán nem lett volna annyira zavaró, ha nem ugráltak volna össze-vissza az időben, vagy ha a színészi alakítások rendben lettek volna. Alapvetően az irodalmi alapanyaggal – Mario Diament regénye – nem lehetett probléma, mert érzékenyen és emberi léptékkel kapunk jeleneteket a háború borzalmaiból, de azt hiszem, Eugen Gyemant rendező következetlensége és a botrányosan rossz színészi alakítások arra késztették a nézőt, hogy teljesen eltartsa magától a történelmi tényeket.
Erre jó példa a mindent felvállaló zsidó jelenete, akit a piros ételfestékkel bekent hentes (állítólag Mengele) arra kényszerít, hogy (látványos mímeléssel) szöget egyen. Én nem igazán szeretem, ha a saját nemzetemet érintő tragédiákat olcsó színházi eszközökkel szemléltetik, mert számos nézőben éppen az ellenkező hatást érheti el. Alapvetően nagyon nehéz egy elbeszélhetetlen tragédiáról beszélni, de akármi is legyen ennek a helyes formája, nem gondolom, hogy annak köze van ahhoz, amit Csíkszeredán láttam. És szeretném hangsúlyozni, hogy az előadás hiteltelensége a borzasztó színházi felszínességben gyökerezik, és nem abban, ahogyan a drámai alapanyagként szolgáló regény kezeli az elmagányosodás témáját, vagy az emigránsként megélt háborút, mert azt teljesen relevánsnak tartottam. Talán, ha a főszereplő, a mindig színpadon lévő Rúth jelenléte rendben lett volna, most más lenne a véleményem valamennyivel, de Katia Pascariu teátrális sóhajtozásai és civil jelenléte maximálisan elidegenítettek a történettől, a legkevésbé sem tudtam befogadni azt. 

Összességében mindkét előadást nagyon hosszúnak és szellemileg megterhelőnek éreztem. Nagyon sajnálom, hogy a Rúth könyve ennyire kiábrándítóan hatott rám. Mivel nagyon érdekesnek tartom a zsidó kultúrát, különösen rosszul érintett, hogy ez az előadás ennyire rosszul sikerült. Reménykedve várom a fesztivál folytatását.  

Fotó: Bartalis Előd felvétele a Napraforgó című előadásról

október 23, 2023 | Molnár Flóra | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 3.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának harmadik része.

 Meglepően vegyes érzelmeim támadtak a pénteki előadások kapcsán. Délután egy minden elemében harsány, színes és hangos, kissé terjengős szöveggel bíró produkciót láttunk az Öntödében, majd egy fekete-fehér filmes melodráma hangulata elevenedett meg Gyergyóalfalu Művelődési Házában. Nehéz volt a váltás, egymást érték a produkciók és mindkettőt szünet nélkül játszották. Nem volt könnyű egyik világból a másikba csöppenni. 

 Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös produkciója, a Tapasztó Ernő által rendezett Amadeus rendkívül hosszúnak tűnt sűrű történéseivel és tömény vizuális világával. Élénk színek, teátrális smink és jelmez, fehér falakra irányított neonszínű fények: ezek az elemek jellemezték az előadás látványvilágát mindenféle stílusú maszkkal és parókával. Azt gondolom azonban, hogy az Amadeus megragadt a vizuális eszközök felszínességén. Sajnos esetenként sem az előadás történéseit, sem pedig a szöveget nem értettem a nézőtéren. Az akusztika talán a vendégjátékjelleg miatt sérült nagyban, a színpadi cselekmények azonban sokszor nem passzoltak az elhangzó mondatokhoz. Az egyik jelenetben például „Mozartné” Constanze (Sebők Maja) és Salieri (Balog József) szinte aktust imitálnak a színpadon, majd Salieri arról beszél, hogy az együttlét valójában meg sem történt.  A Mozart-ot játszó Gulyás Hermann Sándor is gyakran került olyan helyzetbe, amelyben nem lehetett pontosan dekódolni az összefüggéseket. Ködös maradt a címszereplő és a császár (Varga Bálint) kapcsolata például: amíg a császár látszólag pártját fogja Mozartnak, a következő pillanatban a semmiből előtűnő gróf elgáncsolja a komponista operabemutatóját. Aztán a császár eltörli a betiltást kiváltó rendeletet, végül pedig egy narrátori gesztussal bejelentik, hogy a darabot mégis betiltották. Teljes káosz a történetvezetésben.
Az előadáson belüli kapcsolatok sem voltak tehát világosak, ahogy a történet vezetése sem. Motiváció nélküli és felesleges mozgások (Salieri toporgásai) és kellékhasználat (egy teljesen értelmetlenül színpadon lévő tükör) ismétlődtek. A színészi improvizáció pedig (ahogy a közönségtalálkozón megerősítést kaphattunk rá) a végletekig félresiklott, helyben kivágott és újragondolt szövegrészletek rontották a színházi élményt. A produkció kevésbé csiszolt koncepciója, azt gondolom, három nagy tévedést tartalmaz: Az egyik a zenehasználat:  a bejátszások összevisszasága és a végén becsúszó soul. Az operarészletek zenei bakijai, a társulat színészeinek képességeit meghaladó énekbetétek. Másrészt a dramaturgiai munka felszínessége, a rossz improvizáció, a vélhetőleg rosszul húzott szövegkönyv összevisszasága. Harmadrészt pedig a szemcsés, összemosódott jelek, a már-már értelmezhetetlen színpadi ellentmondások. Talán a Mozart házaspár alakítását tudnám kiemelni egyetlen pozitívumként.
Ehhez képest az Albu István által rendezett Boldogtalanok egy lassúbb léptékű előadás volt, amely koncentráltabb dramaturgiai munka (Keresztes Franciska) eredménye. A vendéglátó Figura Stúdió Színház előadása egy merőben más hangulatú produkció. Számomra elviselhetetlen kombinációnak bizonyult ennek a két darabnak az egymásutánisága.
Mindemellett talán azért is keletkezhetett bennem ez a negatív érzés, mert a Boldogtalanokkal már van egy személyes történetem, hiszen bemutatásának évében láttam Kisvárdán, majd tavaly novemberben Marosvásárhelyen is megnéztem. Füst Milán darabját és Albu István rendezését is nagyon férfiközpontúnak érzem: fiatal nőként nehezen tudok azonosulni ezzel a perspektívával, mert nem látom benne a női történeteket. Szerintem az előadásban nagyon egyszerű tények mutatják a hiányjeleket: például a férfikarakterek hosszú jelenetei, a betekintés a karakterek érzelmi világába (Sirma, Húber, Dr. Beck), a férfiak lélektanibb ábrázolása, ezzel szemben a női karakterek klisékből való felpítése (naiv lány, buta prosti, ravasz öregasszony, hisztis feleség).
Pozitív élményem volt azonban néhány játék kapcsán, mert úgy éreztem, hogy az előző előadásokhoz mérten sokat csiszolódott Húber (Moșu Norbert-László) és Dr. Beck (Dávid A. Péter) karaktere is, sőt az ő kapcsolatuk is érzékenyebben és finomabban ábrázoltnak tűnt, talán pont a színészi alakítás kiforrottsága miatt. A mostani előadást nézve sokkal inkább rá tudtam kapcsolódni a két férfi történetére, mint Húber bármelyik heteroszexuális kapcsolatára és ebben (de sajnos szerintem csak ebben) a kontextusban talán helyénvaló lehet a filmes forma is (a háttérben végig kivetítik a kamerával felvett jeleneteket.  Vilmos és a doktor szerelmi, vagy legalábbis érzelmileg szoros viszonya nagyon izgalmas kettős tükörből szemlélve, hiszen a két karakter kétféleképp éli meg kapcsolatát: van egy intimitásuk, amit csak maguk között élnek meg, és van egy tartózkodó baráti viszonyuk, amit a külvilág felé mutatnak. Így mondjuk egy közeliben mutatott érintés kaphat pluszjelentést a színpadon. A vetítés koncepciójától való idegenkedésem abból fakad, hogy ezen kívül nem látok jelentést mögötte, s számomra így egy jó látványötlet szintjén marad. 

Összességében két nagyon megosztó előadást láttunk a harmadik napon, amely mindig elgondolkodtat azzal kapcsolatban, mennyire szubjektív szempontok szerint értelmezünk és értékelünk egy előadást. Az Amadeus végén többen szinte menekültek a nézőtérről, míg mások nagy elégedettséggel hagyták el a termet. Miközben én sehogy sem tudom megkedvelni a Boldogtalanokat, addig valószínűnek tartom, hogy egyes embereknek katartikus élmény és sokan a szakmából is remek előadásnak tartják. Rendkívül nehéz ilyen esetben írott formában véleményt formálni, hiszen a szakmai szempontok bizonyos esetekben nem egyeztethetők össze a nézőtéri reakciókkal. 

Fotó: Bartalis Előd

Amadeusz: Gulyás Hermann Sándor , Varga Bálint

november 12, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (6.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának hatodik, befejező része. 

A fesztivál hetedik napjának délutánja a szatmári magyar társulat névadójáról szólt. Huszár Orsolya, színháztörténész, Bessenyei Gedő István művészeti igazgató mutatták be a Harag György rendezői és színházalapítói munkáját feldolgozó három kötetet. Egy albumot, ami a mester előadásairól készült foltókat tartalmazza, továbbá az interjúkötetet, ami a Haragról készült dokumentumfilmben elhangzott interjúkat lehet elolvasni teljes terjedelmükben. Huszár Orsolya, a film egyik készítője megjegyezte, az 52 perces dokumentum moziban nem hangozhatott el az összes beszélgetés, illetve csak részletek kerültek bele. Amúgy a filmet egyszer vagy talán kétszer vetítette a közszolgálati tévék egyike, pedig érdemes lenne újra és újra megmutatni, hogy a magyarországi közönség és szakma megismerje Haragot – mondta Huszár. (Szerintem a filmet le lehet valahogy kalózkodni a netről, még nem tudom hogy, de ha kiderítem, elmondom.)

A harmadik bemutatott könyv az Egy európai Kolozsváron címet viseli és ahogy az alcíme – Harag György rendezései – is jelzi, a mester előadásairól írt kritikákat, tanulmányokat, Harag előadás-jegyzeteit, naplórészleteit, valamint a vele készült interjúkat gyűjtötte egybe. 

A közel 600 oldalas könyvet szó szerint elkunyeráltam a budapesti vendégtől, és ígérem, az Újvárad hasábjain bővebben is beszámolok róla.

A beszélgetés során felelevenedtek a Harag Györgyhöz kapcsolódó emlékek, az előadásainak fogadtatása Magyarországon és más országokban.

Délután a nagyszebeni Radu Stanca Színház Német Tagozatának you-tópia című előadásáról, amit Florian von Hoermann rendezett és Edith Buttingsrud  koreografál, a következőket írja a fesztivál műsorfüzete: 

„A you-tópia egy multimédiás projekt, egy koreográfiai költemény, amely az egyének közötti érzékeny kapcsolatokról szól. A projekt alkotói a kommunikáció egy formáját kutatják, a múlt század nagy avantgárd költészetén és a művészi érzékenység szűrőjén át szemlélve a koreográfiát és a vizualitást. Így teremtenek valami újat a modern ember számára. A kollektív neurózis otthoni és városi terei, növényi eredetű, a Paradicsomhoz hasonlatos univerzumok és poszthumanista rémálmok közötti utazásra hívjuk a nézőket. Ez egy pszichedelikus utazás, melynek végén megpillanthatnak egy reménysugarat.”

Elolvastam a versek fordítását a vetítővásznon, és próbáltam összekapcsolni a mozgással. Néztem az előadást, de semmi nem jött át, abból, amit a beharangozó ígért. Folyton a 80-as évek amatőr performanszai jutottak eszembe. Azok is nagyon újszerűek, elvontak és mindentől eltérőek akartak lenni, de nem sikerültek sem túl kifejezőknek, sem túl túl izgalmasnak. Biztos nagyon újszerű a szebeniek előadása, csakhogy én nem fedeztem fel benne sem az avantgárdot, sem bármely univerzumot. Mondjuk a neurózis lejött. Merthogy ideges és szomorú lettem, hogy mennyi munka, odaadás van a színészek részéről ebben a – legalábbis számomra – semmit sem mondó előadásban. 

Az este következő részében másfél óránként a Szatmárnémeti Északi Színház Mihai Raicu Társulata Biztosítótűk című előadását mutatták be a színház büféjében. Azért többször, mert egy előadást csak tíz néző követhetett. Bobi Pricop rendező produkcióját inkább installációnak nevezném, mint színházi előadásnak, bár simán belefér a kortárs színház fogalomkörébe. 

Fülhallgatóval ülünk a képernyő előtt és nézzünk a „filmet”, melynek szereplői romániai kamaszok. A Tik-tok népe – mondom magamban. A világjárvány idején, a zömében fiatalok által használt közösségi médiában megjelent a #biztosítótűk (ace de siguranta) csoport, amit egy tinilány hozott létre, hatalmas sikert aratva vele a tizenévesek körében. Ezen a felületen elmondhatják gondjaikat, vállalhatják nemi identitásukat, vonzódásaikat, önkeresésüket, beszélhetnek a szorongásaikról, kapcsolataikról, elszigetelődésük, magukba fordulásuk okairól. Mindarról, amit a szülőknek nem mernek vagy tudnak elmondani, s amikről a tanáraik hallani sem akarnak. 

Ezek a fiatalok vállalták, hogy Pricopnak és a stábnak mesélnek magukról és a kérdésekről, félelmekről, amit a Tik-tokon osztanak meg egymással és a világgal. Idegeneknek könnyebb elmondani azt, ami bennük rejlik, mert nem kell elviselniük a rosszalló pillantásokat, a dorgáló, vagy ledorongoló szavakat, amit közelebbi vagy távolabbi környezetükben kiváltana a mondandójuk. A negatív (hate) kommentekkel nem törődnek, a megértőknek – like – örülnek. A # biztosítótűk egyszerre kapaszkodó és szelep a csoport tagjainak.  

Ha a vetítés előtt a narráló színész nem mondja el, hogy a szereplők a Tik-tokon megnyilvánuló tinédzserek, esküdni mertem volna, hogy fiatal színészek beszélnek, táncolnak, énekelnek az előadásban. 

A produkciót úgy képzelték el az alkotók, hogy több város színházában egyszerre mutassák be, mintegy jelezve a Tok-tok biztosította kapcsolattartási lehetőséget másrészt, hogy felhívják a figyelmet a fiatalok problémáira, valamint arra, hogy a társadalom továbbra is elutasítja az LMBTQ fiatalokat, nem veszi komolyan a tizenéveseket, nem figyelnek kellőképpen rájuk. A Biztosítótűk a figyelemfelkeltést célozza. Csak remélni lehet, hogy sikerrel járnak.

Az Ifeszt nélkülem folytatódik, amit őszintén sajnálok. Érdekesnek ígérkező előadásokról maradok le, más, nagyváradi elfoglaltságaim miatt. 

Szívesen megnéztem volna a sepsiszentgyörgyi Tamás Áron színház Jógyerekek képeskönyve előadását, melyet Hegymegi Máté állított színpadra. A temesvári Csiky Gergely Színház Adrian Sitaru írta és rendezte Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című produkciót láttam a TESZT-en, akkor beszámoltam róla az ujvarad.ro-n.

Füst Milán: Boldogtalanokja az egyik kedvenc darabom. A Figura Stúdió előadását Albu István rendezte, biztos nagyon izgalmasan. 

Kimarad még a Giuvlipen roma színház Városi test előadása és az Aradi Kamaraszínház Tapasztó Ernő rendezte 497. 

Hát így jártam. 

Címlapképen: jelenet a yuo-tópia című szebeni előadásból

november 9, 2022 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (4.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (iFeszt), részben folytatás, részben újrakezdés. November 4. és 13. között magyar, német, juddis, romani és román  nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket, afrepartykat foglal magába a Szatmáron másodszor, immár a MASZÍN égisze alatt megrendezett seregszemle. Az egyetlen olyan vándorfesztivál, amely a romániai kisebbségek színtársulatait gyűjti egybe. Simon Judit fesztiválnaplójának negyedik része. 

Hát kérem, engem tegnap este elvarázsoltak és azóta sem tértem magamhoz. A varázslók a Harag György Társulat színművészei, akik Sardar Tagirovsky rendezésében vitték színre Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde klasszikusát.

Minden tiszteletem Vörösmartynak, de én mostanáig még nem láttam e híres verses drámát úgy előadva, hogy ne untam volna (Harag György rendezésében nem láttam). Az órámra pillantgatva vártam, legyen vége, mehessek haza. Nos, az iFeszt ötödik napján úgy telt el a több, mint négy óra, hogy észre sem vettem. Alig vártam, hogy vége legyen a szünetnek (kettő volt), és folytatódjon a mágikus előadás a színpadon és a nézőtéren és bennem.

Mondom, szó szerint elvarázsoltak a varázspálcával, a repülő aranyalmával, a szóval, énekkel, játékkal. A totális színházzal.

Mert tetszik tudni, minket is vitt magával Csongor és Tünde és Ilma és Balga. Amerre jártak ők, ott léteztem én is. Csak remélem, hogy mindenkire hatott a varázspálca, amivel Vörösmarty úr ránk mutatott, és haragudott-e mindenki Etelkára, hogy nem repült a költő mágus karjaiba.

Mert ők ketten, a romantikus irodalom szerelemespárja is ott ült a színpadon, néha segített a művét eljátszó színészeknek. Utóbbiak pedig szemrehányást tettek neki (csak gesztusokkal, szavak nélkül), hogy milyen nehezen játszató jelenteket, bonyolult versbe szedett mondatokat írt nekik. A költő megvonta a vállát, ők a színészek, oldják meg. Megoldották. Bravúrosan. Gyönyörűen. Szívet melengetőn, agyat megdolgoztatva. Mert a mágikus mese nem csak a szerelemről beszélt, hanem a létről, életről és elmúlásról. A földön töltött rövid órák értelméről és értelmetlenségéről. Tisztán, összefüggően, kidolgozottan, bűbájosan és megrendítően.

És tessék elképzelni, sem a négy egymást kereső, kergető fiatal, sem a világ legédesebb, legszellemesebb Mirígye, sem a többi szereplő nem szavalta, hanem értelmezve, emberi hangsúlyokkal mondta a replikáit, amitől érthető, élvezhető volt a veretes szöveg. Ide teszem a szereposztást és az alkotók stáblistáját, mert ez a csodaország, a csodalényeivel bizony hatalmas, közös munka. https://www.harag.eu/hu/jatekrend/eloadasok.html?eloadas_id=13067

A szakmai megbeszélésen kiderült, hogy a próbafolyamat alatt szóba került, hogy egy esküvő vagy a cirkusz legyen a helyszín, ahol a történet játszódik.

Én úgy vélem a színház lett, és jobbat ki sem találhattak. Már az előcsarnokban várt minket egy tündér, a szünetekben hol kézlenyomatot, hol Vörösmarty idézetet kaptunk ajándékba. És a vetített szövegek, és a parádés, szellemes  játék, és az ötletek kavalkádja mind a színház varázsához tartozik.
A szakmain is teljesen szakmaiatlanul ültem elvarázsolva, és a civilbe öltözött színészekre oda képzeltem a jelmezeket, bár nincs abban semmi furcsa, ha farmerben ülnek a mágusok. 

november 8, 2022 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

10. Ifeszt, fesztiválnapló (3.)

A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának harmadik része. 

Van az úgy, hogy a szakmai beszélgetés néha érdekesebb, mint maga az előadás, amelyről a beszélgetés szól. Ez történt ma is, az egyik hétfői előadás kapcsán, lehet, igaz ez a másik esetében is, de azt nem láttam. Mármint a produkciót.

A fesztivál negyedik napját nevezhetnénk Barabás Árpád portrénapnak, és ebben nincs semmi malícia, mivel mind a délután, mind az este bemutatott előadásokat az udvarhelyi színművész/rendező állította színpadra.

Martin McDonagh: Leenane szépe című, világsikert aratott darabját a Tomcsa Sándor Színház társulata játszotta. Ezt nem láttam, ami nagyon sajnálok. Temesváron láttam az Upor László rendezte előadást Csoma Judittal és a Magyar Etelkával a főszerepekben. Szívesen összevetettem volna a két rendezői értelmezést és Fincziski Andreának is szerettem volna tapsolni, de nem sikerült.

Akarhattam én, ha a hátgerincem úgy döntött, nem segít elmenni messzebbre, mint a színház. Hát maradtam és meredtem az ablak előtt, szidtam az esőt, a nedvességet, amiért megbirizgálták.

Este elmentem, mit mentem, másztam a színházba, hogy megnézzem Barabás Árpád másik előadását. Tracy Letts: A jegyzőkönyv című színművet a Csíki Játékszín társulatával állította színpadra.

A darabról annyit tudtam, hogy sikerrel játsszák a budapesti Átrium színházban, a szerző más írását sem ismerem. Megkérdeztem róla a barátomat, Google-t, aki azt mondja, hogy Tracy Latts (1965) amerikai Tony-díjas színész, Pulitzer-díjas drámaíró, továbbá sikeres filmek és tévéfilmek, sorozatok forgatókönyveinek szerzője. Hát erre már érdemes lenne gombot varrni, de elnézve a csíkiak előadását, nem könnyű feladat. A jegyzőkönyv társalgási dráma is, meg nem is, szatíra is, meg nem is, szóval a rendező és a színészek úgy adják elő, ahogy szívük és tudásuk diktálja. Unalmasan vagy izgalmasan, viccesen vagy véresen komolyan, lényeg, hogy történjen valami a színpadon és a fontos kérdések ne csak a szövegben, hanem a játék során is megfogalmazódjanak.

A helyszín egy kisváros tanácsterme, a szokásos hosszú asztallal, ami mögött a tanácsosok, a jegyző és polgármester foglal helyett. Kisvárosi intrikák, férfias viccelődés, nőies finomkodás, megválaszolatlan kérdések. Miért nincs már a tanácsban az egyik tag, és a fiatal tanácsosnő, aki látni szeretné a jegyzőkönyvet, ami rögzíti az eltávolítását indokló történéseket.

A kis korrupciók és intrikák, önös érdekek csak az egyik vetülete a darabnak és az előadásnak, a másik a város nagy történelmi ünnepe, amiről kiderül, hogy úgy nem igaz, ahogy van. Az ünnepelt hős, vagy talán hősök nem is olyan szépek, igaz, hősies tettel vonultak be a helytörténetbe. Igazából elég rémes dolgokat műveltek a bennszülöttekkel. 

A hősies jelenetet el is játsszák a tanácsosok, pont úgy, mint a gyerekek a játszótéren. Aztán az egyik tanácsos megkérdi, hogy miért ők a hibásak, ezzel vége az előadásnak. Mintha elszakadt volna a film.

Mondom, a szakmai beszélgetés sokkal érdekesebb volt, mint az előadás. A rendező elmondta, sokat gondolkodott azon, mi lenne, ha kiderülne, hogy 1848-49 nem is úgy történt, ahogy most tudjuk. Meg azt is elmondta, hogy miként gondolkodik a színházról, mit vár el a színészektől. Az jó, hogy elmondta, mert a színpadon nem nagyon derült ki. Egy színész szerint ez realista előadás, ami nagy baj, mert nem úgy nézett ki. De tény, hogy nem is elemelt.

Köllő Kata moderátorként ismét a diplomácia nagymesterének bizonyult, úgy terelte a beszélgetést, hogy az sokkal inkább elvi kérdésekről, a történelem értelmezéséről, hamísítási lehetőségekről, legendákról, néplélekről, a mi és az utánunk következő generációk felelősségéről inkább szólt, mint az előadásról. Igaz, arról nem sokat lehetett volna mondani.

fotó: Jelenet A jegyzőkönyv című csíkszeredai előadásból

június 2, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Hogyan kell nézni Tomi Janežič színházat?

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, a TESZT szervezői minden fesztiválon szolgálnak valami rendkívülivel, szokatlannal, nagyszerűvel. Idén egy katarktikus élményt nyújtó tizenegy órás előadással. A Ljubljanai Ifjúsági Színház produkcióját Tomi Janežič állította színpadra. Simon Judit végignézte a no title yet (még nincs címe) előadást. Ezzel zárul idei temesvári fesztiválnaplónk.

Valamelyik évben, a TESZT-en szerepelt Tomi Janežič Sirály rendezése. Nem ismertem a munkásságát, pedig illet volna. Annyit láttam az ismertetőben, hogy az előadás időtartama hét óra, (nyolc lett belőle) és szerb nyelven játsszák. Vakartam a fejem rendesen, Balázs Attila temesvári direktor beszélt rá, hogy menjek be, mert tetszeni fog. Gondoltam, egy előadás éppen annyi ideig tart, ameddig nézem, de Balázsnak lett igaza: semmi pénzért nem hagytam volna ott a rendkívüli élményt. 

Szintén Temesváron láttam az Ivan Iljics halála feldolgozást, de ez rövid volt, mindössze négy óra, egy szünettel, improvizációk nélkül.

„Tomi Janežič (szül. 1972) számos díjat magáénak tudó szlovén színházi rendező, egyetemi tanár, pszichodráma pszichoterapeuta. Különösebben érdekli a színészi technika, a pszichodráma és a színházi szférában használt csoportelemzés. Egyik alapítója és művészeti vezetője a Színművészet Kutatások Stúdiójának, amely tevékenységét főként a szlovéniai Krušče Művészeti Kutatási, Alkotói, Rezidens és Oktatási Munkaközpontban végzi. Ezért illet volna korábban ismerni” – írta róla az ismertető.

Az általam látott előadásiban a jelenről fogalmaz meg gondolatokat, illetve elsősorban kérdéseket. Klasszikusok műveit használja alapul, hogy a ma problémáit mutassa meg, hogy önvizsgálatra és szembenézésre késztessen magunkkal, embertársainkkal, társadalommal, közösséggel. Sajátos, izgalmas formanyelvet használ, ő maga nem csak rendező, az előadás része. Segíti, ösztönzi a játékot, rögtönzéseket kezdeményez. Úgy tűnik, mindent helyben találnak ki az alkotók, de nem. Minden átgondolt, koherens, egy előadáson belül nem változtat a kódokon, mi, nézők, az első tíz percben megkapjuk a kulcsot az előadáshoz, a szimbólumokhoz. 

A no title yet is a jelenkor vizsgálata. A Don Juan témakörét dolgozza fel jelenidőben. Az ismertető szerint „Don Juan egyike azon irodalmi alakoknak, akikhez a legtöbb adaptáció kapcsolható. Tomi Janežič és csapata egy egész színházi évadot vele töltött, őt vették kutatásuk és kísérleti munkáik alapjául. Ezzel párhuzamosan Simona Semenič egy új szövegen dolgozott, melynek a no title yet címet adta. Semenič a szlovén Janez névvel illette Don Juan-t, és az általa „elcsábítandók” szemszögéből, valamint cselekedeteinek következményein keresztül közelítette meg a híres alakot – mindez egyetlen pillanatban, egyetlen szívdobbanásban összpontosul. Egy pillanat kell, hogy az ágyból kicsúszott test földet érjen. A szöveg könnyedén fonódott össze a próbák során keletkezett anyaggal, Janežič pedig finoman gazdag, rétegelt egésszé varázsolta, amely újabb látószöget ad hozzá Don Juan és a donjuanizmus számtalan változataihoz, és amely különösen az örömeinkről, reményeinkről, félelmeinkről és szorongásainkról beszél. Itt és most.” A rendező, szintén az ismertetőben, kifejtette: „Amikor a színház történik, nem csak egyvalakiért történik, hanem mindenkiért, aki abban a pillanatban ott van. Hirtelen mind ugyanahhoz az eseményhez, problémához kapcsolódunk, egy állításhoz, vagy valamihez, ami a háttérben a földre omlott. A tény, hogy mindannyian bizonyos hozzáállással viszonyulunk ugyanahhoz a történéshez, összekapcsol minket. Ezért, ha egy szövetség benyomása létrejön, az már jó.” 

Ezt hívják beavató színháznak. A nézők szíve együtt dobban az alkotókéval, együtt vibrálnak az idegrendszerek. Az előadás során a rendező és a színészek a közönség soraiból lépnek elő, szólalnak meg. A szünetekben egymásra mosolygunk, előadás után összeölelkezünk nézők és színészek.

Tomi Janežič az előadással nem kevesebbet céloz meg, mint megtapasztaltatni velünk a színház csodáját, és sikerül neki. Amikor a végén kivilágosodik a tér, szól a szimfonikus zene, abban a csillogó fényben egymásba kapaszkodnak a tekintetek. Lehetett egy pillanat, vagy egy óra, nem tudom. Kibővült, megszűnt az idő. Én úgy éreztem, megtisztulok, és hogy ez a fényesség megvéd minden rossztól. Egy színésszel néztük egymást és a tapsorkánt követően teljes természetességgel összeölelkeztünk. 

Az előadásban humor és drámaiság váltotta egymást, felszabadult nevetés közben olyan gyomrosokat zsebeltem, hogy nyekkeni sem tudtam, hogy aztán a humor feloldja a feszültséget. 

A don juani téma okán nők és férfiak „vallanak” kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, szerelem nélküli szexualitásról, agresszivitásról, családon belüli és kívüli erőszakról. Döbbenetes volt az erőszak-jelenet, ami gyilkossággal végződik, a nőt, a díszletként használt autóroncs mellett „fojtja meg” a férfi, és erről mindenkinek a kolozsvári lány, a szörnyű gyilkosság jutott eszébe. Igen, ilyen a valódi, elő színház: mellbevág és megnevetett, rákényszerít, hogy gondolkodj, emlékeket hív elő. 

Tomi Janežič színésznek sem utolsó, s a társulat tagjai kivétel nélkül frenetikusan, koncentráltan, tűpontosan játszották végig a tizenegy órát. Ők a szünetben sem lazíthattak.

Szóval katarktikus élmény volt, bármikor újra és újra végignézném.

Barátaim, akiknek elmondtam, hogy tizenegy órás előadást láttam, először azt hitték, rosszul halják, majd következett a kérdés: hogy lehet ezt végignézni, fizikailag és szellemileg kibírni. Elmondom.

Először is nagyon jó, nagyon izgalmas, tartalmas kell legyen az előadás. Olyannyira, hogy alig várjam, folytatódjon. Nem kell kényelemről álmodozni, hanem felkészülni, hogy fapadokon, hokedlin és egyéb ülőalkalmatosságon kell végignézni egy-egy részt. Az előadást több helyszínen adják elő, sétáltunk egyik helyről a másikra, az átmenet öt perc szünetet jelentett. Volt három 15 perces szünet és egy háromnegyedórás ebédszünet is, körülbelül az előadás közepén. Egyik színész elmondta nekem, hogy otthon, Ljubljanában ők kínálják étellel a közönséget, de a temesvári magyar színházban nem volt lehetőség főzni. Úgyhogy mindenki evett ahol, és amit tudott. Én a színház büféjében egy szendvicset, majd a színház bejáratánál ittam kávét és cigiztem. Még sétáltunk is. Két jelenet között megkerültük a színház épületét, hogy a büfét és az előcsarnokba vezető lépcsőket játszóhellyé varázsolják. 

A színháztermet is átalakították, körbeültük a játszókat. Ide többször tértünk vissza. Az előadás végén a közönség szó szerint nem engedte elmenni a rendezőt, a színészeket és a szerzőt. 

Az előadás kezdetén Tomi Janežič elmondja, aki akar és tud nyugodtam szundíthat, elmenni is lehet, és némi pihenés után visszajönni, mert be lehet kapcsolódni az előadásba, hiszen ez jelenekből áll és időnkét emlékeztetik a nézőket, mi történt azelőtt. 

Minden helyiségben monitorokon vetítették magyar, román és angol nyelven a szöveget, és angolul rögtönöztek. Imponáló volt, hogy az egész társulat flottul és helyesen ismeri Shakespeare nyelvét.

Hát így lehet örömmel végignézni egy tizenegyórás előadást.

Aki teheti, akinek alkalma van, nézzen Tomi Janežič színházat.