A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezte a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeztek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoztak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszált. Minden követ megmozgatva ukrainai színház is fellépett, az utolsó napon pedig tizenegy + két órás volt a program. Simon Judit fesztiválnaplójának majdem befejező része. (A Tomi Janezic rendezte no title yet (még nincs címe) 11 órás előadásról a teljesen befejező részben számol be a szerző).

Elmaradtam a TESZT-naplóval, de nyomos okom rá. Vasárnap, május 29-én délelőtt 11 órára mentem színházba, megnéztem egy 11 órán át (!) tartó előadást, és utána ráadásként még egy kétórásat is. Aztán volt záróbuli, szóval jól elfáradtam. Hétfőn, finoman szólva sem voltam teljesen fitt. A komán Zsolt hozott haza Váradra, és alig értem be a lakásba, máris elaludtam. 

Engedelmükkel most pótolom a kimaradt két nap beszámolóját.

A Csiky Gergely Színház meghívta az ukrajnai Dnipro városban működő Vitymo Színházat, de a háború miatt nem jöhettek. Erről szóltak a hírek egészen péntekig, azaz május 27-ig. Ekkor kiderült, hogy mégis jönnek. A szervezők minden követ megmozgattak, hogy elhozzák A mi osztályunk című előadásukat. Örömmel és kíváncsisággal másztam fel a Festőműhelybe a TESZT utolsó előtti napján, szombaton. 

Tadeusz Slobodzianek drámáját magyar nyelven Nagyváradon, Kolozsváron, illetve Magyarországon is bemutatták. Tíz osztálytárs sorsát követi a darab és az előadás, a második a 30-as évektől a 60-as évekig. Annak idején így foglaltam össze, miről is szól a lengyel szerző műve: „Ezek a gyerekek, valamikor ott éltek abban a kisvárosban, együtt játszottak, együtt jártak iskolába, szerelem bimbózott közöttük, hogy aztán üldözőkké és üldözötteké váljanak, hóhérokká és áldozatokká, kínhalált haljanak, vagy elmenjenek messzire, hogy visszavágyjanak.

A mi osztályunk tagjai sorsát halálukig követi a darab, amelyben, noha vannak párbeszédek, műfaja narratív monológ, a szereplők mesélnek múltról és jelenről. (…) Az osztálytársak – három lány és hét fiú – a történelem, az illúziók, az elvárások generálta kegyetlenségek rabjai.

Egyéni sorsokon keresztül jelenik meg egy olyan időszak, melyet jó lenne, de nem lehet és nem szabad kitörölni az egyéni és kollektív emlékezetből.

Egy korszak, amikor a patriotizmus gyűlöletet, halált, a felszabadulás rabságot hoz magával. Először a vallási megkülönböztetés osztja meg az osztályt, a lengyelek hazafiként rekesztik ki társaikat.” (Erdélyi Riport, 2015. 04. 18.). Az előadást az ukrajnai háború, az orosz hadsereg kegyetlenkedései teszik aktuálissá. Ukránok és oroszok éltek együtt abban az országban, jártak együtt iskolába, működtettek két nyelven játszó színházat. A Vitymo Színház is mindkét nyelven állít színpadra előadásokat. A mi osztályunkat oroszul játszák. Az előadást a Krím felsziget megszállása előtt, de a dombászi orosz szakadár „köztársaság” kikiáltása után mutatták be. (Részlet az előadásról nyitóképünkön.)

Az előadás nem eget rengető, tisztességes munka, de ezekben az időkben sokkal fontosabb volt, hogy ott lehettek Temesváron. Megható volt látni, hogy az egyik színésznő kislánya egy kisméterű ukrán zászlóba burkolta magát. A közönség állva tapsolta őket, a színészek elérzékenyültek. 

Nem kis feladat volt elhozni a férfiakat is. Egyik kollégájuk nem jöhetett, a hadseregben szolgál tiszti rangban. 

Később az a hír járta, hogy társulat, valamint a vezetőjük, illetve a tolmács egy héttel meghosszabbítottak a romániai tartózkodási engedélyüket. Vajon visszamennek? S ha igen, milyen sors vár rájuk?

Az utolsó előtti napon Temesváron váratlanul ősz lett. Zuhogott az eső, hideg volt, olyan igazi kellemetlen idő. A fesztivál népe fázott, a hét elején még kevesüknek jutott eszébe meleg holmit is pakolni. Nekem szerencsém volt a mindenre jó, nagy, meleg sálammal, és azzal, hogy vittem egy ballonkabátot valamint csukott cipőt. Melegem nem volt, de nem fagytam meg. 

Ráadásul két szabadtéri, pontosabban utcaszínházi előadás várt ránk. A franciaországi Les 3 Plumes társulat Egyetlen lélegzet című produkcióját a temesvári színészekkel tartott workshop előzte meg, az előadás a franciákkal folytatott közös munkának az eredménye. 

Az ismertető szerint a nonverbális „műsor a meghallgatásról és az összefogásról szól; egy sokrétű egység, ahol autonómiáink találkoznak az együtt levés iránti vágyunkkal.” Az előadók esőben indultak a színház elől az Opera térre, ahol még áztak egy sort. Megnéztem a műsor egy részét, de önző módon nem kísértem el a térre, már csak azért sem, mert kiderült, lukas az ernyőm. Amit láttam, mindaz nekem tornagyakorlatoknak tűnt, biztos az eső miatt nem éreztem át a mélységeket. 

Következett az olaszországi Teatro dei Venti Modena Moby Dick című előadása szintén szabadtéren, a Nemzeti Színház épülete előtt, az Opera téren. A székeket is kihozták a nézőknek, de az eső ráerősített. Egy óra késéssel kezdődött a színészek, táncosok, zenészek, akrobaták alkotta társulat nagyon látványos, de kevésbé tartalmas produkciója. A Melville regénye alapján készült produkció sokkal inkább szólt a „hajó” majd a „bálna” akrobatamutatványokat kívánó felépítéséről, mint a regény filozófiájáról. Tényleg életveszélyes momentumok, remek zene és látvány volt minden mennyiségben a téren.

Az utolsó napon, délelőtt 11 órára mentem színházban, akkor kezdődött a Ljubljanai Ifjúsági Színház Tomi Janezic rendezte no title yet előadása. Tíz óra időtartamú előadást vártunk, 11 óra lett belőle, de én még sokkal tovább is néztem volna a pompás beavató színházat. Az előadásról egy külön naplóbejegyzésben beszámolok, most csak annyit, hogy a Don Juan-témát járja körül.

Fáradtan, de feltöltődve, az élő színház örömével másztam fel a Festőműhelybe, ahol a budapesti Szkéné Színház mutatta be a III. Richárd betiltva előadását, Szikszai Rémusz rendezésében, Mucsi Zoltánnal a főszerepben. Matei Vișniec drámája Vsevolod Meyerhold orosz rendező, színházújító életének egy momentumát ragadja meg, amikor Shakespeare drámáját akarja színpadra állítani. (Meyerholdot 1940-ben kivégezték a Szovjetunióban.) Parabola, amely a művész szabadságáról, az igazmondásról, hatalom és művészet viszonyáról szól a diktatórikus rendszerekben. Mit kezdhet egy alkotó a „velünk vagy, vagy nem is vagy” helyzettel? 

Lehet az előzőleg tizenegy órán át látott dinamikus, sokszínű produkció miatt tűnt nekem ritmustalannak, szürkének a játék. Szikszai a főszereplőre építette az előadást, némi, számomra értelmetlen mozgásszínházi, illetve táncjelentekkel. A jeletek között sötét, hogy eltologathassák az ajtókból álló díszletet, illetve behozzanak egy-egy elemet. A színészi játék nem kifogásolható, a lendület a rendezéből hiányzott. Meg a humor is, meg a drámaiság. 

Vasárnap éjfél után Balázsa Attila megköszönte a TESZT létrejöttében szerepet vállalóknak a kemény, folyamatos munkát, majd bezárta az idei találkozót.

Jó volt ez a fesztivál, néhány kiemelkedő előadással, gördülékeny, kifogástalan szervezéssel, rengeteg kedves emberrel. Én külön köszönöm Orbán Encinek az odafigyelést! 

A TESZTnaplóban egy héten át Petru Cojocaru fotóit használtam.

Viszlát jövőre.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának hatodik része.

A TESZT szervezői merényletet követtek el a fesztivál női népe, de főleg a mi kis hármas csapatunk – a két Zsuzsa meg jómagam – ellen. A színház és a vendéglő, ahol ebédelünk, között van egy pici, zsúfolt ruhabolt, amely előtt nem lehet büntetlenül elmenni. Nem tagadom, van, aki ellenáll, nem megy be, nem találkozik a kedves férfi eladóval, aki mindenkinek udvarol, és csábul el a színes nyári ruhák, blúzok, szoknyák, nadrágok kavalkádjától. Az Olaszországból érkezett lenvászon cuccok nem drágák és még alkudni is lehet, 20-30 lejt mindig leenged a „bácsi”. Hát mi, hárman többször is elcsábultunk, gyarapítottuk a gardróbunkat. Amikor hazaérek, biztos válogatást kell tartsak a szekrényemben, helyet keríteni az újaknak. Az eseményről részletesen beszámolok majd a naplómban az ERporton. 

A TESZT hatodik napján sok örömöm volt a színházban, ahogy másoknak is. Az előadások minőségét, tetszési indexét nem csak a beszélgetésekben lehet lemérni, de abból is kiderül, hányig tart, milyen hangulatú az esti buli. Ezen a napon hajnali háromkor, amikor én takarodót fújtam magamnak, a fiatalok és nem csak ők még keményen ropták a táncot. A fesztivál népe jókedvű volt, mosolygot, nevetett mindenki.

Nagyon vártam a Szabadkai Kosztolyáni Dezső Színház A Csókosasszony lovagjai: szabadkai szindikális operettgála előadását. Urbán András rendezte Urbán András színházáról. Paródia, irónia és önirónia, gúnyrajz a rendszer, a közízlés, a politika, az ósdi színház, a rosszul értelmezett hagyomány, a nacionalizmus, szóval minden ellen, ami a térségünkben béklyózni próbálja a szabad művészetet és a szabadságot általában. 

A színészek fellázadnak, szakszervezetet alakítanak a színház vezetője, Urbán András rendező ellen, hogy a kortársak helyett inkább klasszikus operetteket, színdarabokat játszanak szép jelmezekben, igazi díszletek között, slágerekkel. Fejezzék be a meztelenkedést a színpadon, tiszteljék a színház hagyományait és szolgálják ki a nagyközönség igényeit. És megmutatják, hogy és mit kellene előadni. Előadnak operettrészleteket dolmányban és estélyiben, kabaréjeleneteket és mindent, ami ebbe a műfajba belefér, de persze sajátosan, tele iróniával, megmutatva, mi rejlik az operett jeleneteiben, amit nem illik színpadra vinni. Hát ők viszik. A színészek fergeteges játéka teszi ellenállhatatlanná az előadást, amin miközben könnyeim csorogtak a nevetéstől, néha a hideg futott végig a hátamon, hogy lám, miben élünk is valójában.

A bolgár Ivo Dimchev Selfie című koncertjét nagyon vártam. Majdnem rajongója vagyok a szó szerint világjáró énekes, zenész, dalszövegíró, zeneszerzőnek, táncos előadónak. Dimchev egy jelenség, mindenhol ünnepelik, azt csinál nézőivel, hallgatóságával, amit akar. Könnyű neki, sajátos világzenét komponál, sok oktávot fog át a hangja, emberi érzéseket, történeteket ír meg a szövegeiben és előadónak is kiváló. 

A Selfie koncertjében a közönséget hívta partnernek, csak akkor énekelt, ha szelfiztek körülötte. Valljuk be, reklámnak sem utolsó, hiszen mindenki felteszi a fotókat, a videókat a közösségi oldalakra, a világhálón keringenek, hírverést keltenek a következő előadásokra, ünneplik az előadót.

Több előadást, koncertet láttam Temesváron, valamint a neten. Dimchev mindent pontosan kiszámít, semmit nem bíz a véletlenre, noha úgy tűnik, folyton improvizál. Ezen a koncerten hangzásigazításra kérte fel a stábját, szelfizni a nézőket, de hozzáérni nem lehetett, hacsak ő nem kezdeményezte a fizikai kontaktust. Bement a nézőtérre, az emberek közé, akik a földön ültek, de azonnal felálltak, és úgy tudta irányítani észrevétlenül az eseményeket, hogy úgy és az történjem, amit ő akar. 

Ezt a koncertet kevésbé szerettem, nem tudtam kellőképpen figyelni a zenére és szövegekre, mert bezavartak a szelfizők pózolásai, amin mindenki nevetett. Kényelmetlen is volt számomra állni, persze nem hátfájós banyáknak találták ki ezt az előadást. Kimenten, kintről hallgattam még kicsit, aztán lementem az előcsarnokba vacsorázni.

Jó nap volt ez. Még két napig tart a TESZT

Viszlát holnap.

A TESZT teljes programja a www.teszt.ro weboldalon érhető el.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának ötödik része.

A TESZT ötödik napjának estéjén körbejárt a hír: elfogták Bea feltételezett gyilkosát. Nagyváradon, a velencei kisállomás egyik használaton kívüli vagonjában talált rá a rendőrség. Kolozsárra szállították, ahol beismerte tettét. Sajtóinformációk szerint szerelemféltésből fojtotta meg a 31 éves nőt. A buborékomban nők és férfiak másképpen ismerik, élik meg a szerelmet. Sőt még az elválást is. Döbbenettel és felháborodással figyeljük a tragédiát.

A kora esti előadás a #dosztoievskij b@r/reopening, ami a bűnről, bűntudatról, bűnösségről kíván színházi esszé lenni, Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődés regénye nyomán. Arte Factum Független Társulat előadásában a rendező, Kocsárdi Levente szerint dekonstruálták, majd rekonstruálták Raszkolnyikov történetét. Azt vizsgálták, hogy mi vezette a diákot a gyilkosságig, hogyan viszonyul a ma embere a bűntudathoz.

Az előadás remek elképzelésből, fontos kérdéseket feszeget. A bár, ahol a fiatalok összegyűlnek és azt vitatják, ki és milyen körülmények között lenne képes ölni, van-e mindenkinek joga az élethez, a társadalomban való léthez. A közel háromórás előadás nagy gondja, szerintem a színházi nyelv inkonzekvenciája, több kulcsban játszódnak a jelenetek. Sajnos a nagyon fiatal szereplők közül nem mindegyik bírja el tehetséggel, szakmai tudással a téma súlyát.

Az előadás a különböző országokból érkező (Románia, Szerbia, Moldova) színművészeti főiskolásokkal román nyelven folytatott műhelymunka eredménye. Kocsárdi és Simona Popovici Donici (az előadás dramaturgja) egy Grotowski illetve Tomi Janezic működtette színházi táborokhoz, illetve műhelyekhez hasonlóan fiatal színészekkel dolgoznak, járnak körbe egy kérdéskört és „rakják” össze az előadást.

Kocsárdi elmondta, hogy a szereplők folyamatosan változnak majd az idők során, annak függvényében, kik jelentkeznek a műhelymunkára. Nagyszerű kezdeményes ez, őszintén szurkolok nekik, hogy sikeresek legyenek.

Következett az olasz imPerfect Dancers társulat Empty Floor című nonverbális előadása. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem kellene megnézzem, inkább csavarogjak és dumáljak, de hagytam magam meggyőzni és bementem. Kár, hogy nem magamra hallgattam.

Az ismertető szerint, az „Empty Floor abból a vágyból ered, hogy megérthessük az Alzheimer kórral élők személyes, szinte hermetikusan zárt világát. Arra vállalkozik, hogy felhívja a nézők figyelmét ennek a betegségnek különböző aspektusaira. A legfájdalmasabb és legviccesebb pillanatokra egyaránt, azt, ahogyan a szégyen és kellemetlenségek mögött minduntalan felsejlik az élni akarás és életöröm. Ami az Empty Floor-t igazán különlegessé teszi, az a helyi Alzheimer központokkal és egyesületekkel való együttműködés és munka, melynek révén az alkotók igyekeznek bevonni az előadásban az idősebb korosztály tagjait. Egy színpadon állva az imPerfect Dancers Társulat fitt és fizikailag felkészült táncosaival, ők maguk is egy estés előadóvá válnak saját érzéseik, félelmeik és örömeik megmutatása közben.”

Bárhová mennek a produkcióval, Alzheimer kórban szenvedő helyi időseket kérnek fel az előadásra, és az adott ország zenéiből is beemelnek párat. A TESZT-en, régi román slágerek hangzottak el. Amint a szakmai beszélgetésen megtudtam, a Csiky Gergely Színház vette fel az egyesülettel a kapcsolatot, és az idős embereket, mind a próbára, mind az előadásra szakképzet egészségügyi szakemberek kísérték el.

Az előadás megosztotta a fesztivál népét, volt aki kiválónak, szépnek, meghatónak vélte, volt, aki megalázónak az idősek számára. Én utóbbiak táborát gyarapítom. Már az első pillanatban, amikor egy beteg, idős hölgy elénekelt egy román népdalt, elkezdtem nagyon rosszul érezni magamat. Vénasszony vagyok, és bizony én kínosan és megalázottnak éreztem magamat, amikor az idős hölgyek és urak, a hat fiatal táncos vezetésével táncolni kezdtek egymással, néha velük. Nem tudom, hogy az idősek egyáltalán tudatában voltak, hogy mi történik velük. Tettetettnek éreztem a táncosok rájuk irányuló figyelmét, a mosolyukban a „lásd milyen jók vagyunk”, a showt véltem felfedezni.

Az idős emberek arcán – bocsánat a csúnya szóhasználatért – bárgyú mosoly ült, nem érzelem.

Nem értek az orvosláshoz, nem tudom, hogyan kell kezelni a kort, sem az ebben szenvedő betegeket, nem tudom, hogyan lehet számukra és családjaik számára elviselhetővé tenni. Elfogadom, hogy művészet-terápia, beleértve a táncot segíthet, de úgy vélem, hogy ezt nem nagynyilvánosság előtt kell gyakorolni, méltatlan helyzetbe hozni idős embereket.

Azzal jöttem ki az előadásról, hogy arra kértem a fiatal barátaimat, kollégáimat: ha valaha akár az én beleegyezésemmel, vagy mások által ilyen helyzetbe kerülök, lőjenek le.

Az előadás utáni szakmai beszélgetésen majdhogynem a szörnyű kórban szenvedők megmentőiként beszéltek. Szépen, mosolyogva, a fiatalok magabiztosságával.

Jut eszembe, táncosokként átlagosak, az előadásuk is az volt.A horvát Drazen Sivak oneman showjára nem mentem fel a Festőműhelybe. Nem volt erőm és kedvem, szabadulni akartam a megalázott öregség érzéstől. Köszönet a fiatal kollégáimnak, barátaimnak: sikerült. Viszlát holnap.

A TESZT teljes programja a www.teszt.ro weboldalon érhető el.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának negyedik része.

Hosszú nap volt: három előadás, egy megrázóan rossz hír, égzengéssel kísért hatalmas vihar.

Amikor ebédelni mentem, láttam, hogy egy cég vagy a város alkalmazottai szorgosan csukják be a színház utcái fölötti színes esernyőket. Ezek hozzátartoznak a fesztiválhoz, mintegy jelképpé is váltak, mindenki szorgosan fotózza. Megkérdeztem, miért hagyják becsukva lógni, így is szépek, de nem annyira. A válasz: este hatalmas vihar lesz, a szél beléjük kap, tönkreteszi őket. Hittem is, meg nem is a mintegy harminc fokban. Az előrejelzés beigazolódott: éjfél körül, arra jöttünk ki az előadásról, hogy őrülten fúj a szél és a leszakadt felhők hatalmas esőcseppek formájában öntik el a várost. Térdig érő pocsolyák csillogtak az utcai lámpák fényében. Maradni kell, ameddig csendesedik. Maradtunk. Hamar elállt, úgy két óra múlva. Nyári zivatar. Szép volt. És szomorú.

Az ég a halott lányt siratta. Beát, akit nem ismertem, de közeli ismerőseim, barátaim ismerőse, barátja volt. A nő, aki elment kirándulni a felfüggesztett börtönbüntetését töltő férfival, az értelmiségivel, akit azért ítéltek el, mert a nyílt utcán megverte a barátnőjét, és aki közismerten agresszív alkat. Beát holtan találták az erdőben, meggyilkolták. Egyik, amúgy erős barátnőm zokogott, másik alig tudott megszólalni. Nem ismertem Beát, de nagyon megrázott ez a történet.

Ráadásul a TESZT negyedik napjának utolsó előadása rendesen padlóra küldött. A Zágrábi Ifjúsági Színház Eichmann Jeruzsálembe című dokumentumdrámáját Jernej Lorenci írta és állította színpadra. Az előadás szövegének az alapja Hanna Ardent könyve, a KZ irodalom, valamint Claude Lanzmann Shoah című több mint 25 órás filmje.

A zágrábiak a horvátországi holokausztot és nácizmust rekonstruálják érzékenyen, finoman, nem patetikusan, de empátiával. A színészek saját családjuk történeteit is elmesélik, a második világháború, valamint a balkáni háború tapasztalatait. Fiatalok, akik a nagyszüleik, szüleik által mesélteket mondják el, és azt is, milyen hatással van ez rájuk.

Az előadás rekonstrukció, a borzalmaké, a szenvedéseké, az embertelenségé, vagy ahogyan a művészek a szakmai megbeszélésen mondták, a gonosz arcainak felmutatásáé. Mert a gonosz, ha hatalomra jut, semmit, senkit sem kímél. Eichmann is átlagos kinézetű ember volt, és a horvát usztasa-vezér is. Rajtunk múlik, hogy távol tartsuk őket a hatalomtól. A színészek nem szerepet játszanak. Önmagukat vállalják, és „kiosztják” egy-egy jelenet szerepei. Olvassák vagy mondják a szöveget. Úgy tűnik szenvtelenül, de érzik rajtuk a megrendültség. Nem ítélkeznek, csak tényeket közölnek. Sorsokat mutatnak meg, emberekről beszélnek. Ismerősökről és ismeretlenekről. Áldozatokról és hóhérokról. Nyolc nagyszerű színész szembesít a múlttal és a jelennel. Eszköztelenül, tehetséggel, tudással. Az előadás betöltötte a színház hívatását: katarktikusan szembesített önmagunkkal.

A kollégáim, barátaim tudták, hogy engem különösen felkavar ez az előadás, a szüleim holokauszt-túlélők voltak, a nagyszüleim, rokonaim nem tértek haza Auschwitzból. Jól esett a mosolyuk, a simogatásuk, az empátiájuk. Köszönöm.

A fesztiválokon mindig nagyon várjuk a híres, magyar származású koreográfus Josef Nadj–Nagy József és a nevével fémjelzett, franciaországi Atelier 3+1 Paris táncelőadását. A festőműhelyben bemutatott Omma című előadásban nyolc afrikai származású művész bűvölt el. Nyolc gyönyörű, tehetséges férfi táncolta el a maga identitását, kultúráját, hagyományait (lásd képünket). Néha eggyé válnak, máskor külön egyéniséggé. Az előadókban csak a bőrük színe közös. Ezt magyarul közlik az előadás első pillanatában. Táncukban számomra ott volt Afrika forrósága, a dzsungel bujasága, a sivatag titokzatossága.

Omma görögül azt jelenti, szem. Ahogy a világot látjuk. A keletkezésétől napjainkig. Szenvedésekkel és örömökkel, rabsággal és szabadsággal. Boldogság volt nézni ezt az előadást.

A nap a Temesvári Állami Német Színház elődadásával kezdődött. Büchner Leonce és Léna című darabját Niky Wolcz rendezte. Sosem kedveltem ezt a darabot, ez az előadás sem hozta közelebb hozzám. Sikerült úgy színpadra állítani, hogy egyetlen fontos gondolat, egyetlen, a mára reflektáló pillanat sem férkőzött bele.

Viszlát holnap.

A TESZT teljes programja a www.teszt.ro weboldalon érhető el.

A Temesvári Csiky Gergely Színház két év kényszerszünet után megrendezi a 13. Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozót, közismert nevén a TESZT-et. Tíz országból érkeznek előadások, jeles alkotók, világot körbejárt produkciók mutatkoznak be május 22. és 29. között a Bega-parti városban. Az idei TESZT a színház-közönség / előadó-néző viszonyok újrafogalmazására, újraközelítésére fókuszál, a jel- és hívószava a találkozás. Simon Judit fesztiválnaplójának harmadik része.

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy zuhog az eső és hideg van. Aztán lassan kisütött a nap, de én elkeseredtem. Ne tessék sajnálni, hamar megvigasztalódtam. Elkeseredtem, mert tegnap nem láthattam a Párhuzamos város című beavató színházi produkciót, és ma sem sétálhatok a temesvári színészekkel a két útvonalon. Ezúttal nem lustaságból, hanem mert fáj a hátgerincem. Amikor sajnálkoztam, valaki viccesen megjegyezte, legalább van nekem olyanom, én meg visszakérdeztem: ha nem lenne, nem is fájna? Jót nevettünk, így könnyű túltenni magam a banyaság hátrányain. Őszintén sajnálom, hogy nem láthatom, mindenki, aki végigment az úton, dicsérte a színészek játékát és hangsúlyozta, hogy más szemszögből látta Temesvárt. A műsorfüzet szerint a két román művész Peca Stefan szövegíró és Ana Margineanu a New York-i PopUP Theatrics keretében kidolgozott történetmesélés/ beavató- és részvételi színház koncepciója alapján dolgozott. Az előadás a Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa program részeként jött létre. 

Elmentem viszont a Zenica Bosnyák Nemzeti Színház és a Bosznia-Hercegovinai Színházi Fesztivál 2021 koprodukciós előadására. Nem kellett volna. Okosabb lett volna a hátamat pihentetni. Az előadás címe Hét félelem. Szeretett színházi szakemberrel ültünk egymás mellett az első sorban, és már az elején nagyon sokatmondóan néztünk egymásra. Végül az első félelem után elmenekültünk, kiosontunk két jelenet között a sötét teremből. Nagyon lélegeztünk a friss levegőn, a közeli vendéglőben finom káposztalevest ettünk és jót beszélgettünk az erdélyi magyar színházakról. 

Lélekben készültem Maguy Marin May B előadására. A franciországi Compagnie Maguy Marin és a Maison des Arts et de la Culture Créteil közös produkcióját a temesvári Nemzeti Színház nagytermében játszották, de sajnos nem várták meg, hogy vége legyen az előző előadásnak. Akik nem léptek le szünetben (vagy előbb, mint mi) a Hét félelemről, lekésték a May B első negyedóráját. Egyesek szerint a franciák, mások szerint a nemzeti színház stábja nem volt hajlandó bevárni a fesztivál közönségét. 

Én, a lógós persze időben érkeztem, remek helyet kaptam és úgy néztem a tíz táncos játékát, mint egy gyermek a játékbolt kirakatát. Sírtam és nevettem egyszerre. A világjáró előadás – kétszer körbeturnézták vele már a világot – 1981-ben készült, de semmit sem vesztett frissességéből, pontosságából, korszerűségéből. A Samuel Becket szövegeire (a szerző beleegyezésével), Franz Schubert és Gavin Bryars zenéjére alapozott előadásban egyetlen sor hangzik el a Végjáték című abszurdból: „Vége, már vége, majdnem vége, ez már biztos a vége”. Ezen túl artikulálatlan halandzsa beszéd, károgáshoz hasonló perlekedés felfelé. Agyagos arccal, szinte egyforma „rongyokba” öltözött tíz művész, akik egyszerre táncosok és színészek, mindegyik külön, jól meghatározott karakter. Egyetlen gesztussal, mozdulattal, vigyorral képesek jellemet ábrázolni.

A mozgásukban, arckifejezésükben, vagy éppen kifejezésnélküliségükben, gesztusaikban, járásukban, a kevés kellék használatában ott rejlenek Becket abszurd drámai, a filozófiája, a világról alkotott véleménye. 

(Marin még kulcsot is ad az előadáshoz a nézőnek: behozza a színpadra jelmezbe öltöztetve, Becket drámáinak egyes szereplőit.) Megrázó, felkavaró pillanatok sokasága életről és halálról, magányról, elfeledettségről, a születéstől a halálig egy meghatározatlan térben és időben, de lehet, éppen ezen a bolygón, most, a mi időnkben. 

Szóval, elvarázsolódtam és nagyon sajnáltam, hogy csak másfél órát tölthettem a francia művészek társaságában. 

A németországi Kristóf Szabó F.A.C.E. Dance Visual Performing Arts produkciója megvárta, amig a közönség átér a magyar színházba, elszív egy cigit és megmássza a három emelet, hogy megnézze (aki akarja) a Gaia. Vágytenger című előadást. A digitális vizuális elemek, a két táncosnő és egy idősebb performer, kötöző mester meg miegymás Szabó koncepciója és rendezése szerint a rejtett erotikus vágyakat igyekezett felfedezni, nem sok sikerrel. Erről ennyit.

Viszlát holnap.

A TESZT teljes programja a www.teszt.ro weboldalon érhető el.